Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

A TIBETI IMAMALOM

A tibeti buddhizmusban a hívők által talán leggyakrabban használatos eszköz az imamalom, a manikhorlo vagy manicshökhor. Forgatása vallásos érdemeket szerző cselekedetnek számít, melynek révén azok a hívő laikusok is szerezhetnek újabb és újabb érdemeket, akik nem tudják olvasni a szent szövegeket. Segítségével lehetőség nyílik a folytonos imádkozásra. Valószínűleg már a buddhizmus bevezetése óta népszerű Tibetben. Az imamalo központi része az a zárt henger, vagy dob, amely egy tengely körül forog. A hengeren belül egy hosszú, feltekercselt papírcsík található, amelyre szent szövegeket, imaformulákat írnak, vagy nyomtatnak, ezek akár több ezerszer is ismétlődhetnek. A henger minden fordulata a papírtekercsen lévő összes imaformula, mantra megismétlésével, elmondásával egyenértékű. Lényeges szempont, hogy az imamalmot mindig az óramutató, azaz a nap járásával megegyező irányban kell forgatni, úgy ahogy a buddhisták a szent helyeket körüljárják. (A buddhizmus előtti vallásként fennmaradt bön hívőknek is van imamalmuk, ám ők mindig az ellenkező irányba forgatják, aszerint ahogy ők járják körül szent helyeiket.)

 

Sokféle imamalom van. A leggyakoribb kétségkívül a jól ismert, kézben forgatható, de van asztali imamalom is, amelyet tengelyénél fogva pörgetnek. A lámák általában étkezés, vagy vallásos gyakorlat közben használják. Létezik vízi erővel, vagy a vajmécsesek meleg levegőjével forgó, de széllel hajtott imamalom is, hogy a természet elemei állandóan áldást hozzanak a földre, vízre és terményekre. A szél által hajtott imamalom például egy hosszú tengellyel ellátott henger, melyet négy üreges, csészéhez hasonló „szárny” forgat. Legtöbbször a háztetők sarkán alkalmazzák, hogy az imák az élők érdekében állandóan a házba jussanak. Manapság a tibetiek gyakran építenek kis motorokkal hajtott imamalmokat is.

 

Az igazán nagy, akár több méter magas imamalmok, melyek sokszor a buddhista szent szövegek nagyobb gyűjteményét tartalmazzák, a kolostorok, templomok bejáratainál, vagy a külső falaknál állnak. Ezeket fogantyúkkal, jobb kézzel fogva pörgetik, minden fordulatukat kis csengő vagy harangszó kíséri. A hívők a szent építmények körüljárásakor mindig megforgatják ezeket a falba épített imahengereket.

 

Az imamalom legáltalánosabb, legegyszerűbb fajtája azonban a kézi imamalom, a manilagkhor, melyet a szerzetesek és az ájtatos hívők nemcsak a szent helyek körüljárásakor, hanem járás közben is szinte állandóan használnak. A kézi imamalom központi része itt is az a többnyire fémből készített henger, melynek külső részén sokszor a híres mani-mantra, a „Hat Szótag” betűi láthatók. Belső „magja” a hengert szinte teljesen kitöltő, selyembe burkolt írásos tekercs, melynek közepén egy fémtengely vezet át, alsó része pedig a (fa, vagy bambusz) nyélbe illeszkedik. A henger közepéhez egy rövid lánc csatlakozik, a végén ólom, vagy más súllyal, melynek centrifugális ereje forgatja a hengert a fémtengely körül. A henger tetejét a 8 küllőjű tankerék, alját 8 szirmú lótusz díszíti, mint az ég és föld szimbólumai. A henger alsó részéhez egy kis kagyló is kapcsolódhat, hogy megakadályozza a nyélhez való súrlódását. Az állandó forgatás a kagylót idővel annyira elkoptatja, hogy egy kis gyűrűt váj ki, ám ekkor már „100 millió ima” teljesítését jelenti. Az így elkopott gyűrűt nem dobják el, hanem leggyakrabban az imafüzérre, a thengára kerül, vagy nyakláncon hordják.

 

Az imamalmok belsejében lévő hosszú, összetekercselt papírszalagra leggyakrabban az Indiából származó, hat szótagú mantrát, az „ÓM mani padmé HÚM”-ot nyomtatják fadúcokról, melyet röviden csak „mani”-nak neveznek. Ez a Tibetben legnépszerűbb, a könyörületességet megtestesítő bódhiszattva, az Avavalókitésvara egyik megjelenési formájának, a „Hat Szótagú”-nak a lényegét fejezi ki, akinek mantrája megóv minden újjászületéstől és inkarnációjaként tisztelik magát a Dalai Lámát is.

 

Mit is jelent ez a mantra, melynek folyamatos ismétlését Tibetben olyan nélkülözhetetlennek tartják az üdvözüléshez, hogy azt nemcsak imamalmokkal, hanem sziklafeliratokkal, vagy az utak mentén egymásra épített hosszú kősorokkal, az ún. mani-falakkal is próbálják biztosítani? A hat szótag részletes elemzése szerint az első, az ÓM tkp. három betűből (A,U,M) áll, melyek egyrészt a buddhizmusban a személyiséget alkotó, még tisztátalan Testet, Beszédet és Tudatot, másrészt pedig Buddha megtisztult Testét, Beszédét és Tudatát jelképezik. A következő két szótag, a mani nemcsak az érzőlények kívánságait teljesítő Drágakővel azonos, hanem a Módszerrel és a férfielvvel is melyet a tibeti rituáléban a vadzsra személyesít meg. A másik két szótag (padme=„lótuszban”) pedig egyrészt a lótusznak a mocsár szennyéből, sötétségéből kinövő tisztaságát, másrészt a szertartásokon a csengővel jelzett Bölcsességet és a női elvet, stb. szimbolizálja.

 

További információ: http://dharmalap.freeweb.hu/_imamalom/imamalom1.htm