Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ivan Illich
Energia és igazságosság
Forrás: http://server.dugonics-szeged.sulinet.hu/irodalom/kedvenc/kc_17.html
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

A borúlátás indokolt. Egy ilyen világban ,,meg sem születni ugyanis jobb, mint meghalni - mondja Arisztotelész -, meghalni viszont jobb, mint élni.'' Jób könyvében pedig ez áll: ,,Napjaim gyorsabbak a takács-vetélőnél és reménytelenül tűnnek tova.''

A boldogságot az igazságtalansággal párosító társadalmak borulékony, egymást pusztító, háborúzó alakzatok, emlékeztetett rá Schumacher az egyenlőség mint társadalmi igazságtevés viszont békés, de boldogtalan, állandó, de önpusztító felépítményekbe torkollik. Ezért volt és marad is az alapkérdések egyike, hogyan lehet egyszerre békében és boldogságban élni, egyénnek és tömegnek egyaránt.

Másfelől, a plótinoszi feladványt körbejárván, nem láttunk és nem is láthatunk egyéb utat a békés kultúracserére a belső átalakításnál. Eszményeinket ezenközben a strukturális gazdasági és politikai változásoknak mintegy eredménye- vagy hozadékaként látnánk viszont. Az eszmények javára vagy kárára végzett nagypolitikai gyámkodást eszerint fel kellene váltaniok azoknak az ésszerű, humánus döntéseknek, amelyek pusztán azáltal is többet tennének az emberért, hogy nem feledkeznek meg róla nap nap után.

Minderre a nagypolitikát is sarkallja az általa okozott csőd, másrészt azonban önnön működésének beidegzései hátráltatják feladata elvégzésében. Ki állítja például felelősséggel, hogy a politikai gyakorlat, a termelési gyakorlat és a tudomány együttes cseréjéhez - hiszen erről van szó, erre kell (ráadásul egyszerre) sort kerítenünk - már a jó úton járunk? Az igazságosság, a tömegek érdekeinek érvényesülése valami mást kíván, talán egy polgári és egy zöld társadalom keverékét, egyelőre azonban senki sem tudja pontosan, hogy az micsoda.

A helyzet kiélezett. Többé semmi sem szent, ami megszokott. S ekkor megjelenik a demokratizmus, a jó öreg kísértet, hogy az egyhangú egyenlőtlenség helyett a maga változatos egyenlőségét kínálja föl a haladásba belefáradt kisembereknek S miért is ne játszanánk el a gondolattal? Ivan Illich legalábbis ezt teszi. Itt közreadott tanulmányában, amelynek címe Energia és igazságosság, a szállítás és a közlekedés kulturális hatásait elemzi, a száguldozás népszerű és romboló kedvteléséről fest csöppet sem hízelgő képet.

+ + + + +

Gazdagoknak és szegényeknek egyaránt fel kell hagyniok vele, hogy rabszolgatartónak tekintsék az embert, még ha az ideológiailag felkorbácsolt energiaéhség jelenleg igazolni látszik is ezt a végzetes elképzelést - kezdi Illich. Az ipari fejlődés jóvoltából meggazdagodott országokban az energiaválságot az adóemelés ürügyéül használják, hogy új, ,,ésszerűbb'' és társadalmi szempontból még ártalmasabb ipari folyamatokkal váltsák föl a túlzott és célszerűtlen növekedés nyomán elavult eljárásokat. Azon népek vezetői számára, amelyek még nem kerültek ugyanennek az iparosodási folyamatnak az uszályába, az energiaválság maga a történelmi imperativus, hogy egy végső erőfeszítéssel központosítsák a termelést, a környezetszennyezést és a saját hatalmukat, utolérvén így a több energiát használó társadalmakat. Válságuk exportálásával és a puritán energiaimádat új evangéliumát prédikálva a gazdagok még több kárt okoznak a szegényeknek, mint mikor eladták nekik a mostanára elavult gyáraik termékeit.

Mihelyt egy szegény ország elfogadja azt a tant, hogy több energia gondosabb felhasználása révén a javaknak egyre nagyobb sokaságával ajándékozhat meg egyre többeket, már rabja is lett a legnagyobb ipari termelés hajszolásának. Valahányszor úgy dönt, hogy az energiától való függését fokozva ,,modernizálja'' szegénységét, óhatatlanul eljátssza az ésszerű technika választásának esélyét. Az ilyen ország feltétlenül megfosztja magát a felszabadító technika és a közreműködésen nyugvó politika lehetőségétől, amikor az elképzelhető legnagyobb energia használata következtében az ugyanekkora társadalom-ellenőrzést is felvállalja.

Az energiaválságnak nem vethetünk véget még több energiával. Legfeljebb eloszlathatjuk a rémét, azzal az ábránddal együtt, hogy a jólét a parancsunkat váró ,,motoros rabszolgák'' számán múlik. Evégett szükséges meghatároznunk azt a küszöbértéket, melyen túl az energia már rombol, mindez pedig egy olyan politikai folyamat teendője, amely e határok keresésében egyesíti a közösséget.

Az energiaadagok hatása a társadalomra politikai kutatások tárgya. Jó példa erre a modern közlekedés vizsgálata. A közlekedésnél az az energia, amelyet egy bizonyos idő alatt használunk el, sebességgé alakul át. Ebben az esetben a kritikus mennyiség a sebességhatár fogalmában bukkan fel. Mihelyt egy közúti jármű sebessége meghaladja óránként a 25 kilométert, az egyenlőség felborul, a tér és az idő pedig megfogyatkozik. A gépesített szállítás monopolizálja a közlekedést, és akadályozza az önerejű helyváltoztatást.

Az első vasút megépítését követő ötven esztendőben valamennyi nyugati országban százszorosára növekedett a közlekedési eszközök utas-kilométerben kifejezett teljesítménye. Az ásványi üzemanyaggal hajtott gépek azután lehetetlenné tették, hogy az emberek a saját izmaikat használják, és arra kényszerítették őket, hogy akarva-akaratlanul a szállítás - mint szolgáltatás - fogyasztói legyenek.

A sebesség hatása az emberek önrendelkezésére alig függ a járművek műszaki jellemzőitől, illetve hogy mely személyek vagy testületek rendelkeznek a repülőjáratokkal, autóbuszokkal, vasutakkal vagy gépkocsikkal. A kritikus tényező a nagy sebesség: ez teszi társadalmilag rombolóvá a közlekedést. A gyakorlati politikai teendők és a kívánatos társadalmi viszonyok között igazán csak ott választhatunk, ahol a sebességet megfékezik. A közreműködésre épített demokrácia keveset fogyasztó technikát kíván, és a termékeny társadalmi kapcsolatok felé a szabad emberek útja a kerékpár sebességével halad.

+ + +

Tézisei összefoglalása után Illich nekilát a részletes bizonyításnak. Elsőként az iparrá vált közlekedésre hoz közvetett és közvetlen példákat.

+ + +

Mihelyt az emberek függeni kezdenek a szállítástól, mégpedig nem csupán azért, hogy több napra távozzanak hazulról, hanem azért is, hogy mindennapos útjaikat megtehessék, a társadalmi igazságosság és a gépi erő, az eredményes mozgás és a nagyobb sebesség, a személyes szabadság és a gépesített közlekedés ellentmondása azonnal világossá válik. Az önálló mozgásra képes emberek közösségét a magajáró gépektől való kényszerű függés ekkor éppen azoktól az értékektől fosztja meg, amelyeket állítólag épp a javuló szállítás biztosítana.

Ugyanakkor a gyalogosok többé-kevésbé egyenlőek. Aki csak a lábaitól függ, az a pillanat ihletésére mozog, óránként öt-hat kilométeres sebességgel minden olyan helyre elmehet, amelyet nem zár el előle fizikai vagy jogi akadály. Ha növelni kívánjuk a mozgékonyságnak ezt a velünk született mértékét, akkor elvárható, hogy megőrizzük ezeket a vívmányokat, és olyan újakat tegyünk hozzájuk, amilyen a mozgás nagyobb tere, a rövidebb utazási idő, a kényelem vagy a testi fogyatékosoknak szánt könnyítések. Eddig azonban nem ez történt: sőt, a közlekedési ipar növekedésének mindenütt épp az ellenkező hatása volt, Mihelyt egy utasra bizonyos számú lóerőnél több jutott, a közlekedési ipar csökkenteni kezdte az emberek egyenlőségét, mozgékonyságukat kijelölt úthálózatra korlátozta, és eleddig példátlan időhiányt teremtett.

Ha a közlekedési rendszer több energiát kap, az azt jelenti, hogy nap nap után több ember gyorsabban és nagyobb távolságra jut, de munkába menet egyre kevesebben tudnak beugrani az ismerősükhöz, vagy sétálnak át a parkon. Rendkívüli kiváltságok születnek azon az áron, hogy mindenki szolgasorba süllyed. A kiváltságos elit tagjai bejárják a Földet egy életen át, miközben a többség napjai nagyobb részét a kényszerű napi körutakon tölti.

Az Egyesült Államokban az országutakon töltött utas-órák négyötöde azoknak a bejáróknak és vásárlóknak az idejéből telik ki, akik jóformán sohasem szállnak repülőgépre, miközben a konferenciákra és üdülőhelyekre vivő repülőutak négyötödét évről évre mindig a lakosságnak ugyanaz a másfél százaléka teszi meg: rendszerint azok, akik vagy gazdagok, vagy szakmai képesítésük van rá, hogy ,,jót'' cselekedjenek. A lakosság alig kéttized százaléka indulhat évente egynél többször maga választotta repülőútra, ugyanakkor kevés olyan ország van ezen kívül, amely fenn tudna tartani ekkora repülőgép-flottát.

A kényszerű kiránduló meg a nyughatatlan utazó egyaránt a szállítás rabja lesz. Egyikük sem lehet meg nélküle. Egy-egy alkalmi kiruccanás Acapulcóba vagy egy pártkongresszusra elhitetheti az egyszerű utassal, hogy ő is tagja lett a futkosó hatalmasok szűk körének. Az alkalmi lehetőség azonban, hogy beszíjazva néhány órát tölthet egy nagy sebességgel mozgó gép ülésében, bűnrészessé teszi az emberi tér lerombolásában, és arra ösztökéli, hogy beleegyezzen: a járművekhez, és ne az emberekhez igazítsák hazája földrajzát. Testileg és kulturálisan az ember együtt fejlődött kozmikus lakóhelyével. Ha mozgása helyett a járművek sebessége határozza meg ezt a viszonyát, akkor az otthonát megalkotó emberből puszta ingázó lesz.

A mintaszerű amerikai férfi évente több, mint 1600 órát szentel a gépkocsijának. Benne ül amikor halad és amikor nem. Leállítja a parkolóhelyen, és nem találja. Megkeresi azt a pénzt, amin megvásárolhatja, és amiből fizetheti a havi részleteket. Dolgozik, hogy kifizethesse a benzint, az autópályadíjat, a biztosítást, az adókat és a parkolási jegyet. A nap tizenhat ébren töltött órájából négyet vagy az utakon tölt, vagy azzal, hogy összeszedje a hozzávalókat. És ebben nincs benne az az idő, amit szintén a közlekedés parancsolta tevékenységek emésztenek fel: az, amit kórházban, közlekedési bíróságon, autószerelőnél vagy autóreklámokat nézve tölt, vagy arra fordít, hogy vásárlási tanácsadáson vegyen részt, és ezáltal legközelebb még jobban járjon. Ennyi idejébe kerül, hogy megtegyen évi 7500 mérföldet: vagyis a sebessége kevesebb óránként öt mérföldnél. Az emberek olyan országokban is elérik ezt, ahol nincs szállítási ipar, ráadásul oda mennek, ahová akarnak, és társadalmuk teljes időalapjának nem 28, hanem csak 3-8%-át fordítják közlekedésre. A gazdag országok közlekedési rendszerét nem az különbözteti meg a szegény országokétól, hogy a többség arrafelé óránként több mérföldet utazik, hanem az, hogy több idejükbe kerül azoknak a nagy energia- mennyiségeknek a kényszerű fogyasztása, amelyeket a szállítási ipar csomagol és oszt szét közöttük egyenlőtlenül.

+ + +

A sebességtől megszédített képzelet újfajta ideálokat szül. Egyrészt a közlekedés nyomában átalakul a településszerkezet, utána pedig az életmód. Másrészt, ez a módosult életmód eszményképévé azt a narkotikumot teszi, amely függésben tartja. Az eredmény a zoón politikon teljes veresége.

+ + +

Az energiafogyasztás egy bizonyos küszöbértékét átlépve a szállítási ipar szabja meg a társadalmi tér szerkezetét. Szaporodnak az autóutak, az autózás elválasztja a szomszédokat, és a megművelendő táblák távolabb esnek annál, amennyit a farmer gyalog be tud járni. A mentőautók eltüntetik a klinikákat abból a néhány mérföldes körzetből, ameddig egy beteg gyermeket még el lehet vinni. Az orvos nem jön többé házhoz, mivel a járművek jóvoltából a kórház lett az a hely, ahol az embernek betegnek kell lennie. Mihelyt a nagy teherautók elérnek egy falut fönn az Andokban, a helyi piac egy része azonnal eltűnik. Később, mikor a kövezett úttal együtt megjelenik a főtéren a középiskola, egyre több fiatal költözik a városba, míg végül egyetlen család sem marad, amelynek valamelyik tagja ne néhány száz mérfölddel arrább, a tengerparton lakna.

E szállítási ipar terméke a megrögzött utas. Ő már kiűzetett abból a világból, ahol az emberek önállóan mozognak, s elveszítette azt az érzést hogy világának középpontjában áll. A megrögzött utas tudatában van az elkeserítő időhiánynak, amely abból ered, hogy autókkal, vonatokkal, autóbuszokkal, metrókkal és felvonókkal kénytelen közlekedni, s ezek arra kényszerítik, hogy naponta átlagosan húsz mérföldet tegyen meg, közben gyakran keresztezve a saját nyomait egy öt mérföldnél is kisebb sugarú körön belül. A gyaloglás képességétől megfosztották. Mindegy, hogy metróval közlekedik vagy sugárhajtású repülővel, mindenképpen lassúbbnak és szegényebbnek érzi magát valaki másnál, míg azon dühöng hogy a kiváltságos kevesek időt nyerhetnek, és nincsenek kitéve a közlekedés bosszúságainak.

Ha a vonat menetrendje feszes neki, akkor gépkocsiról álmodik. Ha gépkocsijában ül a csúcsforgalomtól kimerülten, akkor irigykedve nézi az időmilliomost, aki a forgalommal ellenkező irányban halad. Ha saját zsebéből kell fizetnie a kocsiját, akkor tisztában van vele, hogy a fejesek a vállalatukkal fizettetik meg a benzinszámlát, és üzleti költségként számolják el a bérelt gépkocsit. A megrögzött utasnak a fokozódó egyenlőtlenségből mindig csak a hátrányok jutnak: a növekvő időhiány és a személyes tehetetlenség, ám ebből a csapdából nem lát más kiutat, mint hogy még többet követeljen ugyanabból: még több szállítást. Újításokat remél a járművek, utak és menetrendek szakembereitől, vagy a forradalomra vár, amely majd megteremti az állami irányítású gyors tömegközlekedést. De egyik esetben sem számol azzal, hogy a jobb jövőnek mi lesz az ára. Elfeledkezik arról hogy ő fogja megfizetni a számlát, akár viteldíjak, akár adók formájában. Nem számol a magánautókról a gyors tömegközlekedésre való áttérés rejtett költségeivel.

A megrögzött utas nem képes felfogni, micsoda ostobaság a nagyobbrészt szállításon alapuló közlekedés. Az ipar eltorzította öröklött tér- és időérzékelését, ebből következőleg tulajdon személyes ritmusát. Elveszítette azt a képességét, hogy az utas-szerepen kívül másvalamibe is beleképzelje magát. Miután rászokott arra, hogy jármű cipelje, nem tud már bánni a lábában rejlő testi, társadalmi és lelki lehetőségekkel. Megszokta, hogy életterét azzal az érinthetetlen tájjal azonosítsa, amelyen keresztülszáguld. Nem képes egymaga szembenézni a messzeséggel. A maga erejére utalva béklyóban érzi magát.

A megrögzött utasnak egészen újfajta hiedelmeket és reményeket kell vallania; hogy biztonságban érezhesse magát az ismeretlen világban, ahol kapcsolat és magány egyaránt a szállítás termékei. ,,Összegyűlni'' számára azt jelenti: járművel eljutni valahová. Azt hiszi, hogy a politikai hatalom a szállítási rendszer teljesítményétől függ, ezenkívül pedig a televíziós képernyők számától. A mozgás szabadságát azonosítja a gépi hajtóerőhöz való joggal. Hiszi, hogy a népuralmi folyamat szintje a szállítási és hírközlési rendszer fejlettségétől függ. Hitét a láb és a nyelv politikai hatalmában rég elveszítette. Következésképp nem a több szabadságért harcol állampolgári mivoltában, hanem vásárlóként követel jobb szolgáltatást. Nem a mozgás és a szólás szabadságához ragaszkodik, hanem ahhoz a jogához, hogy őt járművek szállítsák és hírközlő szervek tájékoztassák. A jobb minőségű termék kell neki, nem az a szabadság, hogy ne legyen a termék rabja. Életbevágó, hogy megértse: a gyorsulás, amelyet követel, őt magát teperi le, és a méltányosság, a ráérő órák és az önrendelkezés újabb vereségeihez vezet.

+ + +

Miféle hatása volt ránk, amikor az ötvenes években idehaza is megjelentek az első motorbiciklik, a Jáwák és a Csepelek, meg a személygépkocsik: a Pobeda, a Warszawa, az ős-Moszkvics, a Tatraplan, a mambó-gömbölyded Wartburg és végül a diadalmas Trabant? Amire az elragadtatástól akkor nem figyeltünk fel, segít most felidézni a következő részlet.

+ + +

A korlátlan sebesség drága, és minél nagyobb, annál kevesebben engedhetik meg maguknak - folytatja Illich. A jármű sebességének minden növekménye azzal jár, hogy nő a hajtóerő, valamint a pályaépítés költsége, a legdrámaibban pedig az a tér, amelyet a mozgó jármű felfal. Amikor a leggyorsabb utas átlépi az energiafogyasztás egy bizonyos küszöbértékét, szerte a világon felbukkan a ,,sebességtőkések'' osztálya. Az idő nézetei közül a csereértéké válik uralkodóvá, ami tükröződik a nyelvben is: az időt ráfordítjuk, megtakarítjuk, befektetjük, elpazaroljuk és felhasználjuk. Amint a társadalmak árcédulákkal tűzdelik tele az időt, attól kezdve az igazságosság és a járművek sebessége fordítottan lesz egymással arányos.

A gyorsaság mérhetetlen tőkévé változtatja néhány ember idejét, ezért azonban - paradox módon - mindenki nagy árat fizet. Bombayben csak nagyon keveseknek van gépkocsijuk. Ezek egyetlen délelőtt eljuthatnak valamelyik tartományi fővárosba, és hetente egyszer megtehetik az utat. Két nemzedékkel korábban mindez egy hétig tartó utazás lett volna ökrös szekéren, évente egyszer. Most tehát több idejüket tölthetik több úton. Ám ezek a kevesek a gépkocsijaikkal egyszersmind tönkreteszik ezer meg ezer kerékpáros és riksakuli közlekedését is, akik Bombay belvárosában gyorsabban haladnak, mint a Párizs, London vagy New York szívében közlekedők. A társadalom szállítással kapcsolatos, összesített időráfordítása sokkal gyorsabban növekszik, mint amennyit szélsebes kirándulásain az a néhány kiváltságos takarít meg. Vagyis egy kritikus értéken túl az emberek mozgatására szánt ipari komplexum több idejébe kerül a társadalomnak, mint amennyit megtakarít. Néhány ember gyorsulása a nagy többségnek óriási kárt okoz.

A kritikus sebességen túl senki sem nyerhet időt anélkül, hogy ne okozna időveszteséget valaki másnak. Aki gyorsabb járműben követel magának helyet, azt állítja, hogy az ő ideje többet ér, mint azé a másik utasé, aki lassabban közlekedik. Egy bizonyos sebesség felett az utasok mások idejének fogyasztóivá válnak, és a járművek gyorsítása arra való, hogy az egyik ember a másik élete rovására időzhessen.

Szemben azzal, amit gyakorta bizonygatnak, az ember sebessége nem változott Kürosz korától a gőzgépig. A hírek nem tettek meg naponta száz mérföldnél többet, bárki vagy bármi volt is a hírvivő. Nem lépték át azt a határt sem az inka futók, sem a velencei gályák, sem a perzsa lovasok, sem a menetrend szerint közlekedő postakocsik XIV. Lajos idejében. A katonák, felfedezők, kereskedők és zarándokok húsz mérföldet tettek meg naponta. A Párizs-Toulouse távolság a rómaiak korában 200 órányi volt, és a menetrend szerint a postakocsi útja még 1740-ben is 158 óra hosszat tartott, az új királyi utak megnyitása előtt. Csak a tizenkilencedik század gyorsította fel az embert. 1830-ra 110 órára csökkentették a menetidőt, de azon az áron, hogy ugyanebben az esztendőben 4150 postakocsi borult fel Franciaországban, aminek következtében több mint ezren haltak meg. Azután a vasút hirtelen mindent megváltoztatott. 1855-ben III. Napóleon már azt állította, hogy valahol Párizs és Marseille között óránként 96 kilométeres sebességgel száguldott a vonata. Egy nemzedék alatt százharmincszorosára növekedett az az átlagos távolság, amelyet egy francia évenként megtett, Nagy-Britannia vasúthálózata pedig elérte fénykorát.

Az elmúlt két emberöltő alatt a jármű az élet sikerességének szimbóluma lett, ahogyan az iskola a születési előnyé. A hatalom összpontosításának minden új szinten létre kell hoznia a maga önigazolását. Így például ha valakit közpénzekből éveken át egyre távolabb és egyre nagyobb sebességgel utaztatnak, azt rendszerint azzal indokolják, hogy az illetőt nagyobb tőkebefektetés árán hosszabb ideig járatták iskolába. Az ember mint tőkeigényes termelési eszköz feltehető értéke határozza meg, hogy milyen sebességgel kell őt szállítani.

Az ipari társadalomban szükséges egyenlőtlen kiváltságokat általában kettős érveléssel szokták indokolni. A kiváltságokat elfogadják egyrészt mint annak szükséges előfeltételét, hogy javítani lehessen a növekvő össznépesség sorsán, másrészt az elnyomott kisebbség életszínvonalának emelőjeként magasztalják. Végeredményben azonban a gyorsuló mozgás és mozgatás nem teszi egyiket sem. Csupán a motorizált szállítás egyetemes szükségletét teremti meg, korábban elképzelhetetlen távolságokkal választva el egymástól a kiváltságok különböző szintjeit. Egy bizonyos ponton túl a még több energia még kevesebb igazságossághoz vezet.

+ + +

Ez a gyorsulás azonban híven tükrözi az ipari kultúra belső ellentmondásait: drága, de hatástalan, mindenkinek kötelező, cserébe viszont nem mindenki élvezheti az előnyeit.

+ + +

Nem szabad elsiklani afelett sem, hogy a kevesek száguldása más áron kapható, mint a mindenki gyorsasága. A szegények azért dolgoznak és fizetnek, hogy lemaradjanak. De ha a sebességet bálványozó társadalom középosztályait csábítja is, hogy szemet hunyjanak az ilyen igazságtalan megkülönböztetés felett, nem vehetik semmibe, hogy a szállítás egyre több mindent tönkretesz, és a saját szabad idejüket is csökkenti. A mindenki gyorsasága azt jelenti, hogy mindenkinek kevesebb ideje marad önmagára, mivel a társadalom a rendelkezésére álló időalap növekvő hányadát fordítja az emberek mozgatására. A kritikus sebességnél gyorsabban robogó járművek nemcsak egyenlőtlenséget teremtenek, hanem elkerülhetetlenül létrehozzák azt az öncélú iparágat is, amely a technikai kifinomultság látszata mögé rejti a közlekedési rendszer hatástalanságát. Be fogam bizonyítani, hogy a sebesség korlátozására nem csak az igazságosság végett van szükség: ez a feltétele annak is, hogy növelni lehessen a társadalom tagjai által bejárt teljes távolságot, miközben egyidejűleg csökken az életnek a közlekedéssel töltött hányada.

Kevés kutatási adatunk van arra vonatkozólag, hogy milyen a járművek hatása az egyének és társadalmak időháztartására. Ebből a kevés adatból azonban kiderül, hogy mihelyt a jármű átlépte az óránként 25 kilométeres sebességkorlátot, a világon mindenütt szűkében kezdünk lenni az időnek. Miután az ipar elérte az egy főre eső termelésnek ezt a küszöbértékét, a szállítás hontalanná tette az embert: olyan lénnyé változtatta, aki folytonosan távol van valamilyen úticéltól, amelyet a maga erejéből nem érhet el, de ahová mégis el kell jutnia még aznap. Ettől fogva az emberek munkanapjuknak egy tekintélyes részében azért dolgoznak, hogy megkeressék azt a pénzt, amely nélkül még a munkahelyükre sem juthatnak el. A társadalom közlekedésre fordított időmennyisége pedig arányosan növekszik leggyorsabb közforgalmi járművének a sebességével.

Hogy az országúton végigszáguldó jármű állami vagy magántulajdonban van-e, az nem sokat változtat az idő szűkösségén és az élet agyonzsúfoltságán, ami a sebességnövekedés minden egységétől csak fokozódik. Az autóbuszok egységnyi távon csupán egyharmadát használják fel egy ember szállítására annak az üzemanyagnak, amelyet a személygépkocsik égetnek el. A személyvonatok tízszer hathatósabbak, mint a személyautók. Mindkettőt még hatékonyabbá és kevésbé szennyezővé lehetne tenni. Ha köztulajdonban lennének és ésszerűen használnák őket, akkor - útvonaluk és menetrendjük révén - jelentősen csökkennének azok a kiváltságok, amelyek e közlekedési eszközök magántulajdonából és ésszerűtlen használatából ma következnek. Míg azonban a járművek bármilyen rendszere, politikai ellenőrzés nélkül, képes rákényszeríteni magát a közönségre a csúcssebességgel, addig a közönségnek csak a következő választása marad: vagy több időt fordít arra, hogy az fedezze több embernek a szállítását állomásról állomásra, vagy még kevesebb adót fizet, amiért csak még kevesebb ember tud sokkal rövidebb idő alatt sokkal messzebbre utazni, mint a többiek.

+ + +

A személygépkocsik robbanásszerű behozatala és az a csillapíthatatlan éhség, amely még mindig újabbak után kiált, természetesen minálunk is felvetette volna a társadalmi igazságosság eme kérdéseit, ha az autókat nem a gyarapodás jelképeiként, a jó magaviselet jutalmaként szoktuk volna meg. Így csak az utakra, a zsúfoltságra, a füstre, az együttélés nehézségeire panaszkodunk mintha természeti csapás áldozatai lennénk. Hogy ez az elnyomorodás ugyanakkor egy jól körvonalazható irányító csoport, az ipar képviselőinek a társadalmi felemelkedését szolgálta és megélhetését biztosította, az a szerzés bűvöletében keveseket izgatott.

+ + +

A mozgás sebességének kívánatos felső határát nem tárgyalhatjuk megfelelően anélkül, hogy vissza ne térnénk az önerejű utazás és a gépesített szállítás megkülönböztetéséhez. Meg kell vizsgálnunk, milyen mértékben járul hozzá az egyik, illetve a másik összetevő az emberek mindazon helyváltoztató tevékenységéhez, amelyet közlekedésnek nevezek.

A szállítás olyan közlekedés, amely tőkébe kerül, az utazás pedig olyan, ami munkába. A szállítás azon iparág terméke, amelynek vásárlói az utasok; ipari árucikk, ezért természeténél fogva kevesebb van belőle a kelleténél. A szállítás tökéletesítése mindig e szűkösség körülményei közepette zajlik, s ez a szűkösség úgy szorongat egyre jobban, ahogyan növekszik a szolgáltatás sebessége - s vele együtt a költsége.

Az utazás viszont nem iparág terméke, hanem közlekedő emberek független vállalkozása. Természeténél fogva van használati értéke, nem szükséges viszont, hogy csereértéke legyen. Az aktív járás képessége vele születik az emberrel, és azonos korú, egészséges emberek között többé-kevésbé egyöntetűen oszlik meg.

A teljes közlekedés e két merőben különböző termelési mód eredménye. Ezek csak addig támogathatják egymást harmonikusan, amíg az autonóm tevékenység eredményei védelmet élveznek az ipari termék terjeszkedésével szemben.

A jelenlegi közlekedési rendszerben a bajt a szállítás egyeduralma okozza. A sebesség csábítása rászedte az utast, és elhitette vele a tőkeigényes közlekedésben érdekelt ipar ígéreteit. Meg van győződve arról, hogy sebes járműveivel túlszárnyalhatja azt a korlátozott önrendelkezést, amelyet akkor élvezett, amikor önállóan mozgott. Belement, hogy a munkába kerülő, aktív utazás rovására túlsúlyba kerüljön önmaga szállítása. Ennek az engedménynek az ártalmas következménye az élet tartama és tere közti viszony megannyi eltorzulása.

Egy iparág nem pusztán azzal kényszeríti rá az egész társadalomra a maga radikális monopóliumát, hogy egyes javakból a kelleténél kevesebbet állít elő, vagy hogy a versengő iparágakat kiszorítja a piacról, hanem inkább ama szerzett képessége révén, hogy olyan szükségletet teremt, amelyet csak ő maga képes jóllakatni.

Latin-Amerikában mindenütt kevés a cipő, és sokan soha nem is hordanak. Vagy mezítláb járnak, vagy azokat a nagyszerű és rendkívül változatos szandálokat viselik, amelyekkel kézművesek sokasága látja el őket. Utazásaikban egyáltalán nem akadályozza őket az, hogy nincsen lábbelijük. Ámde Dél-Amerika bizonyos országaiban az emberek kénytelenek cipőt hordani, amióta a mezítlábasok nem járhatnak iskolába, nem kaphatnak állást, és nem lehetnek közalkalmazottak. Tanítók és pártfunkcionáriusok a cipőtlenséget a ,,haladás'' iránti közömbösség jelének tekintik. Anélkül, hogy a nemzeti fejlődés zászlóvivői meg a cipőiparban érdekelt tőkések szándékos összeesküvést szőttek volna, a mezítlábasok most már ki vannak zárva ezeknek az országoknak minden hivatalából.

A radikális monopóliumban rejlő lehetőségek akkor is tévedhetetlenül felismerhetők, ha szemügyre vesszük a közlekedést. Képzeljük el, mi történne, ha a szállítási ipar képes lenne arra, hogy pontosabban ossza szét termékeit: a mindenki számára hozzáférhető gyors és ingyenes szállítás közlekedési utópiája elkerülhetetlenül ahhoz vezetne, hogy az emberi életnek még nagyobb részére tehénkedne rá a közlekedés szférája. Miféle utópia lenne ez? A közlekedést kizárólag köztulajdonban levő szállítási rendszerek bonyolítanák le. Pénzügyi fedezetét progresszív adóval biztosítanák, amely attól függne, mekkora az állampolgár jövedelme, milyen messze van a lakóhelye a legközelebbi megállótól és a munkahelyétől. Érkezési sorrendben bárki bárhol leülhetne, bármelyik járművön: nem lenne személyi elsőbbsége sem az orvosnak, sem a nyaralónak, sem az elnöknek. Ebben a bolondok paradicsomában egyenlő volna minden utas, de mind egyformán rabja a szállításnak. A gépesített utópia valamennyi polgára egyformán meg lenne fosztva a lába használatától, egyforma sorkatonájaként a szállítás egyre terjeszkedő hálózatainak.

Egyes építésznek álcázott csodatevőjelöltek sajátos kiutat ajánlanak a sebesség paradoxonából. Az ő szemszögükből a gyorsulás csak azért kényszerít igazságtalanságokat, időveszteséget és programozott menetrendet a társadalomra, mert az emberek még nem olyan szerkezetű településekben és nem azon pályák mentén laknak, amelyek a járműveknek a legjobban megfelelnek. Ezek a futurista építészek olyan önellátó toronynegyedekben kívánják tárolni és foglalkoztatni az embereket, amelyeket villámgyors jármű-kapszulák nyomvonalai kötnek össze. Soleri, Doxiadis vagy Fuller úgy akarja megoldani a problémát, hogy a teljes emberi környezet problémájaként bánik vele. Ahelyett, hogy azt kérdeznék: hogyan menthető meg a Föld felszíne az emberek számára, ők így teszik fel a kérdést: hogyan lehet az emberek fennmaradásához szükséges rezervátumokat létrehozni egy olyan Földön, amelyet teljesen átépítenének az ipari termelés kedvéért.

+ + +

Ezután Illich hosszadalmas fejtegetésbe kezd. Arról a sebességtartományról beszél, amely az autósok számára túl lassú, a szekerezőknek viszont túl gyors: a gyalogos sebességének négy-hatszorosáról. Ez 25-30 kilométer óránként. Erre a határértékre lassulva valójában számottevően felgyorsulna közlekedésünk, ehhez azonban valóságos politikai lavinára, az önrendelkezés és polgári kezdeményezések előretörésére volna szükség. Meg egy másik járműre, aminek a neve: bicikli.

+ + +

Egy évszázada fedezték fel a golyóscsapágyat. A súrlódási együttható ezredére csökkent. Ha valaki ma jól beállított golyóscsapágyat tenne két olyan malomkő közé, amelyek a csiszolt kőkorszakban készültek, egy nap alatt annyi gabonát őrölne, mint elődei egy hét alatt. A golyóscsapágy vezetett a kerékpárhoz is, így vált lehetségessé, hogy a kerék - a csiszolt kőkorszak valószínűleg utolsó nagy találmánya - végül az izomerejű mozgáshoz is hozzájáruljon.

Az ember rendkívül hatékonyan jár-kel mindennemű eszköz segítsége nélkül is. Súlyának egy grammját egy kilométerre tíz perc alatt 0,75 kalória energia árán viheti el. A gyalogos ember termodinamikai szempontból jobb hatásfokú bármelyik gépjárműnél és a legtöbb állatnál. Súlyához képest több munkával változtat helyet, mint a patkány vagy az ökör és kevesebbel, mint a ló vagy a tokhal. Az ember ezzel a hatásfokkal meghódította a Földet és történelmet csinált. Paraszt- és nomád társadalmakban ezzel a hatásfokkal a teljes társadalmi időalapnak kevesebb, mint 5, illetve kevesebb, mint 8%-át kell csak az otthonától illetve a táborhelyétől távol töltenie.

Kerékpárral az ember három-négyszer gyorsabban halad, mint gyalog, ám közben ötszörte kevesebb energiát használ fel. Sima úton mindössze 0,15 kalóriára van szüksége ahhoz, hogy súlyának egy grammját egy kilométerre vigye. A kerékpár az a tökéletes szerkezet, amely mozgássá alakítja át az emberi anyagcseréből származó energiát. Ezzel az eszközzel az ember nemcsak az összes gép, hanem az összes állat hatásfokát is túlszárnyalja.

A golyóscsapágy - a kerék, a lószerszám és a vitorlás tengerjárás után - egy negyedik forradalom kezdetét jelezte. Ez nem hasonlított sem a kengyel forradalmához, amely lovára emelte a lovagot, sem a vitorláshajóéhoz, amely a király hajóskapitányainak szemhatárát tágította ki. A golyóscsapágy igazi krízist, vagyis a görög szó eredeti értelmében igazi politikai választást jelentett. Választási lehetőséget teremtett az igazságossággal párosult nagyobb szabadság és a nagyobb sebesség között. A golyóscsapágy egyformán lényeges alkatrésze a helyváltoztatás mindkét új típusának; annak is, amelyet a kerékpár jelképez, és annak is, amelyet a gépkocsi. A kerékpár olyan új szintre emelte az ember saját mozgékonyságát, amelyen a fejlődés elméletileg már nem léphet túl. Ezzel szemben a gyorsulni képes, különálló utas-tok a sebesség egyre bénítóbb szertartásaiba hajszolta bele a társadalmakat.

A bicikli nemcsak termodinamikai szempontból hathatós, hanem olcsó is. A sokkal kisebb fizetésű kínai a maga tartós biciklijét meg tudja venni azoknak a munkaóráknak a töredékéből, amelyeket egy amerikai fordít a maga hamar tönkremenő kocsijának a megvásárlására. A gyors közlekedéshez szükséges infrastruktúra árához képest a kerékpározáshoz szükséges infrastruktúra arányosan olcsóbb, mint a két rendszerben használt járművek árkülönbözete. A kerékpáros rendszerben csak bizonyos forgalmas helyeken van szükség aszfaltozott utakra, ez azonban nem szigeteli el automatikusan a műúttól távolabb lakókat, ahogyan akkor járnának, ha gépkocsikra vagy vonatokra kellene hagyatkozniok. A bicikli kitágította az ember mozgáskörét anélkül, hogy olyan utakra terelte volna, amelyeken gyalog nem járhat. Ha valahol nem kerékpározhat, ott azért rendszerint tolhatja a gépét.

A kerékpár ezenkívül kevés helyet foglal. Egyetlen gépkocsi helyén tizennyolc darab parkolhat, és harmincan haladhatnak annyi helyen, amennyit egyetlen gépkocsi foglal el a forgalomban. Hogy 40000 ember hatvan perc alatt átkelhessen egy hídon, ahhoz három adott szélességű sáv kell, ha vonaton szállítjuk őket; négy, ha autóbuszon; tizenkettő, ha ki-ki a maga kocsiján megy; és csupán kettő, ha mindenki biciklizik.

+ + +

Mielőtt az olvasónak kedve szottyanna biciklire pattanni, figyelmeztetem, hogy Magyarországon - a városokban legalábbis - aligha talál kerékpárutakat vagy -sávot, Budapesten pedig legfeljebb gázálarcban hódolhat kedvtelésének. A füstrendeletet, noha óriási politikai tőkét jelentene, nem hozza meg a kormány, bár a műszaki feltételek adottak. Lesznek tehát autópályáink a világkiállításra, de az autós életmódon kívül semmi mást nem tekintünk annyira emberhez méltónak, hogy költsünk is rá. A levegő védelme és a sebesség problémája olyan politikai kötélhúzás középpontjába került, amelyben a sokfelől ráncigált kötél hurka a mi nyakunkon szorul.

+ + +

Eléggé fel nem szereltnek minősíthetjük azt az országot, amely nem képes biciklit adni valamennyi polgárának, s hozzá még egy ötfokozatú sebességváltót mindazoknak, akik másokat akarnak fuvarozni. Ugyanez a helyzet, ha egy ország nem tudja jó utakkal támogatni a kerékpározást, vagy ha nem biztosítja az ingyenes motorizált (de kerékpársebességű) tömegközlekedést azok számára, akik pár óránál többet utaznának egyhuzamban.

Túliparosult az az ország, amelynek társadalmi életén a szállítási ipar uralkodik, osztálykiváltságokat teremt, fogyasztja az időt, az embereket pedig még szorosabban kötözi azokhoz a pályákhoz, amelyeket számukra kijelölt.

A közlekedési ipar teljes egyeduralma alól a felszabadulás csak egy olyan politikai folyamat révén mehet végbe, amely megfosztja a sebességet trónjától és bűverejétől, s a kölcsönös és egyenlő megközelíthetőség szolgálatába állítja a közlekedési közkiadásokat, legyenek azok pénzbeli, időbeli vagy térbeli ráfordítások. E folyamat jóvoltából politikai ellenőrzés alá kerül egy termelési eszköz, mielőtt fétissé válna a többség, öncéllá pedig a kevesek szemében. Ez a politikai folyamat viszont csak akkor nyerheti meg a nagy többség támogatását, ha céljai a köz előtt igazolható, bevált mércéhez igazodnak. Ilyen például az a társadalmi szempontból kritikus energiaküszöb, amely egy bizonyos árucikkben, például egy utasmérföldben megtestesül.

 

Ivan Illich
Laikusok forradalma
Forrás: http://bocs.hu/eletharm/idoer/mi-07.htm
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Az olvasókönyv első részének végére értünk. Összefoglalásképpen szeretném felidézni, hogy a történelemben létező ipari fogyasztói kultúránk kizárólag a logika eszközeivel - számos ok miatt - képtelen felismerni önnön helyzetét önmagából kilépnie lehetetlen, erejéből pedig - ha jószándékú - legfeljebb foldozgatásra futja. Hitetlensége miatt békében sem becsüli az élőt, háborúban azonban tömeggyilkossá válik, ami egyazon lényeg kifejeződése különböző körülmények között, a két véglet közt az embertelenség százféle árnyalatával. Lényegét lelepleznünk szükséges, de nem elegendő; ha megtagadjuk azt a történelmi állapotot, amelyben egyetlen élőnek sincs joga, nem léphetünk máshova, csupán afelé, hogy minden élő jogait szavatoljuk.

Eddig minden világos és ésszerű. A hogyanhoz, a megtagadandók lajstromához érve azonban az eddig éles kép összetöredezik. A vita még tart, a felek nem értenek egyet, és talán nem is fognak. Illich itt következő írásában például radikálisabb Lovinsnál, mert magát a gazdasági növekedés eszményét támadja meg, míg amaz „mindössze" a hagyományos nagyipart. Mindez azonban újabb kérdéseket vet fel, amelyeket talán nem lesz sportszerűtlen már elöljáróban feltennem.

Illich egyik elképzelése a modern termelőeszközökkel dolgozó „kolostori" gazdaságok, afféle laikus frátriák újjáélesztése. Elfogadom, hogy aggasztják a fejlődéssel meghatványozódó termelékenység következményei, mégsem tudom, nem a térből-időből való kimenekülés iskolapéldája volna-e így tennünk. Mindenekelőtt nem értem, hol és ki gyártaná azokat az eszközöket, amelyekkel megtorpan a kóros gazdasági növekedés, de elég nagy marad ahhoz, hogy a gazda ne sínylődjék, és úgy érezze, jó cserét csinált. Ehhez csúcstechnológia kell, amire a kolostor nem képes. A jól járt kevesek meg a pórul járt sokak ütközése azonfelül elnyomók és elnyomottak szembenállását konzerválná, más szereposztásban.

Továbbá: a gazdasági növekedésről a közeljövőben lemondanunk azt is jelentené, hogy cserbenhagyjuk mindazokat, akiket a mi nevünkben éheztettek, fosztottak ki, és akiknek legalább a nyomorát kötelességünk megszüntetni, mielőtt visszatérnénk a magunk gyönyörűségére végzett munka paradicsomába.

A volt gyarmatok a mai napig nem kapták meg a javaikon meghízott fejlett országoktól azt a történelmi jóvátételt, amely erkölcsileg és anyagilag igazságosan megilletné őket. A leghelyesebb az volna, ha a gazdasági növekedés ezt a számlát egyenlítené ki, mielőtt leáll, ha adósságtörlesztés gyanánt az első világ ahhoz segítené hozzá a harmadikat, amit Illich a fejlett országoknak ajánl: az önellátáshoz. Mert az igazi adósok a mai hitelezők

Hallgassuk meg tehát, hogyan beszél a társadalmi döntés három dimenziójáról esszéjében, amelynek címe: Laikusok forradalma.

***

Hogy hová vezetett az önálló gazdálkodás elleni háború azt legjobban az úgynevezett „fejlődés" tükrében láthatjuk. Az 1960-as években a „fejlődés" olyan rangra tett szert, amely vetekedett a „szabadságéval" és az „egyenlőségével". Más népek fejlődéséről gondoskodni a gazdagok kötelessége és feladata lett. A fejlődést építési programként írták le - fehérek és feketék, sárgák és rézbőrűek mind „nemzetépítésről" beszéltek, s tették ezt pironkodás nélkül. E társadalmi mérnökösködés közvetlen célja az volt, hogy a gépek és berendezések kiegyensúlyozott rendszerét beszereljék egy olyan társadalomba, amely ezekkel még nem rendelkezett: hogy több iskolát, több modern kórházat, nagyobb autópályákat, új gyárakat, távvezetékeket építsenek, s hogy egyidejűleg kineveljék azt a lakosságot, amely kívánja és kezelni is tudja ezeket az eszközöket.

Ma már gyermetegnek tűnik ez a tíz évvel ezelőtti erkölcsi parancs, s kevés gondolkodó fő van, aki ilyen instrumentalista képet alkotna magának a kívánatos társadalomról. Két ok változtatta meg az emberek gondolkodását; először is, a nemkívánatos mellékhatások (az úgynevezett externáliák) felülmúlják a hasznot. Az iskolák és kórházak olyan adóterhet rónak a társadalomra, amilyent egyetlen gazdaság sem tud elviselni. Az autópályák nyomán elburjánzó lakatlan elővárosok tönkreteszik a városi és falusi tájat. A Sao Paolo-i műanyagvedrek könnyebbek és olcsóbbak, mint amelyeket hulladékvasból készít a nyugat-brazíliai bádogos. De az olcsó műanyag füstje újmódi kísértetként kezd lebegni a táj fölött, és sajátos nyomot hagy a környezetben. A régi mesterség megsemmisítése és ezek a mérgek elkerülhetetlen melléktermékek, amelyeket még sokáig nem fog elkergetni semmiféle ördögűzés. Az ipari hulladéktemetők egyszerűen túl sokba kerülnek, többe, mint amennyit a vödrök érnek. Gazdasági tolvajnyelven: az „externális költségek" nemcsak a műanyag vödör gyártásából származó hasznot múlják felül, hanem a gyártási folyamat során kifizetett béreket is.

Ám ezek a nemkívánatos velejárók csupán csak az egyik tétele annak a számlának, amelyet a fejlődésért fizetnünk kell. A másik a romboló termelékenység. Az említett velejárók olyan költségek, amelyek meghaladják a fogyasztó által fizetett árat, és amelyeket a fogyasztónak, másoknak, vagy a későbbi nemzedékeknek kell viselniök. A romboló termelékenység viszont az az újfajta csalódás, amely éppenséggel a megvásárolt áru használata „folytán" éri a fogyasztót. Ez a belső, romboló vonás - a modern intézmények elkerülhetetlen sajátja - állandó csalódást okoz azoknak a szegényebb rétegeknek, amelyek valamennyi intézmény ügyfeleinek többségét teszik ki.

A gazdaság valamennyi ágazata létrehozza a maga sajátos és paradox ellentmondásait. Szükségképpen mindegyik épp az ellenkezőjét valósítja meg annak, amiért létrehozták. A közgazdászok, ámbár egyre jobban értenek ahhoz, hogy megmondják a külső mellékhatások pénzben kifejezett költségét, eme negatív belső hatásokkal nem tudnak mit kezdeni, és mérni sem tudják a kényszerűségből használt szolgáltatások okozta elkerülhetetlen sérelmeket, ami nem egyszerűen a szolgáltatás ára.

Az iskolarendszer a legtöbb ember számára bizonyítvánnyal igazolt lefokozássá teszi az öröklött különbségeket. Az intézményesített orvoslás olyasmire éhezteti rá az embert, ami már korántsem hasznos, nem is lehetséges, ezenkívül aláássa azt a szerves ellenállóképességet, amelyet a józan ész egészségnek nevez. Az utazás, amely a nagy többség számára a csúcsforgalom idejére szűkül, növeli a közlekedés rabságában töltött időt, viszont csökkenti az egyén mozgékonyságát és a különböző helyek kölcsönös megközelíthetőségét. Az oktatási, egészségügyi és egyéb jóléti hatóságok jóvoltából az ügyfelek többsége számára elérhetetlenné váltak azok a célok, amelyekért ezeket a vállalkozásokat létrehozták és pénzelték. Az intézményesített sérelem - amely a muszáj-fogyasztásból következik - összeáll az új mellékhatásokkal. Mindez szemételtakarító és javító szolgáltatásokért kiált, elnyomorítja, sőt, agyonnyomja az egyéneket és közösségeket, osztályuk szerint. A reményvesztettség, az önálló képességek elsorvasztásának és tönkretételének sajátosan modern formái minden hitelüktől megfosztják azokat, akik a kívánatos társadalom fő ismérvének a működésre kész termelőkapacitás nagyságát akarják feltüntetni.

A legirigyeltebb kiváltság többé nem az, ha valaki holmi újabb módon lakathatja jól magát, hanem ha képes védekezni a fejlődés káros hatásai ellen. Befutott embernek számít, aki nem a csúcsforgalom idején közlekedik, aki jobb iskolába járt, aki nem kórházban, hanem otthon hozza világra gyermekét. Ritka és különleges tudás birtokosának tekintik azt, aki betegségében meg tud lenni orvos nélkül; szerencsés és gazdag, aki tiszta levegőt szívhat, és semmiképpen sem szegény, aki maga építi fel saját vityillóját. Ma az alsóbb osztályok azokból állnak, akik kénytelenek fogyasztani a romboló árucsomagokat és szolgáltatásokat, amelyeket önjelölt gyámjaik sóznak rájuk; a kiváltságosok pedig azok, akik megtehetik, hogy visszautasítsák valamennyit. Új szemlélet kristályosodott ki tehát az utóbbi években: az a felismerés, hogy az ökológiai korlátok miatt az igazságos fejlődés lehetetlen, sokunkkal megértette, hogy ha volna is igazsággal párosuló fejlődés, akkor sem kérnénk belőle, és nem javasoljuk másoknak sem.

Tíz éve még hajlamosak voltunk a politikai szférában hozott társadalmi döntéseket különválasztani a szakemberekre bízott műszaki döntésektől. Úgy gondoltuk, hogy a társadalmi döntéseknél a célokra, a technikaiaknál az eszközökre kell inkább ügyelnünk. Véleményünket a kívánatos társadalomról egy jobbról balra tartó mércén mértük: itt kapitalista, odaát szocialista „fejlődés". A „hogyan" kérdését a szakemberekre hagytuk.

Ám a politikának ez az egydimenziós modellje immár a múlté. Azon kívül, hogy „ki mit kap", ma két új döntési terület is a laikusok ügye lett: egyrészt a laikusnak is joga van beleszólni, milyen az alkalmas termelési eszköz, másrészt rá tartozik a növekedés és a szabadság közti viszony kérdése. Ennek eredményeképp a választási lehetőségeknek három, egymástól független kategóriája alakult ki, amelyek a politikai döntések három, egymásra merőleges tengelyét alkotják.

Az x tengelyre teszem a társadalmi rangsorral, a politikai hatalommal, a termelőeszközök tulajdonával és az erőforrások elosztásával kapcsolatos kérdéseket, amelyek tekintetében rendszerint jobboldali és baloldali nézetekről szoktak beszélni. Az y tengely a „durva" és „szelíd" technikák közti választást ábrázolja, ám e kifejezések jelentését nem szűkítem csupán az atomenergia helyeslésére vagy elutasítására, hanem sokkal tágabb értelemben használom: a szelíd és durva technikák léte nemcsak az árukat, hanem a szolgáltatásokat is érinti.

A döntések harmadik típusát a z tengelyre helyezem. Itt nem kiváltságokról és nem is különféle technikákról van szó, hanem az emberi kielégülés természetéről. A két véglet jellemzésére Erich Fromm kategóriáit fogom alkalmazni. A tengely alsó végére azt a társadalmi szervezetet teszem, amely a birtoklásban, a felső végére pedig azt, amely a tevékenységben keresi a belső békét. Alulra került tehát az árukban bővelkedő társadalom, ahol a szükségleteket mindinkább a szakemberek által megtervezett, receptre felírt és irányításukkal gyártott árucsomagokkal és szolgáltatásokkal azonosítják. Ez a társadalmi eszmény annak a felfogásnak felel meg, amely szerint az emberiség a határhasznosság szempontjait követő egyénekből áll: ez az ideál Mandeville-től kezdve Smithen és Marxon át Keynesig fejlődött, és jellemzésére Louis Dumont a homo economicus kifejezést használta.

A z tengely másik végére - legyezőszerűen - azoknak a társadalmaknak a változatos sokaságát helyezem, amelyekben a létezés a létfenntartás különféle formái köré szerveződik. A maga módján minden ilyen társadalom legfeljebb kétkedve tekinthet a növekedés „jótéteményeire". Ezekben az új társadalmakban, amelyekben modern eszközök könnyítik meg a használati érték létrehozását, az árucikkeket és általában az ipari termelést csak annyira becsülik, amennyire az az önálló termelés erőforrása vagy eszköze. Ezért a társadalmi eszmény a homo habilis, a boldogulni képes ember, beleértve, hogy mindenki másképpen ért ahhoz, hogyan birkózzon meg a valósággal, s ennyiben a homo habilis ellentéte a homo economicusnak, aki tulajdon szabványosított szükségleteitől függ. Ezekben a társadalmakban azoknak, akik függetlenségüket és a saját életformájukat választják, nagyobb örömöt jelent megtermelni és elkészíteni a dolgokat a maguk javára, mint rabszolgák vagy gépek munkájából élni. Ezért itt minden kulturális terv szükségképpen szerény. Amennyire csak lehet, mindenki az önellátás felé halad, maguk állítják elő, amit csak tudnak, feleslegeiket elcserélik a szomszédaikkal, és hacsak nem lehetetlen, kerülik a bérmunka termékeit.

A mai társadalmak formáját az határozza meg miféle döntések születnek nap nap után e három független tengely mentén. És a politikai berendezkedés hitele attól függ, milyen mértékű a közösség részvétele a döntésekben mindhárom tengelyen. Egy-egy társadalom nemzetközi hatását remélhetőleg az fogja meghatározni, hogy a maga egyszerűségében, társadalmi kifejeződésében mennyire szép. A gazdasági mutatók versenyét az esztétikai és etikai példa válthatja fel. Más út nincs is. A kereskedelmi hirdetés módszerével nem terjeszthető el az életmód, amelyet az egyszerűség, a szerénység, a kemény munka és a kis méret jellemez. Ily módon szegény és gazdag társadalmak a történelemben először indulnának egyenlő esélyekkel. De ahhoz, hogy ez így legyen, előbb annak a jelenlegi gondolkodásnak kell megváltoznia, amely az északi és déli országok viszonyát csupán a fejlődés szempontjából szemléli.

Felül kell vizsgálnunk egy másik, korunkban szintén nagy tekintélynek örvendő társadalmi célt is: a teljes foglalkoztatottságot. Tíz évvel ezelőtt a fejlődéssel és a politikával kapcsolatos állásfoglalások a, mainál egyszerűbbek voltak; a munkára vonatkozó nézeteket a nemi megkülönböztetés és bizonyos együgyűség határozta meg. A munkát az állással azonosították, tekintélyes állásokhoz pedig csak férfiak jutottak.

A munkaidőn túl végzett, úgynevezett „árnyékmunka" elemzése tabu volt. A baloldal a primitív újratermelés maradványának tekintette, a jobboldal pedig szervezett fogyasztásnak, de abban mindenki egyetértett, hogy a fejlődéssel ez a munkafajta kivész. A küzdelem célja az volt, hogy több legyen a munkaalkalom, egyenlő munkáért egyenlő bért kapjanak az emberek, hogy többet fizessenek minden munkáért, s ez a küzdelem a politika és a közgazdaságtan érdeklődésén túlra, rejtett zugokba szorított vissza minden olyan tevékenységet amit az ember nem a munkahelyén végzett.

Újabban a feministák kezdték vizsgálni azt a meg nem fizetett értéket, amellyel elsősorban a nők járulnak hozzá az ipari gazdaság működéséhez és az „újratermelést" a termelés kiegészítőjeként emlegetik. Náluk is nagyobb hangjuk van azoknak a botcsinálta radikálisoknak, akik arról szónokolnak, hogyan lehetne új módon teremteni hagyományos munkaalkalmakat, új módon elosztani a rendelkezésre álló munkahelyeket, és fizetett tevékenységgé változtatni a házimunkát, a nevelést, a szülést meg az ingázást. Ilyen követelésekkel szembesítve, a teljes foglalkoztatottság mint társadalmi cél éppoly kétes értékű, akár a fejlődés.

Új szereplők kerülnek rivaldafénybe, akik magának a munkának a természetét teszik kérdésessé, amikor az iparilag szervezett munkát - akár meg van fizetve, akár nincs - megkülönböztetik a megélhetés olyan módjaitól, amelyek nem esnek az ipari foglalkoztatás fennhatósága, sem a szakemberek gyámkodása alá. Az ő elgondolásaik teszik fel a fő kérdéseket a függőleges tengelyen. Elfogadjuk, avagy elvetjük-e azt a képet, hogy az ember a növekedés bolondja? Ettől függ, hogy sajnálatos balszerencsének vagy hasznos lehetőségnek, átoknak vagy jognak tekintjük-e a munkanélküliséget, a valódi szabadságot arra, hogy bértől-fizetéstől függetlenül dolgozzunk.

Az árutermelő társadalomban az alapvető szükségleteket a bérmunka termékei lakatják jól, legyen bár az a lakás vagy az oktatás, a közlekedés vagy a gyermekszülés. Az az etika, amely ezt a társadalmat hajtja, a bérért vagy fizetésért vállalt munkát igazolja, és lenézi azokat, akik a maguk lábán próbálnak megállni. A bérmunka térhódításának azonban más eredménye is van: két, egymással ellentétes tevékenységre osztja fel a meg nem fizetett munkát, az ipari munka és a szolgáltatások meg nem fizetett kiegészítésére és az önellátás munkálataira, amelyek kívül esnek az ipari rendszeren.

Ha a z tengely mentén választva nem tisztázzuk és nem használjuk ezt a megkülönböztetést, akkor egy elnyomó, ökológiailag szabályozott jóléti társadalomban elterjedhet a szakemberek által irányított, meg nem fizetett munka. A legkirívóbb példa erre a nők rabszolgasága a háztartásban.

A házimunkát nem fizetik. De a mai házimunka nem is létfenntartó tevékenység abban a hagyományos értelemben, ahogyan a nők által végzett munka nagy része az volt, mikor még az egész háztartás jelentette azt a környezetet és azokat az eszközöket, ahol és amelyekkel az asszonyok a férfiakkal együtt előteremtették a család szinte egész megélhetését. A modern házimunka szabványos tevékenység, ipari áruk határozzák meg, a termelést hivatott segíteni, és a nemükre jellemző módon végeztetik a nőkkel, hogy a szülés, a megifjítás és a bérmunkás késztetésének szerepébe kényszerítsék őket. A házimunka - amint erre a feministák rámutattak - csupán annak a termetes árnyékgazdaságnak az egyik kifejeződése, amely a bérmunka térhódításával annak szükségszerű kiegészítéseként mindenütt kialakult az ipari társadalmakban. Ahogy az önellátó tevékenység ritkulni kezd, a házimunkához kezd hasonlítani valamennyi fizetetlen tevékenység. A növekedésnek szentelt munka elkerülhetetlenül a tevékenységek szabványosításához és a szakemberek irányításához vezet, akár jár érte fizetség, akár nem.

A munka ellenkező felfogása uralkodik ott, ahol a közösség életmódjának középpontjában az önellátó gazdálkodás áll. Itt arra törekszenek, hogy a fejlődést visszájára fordítsák, hogy a fogyasztási cikkeket a személyes cselekvés, az ipariakat pedig az úgynevezett társas (konviviális) eszközök váltsák fel. Itt egyaránt hanyatlásnak indul a bérmunka és az „árnyékmunka", mivel termékeiket, az árukat és a szolgáltatásokat elsősorban az alkotó tevékeny-ség eszközeként, nem pedig célként, a kötelességtudó fogyasztás tárgyaként fogják fel. Itt többre becsülik a gitárt a hanglemeznél, a könyvtárat az iskolánál, a ház mögötti konyhakertet az élelmiszeráruház választékánál. Minden munkás ura a maga termelési eszközeinek; ez határozza meg valamennyi vállalkozás horizontját, ami szükséges feltétele a közösségi termelésnek és annak, hogy minden munkás egyénisége kibontakozzék.

Ez a termelési mód létezhet a rabszolgaság, a jobbágyság és a függőség egyéb viszonyai között is. De csak akkor virágzik, csak akkor szabadulnak fel a benne rejlő erők, csakis akkor ölti fel megfelelő és klasszikus formáját, ha a munkás a birtokosa eszközeinek és erőforrásainak, amelyekkel szabadon rendelkezik: a kézműves csak akkor remekel. Ez a mód pedig csupán azokon a határokon belül tartható fenn, amelyeket a természet szab meg a termelésnek és a társadalomnak. Itt a hasznos tevékenységet lehetővé tevő munkanélküliséget becsülik sokra, a bérmunkát pedig, bizonyos határok között, mindössze megtűrik.

A fejlődés kilátásait könnyebben utasítják el azok, akik 1949. január 10-én már felnőttek voltak. E szó mai jelentésével legtöbben ezen a napon találkoztunk először, amikor Truman elnök bejelentette: az Egyesült Államok akkor ad gazdasági segítséget a fejlődő országoknak, ha azok megkönnyítik a magántőke behatolását. Csak ettől a naptól kezdtük a „fejlődés" szót „ az élővilág fajai mellett - emberekre, országokra és gazdasági stratégiákra alkalmazni. Azóta valósággal elárasztottak bennünket a fejlődés-elméletek, amelyek kulcsfogalmaiból - „növekedés", „utolérés", „modernizáció", „imperializmus", „dualizmus", „függés", „alapvető szükségletek", „a technika átadása", „világrendszer", „autochton iparosodás", „ideiglenes szétkapcsolás" - ma már a furcsaságok egész gyűjteményét lehetne összeállítani.

Mindegyik rohamnak két szakasza volt. Először mindig a gyakorlati emberek jelentek meg, akik a szabad vállalkozás és a világpiacok fontosságát hangsúlyozták, azután léptek színre a politikusok, akik ideológiáról és forradalomról beszéltek. Az elméleti szakemberek tonnaszámra gyártották a recepteket - és a karikatúrákat egymásról. S a papírhegyek teljesen eltakarták a közös feltevéseket. Most viszont itt az ideje, hogy kiássuk azokat a rejtett axiómákat, amelyeken maga a fejlődés elképzelése alapul.

A fejlődés fogalma lényegében azt jelenti, hogy az általános hozzáértést és a szívesen végzett önellátó tevékenységet felváltja az áruk használata és fogyasztása; a bérmunka egyeduralma; a szükségleteket azonosnak tartják azokkal a javakkal és szolgáltatásokkal, amelyeket szakemberek irányításával termelnek tömegesen; végül az egész környezetet olymódon szervezik újjá, hogy a tér, az idő, az anyagok és a tervezés mind az árutermelést és a tömegfogyasztást támogassa, miközben megfosztják rangjuktól vagy megbénítják azokat a tevékenységeket, amelyek használati értéket hoznak létre és közvetlenül hasznosak. S az ilyen homogén változásokat és folyamatokat világszerte elkerülhetetlennek és jónak tartják.

A nagy mexikói festők drámaian alkották meg a tipikus alakokat, még mielőtt az elméletiek felvázolták volna a fejlődés színpadát. Falfestményeiken az eszményi férfit a munkaruhában gépe mögött álló munkás vagy a fehér köpenyben mikroszkópja fölé hajló tudós testesíti meg. Ez a férfi vág alagutat a hegyeken át, vezet traktort, fűt hatalmas kazánokat. A nők csak megszülik, táplálják és tanítják őt. Kiáltó ellentétben az önellátó azték gazdálkodással, Rivera és Orozco az ipari munkát mutatja be az élethez és az élet lehetséges örömeihez szükséges javak egyetlen forrásaként.

Ám napjainkban fakulni kezd az ipari ember eszménye. Gyengülnek a tabuk, amelyek eddig védelmezték. A bérmunka örömét és méltóságát magasztaló szólamok üresen konganak. Kiderült, hogy a munkanélküliség - ezt a kifejezést 1898-ban használták először az állandó jövedelemmel nem rendelkezők megjelölésére - az emberek többségének mindennapos állapota az egész világon, még az ipari fellendülések idején is.

Különböző csoportok különféleképpen próbálnak szembeszállni a fejlődéssel. Az Egyesült Államokban legalább négymillióan élnek kicsiny és erősen különböző közösségekben, és legalább hétszer annyian vannak azok, akik egyénileg rokonszenveznek a fejlődést ellenző értékekkel. Ez utóbbiak közé tartoznak a nőgyógyászat alternatíváját kereső asszonyok; az iskola lehetőségeit kutató szülők; a vízöblítéses WC utódját próbálgató házépítők; az ingázás helyett megélhetésüket a környéken előteremtők; meg akik bevásárlás helyett egymás közt csereberélik az élelmiszereket.

Trivandrumban, Dél-Indiában láttam a legsikeresebb példáját annak, hogy egy sajátos árufajta, az intézményes és bizonyítványt adó oktatás pótszerét megtalálják. Ezerhétszáz faluban létesítettek könyvtárakat, mindegyikben legalább ezer kötettel. Ez a legszerényebb felszerelés, ami ahhoz kell, hogy egy falu teljes jogú tagja legyen a hálózatnak, és csak addig őrizheti meg tagságát, amíg évente legalább háromezer kötetet kölcsönöz is. Nagy örömmel láttam, hogy legalább Dél-Indiában sikerült az iskolákat a falvak által fizetett, falusi könyvtárak kiegészítőivé változtatni, miközben másutt a könyvtárak általában csak a tananyag lerakatai, amelyek hivatásos tanárok irányítása alatt működnek.

E kísérleteken kívül a fejlődés ellenzői igénybe vesznek jogi és politikai eszközöket is. Tíz évvel ezelőtt senki sem látta előre a politikai magatartásnak ezt a megváltozását, s a hatalmon levők közül sokan még ma sem ismerik el e magatartás törvényes voltát. Mindezek a lentről eredő kezdeményezések és tettek nem csupán a legfrissebb fejlesztési programokkal szállnak szembe, hanem a nemzeti haladás sokkal lényegesebb és gyökeresebb eszméjével is. Ebben a kritikus pillanatban tehát a történész és a filozófus feladata az, hogy a források tisztázásával kibogozza azt a folyamatot, amely a nyugati szükségletek kialakulásához vezetett. Csak így érthetjük meg, hogy ez a látszólag annyira felvilágosult eszme hogyan vezethetett ilyen szörnyű kizsákmányoláshoz.

A szükségletekbe vetett hit mögött a haladás fogalma rejlik, amely 2000 éve jellemzője a nyugati gondolkodásnak, s amely a klasszikus Róma bukása óta határozza meg a Nyugat viszonyát a kívülállókhoz. A társadalmak nemcsak isteneikben tükröződnek vissza, hanem abban a képben is, amelyet a határaikon túl élő idegenekről alkotnak maguknak. A Nyugat a ,.mi" és az „ők" merev, az ipari társadalomra jellemző szembeállítását vitte külföldre. Önmagunknak és másoknak ez a sajátos felfogása ma már az egész világon elterjedt, egy Európából kiindult egyetemes küldetés győzelmeként. Hogy felfogjuk ezt a veszélyt, először a fejlődés fogalmának lépcsőzetes átváltozását kell megértenünk.

Minden közösség jellegzetesen viselkedik az idegenekkel szemben. A kínaiak például nem tudtak anélkül beszélni róluk és a dolgaikról, hogy ne illették volna őket valami becsmérlő jelzővel. A görög számára az idegen vagy vendég volt, aki a szomszéd poliszból érkezett, vagy barbár, nem teljes értékű ember. Rómában a barbárok polgárai lehettek a városnak, de az idegenek asszimilálását Róma sohasem tekintette szándékának, sem küldetésének. Csak az ókor végén, a nyugati egyház megjelenésével kezdenek az idegenre úgy tekinteni, mint szükséget szenvedő lényre, akit be kell vonni a közösségbe. Az idegen mint erkölcsi teher felfogása a nyugati társadalomnak lényegi alkotóeleme lett; amit Nyugatnak nevezünk, nem jött volna létre enélkül a külvilágnak szánt egyetemes küldetés nélkül.

Az idők folyamán változott és más-más formát öltött a segítségre szoruló kívülálló alakja. Az ókor vége felé a barbár átváltozott pogánnyá - ezzel megkezdődött a második szakasz a „fejlődés" felé vivő úton. A pogány a meg nem keresztelt ember volt, akit azonban a természet arra rendelt, hogy keresztény legyen. Az egyház tagjainak kötelessége volt, hogy a keresztség révén a pogányokat a kereszténység közösségébe bevezessék.

A kora középkorban Európa legtöbb népe már megkeresztelkedett, ha esetleg nem is tért meg valamennyi. Azután megjelentek a mohamedánok. A gótokkal és a szászokkal ellentétben a mohamedánok egyistenhívők voltak, akik buzgón imádkoztak, s ellenálltak a térítésnek. Ezért az idegenek leigázásának és oktatásának a keresztségen kívül ki kellett találni egyéb indokait is. A pogány átváltozott hitetlenné, s a metamorfózisok sorában ezzel megkezdődött a harmadik szakasz.

A középkor vége felé ismét megváltozott az idegenről alkotott kép. A mórokat elűzték Granadából, Kolumbusz áthajózott az óceánon, a spanyol korona pedig átvette az egyház sok funkcióját. A hitet fenyegető hitetlen képzetét felváltotta a humanista nyesegető tevékenységére veszélyes vadember.

Az is ekkor történt először, hogy gazdasági fogalmakkal írták le az idegent. A szörnyetegekkel, majmokkal és vademberekkel foglalkozó tanulmányokból tudjuk, hogy ez idő szerint az európaiak úgy látták: a vadembernek nincsenek szükségletei. E független vonás nemességet kölcsönzött neki, egyben azonban kudarccal is fenyegette a gyarmatosító és pénzsóvár politikát. Hogy szükségleteket tulajdoníthassanak a vadembernek, előbb át kellett változtatni őt bennszülötté, s ez jelenti az ötödik szakaszt. A spanyol bíróságok, hosszas mérlegelés után, úgy döntöttek, hogy legalább az Újvilágban élő vadembernek van lelke, minélfogva emberi lénynek számít.

A bennszülöttnek, a vademberrel ellentétben, vannak szükségletei, de eltérőek a civilizált ember igényeitől. Szükségleteit meghatározza az éghajlat, a faj, a vallás és a gondviselés. Adam Smith még foglalkozik a bennszülött szükségleteinek rugalmasságával. Amint Gunnar Myrdal megjegyezte, mind a gyarmatosítás igazolásához, mind a gyarmatok igazgatásához szükség volt a csak bennszülött szükségletek kigondolására. Négyszáz éven keresztül a fehér ember vállalt terhe volt a bennszülöttek kormányzása, az oktatásuk és a javukra gyakorolt kereskedelem.

Valahányszor a Nyugat új álarcba bújtatta az idegent, eldobta a régit, mert felismerte benne önmagáról alkotott régebbi felfogása karikatúráját. A természettől fogva keresztény lelkű pogány át kellett, hogy adja a helyét a makacs hitetlennek, hogy a kereszténység megindíthassa a keresztes hadjáratokat. A vadembert azért kellett megteremteni, hogy igazolni lehessen a világi humanista nevelés szükségességét. A képmutató gyarmati uralom lehetetlen lett volna a bennszülött fogalma nélkül. A Marshall-terv születésének idejére azonban - amikor a multinacionális vállalatok már javában terjeszkedtek, s a nemzetek feletti tanítók, gyógykezelők és tervezők határtalan becsvággyal láttak munkához -, a bennszülöttek mérsékelt szükségletei gáncsolni kezdték a növekedés és haladás ügyét.

A bennszülötteknek ezért át kellett változniok „gyengén fejlett" népekké, s ezzel elérkeztünk a kívülállóról vallott nyugati felfogás jelenlegi, hatodik szakaszához. Így a gyarmatok felszabadulása egyben az áttérés folyamata lett: ez a folyamat nem más, mint a nyugati önfelfogás, a homo economicus, illetve legszélsőségesebb formájának, a homo industrialisnak az elfogadása világszerte, az összes szükséglet árukkal történő meghatározása. Húsz év sem kellett hozzá, hogy kétmilliárd ember nyilvánítsa magát „gyengén fejlettnek". Élénken emlékszem az 1963-as riói karneválra, az utolsóra a junta hatalomátvétele előtt. A díjnyertes szamba motívuma a „fejlődés" volt, s a táncosok a „fejlődés" szót kiáltozták, miközben a zene hangjaira keringtek.

Az egy főre jutó kiugró energiafogyasztáson és a szakemberek mindenre kiterjedő gondoskodásán alapuló fejlődés a legártalmasabb a Nyugat misszionárius törekvései között. Olyan terv ez, amelyet egyrészt az ember uralta természet ökológiailag tarthatatlan elképzelése tüzel, másrészt az az emberre ártalmas törekvés, hogy szakosodott szolgáltatásokkal teli steril kórtermek feledtessék a kultúra fészkeit és zugait. Az újszülötteket okádó és haldoklókat elnyelő kórházak, az iskolák, amelyek csupán arra jók, hogy munka előtt, mellett és után elfoglalják a munkanélkülieket, a toronyházak, ahol a bevásárlóközpontba tett két kiruccanás között tárolják az embereket, a garázsokat összekötő autópályák: mindez együtt sajátos mintává áll össze, amelyet a fejlődés múló dáridója tetovált bele a tájba.

Ezek az intézmények - amelyeket csecsemőmódra tartott embereknek terveztek, olyanoknak, akiket életfogytiglan cuclisüvegből táplálnak, tolóágyon gurítanak a kórházból az iskolába, onnan a hivatalba, onnan meg a stadionba - most már kezdenek éppoly visszásan hatni, mint a katedrálisok, azzal a számottevő különbséggel, hogy ezeken semmit nem tesz jóvá az esztétikai kellem.

Ökológiai és antropológiai realizmusra van most szükség - és óvatosságra. A „szelíd technika" népszerűvé vált jelszava kétértelmű, a jobboldal és a baloldal egyaránt kisajátítja. A szelíd technika az y tengelyen éppúgy alapja lehet valamiféle fogyasztói paradicsomnak, mint a független tevékenységek sokféleségének. Könnyen világra segítheti odahaza a gondoskodó társadalomnak, külföldön pedig a misszionárius buzgóságnak valamilyen új válfaját.

Amory Lovins például azt állítja, hogy jelenleg a további növekedés a szelíd technikákra való gyors áttéréstől függ. Szerinte csak így lehetséges, hogy a következő 20-30 évben a gazdag országokban kétszeresére, a szegényekben pedig háromszorosára nőjön a reáljövedelem. Csakis az ásványi tüzelőanyagokról a napenergiára való átállással lehet annyira csökkenteni a termelés külső mellékhatásait, hogy hasznos célra fordíthassuk azokat az erőforrásokat, amelyeket jelenleg szemét gyártására és eltakarítására pazarlunk. Egyetértek. Ha azt akarjuk, hogy növekedés legyen, akkor Lovinsnak igaza van; a szélturbinák biztonságosabb befektetés, mint a fúrótornyok. De a szelíd technikák és energiaforrások a hagyományos jobboldal és baloldal, a menedzser-demokraták vagy az ellentmondást nem tűrő szocialista bürokraták kezében egyaránt arra szolgálnak, hogy parancsuralmukat kiterjesszék, szabványosított árukkal és szolgáltatásokkal lakassák jól a terjeszkedő szükségleteket", mert napjainkban úgy tűnik, hogy a XVIII. század liberális, egyenlőségelvű utópiája - melyet a XIX. század szocialistái is átvettek, és az ipari társadalom eszményének nyilvánítottak -, csak a szelíd technikák segítségével és önerőből valósítható meg. Demokráciák és diktatúrák számára egyaránt ezek képviselik a haladás eszközét.

Tehát a szelíd stratégia vezethet a társas (konviviális) társadalom felé, amelyben az emberek úgy szerelkeznek fel eszközökkel, hogy a maguk erejéből csinálják meg mindazt, ami a létfenntartásukhoz szükséges vagy gyönyörűséget szerez nekik; illetve egy olyan társadalomhoz, amelyben új módon hat az árucikkektől való függés, és amelyben a teljes foglalkoztatottság mint cél a fizetett vagy nem fizetett tevékenységek politikai irányításával egyenlő. Hogy a „fejlődés" és a „teljes foglalkoztatottság" új formái felé vezet-e a „baloldali" avagy „szelíd" stratégia, vagy pedig egészen másfajta társadalom felé, az attól függ, milyen alternatívát választunk a z-tengelyen a „birtoklás" és a „létezés" között.

Láthattuk, hogy valahányszor kitágul a bérmunka szférája, mindannyiszor megnyúlik az árnyéka, az ipari jobbágyság is. Mind ez a gyakorlat, a termelés uralkodó formája, mind pedig a házimunka, a bérmunka ingyen kiegészítésének eszményi típusa olyan tevékenységi formák, amelyekhez hasonlót nem ismer sem a történelem, sem az antropológia.

E tevékenységi formák csak akkor kezdtek virulni, amikor az abszolutista, később pedig az ipari állam lerombolta az önellátó gazdálkodás társadalmi feltételeit. Akkor terjednek el, amikor társadalmilag vagy jogilag lehetetlenné válnak a változatos, kicsiny, laikus közösségek; és olyan világba torkollanak, amelyben az egyének holtukig az oktatástól, az egészségügyi szolgáltatásoktól, a szállítástól és azon többi árucikktől való függésben élnek, amelyekkel az ipari intézmények etetőgépei látják el őket.

A szokványos közgazdaságtudomány az ipari korszak e két, egymást kiegészítő tevékenysége közül eddig csak az egyikkel foglalkozott. A gazdasági elemzés középpontjában a munkás mint munkabért kereső termelő állt. Azok az árucikkekért végzett tevékenységek, amelyekkel az alkalmazásban nem állók csereberélnek, a közgazdaságtan reflektorfényén kívül estek és árnyékban maradtak. Az elemzők nagyvonalúan nem törődtek azzal, amit a nők vagy gyermekek művelnek. vagy amivel a férfiak foglalkoznak „munkaidőn" kívül.

Most azonban rohamos változásnak vagyunk tanúi. Mind a súlyát, mind a jellegét kezdik felismerni annak a kiegészítésnek, amit a fizetetlen tevékenység tesz hozzá az ipari termeléshez, A munka történetének és antropológiájának terén végzett feminista kutatások után immár lehetetlen tudomásul nem venni azt a tényt, hogy a XIX. században a „haladó" országokban a nők is megjelentek a bérmunka piacán, rájuk is kiterjesztették a választójogot, előttük is megnyíltak az iskolák, egyenlő jogokat szereztek a munkában.

Mindezen „győzelmeknek" a hatása épp az ellenkezője volt annak, amit a közfelfogás tulajdonít nekik. Az „emancipáció" furcsamód csak növelte a kirívó különbséget a fizetett és a nem fizetett munka között; megszüntetett minden kapcsolatot az utóbbi és a saját szükségletre történő termelés között. Az egyenjogúság úgy alakította át a nem fizetett munka szerkezetét, hogy az utóbbi újfajta szolgasággá vált, amely elkerülhetetlenül a nőket sújtja.

A nemek munkamegosztása egyáltalán nem új. Minden társadalomban vannak olyan feladatok, amelyek vagy az egyik vagy a másik nemre hárulnak. Előfordulhat például, hogy a szénát férfiak kaszálják, nők gereblyézik, férfiak gyűjtik össze, nők rakják fel a szekérre, férfiak szállítják haza, nők etetik a teheneket és férfiak a lovakat. De bárhogy kutassunk is más kultúrákban, sehol sem lelünk a maihoz hasonló munkamegosztást: sehol sincs két olyan munkafajta, amelyek közül az egyikért jár fizetés, a másikért nem, az egyiket termelésnek tekintik, a másikat újratermelésnek és fogyasztásnak az egyiket nehéznek tartják, a másikat könnyűnek. az egyikhez kell szakképzettség, a másikhoz nem, az egyik nagy társadalmi tekintélyt kölcsönöz a végzőjének, a másik „magánügy" csupán. Az ipari termelési módban mindkettőnek egyformán alapvető jelentősége van. A kettő abban különbözik, hogy a fizetett munkából a munkaadó közvetlenül zsebre teszi az értéktöbbletet, míg a nem fizetett munka által hozzátett értékhez csak emezen keresztül jut hozzá. Sehol sem találunk arra példát, hogy két ennyire különböző munkaforma révén ugyanúgy termeljék meg és fölözzék 1e az értéktöbbletet minden egyes családban.

A munkahelyen kívül végzett. fizetetlen munkának és a munkahelyen letudott, fizetett megfelelőjének a megkülönböztetése elképzelhetetlen lett volna olyan társadalmakban, ahol az egész ház a megélhetés keretéül szolgált, ahol a lakók jórészt elvégezték és elkészítették mindazt, ami a létfenntartáshoz kellett. Bár számos társadalomban megtaláljuk a bérmunka és árnyéka nyomait, a bérmunka egyikben sem válhatott a munka alaptípusává és a nemek közti munkamegosztás kulcsszimbólumává. És mivel nem létezett ez a két típus, a családra sem hárult az a feladat, hogy egyesítse ezeket az ellentéteket.

A család - lett légyen akár két nemzedék „nukleáris" kiscsaládja vagy bármilyen fajta nagycsalád - a történelemben sehol sem arra való, hogy összekapcsolja a munka két, egymást kiegészítő, egyszersmind azonban ki is záró fajtáját hogy az egyik elsősorban a férfié, a másik elsősorban a nőé legyen. A család áltat szétválaszthatatlanul összekapcsolt, ám mégis ellentétes tevékenységi formáknak ez a szimbiózisa egyedül az intenzív árutermelő társadalom sajátja. Most már látjuk, hogy mindez elkerülhetetlen következménye a fejlődésre és a teljes foglalkoztatottságra való törekvésnek.

Háziasszonyok fizetést követelnek a házimunkáért, mégpedig annyit, amennyit éttermekben és szállodákban szokás fizetni hasonló szolgáltatásokért. A tanárok szakképzett, de meg nem fizetett felügyelőknek tekintik az anyákat akik otthon segítenek a gyereknek a házi feladat elkészítésében. Hivatalos jelentések azt feszegetik, hogy bizonyos alapvető kívánságok csak akkor teljesülnek úgy, ahogy a szakemberek megszabják, ha a laikusok is szolgáltatnak a kellő hozzáértéssel, de ingyen. Ha továbbra is a növekedés és a teljes foglalkoztatottság lesz a cél, akkor az 1980-as években a „fejlődés" legújabb formája a fegyelmezett - de nem pénzzel jutalmazott - laikusok munkája lesz a szakemberek vezetésével.

Az árnyékgazdaságban folyó élet helyett jómagam a laikus munka eszményét javaslom, vagyis azt az életformát, amelyet a z tengely felső csúcsánál helyeztünk el: olyan nem fizetett tevékenységeket, amelyek biztosítják és tökéletesítik a megélhetést, de teljességgel lehetetlen a formális gazdaságra kidolgozott fogalmakkal elemeznünk őket. Laikus tevékenységeknek nevezem valamennyit, mivel nincs egyetlen más közkeletű kifejezés sem, amely tehetővé tenné megkülönböztetésüket abban a szférában, amelyet egymástól annyira elütő műszavakkal jelölnek, mint az „informális szektor", a „használati érték" vagy a „társadalmi reprodukció" szférája. Ez a szó ugyanakkor lehetővé teszi, hogy különbséget tegyünk az árnyékgazdaság bővülése, és fordítottjának, a laikus tevékenységek területének a bővítése között.

A lehetőségek harmadik dimenziójában a döntő kérdés a házilag végezhető, valamint az ipari munka közötti feszültség és egyensúly, Ez a kérdés nem a politikai jobb- meg baloldal, illetve a szelíd vagy a durva technika közötti választás. Az ipari munka - akár fizetség ellenében, akár másként kényszerítik ki - nem fog eltűnni. De mikor a fejlődés, a bórmunka; és ennek árnyéka kezdi bekebelezni a házilag végezhető tevékenységeket, akkor merül fel a kérdés: a kettő közül melyiket illeti meg a viszonylagos elsőbbség? Szabadon választhatjuk egyrészt a ranglétráról vezényelt, szabványított munkát, amely lehet fizetett vagy fizetetlen, magunk akarta vagy ránk erőltetett; avagy ragaszkodhatunk ahhoz a szabadságunkhoz, hogy a saját szükségleteink szerint végezzük az egyszerű, de összehangolt tennivalók mindig újonnan kitalált formáit, ami a bürokraták számára végeláthatatlan, amelyeket semmiféle hierarchia nem kebelezhet be, és amelyek célja egy közösség értékeinek a képviselete.

Ha növekszik a gazdaság - amit a Lovins-féle szelíd alternatíva megenged -, akkor még gyorsabban kell nőnie az árnyékgazdaságnak is, a laikus tevékenységek területe pedig tovább hanyatlik. Ebben az esetben csökkenni fog a munkahelyek száma, a munkanélkülit pedig az informális szektorban újonnan megszervezett hasznos tevékenységekkel kötik le. A munkanélküli férfiak abban az úgynevezett kiváltságban fognak részesülni, hogy a termelést támogató, nem fizetett tennivalókat végezhetik, amelyeket figyelmesen a „gyengébb nemnek" szántak már a XIX. században, amikor azok „házimunkaként" bukkantak fel. Egyébként a „gyengébb nem" kifejezés is akkor tűnt fel, mikor az önellátó tevékenység helyett az ipari jobbágyságban határozták meg a nők dolgát.

Ha ez a változat valósul meg, akkor a nemzetközi fejlődés marad az osztályrészünk továbbra is. Az informális szektorok fejlesztésére szánt segélyek nemi különbség nélkül, odahaza háziasítják - és ingyen - a munkanélkülieket. A fejlesztő bürokráciák végső reménye az árnyékgazdaságok fejlődése.

A másként-gondolkodók viszont, akiket említettem, szembeszállnak mindezzel, küzdenek a szelíd technika olyan felhasználása ellen, amely összezsugorítaná a házilag végezhető tevékenységek körét, míg növelné a szakemberek hatalmát a rájuk nem tartozó tevékenységek felett. Ezek az előőrsök a műszaki haladásban egy olyan új érték megvalósításának lehetséges eszközét látják, amely sem a hagyományos, sem pedig az ipari társadalom értéke, mindazonáltal ésszerű és az önfenntartással kapcsolatos. Rájöttek, hogy a modern szerszámokkal sokféleképpen megélhetnek, miközben mentesülnek a lélekölő robot alól, amely régebbi korokban velejárója volt az önellátó gazdálkodásnak. Azért a szabadságért küzdenek, hogy életük nagyobb részét tehesse ki a laikus tevékenység.

A példák sokasodnak Travancore-tól Walesig, és hamarosan felszabadíthatják a lakosságnak azon többségét, amelyet mostanában ejtett rabul a butító, undorító és bénító meggazdagodás modern rögeszméje. Ehhez azonban teljesülnie kell két feltételnek. Először, az emberek és eszközök új viszonyán alapuló életmódot nem a homo industrialis, hanem a homo habilis emberképének kell megformálnia. Másodszor, az árutermeléstől független életformát egyetlen kis közösségre sem szabad ráerőltetni, hanem azt maguknak kell kitalálniok.

Azok a közösségek, amelyek az önálló laikus munkát állítják életük középpontjába, a vonzó példán kívül más egyebet nem nagyon nyújthatnak egymásnak. De egy szegény társadalom példája, amely ilyen módon váltja valóra az önellátó gazdálkodás modern formáját, vonzó lesz azoknak a gazdag társadalmakban élő munkanélküli férfiaknak, akik feleségükkel együtt ma az egyre növekvő árnyékgazdaságban a társadalmi reprodukció szerepére vannak kárhoztatva. Ahhoz viszont, hogy ne csak éljünk új módon, hanem ragaszkodjunk is ehhez a szabadsághoz, az kell, hogy világosan felismerjük, mi különbözteti meg a homo economicus emberképét minden más emberfajtáétól. Ennek pedig legalkalmasabb útja a történelem tanulmányozása.

 

Ivan Illich
A haladás ritualizálása
Fordította: V. Szabó László
Forrás: http://www.c3.hu/~prophil/profi991/Ivan_Illich.html
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

A modern egy etem az eltérő vélemény privilégiumát adományozza azoknak, akiket mint potenciális pénzcsinálókat és hatalombirtokosokat már letesztelt és osztályozott. Senki sem kap pénzbeli támogatást arra, hogy szabadidejében önmagát oktassa, sem pedig jogot arra, hogy másokat oktasson, kivéve ha megvalósításai papíron bizonyíthatók. Az iskolák minden egymást követő szinten kiválasztják azokat, akik, a játszma korábbi szakaszaiban, kifizetődőknek bizonyultak a kialakult rend mércéje szerint. Az egyetem, lévén, hogy úgy a tanulás forrásainak, mint a társadalmi szerepek kiosztásának monopóliumát birtokolja, a felfedezőt és a potenciális ellenzőt egyaránt kooptálja. A diploma mindig otthagyja árának kitörölhetetlen nyomát haszonélvezőjének életrajzában. A diplomás, egyeteme t végzettek bekerülnek egy olyan világba, amely árcédulát tűz a homlokukra, s ugyanakkor felhatalmazza őket arra, hogy meghatározzák az elvárások szintjét a társadalmukban. Minden országban az egyetemet végzettek fogyasztási színvonala állítja fel a mércét mindenki más számára is; az utóbbiak pedig mint civilizált emberek – ha van állásuk, ha nincs – az egyetemet végzettek életstílusára áhítoznak majd.

Az egyetemnek ily módon megvan az a hatása, amely meghatározza a fogyasztási színvonalat a munkahelyen és otthon, s ezt teszi a világ minden részén és minden politikai rendszerben. Minél kevesebb az egyetemet végzettek száma az országban, annál inkább érvényes az, hogy kiművelt igényeiket a népesség többi része modellként fogadja el. Az egyetemet végzettek és az átlag polgárok fogyasztási színvonala közti eltérés Oroszországban, Kínában és Algériában még nagyobb, mint az Egyesült Államokban. [...]

Az egyetem eme képessége, hogy a fogyasztói célokat meghatározza, eléggé új keletű dolog. Számos országban az egyetem csak a hatvanas években jutott ehhez a hatalomhoz, amikor is terjedni kezdett a közoktatáshoz való egyenlő hozzáférés téveszméje. Azelőtt az egyetem óvta az egyén szólásszabadságát, de nem konvertálta a tudást automatikusan vagyonná. Tudósnak lenni a kö zépkorban annyit jelentett, mint szegénynek, sőt koldusnak lenni. Elhivatottságánál fogva a középkor tudósa latint tanult, kívülállóként éppen úgy méltó volt a paraszt és herceg, a polgár és a pap megvetésére, mint elismerésére. Ahhoz, hogy a világban előr ejusson, a tudósnak előbb közszolgálatot kellett teljesítenie, lehetőleg az Egyház keretein belül. A hajdani egyetem a felfedezés, a régi és új eszmék megvitatásának szabad tere volt. A tanárok és a diákok egymás köré gyűltek, hogy a régen halott mesterek műveit tanulmányozzák, és a halott mesterek eleven szavai új perspektívát tártak fel a jelen téveszméi számára. Az egyetem akkoriban az akadémikus kutatás és az endemikus nyughatatlanság közössége volt.

A modern multiverzitásokon ez a közösség a peremre menekült, ahol is egy zugban, a tanár irodájában vagy a lelkész lakásán találkozik. A modern egyetem felépítésének vajmi kevés köze van a hagyományos kutatáshoz. Gutenberg óta a tudományos, kritikai eszmecsere a "tanszék ről" (chair) többnyire a nyomtatott írásokba vándorolt át. A modern egyetem feladta azt a lehetőséget, hogy a szellemi találkozások egyszerű helyszíne legyen, amelyek ugyan autonómok és anarchikusak, de valamire összpontosító, nem előre megtervezett találkozások lennének, és ehelyett annak a folyamatnak az irányítását, menedzselését választotta, amelynek során létrejön az úgynevezett kutatás és képzés (instruction). [...]

A többség szemében, aki elsősorban egyetemi diplomát igyekszik szerezni, az egyetem nem vesztette el presztízsét, 1968-tól azonban csökkent az ázsiója a hívei körében. A diákok elutasítják a felkészülést a háborúra, környezetszennyeződésre és az előítéletek tartóssá válására. A tanárok támogatják őket a kormány legitimitásának megkérdőjelezésében a külpolitikát, o ktatást és az amerikai életmódot illetően. Jó néhányan elutasítják a diplomát mint célkitűzést, és egy ellenkultúrában eltöltendő életre készülnek, a bizonyítványokkal hitelesített társadalmon kívül. Úgy tűnik, a középkori reformátorok: Fraticelli és Alumbrados, mint korabeli hippik és lemorzsolódottak útját követik. Mások az iskolák monopóliumát ismerik el azon források fölött, amelyekre az ellentársadalom felépítéséhez van szükségük. Egymás támaszát keresik, hogy tisztességesen élhessenek, miközben alávetik magukat az akadémikus rituálénak. Úgyszólván az eretnekség melegágyát alkotják éppen a társadalmi hierarchián belül.

A széles néptömegek mindamellett riadtan tekintenek a modern misztikára és a modern eretnekekre. Szerintük a fogyasztó társadalmat, a de mokratikus privilégiumokat és Amerika önmagáról alkotott képét fenyegetik. Csakhogy ők nem törölhetők el. Egyre kevesebben édesgethetők vissza türelemmel, vagy kooptálhatók finom módszerekkel   például azzal a felkéréssel, hogy tanítsák saját eretnekségüke t. Innen ered azon eszközök keresése, amelyek lehetővé tennék a disszidens egyének eltávolítását, vagy lecsökkentenék az egyetem fontosságát mint tiltakozásuk alapját. [...]

Minden kétséget kizáróan az egyetem manapság a körülmények egyedi kombinációját kí nálja, mely lehetővé teszi néhány tagja számára, hogy az egész társadalmat kritizálja. Időt, mobilitást biztosít, érintkezést az egyenrangúak között, hozzáférést az információkhoz, valamint egy bizonyos büntetlenséget   privilégiumokat, amelyek nem egyenlő mértékben érhetők el a népesség más rétegei számára. Az egyetem azonban csak azok számára biztosítja ezt a szabadságot, akik már alapos beavatást nyertek a fogyasztói társadalomba, valamint a kötelező közoktatás valamely fajtájának szükséges voltába.

A ma i iskolarendszer azt a hármas funkciót tölti be, amely a hatalmas egyházakra volt jellemző a történelem folyamán: a társadalom mítoszainak tárháza, e mítoszok ellentmondásainak intézményesítése, egyszersmind annak a rituálénak a helye, amely újratermeli és elleplezi a mítosz és valóság közti egyenlőtlenségeket. Manapság az iskolarendszer és főképp az egyetem, számos alkalmat kínál a mítosz kritikájára és az intézményes visszásságok elleni lázadásra. Az a rituálé azonban, amely a mítosz és az intézmény közti alapvető ellentmondások tolerálását követeli meg, továbbra is teljességgel kikezdetlen marad, hiszen sem az ideológiai kritika, sem a társadalmi cselekvés nem hozhat létre új társadalmat. Csak a centrális társadalmi rituáléból való kiábrándulás és az attó l való eltávolodás idézhet elő gyökeres változást. [...]

Az intézményesített értékek mítosza

Az iskola, többek között, a Végtelen Fogyasztás Mítoszát is megteremti. Ez a modern mítosz abban a hitben gyökerezik, hogy egy folyamat óhatatlanul valami értékese t hoz létre, és ebből adódóan, a termelés szükségszerűen igényt, keresletet is teremt. Az iskola megtanítja nekünk, hogy a képzés tanulást eredményez. Az iskolák léte megteremti az iskoláztatás igényét. Amint megtanultuk, hogy szükségünk van az iskolára, minden tevékenységünk hajlamos a kliens szerepét magára ölteni a többi szakosodott intézményhez való viszonyában. Amint az autodidakta ember hitelét veszti, minden nem professzionális tevékenység gyanúsnak nyilváníttatik. Az iskolában megtanítják nekünk, ho gy az értékes tanulás az iskolalátogatás eredménye; hogy a tanulás értéke az input mennyiségével arányosan nő; és végül, hogy ez az érték osztályzatokkal és bizonyítványokkal mérhető és dokumentálható.

Valójában a tanulás az az emberi tevékenység, amelynek a legkevésbé van szüksége a mások általi manipulálásra. A legtöbb tanulás nem a képzés eredménye. Sokkal inkább egy akadálytalan részvétel eredménye egy jelentésgazdag környezetben. A legtöbb ember úgy tanul a legjobban, hogy "benne van a dologban", az is kola mégis arra kényszeríti őket, hogy önmaguk személyes, kognitív fejlődését a bonyolult tervezéssel és manipulálással azonosítsák.

Ha valaki elfogadta az iskola szükségességét, könnyen lehet más intézmények zsákmánya. Ha a fiatalok megengedték azt, hogy képzeletüket a tananyagszerű oktatás alakítsa, akkor mindenféle intézményes tervezéstől függővé válnak. A "képzés" elködösíti képzeletük horizontját. Már nem érheti őket csalódás, legfönnebb csak becsaphatók, hiszen megtanulták, hogy reményeiket elvárásra váltsák. Nem fognak meglepődni sem jótól, sem rossztól, hiszen megtanították nekik, hogy mit várjanak attól, akit vagy amit hozzájuk hasonlóan tanítottak. Igaz ez egy másik személyre vagy egy gépre is.

A felelősségnek ez az átruházása az egyénről az intézményre garantálja a társadalmi regressziót, főleg mivel kötelességként fogadtatott el. Az Alma Mater elleni lázadók "sikere" ily módon sokszor csupán egy fakultás létrehozása, nem pedig annak a bátorságnak a kifejlesztése, amely saját, személyes tanításával fertőz másokat, és felelősséget vállal az eredményekért. Ez egy új Ödipusz-történet lehetőségét sugallja   Ödipusz, a Tanító "megteremti" anyját, hogy gyerekeket nemzzen neki. A férfi, aki az oktatás rabja, a kötelező tanításban keresi biztonságát. A nő, aki tudását mint egy folyamat eredményét éli meg, másokban akarja azt újrateremteni.

Az értékek mérésének mítosza

Az intézményesített értékek, amelyeket az iskola belenevel a növendékeibe, mennyiségi jellegűek. Az iskola beavatja a fiatalokat egy olyan világba, ahol minden mérhető, beleértve a képzeletüket, és, igen, az embert magát is.

A személyes fejlődés azonban nem mérhető entitás. A fegyelmezett nézetkülönbség irányába történő növekedés ez, amely semminemű mércéhez vagy tananyaghoz sem mérhető, s nem hasonlítható senki másnak a megvalósításaihoz sem. Az ilyen tanulás folyamán a másik csak a képzelet törekvésében múlható felül, miközben az ember inkább csak nyomdokába lép másnak, mintsem hogy annak magatartását utánozza. Az a fajta tanulás, amit magasztalok, mérhetetlen re-kreáció.¹

Az iskola szándéka az, hogy a tanulást "tantárgyakká" darabolja fel, hogy a tanulóba ezeket az előregyártott elemeket építse be, és hogy nemzetközi skálán mérje le az eredményt. Azok az emberek, akik mások mércéjének vetik alá magukat tulajdon személyes fejlődésük mérésére, hamarosan ugyanolyan mércét alkalmaznak a maguk számára is. Immár nem kell mások helyébe helyezniük magukat, hanem csupán azok kijelölt nyílásába, be kell préselniük magukat abba a résbe, amelynek megkeresését megtanították nekik, a folyamat végén pedig felebarátaikat kell a maguk helyébe helyezniük, míg mindenki és minden meg nem találja a helyét.

Azok az emberek, akiket méretre iskoláztak, kiengedik a kezükből a mérhetetlen tapasztalatot. Számukra mindaz, ami nem mérhető, másodlagossá, fenyegetővé válik. Már nem kell megfosztani őket kreativitásuktól. Képzésük ideje alatt elfelejtették "tenni" dolgukat vagy maguk "lenni", és csak azt értékelik, amit valaki már megcsinált vagy megcsinálhatna.

Ha egyszer az e mberek fejébe iskolázták, hogy az értékek megtermelhetők és megmérhetők, akkor hajlamosak mindenfajta rangsorolást elfogadni. Van egy skála a nemzetek fejlődésének mérésére, egy másik a csecsemők intelligenciájának mérésére, sőt, a béke irányába való haladást is ki lehet számítani az emberek létszámából. Egy iskolázott világban a boldogság útját fogyasztói index kövezi.

Az értékek csomagolásának mítosza

Az iskola tananyagot árul   a javak egy csomagját, amelyeknek ugyanaz a termelési folyamata és ugyanaz a struktúrája, mint minden más árunak. A tananyag produkciója a legtöbb iskolában az állítólagos kutatómunkával kezdődik, amelynek alapján az oktatás mérnökei előrejelzik a jövő keresletét, és meghatározzák a futószalaghoz szükséges szerszámokat, a büdzsék é s tabuk határain belül. Az elosztó-tanár szállítja a kész terméket a fogyasztó-tanuló asztalára, miközben gondosan tanulmányozza és feltérképezi annak reakcióit, hogy kutatási adatokkal szolgálhasson a következő modell elkészítéséhez, amely aztán lehet "eg yenletes", "diákra szabott", "csoportban tanított", "vizuálisan elősegített" vagy "végeredményre irányuló".

A tananyag-gyártás folyamatának eredménye olyan, mint minden egyéb modern piac. A megtervezett tartalmak kötegét, az értékek csomagját foglalja magá ban, egy olyan árucikket, amelynek "mérlegelt kereslete" megfelelő számban eladhatóvá teszi oly módon, hogy a termelési költségeket igazolja. A fogyasztó-tanulókat megtanítják arra, hogy óhajaikat a piaci értékeknek megfelelően alakítsák. Így bűnbánatot vá ltanak ki bennük akkor, ha nem viselkednek a piackutatás előrejelzései szerint azzal, hogy megszerzik azokat az osztályzatokat és bizonyítványokat, amelyek a kijelölt foglalkozási kategóriába sorolják őket.

A nevelők azon megfigyelésük alapján igazolhatják a költségesebb tanagyagot, miszerint a tanulási nehézségek a tananyag költségével arányosan növekednek. Ez nem egyéb, mint Parkinson törvényének alkalmazása,² mely kimondja, hogy a munka mennyisége a munkát lehetővé tevő források arányában nő. [...]

Valój ában az egészséges diákok sokszor megkétszerezett erővel állnak ellen a tanításnak, ha átfogóbb manipulálás áldozatainak érzik magukat. Ez az ellenállás nem az állami iskolák autoriter stílusának vagy némely magániskola csábító stílusának tulajdonítható, h anem minden iskola alapvető hozzáállásának   annak az eszmének, miszerint valamely személy ítéletének meg kell határoznia azt, hogy egy másik személynek mit és mikor kell tanulnia.

Az önfenntartó haladás mítosza

Paradox módon, még amikor a tanulás csökkenő haszonnal jár is, a per capita képzési költségek növelése a tanuló értékét is növeli önmaga szemében és a piac megítélése szerint. Az iskola, szinte bármi áron, a tanulót a versenyképes tananyag-fogyasztás szintjére, a haladás mindörökkön magasabb szintjére taszítja fel. A költségráfordítások, amelyek arra ösztökélik a diákot, hogy tovább tanuljon, azzal párhuzamosan szöknek a magasba, ahogy a diák a piramison mászik fölfelé. Magasabb szinten ezek a költségek új futballstadionok, kápolnák vagy Nemzetközi O ktatásnak nevezett programok formájában jelennek meg. Ha egyebet nem is, az iskola megtanítja az eszkaláció értékét: a dolgok amerikai módon történő intézését. [...]

Az iskolaprogramok vágynak a képzés folyamatos elsajátítására, de még ha ez a vágy állandó habzsoláshoz vezet is, sohasem enged annak az örömnek, amit az önmaga megelégedésére szerzett tudás jelent az embernek. Minden szubjektum képzettségbe csomagoltan jön ki az iskolából, hogy aztán egyik "kínálatot" fogyassza a másik után, miközben az elmúlt év csomagolása már ósdi a folyó év fogyasztója számára. A tankönyv-hűhó erre a keresletre épít. Az oktatás reformerei minden új generációnak a legújabbat és a legjobbat ígérik, míg a népbe belenevelik, hogy azt igényelje, amit kínálnak neki. Úgy a lemorzs olódott, akit folyvást arra emlékeztetnek, amit elszalasztott, mint a diplomás, akiben az elmaradottság érzését táplálják az új diákgenerációval szemben, pontosan tudja, hogy hol a helye a növekedő kiábrándulások rituáléjában, és folyamatosan támogatja azt a társadalmat, amely a terjedő frusztrációs hullámot eufemisztikusan "a növekvő elvárások forradalmá"-nak nevezi.

A vég nélküli fogyasztás örök fejlődés modelljeként felfogott növekedés azonban sohasem vezethet el érett szemléletmódig. A korlátlan mennyiségi gyarapodás iránti elkötelezettség az organikus fejlődés lehetőségét korlátozza.

Rituális játék és az új világvallás

Az iskolavégzés életkora a fejlett nemzeteknél túlszárnyalja a várható életkor növekedési ütemét. A két görbe egy évtizeden belül metszi egymást, és problémát okoz majd Jessica Mitford és más szakértők számára, akik a "terminális oktatás"-sal foglalkoznak. Ez a késő középkorra emlékeztet engem, amikor az egyház szolgálatának igénye túlnőtt az élet időtartamán, és "purgatóriumot" hoztak lét re a lelkek megtisztítására, még mielőtt örök lelki nyugalomra tértek volna. Ez természetesen az engedmények alkujához vezetett, aztán pedig a Reformáció egy kísérletéhez. A Vég nélküli Fogyasztás Mítosza most az örök életbe való hit helyét foglalja el.

Arnold Toynbee³ kimutatta, hogy egy nagy kultúra dekadenciájához általában egy Új Világegyház felemelkedése társul, mely a belföldi proletáriátusnak reményt nyújt, miközben egy új harcos osztály szükségleteit szolgálja ki. Úgy tűnik, hanyatló kultúránkban az iskola kiválóan megfelel a Világegyház szerepének. Semmilyen intézmény nem tudná jobban elleplezni tagjai elől a társadalmi elvek és a társadalmi valóság közti szakadékot a mai világban. Lévén szekuláris, tudományos és haláltagadó, teljességgel megfelel a modern kedélyállapotnak. Klasszikus, kritikus felszíne pluralistának, ha nem éppen vallásellenesnek mutatja. Tananyaga meghatározza a tudományt, őt magát pedig az úgynevezett tudományos kutatás határozza meg. Senki sem fejezi be az iskolát   egyelőre. Sen ki mögött nem csukódik be az ajtó mielőtt nem ajánlanak neki még egy lehetőséget: javító-, felnőtt- és továbbképzést.

Az iskola a társadalmi mítosz hatékony teremtőjeként és fenntartójaként szolgál, lévén hogy szerkezete a fokozatos előrelépések rituális játéka. Ebbe a játékrituáléba való belépés sokkal fontosabb, mint az, hogy mit és miként tanítanak. Maga a játék az, ami beiskolázódik, beépül a vérbe, és szokássá válik. Az egész társadalom beavatást nyer a szolgáltatások Végtelen Fogyasztásának Mítoszába. Ez odáig vezet, hogy a jelképes részvétel a vég nélküli rituáléban kötelezővé és kényszerűvé válik. Az iskola a rituális versengést egy nemzetközi játszmába űzi bele, mely arra kötelezi a versenyzőket, hogy azokat okolják minden rosszért, akik nem tudnak vagy nem akarnak játszani. Az iskola a beavatás rituáléja, mely bevezeti a neofitát a progresszív fogyasztás szent versenyébe, a vezeklés egy rituáléja, amelynek akadémikus papjai a hívők, valamint az előjog és hatalom istenei között közvetítenek; a bűnhőd és egy rituáléja, mely feláldozza a lemorzsolódottait, az elmaradottság bűnbakjainak kiáltva ki őket.

Még azok is, akik legfeljebb néhány évet töltenek el az iskolában   és ez teszi ki Latin-Amerika, Ázsia és Afrika túlnyomó többségét   megtanuljá k azt, hogy bűnösnek érezzék magukat az iskolázás alulfogyasztásáért. [...] Mindenhol tudják, minden gyerek tudja, hogy lehetőséget kapott, noha egy egyenlőtlen lehetőséget egy kötelező sorsjátékban, és a nemzetközi mérce feltételezett egyenlősége immár az t eredményezi, hogy eredeti szegénységükhöz hozzáadódik a lemorzsolódott kényszerűen elfogadott diszkriminációja. A növekvő elvárások hitére iskolázták őket, és immár az iskolán kívül racionalizálhatják növekvő frusztrációjukat az iskolai kegyvesztettség e lfogadásával. Bezárult előttük a Mennyország kapuja, mivel, noha megkeresztelkedtek, nem mentek templomba. Az eredendő bűnnel születvén, kereszteléssel az első osztályba nyertek bebocsátást, de a Gyehennába mennek (ami héberül annyit jelent, mint "a szenve dés, a nyomor helye") személyes hibájuk miatt. Miként Max Weber kimutatta annak a hitnek a társadalmi hatását, miszerint a megváltás azoké, akik vagyont gyűjtöttek, úgy mi is megfigyelhetjük, hogy a kegy azoknak van fenntartva, akik iskolaéveket gyűjtenek.

Az eljövendő királyság:

Az elvárások egyetemesítése

Az iskola a fogyasztónak igényekben kifejezett elvárásait kombinálja a termelő rituáléban kifejezett hitével. Ez liturgikus kifejeződése egy világszerte elterjedt "kargó-kultusznak", mely a negyvenes években Melanézián⁴ végigsöprő kultuszokra emlékeztet, mely azt a hitet oltotta a kultusz művelőibe, miszerint ha fekete kendőt kötnek pőre hátsófelükre, akkor Jézus egy mindenki számára jégszekrényt, nadrágot és varrógépet szállító gőzössel fog megérkezni.

A z iskola a valamely tanítótól való megalázó függést egyesíti a mindenhatóság felületes érzésének növelésével, mely oly jellemző arra a tanulóra, aki meg akarja tanítani minden nemzetnek azt, hogy miként mentheti meg magát. A rituálé a vaskalaposok zord mun kaszokásaira van szabva, célja egy soha véget nem érő fogyasztás földi paradicsom-mítoszának ünneplése, mely egyedüli reménysége minden tönkrementnek és kisemmizettnek.

Az evilági telhetetlen várakozások járványai gyakran felléptek a történelem folyamán, főként a különféle kultúrák gyarmatosított és peremre szorult csoportjaiban. A zsidóknak a Római Birodalomban megvoltak a maguk esszénusai⁵ és zsidó messiásai, a jobbágyoknak a Reformáció idején a maguk Thomas Münzerük, a kisemmizett indiánoknak Paraguaytó l Dakotáig a maguk ragályűző táncosaik. E szektákat mindig egy próféta vezette, reményeiket néhány kiválasztottra korlátozták. Másfelől a királyság iskola által felcsigázott várása inkább személytelen, mintsem profetikus, inkább egyetemes, mintsem helyi. Az ember tulajdon messiásának mérnöke lett, és a tudomány korlátlan jutalmait ígéri azoknak, akik alávetik magukat e királyság uralkodását célzó progresszív munkálkodásnak.

Az új elidegenedés

Az iskola nem csupán az Új Világvallás. A világ leggyorsabban növ ekvő munkaerőpiaca is egyúttal. A fogyasztók létrehozása a gazdaság fő növekedési szektora lett. Ahogy a termelési költségek csökkennek a gazdag országokban, a tőke és a munkaerő növekvő koncentrációja figyelhető meg abban a hatalmas vállalkozásban, amely felkészíti az embert a kulturált fogyasztásra. Az elmúlt évtizedben [a hatvanas övekben - a ford.] az iskolarendszerhez közvetlenül kapcsolódó tőkebefektetések még gyorsabban növekedtek, mint a honvédelmi kiadások. A leszerelés csak gyorsítaná azt a folyam atot, melynek eredményeképpen a tanulóipar (learning industry) a nemzetgazdaság középpontjába kerül. Az iskola mindaddig korlátlan lehetőséget kínál a törvényes tékozlásra, amíg nem ismerik fel romboló voltát, a gyógyír költsége pedig emelkedik.

Ha hozzáad juk a teljes munkaidőben oktatókat a teljes idejű iskolalátogatáshoz, rádöbbenünk arra, hogy az úgynevezett szuperstruktúra a társadalom legfőbb munkaadójává lett. Az Egyesült Államokban hatvankét millió ember van iskolában, és nyolcvan millió dolgozik más hol. Ezt gyakran elfelejtik a neo-marxista elemzők, akik azt mondják, hogy az iskolátlanítás folyamatát el kell halasztani vagy zárójelbe kell tenni, amíg más rendellenességek   melyeket hagyományosan alapvetőbbeknek tekintenek   a gazdasági és politikai f orradalom által kiküszöbölődnek. Csak ha iparként értelmezzük az iskolát, akkor lehet valószerű forradalmi stratégiát eltervezni. Marx számára a közszükségleti cikkek keresletének előállítási költsége nem volt jelentős. Manapság a legtöbb munkaerő a keresl et létrehozásán dolgozik, mely keresletet az ipar a tőke intenzív felhasználásával elégítheti ki. Ennek legnagyobb részét az iskolában végzik.

Az elidegenedés a hagyományos séma szerint a munkának bérmunkává válásának közvetlen következménye volt, mely meg fosztotta az embert attól, hogy teremtsen, és hogy újrateremtsék. Manapság a fiatalokat előre elidegenítik az iskolák, melyek elszigetelik őket, miközben tudásuk előállítóinak s egyszersmind fogyasztóinak adják ki magukat. A tudást úgy fogják fel, mint egy közszolgálati cikket, mely az iskolában kerül piacra. Az iskola az életre való felkészülésnek tekinti az elidegenedést, megfosztva így az oktatást a realitásától, a munkát pedig kreativitásától. Az iskola az élet elidegenítő intézményesítésére készít fel azzal, hogy a tanítás szükségességét tanítja. Amint e leckét megtanulták, az emberek elvesztik a függetlenül történő fejlődés ösztönző erejét; már nem tartják vonzónak az összefüggéseket és elzárkóznak a meglepetésektől, amit az élet kínál, amikor az intéz ményes definíció nem határozza meg előre azokat. Az iskola közvetlenül vagy közvetetten a népesség jelentős részét alkalmazza. Vagy egy életre megtartja az embereket, vagy megbizonyosodik arról, hogy beilleszkednek majd valamilyen intézménybe.

Az Új Világe gyház a tudás ipara, az ópium szállítója és munkapad az egyén életének egyre növekvő számú évein át. Az iskolátlanítás ennélfogva minden, az ember felszabadulását célzó mozgás gyökere.

Az iskolátlanítás forradalmi potenciálja

Az iskola természetesen semmik épp sem az egyedüli modern intézmény, melynek elsődleges célja az ember valóságképének formálása. A családi élet, sorozás, betegellátás, az úgynevezett szakértelem vagy a média rejtett tananyaga fontos szerepet játszik az ember világképének, nyelvének és igényeinek intézményes manipulálásában. Az iskola azonban mélyrehatóbban és szisztematikusabban dönt rabszolgasorba, mivel egyedül az iskolának az a legitim funkciója, hogy a kritikai ítéletet alakítsa, és mivel, paradox módon, úgy próbálja ezt betölteni, h ogy az önmagunkról, másokról és a természetről való tanulást egy előrecsomagolt folyamattól teszi függővé. Az iskola oly intim módon érint bennünket, hogy senki sem várhatja a tőle való szabadulását valami más által.

Néhány magacsinálta forradalmár az iskola áldozata. Magát a "szabadulást" is egy intézményes folyamat termékének tekinti. Csak az iskolától való megszabadulás fogja szétoszlatni az ilyen illúziókat. Az a felfedezés, hogy a legtöbb tanulás nem szükségeltet tanítást, sem nem manipulálható, sem ne m tervezhető. Mindenki személyesen felelős tulajdon iskolátlanításáért, és csak nekünk van meg a hatalmunk arra, hogy ezt megtegyük. Senki sem mentes a felelősség alól, ha nem sikerül felszabadítania önmagát az iskolázástól. Az emberek nem szabadíthatták f el magukat a Koronától, amíg legalább némelyikük nem szabadította fel magát az államegyháztól. Nem szabadíthatják fel magukat a progresszív fogyasztástól, amíg nem szabadítják fel magukat a kötelező iskolától.

Mindannyian benne vagyunk az iskolázás kellős közepében, úgy a termelést, mint a fogyasztást tekintve. Babonásan meg vagyunk győződve arról, hogy a jó tanulás előállítható és előállítandó bennünk   és hogy előállíthatjuk másokban. Kísérletünk, hogy eltávolodjunk az iskola fogalmától, felfedi saját ell enállásunkat akkor, amikor megpróbálunk lemondani a korlátlan fogyasztásról és arról a megrögzött feltételezésről, hogy mások saját érdekükben manipulálhatók. Senki sem mentes teljességgel a mások kizsákmányolásától a tanítás folyamatában.

Az iskola a legnagyobb és a legismeretlenebb munkaadó. Valóban, az iskola a vállalkozás egy új fajtájának a legjobbja, mely a céhet, a gyárat és a vállalatot követi. A nemzetközi vállalatokat, amelyek a gazdaságot uralták, immár kiegészítik, s egy napon talán helyettesítik a nemzetek fölött tervezett szolgáltató hivatalok. Ezek a vállalkozások oly módon mutatják be szolgáltatásaikat, hogy mindenki kötelezve érzi magát igénybe venni azokat. Nemzetközileg standardizáltak, perodikusan és mindenütt felülvizsgálják szolgáltatásaik értékét körülbelül azonos ritmusban.

Az új autókon és felüljárókon alapuló "szállítás" ugyanazt az intézményileg csomagolt komfort-, presztízs-, sebesség- és áruszükségletet szolgálja, függetlenül attól, hogy az állam állítja elő az összetevőit, vagy nem. Az "orvosi ellátás" apparátusa az egészség egy különös fajtáját határozza meg, függetlenül attól, hogy az állam fizeti az ellátást vagy az egyén. A fokozatos előrelépés a diplomák megszerzése érdekében helyet biztosít a diák számára a képzett munkaerő ugyanazon nemzetközi piramisán, függetlenül attól, hogy ki igazgatja az iskolát.

Mindebben az esetben az alkalmazás egy rejtett haszon: egy magán-személygépkocsi vezetője, a beteg, aki aláveti magát a kórházba utalásnak, vagy a tanuló az osztályteremben immár mind úgy tekintendő, mint az "alkalmazottak" egy új osztályának része. Egy felszabadító mozgalom, mely az iskolában kezdődik, s mégis az oktatók és tanulók, mint egyszerre kizsákmányolók és kizsákmányoltak tudatosságában eredezik, előrevetítheti a jövő forradalmi stratégiáit; mert az iskolátlanítás radikális programja a fiatalságot a forradalom új stílusára tehetné alkalmassá, mely egy, a kötelező "egészség", "jólét" és "biztonság" elvét valló társadalmi rendszernek szegülne ellen.

Egy iskola elleni láz adás kockázatai beláthatatlanok, de nem olyan rémségesek, mint bármely más nagy horderejű intézmény forradalma. Az iskola önvédelme még nem oly hatékonyan szervezett, mint egy nemzetállamé vagy éppen egy nagyvállalaté. Az iskolák fogásából való szabadulás vérontás nélkül is megtörténhet. Lehet, hogy az iskolakerülők elleni harc tisztei és szövetségesei a bíróságokon és munkahivatalokban kegyetlen intézkedéseket hoznak az egyéni törvényszegő ellen, főleg, ha az szegény, de talán tehetetleneknek bizonyulnak egy tömegmozgás hullámaival szemben.

Az iskola társadalmi problémává vált; minden oldalról támadják, a polgárok és kormányaik nem konvencionális kísérletekkel próbálkoznak a világ minden részén. Szokatlan statisztikai módszerekhez folyamodnak, hogy megőrizzék az iskolába vetett hitet, és mentsék a látszatot. [...]

Választási lehetőségünk eléggé világos. Vagy továbbra is azt hisszük, hogy az intézményesített tanulás olyan termék, mely igazolja a korlátlan befektetést, vagy újrefelfedezzük azt, hogy a törvényhozást, tervezést és befektetést, ha bármi helyük is van a formális oktatásban, többnyire arra kell használni, hogy ledöntsük azokat a korlátokat, amelyek most a tanulás lehetőségeit akadályozzák, mely tanulás csak személyes tevékenység lehet.

Ha nem kezdjü k ki azt az állítást, miszerint az értékes tudás egy olyan közszükségleti cikk, mely bizonyos körülmények között ráerőltethető a fogyasztóra, a társadalmon egyre növekvő mértékben fognak eluralkodni a baljós pszeudo-iskolák és az információ totalitárius me nedzserei. A pedagógiai terapeuták egyre jobban fogják kábítani a tanulóikat azért, hogy jobban taníthassák őket, a tanulók pedig egyre jobban fogják kábítani magukat azért, hogy enyhítsék a tanárok és a bizonyítvány-hajsza folytán rájuk nehezedő nyomást. A bürokraták növekvő száma tanárként fog pózolni. Az iskola emberének nyelvét már kooptálta a reklám embere. A tábornok és a rendőr most a nevelőt színlelve próbálja hivatásának méltóságát növelni. Egy iskolázott társadalomban a háborúcsinálás és a civil e lnyomás nevelői indoklást élvez. A pedagógiai hadviselés vietnami stílusban fog egyre nagyobb igazolást nyerni, mint a végtelen fejlődés felsőbbrendű értékének egyedüli tanítási módja.

Az elnyomásra úgy tekintenek majd, mint misszionárius erőfeszítésre a mechanikus Messiás eljövetelének siettetése érdekében. Egyre több ország fog olyan pedagógiai kínzáshoz folyamodni, amit máris meghonosítottak Brazíliában és Görögországban. E pedagógiai kínzást nem azért alkalmazzák, hogy információt préseljenek ki, vagy h ogy kielégítsék a szadisták pszichikai igényét. Egy szertelen terroron alapul egy egész nép integritásának megtörése érdekében, valamint azért, hogy képlékeny anyaggá változtassák azt a technokraták által feltalált tanok számára. A kötelező képzés teljessé ggel destruktív és töretlen progresszív jellege be fogja teljesíteni végső logikáját, hacsak nem kezdünk el már most megszabadulni a pedagógiai hübriszünktől, attól a hitünktől, miszerint az ember megteheti azt, amit Isten nem, ti. manipulálhat mást annak tulajdon megváltása érdekében.

Sok ember éppen ébredezik az irgalmatlan pusztításból, amivel a jelenlegi termelési trendek sújtják a környezetet, az egyéneknek azonban kevés hatalmuk van e trendek megváltoztatására. Az emberek iskolában elkezdett manipulác iója elérte a netovábbját, és sokan még nincsenek tudatában ennek. Még mindig úgy támogatják az iskolareformot, ahogy III. Henry Ford kevésbé mérgező autókat javasol.

Daniel Bell⁶ mondja, hogy korunkat a kulturális és társadalmi struktúrák erőteljes szétválása jellemzi, az egyik az apokaliptikus attitűdre esküszik, a másik a technokratikus döntéshozásra. Ez minden bizonnyal igaz számos oktatási reformerre, akik úgy érzik, kénytelenek elítélni szinte mindent, ami a modern iskolákat jellemzi   és ugyanakkor új iskolákat javasolnak.

A tudományos forradalmak szerkezeté ben Thomas Kuhn úgy érvel, hogy egy ilyen disszonancia óhatatlanul megelőzi az új kognitív paradigma feltűnését. A tények, amelyekről beszámoltak azok, akik megfigyelték a szabadesést, akik visszatértek a föld túloldaláról, és akik az új távcsövet használták, nem illeszkedtek bele Ptolemaiosz világképébe. A newtoni paradigmát egészen hirtelen elfogadták. A disszonancia, mely ma sok fiatalt jellemez, nem annyira kognitív, mint attitűdbeli   annak érzése, hogy milyen nem lehet egy elviselhető társadalom. Ami meglepő a disszonanciában, az, hogy nagyon sok ember képes elviselni azt.

Az össze nem egyeztethető célok követésének képessége magyarázatot igényel. Max Gluckman⁷ szerint minden társadalomnak megv annak az eljárásai e disszonanciák elrejtésére a tagjai elől. Szerinte ez a rituálé célja. A rituálék képesek elrejteni a részvevőik elől a társadalmi elv és társadalmi szerveződés közti diszkrepanciákat és ellentéteket is. Mindaddig, amíg az egyén nincs tudatában ama folyamat rituális jellegének, mely révén beavatást nyert a tulajdon világát alakító erőkbe, nem képes megtörni a varázst és új világot kialakítani. Mindaddig, amíg nem vagyunk tudatában ama rituálénak, mely révén az iskola a progresszív fogyasztót   a gazdaság legfőbb forrását   alakítja, nem törhetjük meg e gazdaság varázsát, és nem alakíthatunk ki egy újat.

JEGYZETEK

1. A rekreáció New Roman,Times New Roman" szón túlmenően, melynek jelentése szünidő, pihenés, üdülés, Illich a re-kreációval az újrateremtésre, az ember önmaga általi megalkotására is utal.

2. Cyrill Northcote Parkinson (1909-) világhírű angol történész és publicista, szatirikus műveiben (Parkinson törvénye [1957], Parkinson újabb törvénye [1965], Parkinsonné törvénye [1968]) a bürokrácia és az áltudományos módszerek visszásságait gúnyolja ki.

3. Arnold Joseph Toynbeee (1889-1975) angol történész, diplomata, fő műve a 12 kötetes Történelmi tanulmányok.

4. A Csendes-óceán délnyugati részén fekvő szigetek egy csoportja.

5. Zsidó szekta tagjai a Kr.e. 2. sz.- Kr. u. 1. sz. között.

6. Amerikai szociológus, tőle származik a posztindusztriális társadalom fogalma.

7. Max Gluckman (1911-1975) brit antropológus, a hagyományos társadalmak dinamizmusának kérdését, a társadalmi kontroll problémakörét vizsgálta.

A fordítás alapjául szolgáló eredeti mű:

Ivan Illich: Deschooling Society. Ritualization of Progress, New York, Harper & Row Publishers Inc., 1971., 34-51.o.