Huszonöt évvel ezelőtt egy fizikusnak készülő japán egyetemista úgy határozott, egy évet tölt a Gifu tartomány Minokamo városában található zen kolostorban. Úgy érezte, képtelen beilleszkedni a társadalomba, amíg nem válaszol az emberi lét benne "lázongó" alapvető kérdéseire. Három hónap sem telt el, és kiderült, nem bírja tovább. A napi két óra alvás meg a zöldségféléket tartalmazó szegényes koszt testi, lelki tartalékait egyaránt felőrölte. Halálfélelme volt. A szégyent azonban, hogy feladja, nem vállalhatta. Csak egy megoldás maradt. Még kevesebbet aludni és még többet dolgozni, hogy teljesen összeroppanjon. A teljes összeomlás azonban se hetek, se hónapok elteltével nem következett be. Jamakava Szógen azóta is a szerzetesrend tagja, sőt immár a vezetője.

T. Sz.

Az utóbbi évek során három filmet készítettem Japánban. Az egyik címe japánul: 対岸 Taigan, magyarul: A TÚLSÓ PART [magyar-japán dokumentumfilm, 35 perc, 1998]. Ez a mintegy félórás film egyebek mellett Yamakawa Sōgen zen-buddhista szerzetes vallomását rögzíti, aki egy híres kolostor vezetője és alighanem Japán egyik legjelentősebb gondolkodója is. Emberi-szerzetesi hitvallásában egy térben talán távoli kultúra, ám lelkünkhöz mégis oly közelálló ember nyilatkozik meg. Íme a filmben elhangzó monológ.

A templom, ahol vagyunk, Japán szívében, Gifu tartomány Minokamo városában van; neve: 正眼寺 Shōgen-ji - vagyis AZ IGAZ TEKINTET temploma. Az itt élő szerzetesek és tanítványaik igyekeznek ráébredni saját eredeti természetükre. Azon fáradoznak, hogy valamiképpen visszataláljanak lelkük eredendő tisztaságához és békéjéhez...

Manapság az emberek hajlamosak megfeledkezni életük céljáról és értelméről. Mi, itt a kolostorban nem akarunk tudatlanul tévelyegni, nem akarunk vakon viszonyulni a világhoz; bölcsességre és bizonyosságra vágyunk: tudni akarjuk, mi végre vagyunk itt a Földön. Hisszük - tehát nem tagadjuk és nem feledjük, hogy mi emberek bárhol és bármikor éljünk is, képesek vagyunk igazságosabb rendet, emberibb világot, emberhez méltóbb életet teremteni önmagunkon belül és kívül egyaránt.

Japánban számos zen-buddhista kolostor van, amelyben hozzánk hasonló módon élnek és tevékenykednek a szerzetesek...

Ami engem illet, 23 évvel ezelőtt léptem a szerzetesrendbe. Idejövetelét természetesen mindenki másként indokolja. Én azért jöttem ide, mert diákkoromban a világgal való kezdeti ismerkedésem során, majd később az egyetemen, ahol egyébként fizikusnak készültem, a legkülönfélébb kérdések és kételyek merültek föl bennem önmagam lehetséges sorsával, a társadalom ügyes-bajos dolgaival és általában az emberi létezéssel kapcsolatosan. Ugye... az egyetem befejezése után az embernek dolgoznia kell. Én azonban úgy éreztem, hogy addig, amíg e legalapvetőbb kérdéseket nem tisztázom magamban - nem tudok normális és természetes módon beilleszkedni a társadalomba sem. Ezért a diploma előtt egy év halasztást kértem az egyetemtől; úgy véltem, ez az idő talán elegendő lesz arra, hogy eligazodjam a bennem kóválygó kérdőjelek és letisztulatlan gondolatok zűrzavarában...

Ha az alatt az egy esztendő alatt valóban választ találtam volna a kérdéseimre, ha sikerült volna megbékélnem önmagammal - akkor most nem lennék itt. Ám ez az egy esztendő fölöttébb kevésnek viszonyult ahhoz, hogy a lelkemben lázongó kérdések lecsillapodjanak. Válaszút elé érkezem. El kellett döntenem, merre menjek, mit kezdjek az életemmel.

Apám szintén zen-szerzetes volt - nem itt, hanem egy másik kolostorban -, így aztán már gyerekkorom óta voltak elképzeléseim a szerzetesi hivatásról. Tudtam, hogy a zen-kolostorokban fel lehet készülni az életre, van lehetőség a csöndes, nyugodt és valóban elmélyült gondolkodásra... Mindaz, amit apám körül láttam és tőle tanultam, fontos volt, de a szerzetesi életet csak az ismerheti meg igazán, aki személyesen is megtapasztalja.

Amikor először beléptem ide, próbáltam megérezni a templom hangulatát, belső világát. Leginkább tisztaságot és szigorú rendet találtam erkölcsi és fizikai értelemben egyaránt. Azt hiszem, éppen ez a tiszta szigorúság marasztalt itt - immár 23 esztendőn át a mai napig... Úgy érzem, jól döntöttem hajdanán, jól választottam meg a helyemet és a hivatásomat. De ismétlem: abban igencsak tévedtem, hogy egyetlen esztendő elegendő lesz a bennem lázongó kérdések és kétségek megemésztéséhez. Az a munka, az a temérdek vívódás, amit önmagunk eredeti természetének megismerésére valamint a létező világ megértésére kell fordítanunk, erős akaratot és bizony sok-sok időáldozatot követel tőlünk. Nem túlzás azt mondanom: ez a megismerési folyamat nem más, mint kemény küzdelem, folytonos harc - mindenek előtt önmagunkon belül önmagunk esendőségével és tudatlanságával és persze a világ közönyével szemben is...

Mint említettem, a szerzetesi élet kezdetén még a legkülönfélébb kérdések és kételyek feszülnek bennünk. Amikor egy-egy kérdésre megtalálni véljük a választ, rögtön újabb és újabb megválaszolásra váró kérdések merülnek föl. Ezt a jelenséget mi UTATA FUKASHI-nak nevezzük, aminek az a jelentése, hogy minden kérdés tartalmaz egy újabb kérdést is. És ahogy mondani szokták: tízezernyi kérdésre nem tízezernyi válasz adható, hanem tízezerszer tízezer, vagy még annál is több - a kérdések láncolata szinte végtelen... Korántsem véletlen tehát, hogy a szerzetesi életforma lényege a türelmes és elmélyült gondolkodás, ami a dolog természetéből eredően sohasem fejeződhet be teljesen, hiszen amint a létezés mélyére hatolunk, újabb és újabb ismeretlen mélységek tárulkoznak fel előttünk.

Itt nálunk, a kolostorban régi szokás szerint hajnali 1/4 négykor van ébresztő. Rendet rakunk, tisztálkodás után következik a 朝課 chōka - azaz a hajnali közös imádkozás. Reggelizés után kezdődik a 坐禪 zazen - vagyis a zen-meditáció. Szerzetesrendünkben ez a legfontosabb tevékenység, ezért kisebb-nagyobb megszakításokkal, reggel, délben, este és még éjszaka is meditálunk. Naponta átlagosan 15-17 órát töltünk meditációval...

A zen-meditáció értelmét és lényegét nehéz volna elmagyarázni. Olyasmiről kéne beszélnem, amiről szinte nem is lehet. Egy kívülálló, aki nem próbálta, jószerivel meg sem értheti. Annyit talán általánosságban mondhatok, hogy a meditáció révén közelebb juthatunk saját lelkünkhöz, eredeti természetünkhöz, és összekapcsolódhatunk a bennünket körülvevő természettel is: a fűvel, a fákkal, a kövekkel... Eggyé válhatunk az éggel, a földdel, a csillagokkal - magával a Mindenséggel. Amikor a Mindenséggel való teljes azonosulás kialakult bennünk, akkor átélhetjük... de csakis akkor élhetjük át a megvilágosodás csodáját. Ha mindez megtörténik bennünk és velünk - semmi máshoz nem hasonlítható érzés támad a lelkünkben. Megtapasztalhatjuk, milyen hasonlíthatatlan élmény az, ha teljes mértékben megszűnnek a különbségek, föloldódnak az elválasztó határok köztünk és a természet, köztünk és a mindenkori másik ember, köztünk és a Mindenség között... A megvilágosodás eme kristálytiszta pillanataiban a tökéletes bölcsesség közelébe kerülhetünk. Rádöbbenhetünk emberi mivoltunkra és ráébredhetünk arra is, hogy a Mindenség milyen kegyes hozzánk: megengedte, hogy világra jöjjünk, hagyja, hogy éljük az életünket, sőt, valamiképpen még éltet is minket, noha csupán gyarló lények vagyunk, és talán meg sem érdemeljük ezt a határtalan gondoskodást.

Visszatérve a kezdetekhez megemlíteném: én csakugyan erős lélekkel és kemény akarattal lettem szerzetes, de még három hónapot sem töltöttem el itt, és máris súlyos emberi válságba kerültem. Őszintén szólva a napi 2-3 órai alvás nagyon megviselt, valósággal felőrölte a lelki és a fizikai tartalékaimat. Ebben a kolostorban ősidők óta alá-fölérendeltség van; a kezdő tanítványok feltétlen tisztelettel és engedelmességgel tartoznak a régebbieknek, és addig nem feküdhetnek le, amíg a régebben-jöttek közül valaki is ébren van. Amikor idekerültem, harmincnégy szerzetes élt itt. Én lettem a harmincötödik. Így aztán mint afféle új jövevény én voltam a legutolsó, aki nyugovóra térhetett. Általában éjjel egy órakor feküdtem le, és fél négykor már kezdődött a közös ima. Ezt a szigorú testi-lelki megpróbáltatást elviselhetetlennek éreztem, és három hónap múltán teljesen legyöngültem. Sokat gyötrődtem a gyöngeségem miatt. Úgy éreztem, ennek az önkínzásnak csak rossz vége lehet. Máig is nehezen beszélek erről...

Az étel, amit itt eszünk, főként zöldségféléket tartalmaz, hús nélkül. Ez is szokás - így alakult ki emberemlékezet óta. Megfelelő tápérték híján előbb a fizikai, majd a lelki erőm hagyott el. Három hónap elteltével úgy éreztem, szerzetesi pályafutásom hamarosan véget ér. Mégpedig a halálommal végződik. Ilyesféle szorongások persze másokat is megkörnyékeznek. S vannak, akik elhagyják a szerzetesi pályát és könnyebben elviselhető hivatást választanak. Én azonban ezt nem tehettem, mert azzal az ígérettel jöttem el otthonról, hogy legalább egy-két évet itt töltök majd a kolostorban. Ha az adott szavam ellenére három hónap után megfutamodom - az bizony ami családunkban, de a saját mértékem szerint is szégyennek számított volna. Szégyenkezni pedig nem akartam - sem mások előtt, sem önmagam előtt. Drámai helyzetbe kerültem: összeütközött bennem a menekülési ösztön, valamint a helytállás erkölcsi parancsa. Abban biztos voltam, hogy csak úgy hagyhatom el a szerzetesi pályát, ha a becsületem nem csorbul. Hiszen - ismerve magam - talán a megfutamodás szégyenébe is belepusztulnék. Sokat töprengtem, vívódtam magamban: mitévő legyek? ... Nehezen bár, de végül mégiscsak rátaláltam egy elfogadhatónak látszó megoldásra. Úgy döntöttem, fölgyorsítom a folyamatokat, s még az eddigieknél is kevesebbet alszom és többet dolgozom. Így aztán várhatóan egy-két héten belül összeroppanok, és mint afféle megroppant embert, akinek már nincs ereje a szerzetesi hivatáshoz, elbocsátanak innét. És ily módon szégyen nélkül elhagyhatom majd a kolostort. Ez a sajátos terv ma már talán nevetségesen hangzik, de akkor és abban a helyzetben nem tudtam bölcsebbet kitalálni. Elszántam hát magam, és haladéktalanul hozzákezdtem a tervem megvalósításához. okkal többet dolgoztam és sokkal kevesebbet aludtam, mint addig. Biztos voltam az összeroppanásban. Lelkileg teljesen készen álltam erre. A testem azonban rámcáfolt... Az történt ugyanis, hogy a tervezett egy-két hét helyett már egy-két hónap óta folytattam ezt az önpusztító életmódot - ám a várakozásommal ellentétben nem roppantam össze. A célom érdekében megpróbáltam nullára csökkenteni az alvásidőt. Ez azonban sehogyan sem sikerült. Az ember különös lény: az étvágyát vissza tudja fogni; ez csupán akarat kérdése, de hiába szánja el magát az alvás kiiktatására - ehhez kevés az akarat... Az alvás mélyről fakadó kényszer, valószínűleg az életösztönünkkel rokon, és az élni akarás parancsolata nyilatkozik meg benne. Mindenesetre akkor és ott, abban a végsőkig kiélezett helyzetben különös fordulat történt a gondolkodásomban. Emlékszem, az egyik éjszakai meditációm során azon keseregtem, milyen sajnálatos dolog, hogy csak másfél órát alszom - se többet, se kevesebbet. És egyszer csak hirtelen belém villant, hogy ez a másfél óra egyáltalán nem kevés idő - sőt, éppen ellenkezőleg: nagyon is sok idő... Ez az elemi fölismerés egy csapásra gyökeresen megváltoztatta az addigi szemléletemet. Ez volt életem első és alighanem a sorsomat is eldöntő megvilágosodása. Egy életre belém vésődött, hogy meg kell szabadulnom személyes szenvelgéseimtől, hiszen az ég, a föld, a végtelen természet - a Mindenség gondoskodik rólam, még akkor is, ha én önmagamért szinte már semmit sem tehetek. Sorsom alakulását tehát nem annyira a saját szándékom és önös akaratom határozza meg -hanem sokkal inkább a Mindenség irdatlan hatalma és végtelen bölcsessége. Ha a Mindenség erői és íratlan törvényei szerint élnem kell - akkor ezek az erők életben is tartanak. Ha pedig valamiért méltatlanná válok az életre - akkor elveszejtenek. Nem bántanak, csak hagyják, hogy elveszejtsem magam. Nekem nincs más dolgom, minthogy megtegyem mindazt, ami képességeimből telik, aztán nyugodtan és félelem nélkül vegyem tudomásul sorsom alakulását. Ettől a megvilágosodástól lelkileg is, fizikailag is magamhoz tértem. És még a legsúlyosabb megpróbáltatások idején is bizonyos derűvel szemléltem mindazt, ami velem történik. Nem csak hittem, hanem immár tudtam is: nem vagyok magamra hagyatva, hiszen hatalmas erők védelme alatt állok. Egyszer és mindenkorra lelkembe hatolt a bizonyosság: íme, a Mindenség része vagyok, egylényegű a határtalan természettel és azonos valamennyi embertársammal. Ez a megvilágosodás adott nekem erőt, hogy itt maradjak és ebben a kolostorban éljek.

Mostanában világszerte sokan panaszkodnak az emberek közötti közöny terjeszkedése és az emberi kapcsolatok gyakori ellehetetlenülése miatt. Ezek a panaszok sajnos jogosak, és az emberiség jövőjét tekintve valóban aggodalomra adnak okot. Véleményem szerint ezek az aggasztó jelenségek főként az emberek közötti oktalan elkülönültségben gyökereznek. Az emberiség védekezési lehetőségét tehát abban látom, ha önmagunkat, embertársainkat és a bennünket körülvevő természetet a Mindenség részének tekintjük. Mert az elkülönültség háborúsághoz vezet - az azonosság tudata viszont békét teremthet. Békét önmagunkon belül, békét az emberek között és békességet az ember és a természet között. A béke az én gondolkodásomban korántsem azt jelenti, hogy pillanatnyilag éppen nincs háború - hanem sokkal többet: egymás tiszteletét, az egymás iránt érzett felelősség fölismerését, az egymásról való gondoskodás igényét; vagyis emberhez méltó életet... Ez az én alapeszmém. Ez az a mérték, amelyhez minden gondolatommal és valamennyi cselekedetemmel igazodni próbálok. Ezt tekintem emberi és szerzetesi hivatásom lényegének.

Mindezt persze annak idején, 23 esztendővel ezelőtt az első megvilágosodásom pillanatában még nem tudtam ennyire tisztán és világosan megfogalmazni. De azt már akkor is éreztem, hogy itt nem a természet szokásos tiszteletéről és mostanában divatos védelméről van szó, hanem a teljes azonosság és a sorsközösség fölvállalásáról. Ha a természet részének vallom magam, ha csakugyan maradéktalanul eggyé váltam vele, akkor nem csupán a természet szépségét és hasznosságát érzékelem, hanem a fájdalmát és a szomorúságát is. Ha sérülni látom - segítek rajta. Épp úgy, mintha önmagamon vagy az embertársaimon segítenék. Hiszen azonosak vagyunk, közös a létünk, közös a sorsunk... Úgy cselekszem, mintha a Mindenség immunrendszerének egyik eleme volnék. Nem várok és nem igénylek semmiféle utasítást senkitől, még saját magamtól sem. Teszem a dolgomat, mint ahogy a föld terem, vagy ahogyan a fa ágat hajt. Ez a mélyből fakadó tenni akarás értelmet adhat az ember életének. Így gondolom...

Emlékszem, azon az éjszakán, amikor ez az első megvilágosodásom történt - éppen telihold volt. Ha visszaemlékszem erre az éjszakára, mindig eszembe jut az a hely, ahová diákkoromban oly gyakran és szívesen jártam. Ez a hely a kiotói 龍安寺 Ryōan-ji kőkertje. Mivel apám szerzetes volt, lehetőségem nyílott arra, hogy ezt a csodálatos kertet nem csak nappal, hanem látogatási időn kívül, éjjel is láthassam. Kamasz voltam - nem ismertem még a zen-filozófiát... Nem tudhattam, hogy az életemet nem magamnak köszönhetem - tehát hálával tartozom mindazoknak, akiknek közük van ahhoz, hogy élek. A szüleimnek, az őseimnek, valamennyi embertársamnak, a természet erőinek - a Mindenségnek. Nem tudtam azt sem, hogy ez a hála - akár tudunk róla, akár nem - eredendően a lelkünkben lakozik: bennünk van, mint a tűz a fában vagy miként harangban a hang...

Mégis: valahányszor megpillantottam a Ryōan-ji köveit, a szívem megtelt melegséggel és egész lényemet áthatotta a határtalan hála érzése, amiért ott lehetek, és láthatom ezt a sugallatos kertet. Különösen éjszaka támadtak ilyen érzéseim, mert ez a kert éjjel merőben más, mint nappal. Napfényben is lenyűgöző látvány, hiszen teljes gazdagságában megmutatja magát. Éjjel azonban csak a lelke legmélye látható... Egyszer láttam telihold idején, amint szinte túlvilági fényeket árasztott magából. A Hold fénye élesen megvilágította kövek éleit, körvonalait, de minden mást vaksötétben hagyott, és ezáltal a kert szinte a szemem láttára átszellemült, valóságos jelenéssé vált... Csönd volt. Nem csak hallottam - láttam is a csöndet... Torkomban lüktetett a szívem, elakadtak a szavaim és elakadt a lélegzetem is. Ez a csönd nem volt üres, nem volt teljesen hangtalan - inkább a szívem dobbanását, a növények neszeit és a Mindenség távoli hangjait is magához ölelő, sűrű csönd volt. A világ csöndje... Üldögéltem ott egymagamban és az a sejtelmem támadt, mintha azt a bizonyos Túlsó Partot látnám... Fölülemelkedve tereken és időkön, az ember és a természet közötti határokon, és túlemelkedve a lét és a nem-lét különbségén is - éreztem, amint folytatódom a kert köveiben, és éreztem, amint a kert kövei folytatódnak bennem. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon a Hold fénye világít-e az égből, vagy a kert köveiből sugárzik-e valamiféle földöntúli fényesség. Vajon én nézem-e a kert köveit, vagy a kert kövei néznek engem. Azt hiszem, ez a különös érzés, ez a tudásomon túli látomás megmarad bennem mindaddig, amíg élek...

Amikor e monológ felvételeit befejeztük, Yamakawa Sōgen úr meghívott bennünket egy teára. A kolostor egyik helyiségében, a tatamin üldögélve, meghitt hangulatban beszélgettünk. Mindenek előtt megköszöntem mindazt, amit emberi és szerzetesi hivatásáról elmondott, mert igen-igen ritka dolog - tán még a fehér hollónál is ritkább -, ha egy zen-szerzetes a nagy nyilvánosság előtt megnyilatkozik. Aztán megkérdeztem tőle, vajon vissza tud-e emlékezni arra a pillanatra vagy azokra az időkre, amikor először kezdett el gondolkodni az ember és a Mindenség viszonyáról, arról a különös folytatódás-érzetről, amelyről az iménti vallomásában oly érzékletesen beszélt? Az élete során mikor érezte először vagy mikor fogant meg benne a gondolat, hogy folytatódik a fűben, a fákban, a kövekben, a Mindenségben?

Yamakawa Sōgen maga elé nézve eltűnődött, és azt mondta: igen, emlékezik arra a bizonyos pillanatra. Valamikor réges-régen, a hatvanas évek vége felé, még kamaszkorában látott egy filmet. Ez a film Európában, valahol Európa közepe táján játszódott, és arról szólt, hogy nehéz életű szegény emberek miként küszködnek a sorsukkal, a mostoha történelmükkel, az emberi létezés, a megmaradás gondjaival... A film végén egy fiatal fiú eljut a tengerhez s ott, a tengerparton, a végtelenség küszöbén üldögélve elgondolkodik a véges emberi lét és a térben-időben végtelen Mindenség viszonyáról. És ezek a gondolatok mélyen megérintették őt, a hajdani japán diákfiút.

Ezután azt kérdeztem tőle, ha fölidézném, vajon fölismerné-e azokat a mondatokat, amelyeket ama filmbéli fiú a tengerparton mondott? Azt felelte, minden bizonnyal fölismerné, mert annak idején, a vetítés után a szóban forgó gondolatokat följegyezte a naplójába.
Idézni kezdtem József Attila szállóigévé vált verssorait:

"S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban -
nem a fűben, a fákban,
hanem az egészben."

Yamakawa Sōgen derékból mélyen meghajolva, szertartásosan bólintott. Igen, igen... Ez volt az a gondolat, amely oly mélyen megérintette őt, hogy a világról alkotott vélekedését, sorsának alakulását is jelentős mértékben meghatározta. Megjegyezte még, hogy ezek a szavak ma is éppoly elevenen élnek és hatnak, s éppoly végérvényes a jelentésük, mint harmincvalahány évvel ezelőtt.

A szívem kattogni kezdett.

Nem magam miatt, hanem József Attila miatt.

Elmondtam hát - mert úgy éreztem, meg kell vallanom -, hogy valamikor réges-régen, kamasz koromban engem is mélységesen megérintett az imént idézett gondolat, amelyet ilyen elemien tisztán és pontosan a XX. század egyik legjelentősebb magyar költője, József Attila fogalmazott meg... Korántsem véletlen, hogy az első filmem, a Tízezer nap záró jelenetében éppen ez a gondolat hangzik el... És talán az sem véletlen, hogy a Ryōan-ji kövei engem is megigéztek, a hatalmukba kerítettek. Amikor először jártam e csodálatos kőkertben, olyan érzésem támadt, amit leginkább a honvágyhoz hasonlíthatnék: valamilyen titokzatos erő azóta is odahúz, odavonz, odataszít hozzájuk... Magyarországtól Japán igencsak távol van. Mégis, az elmúlt harminc esztendőben több mint tízszer repültem Japánba, s valahányszor ott voltam, minden alkalommal elzarándokoltam Kyotóba, hogy láthassam a Ryōan-ji köveit, és újra meg újra átélhessem, amint folytatódom a külső világban... Tanúsíthatom tehát: e kövek láttán az ember magára ismerhet, és megsejthet valamit a létezés lényegéből is. Tanúsíthatom továbbá, hogy e sajátos folytatódás-érzet, ez a katartikus erejű megvilágosodás életünk részévé válhat. Akár akarjuk, akár nem: lépten-nyomon elkísér minket. Csakugyan bennünk van, mint a tűz a fában vagy miként harangban a hang...

Azon az estén egy japán szerzetes és egy magyar filmrendező teljes tisztelettel és határtalan hálával hajtott fejet József Attila előtt. Az ő vezérlő szelleme segített abban, hogy egy magyar és egy japán kamasz fiú megsejtsen valamit a létezés titkaiból, s majdan a sors különös akarata folytán felnőtt férfiakként is találkozzanak és megismerjék - sőt: netán még meg is értsék egymást... Úgy beszélgettünk József Attiláról és úgy gondoltunk reá, mintha ott lett volna köztünk, mintha bemutatott volna bennünket egymásnak és mindkettőnket a Mindenségnek...

Az idő egésze - Kósa Ferenc képei
Éghajlat Könyvkiadó, 2016
Bevezetés és válogatott fotók: Forrás folyóirat, 48. évfolyam, 2016. 4. szám, 63-83. oldal
https://web.archive.org/web/20201023085742/http://www.forrasfolyoirat.hu/1604/kosa.pdf

Yamakawa Sógen zen-buddhista szerzetes Magyarországon
2017. augusztus végén keresztény-buddhista találkozónak adott otthont a Tihanyi Bencés Apátság Porta Pacis látogatóközpontja. A „Keresd a békét!” címmel megrendezett vallásközi párbeszéd vendégei, résztvevői, Yamakawa Sógen zen-buddhista szerzetes – egy japán kolostor vezetője Gifu tartomány Minokamo városában –, valamint D. Szebik Imre ny. evangélikus püspök és a vendéglátó, Korzenszky Richárd tihanyi bencés perjel voltak. A beszélgetés – melyet Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes vezetett – a kereszténység és a buddhizmus közös találkozási pontjairól, egymás hitének gazdagításáról, illetve az ember benső békéjének, és a világbéke keresésének, megteremtésének lehetőségeiről szólt.
http://www.magyarkurir.hu/hirek/kereszteny-buddhista-talalkozot-tartottak-tihanyban/
https://www.nyirgorkat.hu/?q=hir&id=1236
https://veszpremiersekseg.hu/amikor-a-kulonbsegek-megszunnek/