Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Kéri
Katalin
AZ
ÍROTT SZÓ CSENDES BIRODALMA
(Írás,
könyvek és könyvtárak a középkori iszlám világban)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Iskolakultúra, 1999/5. sz., 29-41. lap
Az iszlám kultúra születése
A "hosszú
6. században" Bizánc és a Szászánida Irán folyamatosan harcban
állt egymással. Hadi cselekményeik kapcsán szívesen támaszkodtak egyes
észak-arábiai törzsek szolgálataira, jóllehet, a korábbi időszakokban egyik
nagyhatalom sem mutatott különösebb érdeklődést Arábia iránt. [1]
Abesszínia, Jemen és Észak-Arábia területének - mint a bizánciak és perzsák
között fekvő "harmadik világnak" - jelentőségét nem annyira katonapolitikai,
mint inkább kereskedelmi értelemben vett fontossága adta. [2] Bizáncnak
különösen szüksége volt új szárazföldi kereskedelmi útvonalakra, hogy az
Ázsiából jövő (luxus)termékekhez hozzájusson, hiszen az Indiai-óceán és a
Perzsa-öböl közti vízi utat az irániak uralták. A sivatagi Mekka városa
kulcspozícióba került a térségben, a közvetítő kereskedelem kapuja lett, és
gazdasági felemelkedésének köszönhetően - az Észak-Arab térséggel együtt -
fontos történelmi szerephez jutott.
Simon Róbert,
Karen Armstrong és napjaink más neves kutatói egyaránt úgy
vélik, hogy az iszlám születése szorosan összefonódik a város, a térség,
illetve Mohamed próféta életének történetével. Az arabság hosszú időn
keresztül élt különböző vallású népek mellett, ismerték és tisztelték
például a Koránban ahl al-kitáb-nak, vagyis a könyv népének nevezett
zsidókat és keresztényeket. A Mohamed próféta által közvetített isteni
kinyilatkoztatások azonban minden addigi ismeretnél fontosabb hatást
gyakoroltak az arab törzsek gondolkodására, hiszen saját nyelvükön szóltak
hozzájuk e revelációk. Ez a hatás természetesen fokozatosan bontakozott ki
és terjedt; közismertek a próféta életútjának állomásai, a mekkaiak és
medinaiak ellenségeskedései. Mohamed halálakor (632) azonban az iszlám
körvonalai már világosan kirajzolódtak. [3]
Ezt követően
a mohamedánok viharos gyorsasággal, egymás után foglalták el
a szíriai, egyiptomi, perzsa sőt egyes dél-európai településeket és egész
térségeket (legelsőnek a szír központ, Damaszkusz adta meg magát 635-ben),
dacolva Bizánc és Irán ellenállásával. Fennhatóságukat az elfoglalt
területeken katonai táborhelyek (amszár-ok) létesítésével próbálták
megerősíteni. [4] Sikereik azonban nem pusztán katonai erejük kifejeződései
voltak. A kialakuló iszlám kultúra képes volt a lehető legkülönbözőbb idegen
hatásokat saját keretei között összeötvözni, hallatlan nyitottságról és
rugalmasságról téve tanúbizonyságot. Nem erőszakolták a meghódítottak iszlám
hitre való áttérését, sőt számos kisebbségi csoportnak védettséget adtak. Az
iszlám korai kultúrájára a vallási türelem mellett jellemző volt a régi
(antik) tudományok eredményei iránti hallatlan érdeklődés. Az arabizálást
sem erőszakolták a meghódított területeken, de a Korán nyelvét minden nyelv
előtt valónak tartották. Megengedték a szúrák más (pl. perzsa) nyelven való
magyarázatát, de elfogadhatatlannak tartották a Korán lefordítását más
nyelvekre.
A birodalomépítés
szempontjából - akkoriban is - óriási jelentősége volt
a minél megfelelőbb jogrend és közigazgatás kialakításának, amely a római
jogra, valamint a bizánci és perzsa közigazgatásra is támaszkodva történt
meg. Az egyre terebélyesedő birodalom építményén azonban minden törekvés
ellenére már nagyon korán repedések keletkeztek. Ennek okai csak részben
voltak vallási természetűek: nagyobb problémát jelentett az, hogy Mohamed
életében nem alakultak ki az utódlás rendjét megszabó elvek. [5] A siíták
szerint például Mohamed leszármazottait illeti a gyülekezet szellemi
fővezérlete, a kalifai (imám) méltóság, szemben az ortodox szunniták
elképzeléseivel. [6]
Már a 7. századtól
kezdve különböző vallásmagyarázó iskolák jöttek létre,
melyek egymás mellett, egymással viaskodva évszázadokon át nagy hatást
gyakoroltak a tudományos gondolkodásra is. Nehezítette a helyzetet az, hogy
a próféta által kinyilvánított szövegek lejegyzésére zömmel csak halála után
került sor, hiszen amíg ő és tanítványai éltek, az orális hagyományozás
elsőbbséget élvezett az írásbelivel szemben. A Korán végleges változatának
kialakítása csak a 10. századra fejeződött be. [7]
A tudás, a tanulás fontossága
Az arabok,
történetüket két részre bontván, az iszlám előtti időket al-
dzsahilíjja (a tudatlanság kora) néven tartják számon. Az iszlám világban a
kezdeti időszaktól fogva a tudás, a tanulás alapját a prófétai
kinyilatkoztatás jelentette. Egy mohamedán mondás szerint: "Az emberek
kétfélék: olyanok, akik tanulnak, s olyanok, akik tudnak. Akik e két csoport
egyikébe sem tartoznak, azok mihaszna férgek." A Korán megismerése és
recitálása, valamint a hozzáfűzött magyarázatokból álló hadísz ismerete
minden muzulmán számára nélkülözhetetlen volt. Valamennyi tudomány művelését
azért tartották fontosnak, hogy segítségükkel a vallásos tanításokban minél
jobban elmélyülhessenek. A tudományok rendszerezésére irányuló számtalan
iszlám törekvés is e gondolat ismeretében érthető meg. [8] A tudományok
rendszerét - az általuk megjelölt sorrendtől függetlenül - valamennyi
moszlim tudós úgy képzelte el, mint egy képzeletbeli növény testét, amelynek
ugyan önálló ágai és levélkéi vannak, de azok elválaszthatatlanul egymáshoz
kapcsolódnak, és a hierarchikus rendszer csúcspontján a teológia áll.
A muzulmán
tudósok tehát - bár érdeklődésük homlokterében mindig
elsősorban a Korán és annak értelmezése állt - már a 7. századtól kezdve
elkezdtek intenzíven foglalkozni különböző tudományok eredményeinek
megismerésével és kutatásával. Már az iszlám korai századaiban megkezdődött
más népek tudományos műveinek perzsa és arab nyelvre fordítása, és valóságos
értékké vált a tanulás, a tudományokkal való foglalkozás. Az ókori görög és
római, a kínai és indiai és egyéb kultúrák eredményeinek átvétele és
egybegyúrása jelentette a muzulmánok hihetetlenül gyors és látványos
kulturális felemelkedésének alapját, sőt - az Ibériai-félszigeten és Dél-
Itálián keresztül begyűrűző művek és gondolatok hatására - ez lett a
középkori európai kultúra kibontakozásának is az egyik legfontosabb
mozgatórugója.
Ennek hátterében
állt - a Korán megértésére való törekvés mellett - az a
tény is, hogy az arabság nagy része életformát váltott. A korábban nagyrészt
sivatagi nomád törzsek leszármazottai az elfoglalt területek újonnan
létesített garnizonjaiban és régi városaiban új, korábban ismeretlen
problémákkal kerültek szembe. A városi együttélés kereteinek és szabályainak
kidolgozása, a kereskedelem, az állam- és a hivatalszervezés működtetésével
járó feladatok megoldása, az építkezések megszervezése számos új teendőt
teremtett.
A 9-10. századtól
kezdve az iszlám világ keleti és nyugati felében is
széles körben kibontakozott az intézményesült oktatás, és feltételezhetjük,
hogy az Ibn `Abd Rabbihi által megfogalmazott kívánság sokak tetszésével
találkozott: "A tudás legyen gazdagságod, a nevelés a te díszed!"
A Koránban
is számos helyen olvasható a tudás, a tanulás méltatása, mint azt például az
alábbi idézet is tanúsítja: "Allah annak adja a bölcsességet, akinek akarja.
Akinek pedig bölcsesség adatik, annak nagy jó adatott." [9]
Az írás és az íráshordozók
A letelepedéssel
összefüggő jelenség volt a szóbeli információ-őrzés és
ismeretátadás mellett megjelenő írásos források számának növekedése is. A
régi és új városokban - összefüggésben az adminisztrációs feladatok
sokasodásával illetve az iskolák számának robbanásszerű növekedésével -
egyre több írástudóra volt szükség. A 14. századi moszlim szerző, Ibn
Khaldún is kiemelte művében azt, hogy bizonyos (kifinomult) mesterségek,
mint például a kalligráfia megjelenése főként a városi kultúrához köthető.
Mivel pedig az írás városi jelenség, szerinte "... azt találjuk, hogy a
legtöbb beduin írástudatlan: nem tudnak írni és olvasni." [10]
Az elmúlt században
alakult ki az a nézet, mely mind a mai napig tartja
magát, hogy az arab nyelv a nabati írásból alakult ki az i. sz. 6. századra.
[11] Emellett feltételezhető még az arab nyelv kialakulásával kapcsolatosan
a palmyrai hatás is, mely nem zárja ki az előző eredetmagyarázatot, lévén
hogy az arab nyelv története esetében is egy hosszú, bonyolult folyamatról
van szó. Az arab írás fő jellemzői, a betűknek és a mellékjeleknek a
rendszere a 8. századra teljesen kialakult. A mássalhangzókat és hosszú
magánhangzókat jelölő arab írás nem tökéletes betűírás. Ráadásul számos
betűt csak különböző számú pontok különböztetnek meg egymástól, amely pontok
az írás során akár el is maradtak, csakúgy, mint a magánhangzók jelölése.
Éppen ezért jelentős mértékű volt mindig is a beszélt és írott nyelv közötti
kettősség. E jelenségből eredeztethető valószínűleg az arab írás misztikus
felfogása, az a köznapi jelentésen túlmutató gondolat, hogy minden mást
jelent, mint aminek látszik. [12]
A kalligráfia,
a szépírás mestersége (művészete?) az iszlám világban
mindig is igen nagyra becsült foglalatosság volt, művelőit megbecsülték. A
jobbról balra, fentről lefelé vezetett folyóírás, a sok díszítő elemmel
tarkított szépírás valóban műalkotásnak tetszik a régi műveket szemlélve. A
kalligráfiáról úgy tartották, hogy a "lélek geometriája". Ibn Rabbihi
azt
írta egy művében, hogy az írás: "A kéz nyelve, a tudat szépséges
kifejeződése, az értelem követe, a gondolkodás visszhangja és a tudás
fegyvere." [13]
A preiszlamikus
időkből leginkább kőbe, sziklába vésett feliratok
maradtak ránk, majd - az iszlám kultúra 3. századáig - a pergamen és a
papirusz voltak a legfőbb íráshordozók. A legjobb minőségű pergament a
legfehérebb, legrugalmasabb és legfinomabb borjúbőrből készítették. Egy
költő szerint a pergamenkészítés ugyanolyan fáradtságos munka volt, mint a
cserzővarga tevékenysége. Córdobában a 10. században volt egy Rabad al-
Raqqaquin nevű kerület, melyet teljesen benépesítettek a pergamen-
készítők. [14] Pergamenre elsősorban a Koránt másolták és más, fontosabb
írásokat. A 11. századtól a drága, nehéz munkával előállított pergament
teljesen kiszorította a papír. A pergamentől eltérően a papirusz - mely
elsősorban Egyiptom területéről származott - főként a hivatali élet során
használatos íráshordozó volt. A papirusztekercsekre írt arab nyelvű írások
egyébként a 14. századig léteztek, ami bizonyíték arra, hogy az olcsóbb
papír nem szorította ki teljesen a papirusznádból készült íróanyagot.
A muzulmánok
a 8. század során ismerkedtek meg a kínai papírkészítés
titkával. Bár a papírgyártást már a 2. században feltalálta egy Ts`ai Lun
nevű kínai mandarin, 600 évig sikerült titokban tartani ezen íráshordozó
anyag készítésének folyamatát. A muzulmánok 751-ben, Szamarkand városát
elfoglalva, az ott ejtett hadifoglyoktól tanulták el a papírgyártást. [15]
Még ugyanebben az évszázadban Bagdadban is létesítettek papírmalmokat, és
Harún ar-Rasíd bagdadi kalifa vezírje, bizonyos Dzsafár a hivatalokban
kötelezővé tette a papír használatát a pergamen helyett. Más muzulmán
városokban is malmok ezrei létesültek, és a selyemhez hasonló vékonyságú,
viszonylag olcsón és könnyen előállítható papír világhódító útjára indult. A
papírhasználat terjedését valószínűleg az is elősegítette, hogy az erre az
anyagra írott Korán-szövegekbe nem lehetett belejavítani, mivel az
meglátszott (szemben a pergamenről kivakart és megmásított szövegekkel). Az
arabok különböző újításokat kísérleteztek ki a papírkészítés során, és
pontos középkori leírások maradtak fenn a technológiát illetően. Az alábbi
részlet például azt mutatja, hogyan kellett előkészíteni a papírt a Korán-
kódex elkészítéséhez: "Az írnok feltesz a tűzre egy fazék keményítőt, 1:10
arányban higítva vízzel, felforralja, amíg a színe megvörösödik. Azután
bevonja az írás számára kiszemelt papírt ezzel a keverékkel, és két napig
hagyja száradni. Majd elővesz némi finom timsót és tojásfehérjét, s jól
összevegyíti. Újból bevonja a papírt ezzel a keverékkel, és egy napig hagyja
száradni. Aranyfényező kővel lecsiszolja a papírt, hogy finom, puha legyen,
és lehessen rá írni." [16]
Miként Molina
írja, a középkori iszlám világban a papír színének is
szimbolikus jelentősége volt, csakúgy, mint az egyes ruhadaraboknak. A kék
szín a gyászt fejezte ki, a piros és a rózsaszínű az öröm és a hatalom
szimbólumai voltak. Csak a legmagasabb méltóságok viselői írhattak ilyen
színű papírra, illetve a kalifákhoz intézett folyamodványok kerülhettek
ezekre. A sárga színű - sáfránnyal megfestett - papírokra Córdobában a
művelt és előkelő hölgyek írták leveleiket. [17]
Az írásművészet
szempontjából nem csupán a papír minősége és színe
számított, hanem fontos volt az íróeszközök milyensége és a kalligráfus
felkészültsége, beleértve még a helyes ülésmódot és testtartást is. Az
írótoll, a kalam kemény, kihegyezett nád volt, lehetőleg Babilónia
árterületeiről való. Az al-Kurtubi nevű szerző szerint (10. század)
háromféle toll van: az első toll Allah tolla, a második az angyaloké, a
harmadik pedig az embereké. Abu Hafsz al-Andalúszi költeménye szerint:
"Milyen csodás dolog is a toll! Sötétséget iszik és fényt áraszt a
szája" [18] - vagyis költeményében kifejezte az írószerszám
tudásterjesztésben betöltött szerepét. A korabeli kalligráfusok tollaikat
tolltartókban tartották, és ránk maradtak olyan leírások, amelyek pontos
képet közvetítenek egy-egy ilyen tolltartó "tartalmáról": a kések,
tintatartók, késélesítők, hegyezők, ollók és vonalzók, írópapírok világáról.
Az írás másik
elengedhetetlenül fontos kelléke volt a tinta, amelynek
szintén több változata ismeretes volt a muzulmán világ írásmű- és
könyvkészítői között. A madad nevűt mézzel és gumival elkevert koromból
készítették, míg a hibr a fák oldalán található, rovarpetéket tartalmazó
gubacsokból, makkokból, tamariszkusz bogyókból készült. A tintakészítés
során használtak még tojásfehérjét, birkagyapjút és homokot is, mint
adalékanyagokat, valamint színezékeket a sárga, vörös, arany, ezüst, kék,
zöld és egyéb színű tinták előállításához.
Egy-egy kalligráfusnak
a tolltartó mellett elengedhetetlen munkaeszköze
volt a tintatartó, amely készülhetett rézből, cserépből vagy porcelánból, és
mindig ott fityegett az írnok övén.
Látható tehát,
hogy az iszlám kultúra korai időszakában is használatosak
voltak különféle íráshordozók, a technikák tökéletesedése, a sokféle
minőségű papír és tinta elterjedése, a kalligráfusi munka kibontakozása
azonban szorosan egybefügg a muzulmán kultúra fejlődésével és virágzásával.
Az az igény, hogy mind több és több információt feljegyezzenek és
generációról generációra írásos formában is átadjanak, a letelepült
életforma velejárója volt. Egyben harc az idővel és az elmúlással,
szembeszállás a pusztulással és a pesszimizmussal. Azok a férfiak és nők
ugyanis, akik az iszlám világ másolóműhelyeiben tízezrével készítették a
könyveket és egyéb iratokat, hittek a jövőben és értékelni tudták a
múltjukat is. Nem egy esetben egy-egy másoló nem is értette az általa
lemásolt szöveget, de tudatában volt munkája fontosságának. Az évek,
évszázadok múlását ugyanis a vallásos és tudományos szövegek java része
csakis úgy élhette túl, ha lemásolták őket, lehetőleg minél több példányban.
Könyvek: könyvkészítés és könyvterjesztés
Az iszlám világban
a Korán első példányai voltak a legelső könyvek. A
tudás utáni vágy és a könyvek szeretete azonban nem az iszlámmal jelent meg,
a muzulmánok körében csak kiteljesedett az, ami már korábban is jellemezte a
szír, perzsa és más tudományos központokat. A kínai, szanszkrit és iráni
művek már az iszlám korai századaiban lefordításra kerültek, majd ezt
követték a görög és római filozófusok, matematikusok, csillagászok, orvosok
és más tudósok írásai.
Az araboknak
számos lehetőségük volt arra, hogy az olvasás, a könyvek
szeretetét megtanulják, hogy az írás, a könyv jelentőségét felismerjék. A
preiszlamikus idők különböző kultúráinak meséiből merítő, egységes óriási
gyűjteménnyé formált "Ezeregyéjszaka" számos történetéből kiderül,
hogy a
mesék egyes szereplői tudtak és szerettek olvasni - már Mohamed megjelenése
előtt. A mesemondó Sehrezád-ról például így szól a mesefolyam egyik
változata: "sok könyvet, krónikát olvasott, régi királyok történetét,
regéket letűnt idők népeiről; mondják, hogy ezernyi könyvet gyűjtött össze,
régi nemzedékekről és hajdani királyokról szóló históriákat meg költők
műveit." [19]
A mesegyűjtemény
egyik történetében így dicsőítette egyik szereplő a
(könyv)írást:
"Meghal
minden író, elássa az Idő,
De az, amit leírt, idővel egyre nő.
Ezért, amit leírsz, tökéletes legyen,
Ragyogjon a papír a Végítéleten." [20]
E történetek,
melyekben nem csupán az uralkodók és nagyvezírek, de egyes
nők, sőt még a teherhordók is tudnak olvasni, - másodlagos forrásként -
mutatják az iszlám által meghódított népek olvasás-szeretetét. E szokás már
a 8. századtól az arabság körében is visszaköszön, az oktatásügy
kibontakozásával és a könyvmásolás fellendülésével, könyvtárak alapításával
pedig jelentős lendületet vett a könyvkultúra kibontakozása. A könyvek
tanulmányozása nem kevesek kiváltsága volt: sokan hozzáfértek a különböző
művekhez, akár olvasóként akár - egyben - tulajdonosként is. Széles körben
elterjedt a könyvmásolás- és könyvkötés szokása, egyes értékes példányok
akár évszázadokon keresztül is öröklődtek egy-egy családon vagy csoporton
belül. Egy 9. századi arab szerző, Dzsáhíz szerint a könyv "a tudás teli
zsákja, az okosság és a tudás megőrző edénye."
A madraszák
világa, a kalligráfia, a papírkészítés és az iszlám
könyvkultúra kibontakozása egymástól elválaszthatatlan jelenségek. A 8.
századtól egyre inkább papírra írott szövegek bekötése az ókorban már
kidolgozott és megszokott módszereket követte. A papíríveket három vagy öt
dupla lapba hajtogatták, és a szövegírás során minden egyes ív átmenetekor
megjelölték az előző lap utolsó szavát. A könyveket (díszes) bőrbe
kötötték. [21] A kéziratos könyvek másolása nagyon fontos, időt, türelmet és
felkészültséget kívánó elfoglaltság volt. E művelet egyrészt a mecsetekhez,
a falaik között működő madraszákhoz kötődött. A tanulók másolás vagy
diktálás útján jegyezték le egy-egy szerző (a tanár) műveinek szövegét.
Jegyzeteiket aztán hitelesítés végett megmutatták a szerzőnek (tanítónak),
aki engedélyt (idzsáza) adott rá, hogy a kéziratot terjesszék. Ez nagyon
fontos lépés volt a szöveghűség megőrzése miatt.
Mivel nem volt
mindenkinek alkalma arra, hogy a tág birodalmon belül a
leghíresebb oktatási központokat, tanítómestereket felkeresse, számos
másolóműhely működött az iszlám világ valamennyi főbb kulturális
központjában, Damaszkusztól Córdobáig, hogy az olvasói igényeket
kielégítsék. Az e műhelyekben illetve uralkodói vagy magánkönyvtárakban
folyó könyvmásolás kapcsán is ki kell emelnünk az elkészült szöveg
hitelességének ellenőrzését, amely munkamozzanatot általában külön ezzel a
feladattal megbízott tudós személyek végezték. Nem csupán középkori diákokat
és tanárokat találhatunk a másolók népes táborában, hanem a források szerint
nem egyszer nagyhírű tudósok is kivették részüket e fáradtságos munkából.
Ennek több oka is lehetett: a jeles optikus, a 9-10. század fordulóján élt
Ibn al-Haiszám például kenyérkereseti forrásként használta másolói
kapacitását, a 13. századi ad-Dahvar orvosi könyvek másolásából élt. Ezen
kívül egy-egy neves szerző vagy tudós azért is vállalkozhatott
könyvmásolásra, mert így a saját elméjét is pallérozta, illetve alkalma
nyílt személyesen ügyelni a szöveg helyesírására, a szöveghűségre. A 12.
században élt nagyhírű tudós, Averroës például több, mint tízezer lapnyi
szöveget másolt le élete során. [22] A másolók között nők is akadtak szép
számmal, Córdobában például 160 hölgy dolgozott e szakmában a 10.
században. [23]
Már a 9. században,
az Abbászidák uralkodásának idején megjelentek az
első könyvesboltok a bagdadi bazárban. E század végére már száz fölött volt
a könyvkereskedők száma csak ebben a városban. [24] A papír elterjedésével
kialakult egy külön szakma, a varrák mestersége, aki egy személyben volt
könyv- és papírkereskedő, sőt, akár könyvmásoló és író is. Legtöbb idejét e
férfiú a bazár porától távol eső kis boltjában (esetleg a mecsethez
illesztett kis bódéban) töltötte, ahol vendégül látott másolókat és vevőket,
és ahol az árusításon és másoláson kívül tudományos viták is folytak a
művelt tudósok és tanítványaik között. [25] A régi Kairóban például a 11-12.
század fordulóján Ibn Szuráh volt a legjelentősebb könyvkereskedő, aki
csakis ritka könyveket forgalmazott, és csak hetente kétszer fogadta a
gyűjtőket. Córdobában a 11. században Ibn Abbász, Bagdadban a 14. században
a kurd Zain ad-Dim al-Amidi volt a leghíresebb könyvárus. [26] A nagyobb
városokban a 9-10. században már olyan sok könyvárusító hely volt, hogy
külön negyedet foglalt el a szúk al-varrákín, a könyvesek piaca. [27]
Az a kép, ahogyan
a 14. században élt Ibn Battúta vagy a 15. században
alkotó al-Makrízi leírta a kairói könyvpiacot, a nagy magyar orientalista,
Goldziher Ignác 20. század eleji utazásáig mitsem változott. Az egyiptomi
fővárosban ajándéktárgyak után kutatva Goldziher a könyesek utcájába jutott:
"hol különböző bódékban (dukkan) két igen ellentétes dolgot árulnak: könyvet
és papucsot. Sajátságos, hogy a keleti városokban (Szíriában is
tapasztalhattuk ezt) e két árucikket egy és ugyanazon bazárban árulják, s
még sajátságosabb az összefüggés oka. A könyveket többnyire vörös bőrbe
kötik, s a papucsok is rendszerint ugyanolyan vörös bőrből készülnek,
minőből a könyvek táblái. Igen csábító ugyan itt maradni, hogy valamely
értékes buláki nyomtatvány iránt alkuba ereszkedjünk Haszan barátunkkal, a
könyvkereskedővel vagy mekkai szomszédjával, ki nekünk a "korán"-on
kívül
minden könyvet, akár hagyományművet, akár a szent Omar ibn al-Farid dívánját
mérsékelt vételár mellett átengedni kész, s a keleti kereskedelem kánonjához
tartozó alkudozás által igen hosszúra nyújtott vételművet tartalma alatt pár
tucatszor, mégpedig meglehetős tolakodó módon, kérdezősködik drága
egészségünk felől, s ezenkívül a hangulat emelése céljából egypár csésze
kávéval és nargilével is kedveskedik." [28]
Ben Said hasonlóan
élénknek írta le egy művében a kalifátus-korabeli
Córdoba könyvpiacát, ahol szintén sok könyvárus kínálta portékáját, és
gyakorta tartottak könyvárveréseket. A bibliofil al-Hadrami története az
egyik legismertebb forrás, mely idézi az egykori Córdoba könyvpiacának
hangulatát: "Jártam egyszer Córdobában, és gyakran kimentem a könyvpiacra,
hogy lássam, árulnak-e valami olyan könyvet, amit nagyon szeretnék megvenni.
Egy nap aztán, végre elém került egy szépen írott, elegáns kötésű példány.
Nagy volt az örömem. Kezdtem licitálni, de az árverést vezető közvetítő
magatartása változott irányomban, mutatván, hogy valaki más jobb árajánlatot
tett. Egészen csillagászati összegig vertem fel a könyv árát, jóval felette
a kötet igazi értékének. Ám látván, hogy valaki még nálam is többet ajánl,
mondtam az árverezés vezetőjének, mutassa meg, ki az a személy. Mutatott
nekem egy nagyon elegáns ruházatú férfiút, aki előkelőnek látszott. Közelébe
férkőztem, és ezt mondtam neki: - Allah legyen Önnel, doktor úr. Ha
elhatározta, hogy ezt a könyvet mindenképp elviszi, én nem makacskodom
tovább. Épp eleget alkudoztunk és emeltük az árakat. - Ô erre azt felelte,
hogy - Bocsásson meg, de nem vagyok én orvos. Meg sem néztem, miről szól ez
a könyv. De annak, aki szeretne Córdoba előkelőségei közé beilleszkedni,
illendő könyvtárat alapítania. A könyvtáram polcai között van még egy üres,
ami éppen akkora méretű, mint ez a könyv, és mivel láttam, hogy szépen írott
és jóféle kötése van, megtetszett. Az ár nekem nem számít, Allahnak hála,
futja a pénzemből ilyenfajta dolgokra." Ezt hallván, én nem bírtam
tűrtőztetni magam, és azt feleltem neki: - Igen, az ilyen embereknek, mint
maga, van pénzük. Ám igaz az, amit a közmondás mond: Annak ad diót Allah,
akinek nincs foga. Én, aki ismerem a könyv tartalmát, és szeretném
használni, szegénységemnél fogva nem tudok hozzájutni." [29] Az ilyen -
kissé szélsőséges - esetektől eltekintve a könyveknek az iszlám kultúra
területén többé-kevésbé kiszámítható ára volt. A könyvárak alakulása
koronként és helyszínenként természetesen változott, és nagyon sok függött
attól is, hogy milyen volt egy-egy mű iránti kereslet, hogy mennyire volt
ritka vagy kivételesen szép kivitelezésű egy könyv. Emelte egy adott kötet
árát az, ha maga a szerző készítette, hiszen ő azonnal ellenőrízni is tudta
a szöveget. Számított, hogy milyen anyagra és milyen színű, minőségű
tintával írták. Nagyon jelentős volt, hogy a könyvmásoló mennyire volt a
kalligráfia mestere, alkalmazott-e érdekes, művészi értékű díszítéseket a
könyv elkészítése során. Egyes esetekben a munka gyorsaságát is meg kellett
fizetni. A 9. századi Bokharában például 50 és 1000 dínár között mozgott a
könyvek ára. [30] amely adat önmagában is mutatja a rendkívüli eltéréseket.
KÖNYVTÁRAK
I. Keleti könytárak
Az iszlám világ
különböző részein, különösen a nagyobb kulturális
központokban tehát már a 7-8. századtól széles körben elterjedt az olvasás,
a könyvek szeretete. A mecsetekhez valamint a madraszákhoz és más felsőbb
szintű oktatási intézményekhez kapcsolódóan fokozatosan gyűltek össze a
könyvek, melyek egy részét maguk a tudósok és diákjaik másolták, más részük
ajándékként vagy hagyatékként került az "iskolai könyvtárak"
állományába. [31] Számos egyéb, nyilvános vagy fél-nyilvános könyvtár is
létrejött, amelyekben olyan olvasmányokat is őríztek, melyek a mecsetek
falai között nem számíthattak nagy érdeklődésre, például geometriai,
csillagászati, alkímiai vagy zenei témájú munkák. Több muzulmán uralkodó
illetve kormányhivatalnokok is alapítottak könyvtárakat, amelyek működését
kegyadományokkal (waqf) segítették.
Az irániak
könyvszeretete, fordítási munkákban tett több évszázados
erőfeszítéseik az Abbászidák korában gyakoroltak először jelentős hatást az
arabokra. Harún ar-Rasid bagdadi kalifa (uralkodott: 786-809) udvarában
jelentős fordítási és könyvgyűjtési erőfeszítéseket tettek az uralkodót
körülvevő tudósok. [32] Itt, Bagdadban alakult meg az első (szintén nem
muzulmán hagyományokra alapozott) tudományos- és képzőközpont is, a
"Bölcsesség Háza" (Bajt al-Hikma), Abd Allah al-Mamún kalifa uralkodása
(813-833) alatt. Ehhez az intézményhez kapcsolódott az iszlám világ első
nyilvános könytára. Nagy és jelentős volt ez a könyvtár, számos, messze
földről hozatott tudós dolgozott falai között. Egy bizonyos Georgiosz b.
Gabriel készítette el jónéhány görög mű arab nyelvű fordítását. Amikor
néhány évtized múlva al-Mu`tadid (uralk.: 892-902) kalifa új palotát
építtetett magának, ő sem feledkezett meg az olvasótermekről és a
könyvgyűjteménye méltó elhelyezéséről. [33] 993-ban Sabúr vezír alapított
egy tízezer kötetes könyvtárat, amelyek között számos önéletírás is
volt. [34]
1064-ben épült
fel Bagdadban Nizám al-Mulk vezír szorgalmazására és
támogatásával a róla elnevezett könyvtár- és tudományos központ, a
Nizámíjja, amelyet egyes neveléstörténészek a középkori európai egyetemek
előképének" tartanak. 1233-ban ugyanebben a városban Musztanszír, az utolsó
előtti Abbászida kalifa (uralk.: 1226-1242) a Tigris folyó partján
palotájával együtt madraszát és könyvtárat is emelt. Egy 13. századi
történetíró, Ibn Furát így írt erről a könyvgyűjteményről: "A
Musztansziríjjában volt egy hatalmas könyvtár (dár al-kutub), telis-teli
ritka tudományos könyvekkel, amelyeket úgy rendeztek el, hogy a tanárok és
diákok egyaránt könnyedén hozzájuk férhessenek. Aki akarta, lemásolhatta a
könyveket, tollat, tintát és papírt a könyvtár adott hozzá. A könyvtár jól
el volt látva lámpákkal és hozzá való olívaolajjal. A könyvtár személyzete
ezenkívül jól hűtött ívóvízzel szolgált az olvasóknak a nagy nyári melegben.
A bejárati teremben (iván) állt egy nagy óra (szundúk asz-száát, az "órák
doboza", valamilyen klepszidra, vagyis vízóra lehetett), amely jelezte
az
olvasóknak a napi imaidőket." [35] A kalifa fia és követője, Muataszim
(uralk.: 1242-1258) két könyvtárépületet is építtetett palotája kertjében.
A muzulmán
világ keleti felének másik nagy szellemi központjának számító
Kairóban is számos könyvtáralapítás történt az évszázadok során. A 10.
századot megelőző idők kairói könyvtárairól nem maradtak fenn adatok, a
Fátimidák gyűjteményeiről viszont több forrás is szól. Régi-Kairóban Al-Aziz
(uralk.: 975-996) tudhatta magáénak a legszebb, 200 ezer bőrbe kötött és
kötetlen művet tartalmazó könyvtárat, ahol például - al-Makrízi feljegyzései
szerint - 1200 példányt őríztek al-Tabari történelemkönyvéből. A Fátimidák
ügynökei az egész iszlám világot bejárták, hogy uralkodójuknak felhajtsák a
legértékesebb kéziratokat, könyvritkaságokat. Szaláhaddín korában, a 12.
században a világ egyik csodájaként emlegették ezt a könyvtárat (Hizánat al-
kutub), és egyesek 1.600.000-re becsülték az ott levő kötetek számát. [36] A
Fátimida kor másik jeles kairói közkönyvtárát, a Tudás Házát (Dar al-Hikma)
1005-ben alapította al-Hakim bi-Amr Alláh. Itt mindenki szabadon
másolhatott, olvashatott, és előadások is folytak csillagászatról,
nyelvészetről, orvostudományról és természetesen a Koránról. Az itt dolgozó
tudósoknak a kalifa magas ösztöndíjat folyósított, és a művelődéstörténészek
szerint ezen intézmény a hellenisztikus oktatási- és tudománypártolási
tradíciók folytatója volt, az alexandriai Muszeion késői "utóda".
[37] Al-
Makrízi leírása szerint 1012-ben rendeztek itt először nyilvános vizsgát és
tudományos disputát, a kalifa jelenlétében.
Az iszlám más
keleti városaiban is számos könyvtárról maradtak fenn
feljegyzések. A Szászánidák uralkodása alatt például Nisápúr vagy Bokhara
volt több tízezer kötetes könyvtárral rendelkező város, Mervben pedig 10,
egyenként 12 ezer könyvet tartalmazó könyvtár volt ebben az időszakban. A
bokharai gyűjteményt használta Ibn Szína (Avicenna), aki ezt írta
életrajzában: "Egy napon engedélyt kértem, hogy beléphessek (Núh Ibn Manszúr
emír) könyvtárába, hogy tanulmányozzam a könyveket és elolvassam közülük az
orvosi munkákat. Az emír nagy örömmel fogadta kérésemet. Beléptem egy sok
szobából álló palotába, amelynek minden termében könyvekkel teli ládák
sorakoztak - az egyik szobában bölcsészeti és költői művek, egy másikban
jogi könyvek, és valamennyiben egy-egy tudományt tárgyaló kötetek.
Elolvastam az antik művek katalógusát, és kikértem mindazt, amire szükségem
volt belőle. A könyvek (szerzői) között láttam sok olyant, aki még névről
sem volt ismerős, és akiket sem előtte, sem utána nem láttam." [38]
A fentebb felsorolt
adatokból, az egykori szemtanúk leírásaiból is
látszik, hogy az uralkodók és mecénások Bagdadban, Kairóban Bokharában és
másutt is nagy hangsúlyt fektettek a tudományok, a tudósok támogatására, a
diákok istápolására. Könyvtáraik köteteivel egyrészt saját tudásvágyukat
szerették volna kielégíteni az alapítók, másrészt pedig tanuló és kutató
emberek százainak és ezreinek mindennapi munkáját könnyítették meg a
könyvgyűjteményekkel. A lehető legjobb módon szervezett és legkellemesebb
körülményeket megteremtő, papírt, tintát, világítóeszközöket ingyen nyújtó
könytárak valódi szellemi központok voltak. A középkori muzulmán világra oly
jellemző tudomány- és tanuláspártolás tehát a könyvtáralapítások és
működtetések számos példájával is alátámasztható.
II. Könyvtárak al-Andalúszban
A muzulmánok
a 8. század második évtizedében léptek az Ibériai-félsziget
földjére, amikor Vitiza, gót király halála után párthívei összecsaptak
fiának, Roderichnek a csapataival. Ez a század a déli nagyvárosokkal kötött
paktumok időszaka volt, az arabok és berberek egyre jobban megvetették
lábukat a térségben. I. Abd al-Rahman teremtette meg a hispániai Omajjáda-
dinasztia alapjait, és utódai idején alakult ki az emirátus, majd a
kalifátus, mely 929 és 1031 között állt fenn. [39] A muzulmánok nagyon
kellemesnek találták a félsziget déli és középső területeit, egyikük azt
írta a kalifátusról, hogy kellemes klímája és tiszta levegője révén a vidék
Szíriára hasonlít; olyan, mint Jemen, ha hőmérsékletét tekintjük; átható
illatai miatt Indiára emlékeztet; kincstári jövedelmeit tekintve olyan
gazdag, mint a perzsiai Ahwaz; drágakövei Kínához teszik hasonlatossá,
tengerparti termékei pedig Adenhez. [40]
Az Ibériai-félszigetre
érkező muzulmánok hozták magukkal Európába
kultúrájuk azon elemeit is, amelyeket keleti hódításaik során építettek be
civilizációjukba, és amelyek a 8. századtól kezdve fokozatosan al-Andalúsz
területén is elterjedtek. Így magukkal hozták a könyveket, az olvasás
szeretetét. Híres másolóműhelyek sora (Córdoba, Sevilla, Toledo, Granada),
papírmalmok (Toledo, Jatíva) és a főbb városokban szinte mindenütt
felhalmozott csodálatos könyvgyűjtemények jelzik az al-andalúsziaiak
műveltségről, tanulásról vallott felfogását. Az arabizáció - a könyveknek is
köszönhetően - gyorsan végbement, főként a felsőbb társadalmi rétegek
körében. A Korán nyelve hamar felülkerekedett a latinon, az irodalmi és
tudományos művekben is. [41]
Keletről tehát
számos könyvmásoló, fordító, tudós és tanár érkezett,
akiknek jelenléte kétségkívül nagyban hozzájárult al-Andalúsz településeinek
felemelkedéséhez. A minden muzulmán számára kötelező mekkai zarándoklat is
segítette a gondolatok és művek Keletről Nyugatra és ellenkező irányban való
áramlását, hiszen a vándorúton lévő férfiak (néha nők is) zarándoklataik
során gyakran szenteltek hosszabb-rövidebb időt arra, hogy nagy hírű
tanítómestereket hallgassanak, hogy híres könyvtárakban és jónevű
könyvpiacokon forduljanak meg.
Az Omajjáda
dinasztia több tagja is élénk érdeklődést mutatott a
tudományok és a könyvek iránt. Az emírek és kalifák általában maguk is
foglalkoztak különféle tudományokkal. Az algebra, a fizika, az
orvostudomány, a filozófia, a csillagászat, a vallás- és jogtudomány, a
botanika eredményeit az arab tudósok sok ezernyi könyvben foglalták össze,
és jelentős fordítási munkákat is végeztek. Virágzott a költészet, a
történetírás. Fellendült az iskolaalapítás, és az első andalúziai
könyvtárakat is az Omajjádák állították.
II. Abd al-Rahmán,
aki 821 és 852 között uralkodott, már az emirátus
idején kiemelt figyelmet fordított a könyvekre, és asztrológusát, a
költőként és kádiként is kiemelkedő hírű Abbász ibn Nászih-t Keletre küldte,
hogy könyveket vásároljon számára. Utódja, II. Mohamed (852-886 között volt
emír) királyi könyvtárat létesített, amely sok évtizeden át tovább bővült,
és a 10. század végének híres cordobai könyvtárát II. al-Hakam ezzel
alapozta meg. [42] III. Abd al-Rahmánnak, az első kalifának könyvszeretete
még Keleten is annyira közismert volt, hogy a bizánci császár - hogy
elnyerje barátságát - megajándékozta őt Dioszkoridész egy művével, mely
arany betűkkel írott, csodás növényrajzokkal díszített volt; és egy
Nikolaosz nevű szerzetest fordítónak küldött Córdobába. [43]
Al-Hakám al-Musztanszír
billah, aki 961 és 976 között volt kalifa, az
andalúziai Omajjádák közül a legműveltebb uralkodó volt, a "könyvek ura".
Mivel apjától pacifikált birodalmat örökölt, jutott ideje arra, hogy
társadalmi és tudományos kérdésekkel foglalkozzon. Folytatta apja
iskolapolitikáját, a szegények számára is oktatási intézményeket nyitott.
Uralkodása időszakában a tanárok többsége közalkalmazott volt, a kalifától
vagy diákjaik szüleitől nyerték fizetésüket. [44] Al-Hakám már gyermekként
nagyon szerette a könyveket és a tudományokat, ami valószínűleg annak is
köszönhető volt, hogy Córdoba legkíválóbb tudósai nevelték. Az apja által
gyűjtött kötetek mellé kivégzett öccse könyveit is megörökölte. Míg a
trónralépésre várt (ötven éves koráig!), elsősorban a tanulásnak és
olvasásnak szentelte idejét. Kiegyensúlyozott, higgadt és békeszerető ember
volt, aki nem is nagyon szeretett kimozdulni palotájából és annak kertjéből.
A kortársak szerint nagyobb örömmel töltötte el néhány tudós társasága vagy
könyveinek lapozgatása, mint a hatalom, a csillogás, a háborúskodás. [45]
A kalifa uralkodása
alatt a 3 legnagyobb cordobai könyvtárat
egyesítették, és így létrejött az a csodálatosan gazdag intézmény, amely a
korabeli leírások szerint 400 ezer kötetet számlált. (Ez több kutató szerint
költői túlzás, ám a könyvtár jelentőségét senki nem vonja kétségbe.) A
könyvtár vezetője egy eunuch volt, akinek feladata volt a könyvek őrzése és
a katalógusok elkészítése. A könyvekről készült címjegyzék 44, egyenként 50
lapos füzetet tett ki. [46] A palotában folyamatosan dolgoztak spanyol föld
legjobb könyvkötői, szicíliai és bagdadi mesterekkel együtt, valamint
könyvillusztrátorok, másolók hadai. Az elkészült könyveket egy tudományos
bizottságnak mutatták be, melynek tagjai ellenőrízték és korrigálták a
szöveget. A kalifa szolgálatában állt egy Talid nevű eunuch, aki a
könyvkészítést felügyelte és vezette. Kalligráfusai között nők is akadtak,
például két olyan kiváló hölgy (Fátima és Aisja), akik egész életüket a
kalligráfiának szentelték, férjhez sem mentek.
II. al-Hakam
volt a legkiemelkedőbb bibliofil személyiség, aki
rendszeresen megbizottakat küldött az iszlám világ valamennyi szegletébe,
hogy megvásárolják és elhozzák számára a legkiválóbb tudományos műveket. Al-
Huszáni azt mondta a kalifáról, hogy tudósait arra ösztönözte, hogy gyűjtsék
egybe a világban szétszórtan meglevő ismereteket, és szerezzék meg a
pusztulás veszélyének kitett műveket, amelyeket korábban gondatlanul
kezeltek. [47] A kalifának telepített ügynökei voltak Kairóban,
Damaszkuszban, Alexandriában és más kulturális központokban, ahol is új vagy
éppen ősrégi könyvek után kutattak. Megbízottjai az írókkal is kapcsolatban
állottak, az elkészült köteteket mesés összegekért vásárolták meg al-Hakam
számára. Goldziher Ignác akadémiai székfoglalójában megemlítette például,
hogy amikor egy iraki tudós egy művén dolgozott (al-Iszfaháni arab
költészetről és zenéről szóló átfogó gyűjteményéről van szó (K.K.)), a
kalifa ezt meghallván ezer aranyat küldött neki azzal a feltétellel, hogy a
könyv elkészülte után azonnal küldjön számára egy példányt, még mielőtt az
Keleten ismeretessé válna. [48]
II. al-Hakám
nem csupán egy megszállott könyvgyűjtő volt. Sok más neves
elődjéhez hasonlóan, ő is sokat és értően olvasott. Olvasás közben a margóra
írta észrevételeit, és mindig feljegyezte, hogy mikor fejezte be az
olvasást, valamint azt, hogy ki a szerző és honnan származik. Mindent akart
tudni, ezért igyekezett minél többet olvasni. Valószínűleg forgatta Ibn
Rabbihi híres enciklopédiáját, az "Iqd al-Farid" című 25 kötetes munkát,
mely mintegy tízezer oldalas tudományos gyűjtemény volt.
Az uralkodói
alapítású és fenntartású könyvtárak mellett számos
magánszemély is rendelkezett saját könyvgyűjteménnyel al-Andalúszban. A
córdobai magánkönyvtárak közül leghíresebb volt Ibn Futáisz kádi
gyűjteménye, aki külön emeltetett imádott könyvei számára egy zöld tetővel
és falakkal, zöldre festett függönyökkel felszerelt épületet. (Sevillai
Isidorushoz hasonlóan ő is úgy vélte, ez a szín nyugtatja leginkább a
megfáradt szemet.) Hat másoló és egy kéziratjavító dolgozott az épületben.
Állandó fizetséget kaptak, nem pedig az elkészült munkák után fizették őket,
mivel Ibn Futáisz úgy vélte, a sietség árt a kalligráfiai munka szépségének.
Ez a kádi is - kalifájához hasonlóan - mindent megtett, hogy egy-egy könyvet
megszerezzen, akár a kötet értékének három-négyszeresét is hajlandó volt
kifizetni. Másolóit börtönőrként őrízte, és semmilyen körülmények között nem
volt hajlandó kölcsönadni egyetlen könyvét sem. [49]
A kalifátus
idején tehát Córdoba volt az andalúziai szellemi központ, a
könyvkészítés és könyvtáralapítás fellegvára. A források szerint évi 60-70
ezer kötet is napvilágot látott a "világ díszének" tartott csodás
városban.
A kiskirályságokra szakadt birodalomban aztán több új szellemi központ is
keletkezett, amelyeknek a története elválaszthatatlan könyvtáraik
históriájától. Sevilla, Toledo, Almería, Valencia, Badajoz, Granada,
Zaragoza és más települések uralkodói is létesítettek kisebb-nagyobb
könyvtárakat. Az almeríai király egyik minisztere, Abu Dzsafár ben Abász
például olyannyira bibliofil személyiség volt, hogy a könyvbeszerzés kapcsán
találékonyságban még Ibn Futáiszon is túltett. Nem is annyira a könyvek
szépsége érdekelte őt, mint inkább ritkaságuk és régiségük. Nem csak teljes
példányokat, hanem egyes lapokat is megvásárolt, valamint öreg tekercseket
és régi írószerszámokat. [50] Sevillában az Abadiák, Granadában Beni al-
Ahmár, Zaragozában Beni Hud, al-Moktadír, Valenciában Aben Saguir és mások
szintén közismertek voltak könyvszeretetükről a kalifátus széthullása
után. [51]
A könyvtárak berendezése és működtetése
A fentiekben
ismertetett nyilvános vagy magánkönyvtárak mindennapi
működtetése meglehetősen komoly feladatot jelentett a megbízott
személyzetnek. Hasonlóan, mint a nagy ókori könyvgyűjteményeket, a középkori
iszlám világ könyvtárait is számos ember munkája tartotta életben. A
könyvtár vezetőjén kívül a külön e célra kialakított épületekben dolgoztak a
kisegítők, a könyvmásolók, a könyvkötők, a korrektorok és gyakran a fordítók
is. A közkönyvtárak köteteinek használói között több volt a másoló, mint az
olvasó; emiatt biztosították az emírek és kalifák az ingyen tintát és papírt
is a fenntartásuk alá tartozó intézményekben. Valószínűleg a könyvtári
funkciók elemi szintjével magyarázható, hogy a középkori iszlám világban nem
jött létre egy, speciálisan könyvtárépítésre alkalmazott építészeti
megoldás. A könyvtár vagy a mecseten belül volt, vagy az uralkodói
palotában, ez utóbbi legszebb, legtágasabb termében. Ha külön
helyiség(ek)ben tartották a könyveket, akkor azok raktárak és olvasótermek
is voltak egyben, sőt, tudományos viták lefolytatására szolgáló termek
is. [52] Az ajtórések függönnyel záródtak, a talajon szőnyegeket (vagy
gyékényt) helyeztek el. A falakat általában egyszerűen lemeszelték, és a
falnak támasztva tartották a fából készült szekrényeket vagy ládákat. Az
értékes könyveket (pl. a Korán egy-egy remekbe szabott példányát) - miként
gyakorta manapság is - kiemelték a helyükről, és speciális vitrinekben
állították ki. Minden szekrényhez vagy ládához tartozott egy katalóguslap,
amelyre rávezették, hogy milyen könyvek találhatóak benne. A nagyobb
könyvtárakban rendezőelvként próbálták figyelembe venni a könyvek témáját,
és egy helyre tették az azonos tudományághoz vagy ugyanahhoz a szerzőhöz
tartozó műveket. Ez azonban kicsit nehézkes volt mindenütt, mert a könyvek
sokféle mérete bonyolította az ésszerű pakolást. Külön rekeszekben, fekvő
helyzetben gyűjtötték például a nagyobb méretű köteteket. A szekrények és
polcok elrendezésénél azt is figyelembe vették, hogy a tudományok
hierarchiáját alapul véve melyik mű a fontosabb. Mindig a legértékesebb
művek voltak felül. Így például a Korán mindig legfelül volt, és csakis
alatta helyezkedhetett el a hadísz szövege.
A téma szerinti
osztályozás általában a könyvek három főbb csoportra
bontását jelentette: az elsőbe tartoztak a legfontosabb, és éppen ezért
mindig legnagyobb példányszámú vallásos művek (a Korán, a hadísz, valamint
művek a vallásjog, a dogmatika és a misztika köréből). A második csoportba
tartozó könyvek felölelték a bölcsészeti tudományokat (filológia,
grammatika, retorika, logika, költészet, történelem, irodalom stb.), a
harmadik nagy együttest pedig a "filozófiai" tudományok jelentették
(matematika, orvoslás, fizika, zene, metafizika stb.). [53]
A könyvtár
vezetője általában olyan férfi volt, aki jól ismerte a könyvek
java részét, és akiben a könyvek tulajdonosa maradéktalanul megbízott.
Legfőbb feladata a könyvek őrzése volt, a kéziratok védelme a tolvajoktól, a
nedvességtől, a kártékony rovaroktól és a tűztől, de őt terhelte a
felelősség amiatt is, hogy a könyvmásolás rendben és minél inkább hiba
nélkül menjen végbe. Ha a könyvtár kölcsönzött is, az igazgatónak kellett
megtenni a szükséges lépéseket a könyvállomány megóvása kapcsán.
A könyvtárak
fenntartása nem volt mindig zökkenőmentes. Újra meg újra
jelentős összegeket kellett költeni Bagdadtól Córdobáig a működtetésre. Al-
Makrízi például, beszámolva Hákim kalifa kairói könyvtáráról, leírta, hogy
az évi 257 dínárból "jut az abadáni gyékényre és a hozzá hasonlókra 10
dínár, továbbá írás és másolás céljára papírra 90 dínár, könyvtárlókra 48
dínár, a felhasznált vízért 12 dínár, a könyvtárszolgáknak 15 dínár, a
felügyelő vallástudók számára tinta 15 dínár, a felügyelő fakíhok (vallási
emberek) számára tinta, papír és toll 12 dínár, a függönyök megjavítására 1
dínár, könyvek borítóinak vagy papíranyagának helyrehozatalára 12 dínár,
téli takaróra 5 dínár, télen szőnyegekre 4 dínár, és így tovább." [54]
Egyébként a könyvadományozás vagy a könyvtáraknak tett felajánlások is
ájtatos cselekedetnek számítottak az iszlám világban, és arra is több példát
lehet hozni, hogy a diákok, a szegények - az ingyenes belépésen kívül -
különböző (fentebb már említett) jótéteményekben, ellátásban részesültek az
uralkodói könyvtárakban. Valószínűleg széles körben ismert és fennen
hirdetett volt az a hagyomány, amely mások segítésére késztette a
moszlimokat: "Egy muzulmán nem tud semmi jobbat ajándékozni testvérének,
mint a bölcsesség egy szavát. Ha Allah csak egy bölcs ember felé vezérli az
utadat, jobb az teneked, mint az egész világ." [55]
A középkori iszlám könyvtárak sorsa
Az iszlám művelődés
korai történetét áttekintve világosan látszik, hogy e
kultúrkörön belül is megvolt a könyveknek és a könyvtáraknak a saját sorsuk.
Mégpedig - amint az a kisebb és nagyobb, a nyilvános és magánkönyvtárak
iszonyú pusztulásáról szóló sorozatos beszámolók alapján kitűnik - szomorú
sors. Mivel a muzulmán világ keleti és nyugati felében egyaránt jellemző
volt a gyakori uralkodó- illetve dinasztiaváltás, mivel egymást érték a
belharcok, a vallási irányzatokkal, vallásjogi iskolákkal összefüggő
csatározások, mivel folyamatos politikai, hatalmi villongásoknak lehetünk
tanúi az évszázadok forrásait megidézve, nem váratlan és nem érthetetlen a
könyvtárak pusztulásáról, széthordásáról vagy kiárusításáról szóló számos
híradás. Mindenekelőtt ki kell emelnünk, hogy a muzulmán könyvtárak
pusztítói legtöbb esetben maguk a muzulmánok voltak. Ugyan találhatunk
példát mongolok, keresztények és mások által végrehajtott könyvpusztításokra
is, de gyakoribb az olyan feljegyzések száma, melyek arról tanúskodnak, hogy
egy-egy, hatalomra kerülő irányzat - üldözendő megdöntött elődei vallási-
politikai (eretnek!) nézeteit - döntött egy adott könyvtár részleges vagy
teljes megsemmisítéséről. Ez történt például az al-Hakám-féle mesés córdobai
könyvtár esetében.
A kalifa utódja,
II. Hiszám (uralkodott: 976-1009) kénytelen volt
átengedni a hatalmat al-Manszúrnak, aki jelentős hódításokba kezdett, és nem
nagyon érdekelték a könyvek és a tudományok, felhagyott a toleranciával, és
üldözte a tudósokat. Az ortodox iszlám nézetek kerültek előtérbe, és II. al-
Hakam nagyszerű tudományos könyvgyűjteményét - Abu Amir Mohamed ben Abi Amir
kamarás vezetésével - feldúlták, szétszórták, elégették és a palota kútjába
dobálták. [56] Szaíd, a 11. században élt történész, toledói kádi korabeli
leírása szerint mindez a következő módon zajlott: "(A kamarás) ..., alighogy
a kormány megbízta, elment a kalifa apjának, al-Hakamnak a könyvtárába, ahol
ott voltak a már említett könyvek és még sok egyéb holmi. A vezető
vallástudósok jelenlétében kihordatott minden művet, amit ott talált, és
elrendelte a régi - logikáról, asztrológiáról és más antik - tudományokról
szóló könyvek kiválogatását (kivéve az orvosi és matematikai könyveket). Oly
módon (történet a kiválogatás), hogy mikor ezek elkülönültek a
grammatikától, költészettől, történelemtől, orvoslástól, prófétai
hagyományoktól és más tudományos művektől, melyeket az andalúziaiak
készítettek, elrendelte, hogy a megmaradt könyveket kivéve - mely a kisebb
hányadot tette ki - az összeset el kell pusztítani és égetni. Egyesek tűzre
kerültek, a többit a palota kútjába dobálták és földdel meg kövekkel
betemették." [57] Ezt követően is ezerszám hajigálták máglyára a córdobai
könyvtár "eretnek-gyanús" köteteit, és a tűz attól kezdve már sosem
hamvadt
el. A 11. században, a palota többszöri kifosztása során a máglyától
megmenekült könyveket széthordták; könyvpiacokon, gyakran papír-áron(!)
keltek el. Ez lett a sorsa több magánkönyvtárnak is, például az al-Futáisz
által egykor féltve őrzött gyűjteménynek, amelytől tönkrement örökösei
csekély pénzért váltak meg. Az andalúziai könyvtárak tehát nem semmisültek
meg teljesen, valenciai, almeríai, toledói és más bibliofilek hozzájutottak
bizonyos példányokhoz. Aztán 5 évszázaddal később, Granada visszafoglalása
után Cisneros kardinális elrendelte, hogy égessék el nyilvánosan a megmaradt
muzulmán könyveket. A katolikus spanyolok a középkor során, a nagy
inkvizíciók idején sosem szűntek meg gyanakodni arab írást látván, hogy
hamisság és sátáni varázslat áll a számukra érthetetlen írásokban. Ribera y
Tarragó, a neves spanyol iszlám-kutató kutatásai során például feljegyezte
azt, hogy talált egy régi arab kéziratos könyvet a valenciai egyetemi
könyvtárban, amelynek margóján az alábbi katalán jegyzet áll: "Ezt a könyvet
én, Jaime Ferrán találtam, Laguar falujában, miután a mórok felmentek a
hegyekbe, és mivel arab betűkkel írott a könyv, sosem találtam olyan
személyt, aki el tudta volna olvasni. Félek, nehogy Mohamed Koránja legyen
ez..." [58] E nagy félelmet kiváltó mű egyébként egy ártatlan nyelvtankönyv
volt.
Találhatunk
arra is példát, amikor egy-egy zűrzavaros, nyomorúságos
időszakban az elkeseredett tömegek dühének esett áldozatul valamely
könyvtár. Kairóban például a 12. század elején számos könyv azért semmisült
meg, mert a fosztogatók a bőr könyvborítókból szandálokat csináltak
maguknak, a könyvlapokat pedig - mint számukra értéktelen holmit -
eltüzelték vagy a Nílusba dobálták. [59]
A korabeli
szemtanúk leírásán kívül tehát általában csak igen kevés
maradt az egykori fényes könyvtárakból. Néhány kivételes értékű és ritka
szépségű könyv természetesen ma is megcsodálható a párizsi, escorial-beli,
kairói, fezi vagy egyéb könyvtárakban és múzeumokban. Néhány hírmondóként
maradt példány mindössze, melyek gondolatban elröpítenek minket a középkori
iszlám világ kulturális centrumaiba. Ha csak igen töredékesen is, de
bepillantást nyerhetünk az akkori gondolkodás, tudományos és kulturális élet
kulisszái mögé. Az effajta vizsgálódások azonban nemcsak a mohamedán világ
megismeréséhez visznek közelebb. Az iszlám írásművészet, könyv- és
könyvtártörténet tanulmányozása nagyon fontos az európai művelődéstörténet
feltárása kapcsán is. A középkori Európa szellemi élete, a keresztény
tudósok műveinek megértése ugyanis csak így lehet teljes. A 17. században
élt jeles erdélyi gondolkodónk, Apáczai Csere János - aki egyébként a héber,
görög és latin nyelv elsajátítása mellett negyedik idegen nyelvként
fontosnak tartotta az arabot is - "néma mesterek"-nek nevezte a könyveket.
Valószínűleg sok muzulmán uralkodó, tudós, diák, könyvmásoló és fordító
vélekedett hasonlóan, akik ezerszám készítették és olvasták a különböző
műveket a mecsetek vagy könyvtárak falai között. Sokan voltak, akik nappal
és éjjel pergamen, papirusz vagy papír fölé görnyedve, végeláthatatlanul
rótták a betűk sorát, hogy a tudást megőrízzék és átmenekítsék az
elkövetkezendő nemzedékeknek. Ôk tudták, hogy nincs nagyszerűbb tájék a
földkerekségen, mint az írott szó csendes birodalma.
JEGYZETEK
[1] ARMSTRONG,
K.: Mohamed. Az iszlám nyugati szemmel. Európa, Bp., 1998.
78-80. o.
[2] SIMON, R.: Korán - A Korán világa. Helikon, Bp., 1994. 422-423. o.
[3] Uo., 455. o.
[4] Részletesebben
l.: ROGERS, M.: A hódító iszlám. Helikon, Bp., 1987.
23-25. o.
[5] Uo., 30-31. old.
[6] GLASENAPP, H.: Az öt világvallás. Gondolat, Bp., 1987. 410-411. o.
[7] L. erről: SIMON R. i. m. 460-476. o.
[8] L. erről:
KÉRI, K.: Rendszer és tudás. Iskolakultúra, 1997/10.
110-114. o.
[9] Korán, 2, 269.
[10] IBN KHALDÚN: Bevezetés a történelembe. Osiris, Bp., 1995. 414. o.
[11] DÉVÉNYI,
K. - IVÁNYI, T.: Az arab írás története. Kőrösi Csoma
Társaság Keleti Nyelvek Kollégiuma, Bp., 1987. 19. o.
[12] Uo., 187. o.
[13] MOLINA,
M. A.: Córdoba de los Omeyas. Planeta, Barcelona, 1994.
114. o.
[14] Uo., 115. o.
[15] TEVAN, A.: A könyv évezredes útja. Gondolat, Bp., 1984. 53. o.
[16] Idézi: DÉVÉNYI-IVÁNYI i. m. 67. o.
[17] MOLINA i. m. 116. o.
[18] Idézi: DÉVÉNYI-IVÁNYI i. m., 55. o.
[19] Az Ezeregyéjszaka
meséi. Európa, Bp., 1974. Fordította: Honti Rezső,
11. o.
[20] A teherhordó
és a három leány története. Fordította: Vajkay Lajos,
Uo., 39. o.
[21] DÉVÉNYI- IVÁNYI i. m., 68. o.
[22] MAZAHÉRI,
A.: A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a
13. századig. Európa, Bp., 1989. 187. o.
[23] Művelt
muzulmán nőkről l.: KÉRI, K.: Nők a fátyol mögött. Valóság,
1998/8., 64-70. o.
[24] HITTI, P. K.: History of the Arabs. MacMIllan, London, 1960. 414. o.
[25] DODGE,
B.: Muslim Education in Medieval Times. The Middle East
Institute, Washington, 1962. 14. o.
[26] MAZAHÉRI i. m. 188. o.
[27] DÉVÉNYI - IVÁNYI i. m., 84. o.
[28] GOLDZIHER, I.: Az iszlám. Magvető, Bp., 1980. 384-385. o.
[29] BEN SAID:
Maghreb. Spanyolra fordította Ribera y Tarragó, J.,
spanyolból magyarra fordította Kéri, K. In: SÁNCHEZ-ALBORNOZ, C.: La
Espańa musulmana I. Espasa-Calpe, Madrid, 1978. 415-416. o.
[30] TRITTON,
A. S.: Materials on Muslim Education in the Middle Ages.
Luzac and Co. Ltd., London, 1957. 195. o.
[31] BOSWORTH,
E. - DONZEL, E. - LEWIS, B. - PELLAT, CH. (ed.): The
Encyclopaedia of Islam. V. E. J. Brill, Leiden, 1986. "madrasa"
címszó, 1125. o.
[32] MAZAHÉRI i. m., 181. o.
[33] BOSWORTH és mások i. m., 1125. o.
[34] ELISSÉEFF,
V - NAUDOU, J. - WIET, G. - WOLFF, PH. (ed.): Historia
de la humanidad. Las grandes civilizacioines medievales I. Planeta -
Ed. Sudamericana, Barcelona - Buenos Aires, 1977. 492. o.
[35] Idézi: DÉVÉNYI - IVÁNYI i. m., 88. o.
[36] MAZAHÉRI
i. m., 184. old., DÉVÉNYI - IVÁNYI i. m., 89-90. o., BOSWORTH
és mások i. m., 1125. o.
[37] E témáról
l. pl.: WALDEN, J. W. H.: The Universities of Ancient
Greece. New York, 1919. 48-50. o.
[38] AVICENNE:
Le livre de Science. Les Belles Lettres, UNESCO, Paris,
1986. 16. o. A forrásrészletet franciából fordította: Kéri K.
[39] VALDEÓN,
J.: El califato de Córdoba. Cuadernos de Historia 16. 102.
füzet, Madrid, 1985. 4. o.
[40] PERICOT,
L. G. (dir.): Historia de Espańa II. La alta edad media:
siglos V al XIII.) Instituto Gallach, Barcelona, 1970. 176. o.
[41] ESCOLAR,
H.: Historia de las bibliotecas. Fundación G. S. R., Madrid,
1987.) 133. o.
[42] SAMSÓ,
J.: Ciencia musulmana en Espańa. Cuadernos historia 16. 144.
füzet, Madrid, 1985. 8. o.
[43] CARLO,
A. M.: Introducción a la historia del libro. Fondo de Cultura
Económica, Mexico-Madrid, 1993. 249-250. o.
[44] DAMSEAUX
- SOLANA: Historia de la pedagogia. Escuela Espańola, Madrid,
1967. 107. old.
[45] L. erről:
MOLINA, A. M.: Córdoba de los Omeyas. Planeta, Barcelona,
1994.
[46] PERICOT
i. m., 234. o. (Goldziher Ignác: Az iszlám kultúrája I-II.
című művében, a spanyolországi muzulmánokról írott akadémiai
székfoglalójában huszonnégy füzetet említett. Gondolat, Bp., 1981.)
[47] VALDEÓN i. m., 28. o.
[48] GOLDZIHER (1981) i. m., 142. o.
[49] ESCOLAR i. m., 136. o. és MOLINA i. m., 112. o.
[50] ESCOLAR i. m., 136. o.
[51] ESTEBAN,
L. - MARTÍN, R. L.: Historia de la enseńanza y de la escuela.
Tirant lo Blanch, Valencia, 1994. 76. o.
[52] ESCOLAR i. m., 138. o.
[53] Uo., 140. o.
[54] Idézi: DÉVÉNYI - IVÁNYI i. m., 91. o.
[55] IBN DZSÁIR-t
idézi: CHEJNE, A. G.: Historia de Espańa musulmana.
Catedra, Madrid, 1993. 159. o.
[56] BRENTJES,
B.: Izmael fiai - Az arabok története és kultúrája. Kossuth,
Bp., 1986. 86. o.
[57] SZAID:
Tabaqat al-Uman. Spanyolra fordította: Machado, O. A.,
spanyolból magyarra fordította: Kéri, K. In: SÁNCHEZ-ALBORNOZ, C.: La
Espańa musulmana I. Espasa-Calpe, Madrid, 1978. 417. o.
[58] MOLINA i. m., 124. o.
[59] ELLISSÉEFF és mások, i. m. 491-492. o.
