Irak a legősibb emberi civilizációk egyik színtere. A Tigris és az Eufrátesz folyók által határolt Mezopotámiai alföld az földművelés és az állattenyésztés "szülőföldjévé" tette ezt a területet (a "termékeny félhold" országa). Az első fejlett civilizációk Kr. e. 4000 körül jelentek meg: előbb a sumér városállamok (Ur, Uruk, Eridu), majd egy évezred után az akkádok centralizált birodalma élte fénykorát. A Kr. e. 19-16. század az óbabiloni birodalom virágzásának kora volt, amit a későbbiekben a hettiták pusztítottak el, akiket ezer évvel később az asszírok civilizációja követett. Kr. e. 539-ben II. Kürosz perzsa király foglalta el ezt a területet. A perzsák fennhatóságának Kr. e. 331-ben Nagy Sándor vetett véget, aki a birodalmához csatolta Mezopotámiát. A későbbiekben az ország területe a Szeleukidákhoz, majd a pártusok országához tartozott. Az időszámításunk utáni harmadik évszázadban ismét a perzsák fennhatósága következett, ezúttal a Szászánida-dinasztia hatalma alatt. 637-ben az arabok a kádiszijjai csatában foglalták el "a két folyó közét". Kalifátust alapítottak, a lakosság pedig átvette az arab nyelvet.

750-ben az Abbászida-dinasztiából származó Manszur kalifa alapította Bagdadot. A kalifák világi hatalmának a 10. században ismét a perzsák, ezúttal a Bujida-dinasztia vetett véget, ami után Bagdad kalifái csak vallási vezetők maradtak. Ezzel még korántsem ért véget ezen a területen a hatalmi vetélkedés: a perzsákat az egyiptomiak, majd a mongolok követték. 1258-ban a bagdadi kalifa immár egyházi hatalmát is elveszítette. A 16. század elején a perzsák a történelem során immár negyedszer lettek Mezopotámia urai, de ezúttal nagyon rövid ideig, mert 1534-ben II. Szulejmán török szultán foglalta el ezt a vidéket, amely ezzel a hatalmas Oszmán Birodalom elhanyagolt, peremvidéki tartománya lett.

A 19. század elején Davud pasa helytartó megpróbálta modernizálni Mezopotámiát, és elszakítani a törököktől, de sem ő, sem a 19. század második felében próbálkozó Midhat pasa nem járt eredménnyel. Az első világháború legelején brit csapatok foglalták el a dél-iraki Bászra városát, s bár a törökök 1916-ban győztes csatát vívtak Ku el-Amáránál, végül mégis letették a fegyvert a túlerő előtt. (1899-től a németek is szerették volna megvetni itt a lábukat, akiket 1917-ben a törökökkel együtt a britek véglegesen elűznek ezekről a területekről.)

A Népszövetség 1920-ban brit mandátumterületté nyilvánította az országot. Az 1921. augusztus 23-án kikiáltott, Nagy-Britanniától függő monarchia élére a hasemita uralkodócsalád tagja, I. Fejszál bin Husszein került. 1925-ben a király aláírta az ország első alkotmányát. Az 1930-ban a britekkel kötött egyezmény tényleges függetlenséget biztosított az országnak, majd két évre rá az ország a Népszövetség tagjává vált. 1933-ban meghalt I. Fejszál király, utóda fia, a tapasztalatlan Gházi lett, aki korántsem volt annyira angolbarát, mint édesapja, így 1936-ben minden további nélkül elfogadta a Bakr Szidki tábornok puccsa után előállt helyzetet, amikor az megbuktatta az angolbarát kabinetet. Szidkit már a következő évben megölték, ekkor viszont egy németbarát kormány került hatalomra, ami már iraki-brit fegyveres összecsapásokhoz is vezetett. 1939-ban az ifjú Gházi király egy autóbalesetben életét vesztette, így a trónra a mindössze hároméves gyermekkirály, II. Fejszál került, aki helyett anyai nagybátyja, Abd al-Ilah herceg uralkodott. A régensherceg megkérdőjelezhetetlen angolbarát volt, így a németorientált kormányzat helyett – a korábbi helyzet éles ellentéteként – 1943-ban Irak hadat üzent a tengelyhatalmaknak. Rá két évre az ország csatlakozott az Arab Ligához, és még ugyanebben az évben tagja lett az ENSZ-nek is. 1958 elején Irak és Jordánia rövid életű államszövetséget alakított, ám fél év után a forradalom véres eseményei mind ezt, mind a monarchia intézményét félresöpörték. Kászem vezérőrnagy, a lázadók vezére kikiáltja a köztársaságot, melynek "természetesen" ő lett a miniszterelnöke.

A monarchia megszűnése után a máig is tartó politikai instabilitás korszaka következett. A hatalomra került baloldali nacionalista rezsim egyúttal a Nyugat-szimpatizáns politika végét is jelentette.

1963 elején egy újabb katonai puccs során megölték Kászemet, és az Arab Baasz (Baath) Szocialista Párt került hatalomra. A második puccsot a katonaság pánarab erői szervezték, akik mind szorosabb szálakkal kapcsolódtak Egyiptomhoz.

A második puccs vezére, Áref tábornok még meg sem melegedhetett vérrel szerzett elnöki bársonyszékében, amikor az addigi alelnök, Bakr megbuktatja és száműzi az országból. Bakr hatalmát 1979-ben unokaöccse, az addigi második számú vezető, Szaddám Huszein veszi át, aki azóta a világ egyik legkeményebb diktatúráját hozta létre. Országlása alatt az addigi belső villongások most már a határokon is túlléptek, előbb a nyolc évig tartó irak-iráni háború (a felesleges háború kb. 1 millió áldozatot követelt, és mintegy 200 milliárd dollárnyi kárral járt), majd 1990-ben Irak piciny szomszédját, Kuvaitot rohanta le, s be szerette volna kebelezni. Az ENSZ többszöri felszólítása ellenére sem volt hajlandó csapatait kivonni az emírségből, mire 1991-ben az Amerika vezette katonai szövetség megtorló akciója következett. A demoralizált iraki hadsereg 45 nap után kapitulált.

Szaddám Huszein rendszerét jellemzi az a tény is, hogy a háború alatt vegyi bombát dobott Halabja kurd városra, vagyis gyakorlatilag a saját állampolgáraira, miután azt az iraki katonák elfoglalták, és így több ezer civil esett áldozatul.

A kuvaiti háború utáni időszakot a gazdasági szankciók, a nép elszegényesedése, a kurdokkal folytatott folyamatos csatározások követték, majd miután 2001. szeptember 11-én New Yorkot és Washingtont terrortámadás érte, Amerika és szövetségesei részéről megkezdődött a visszaszámlálás a nemzetközi terrorizmus egyik fő támogatójának tartott iraki rezsim megdöntése céljából.

2003. március 18-án George Bush amerikai elnök 48 órás ultimátumot adott Szaddám Huszein iraki elnöknek és fiainak Irak elhagyására, majd két napra rá – miután az iraki diktátor teljességgel elvetette az ultimátumban követelteket – az USA és szövetségeseinek részéről megindult az Irak elleni újabb hadművelet.

Irak történelmének áttekintése után szeretném bemutatni a világ legrégibb eredetű arab dinasztiáját.

A Hasemita-dinasztia megalapítója Hasem (Mohamed Próféta dédapja), Mekka királyának, Qusainak az egyik unokája volt. A közvetlen mekkai vonal a Próféta Hasszán nevű unokáján, a második imámon (egyben az ötödik kalifán), illetve annak dédunokáján Musza al-Jaunon át folytatódott. (Érdekességként említeném, hogy Musza al-Jaun bátyja, Muhammad al-Mahdi a mai marokkói, míg öccse, Idriss a mai líbiai királyi család őse.)

A hasemiták 967-től (más források az 1063. évet tekintik hitelesnek) előbb Mekka és Medina szent városok őrzői (nagyserifek), majd az arabok, Hidzsáz, Szíria, Jordánia és Irak uralkodói lettek. Ma már csak Jordániában vannak hatalmon. A múlt század elején az ottománok bukásával egyidőben a Hasemita-dinasztia felemelkedésének lehetünk tanúi, amely nagyon rövid idő alatt a Közel-Kelet vezető dinasztiájává nőtte ki magát, akit az arab világ legnagyobb hányada is támogatott.

Az első világháború alatt Törökország meggyengülését kihasználva Mekka nagyserifje, Husszein (1853-1931) fellázadt a több évszázados török iga ellen, és az arabok királyává kiáltatta ki magát, de Anglia, Franciaország és Oroszország csak Hidzsáz királyának ismerték el (a király emellett az igazhitűek fejedelme, sőt később még a muzulmánok kalifája címeket is felvette).

Seregeinek élére fia, Fejszál herceg (1883-1933) állt, aki Arábiai Lawrence segítségével a teljes Arab-félsziget területéről kiűzte a törököket. Az első világháború vége Fejszált már Damaszkuszban érte, ahol 1920. márc. 11-én királlyá proklamáltatta magát, de hatalmát nem tudta megőrizni. Kezdetben az angolok a hasemitákat azzal hitegették, hogy az első világháborút követő rendeződés során támogatni fogják egy egységes arab állam létrehozását ebben a térségben, ám az angolok a háború alatt a franciákkal egy olyan szerződést kötöttek, melyben egymás között felosztották közel-keleti érdekövezeteiket. Szíria a franciáknak jutott, így Fejszálnak mindössze négy hónapnyi uralkodás után el kellett hagynia királyságát. A volt uralkodó mindössze 17 testőrével volt kénytelen elhagyni Szíria területét. Az angolok "kárpótlásképpen" a következő évben létrehozott Iraki Királyság élére állították, ami -- mint később a történelmi események is bizonyítják – nem volt éppen szerencsés választás, hiszen Fejszál, aki szunnita volt, egy 99%-ban síita vallású ország uralkodója lett, ami menthetetlenül belső feszültségekhez vezetett (már akkor is). Fejszálon kívül a nagyhatalmaknak még két jelöltjük volt a trónra, II. Abdül-Hamid török szultán egyik fia, Burhaneddin herceg, és az 1902 és 16 között Líbiában uralkodó el-Szanúszi herceg személyében.

Otthon, Hidzsázban az Abdul Aziz Ibn Abdul Rahman Al-Szaúd király által vezetett vahábita seregek 1924-ben megtámadták az országot. Husszein király idős kora miatt nem érezte magát alkalmasnak a hathatós védekezésre, ezért legidősebb fia, Ali (1879-1935) javára lemondott. A régimódi, önkényesen uralkodó király országában egyébként sem volt népszerű. Lemondása után Husszein király megkeseredett emberként élt tovább önként választott ciprusi száműzetésében, majd felesége, Adila királyné halála után az ammáni királyi udvarba költözött, ahol rövidesen el is hunyt. Jeruzsálemben temették el.

Négy fia és három lánya volt. A fiairól külön is szó lesz, a lányairól annyit, hogy a középső hercegnő egy európai, keresztény ember felesége lett, míg a másik kettő török férfiakhoz ment feleségül.

Ali, az új hidzsázi király a hatalmas szaúdi túlerő láttán, a vérontás elkerülése miatt inkább kiürítette a szent városokat, majd 1925-ben, mindössze 14 hónapnyi uralkodás után ő is lemondott. Ezek után öccséhez, Ammánba költözött, akinek távollétében ő volt Transzjordánia régense. 1935-ben, 56 éves korában halt meg sárgalázban a bagdadi királyi udvarban. Egyetlen feleségétől egy fia és négy lánya született. Abd al-Ilah hercegről, Irak régenséről majd trónörököséről a későbbiekben részletesen is szólok. A legidősebb nővér, Khadija Abdiya hercegnő 51 évesen a bagdadi forradalom egyik mártírja lett édesanyjával és öccsével együtt. Aliya hercegnő (1911-50) I. Gházi iraki király felesége illetve II. Fejszál édesanyja volt. Badia hercegnő (1920) ma Londonban él, ő Ali bin Husszein hercegnek, a jelenlegi trónkövetelőnek az édesanyja. A legkisebb királylány, Jalila hercegnő is nagyon tragikus véget ért, mindössze 32 évesen hunyt el egy bagdadi kórházban egy olajkályha felrobbanásakor szerzett súlyos égési sérüléseinek következtében.

Husszein király második fia, Abdullah herceg (1881-1951) 1921-ben előbb Transzjordánia emírje, majd 1946-tól Jordánia királya lett.

Kezdetben ő sem volt népszerű, amihez szegénysége is hozzájárult (az uralkodó évekig egy sátorvárosban lakott). Haláláig reménykedett abban, hogy egyszer Szíria királya is lehet. Utódai Jordániában ma is uralkodnak.

Öccse, Fejszál király iraki uralkodóként őszintén törődött új országa helyzetével, népének jólétével. 1925-ben sikerült felmondania a protektorátust, majd öt évre rá Angliának az ország teljes függetlenségét is el kellett ismernie (A király egyébként egész életében nem tanult meg jól angolul, ugyanis annak idején, isztambuli tanulmányai alatt francia nyelven folyt az oktatása).

Mindezek ellenére nem volt népszerű uralkodó, 1921 és 1932 között a brit haderőnek 130 (!) alkalommal kellett érdekében beavatkoznia. Népszerűtlenségének a király vallása és angolbarátsága mellett a másik oka az volt, hogy folyamatosan hidzsázi embereivel vette körül magát és jómaga is ilyen dialektussal beszélt.

Külföldi látogatói viszont egyenesen le voltak nyűgözve tőle. Arábiai Lawrence, a család barátja szerint a király egy olyan ember aki állandóan álmokat szövöget, de a legtöbb emberrel ellentétben ő ezeket valóra is tudja váltani. Egyik minisztere szerint: "született vezető, aki mindenkit meg tud győzni igazáról".

Magánemberként a király nagyon szeretett bridzselni és gyenge egészsége miatt a legtöbb nyári pihenőjét Európában töltötte. Egy svájci szállodában hunyt el teljesen váratlanul, mindössze ötven évesen. Halála után a trónra egyetlen fia, az akkor 21 éves I. Gházi került.