Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Indiai mesék
Kiss Csaba fordításai
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Bevezető

Milyen az indiai népmese?
Lenyűgözően sokszínű, mint a szivárvány. Bölcs, tanulságos az egyik. Furfangos és csavaros a másik. A harmadik meg európai észjárással alig-alig érthető. Néha azt a misztikus vallásosságot és erkölcsöt sugározza, ami áthatja egész Indiát. Máskor épp a legprofánabb csattanókon mulat, mint a mezítlábas teásfiúk Bombay-ban. Mindenható istenek és királyok, ezer évekig vezeklő remeték lépnek színre benne, karöltve együgyű parasztokkal és még együgyűbb feleségeikkel. Vagy épp fordítva: gátlásos és butuska mahárádzsán mulat a bölcs koldus. Állati emberek és emberi állatok küzdenek olykor aluszékony démonokkal, vagy élnek egymás mellett barátságos békességben, mint a benáreszi tehenek a főutca hömpölygő emberáradatával. Az ind mese kifinomult, és mégis: a végletekig egyszerű. Szárazon okító vagy édeskésen andalító. Ilyen is, olyan is.
Kötetünkben ebből a sokszínű kavalkádból próbálunk válogatni. Méghozzá - elkerülhetetlenül - európai szemmel, érzékenységgel, olykor értetlenséggel. Mellőztük a csak terjedelmes jegyzetekkel érthetőt; az indek által kedvelt melodrámát; a túl tömört; a túl terjengőset. Mellőztük a szanszkrit meseirodalom gyöngyszemeit, mivel nagy részük hozzáférhető magyarul, kiváló tolmácsolásban.
Így az itt olvasható mesék csak egy piciny szeletét mutatják meg India soknyelvű meseirodalmának: forrásaink mind hindí nyelvű mesegyűjtemények voltak. De az indiai mesék szivárványának eme piciny szeletét talán kiegészíti a képzelet, és egyszer megpillanthatjuk teljes ragyogásában, pompás színeiben. Aztán meglepődve látjuk, hogy nem is szivárvány az, hanem Indra, az istenek királyának íja! Vagy mégsem? Tán egy tündérkirályleány szoknyácskájának libbenő pántlikája?


Szivárvány
(Málatí Sankar meséje)

Nagyon régen, réges-régen történt, mikor Tündérországban még minden tejszínhab-szerű fehér puhaság volt. A tündérek bőre, ruhája, étele-itala, az ország minden háza és palotája habtiszta volt és hófehér. Olyannyira, hogy a tündérek soha nem is láttak színeket: nem tudták, mi a piros, a sárga, a zöld, a kék, a rózsaszín vagy akár a bíborvörös. Szépek voltak a tündérek, kecsesek és törékenyek, és mindenük megvolt, nem volt hát miért más tájakra vándorolni, más országba szomszédolni. Saját országukba se hívtak meg soha senkit.
Történt pedig egyszer, hogy Bidzslí, a tündérkirályleány és pajkos barátnéi játékból versengésre adták a fejüket:
Versenyezzünk! Lássuk, ki tud messzebbre repülni!
Ahányan csak voltak, mind vidáman felszökkentek a felhők fölé, és már folyt is a verseny.
Csak repültek és repültek, még akkor is, mikor a nap már lemenőben volt. De lassan rájuk tört a fáradtság, és leszállt az est. Hogyan is juthatnának vissza Tündérországba ilyen sűrű, sötét éjben? Épp a Föld határán jártak, India fölött. A holdfényben a Himalája hegycsúcsainak ezüst hósipkái csillogtak. Nem kínálkozott más megoldás, a tündék a Himalája völgyei közt kerestek menedéket. Teljesen kimerültek, és most még ez a hideg is! Szótlanul és megszeppenve húzódtak be egy barlangba, és egy szempillantás alatt elnyomta őket az álom.
A hajnal első fényeivel egyszerre ébredt a madársereg csivitelése. A tündék felriadtak. Kimerészkedtek a barlangból, és lám, mit látnak? A felkelő nap sugarai aranyszínbe borították a hegycsúcsok hótakaróját. A völgy harmatban fürdő fűszálai zölden ragyogtak. A füvön, a fákon, a mindenféle kúszó-mászó növényeken piros, rózsaszín, fehér, kék, sárga és karmazsinvörös virágok nyíltak. A tündérek tágra nyílt szemmel bámulták a szirmok fölött táncoló tarka-barka pillangókat.
Soha ezelőtt tündér még nem pillanthatta meg a színek bámulatos világát. A kis tündérkék nem tudtak betelni a látvánnyal. Ellenállhatatlan vágyat éreztek, hogy bebarangolják az egész Földet, de hirtelen eszükbe villant, hogy a tündérkirálynő biztos aggódik már értük, így hát inkább hazafelé vették útjukat.
Otthon a tündérkirálynő egész éjjel aggódva virrasztott, sehogyan sem jött álom a szemére. Hogy valami hírt kapjon a szegény kis tünde-palántákról, hívatta az udvari mágusokat. A mágusok azon nyomban hozták is a kincseskamrából a varázstükröt. Mélyen belenéztek: jönnek már Tündérország felé a kis tündérkék! Mindenki megkönnyebbülten lélegzett fel. Mikor a tündérkirálynő látta, hogy mind egy szálig épségben megérkeztek, örömében ölbe kapta Bidzslít, a tündérkirályleányt, de egyúttal egy kicsit meg is szidta: meg ne halljam még egyszer, hogy ilyen buta versenyesdit játszotok! Bidzslí és barátnői még mindig valamiféle szédült boldogságot éreztek a történtek miatt. Megpróbálták elmesélni a tündérkirálynőnek, hogy milyen gyönyörű a Föld. A hegyek, a fák, a virágok! A sok-sok pillangó és madárka! De hogyan is mesélhetnék el a színeket? Aki soha nem látott színeket, hogyan is érthetné meg a Föld színeinek bódító szépségét?
Egy idő után Bidzslí és barátnői szemét saját hófehérségük már-már bántani kezdte. Miután rádöbbentek, hogy nem tudják a királynőnek elmesélni a szebbnél-szebb színeket, azon kezdtek töprengeni, vajon hogyan kaphatnának engedélyt arra, hogy megint megfürödhessenek a színek tengerében.
Nem telt el sok idő, és meghívó érkezett Indra országából a Szávan-ünnepségre, a híres nyárvég-ünnepre. Tudni való, hogy mikor Indra, az istenek királya a nyár végének közeledtével először küld felhőt az égre, és megöntözi a szomjas földeket, udvarában kezdetét veszi a pompás Szávan-ünnepség. A tündék mindig is a meghívottak között voltak, de eleddig soha nem kívántak megjelenni a jeles napon.
Ez alkalommal Bidzslí nagyot ugrott örömében, mikor kézhez kapta a meghívót. Talán megpillanthatná újra a színeket! Kérlelni kezdte anyját, hadd mehessen el az ünnepségre.
Nem bánom, elmehetsz, a barátnőiddel együtt. De aztán együtt hazajöttök, és nem csavarogtok el!
Bidzslí és barátnői szépen felékesítették, felékszerezték magukat, és elindultak az ünnepségre.
Ahogy megérkeztek, Indra palotájának ragyogását és a káprázatos színeit megpillantva mind ámulatba estek. De azt is rögtön észrevették, hogy minden vendég, minden istenség kisebb-nagyobb ajándékot hoz Indrának, az istenek királyának. Az egyszerű kis tündérkék honnan is tudták volna, hogy ez a szokás! Összedugták hát a fejüket, és hamar kisütötték, hogy szépséges tünde-táncot lejtenek majd ajándék gyanánt. Így is lett. Indra udvarában mindenkinek tátva maradt a szája. Ahogy véget ért a tánc, maga Indra mondott köszönetet a tündéknek:
Bármit kérhettek most tőlem: oly gyönyörűséges volt táncotok, olyan színessé tette ünnepségünk, mint soha semmi az idők kezdete óta
Hát... éppen, hogy színre vágyunk... szólalt meg Bidzslí. Indra! Nagy istenség! Ha oly kegyes vagy, és valóban meg kívánsz ajándékozni minket, kérünk, tündérkirálynőnk hadd pillantsa meg otthonában a színeket! És a neki tetsző színek gyűljenek mind a varázspálcájába, hogy aztán mi is élvezhessük őket! Tündetársaink unják már az örökös fehérséget!
Úgy lesz. Királynőtök meg fogja látni a színeket mosolygott Indra, és folytatta: De van egy feltételem: ha egy tündér színessé lesz, hívásunkra mindig jöjjön el ünnepségünket felragyogtatni.
Ekkor felkapott egy hét színbe mártott hatalmas ecsetet, és kérést intézett a Naphoz, hogy irányítsa oda sugarait, és hintáztassa meg néhányszor az ecsetet ide-oda az égen.
Mikor a tündék egy pillanatra felocsúdtak a színek varázsából, eszükbe jutott a királynő parancsa. Még véget sem ért az ünnepség, mikor hazaindultak.
Amarra pedig a szomjas földeken végigsöpört az első jótékony zápor. Az emberek, állatok, fák és virágok boldogan fürödtek végre az esőben. A gyerekek ugrándozva, fülig érő szájjal kiabálták szerte-szét:
Itt van a mennydörgős ménkűűű: lehetsz mostantól nagy étkűűű!
A világ nagy boldogságát az istenek Indra palotájából ki-kikukucskálva figyelték. A tündérkirálynő pedig, Bidzslí kérésére, végigtekintett Tündérországon. De hogy meglepődött, mikor az égbolton végestelen végig egy hét különböző színű szalagból összefont, íj-alakú ragyogó valamit pillantott meg! Addig-addig bámulta a színeket, míg csak el nem tűnt a varázslatos hétszínű íj. Végre ő is megláthatta, mi az: piros, sárga, kék! Hirtelen rádöbbent, hogy csodálatos színező-erő költözött a varázspálcájába, és a hét szín segítségével bármilyen más színt ki tud keverni!
A királynő Bidzslí barátnőinek kiosztotta a kívánságuk szerinti színeket. Micsoda látvány! Egy szempillantás alatt az egyik tündér pirossá változott, a másik kékké, a harmadik zölddé. Nekik lett később tisztük Indra parancsának teljesítése.
Néhány nap múlva a Földön elállt az eső. Mikor feloszlottak a fekete felhők, íj-alakú, hét színben ragyogó szivárvány tűnt fel az égen. A falu vénjei felkiáltottak:
Gyerekek, nézzétek csak, Indra jókedvében van! Kifüggesztette az égre gyönyörű íját!
Indra íja! Indra íja! Szivárvány! kiáltoztak mindenfelől a gyerekek. De a nagy kiabálás közepette volt, aki azon tűnődött: hogyan is lehetne egy íj ilyen kecses és áttetsző!
Igaz. Merthogy valójában mi más lenne a szivárvány, mint Bidzslí libbenő szoknyájának színes pántlikája, ami meg-megcsillan az égen, s egy szempillantás alatt már el is tűnik a szemünk elől.


A hűtlen barát
(Bihári népmese)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer Indiában egy aranyműves. A piactérre, ahol kis sátra állott, gazdagok nemigen jártak, ezért hát igen kevés haszna volt a bolton.
Végül egy napon, mikor már torkig volt a szegénységgel, elment szomszédjához, a fiatal bráhmana-származású pap-fiúhoz.
- Tanult barátom! Te is keservesen töltöd a napjaidat, mint én. Gyere velem, menjünk idegen földre, keressünk munkát! Ha összegyűlik egy kis pénzecskénk, hazajövünk, és úgy élünk majd, mint a kiskirályok.
A bráhmana-fiú meghányta-vetette a dolgot, és már készülődött is a nagy útra. Házikójában egyedül idős édesanyját hagyta. Mikor elbúcsúzott tőle, megígérte, hogy küld majd pénzt. Ugyanezzel búcsúzott saját feleségétől és kisfiától az aranyműves is.
Alighogy elérték az első nagyvárost, a bráhmana és az aranyműves azon nyomban talált munkát. Szépen gyűlt a pénzük. Az aranyműves el is határozta, hogy hazatér. Mondja a bráhmana-fiúnak:
- Elég volt a munkából, hazamegyek. Ha édesanyádnak levelet vagy csomagot akarsz küldeni, add csak oda, elviszem.
A bráhmana ládikájából elővett egy aranyat, egy asarfít, és azt mondta:
- Ha hazaindulsz, fogd ezt az arany asarfít, és add oda édesanyámnak. Mondd meg neki azt is, hogy hat hónap múlva otthon vagyok.
Az aranyműves fogta az arany asarfít, és hazatért. Meghallotta ezt a bráhmana édesanyja, és elment hozzá, hogy megtudja, miként tölti napjait a fia.
- Jó egészségnek örvend a fiad, és biztos a megélhetése. Azt üzeni, hat hónap, és itthon van.
A bráhmana édesanyja kérdezi az aranyművest:
- Lelkem, nem küldött nekem egy kis pénzecskét a fiacskám?
Válaszolt az aranyműves:
- Ó, valóban, majdnem elfelejtettem: küldött pénzt a fiad. Hozom nyomban, aztán menj.
Ezzel az aranyműves bement a házába, és egy rézgarassal tért vissza. Az öregasszony markába nyomta, és elküldte.
Szegény öreg bráhmaní eddig valahogy eltengette az életét, de most, hogy azt látta, fia egy árva rézgarast küldött csak, még nyomorultabbul érezte magát. De mit is tehetett volna? Keserű szívvel, szótlanul vánszorgott haza, és folytatta keserves életét.
Lassan letelt a hat hónap. A bráhmana-fiú sok pénzt összegyűjtött, és elindult hazafelé. Mikor a faluba érvén meglátta, hogy édesanyja már egészen összefonnyadt a szegénységtől, felkiáltott:
- Édesanyám! Mi történt, mi tette ennyire tönkre?
- Édes fiam! Sok időt távol voltál. Nem volt mit ennem, nem volt mit innom. Hogy ne mentem volna tönkre?
Szólt a fiú:
- Hát nem adta át az aranyműves a küldeményem?
- Megbuggyantál, édes fiam? Egyetlen rézgarast küldtél nekem, abból kellett volna eltengődnöm mostanáig? Ott van a rézgarasod a ládikában, hasznát úgyse vettem.
A bráhmana azon nyomban megértette, hogy az aranyműves álnokul viselkedett. Szívében hirtelen harag gyúlt, de rögtön türelemre intette magát, és azon törte a fejét, hogyan is állhatna méltó, nemes bosszút, hogyan leckéztethetné meg az aranyművest.
Néhány nap múlva saját pénzén egy kis falusi iskolát nyitott. A környék összes lurkója nála kezdett írni-olvasni tanulni. Egy nap az aranyműves is meglátogatta az okos bráhmanát.
- Tanult barátom! Régóta ismerjük egymást. Tedd meg nekem azt a szívességet, hogy felveszed a kisfiamat az iskoládba, hadd tanuljon egy kis bölcsességet!
A pap azt válaszolta:
- Bátyám uram! Már miért lenne ez szívesség? Épp azért nyitottam ezt az iskolát, hogy bárki ideküldhesse a gyermekét okosodni.
Elhozta hát az aranyműves a fiát, és a bráhmana gondjaira bízta. Az pedig néhány nap múlva fogta a fiút, és elvitte egy barátjához, jó messze, más faluba.
Eltelt egy-két hét, és jön az aranyműves meglátogatni a fiacskáját. Volt nagy meglepetés, mikor látta, hogy a bráhmana egy majmot vezet elé.
- Tanult barátom! Mi ez itt?! Egy majom?! Mit tettél a fiammal??!!
- Elment az eszed? - válaszolt a bráhmana. - Nem ismered meg a saját fiadat? Eleinte nem volt vele baj, de szép lassan majommá változott. Mit csináljak?
Szegény aranyműves a haját tépve, óbégatva futott a falu bírájához, és elsírta neki, hogy a bráhmana majommá változtatta az ő egyetlen drága fiacskáját.
- Bíró úr! Könyörgöm, büntesse meg ezt a bráhmanát, és kötelezze, hogy változtassa vissza a fiamat!
Hivatta a bíró a tanult papot.
- Ez a majom bizony az aranyműves fia - mondta a bráhmana. - Elhozta az iskolámba, itt meg majommá változott. Tehetek én erről?
Az aranyműves feljajdult:
- Ez nem lehet! Biztosan elrabolta a fiamat! Az én aranyos fiacskám hogy is változhatna majommá?
A bráhmana azt válaszolta:
- Ahol egy arany asarfíből rézgaras lesz, ott egy aranyos kisfiú miért ne tudna majommá változni?
Nem értette ezt a bíró, ezért a bráhmana mindent előadott neki. Mit volt mit tenni, az aranyműves beismerte, hogy magának rakta el a bráhmana arany asarfíját. Mikor a bráhmana visszakapta az aranyat, vidáman mondta az aranyművesnek:
- Ravasz aranyműves! Igaz barátot soha be ne csapj! Édesanyám hat hónapig kesergett miattad! Örülj, hogy ennyivel megúsztad!
Az aranyműves nagyon elszégyellte magát, a bráhmana meg vidáman élt anyjával még sok-sok éven át.


Sok eltelt, egy kevés van még
(Gudzsaráti népmese)

Egyszer történt Indiában, Gudzsarát királyságban, hogy a fővárosba táncos-énekes társulat érkezett. A társaság egyik táncosnője messze földön híres volt szépségéről és tehetségéről.
Gudzsarát királya üzent a táncmesternek, hogy ő maga is személyesen látni kívánja az ünnepséget. Az üzenettől az egész társulat nagyon izgatott lett: a király megtiszteli jelenlétével az estét! Lázasan folytak az előkészületek.
Az ünnepi esemény estéjén meg is érkezett a hatalmas táncsátorba a király és a királynő, és elfoglalták ülőhelyüket. A testőrök a közelben vigyázták minden mozdulatukat. Nagy tömeg verődött össze, a közönség majd kinyomta a sátor oldalát.
Ült a nézők közt egy vándor remete is. Az emberek mosolyogva mutogattak felé: mi keresnivalója lehet egy táncesten egy vándor remetének?
Folyt a tánc. A híres és szépséges táncosnőnek annyit kellett táncolnia, hogy a végére már alig bírta, teljesen kifulladt. A táncmester a függöny mögül bíztatta. Még egy tudós, költői nyelven írott kis versecskét is elszavalt neki, hogy új erőre kapjon:

Sok eltelt, egy kevés van még,
tarts ki, s dolgodat szépen tedd!
Ne add fel, szedd össze erőd:
fényes jövő áll előtted!

Eme lelkesítő versecskétől a táncosnőt mintha kicserélték volna, frissen, mosolyogva folytatta gyönyörű táncát. El is nyerte a király és a királynő tetszését. A közönség is lelkesen tapsolt. Befejeződött a táncest.
A táncmester fogta az adománygyűjtő tálat, és körbe járt. Az emberek beledobtak annyi pénzt, amennyit jónak láttak. De akkor furcsa dolog történt.
A nézők között ült egy kereskedő, a fiával együtt. A fiú előkapott egy kést az övéből, hirtelen lenyisszantott egy fürtöt az apja hajából, és azt dobta a tálba. Amint ez megtörtént, a kereskedő felpattant, és boldog mosollyal táncra perdült. A táncmester sehogyan sem értette a dolgot. Hordta tovább körbe-körbe a tálat. Ahogy odaért a vándor remetéhez, az leakasztotta nyakából a rózsafűzért, és azt adta adományként. Aztán odaért a fiatal királyfihoz: az drágakövekkel kirakott arany fülbevalóját nyújtotta át neki.
Mikor a király következett, kiváncsian kérdezte a táncmestert:
- Ki fia-borja ad hajtincset adományként?
A táncmester rámutatott a kereskedő fiára. Odahivatták a fiút.
- Miféle furcsaság ez, hogy hajtincset adsz adományként? - kérdezte a király.
A fiú válaszolt:
- Királyom! Én tanulatlan vagyok, írni-olvasni sem tudok. Apám gazdag, de nem taníttatott. Mikor a táncmester egy tudós verssel bíztatta a táncosnőt, én abból bizony egy szót sem értettem: nem olvastam én soha életemben verset. Nagyon felmérgesedtem, és dühömben lenyisszantottam apám egy hajfürtjét.
- De hát, felség! A fiú apja még örömtáncot is járt! - kiáltott fel éretlenül a táncmester.
Odahozták a kereskedőt, aki így válaszolt a király kérdésére:
- Bevallom, és szánom-bánom a bűnömet: nem taníttattam a fiamat, buta maradt, mint a tök. De elvághatta volna a torkomat is azzal a késsel. Megúsztam: ezért jártam örömtáncot.
- Ó, értjük már! - kiáltott fel a király és a királynő. - De ki adta ezt a rózsafűzért ajándékba?
Előállt a vándor remete.
- Le vagyok kötelezve a táncmesternek - kezdte. - Azt mondta a versben a táncosnőnek, hogy "egy kevés van még", meg "fényes jövő áll előtted". Úgy éreztem, nem is neki, hanem nekem mondja. Gyerekkorom óta lemondásban, szegénységben élem a vándor remeték életét. Van még egy kevés az életemből. Megtapasztaltam a lemondás világát, miért ne tapasztalhatnám meg az örömök világát is? Hátha viszem még valamire! A rózsafűzérre nincs már szükségem, ezért adtam adományként.
- Ó, értjük már! - kiáltott fel a király és a királynő. - De ez az arany fülbevaló mintha a fiamé lenne, a királyfié! Hát ő is köztünk van?
- Igen, felséges apám! Itt vagyok! - ugrott oda a királyfi. - Itt ültem mögötted egy kevéssel. Azért adtam oda a drágaköves fülbevalómat, mert én is nagyon hálás vagyok a táncmesternek a versért. Nekem is felnyitotta a szemem.
- Neked is felnyitotta a szemed, fiam? - szólt a király csodálkozva. - Miért, be volt csukva?
- Igen, be volt csukva hosszú időn át - válaszolt a királyfi könnyes szemmel. A király és a királynő döbbenten figyelték, ahogy a királyfi leborul a lábuk elé. Halk szipogása lassan keserves sírásba ment át. A táncmester most már aztán semmit nem értett. A királyfi összeszedte magát, és felpillantott a királyra:
- Atyám, bocsáss meg nekem! Összeesküvést szerveztem ellened, meg akartalak gyilkolni.
- Mit beszélsz, kisfiam? - dadogta a királynő.
- Az igazat, anyám - válaszolta a királyfi a kiránynőre függesztett tekintettel. - Hosszú ideje azért imádkozom, bárcsak meghalna apám, és én ülhetnék végre a trónra. Az istenek nem hallgatták meg a kérésemet. A végén elhatároztam, hogy a kezembe veszem az ügyet, és magam végzek a királlyal. De mikor a táncmester azt mondta a táncosnőnek, hogy "tarts ki, s dolgodat szépen tedd!" meg "sok eltelt, egy kevés van még", úgy éreztem, egyenesen hozzám szól. Ha ennyi időt tudtam várni a trónra, egy keveset még igazán tudok várni! Úgyis az enyém lesz egyszer. Miért követnék el ilyen meggondolatlanságot? A táncmester verse megmentett az apagyilkosság rettenetes bűnétől!
A király és a királynő a táncmester csodatevő versén ámuldoztak. A király fele királyságát akarta odaadni a táncmesternek, de az így szólt:
- Felséges királyom! Nem vagyok én erre méltó. Nem bölcsességem eredménye ez a vers, csak a dolgok furcsa összjátéka okozta a csodákat.
A király és a királynő ezen aztán még jobban elcsodálkoztak. A király hatalmas évjáradékot rendelt ki a tánccsoportnak, amiből messze földön híres előadásokat rendeztek hosszú-hosszú éveken át.


Lepényeső
(Indiai népmese)

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Rámpur nevű falucskában egy Rámú nevű paraszt. Okos, csavaros észjárású ember volt. Amilyen furfangos volt Rámú, olyan ostoba és pletykás volt a felesége. Sok bosszúságot kellett nyelnie Rámúnak az asszony miatt. Soha nem mondott el neki semmi titkot, mert ha néha napján megtette, percek alatt az egész falu arról beszélt. A világ legnagyobb pletykafészke volt az asszony.
Rámú hajnalok hajnalán ment a földjére dolgozni minden nap, és vaksötétben ért haza, csak hogy a feleségétől távol legyen. Így tett egy szép napon is, mikor csodálatos dolog történt. Szántás közben az eke valami keménybe ütközött. Rámú fogott egy ásót, elkezdett ásni, és jó mélyen a földben egy csillogó-villogó fémdobozt talált. Nagyon megörült. Hát még mikor felnyitotta a ládikó tetejét! Nem hitt a szemének. Azt gondolta: ha hazaviszi, az asszony örömében fűnek-fának elmeséli, aztán majd jön valami hivatalos ember, és magával viszi a ládikót! Törte a fejét, mit csináljon. Mindenesetre visszatemette a ládát a földbe, és megjelölte egy kővel. Hazatérve egész éjszaka csak forgolódott, nem jött álom a szemére. Reggel azonban az eszébe ötlött valami. Szólt a feleségének:
- Délutánra kapd össze magad! Elmegyünk halászni az erdőbe!
- Az erdőbe? Halászni? Halak a folyóban vannak, nem? - kérdezte megütközve Rámú felesége.
- Nem érted te ezt. Nagyon hideg lesz ma. Befagy a folyó, ezért a halak behúzódnak a fák közé - válaszolta Rámú.
A felesége el is hitte azon nyomban, és egy szava sem volt ezután.
Rámú egyenesen a piacra ment. Vett néhány jókora halat, meg lepényeket, és a földek felé vette az útját. Ott fogott egy nyulat, és a folyóparton kikötötte egy bokorhoz. Aztán elszórta a halakat a füvön, a lepényeket meg a néhány maradék halat felaggatta a fákra. Dolga végeztével hazament. A felesége a legszebbik ruháját felöltve várta izgatottan. Meglátta Rámút, és megszólal:
- Vedd fel te is az új ruhádat!
Rámú örömmel vette fel a felesége által varrt új ruhát, látta, hogy minden terv szerint alakul.
Elmentek aztán az erdőbe. Mondja ott Rámú az asszonynak:
- Látod már, hogy a halak behúzódtak a fák közé! Nem hazudok én neked!
Mit is mondhatott erre az asszony? Szótlanul és csodálkozva szedegette a halakat.
- Hagyd aztán most ezeket a halakat! Én majd szedem a fáról a lepényeket, meg van itt még néhány hal, te meg kapd el őket!
- Lepény és hal a fán? Megőrültél?
- Nem én őrültem meg, hanem te! Az előbb sem hittél nekem. Nem tűnt fel, hogy az éjjel lepényeső meg haleső volt? Jó csomó hal meg lepény fennakadt a fákon - ezzel Rámú felmászott a legközelebb eső fa tetejére. Dobálta az asszonynak az ételt a fáról, hogy az alig bírta kapkodni. Csodálkozott az asszony, de végül is elhitte az egészet.
Elment Rámú a folyópartra, fogta a nyulat, és odavitte a feleségéhez:
- Nézd, fogtam egy nyulat a folyóban. Nagy lakomát csapunk ma este. Süsd meg a nyulat a halakkal, ma jól bevacsorázunk!
Meglepődött a nyúlon az asszony, de hát látta, hogy csak úgy, puska nélkül fogta az ura, így aztán ezt is elhitte. Rámú ezek után kiásta a fémládikát, és a feleséggel együtt hazabandukolt. Mikor az asszony megkérdezte, hogy mi van a ládikában, Rámú megmutatta. Az asszony majd' elájult. A dobozka tele volt arannyal, ezüsttel, ékszerekkel és jó sok rúpiával. Mikor hazaértek, Rámú elrejtette a ládát a házuk tetején.
Mire lemászott a tetőről, az asszony már el is készült a nyúllal és a sülthallal. Fenségesen belakmároztak, de az asszony sehogyan sem fért a bőrébe. Annyi minden csoda történt ma! Azonnal el kell mondanom valakinek! Azt is el kell mondanom mindenkinek, hogy végre gazdagok lettünk!
Az éjszakát még csak-csak kibírta valahogy, de reggel a kútnál akivel csak találkozott, mindnek előadta a tegnap történteket. Ettől meg is könnyebbült egy kissé. Készített egy kis reggelit, és megetette az urát. Rámú elment dolgozni a mezőre. Az asszony meg rohant máris a szomszédba, és csak mesélte-mesélte mindenkinek a nagy szerencséjüket.
Másnapra már nem csak a falu apraja-nagyja tudott a ládikóról, hanem a városi elöljáró is. Ki is küldött egy adószedőt rögtön Rámú házához. Az nem találta ott Rámút, leült hát, hogy megvárja. Hajtja haza az ökröket Rámú, látja, hogy egy rendőr-forma ember várakozik a háza előtt. Mi tagadás, megijedt egy kicsit, de nem mutatta, elhajtotta az ökröket az istállóba. Odamegy aztán az adószedőhöz, és köszönti:
- Adjonisten! Mi járatban minálunk?
- Rámú! Tudomásunkra jutott, hogy találtál egy arannyal-ezüsttel teli ládikát a földeden. Igaz ez?
- Ez biz' nem igaz. Bárcsak igaz lenne!
- Hazudsz! A feleséged az egész faluban, az egész megyében elterjesztette, hogy így történt. Hívjad csak ki nejed őnagyságát! - mondta az adószedő.
Hívta a feleségét Rámú. Kérdezi tőle az adószedő:
- Találtatok egy arannyal-ezüstel teli ládikát a földben?
- Igenis találtunk egy ládát, és telis-tele volt arannyal meg ezüsttel. Férjecském, mi értelme elhallgatni?
Mérges lett erre az adószedő, és ráförmedt Rámúra:
- Vigyázz, Rámú! Ne hazudj nekem! A feleséged bevallotta. Kerítsd elő a ládikát, de azonnal, és add át nekem!
- Ha lenne ládika, odaadnám! A feleségem bolond. Nem szabad hinni a bolondságait. Kérdezze csak meg tőle kend, hogy mikor találtuk a ládikát!
- Mond meg asszonyka, mikor találtátok a ládikát? - kérdezte az adószedő.
- Aznap, amikor lepényeső esett. Együtt mentünk szüretelni a lepényeket meg a halakat a fáról. Az uram fogott egy úszkáló nyuszikát is a folyóból. Akkor találtuk a ládát.
Eléggé meglepődött ezen az adószedő. Rámú megszólalt:
- Bolond az asszony, mondtam én. Kend csak az idejét vesztegeti. Lepényeső? Halszüret? Úszkáló nyuszika? Azér' mondja csak, hogy az emberek rá figyeljenek. A ládikát is csak úgy kitalálta.
Elhitte a dolgot az adószedő, szánakozva nézett az asszonyra, aztán otthagyta őket. Rámú meg büszke volt a furfangjára, és mosolygott a bajsza alatt.
Egy-két hét múlva Rámú elővette a ládikát, és mindig egy keveset eladogatva az ékszerekből boldogan éltek mind a ketten, míg meg nem haltak.


A repülő teknőc
(A Pancsatantra egy meséjének népmesei változata)

Élt egyszer egy tóban egy teknőc. Odajárt a tóhoz inni két hattyú. Lassacskán a teknőc és a két hattyú megismerkedtek, és mély barátság alakult ki köztük. Nem telt el nap, hogy ne találkoztak volna. Míg nem volt alkalmuk közösen megbeszélni az aznapi dolgokat, nem volt nyugtuk.
Nagy szerencsétlenségükre egyszer úgy telt el egy év, hogy egy csepp eső nem sok, annyi sem esett. Mind a hármójukon úrrá lett az aggódás. Valami megoldáson kezdtek töprengeni. Merthogy a tó bizony ki fog száradni. Találni kellene egy másik tavat.
A teknőc nagyon elgondolkozott, és szomorú hangon szólt a két hattyúhoz:
- Barátaim, ti könnyen találtok másik tavat, ahol szomjatokat olthatjátok. De nekem megpecsételődött a sorsom. Ha nem lesz víz, ahol úszkálhatok, gyorsan el fogok pusztulni.
Erre a két hattyú azt válaszolta:
- Teknőc barátunk, ne aggódj! Keresünk egy tavat, és visszajövünk érted. Valahogy csak elviszünk téged is a tóig!
E szavakat hallva a teknőc kicsit megnyugodott, és búcsút vett a két hattyútól.
Másnap a hattyúk egész nap csak repültek, keresték a tavat. Messze jártak, mikor hirtelen megpillantottak egy hatalmas víztükröt. Leszálltak, szomjukat oltották, és vidáman úszkáltak a vízen. Az egész napos repülés fáradalmai egy pillanat alatt eltűntek. Nagy boldogan, kiáltozva, énekelve szálltak visszafelé.
Aztán eszükbe jutott a teknőc: hogyan is segíthetnének neki idáig eljutni? Messze van biz' ez a tó. Erre jól elszomorodtak. Aztán elgondolkoztak, és kisütötték a megoldást.
Másnap reggel elmentek a teknőchöz, és elmesélték neki az új tavat. Mondják a teknőcnek:
- Már tudjuk is, hogy hogyan fogunk téged odaszállítani.
- Odaszállítani? Hogyan? - kérdezte a teknőc.
- Fogunk egy botot. Én megtartom a csőrömben az egyik végét, ő a másikat. A közepét neked kell erősen elkapnod a szájaddal. Rá kell harapnod, de ne feledd: út közben nem szabad kinyitnod a szádat, nem szabad beszélned, mert lepottyansz! - magyarázták a hattyúk.
Erre mosolyogva válaszolta a teknőc:
- Barátaim, bolondnak néztek? Gondoljátok, hogy repülés közben elengedem a botot?
Ezt hallva megnyugodtak a hattyúk. Körülnéztek, és hoztak egy erősnek látszó botot. A közepére ráharapott a teknőc. Az egyik végét az egyik hattyú vette a csőrébe, a másikat a másik, és felrepültek az égbe.
Csak repültek és repültek, míg egy falu fölé nem értek. Látják az emberek a repülő teknőcöt, és nagyon elcsodálkoznak. Látja a teknőc, hogy mindenki őt nézi. Nagyon tetszett ez a teknőcnek. Elöntötte a büszkeség. Nagy büszkeségében elfelejtette a hattyúk intelmét, és megszólalt:
- Látjátok, barátaim, mindenki engem néz!
De be sem fejezhette, és már zuhant is lefelé. A két hattyú nagyon elszomorodott. Látták, hogy nincs mit tenni. Keserves sírások közepette érkeztek meg a tóhoz.
A teknőcnek viszont szerencséje volt. A hátára, a páncéljára esett, és egy karcolás sem esett rajta. A falusiak a lábára állították, és elvitték ugyanahhoz a tóhoz, ahol barátai keseregtek a szerencsétlenségén.
Nagyon megörültek egymásnak a teknőc és a két hattyú. A teknőc megígérte, hogy ezentúl mindig hallgat barátai tanácsára. Máig is nagy barátságban élnek, ha meg nem haltak.


A viaszorr

(Manóramá Dzsafá meséje)

Volt Indiában egy király, egy bádsáh. A kardok voltak a mindene. Hozták is messzi földről a híres kovácsok a szebbnél-szebb kardokat. Nemesen egyszerű és mívesen kidolgozott kardokat, egyenes és görbe pengéjű kardokat, mindenféle gyönyörűséges kardokat ajánlottak fel a királynak. Volt aztán a bádsáhnak egy Bakhsí nevű kardszakértője. A fejedelem végtelenül megbízott benne. Bakhsínak elég volt csak megszagolnia egy kard pengéjét, hogy döntsön: értékes kardról van-e szó vagy hitvány másolatról.
Nagy tisztelet övezte Bakhsít. Fejébe is szállt a dicsőség. Akik kardjukat eladni jöttek, hamar megértették, hogy csak Bakhsí ajánlásával tudják nyélbeütni az üzletet. Megpróbálták megvesztegetni. Bakhsí nem ellenkezett: jól jött a pénz. Végül már aki elég baksist adott, annak pillanatok alatt elfogadták a kardját, aki elmulasztott fizetni, az mehetett isten hírével.
Bakhsí kapzsiságának híre ment az egész királyságban. Élt az országban egy szegény kovács. Nagyon értett a mesterségéhez, és nagyon becsületes ember volt. Nem sokat adott a Bakhsíról terjengő pletykákra.
Nem volt párja ennek a kovácsnak a kardkészítésben. Éjt nappallá téve dolgozott egy míves kardon, hogy elvigye a királynak. A kardnak nem csak a pengéje volt a legnemesebb acélból, de markolatát is szemetgyönyörködtető berakások díszítették.
Felöltötte legszebbik ruháját, a kardot egy ezüst tokba helyezte, és elindult a királyi udvarba. Odaérve a király elé járult, és elibé tette az ezüst tokot. Mint mindig, a király most is hivatta Bakhsít.
Bakhsí egy szempillantás alatt ott termett. Illedelmesen meghajolt a fejedelem előtt, majd szúrós szemmel végigmérte a kovácsot. Felkapta a kardot az ezüst tokból. A kard hüvelyét alaposan végigmustrálta, aztán kirántotta a kardot a hüvelyből, és a pengét az orra elé tartva, nagyot szippantva megszagolta. Alighogy megszagolta, finnyásan elcsavarja az orrát, és a királyhoz fordul:
Fenséges bádsáh! Külsőre csinos ez a kard, de hitvány a vasa.
Ezzel a kardot a kovács kezébe hajította. A kovács nagyon felmérgesedett a szívében. Szegény kovács ő, még ha akarná se tudná megvesztegetni a kardszakértőt.
Szó nélkül, bánatosan bandukolt hazafelé. De ahogy hazaért, remek ötlete támadt. Új hüvelyt készített a kardhoz, teletömte méregerős őrölt feketeborssal, és visszadugta belé a kardot. Készített még egy az előzőnél is díszesebb ezüst tokot, aztán fogta a kardot tokostul, mindenestül, és elment megint a király udvarába.
Letette a tokot a fejedelem trónja elé. A király most is hivatta Bakhsít, aki meg is jelent nagy gőgösen. Köszöntötte a királyt, majd odalépett a kovácshoz. A kovács átnyújtotta az ezüst tokot. Bakhsí kiemelte a hüvelyt, és kihúzta a hüvelyből a kardot. A hüvelyt szépen letette, és ahogy emeli az orra felé a pengét, a bors illata hirtelen beletódul az orrába! A borstól meg rájön a tüsszögés Bakhsí szakértő úrra! Hapci! A nagy tüsszentéstől meg mi történt! A kard pengéje, nyissz!, levágta Bakhsí orrát, és az orr a földre pottyant. A királyi udvarban mindenkit elkapott a nevetés, még a királyt is.
Merthogy előzőleg a király fülébe is eljutott már a szóbeszéd Bakhsí kapzsiságáról, és most látta, milyen furfangos a szegény kovács. Bakhsít elűzték az udvarból, és helyére becsületes és szorgalmas embereket helyeztek. A kardokat ettől fogva értékük alapján ítélték meg.
Az orrlevágás után Bakhsí napokig ki se mozdult a házából, de hát nem ülhet az ember élete végéig otthon! Ezért aztán egy este a szürkületben, orrát zsebkendő mögé rejtve elosont a királyhoz, és sikerült négyszemközt beszélnie vele. Leborult a lába elé, sokat jajveszékelt, és szánta-bánta minden bűnét. Esküdözött, hogy soha többé nem tesz semmi rosszat.
A király megszánta. Hivatta legbölcsebb doktorát, aki sietve meg is jelent. A király rámutatott Bakhsíra, és így szólt:
Doktor száhab! Olyan remekbeszabott orrot készíttess ennek a szerencsétlenek, ami felér az eredetivel!
Nem volt ez könnyű dolog. A doktor két napot kért, Bakhsí meg a kíváncsi tekintetek elől rejtőzködve osont hazafelé. Két nap múlva a doktor bekopogott Bakhsíhoz egy viaszorral. Bakhsí alig fért a bőrébe, mikor az ajtóban meglátta a doktort. Illedelmesen fogadta, és nagy udvariasan tessékelte be a szobába. A doktor leültette Bakhsít, és felillesztette az ügyes kis orrot. Jobban állt ez az orr, mint Bakhsí régi orra.
Ahogy az orr felkerült, Bakhsí megnézte magát a borotválkozótükörben, és az egyik ámulatból a másikba esett. Megjutalmazta a doktort, és gyorsan kitessékelte a házból. Egész nap csinos orrát nézegette a tükörben. Este nyakába virágfűzért kanyarított, és hosszú idő után először elment sétálni a bazárba. Nagyon boldog volt.
Másnap kora reggel már a palotában volt. A királyban újra feléledt a régi barátság, ahogy ott látta Bakhsít az udvarban. Visszafogadta a szolgálatba - fafaragónak. Bakhsí eleinte nagyon megbecsülte magát, szorgalmasan végezte a munkáját. A fejedelem örült, hogy visszavette Bakhsít, és hamar kinevezte a fafaragók felügyelőjének.
Nem kellett sok idő, a felügyelő úrnak a fejébe szállt a dicsőség. Kapzsisága is felébredt. Csak olyan fafaragó munkáját ajánlotta a királynak, aki előzőleg lefizette őt.
Volt az országban egy öregecske faragó mester. Készített egy szép falovat a királynak ajándékba. Épp festette a lovat, mikor jön Bakhsí, és nagy hangon azt mondja:
Hej, mester uram! Csak nem egy szamarat akar ajándékba adni a királynak?
Felmérgesedett a fafaragó ezektől a szavaktól. Már a nyelvén volt a válasz, de végül egy szót se szólt. A falovat barátaival a tűző napra vonszolták, mintha csak a festéket akarnák megszárítani.
Pokoli meleg volt a napon, és ebben a déli forróságban dolgozott a fafaragó. Bakhsí oda-odapillantott. Kiált egyszer csak a faragó mester:
Bakhsí száhab! Most vessen egy pillantást a lóra! A fenséges bádsáh sokat ad az ön véleményére.
Mintha hájjal kenegették volna Bakhsít, mikor együtt hallotta a nevét említeni a királyéval. Odament a lóhoz, jól megnézte, és elmosolyodott. Ha nem kap pénzt, ő nem fogja dicsérni, még ha remekmű is. Gúnyolódva szólalt meg:
Most meg majmot faragtál a szamárból? kérdezte, és nagy hahotába kezdett.
Addig-addig hahotázott, míg a tűző napon a viaszorr olvadásnak indult, és lassan a földre csöpögött. A körülötte álló faragók nem bírták abbahagyni a nevetést.
Bakhsí nagyon megorrolt rájuk, és szomorúan, lógó orral futott hazafelé.


Az alku
(Sunítá Kattí meséje)

Volt egyszer Indiában, a csodák és a szent tehenek országában egy hatalmas bölcs, akit Csjavanának hívtak. Elhatározta, hogy rettentő vezeklésbe kezd, amivel elnyerheti az istenek kegyét. Ezért hát elzarándokolt a Gangesz és a Jamuná folyók találkozásához, a szent Prajágába. Beállt a vízbe, és elkezdte tizenkét éves elmélyülését, meditációját.
A vízi élőlények, mikor először megpillantották a remetét, nagyon megijedtek. Messze elhúzódtak tőle. Aztán, ahogy Csjavana jóságos és békés arcát figyelték, lassanként megszokták és megszerették. Állandóan körülötte úszkáltak. Hol a lábfejét érintgették meg, hol hosszú, kontyba csavart haját.
Teltek-múltak az évek, és a vezeklő bölcs kitartóan imádkozott a vízben. A remete testét már sűrűn körülfonták az indák, moszatok. Halak, rákok, bogarak telepedtek meg mozdulatlan alakján. A bölcs pedig csak vezekelt tovább. Saját testéről már nem is volt semmi tudomása.
Egy nap, este felé, halászok érkeztek a folyópartra. Kivetették hatalmas hálóikat. Apró ladikjaikban üldögéltek, és tárgyalták a világ dolgait. Mikor már az orruk hegyéig sem láttak, elkezdték bevonni a halászhálókat. Nem ment könnyen. Gondolták: ma végre bőséges fogásunk van!
Nagy vidáman indultak a part felé. A parton aztán felemelték a hálót, és kővé dermedtek meglepetésükben. A halak között hát nem kifogták Csjavanát is, a vezeklő bölcset?! A halak ijedten vergődtek a hálóban. Az elmélyült meditációjában megzavart bölcs szeme izzó parázsként villant fel.
Nem is mertek a halakhoz nyúlni a halászok, ahogy meglátták Csjavanát!
- Isteni bölcs! Tévedésből tettük, amit tettünk. Ha tudtuk volna, hogy itt vezekelsz, messze elkerüljük ezt a helyet. Bocsáss meg nekünk! Miként tudnánk kiengesztelni?
- Azt kérditek, hogy mivel tudnátok jóvátenni ezt a vétket? - szólt Csjavana mennydörgés-szerű hangon. - Akkor hát megmondom: a szegény vergődő halakkal együtt az én életemet is oltsátok ki!
- Ó, ne! - kiáltottak rémülten a halászok. - Ne kérj ily rettenetest! Békülj meg velünk, hatalmas vezeklő!
És futottak is már a királyi udvarba tanácsért.
Nahus király a palotájában ült trónján, épp bíráskodott. A jajveszékelve közeledő halászok kiáltásait hallva mérgesen húzta fel szemöldökét. A halászok imára kulcsolt kézzel kérlelték:
- Nagy királyunk, félelmet eloszlató mahárádzsa! Szörnyű dolog történt! Gondatlanságunk eredményeképp véletlenül hálónkba akadt egy szent vezeklő. Rettenetes dühében el akarja dobni az életét! Segíts rajtunk, ó király, hogy megmeneküljünk e bűntől!
Megfagyott a vér Nahus király ereiben. Minisztereivel azonnal a folyópartra sietett. Két kezét összetéve szólt Csjavanához:
- Nagy bűnt követtek el bizony a halászok. Mivel válthatnám meg őket?
- Király! A halászokat a gyomruk vezette, mikor kifogták a halakat és engem. Adják hát meg az árát! Vegyenek meg engem is! Az értem fizetett árat én majd a halaknak adom.
- Ahogy parancsolod, nagy bölcs! - válaszolt a király. - Adok érted ezer aranytallért!
- Ennyit érek neked, király? - kérdezte gúnyosan Csjavana.
- Adok hát százezer aranytallért! - folytatta gyorsan a király.
- Ennyit? És nem többet? - szólt a vezeklő.
- Tied a fele királyságom!
- Nem! Ennél többet érek!
- Vedd el egész királyságom! - szólt elfúló hangon a király.
- Kevés! Nem tudod felbecsülni az értékemet. Térj vissza palotádba, és miután udvari bölcseiddel meghánytad-vetetted a dolgot, mondj egy árat! Hajnalban várlak ezen a szent helyen - engedte útjára Csjavana a királyt.
Nahus király minden porcikájában reszketett félelmében a bölcs remete haragjától. Visszatért palotájában, és egész éjjel töprengett a megoldáson, de sehogyan sem jutott eszébe, miként is csillapíthatná le a haragvó Csjavanát.
Már hajnalodott, és még mindig nem tudta, mi lehet az ára egy remetének. Látja akkor a király, hogy egy nemes bráhmana-pap érkezik a palotába. A papot Gávidzsálnak hívták. A király a pap lábai elé borult, és könyörögve szólalt meg:
- Bölcsek legbölcsebbike! Nálad veszek menedéket! Csjavana vezeklő rettenetes haragjától óvj meg engem!
Mikor a király felegyenesedett, Gávidzsál azt válaszolta:
- Egyszerű bráhmana-pap vagyok. Nincs nekem elég eszem az államvezetés tudományához. De azért értem a világ dolgait. Könnyen megoldható a remete kérése. Csak egyetlen olyan dolog van égen és földön, aminek értéke vetekedhet Csjavanáéval. Nem más az, mint a szent tehén. A szent tehén-istennő és egy isteni bölcs egyaránt felbecsülhetetlen értékű, megfizethetetlen és felülmúlhatatlan. Ezért azt mondom: a vezeklőt egy tehénnel ki lehet engesztelni!
A király azonnal hozatott egy tehenet. Fogták a tehenet, és elmentek Csjavanához a folyópartra. A király szólt:
- Nagy bölcs! Kész vagyok arra, hogy megfizessem az árat. Egy tehénnel érsz fel valójában.
Csjavana kezét örömteli, áldást osztó tartásba emelte, és válaszolt:
- Király! Látom, tényleg hatalmas uralkodó vagy. Egy tehénnel valóban meg tudsz venni. Nincs a föld hátán a tehénnél szentebb és értékesebb.
A halászok megkönnyebbülten hajoltak meg a vezeklő bölcs előtt, és dicsőségét zengték:
- Bocsásd meg nekünk vétkünket, és kegyesen tekints ránk! Hálás szolgáid vagyunk. Fogadd el ezt az ajándékot!
Ahogy Csjavana elfogadta a tehenet, a halak a parton mind feléledtek. A remete saját kezűleg engedte vissza őket egyenként a vízbe. A király más munkát adott a halászoknak, és parancsba adta:
- Itt, a Gangesz és a Jamuná folyók szent összefolyásánál mostantól nem foghat senki halat soha többé!
Így lett aztán még szentebb, még nemesebb hely Prajága, ahol a mai napig minden tizenkettedik évben találkoznak India vezeklői, szent remetéi, a híres Kumbha Méla ünnepen.


A négy barát

(A Pancsatantra egyik meséjének Orissza-beli változata)

Réges-régen történt ez. Élt egyszer egy indiai faluban négy ember. Gyerekkoruk óta jó barátok voltak. Jóban-rosszban összetartottak. Hárman tanult tudósok, panditok voltak, a negyediket meg csak együgyűnek tartották. De valójában a három tudós volt eszetlen, s a negyedik volt a bölcs, már úgy a maga módján.
Egy nap összedugja a fejét a három pandit. Azon tanakodnak, hogyan lehetne már végre valami hasznuk a nagy tudományukból. Ha itt ücsörögnek életük végéig a faluban, soha nem látják hasznát a sok tanulásnak. El is döntötték hamar, hogy világot látnak.
- Csak ezt az együgyűt ne vigyük magunkkal! - szólt az egyik. - Tudománya semmi, hogyan is szerezne vagyont tudás nélkül?
Válaszolt a másik:
- Bátyám! Nem szép dolog, hogy így beszélsz! Kiskorunk óta jóban-rosszban velünk tart, együtt játszottunk, együtt ettünk-ittunk, nem hagyhatunk itt egy ilyen barátot! Ha nem is hoz majd hasznot senkinek, vigyük akkor is magunkkal!
Végül megegyeztek abban, hogy mind a négyen felkerekednek. Felkészültek a nagy útra. Elindultak, és kis idő múlva elértek egy erdőbe. Letelepedtek egy tisztáson. Egyszer csak valami állat csontvázát pillantják meg a fűben. Megvizsgálja az egyik, és mondja a többinek: oroszlán csontváza ez!
Hirtelen az jutott eszükbe, hogy épp megfelelő alkalom lenne gyakorolni és bemutatni tudományukat. Szól az egyik:
- Én bizony varázserőmmel össze tudom illeszteni ezeket a szétszórt csontokat, és talpra is tudom állítani őket!
Szól a másik:
- Varázserőmmel én bizony húst és vért fogok rájuk varázsolni!
Szól a harmadik:
- Ha mindezt megteszitek, én bizony életet lehelek ebbe az oroszlánba!
Több se kellett hozzá, nekiálltak mind a hárman, hogy ki-ki elvégezze a saját varázslatát. Mikor a harmadikon volt a sor, az együgyű negyedik megszólal:
- Nagy botorságra készültök! Ahogy feléled ez az oroszlán, megesz mindnyájunkat! Föl ne élesszétek!
Ahogy hallja a három pandit a bolond beszédét, nagyot nevetnek.
- Csak nem a te okosságod fog minket megállítani, okostojás?
Válaszol az együgyű negyedik:
- Akkor hát csak egy pillanatot várjatok, míg felmászom erre a fára! - és már fenn is volt egy fa legtetején.
Az oroszlán meg, ahogy feléledt a három balga tudós varázslatától, nagy bömbölésben tört ki, rárontott a három barátra, és azon nyomban felfalta őket. Mikor az oroszlán már jó messze járt, az együgyű negyedik lemászott a fáról, megsiratta barátait, és elindult vissza a falujába.
Ha van tudományod, csak eszed nincs, nem érsz el semmit. Ha gyenge vagy, de helyén az eszed, a legrettenetesebb veszedelemből is megmenekülsz!


A titok
(Akhilésvar meséje)

Egyszer volt, hol nem volt, volt Indiában egy aranyvár, és ebben az aranyvárban élt egy király, akit Angirádzsának hívtak. Hős vitéz volt Angirádzsa, és szép szál dalia, de a füle, az rémisztően hosszú és elálló volt. Ezért éjjel-nappal viselte aranykoronáját, ami lelapította a fülét, és elrejtette az udvari népek kíváncsi szeme elől. Semmi pénzért nem vált volna meg a koronától egy pillanatra sem. Csak a fürdőteremben vette le néha nagy titokban.
Egyszer aztán egy este a legfiatalabb felesége a hálószobában kíváncsiságból faggatni kezdte:
- Mahárádzsa! Ó, nagy királyom! Miért hordod a fejeden folyton ezt a koronát?
Válaszolt a király:
- Édes egyetlenem, kedves királyném! A királyok fényes hatalmát a korona adja, nem? Láttál már királyt korona nélkül?
A királyné nem tágított:
- De hát a leghatalmasabb fejedelmek is leveszik a koronát a fejükről, ha aludni térnek, csak te nem. Nincs ebben valami titok?
- Ó, mahárání! Egyáltalán nincs ebben titok, csak így szoktam meg, és kész - próbált pontot tenni a kérdezősködés végére a király.
- Királyom! Bocsásd meg pimaszságom, de napok óta az a vágy gyötör, hogy fejedet korona nélkül láthassam egyszer! - rebegte félénken a legfiatalabb királynő.
- Nem lehet, egyetlenem - válaszolt kissé bizonytalanul a király. - Nem vehetem le a koronám senki, de senki előtt.
A király válasza csak olaj volt a tűzre. A királynő a sarkára állt:
- Márpedig, ó, mahárádzsa! Most azonnal látni akarom a fejedet korona nélkül!
Angirádzsa megijedt. Nagyon szerette a legfiatalabb feleségét, nehéz volt nemet mondania. Végül is alig hallhatóan megszólalt:
- Nem lehet - és sietve elhagyta a hálószobát.
A királyné durcásan a fal felé fordult, és elaludt. Másnap kijelentette, hogy addig böjtölni fog, míg meg nem láthatja a fedetlen királyi üstököt. A király aggodalmában kifakadt:
- Jól figyelj hát, édes egyetlenem! Elmondom azt a titkot, amit csak apám és anyám ismer ezen a földkerekségen. Ne mondd el senkinek. Borzalmasan nagy és elálló fülem van. Ezért hordom állandóan a koronát. Ez a nagy titok.
Azzal levette fejéről a koronát. A királynő megkövülten állt, mivel a király füle egészen olyan volt, mint egy szamáré. A királyné ámultan hebegte:
- Az én csöpp kis szívemben hogy tudnék egy ekkora nagy titkot megtartani?
- Pedig nincs mit tenni. Senkinek nem mondhatod el - válaszolta bánatosan a király.
Még le sem szállt az est, de a királynő már úgy érezte, szétfeszíti belülről a titok. Úgy érezte, ha nem mondhatja el valakinek, hát azon nyomban szétrobban. Tudta, ha egy szolgálólánynak vagy más udvari embernek mondja el, pillanatok alatt az egész palota erről fog sugdolózni. Kétségbeesésében lesietett a kertbe, odament egy fához, és a fának öntötte ki a lelkét. Csakhogy ez a titok még a fának is sok volt. Napok alatt elszáradt, és az ágai letöredeztek. Meglátta ezt az udvari fafaragó, kivágta, és készített belőle egy hegedűt, másnéven szárangít, és két dobot: egy tablát és egy dhólakot. Mind a három hangszert eladta az udvari zenészeknek.
A tavaszköszöntő nagy ünnepen a királyi udvar apraja-nagyja összegyűlt a díszcsarnokban. A király pompás bevonulása után következett a zenészek műsorszáma. Meg is jelentek, az új szárangíval, az új tablával és dhólakkal. Belekezdett a királyi énekes a dalba, a zenészek édes muzsikával kísérték. A tablán és a dhólakon pattogtak az ujjak, a szárangín futkostak fel és alá.
Egyszer csak mi történik? A tablá "ná-dhin-ná-dhin"-jéből az lesz:
- Sza-már fü-lű a ki-rály! Sza-már fü-lű a ki-rály!
"Tun-tun" helyett szól a szárangí:
- Ki mond-ta ezt? Ki mond-ta ezt?
"Tak-dhin-tak-dhin" helyett ezt válaszolja a dhólak:
- Be-cses ne-je! Be-cses ne-je!
Nagy nevetés tört ki a hallgatóság sorai közt. A király megkövülten nézett maga elé. Aztán gyorsan véget vetett az ünnepségnek, és magához hivatta a fiatal királynőt.
- Hogy történhetett ez, rání? Senki más nem tudott a titkunkról.
Válaszolt a királynő:
- Bocsásd meg vétkem, kegyes királyom! Nem bírtam ki, hogy ne mondjam el senkinek. Kétségbeesésemben elmondtam hát egy fának.
- Nagyon rosszul tetted - válaszolta összetörten a király. Nem lehetett már mit tenni.
Aztán lassan rájött a király, hogy nem is olyan nagy baj ez. Egy-két nap múlva már büszkén jelent meg miniszterei előtt - korona nélkül, fedetlen fővel, és boldogan élt azontúl feleségeivel, míg meg nem halt.


Együtt könnyebb
(Indiai népmese)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy favágó. Volt neki négy fia. Négyfelé húztak, nem volt olyan dolog, amiben egyetértés lett volna köztük. Soha nem tudtak egymással dűlőre jutni. Mindennapos volt a veszekedés köztük. Családi perpatvarukból mindig csak a szomszédok húztak hasznot.
Így aztán egyre szegényebbek lettek. Olyannyira, hogy a falusiak már gúnyolódtak is rajtuk. Bolondnak tartották őket. Az apjuk látta, hogy mindennap valami vita van köztük, és egyre boldogtalanabb lett. Sokszor próbálta már elmagyarázni nekik, hogy senkinek nem használ a veszekedés, de mindhiába. Falra hányt borsó volt minden intelme, lepergett minden a fiairól, mint zsírosbödönről a víz. Az apai jótanács egyik fülükön be, a másikon ki.
Elmegy egyszer a favágó az erdőbe fát vágni. Készít a lenyesett gallyakból egy köteget, megköti kötéllel. Feje tetején egyensúlyozva viszi a szegény öreg favágó hazafalé a rőzsét. Útközben eszébe jutott valami. Talán így visszatérítheti a fiait a jó útra. Elmosolyodott magában. Gyorsabban szedte a lábát, hogy hamar hazaérjen.
Hazaérve a favágó a rőzsét kint hagyta a kertben. Fiai még nem érkeztek haza. A favágó izgatottan várta őket. Mikor a nap lebújt a hegyek mögé, a madarak fészkükbe bújtak, és előbukkant a hold, a favágó fiai egymás után értek haza. Alighogy megvacsoráztak, hivatja őket az apjuk.
Odamegy a négy fivér. Kérdezik:
- Mi az, apánk?
Erre a legidősebb fiának szól a favágó:
- Törd csak, fiam, kettőbe ezt a rőzsét!
Odalépett erre a legidősebb a köteghez, és megpróbálta kettétörni. Persze nem sikerült. Hogy is sikerült volna! Megszégyenülten ment vissza az apjához:
- Nem megy ez nekem, apám.
A favágó elmosolyodott, és mondta a második fiúnak:
- Most te próbáld meg, fiam, törd csak kettőbe ezt a rőzsét!
Ő is megpróbálta. Pont, mint a bátyja, ő is kudarcot vallott. Lógó orral ment vissza az apja elé. Így próbálta meg a harmadik meg a negyedik is. Egynek sem sikerült. Mind csüggedten ültek le a földre.
Fölállt akkor mosolyogva az öreg favágó. Kicsomózta a kötelet, amivel körülkötötte a rőzsét. Széthullottak a gallyak. Mondja akkor a fiainak:
- Fiaim, most törjétek el ezeket a gallyakat!
Odaugrik a négy fiú, felkap mindegyik egy-két gallyat, és azon nyomban eltöri. Nagy büszkén állnak apjuk előtt. Szól a favágó:
- Látjátok, míg össze volt kötve a sok gally, nem tudtátok eltörni. Külön-külön egy szempillantás alatt eltörtétek mind. Épp így győz le bármilyen ellenség titeket külön-külön. De ha együtt maradtok, összetartotok, nincs az az isten, aki legyőzne titeket.
Végre megértették apjuk intelmét a favágó fiai. Minden ellenségeskedéssel felhagytak ezek után. Békében és boldogan éltek, míg meg nem haltak.


Az első dolog

(Indiai népmese)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer Indiában a hegyek között egy apró kis falucska. Élt ott egy fiatalember. Víréndrénak hívták, de mindenki csak kedvesen Vírének szólította.
Egyszer, az egyik évben semmi eső nem esett, és a földeken semmi sem termett. Víré földje is szárazon, üresen állt. Nem volt mit ennie. Mondja valaki Vírének, hogy a városban lehet munkát találni, menjen oda. El is döntötte, itt hagyja a faluban az apját, hogy őrizze a jószágot, meg a földet, ő meg elmegy a városba. Szólt is az apjának, az nem akarta elengedni, de nagyon öreg volt már, mit is tehetett volna? Szomorúan egyezett bele. Mindenki Víréről beszélt a faluban, és el is szontyolodtak az emberek, mert az a beszéd járta, hogy a városiak ravasz népség, mindenkiből bolondot csinálnak. Víré falusi fiú, naiv, fiatal! És írástudatlan is ráadásul. Mi lesz vele!
Ahogy bánatosan búcsúzik a fiától, az öreg megszólal:
- Fiam, nincs mit adnom útravalónak, csak három bölcsességet. Mielőtt cselekszel, mindig gondolj ezekre. Az első: soha ne vitázz, és ha mégis, legalább ne köss fogadást! Ha ezt megszeged, asszonynak legalább soha ne beszélj a fogadásról! A második tanácsom ez: ha bajban vagy, kérdezz meg egy bölcs öreget! A harmadik meg ez: soha ne ülj tétlenül, ölbe tett kézzel!
Víré megígérte, hogy észben tartja apja tanácsait, és elindult a városba. Nem volt szekere, lova, ökre, gyalog ment hát hegyen-völgyön át. Éjszaka egy fa alá húzódva megette a hazulról hozott borsófőzeléket, és aludt egyet. Reggel aztán folytatta az útját. Két hét is beletelt, míg elérte a várost. Messziről látszottak már a város fényei. Víré megilletődve bámulta a távoli ragyogást, de olyan fáradt volt, hogy az éjszakát még utoljára egy fa alatt töltötte.
Reggel elment a piacra, és szerencséje volt, rögtön szerzett valami munkát. Alig fért a bőrébe örömében. Gyorsan megismerték a piacolók, és látták hogy jól dolgozik. Már össze is gyűlt egy kis pénzecskéje, volt háza, kis vagyona, mikor eszébe jutott:
- Most aztán jó lesz, ha észben tartom apám tanácsait!
Alighogy ezt végiggondolta, azon kapja magát, hogy fogadást köt egy emberrel. Aki nyer, azé a másiknak bármely tulajdona. Méghozzá az, amihez először hozzáér, az az övé. Nem sokkal később megismerkedett egy lánnyal, akivel össze is barátkoztak.
Az ember, akivel Víré fogadott, azt gondolta:
- Rá kell jönnöm a turpisságra. Nagyon összemelegedtek azzal a lánnyal, majd tőle megtudok mindent.
Elment a lány házához, mindenfélét beszélt neki, aztán a tárgyra tért:
- Ha elmondod, hogy honnan szerez Víré ebben az évszakban görögdinnyét, adok neked egy rakás pénzt.
Merthogy ez volt a fogadás. A lánynak jól jött a pénz, és mikor este elment Víréhez, ártatlan arccal azt kérdezte tőle:
- Hogyan fogod megnyerni a fogadást? Honnan szerzel ebben az évszakban görögdinnyét?
- Ne törődj vele, úgyis én nyerek. Láttam valahol egy árva görögdinnyét a várostól messze.
- Barátok vagyunk, nem? Senkinek nem mondom el. Hol van pontosan? - kérdezte a lány.
Végül Víré elmondta, hogy hol látta azt a görögdinnyét.
- Köztünk marad - nyugtatta meg a lány.
A lány elmondta a titkot a másiknak, az meg elment gyorsan a dinnyéért.
Víré közben aranykarkötőt csináltatott a lánynak. Megtudta ezt a másik ember is. Gondolta, ha megnyerte a fogadást, majd ezt fogja először megérinteni a házában, és ez lesz az övé.
A megbeszélt napon Víré üres kézzel jelent meg, a másik meg hozta a görögdinnyét. Víré vesztett. Nagyon megijedt, de eszébe jutott apja második tanácsa. Fogta magát, és elindult, hogy keressen egy bölcs öregembert. Nem ült ölbe tett kézzel, próbálta menteni, ami menthető.
Hajnalra talált is egy bölcset. Az öreg látta, hogy nagyon lógatja Víré az orrát, odahívta hát magához.
- Édes fiam, mi bajod van?
Víré elmondott mindent. Még be sem fejezte, és már mondja is az öreg:
- Tedd a tetőre az aranykarkötőt, de úgy, hogy lentről is jól látszódjék! A többit magam elvégzem. Holnap reggel a házadnál találkozunk.
Víré hazament, és úgy tett, ahogy az öreg mondta. Minden értékes tárgyat, de legfőképp az aranykarkötőt feltette a tetőre, de úgy, hogy jól látszódjék. Hozott egy bambusz-létrát is, és odatámasztotta a tetőhöz.
Reggel megérkezett az öreg, és látván, hogy minden elő van készítve, vidáman bíztatta Vírét. A fogadást nyert másik férfi is nagy vidámságban volt. Azt tervezte, hogy csakis az aranykarkötőt fogja megkeresni, máshoz nem nyúl. Türelmetlenül várta, hogy odaérjen Víré házához.
Ahogy odaért, az öreg rögtön kérdezni kezdte a fogadásról. A férfi elmondta a fogadást, és hogy ő nyert. Az öreg megszólalt:
- A fogadás feltételei szerint valóban te nyertél. Így hát, amire most először ráteszed a kezedet, az a tiéd. Víré minden vagyona fenn van a tetőn, menj, és válassz!
Nagy fürgén ugrott oda az ember a bambusz-létrához, megragadja a fokokat, és mászni kezd. Abban a pillanatban szól az öreg:
- Rendben is volnánk, nagyuram! Tied a létra, viheted!
- Miről beszélsz, öreg? - szólt vissza megdöbbenve a férfi.
- A fogadás arról szólt, hogy amit először megérintesz, az a tied. A létra negyedik foka volt az, a negyedik fok tehát a tied.
Ezzel az öreg kiszedi a bambusz-létra negyedik fokát, és átnyújtja a férfinak.
Mit tehetett volna a szerencsétlen? Fogta a fokot, és megszégyenülten elsomfordált.
Víré ezen túl mindig észben tartotta apja bölcs tanácsait, és mikor már jó sok pénze összegyűlt, visszament a falucskájába, és boldogan élt, míg meg nem halt.
Itt a vége, fuss el véle!


Üsd-vágd, nem apád!

(Indiai népmese)

Élt egyszer egy indiai faluban egy Rámú nevű paraszt. Szegény volt, mint a templom egere, de szorgosan dolgozott, és helyén volt az esze. Soha nem ült tétlen, ölbe tett kézzel, nem várta, hogy a szájába repüljön a sült galamb. Látástól vakulásig dolgozott a földecskéjén, így tartotta el a családját. De nem csak szorgos, jószívű is volt: mindig segített az elesetteken.
Egyszer aztán egy nap, mikor kinn dolgozott a szántóföldön, hirtelen nagy szél kerekedett, és egy kiadós zápor lepte meg Rámút. Behúzódott hát egy rozoga kis kunyhó oltalmába.
Sokáig álldogált ott. Csak nem akart elállni az eső. Azt gondolta magában:
- Ez az eső elveri az egész termést. Mi lesz a családommal?
De nem volt mit tenni. Akkor hirtelen bömbölő ordítás hallatszott. Rámú összerezzent, és a hang irányába fordult. Hát nem egy hatalmas és félelmetes ráksasza-démon közeledik feléje? De Rámú nem volt cukorból. Azon tűnődött, hogyan menekülhetne meg a borzasztó ráksasza karmai közül.
Már oda is ért a démon, és a szája szélét nyalogatva megszólalt:
- Szép nap ez a mai, hogy az istenségek még egy kis finomsággal is meglepnek ebben a fene nagy esőben. Ma nyers hús lesz a menü: miért is bajlódnék tűzrakással ilyen időben?
Rámú igencsak megijedt, de összeszedve minden maradék bátorságát, halkan megszólalt:
- Hatalmas ráksasza-király! Ne egyél meg engemet!
- Grrrr! Hogyan?! Én éhes vagyok, te meg azt kéred, hogy ne egyelek meg? Azt akarod, hogy éhen haljak? Ilyen időben hol találnék más eleséget?
- Hozok neked róti-lepényt, fülig-csípős mangó-acsárt meg mézédes gud-ot! Igy sem engednél el? Az esőtől úgyis tönkremegy az egész termésem. Ha megeszel, ki gondoskodik a feleségemről és a gyermekeimről? Ők is éhen halnak. Démon uram, ne egyél meg engemet!
A ráksasza belátta, hogy még sose evett róti-lepényt, fülig-csípős mangó-acsárt vagy akár mézédes gud-ot, és sok jót hallott ezekről az emberektől, így hát nyálát nyelve azt gondolta:
- Ha nem eszem meg ezt az embert, hoz nekem mindenféle finomságot. Hmmmm.
De hangosan ennyit mondott:
- Meg akartalak enni, de megesett a szívem a feleségeden és a gyerekeiden. Elengedlek. Hozd hát a lepényt, az acsárt meg a gud-ot!
Rámú föllélegzett. Hozta a ráksaszának ruhába csomagolva az ételeket. Mind nagyon ízlett a démonnak.
- Naggggyon fíííínom! Mondhatom, jobb, mint az emberhús.
Rámú nagyon megörült ennek. A démon is jóllakik, Rámú is megmarad.
- Mi a neved? - kérdezte a démon.
- Rámúnak hívnak.
- Szép név! Komám, legyünk barátok! Kérjél tőlem valamit, bármilyen kívánságodat teljesítem!
Rámú inkább hazafelé vette volna az útját, de így szólt:
- Adj valami olyat, ami hasznomra lehet.
- Jól beszélsz! Itt van ez a tarisznya. Ha szükséged van valamire, csak nyisd ki, és mondd: Egy-kettő, gyertek elő! Két szolga fog előugrani a tarisznyából. Bármit kívánsz, egy szempillantás, és már meg is kapod. Ha engem akarsz látni, itt mindig megtalálsz. De el ne feledd: ha alszom, fel ne ébressz!
Ezzel átadta Rámúnak a tarisznyát.
Búcsút vett Rámú a démontól, és hazatért. Otthon elmesélt mindent töviről hegyire a feleségének. Az persze a felét se hitte:
- Egy szemernyi igazság sincs ebben a mesében. Jól átejtett valaki.
- Ezen ne veszekedjünk. Próbáljuk inkább ki! Itt a tarisznya nálam - vettett véget a vitának Rámú. Azzal kinyitotta a tarisznyát, és elkiáltotta magát:
- Egy-kettő, gyertek elő!
Abban a szent pillanatban nagy füst kerekedett a szobában, majd, csodák csodája, ott állt két szolga illedelmesen, összeillesztett tenyérrel. Egyszerre szóltak:
- Urunk, parancsodra megjöttünk!
Rámú és felesége a döbbenettől megkövülve álltak. Álom ez vagy valóság? A két szolga újra megszólalt:
- Urunk, parancsodra megjöttünk!
Erre Rámú felesége fölcsattan:
- Hozzatok nekem finom dzsalébít!
Erre a két szolga, se szó se beszéd, eltűnt.
Rámú megszólalt:
- Nem jutott ennél jobb az eszedbe?
- Mit csináljak? A kicsi egész nap édességért nyaggatott, ez jár már órák óta a fejemben.
Erre mindkettőjüket elfogta a nevetés. Ki se nevették magukat, mikor a két tarisznya-szolga már meg is jelent egy szakajtónyi gőzölgő dzsalébível. Aztán visszabújtak a tarisznyába.
Rámúék degeszre ették magukat a dzsalébível. De az csak nem fogyott el. Elkezdték osztogatni a szomszédoknak. A szomszédok is boldogan falták az édességet, de közben azon törték a fejüket: honnan telik ezeknek ennyi dzsalébíre?
Mindenki erről beszélt már a faluban. Rámúéknál a tarisznyában ott lapult a két szolga, akik minden kívánságukat teljesítették. Irigykedett rájuk mindenki. Bárcsak nekünk lenne ilyen csoda-tarisznyánk! De attól azért tartottak, nehogy a tarisznya-szellemek megdühödjenek rájuk.
Rámú boldogan élt a családjával. A gyerekek szép ruhában jártak. Nem kellett már Rámúnak a földeken izzadnia. Boldogságukat nem bírták nézni a szomszédok. A földesúrnak is a fülébe jutott a tarisznya híre. Minden vágya az volt, hogy az övé lehessen. Kifundálta hát, hogy a házába hivatja Rámút.
Mikor a földesúr szolgája elment Rámúhoz, és elmondta neki, hogy a tekintetes úr várja, Rámú nagyon megijedt. Mi rosszat tett ő? És mit is lehetne itt tenni? Nem volt mit tenni. Rámú elment a földesúrhoz. Az maga mellé ültette, és azt mondta:
- Hallom, van egy csoda-tarisznyád. Add nekem.
Rámú hímezett-hámozott, de ez sem segített.
- Ha nem adod nekem, megnézheted magad!
Rámú megijedt. Megígérte, hogy átadja a tarisznyát. Elmentek Rámú házához, és a földesúr elvitte a tarisznyát.
Visszatértek megint a keserves napok. Rámú a földeken robotolt. A gyerekek édesség után sírdogáltak. De hát honnan is vehetne most édességet?
Egy nap aztán arra gondolt, elmegy a ráksaszához, és kitálal neki. A feleségével rótít süttetett, magához vett egy kis acsárt és egy kis gud-ot, és elindult.
Mikor odaért a rozoga viskóhoz, látja, hogy a démon bizony alszik. Leült hát mellé szép csendben, és csak várt és várt. Lassan leszállt az est. Azt gondolta:
- Most mi tévő legyek? Nem ébreszthetem fel, mert mérges lesz. Megyek inkább haza.
Erre a ráksasza felült.
- Jó sokat vártál, mi? Szerencséd, hogy nem ébresztettél fel. Öreg hiba lett volna. Ülj le. Éhes vagyok. Mindjárt jövök, csak eszem valamit.
- A feleségem üdvözletét küldi - kezdte Rámú, - és ezt a rótí-lepényt neked sütötte. Parancsolj.
Erre visszaült a démon, és belakmározott. Aztán megszólalt:
- Mi szél hozott erre, Rámú?
Rámú elmondott mindent. A ráksasza szólt:
- Adok én még egy tarisznyát. Ebben is két szellem van. Vidd el a földesúrhoz. Nyisd ki, és kiálts: Üsd-vágd, nem apád! A két szellem mindenkit el fog agyabugyálni, aki csak az útjukba kerül, és visszaszerzik a tarisznyádat is. Aztán hazajönnek ide hozzám.
Odaadta Rámúnak a tarisznyát. Rámú nagy boldogan szaladt haza.
Kis idő múlva megjelent a földesúrnál. Ahogy odaér, hát látja, nagy dínom-dánom folyik a házban. A két szegény tarisznya-szolga kezét-lábát töri, miközben újabb és újabb finomságokat hord az asztalra. Rámú letette a tarisznyát a sarokba, és így kiáltott:
- Üsd-vágd, nem apád! - és futásnak eredt.
Lett nagy haddelhadd. A tarisznyából nagy füst tört elő, aztán két szellemalak mászott ki, kezükben furkósbot. Elkezdték püfölni a tisztelt vendégsereget. A földesúr is megkapta a magáét. Bánta már a dolgot, de nem volt mit tenni. A szolga-szellemek látták, hogy nincsen több dolguk, visszabújtak hát a tarisznyába.
A földesúr végre rájött, hogy Rámú ellen nincs ellenszer. Hivatta, és Rámú meg is érkezett. Elvette a tarisznyát, és azt mondta:
- Meg ne lássam a tekintetes urat többet ebben a faluban, mert megint hívom a verő-szellemeket!
A földesúr félelmében azon nyomban elhagyta a falut. Rámú, a felesége és a gyerekei boldogan éltek, míg meg nem haltak.


A csodafa

(Gudzsaráti népmese)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy barát. Úgy hívták őket, hogy: Rámdzsí, Ratandzsí, Mandzsí és Mánékdzsí. Falun éltek, és nagyon unták már magukat. El is döntötték, elmennek egy nagyobb városba, szerencsét próbálni.
Felkerekedtek hát, és elindultak a főváros felé. A főváros igencsak messze volt. Jól kifáradtak útközben, így hát leheveredtek egy fa árnyékában. Mangófa volt, de nem akármilyen: csodafa!
Nem sok idejük maradt, mielőtt leszáll az est. Ratandzsí így szólt:
- Miért ne tölthetnénk itt az éjszakát? Jól kialusszuk magunkat, aztán holnap folytatjuk utunkat!
- Jó, de ne aludjunk el mind a négyen! Felváltva őrködjünk! - ezt Mánékdzsí mondta.
- Aludjatok, én majd őrködöm - szólalt meg Rámdzsí.
A három jóbarát elaludt, Rámdzsí meg ébren őrködött. Eltelt egy kis idő, egyszer csak a fa tetejéről szól egy hang:
- Ugorj, ugorj, vagy zuhanok!
- Ki az?! Ki van ott? - kiáltott fel rémülten Rámdzsí.
Válaszként megint szólt a hang:
- Ugorj, ugorj, vagy zuhanok!
- Ugrik a rosseb. Ha zuhannod kell, hát zuhanj! - válaszolt Rámdzsí.
Hát egy mangó azon nyomban lezuhan a fáról a földre. Rámdzsí rögtön ott termett, és felszedte. Ahogy felemeli, megint szól a fa:
- Aki eztet megeszi, királyságot megnyeri!
Rámdzsí úgy döntött, egész éjjel ő fog őrködni. Telt-múlt az idő, éjfél fele megint hallatszik a hang:
- Ugorj, ugorj, vagy zuhanok!
- Ugrik a rosseb. Ha zuhannod kell, hát zuhanj! - válaszolt Rámdzsí.
Erre újabb mangó esett le a fáról. Rámdzsí megint felkapta, és újra szól a fa:
- Aki eztet megeszi, gyöngyöt fog biz' az sírni, zafírokat nevetni!
Telt-múlt az idő. Rámdzsí ébren őrködött. Három barátja az igazak álmát aludta. Hallja megint Rámdzsí:
- Ugorj, ugorj, vagy zuhanok!
- Ugrik a rosseb. Ha zuhannod kell, hát zuhanj! - mondja újra Rámdzsí.
Leesik a harmadik mangó is. A fa megszólal:
- Aki eztet megeszi, dutyiba fog kerülni!
Rámdzsí felveszi a mangót, és várja, hátha egy negyedik is lepottyan. Az éjszakából nem sok volt már, pirkadt, de a negyedik mangó csak nem érkezett. Reggelre Rámdzsí úgy aludt, mint a bunda. Ratandzsí, Mandzsí és Mánékdzsí felébredtek, és elmentek - indiai szokás szerint - faággal fogatmosni. Aztán visszatértek, de Rámdzsí még mindig húzta a lóbőrt. Ratandzsí, Mandzsí és Mánékdzsí látják, hogy Rámdzsí tálkájában ott virít három mangó. Farkas éhesek voltak, több se kellett nekik, mind befalták reggelire.
Kisvártatva felébred Rámdzsí, és látja, hogy hűlt helyük a mangóknak. Nem szólt semmit. A négy jóbarát folytatta útját a főváros felé. Még el sem értek a palota kapujához, látják, hogy a város népe mind az utcákon ünnepel, virágfűzérekkel, trombitákkal, nagydobokkal, és középen ott áll egy elefánt, annak az ormányán is hatalmas virágfűzér. Az elefánt, ahogy megpillantja a négy jóbarátot, elindul feléjük, és hipp-hopp Mánékdzsí nyakába akasztja a virágfűzért.
Mánékdzsí persze azt sem tudta, hogy örüljön vagy megijedjen. A nép kiáltozni kezdett:
- Éljen a király! Éljen a király! Mától te vagy a királyunk!
- Én? Király? Ez valami tévedés lesz! - próbált szólni Mánékdzsí, de hasztalan. Mondják az emberek:
- A királyunk hirtelen meghalt. Az udvari varázslók és csillagjósok azt mondták, hogy akinek ma a nyakába akasztja az elefánt a virágfűzért, az lesz a királyunk.
Erre Ratandzsí elkezdett örömében nevetni. Ahogy egy pillanatra abbahagyja a nevetést, látja, hogy egy csillogó zafír hull a lába elé. Megdöbbenve szólt:
- A nevetésemből zafír lesz? - és megint felnevetett. Még egy zafírkő hullott a lába elé.
Mánékdzsí az újabb csodának is nagyon megörült.
- Ratandzsí! Az istenek kegye ez! Soha ne hagyjuk el egymást! Legyél te a miniszterem és kincstárnokom! Ha csak kifogy a kincstár, te majd nevetsz egy kicsit.
Mánékdzsí és Ratandzsí a másik kettőhöz fordul:
- Ne menjetek sehova, próbáljatok itt szerencsét! Segíteni fogunk.
- Nem akarunk kihasználni titeket. Külön próbálunk szerencsét - válaszolt Rámdzsí.
El is hagyták nyomban a fővárost. Elszomorodott ettől Mánékdzsí és Ratandzsí. Könnyes szemmel néztek Rámdzsí és Mandzsí után. Mánékdzsí igazi könnyeket hullajtott, de Ratandzsí, csodák csodája, igazgyöngyöket. Felkapja Ratandzsí a gyöngyöket, és két barátja után szalad:
- Fogjátok ezeket a gyöngyöket! Jól jöhet még egyszer.
Rámdzsí és Mandzsí eltették a gyöngyöket. Elértek egy másik városba, de mindenhol csak balszerencse érte őket. Minden pénzük elfogyott.
- Adjuk el a gyöngyöket! - szólt Rámdzsí. Elmentek a piacra, de mikor Mandzsí elővette a gyöngyöket, az ékszerkereskedő nagyot nézett. Azt gondolta magában: ilyen egyszerű, szegény embernél hogy lehetne ilyen drága ékszer? Biztos lopta.
Nem vesztegette az idejét, hívta a csendőröket, akik Mandzsít már vitték is a börtönbe.
Rámdzsí nagy nehezen megtalálta a börtönt, és látta, hogy Mandzsí egy kicsiny cellában ül a rács mögött, és magában kesereg. Rámdzsí azon nyomban a főváros felé vette az útját. Odaér a miniszter-kincstárnok elé:
- Emlékszel még a régi barátaidra? Megismersz? Segítségedet szeretném kérni.
A miniszter-kincstárnok oda se hederített. A király szintúgy. Rámdzsít rövid úton kihajították a palotából.
Rámdzsí elgondolkozott:
- Az egész bajt a fa okozta. Ha nincs fa, nem történt volna semmi baj. Ne legyen a nevem Rámdzsí, ha nem tépem ki gyökerestül azt a fát.
Fogott egy baltát, és visszament a csodafához. Lendíti a baltát, mikor megszólal a fa:
- Állj! Kérlek, ne tedd! Most az egyszer bocsáss meg! Itt van még egy mangó. De nehogy megedd! Ha innen elindulsz, annak add a mangót, akivel először találkozol! Minden jóra fordul, meglásd!
Fogta a mangót Rámdzsí, és elindult. Az első, akivel találkozott, egy ló volt. Megetette a lovat. Alighogy megeszi a ló a mangót, megszólal emberi hangon. Felült Rámdzsí a ló hátára, a ló meg repülni kezdett. Egy szempillantás alatt a börtönnél voltak. Le sem szállt Rámdzsí a lóról, csak szólt:
- Látod őket? Lásd el a csendőrök baját!
A lónak sem kellett kétszer mondani, jól elagyabugyálta a csendőröket. Hiába volt kardjuk, lándzsájuk! A végén mozdulni sem tudtak, úgy megkapták a magukét.
- Engedjétek el a barátomat, vagy elbúcsúzhattok az életetektől! - kiáltott Rámdzsí.
Már nyílt is a cellaajtó, és Mandzsí felpattant Rámdzsí mögé a lóra. Repültek a palota felé. A király is kapott néhány pofont a lótól.
- Legyél szerencsétlen egész életedben! - szólt a ló a királynak.
- Segítség! Segítség! - kiáltozott kétségbeesetten a király. Futott a miniszter-kincstárnok menteni a király életét. Ratandzsí is megkapta a magáét.
- Zafír és gyöngy legyen az eleséged! - kiáltott a ló, azzal vitte a hátán Rámdzsít és Mandzsít tovább. A falujuk határában leszálltak a lóról. Ahogy a lábuk földet ért, a ló köddé vált. A ló helyén egy kosár zafír és gyöngy állt! Rámdzsí és Mandzsí testvériesen elosztoztak.
A palotában Mánékdzsí szebbnél szebb ruhákat hordott régen. Most mind rongyokká változtak. A palota népe fujjogni kezdett, és Mánékdzsít letaszították a trónról. Kereshettek új királyt.
A miniszter-kincstárnok, azaz Ratandzsí, ha éhes volt, régebben a legfinomabb ételeket rendelte magának. Most pedig ahogy hozzáért az ételhez, mind zafírrá és gyönggyé alakult. Hogy is ehetne zafírt meg gyöngyöt?! Aztán őt is elkergették.
Így tehát Ratandzsí örökké éhesen tengette az életét. Mánékdzsít pedig mindenhol csak a baj érte. Rámdzsí és Mandzsí pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak.