Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ihara Szaikaku
MINDEN BÉRLŐK LEGGAZDAGABBJA

Miklós Pál fordítása
Forrás: Világirodalmi antológia, III. kötet, Tankönyvkiadó, Budapest, 1962
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

A XVII. és XVIII. század a japán történelemben a Tokugavák kora néven ismeretes. A XVI. század derekán jelentek meg Japánban az első európaiak (hittérítők), akiket azonban hamarosan kitiltottak az országból, s a tilalmat kiterjesztették minden külföldire. A XVI. század végén három hadvezér és politikus alapozza meg az új rendet: Nobunaga, akinek sikerül kezébe vennie a központi hatalmat, Hidejosi, egyszerű parasztból lett hadvezér, aki Korea meghódításával próbálkozott, és Iejaszu, aki 1600-ban döntő győzelmet aratott Hidejosi fia fölött, s ezzel kezébe vette az ország fölötti hatalmat, megalapította a Tokugava-dinasztiát. A főváros Edo (a mai Tokió) lett, s itt alakult ki a kulturális élet központja is. Iejaszu, aki hadvezéri és politikai képességei mellett a tudománynak és a művészetnek is pártfogója volt, nemcsak az ország rendjét és nyugalmát alapozta meg két és fél évszázadra, hanem ezzel a kulturális élet számára is kedvező feltételeket teremtett.
A korszak irodalmának jellemző vonása bizonyos vulgarizálódás: míg eddig csak egy szűk és előkelő olvasórétegnek íródott, most szélesebb tömegekhez szól, s míg eddig főszereplői szinte kivétel nélkül a harcosok, lovagok (daimiok és szamurájok) voltak, ezentúl a városi polgárok, elsősorban a kereskedők kerülnek előtérbe. A kereskedelem és a városi élet fölvirágzása mellett része van ebben a közoktatás kiszélesítésének és a könyvnyomtatás elterjedésének is. A vulgarizálódás azonban nemcsak olyan értelemben következik be, hogy szélesebb tömegeké lesz az irodalom, hanem olyan értelemben is, hogy a tömegszórakoztatás igen nagy szerepet kap a bábszínháztól a pornográf irodalomig minden téren, s a prostituált és a bordélyház igen gyakran jelenik meg az irodalomban. Nem jelentéktelen a kínai hatás sem, nem annyira a zen (elmélkedő) buddhizmus, mint inkább az erkölcsfilozófia képében.


IHARA SZAIKAKU
(1642-1693)

Regényíró. Oszakába való. Ifjúkorában sokat utazgatott, s negyvenhárom éves korában gyűjtötte össze úti emlékeit Vidéki történetek című elbeszéléskötetében. Másik, híres kötete a Japán, az örök tárház, ebben leírt rövid történetei a japán városi ember életét örökítik meg, s egy témát variálnak, hogyan csinálhatja meg valaki a szerencséjét, vagy hogyan veszíti el - ezért lett az alcíme Milliomosok bibliája. Ebből van szemelvényünk is. Legnépszerűbbek azonban terjedelmes regényei; ezek szerelmi történetek, amelyeket erkölcsregénynek is neveznek, bár semmi sem áll ezektől távolabb, mint a száraz moralizálás: Szaikaku eleven humorral rendelkezik, s csöppet sem szemérmes a részletezésben.

Haikui

 

MINDEN BÉRLŐK LEGGAZDAGABBJA

"Ezennel tanúsítom, hogy a Fuzsi-icsi nevet viselő személy, aki jelenleg Hisija Kozaemon házában lakik mint bérlő, biztos tudomásom szerint ezer kamme ezüst birtokosa..."
Ilyen volt az ajánlólevél formulája, valahányszor Fuzsi-icsi új lakást akart bérelni. Fuzsi-icsi büszkevolt arra, hogy széles e világon nem akad hozzá hasonló milliomos. Annak ellenére, hogy olyan gazdag volt, hogy ezer kammet mondhatott a magáénak, nem saját házában lakott, hanem bérelt lakásban, amely alig négy öl széles volt. Erről lett híres Kiotoban. Egyszer azonban az történt, hogy elfogadott egy házat biztosítéknak harmincnyolc kamme kölcsön ellenében. A kölcsön határideje lejárt, a kamatok fölszaporodtak: a biztosíték egyszerre csak záloggá változott, s Fuzsi-icsi - ezúttal először - háztulajdonossá lett. Nagyon sokat nyugtalankodott emiatt. Hiszen eddig éppen azzal szerezte hírnevét, hogy a "milliomos a lakásbérlők között" címet érdemelte ki, mostani helyzete azonban már egészen közönséges esetnek számított, mert a pénze önmagában csak egy marék szemét volt azokhoz az összegekhez képest, amelyek Kioto legelső kereskedőinek kasszáiban hevertek.
Fuzsi-icsi ügyes ember volt, tisztességes vagyonát saját erejéből gyűjtötte élete folyamán. Először és mindenekfölött: olyan ember volt, aki tudja, mit akar - ez volt sikereinek az alapja. Azokon a könyveken kívül, amelyekben szabályszerűen vezette üzleti ügyeit, volt neki egy külön főkönyve, amelyet használt papírlapokból fűzött össze, s amelybe minden áldott nap, míg üzletében üldögélt, ecsettel kezében, a véletlenül hozzákerült információk tömkelegét jegyezte be. Amikor az írnokok jöttek el arra a pénzváltó hivatalokból, bejegyezte az arany és a réz beváltási árát; a rizstőzsde ügynökeitől a napi árfolyamokat tudakolta; fölvilágosítást kért a szatócsok és a rőfösök segédeitől a nagaszakii piac állásáról, a legfrissebb hírekről, a magtalanított gyapot, a só és a szake árváltozásairól; megjegyezte azokat a napokat, amelyeken a kiotoi kereskedők sürgönyöket kaptak az Edoban levő fióküzleteikből. Ezer és ezer apróság került bele ily módon főkönyvébe, s ha az emberek valamit meg akartak tudakolni, akkor Fuzsi-icsit keresték föl: Kioto polgárainak értékes szolgálatokat tett ezzel.
Öltözete sohasem változott: béleletlen alsóruha volt az, amely bőrével közvetlenül érintkezett, efölé pamut kimonót vett, amelyet csak alkalmanként, szükség esetén látott el a szokásos vattabéléssel. Soha nem vett magára többet, mint egy rétegnyi kimonót. Ő volt az első, aki a ruhaujjakra a cserélhető manzsettát bevezette - ez a találmány nemcsak takaros, hanem egyben takarékos is volt. Zoknijai szarvasbőrből készültek, facipői alá vastag bőrtalpakat szegeztetett; még így is nagyon ügyelt arra, hogy a keményre kövezett főútvonalakon ne lépegessen gyorsan. Selyemruhája egész életében egyetlen egy volt: egyszínű sötétkékre festett nyersselyemből. Igaz, előfordult egyszer, hogy csináltatott egyet, amelyet színtartó hínárbarna színe miatt többé nem lehetett átfesteni; ez azonban ifjúkori eltévelyedés volt, amelyet szánt-bánt az elkövetkező húsz esztendőn keresztül. Ünneplő ruháján nem voltak díszes kakastaréj-forgók, beérte egy háromsávos karikával vagy egy kicsiny, közönséges forgóval; ellenben még a nyári szellőztetés alkalmával is gondosan ügyelt arra, nehogy közvetlen érintkezésbe kerüljön a padlóval. Nadrágja kendervászonból volt, zubbonya pedig ugyanannak az anyagnak keményített változatából, s minthogy mindig gondosan összehajtogatva tette el, nem lehetett látni rajta, hogy mióta viseli.
Amikor olyan temetés volt, amelyre egész személyzetével együtt ki kellett vonulnia, kelletlenül követte a menetet egészen a temetőig; visszafelé jövet azonban messze a többiek mögött maradt, s a rokuharai mocsarak mentén húzódó ösvényeken inasaival együtt keserű füveket gyűjtögetett; ezeket gyökerestül szedték ki a földből.
- Ha az ember árnyékban megszárítja - magyarázta -, kitűnő patikaszer lesz gyomorbántalmak ellen.
Sohasem ment el semmi mellett, aminek valami hasznát vehette. Még ha megbotlott és elesett is, akkor is fölhasználta az alkalmat, hogy kavicsokat szedjen föl a földről, amelyek tűz csiholására alkalmasak; bedugta ezeket ruhaujjába. Egy ház és háztartás fejének, amilyen ő is volt, ezer és ezer ilyen apróságra kell figyelmet szentelnie, ha azt akarja, hogy konyhájából mindig ugyanúgy szálljon fölfelé a füst.
Fuzsi-icsi nem természetéből kifolyólag volt zsugori, inkább ambíciója tette azzá: mintaképül akart szolgálni másoknak a hétköznapi dolgok intézésében. Minden évben, amikor elkövetkeztek az utolsó napok, beszedte a pénzét, ellenben az újévi rizses süteményt sohasem otthon készíttette. Úgy tekintette ezt, mint a konyhafölszereléssel való fölösleges bajlódást; ráadásul annyi kényelmetlenséget okozott volna, ha az üzleti életnek ilyen mozgalmas napjaiban egy embert kellett volna fölfogadni a rizs kiméricskélésére. Ehelyett egyszerűen leadta a rendelést valamelyik rizsessütemény-készítőnél, akiknek a boltjai ott voltak a Nagy Buddhával szemközt. De itt is hű maradt a jó üzletről vallott nézeteihez: makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy súly szerint fizet - fontonként egyezett meg az árban. Történt egy ízben, hogy két nappal Újév előtt, reggel, jó korán Fuzsi-icsi boltja elé érkezett a süteménykészítő árukihordója, aki szokásos körútját végezve ért ide; lerakta terhét, s kiáltozni kezdett, hogy jöjjön elő valaki, aki átveszi az árut. A frissen sült sütemények ott sorakoztak, csábítóan, frissen és melegen, akár maga a tavasz. A gazda úgy tett, mint aki semmit sem hall, s folytatta a számolást a pulpitusánál. A süteményes azonban, aki sajnálta az időt vesztegetni az ilyen forgalmas napon, türelmetlenül kiáltozott. Végre előkerült egy fiatal segéd, s igyekezvén kimutatni az üzleti fortélyokra való rátermettségét, nagy gonddal ellenőrizte, a mutató lengésére ügyelve a széles skálán, az átvett sütemények súlyát. Amint készen lett, a kihordót elküldte.
Vagy két óra múltán Fuzsi-icsi fölkiáltott:
- Átvette valaki azt a süteményt, ami ma érkezett?
- Nekem adta át az ember, aki hozta, aztán elment - válaszolta a segéd.
- Ügyetlen fickó! - szidta Fuzsi-icsi. - Elvárom mindazoktól, akiket szolgálatomba fogadok, hogy több eszük legyen! Hát nem veszed észre, hogy mit cselekszel, amikor átveszed az árut, mielőtt kihűlt volna?
Lemérte újra, s mindenkinek a legnagyobb csodálkozására a sütemény súlya most kisebbnek bizonyult, pedig nem evett meg belőle senki egyetlen egyet sem. A segéd tátott szájjal, meghökkenve bámulta a csodát.
A másik eset már a következő évben, a nyár elején történt. A Keleti Templom környékén lakó nép fonott kosárkákba gyűjtötte a padlizsán első hajtásait, s bevitte eladni a városi piacra. "Ha fiatal padlizsánhajtást eszel, hetvenöt nappal tovább élsz", tartja a népi mondás s ez a friss zöldség nagyon kedvelt eledel. Az árát úgy szabták meg, hogy két garasért adtak egy padlizsánt, három garasért kettőt, ennek következtében mindenki kettőt vásárolt.
Fuzsi-icsi azonban csak egyet vett két garasért, mert, mint ő maga mondotta:
- Azért az egy rézgarasért, ami most a zsebemben maradt, kétszer ekkorát vehetek majd, ha a padlizsán teljesen beérik.
Mindez világosan mutatja, hogy mindig okosan cselekedett. Hibát csak ritkán követett el.
A háza mögötti üres telken egész sorát ültette el a hasznot hajtó fáknak és virágoknak, amilyen például a fűzfa, a magyal, a babér, az őszibarack, a nőszirom és a bokros bab. Ilyen szellemben nevelte leányát is. A bambuszsövény mentén hajnalka kezdett nőni magától; Fuzsi-icsi erre azt mondotta, hogy bármily szép is legyen ez a virág, rövid élete miatt nem értékes; futóbabot ültetett hát a helyébe, amelynek virágai éppoly szemet gyönyörködtető látványt nyújtanak. Semmi sem okozott neki nagyobb gyönyörűséget, mint ha a leányát oktathatta. Amikor a leányka eladósorba serdült, készíttetett a számára egy nászparavánt. Minthogy azonban úgy vélekedett, hogy ha Kioto látképével díszítenék azt, akkor szüntelenül arra ingerelné leányát, hogy azokra a helyekre vágyódjék, amelyeket még nem volt alkalma meglátogatni; ha viszont a Genzsi vagy az Isze regény illusztrációt látná az ellenzőn, akkor szabados gondolatokat ébreszthetne benne; ezért aztán telefesttette az ellenzőt a tadai ezüst- és rézbányák mozgalmas és szorgos munkáját megörökítő jelenetekkel. Tankölteményeket fabrikált a takarékosság témájára, s ezeket kívülről kellett leányának fölmondani. Ahelyett, hogy leányát beadta volna egy egyházi leányiskolába, ő maga tanította írni-olvasni, s mire a tanmenet végére ért vele, neki volt a legalaposabb és legkiterjedtebb tudású leánya egész Kiotoban. A leány követte atyját a takarékosság és ildomos életmódban; nyolcéves korától fogva soha nem öntötte le tussal ruhája ujját, nem játszott többé babákkal a Babák Ünnepén, s nem keveredett a táncolók közé a nyári Bon ünnepeken. Minden áldott nap maga fésülte meg hosszú haját és egyszerű kontyba kötötte föl. Sohasem kérte senkinek a segítségét a házi munkában. Kitanulta a selyem kibélelésének mesterségét, éspedig olyan tökéletességgel, hogy ki tudott bélelni mindenféle öltönyt keresztben és hosszában. A fiatal leánykák képesek minderre, ha megfelelő módon vannak nevelve, hiba volna tehát hagyni őket, hogy saját kényük-kedvük szerint éljenek.
Egy ízben, az Újesztendő hetedik napjának előestéjén néhány szomszéd kért engedélyt, hogy elküldhessék fiaikat Fuzsi-icsihoz: tanácsot akartak tőle kérni, hogy hogyan lehet valaki milliomos. Miután meggyújtotta a lámpát a nappaliban, Fuzsi-icsi kiküldte leányát, megparancsolva néki, hogy nézzen utána, miféle zajt hallott a lakás utcai kapuja felől. A leányka engedelmeskedve a kapott parancsnak, mindenekelőtt kecses mozdulattal lecsavarta a lámpa belét. Majd, amikor meghallotta a látogatók hangját, ismét fölcsavarta a lámpát, ő maga pedig visszavonult a konyhába. Kis idő múltán a három vendég, amint ott ült a szobában, cserépmozsár csörömpölését hallhatta a konyhából. Ezek a hangok kellemes dolgok ígéretével csiklandozták füleiket. Találgatták, hogy vajon mit készítenek számukra.
- Pácolt cethal bőréből készült leves lesz - kockáztatta meg az első.
- Nem, nem. Újév van, első látogatók vagyunk, nem lehet tehát más, mint rizses sütemény mártással -, mondotta a második.
A harmadik figyelmesen hallgatózott egy darabig, aztán magabiztosan jelentette ki, hogy leves lesz, metélt tésztával. Ilyen kellemes szórakozással töltötték az időt a látogatók, míg végre belépett Fuzsi-icsi. Beszélt nekik arról, hogy mi a sikerek nélkülözhetetlen föltétele.
- Miért nevezik a mai napot a Hét Fű Napjának? - kérdezte végül az egyik.
- Ez jelzi a takarékosság kezdetét az Istenek Korában: arra figyelmeztet bennünket ez a név, hogy melyek az alkatrészei az olcsó pörköltnek.
- Miért kell a konyhaisten képe elé egy füstölt keszeget akasztanunk a hatodik hónapban? - kérdezte a másik.
- Ez arra jó, hogy ránézel, amikor az étkezés ideje elérkezett, s úgy fogod magad érezni, mintha halat ettél volna, anélkül, hogy valóban halat ettél volna.
Legutoljára pedig azt kérdezték meg, hogy miért használunk vastag evőpálcikákat az étkezésnél Újévkor.
- Ez pedig arra jó, hogy ha bepiszkolódik, akkor le lehet kaparni; ilyen módon egy pár evőpálcika kitart egy esztendeig.
- Általános szabályként mondhatom nektek - zárta be a beszélgetést Fuzsi-icsi -, hogy a legkisebb dolgoknak is a legnagyobb figyelmet kell szentelni. Most pedig, miután egész este szíves jóindulattal társalogtatok vélem, itt van az ideje, hogy fölszolgálják a csemegét. Csakhogy ahhoz, hogy milliomossá legyen valaki, az is hozzátartozik, hogy nem készít vendégeinek csemegét. A mozsárcsörömpölés, amit akkor hallottatok, amikor megérkeztetek, azt jelezte, hogy törik már a keményítőt, amivel az Adóslevelek Könyvére ragasztjuk rá a fedelet.