Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Kéri
Katalin
AZ INDUSDIÓ MAGJA,
AVAGY HOGYAN TANULJUNK MEG 2500 OLDALNYI SZÖVEGET?
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Iskolakultúra, 1998/5., 76-78. lap
Manapság, amikor
iskoláinkban a diákokat önállóságra, kreativitásra
nevelik, amikor a memoritereknél és az adatok megtanulásánál
hangsúlyosabb az összefüggések megértése és az információhordozó
eszközök közötti biztonságos és gyors eligazodás, érdekes lehet
visszapillantani a régi iszlám világ tanítási módszereire.
A középkori
iszlám világban Bagdadtól Cordobáig a tudás átörökítése
elsősorban szóbelileg történt. Ez a fajta tanítási mód jellemezte az alsó-
közép- és felsőfokú oktatást egyaránt. A koranikus hagyományoknak, mohamedi
útmutatásoknak megfelelően a tanulás dicséretes tevékenység volt az arabok
körében, amit számos szállóige és írott (vallásos és filozófiai) szöveg is
tükröz. Ennek oka főként abban állott, hogy így látták biztosítottnak a
tudás átadását. Az eleinte szóban, majd írásban is továbbadott ismeretek
eredetiségét úgy próbálták garantálni és ellenőrízhetővé tenni, hogy Mohamed
prófétáig visszavezetve életrajzi lexikonokat készítettek azokról a
személyekről, akik az iszlám világban tanítókként felléptek. Ezekben a
lexikonokban feltüntették, hogy ki, kitől, mikor, mit tanult.
A muzulmán
gyerekek tanulmányaikat a Korán szövegeinek megismerésével
kezdték, és kezdik ma is. Ez nem csupán valamiféle ájtatos cselekedet volt a
középkorban, hanem bevezetés az iszlám kultúrába, amelynek keretei között
közösségi emberré kellett válniuk, megismerve a vallási, jogi, erkölcsi
normákat. [1]
A tanítás elsődleges
célja volt tehát szóról szóra megtanítani a Koránt.
Ehhez pedig nagyszerű memóriára volt szükség, és - mivel ezzel nem
rendelkezett minden diák - jól kidolgozott memorizálási technikákra. A
koranikus (alapszintű) iskolák így meglehetősen hangosak voltak, ezért
általában nem is lehettek a mecsetek belsejében, nehogy a hangosan kántáló
kisdiákok zavarják a nagyobbakat. A tanár rendszerint "előolvasta"
vagy
előre elmondta a megtanulandó szöveget. Ezt a diákok megtanulták, gondosan
ügyelve a számukra legtöbb esetben archaikusnak, idegennek tűnő sorok
kiejtésére, a szünetek és hangsúlyok pontos betartására. Ezt követően egyes
tanulók újra meg újra elmondták a megtanult szövegeket - egy ékezetnyi
változtatás nélkül -, és a többiek magukban követték a hallottakat.
Egyes tanárok
próbálták rávezetni diákjaikat arra, hogy hozzászokjanak a
csendes tanuláshoz, ezért arra kötelezték a gyerekeket, hogy ajkaikat ne
mozgassák. Volt, ahol a diákoknak szövegtanulás közben vizet kellett
tartaniuk a szájukban. [2]
Az alapfokú
iskolákban nem volt ritka a durvább fegyelmezés, a testi
fenyítés sem. Olykor szíjjal vagy vesszővel ütlegelték azoknak a fiúknak a
talpát, akik nem mutattak kellő buzgalmat a szövegek megtanulásában. A
veréshez általában magától az apától kapott engedélyt a tanár. [3] A tanítók
és szülők által kötött szerződések rendszerint az elsajátított szövegekhez
kötötték a tanerő fizetését. Az apa akkor fizette ki a tanár munkáját, ha a
gyerek megtanulta a szerződésben jelölt Korán-részletet. Csak akkor kezdték
írásban is rögzíteni a megtanultakat, amikor hosszabb szúra-részek
összeálltak a gyerekek fejében [4] A leírt szövegeket a tanár állandóan
ellenőrízte, nehogy csorbuljon a sorok értelme.
Az iszlám oktatás
további szintjein, a tudományok megismerése során is a
tanárok nagy mértékben építettek a diákok memóriájára. Bámulatos és szinte
hihetetlen eredményeket értek el egyesek a memorizálás tekintetében. A múlt
századi spanyolországi történész, Ribera y Tarrago még könnyen (!) el tudta
képzelni azt, hogy egy ember képes megtanulni egy 10-20 ezer sorból álló
költeményt, ha annak epizódjai és cselekményei összeforrnak és érzékelhető
egységet alkotnak. Ám a korabeli források szerint a középkori iszlám világ
tudósai ennél nagyobb teljesítményekre is képesek voltak: sokan közülük
valóban az utolsó betűig megtanulták a Korán szövegét, és az Isfahaní által
írott Dalok Könyvét is gond nélkül bemagolták a maga kb. 2500 oldalnyi
verseket és anekdotákat tartalmazó szövegével. [5] Érzékelhető tehát, hogy
az amit ma "memorizálásnak" nevezünk, nem is hasonlítható nagyságrendileg
a
muzulmán diákok tanulási formájához.
A memorizálás
ilyen nagy mennyiségű szöveg esetében elképzelhetetlen lett
volna segédletek nélkül. A diákok (és tanárok) legfőbb segédeszközeit azok a
könyvek jelentették, melyekben úgy foglalták össze egyes tudományok,
tudományágak "lényegét", hogy megkönnyítsék a memorizálást. Olyan
sajátos
didaktikai irodalom jött így létre az arabok körében, mely ugyan az ókortól
napjainkig minden népnél fellelhető, de amelynek az iszlám világban
tapasztalható változatossága és elterjedtsége egészen sajátos. A könnyebb
megtanulhatóság érdekében az arab szerzők irodalmi formákban írták meg
tudományos mondandójukat. Az aforizma-gyűjtemények, az ókori és iszlám
szerzők műveiről készült kivonatok, szinopszisok, a katekizmus-szerű
összefoglalások, a fa-formát utánzó (ágrajz) alakú táblázatok és a
didaktikus tanköltemények az oktatás minden szintjét áthatották. [6]
Ez utóbbi műfaj
darabjai, a didaktikus költemények jelen voltak a
csillagászat, matematika, orvoslás tanítása során éppúgy, mint a jog és a
nyelvtan tanulásánál; e két utolsó tudomány alaptételeinek, szabályainak
elsajátításánál különösen fontosak voltak. A neveléstörténészek szerint a
didaktikus költemények óriási mértékű elterjedése szorosan összefüggött az
iszlám felsőoktatási intézmények kibontakozásával, ahol szinte kizárólag a
tanulók memóriájára építettek, értelme jelentősebb fejlesztése nélkül. [7] A
korabeli arab mondás szerint
"Akinek
nincs a tudomány a mellkasában (azt hitték, a
megtanultak a szívben raktározódnak el), képtelen lesz válaszolni a
hozzá intézett kérdésekre."
Egy másik műben az állt, hogy
"Megtanulod
a tudományokat, de (memorizálás nélkül) olyan lesz
ez, mintha egy kosárba dobálnád. És ha azután nem vésed az
emlékezetedbe? Ha így teszel, sosem győzedelmeskedsz, mivel csak az
győz, aki memorizálja is (az ismereteket), miután megértette
azokat." [8]
A neves polihisztor,
az andalúziai Ibn Hazm is azt írta, amikor Sevillában
elrendelték könyvei elégetését:
"Ha elégeted
a papírt, nem égeted el
Azt, amit a papír elzár, mivel ez a
keblemben van,
Velem jön, bárhová is megyek...
Ott lesz, ahol én tartózkodom,
És eltemetik velem a sírba..." [9]
Avicenna világhírű
könyve, az orvoslásról írott didaktikus költemény az
ókori görög és a középkori arab orvosi munkák legjavának összefoglalása
volt. A latinul "Cantica" vagy "Canticum" (Versek vagy vers)
címmel kiadott
mű, melyet Keleten arabul, Európában pedig latinul egészen a 16. századig,
sőt bizonyos egyetemeken még tovább is használtak, ritmikus prózában
íródott. Eredeti címe "Manzúma fi't - Tibb" (Költemény az orvoslásról)
volt.
E könyv, mely számos nyelvre lefordítva ma is tanulmányozható, lehetővé
teszi elképzelnünk azt, hogy hogyan folyt az oktatás a régi (arab és
európai) felsőoktatási intézményekben. Az előadótermekben a diákok kórusban
mondták a (vers)sorokat, melyeket a tanár jegyzetei és személyes
tapasztalatai alapján kommentált. Avicenna e könyvéről sokan úgy vélekedtek,
hogy egyesíti magában valamennyi természettudomány főbb alaptételeit, és
értékesebb, mint egy egész könyvgyűjtemény. [10] Ehhez, és más hasonló
könyvhöz számtalan kommentár született, hiszen a versbe "erőltetett"
mondanivaló gyakorta kissé (vagy túlontúl) homályosnak bizonyult. A
kommentárok a korabeli kéziratokon általában elválasztva, bekeretezve
szerepeltek, egyes esetben több tudós magyarázatai is. A kommentárok szövege
gyakran sokkalta terjedelmesebb volt, mint maga a rímekbe szedett tananyag.
Ibn Khaldún szerint kortársai között sokan voltak, akik ugyan óriási
mennyiségű szöveget tudtak felidézni, de azonnal elbizonytalanodtak, ha
azokat magyarázni kellett.
Egyes szerzők
- különösen a nyelvészeti és jogi tanulnivaló esetében -
valóságos rébuszokat találtak ki a memorizálás elősegítése érdekében. Al-
Jazrachi, sevillai nyelvész például úgy tanította az arab metrika
szabályait, hogy egy 96 soros versen mutatta be annak főbb jellemzőit. A
rövid-hosszú szótagok váltakozását úgy tette megtanulhatóvá, hogy a szavak
kezdőbetűi utaltak a szótag hosszúságára. Így egyes részletek megtanulása
egy-egy versmérték elsajátítását is jelentette egyben. [11] A didaktikus
költemények gyakorta ízetlenek voltak, az ütemesen kopogó rímek mindössze
egy-egy formula lezárását jelentették, és nem irodalmi értékkel bírtak. Az
ilyenfajta memorizálás általában rendkívüli intelligenciát is kívánt, a
diákok közül sokaknak okozott gyötrelmeket és izadtságot a szövegtanulás, és
még inkább a szöveg megértése, valódi értelmének kibogozása.
A memória élénkítésére
különböző csodaszereket is használtak,
gyógyitalokat és gyógynövényeket. Mivel az iszlám világban jelentős volt a
tudás értéke, és tanulással a társadalmi ranglétrán is emelkedni lehetett,
nagy keletje volt például az Indiából származó indusdió magvainak, melyeket
speciális módon készítettek el a diákok számára. [12] E növény sokszor csak
a kereskedők zsebét duzzasztotta, és haszontalan volt a memóriafejlesztés
tekintetében, sőt a források szerint egyes esetekben károsnak is bizonyult,
mert görcsöket idézett elő fogyasztóinál. Alkalmazása valószínűleg azzal
(is) magyarázható, hogy szív alakúak voltak magvai, lévén az arabok szerint
e szerv a memória, a tudás színtere. (l.: fentebb!) [13]
A memorizálás
tehát a segédkönyvek és csodaszerek ellenére sem ment
könnyen. Bár a legtöbb korabeli szöveg a tanár egyik legfőbb tulajdonságának
tartotta a türelmet, nem volt ritkaság, hogy szöveget tévesztő, a
memorizálásban lankadó tanulókat a tanár "disznóknak", "szörnyetegeknek"
és
"ostobáknak" nevezte, vagy egyszerűen csak rájuk kiabált, hogy "Elég!"
- és
berekesztette az előadást. [14]
Jóllehet, mai
világunkban a memoriterek sokkal kisebb teret foglalnak el
az oktatás folyamatában, mint a régi, elsősorban szóbeli tudás-átörökítéssel
élő kultúráknál, a tanulás e módszerét felidézni ma sem haszontalan.
Egyrészt közelebb léphetünk így azokhoz a korabeli szőlő- és fügeárusokhoz,
akik még a piacokon is széltében-hosszában tudtak Korán-részleteket és más
verseket idézni, és többet megtudhatunk róluk, a mindennapjaikról. Másrészt
jobban elképzelhetjük és megérthetjük a tudás átadásának ősi, hagyományos
folyamatát, ezáltal régi korok gondolkodásmódját is. És mindemellett
tagadhatatlan, hogy meríthetünk ötleteket e régi didaktikai módszerekből
napi oktatómunkánk során.
JEGYZETEK
[1] Historia
de la Humanidad 3. Les grandes civilizaciones medievales I.
Ed. Elisséeff, Vadim és munkatársai; Planeta, Barcelona, 1977.,
486. o.
[2] Delgado,
Buanaventura (ed.): Historia de la educación en Espańa y
America I. - La educación en la Hispania antigua y medieval. Fundación
Santa María, Morata, Madrid, 1992., 187. o.
[3] Esteban,
León - Lopez Martin, Ramon: Historia de la enseńanza y de la
escuela. Tirant lo Blanch, Barcelona, 1994., 97. o.
[4] Ribera
y Tarrago, Julián: La enseńanza entre los musulmanes espańoles.
In: Disertaciones y opusculos I. Madrid, 1928., 270-272. o.
[5] Uott., 272. o.
[6] Kuhne Brabant,
Rosa: Algunos aspectos de la literatura didactica entre
los medicos arabes. In: Actas de las II. Jornadas de Cultura arabe e
islamica 1980. Instituto Hispano-Arabe de Cultura, Madrid, 1985.,
273.o.
[7] Historia de la Humanidad 3. ... i. m., 486. o.
[8] Delgado (ed.)... i. m., 187. o.
[9] Uott., 187. o.
[10] Avicenne:
Počme de la mčdecine, Paris, Société d'Édition. "Les belles
lettres", 1956., 4-5. o.
[11] Delgado (ed.)... i. m., 186. o.
[12] Ribera y Tarrago... i. m., 273. o.
[13] Uott., 273. o.
[14] Delgado (ed.)... i. m., 188. o.
