Terebess
Ázsia E-Tár
«
vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
I'timádzáde
VERSEI
Képes Géza fordításai
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
I'TIMÁDZÁDE - modern formákkal kísérletező fiatal iráni költő.
A KÉTKEDŐ SZEMÉBE
Éj van.
A tenger arcát szurokszin éj takarja,
Fenn kósza felhők, rejtőző csillagok.
Mindenütt: vak homály, mindenfelé: magány.
Gépek hörgő rekedt moraja,
Hullámok bánatos dallama,
Víz sustorgása a hajó mellén.
Sem fürge halak játéka, sem piroslábu madarak repülése!
A tenger felszíne néma, sötét,
Minden csupa kétség, minden csupa várakozás!
A hajó vonszolja a testét
Eleven, tüzes lihegéssel:
Vízbefurt mellel, merészen, nyílegyenest.
Ez a vas, ez a fa
Tengertörő cápa nekem most,
Lelke: a reménykedők aggodalma,
A feszűlten figyelőké, kik türelmetlen szívvel szállnak előre.
Töretlen pályán, frissen hasadó uton
Halad a hajó, tudja jól,
Hogy ez az út hová visz.
Az éj szívében, a láthatáron, íme,
A kétkedő szemébe hirtelen
Éles fénycsóva lobban -
Igen, a tenger lámpása jelenti:
Közel a kikötő.
A TENGER
A nap párás
ragyogásában ülök a parti homokban. A tenger smaragd szegélyéhez kötve gyors
hullámok menekülnek - tört kagylót sodornak lábam elé, és visszafordulnak bánatosan.
A tenger sós illata és ez a monoton csattogó moraj lelkemmel incselkedett, és
tekintetem a száz színben ragyogó víz tükrén lebegett.
Két év után még hűségesnek láttam a régi barátot, s ezt mondtam neki:
- Te ma is az vagy, akinek mindig láttalak.
Szólt: De te bizony nem vagy az már, aminek ismertelek.
- Ilyen az emberi sors.
- Igen, híred és neved épp ebből született.
Kérdeztem: Meddig hömpölyögsz, csattogsz, meddig töröd így magad?
Válaszolt: Amíg csak vidámság és élet van a földön.
- Azt gondolod talán, hogy érdemes ennyit fáradoznod?
Szólt a tenger: Nézd csak meg jól: ez az őrült fodrozódás hátamon és az idő
műve alakodon - nem szép-e vajon?
- Igazad van, tetszik nekem is, hogy így zajlik az élet.
- Igen, hidd el: az én szünetszakadatlan, hiábavaló hullámverésem, és ahogy
te napról napra megvívsz az elmúlással - ez adja meg értelmét a világnak.
AUTÓBUSZON
Arckendős asszonyok
pörölnek, megriadt gyerekek zsivajognak, mogorva gépkocsivezetők ontják vastag
szitkaikat, s közben a teheráni tömeg elsodró hulláma, fejek és kezek kavargó
áradatában, az autóbuszba belök.
Az új s új utasok makacs nyomása lassan és ellenállhatatlanul már az autóbusz
falához szorított. Most nyúlánk, szép fiatal lány száll fel a buszra, s a tolongás
közelembe sodorja. Sötét szemének villanásában merész kihívás és tartózkodó,
szemérmes büszkeség. Az utca kiugró kövein nagyokat zökken a busz, a gép heves
lökései akarva-akaratlan pillanatonként feltárja a lány domború mellének lágy
titkát, míg végül arc az archoz, láb a lábhoz, mell a mellhez nyomódik - így
állunk szemtől szemben egymáshoz szorítva, és a lány füle mögé simított fénylő
finom hajszálak táncolni kezdenek forró leheletemtől. És szívem, ez a szelíd
galamb, vad vágyak egén csapongva repül...
Vakmerő pillantásom szép arcán, karcsú nyakán, vágyra tüzelő keblén jár fel,
alá surranva, mint a tolvaj. A kalauz pedig harsány hangon, mint egy alkalmatlan
időben kukorító kakas, jelzi egymás után a megállókat: Munírije! Pehleví! Isztakhr!
Hosznábád! Ebben az önkívületben, a mámor percei tűzzel és vérrel írják be szívem
lapjára mindegyik állomás nevét. Sajnos, végül a Taqíkhání elágazás neve mint
az utolsó ítélet kürtje harsan, s a gyönyörű álom karjából kiszakít: indulnom
kell lefelé! Meddő jeges szél lehelete vág a szemembe, kínnal-bajjal átvergődöm
az utasok tömegén - már egyedül vagyok. Csak ténfergek az utcán, ezt hajtogatva
magamban: Be kár! S még hozzá gondolom aztán: Milyen gyorsan össze lehet kötözni
két szívet, s milyen gyorsan el kell szakadniuk ismét...
