Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Idries Shah
Dervisek történetei

- részletek -
Fordította: Molnár Dániel
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Fatima a fonó és a sátor

Egyszer egy városban a Nyugat legtávolabbi csücskében élt egy Fatima nevű lány. Jómódú fonó lánya volt. Egy nap így szólt hozzá az apja: "Gyere, lányom, elutazunk, mert dolgom van a Földközi Tenger szigetein. Talán találsz majd egy jóképű gavallért, aki férjed lehet."

Elindultak, és szigetről szigetre utaztak. Az apa kereskedett, míg Fatima férjéről álmodott, aki hamarosan övé lehet. Egy nap Kréta felé utaztukban vihar tört ki, és hajótörést szenvedtek. Fatimát a víz Alexandriánál vetette partra félholtan. Apja meghalt és ő tökéletesen magára maradt.

Csak homályosan emlékezett addigi életére, mert a hajótörés és a tengerben töltött idő teljesen kimerítette.

Addig kószált a homokban, amíg egy ruhakészítő család megtalálta. Szegények voltak ugyan, de szerény otthonukba fogadták és megtanították mesterségükre. Így történt, hogy második életet teremtett magának, és egy vagy két év múltán boldog volt és megbékélt. De egy nap, amikor valamiért a tengerparton volt, rabszolgakereskedők szálltak partra, és magukkal vitték más foglyokkal együtt.

Hiába panaszkodott keserűen, Fatima nem talált együttérzést a rabszolgakereskedők szívében, akik Isztambulba vitték és eladták rabszolgának.

Másodjára omlott össze világa. Szerencsére kevés vásárló akadt a piacon. Egyikük faműhelyébe keresett rabszolgákat, ahol hajóárbócokat készítettek. Amikor meglátta szerencsétlen Fatima csüggedését, úgy döntött, hogy megveszi, azt gondolva, hogy így legalább egy kicsit jobb életet adhat neki, mintha más venné meg.

Hazavitte Fatimát, hogy felesége szolgálólánya legyen. Ahogy hazaért, megtudta, hogy minden pénzét elveszítette egy szállítmánnyal, ami kalózok kezébe került. Nem tudta hát megfizetni a munkásokat, így ő, Fatima és a felesége magára maradt az árbócok készítésének nehéz munkájával.

Fatima, hálából azért, mert munkaadója megmentette, olyan keményen és jól dolgozott, hogy gazdája visszaadta szabadságát, és megbízható segítője lett. Így történt, hogy viszonylagosan boldog lett harmadik szakmájában.

Egy nap így szólt gazdája: "Fatima, azt akarom, hogy ügynökömként Jávára menj egy szállítmány hajóárbóccal, és biztos haszonnal adj túl rajtuk."

Fatima el is indult, de egy tájfun miatt Kína partjainál hajótörést szenvedett, és Fatima ismét egy idegen föld partjain találta magát. Megint keserűen sírt, mert úgy érezte, hogy életében semmi sem elvárásai szerint történik. Bármikor úgy tűnt, hogy a dolgok jól mennek, valami közbejött és lerombolta reményeit.

"Miért van így?" - zokogta harmadjára -"hogy bármit is csinálok, sírás lesz a vége? Miért kell ennyi szerencsétlenségnek történnie velem?" Nem kapott választ. Így hát összeszedte magát, és elindult a földrész belseje felé.

Kínában senki nem hallott Fatimáról és senki nem tudott gondjairól. De élt egy legenda, mely szerint jön majd egy nap egy bizonyos idegen, egy nő, aki sátrat tud készíteni az Uralkodónak. És mivel eddig Kínában még senki nem tudott sátrat készíteni, mindenki élénk várakozással tekintett ennek a jóslatnak a beteljesedésére.

Nem akarván elszalasztani ezt az idegent, Kína uralkodói sorra minden évben egyszer követték azt a szokást, hogy hírnököket küldtek minden városba és faluba minden idegen nőért, akit az Udvarba kísértek.

Egy ilyen alkalomkor ért Fatima egy tengerparti városba. Az emberek tolmácson keresztül beszéltek vele, és elmondták neki, hogy meg kell látogatnia az Uralkodót.

"Asszony" - szólt az Uralkodó, amikor Fatimát elé vitték -"tudsz sátrat készíteni?"

"Úgy gondolom, igen" - mondta Fatima.

Kötelet kért, de nem volt kötelük. Visszaemlékezett hát fonóként töltött idejére, lent gyűjtött és kötelet font. Ekkor erős anyagot kért, de a kínaiaknak nem volt olyan, amilyenre szüksége lett volna. Így az alexandriai takácsoknál szerzett tapasztalataira alapozva erős sátoranyagot készített. Ezután rájött, hogy sátorrudakra van szüksége, de ilyenek sem voltak Kínában. Fatima visszaemlékezett hogyan tanították Isztambulban a famegmunkálók, és ügyesen erős sátorrudakat faragott. Amint ezekkel mind készen lett, törni kezdte fejét az általa valaha utazásai során látott sátrakon, majd egyszer csak összeállított egy sátrat.

Amikor Kína Uralkodója elé vitték ezt a csodát, ő cserébe azt ajánlotta, hogy Fatima bármilyen kívánságát teljesíti. Fatima úgy döntött, hogy Kínában telepedik le, ahol feleségül ment egy jóképű herceghez, és itt maradt boldogságban, gyermekeitől körülvéve napjai végezetéig.

Ezeken a kalandokon keresztül értette meg Fatima, hogy amit valamikor kellemetlen élményként élt meg, nélkülözhetetlen szerepet kapott valódi boldogságának elérésében.

Ez a történet jól ismert a görög folklórban, amelynek sok kortárs motívumában szerepelnek dervisek és legendáik. Az itt idézett változatot adrianople-i Mohamed Jamaludin sejknek tulajdonítják. Ő alapította a Jamalia Rendet ("A Gyönyörű") és 1750-ben halt meg.


Az álmok és a cipó

Egy hosszú és fárasztó utazás során három utazó egymás mellé szegődött, megosztottak jót s rosszat, mindenüket, amilyük csak volt.

Sok vándorlás után rájöttek, hogy egyetlen darab kenyerük és egy kis vizük maradt csak egy flaskában. Veszekedni kezdtek, hogy kinek jusson az étel. Nem jutottak dűlőre, így megpróbálták elosztani a kenyeret és a vizet. Így sem találtak megoldást.

Ahogyan alkonyodni kezdett, egyikük azt javasolta, hogy aludjanak, s amikor felébrednek, aki a legemlékezetesebb álmot látta, eldönti majd, mit tegyenek.

Másnap reggel felébredtek a nap keltére.

"Ez az én álmom" - szólt az első. "Olyan gyönyörű és békés helyeken jártam, amelyeket nem lehet leírni. Találkoztam ott egy bölccsel, aki azt mondta nekem: megérdemled az ételt, hiszen múltad és eljövendő életed értékes és csodálatra méltó dolgok."

"Milyen érdekes" - mondta a második. "Hiszen álmomban láttam a teljes múltam és jövőm. A jövőmben láttam egy embert, aki azt mondta: jobban megérdemled a kenyeret, mint a barátaid, mert tanultabb és türelmesebb vagy. Helyesen neveltek, emberek vezetésére vagy rendelve."

A harmadik utazó így szólt: "Nem láttam, hallottam és mondtam semmit álmomban. Kényszerítő erőt éreztem, melynek hatására felkeltem, megkerestem a kenyeret és a vizet - és elfogyasztottam őket akkor és ott. Ezt tettem."

Ezt a történet egy a Mohammed Gwath Shattari sejknek tulajdonítottak közül, aki 1563-ban halt meg. Ő írta az Öt ékszer című híres értekezést, melyben a ember magasabb állapotai megszerzésének módját a mágia és a varázslat szóhasználatával írta le, ősi modelleket alapul véve. Nem kevesebb, mint tizennégy Rend beavató Mestere volt. Humayun, az indiai uralkodó nagyra tartotta.

Bár voltak akik szentnek tartották, a papok szerint bizonyos írásai megsértették a szent parancsolatot, és ezért ki akarták végezni. Végül teljesen felmentették az eretnekség vádja alól azon az alapon, hogy egy különleges elmeállapotban mondott dolgok nem ítélhetőek meg átlagos skolasztikus szabályok szerint. Sírja Gwaliorban áll, amely egy nagyon fontos szúfi zarándokhely.

Azonos cselekmény tűnik fel keresztény szerzetesek történeteiben a középkorban.


A megmagyarázhatatlan életű ember

Volt egyszer egy Mojud nevű ember. Egy városban élt, ahol egyszerű hivatalnoki állása volt, és úgy tűnt, hogy a Súlyok és Mércék Vizsgálójaként fogja betölteni idejét.

Egy napon, amikor egy lakóhelye környéki ősi épület kertjében sétált, csillogó zöld ruhában megjelent neki Khidr, a rejtélyes Szúfi Vezető. Khidr így szólt: "Fényes kilátások embere! Hagyd oda munkád és találkozz velem a folyóparton három nap múlva." Ezután eltűnt.

Mojud félve feljebbvalójához ment és elmondta neki, hogy el kell mennie. Nemsokára már mindenki tudott erről a városban és azt gondolták: "Szegény Mojud! Megőrült." De mivel sok jelentkező akadt munkájára, hamar elfeledkeztek róla.

A megbeszélt napon Mojud találkozott Khidrrel, aki így szólt: "Szaggasd le ruháid és vesd magad az folyóba. Talán megment valaki."

Mojud így tett, bár azon tűnődött, hogy vajon megőrült-e.

Mivel tudott úszni, nem fulladt meg, de sokáig sodródott, míg egy halász behúzta csónakjába, mondván: "Bolond ember! Erős a sodrás. Mit akarsz itt?"

Mojud így válaszolt: "Nem tudom igazán."

"Megőrültél" - mondta a halász, -"de magammal viszlek folyóparti sáskunyhómba, és majd meglátjuk, mit lehet veled tenni."

Amikor rájött, hogy Mojud művelt ember, megtanult tőle írni-olvasni. Cserébe Mojud ételt kapott és segített a halász munkájában. Néhány hónappal később Khidr ismét megjelent, ezúttal Mojud ágyának lábánál, és így szólt: "Kelj fel most és hagyd el ezt a halászt. Gondod lesz majd viselve."

Mojud azonnal otthagyta a kunyhót, és halászruhában útnak indult, míg elért egy országútig. Hajnalhasadtakor meglátott egy szamárháton piacra igyekvő földművest. "Munkát keresel?" - kérdezte a földműves. "Nekem szükségem lenne egy emberre, aki segít visszahozni a szerzeményeim."

Mojud követte. Majdnem két évig dolgozott a földművesnek, amikorra is elég sok mindent megtanult a földművelésről, de másról nem nagyon.

Egy délután gyapjút bálázott, amikor megjelent Khidr és azt mondta: "Hagyd azt a munkát, menj Moszul városába, és a megtakarított pénzedből válj bőrkereskedővé."

Mojud engedelmeskedett.

Moszulban bőrkereskedőként lett ismert, nem is látta három évig Khidret, amíg foglalkozását űzte. Elég tekintélyes összeget takarított meg, és fontolgatta, hogy vegyen egy házat, amikor Khidr megjelent és így szólt: "Add nekem a pénzed, indulj el ebből a városból, menj egészen Szamarkandig és dolgozz ott egy fűszeresnek." Mojud így tett.

Nemsokára a megvilágosodás kétségtelen jeleit kezdte mutatni. Betegeket gyógyított, szolgálta az embereket a boltban és szabadidejében, és a titkokról való ismerete egyre mélyebb és mélyebb lett.

Papok, filozófusok és mások látogatták meg és megkérdezték: "Kitől tanultál?"
"Nehéz megmondani" - válaszolta Mojud.
Tanítványai kérdezték: "Hogyan kezdted a tanulást?"
"Egyszerű hivatalnokként" - válaszolta.
"És azért adtad fel állásod, hogy önsanyargatásra add fejed?"
"Nem, csak feladtam."
Nem értették meg.
Emberek keresték meg, hogy írja meg élettörténetét.
"Mi minden voltál életedben?" - kérdezték.

"Beugrottam a folyóba, halász lettem, azután kisétáltam nádkunyhójából az éjszaka közepén. Ezután béres lettem. Amikor gyapjút báláztam, megváltoztam és Moszulba mentem, ahol bőrkereskedő lettem. Ott pénzt gyűjtöttem, de elosztogattam. Azután Szamarkandba jöttem, ahol egy fűszeresnél kezdtem dolgozni. És itt vagyok most."

"De ez a megmagyarázhatatlan viselkedés nem magyarázza furcsa képességeid és gyönyörű példád" - mondták az életrajzírók.

"Ez így van" - értett egyet Mohud.

Így hát az életrajzírók gyönyörű és érdekes történetet kerekítettek Mojudnak, hiszen minden szentnek megvan a története és a történet a hallgató igényével kell, hogy összhangban legyen, nem az élet valóságával.

És senki sem beszélhet Khidrről közvetlenül. Ezért nem igaz ez a történet. Ez egy életút ábrázolása. Ez a valódi élete az egyik legnagyobb szúfinak.


Ali Farmadhi sejk (meghalt 1078-ban) fontosnak tartotta ezt a történetet annak a szúfi hitnek az illusztrálására, hogy a "láthatatlan világ" minden időben, több helyen átszövi a hétköznapi valóságot.

Úgy mondja, hogy azok a dolgok, amelyeket megmagyarázhatatlannak tartunk valójában ennek a beavatkozásnak köszönhetőek. Továbbá az emberek nem ismerik fel e "világ" részvételét a mi világunkban, mert azt hiszik, hogy tudják az események igazi okát. Nem tudják. Csak akkor tudhatják, ha fejben tartják annak lehetőségét, hogy egy másik dimenzió a hétköznapi tapasztalatok néha "impinging upon", csak akkor válhat elérhetővé számukra ez a dimenzió.
A Sejk a tizedik Sejk volt, és a Khwajagánok ("mesterek") tanító Mestere. Ők később a Naqshbandi Útként lettek ismertek.

Ez a változat Lala Anwar tizenhetedik századi, Hikayat-i Abdalan ("Az Átalakultak Történetei") című kéziratából származik.