Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Bartha Júlia
FOGYÓ HOLD
Tanulmányok a török népi kultúráról
Forrás: Folklór és etnográfia 95, Debrecen, 1997
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

Tartalom:

Hidrellez, a tavaszünnep
Lakodalmas szokások
Adatok az anatóliai törökök rokonsági rendszeréhez
Népi növényismeret
Hagyományos árucsereformák a keleti kereskedelemben
Kartográfiai törekvések a török néprajztudományban

 

Hidrellez, a tavaszünnep

A keleti civilizáció népei életüket a szoláris naptár rendjéhez igazították. A búzát akkor vetették, amikor a Fiastyúk együtt mozgott a Nappal - ez novemberre esett, az árpát, ami bármilyen földdel beérte, az őszi napéjegyenlőség idejétől kezdték vetni, a rizst pedig februártól palántázták. Egyiptomban, Iránban és Indiában az év kezdetét a Nílus, a Gangesz és az Indus áradásához igazították, ami a nyári napforduló körül következett be. Valamennyi országban ekkor került sor a Navaszardi ünnepére, amikor az este beköszöntével hatalmas serpenyőkben parazsat izzítottak, másnap pedig mindenki meghintette magát vízzel.[1] Ez az ünnep az időszámításunk előtti első évszázadokban terjedt el a Földközi-tengeri országokban. Voltaképpen az ősi évkezdés hagyományát őrzi a törökök Hidrellez-napi ünnepe. Jóllehet, a mohamedán országokban a koráni holdhónapokhoz igazodtak - ezeket is többször megreformálták - azonban Törökország egyes vidékein, így Uşak környékén még ma is számon tartják a 45 napos hónap-beosztást. Sőt a hivatalos, Gregoriánus naptár mellett él a gyakorlatban a mohamedán időszámítás, amely 622-től, Mohamed Mekkából Medinába költözésének idejétől, a "nagy futástól" számlálja az éveket és egy másik időszámítási rendszer is, amelyben a szoláris naptár alakította rend a névadó. Eszerint a fedeztetés, megtermékenyítés havával, márciussal kezdődik az év, április a földművesmunkák hava, május a nomádok számára fontos, a legeltetés megkezdésének ideje (ekkor hajtják nyájukat a Torosz fennsíkra), június a cseresznye hava, július az aratás, augusztus a szántás, földmunkák hava, szeptember a bőség, a füge, a szőlő érésének ideje, október ismét a földmunkáké, november pedig a kos hava.[2] A különféle naptárreformok ellenére maradt fennt a török népek hagyományaiban az ősi ünnep, melyet tavasz-ünnepnek mondanak. A Gergelynaptár szerint május 6-ra esik ez a nap. Elsősorban a nomád pásztorok számára jeles nap, ugyanis a vándorló legeltetés, évente ismétlődő ritmusa a nyári és téli napforduló idején kezdik meg levonulásukat a déli, védettebb, melegebb éghajlatú vidékre.[3] A török népek többsége számára nagy ünnep Hidrellez napja, mely szokásrendjét illetően többé-kevésbé egységes képet mutat a Balkántól Anatólián át Közép-Ázsiáig. Bár az ünnep neve az iszlám vallás két jeles prófétájához kötődik, Orhan Acipayamli, [4] a török folklór kiváló kutatója kategórikusan kijelenti, hogy semmi köze a mohamedán valláshoz. Szerinte olyan ünnep, melyet a törökök Közép-Ázsiából hoztak magukkal.[5]
Elnevezésére több változatot ismerünk. Az egyik szerint Hidrellez (Hidirilyaz) Hizir és Ilyaz nevü próféták nevének összevonásával keletkezett. Hizir a szárazföldön vándorolt, Ilyaz pedig a tengerek ura volt. Hizir neve az arab eredetű "zöld" jelentésű szóból származik. Szerencsét hozó prófétának tekintik. Mindketten vándoroltak, s minden év május 6-án valamely réten találkozva beszélgettek. Találkozásuk nyomán a rét kizöldült a vizek megsokasodtak, újjászületett a természet. A nép ezen a napon a próféták találkozását ünnepli.
Egy másik legenda szerint Hizir férfi, Ilyaz pedig nő volt. Valaha két ilyen nevű fiatal élt, akik halálosan egymásba szerettek, ám sorsuk csak egyszer hozta össze őket. Május 6-án egy réten szerelmeskedtek, majd nyomban meg is haltak. A nép ezen a napon a szerelmet és a belülről fakadó új életet ünnepli.[6] György barát 1438-58 között írt feljegyzésében [7] az alábbiakat közölte: "Hizir - Ilyász két név összetételéből jött létre. Hizir a mohamedán népeknél sokféle alakban megjelenő személy, akit a törökök prófétának tekintenek, s aki többnyire a szükséget szenvedőknek siet segítségére, illetve aki a természetet megújítja. Ilyász a bibliai Éliás próféta törökösített változata. Abban is hisznek, hogy a két próféta édestestvér, együtt az életvize forrásánál és minden évben együtt zarándokoltak Mekkába." Mindhárom változat azt igazolja, hogy a bőséget, termékenységet, az élet megújítását kapcsolják ehhez a naphoz. A bőségvarázslás egész évre szól s leginkább ezt célozzák a Hidrellez-napi rítusok.[8]
Az ünnepi előkészületeket legtöbb helyen már április közepén megkezdik. Kimeszelik, alaposan kitakarítják a házakat, rendbeszedik a szerszámokat, felgereblyézik az udvart, új ruhákat varrnak és levágják a juhokat - mert Hidrellez-napján tilos állatot ölni, rügyet törni, egyáltalán az élet mindenfajta megnyilvánulása ellen véteni.[9] Ha Hidrellez-napja péntekre esik, akkor aznap, ha nem, akkor a következő pénteken a délutáni ima után kovásztalan lepényt készítenek. Rézedényben este felakasztják egy fára, ha másnapra megduzzad, jó esztendő, bő termés várható, ha nem, jó lesz felkészülni az inséges évre.[10]
Az ünnepet megelőző napon a kertben levő hagymák közül kiválasztanak egyet, s két zöld szárát egyenlő hosszúságúra vágják. Az egyik szárra fehér, a másikra vörös szalagot kötnek. Másnap hajnalban megnézik, s ha a piros szalagos nőtt valamelyest, a kivánság teljesül, bő termés várható, ha a fehér, akkor nem. Általános szokás, hogy az ünnep előestéjén az asszonyok kimennek a ház kertjébe, s apró gallyakból a család minden tagja számára egy-egy kis házat készítenek. Ezáltal minden rászorulót hozzásegít Allah egy takaros házhoz.[11] Úgy hiszik, csak kívánni kell és mindenki vágya teljesül. Aki kertet szeretne, gödröt ás és zöld ágakkal ülteti tele; aki gyermeket akar, apró ágakból bölcsőt készít és ringatja; aki gazdagságot, pénzt szeretne, papírból "aranyat utánzó" nyakláncot akaszt a nyakába.[12] Az eladósorban lévő lányok a zöld ágakra piros szalagot, rongyokat kötnek, hogy még abban az évben férjhez mehessenek.[13]
Minden vidéken ismert szokás, hogy Hidrellez estéjén a lányok, asszonyok összegyűlnek. Közülük egy kislány cserépfazékba zálogul apró tárgyakat (karkötőt, nyakláncot, pénzt) gyűjt, zöld ágat tesz közé, majd vízzel tölti a fazekat. Tetejét lekötik vörös vászonnal és tükröt borítanak rá. A keret egyik rázsafája alá teszik éjszakára. Másnap, (Hidrellez napján) ismét összejönnek. A legidősebb asszony fejére menyasszonyi fátylat terítenek, s ráteszik a cserépfazekat. Az edényt borító vörös vásznat egy 7-8 éves forma fiúcska fejére borítják, aki előhúzza a cserépfazékba dugott zöld ágat és a tárgyak valamelyikét. Akiét kihúzta, örülhet, igen szerencsés évnek néz elébe. A többi tárgyat bennehagyják a fazékban, s a benne lévő vízzel megpaskolják az arcukat, "lemossák a szerencsétlenséget". Közben persze énekelnek, vigadnak.[14]
Ispartában szokás a lányokat vízzel locsolni, hogy frissek, egészségesek legyenek.[15] Hidrellez reggelén az útkereszteződésben rongyokat égetnek. Aki a tüzet átugorja, egész évben egészséges lesz, vagy ha beteg, meggyógyul.[16]
Amikor végre elérkezik az ünnep, mindenki tiszta ruhát ölt, a lányok fehéret vesznek magukra, s a falvak, városok apraja-nagyja kimegy a zöldbe ünnepelni. Az egész napot együtt töltik a barátok, rokonok. Kosaraikat megrakják a már előre elkészített ételekkel és vidáman múlatják az időt. Táncolnak, énekelnek. Bár nem hivatalos ünnep, nincs ember, aki valamilyen módon ne emlékezzen meg róla.
A városi és falusi ünnep megrendezése között kevés eltérés látható. A leglényegesebb talán az, hogy a városi parkokat, ligeteket ellepik a kereskedők, ajándéktárgyakat, édességet és az éppen divatban lévő portékákat kínálják. Egyre inkább hasonlít az európai majálisokhoz.

J e g y z e t e k
1. Aly Mazahéri, 1989. 276.
2. Erginer, G. Ankara. 1984. 25.
3. Kultlu, M. Ankara. 1987. 71.
4. Acipayamli, O. Ankara. 1972. 20.
5. Némileg ellentmond a két török szerző, Erginer és Acipayamli véleménye. Az ősi "újév ünnepet" Erginer erősíti, míg Acipayamli nem ad magyarázatot az ünnep keletkezésére, eredetére, csupán folklorhátterére világít rá.
6. Acipayamli, O. Ankara. 1974. 22.
7. György barát, a "Szászsebesi Névtelen" húsz éven át raboskodott Törökországban. Értekezés a törökök szokásairól és gonoszságairól 1438-58 című feljegyzésében értékes néprajzi adatokat közöl. Közzéteszi Tardy Lajos, Budapest, 1977. 104.
8. Hafiz, N. Ankara. 1982. 237-242.
9. Eyuboglu, I. Z. Istanbul. 1987. 192.
10. Acipayamli, O. 1974.
11. Mészáros Gy. 1906. 147.
12. Acipayamli, O. 1974.
13. Bora Nogayoglu közlése, Isztambul. 1991.
14. Acipayamli, O. 1974.
15. Ali Bilgin közlése, Isparta. 1989.
16. Acipayamli, O. 1974.

I r o d a l o m
- Acipayamli, Orhan
1974 Türkiy'de bahar bayrami Hidrellez. Antropoloji Dergisi, Ankara
- Erginer, Gürgüz
1984 Uşak halk takvimi, halk meteorolojisi. Ankara
- Eyuboglu, Ismet Zeki
1987 Anadolu inançlari. Istanbul
- Hafiz, Nimetullah
1982 Kosovo'da Hidirellez ádetleri = Milletlerarasi Türk Folklor Kongresi Bildirileri IV. Ankara
- Kutlu Muhtar
1987 Şavakli Türkmenlerde göcer hayvancilik. Ankara
- Mazahéri, Aly
1989 A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-13. századig. Budapest
- Mészáros Gyula
1906 Az oszmántörök nép babonái. Ethnographia.
- Tardy Lajos
1977 Rabok, kalmárok az oszmán birodalomról. Budapest

 

Török lakodalmas szokások

A tőlünk távol élő népek kultúrájáról szóló leírások méltán keltik fel az olvasók érdeklődését. Különösen érvényes ez, a "mesés keletről" szóló munkák esetében. Az egzotikus vonásokat keressük bennük, holott a varázslatosnak hitt külsőségek mögött ugyanolyan tradíciók húzódnak meg, mint amilyet, - ha töredékeiben is - saját népi kultúránkból is ismerhetünk. A török folklórban számos párhuzamra lelhetünk, hiszen a magyar népi kultúra ezer szállal kötődik a török népekéhez.
Alább, a kisázsiai törökök lakodalmas szokásaival ismertetjük meg az olvasót, előrebocsátva azt, hogy Törökország sajátos társadalmi fejlődésének következtében a városi és a falusi kultúra még ma is élesen elválik. A falusi közösségek meglehetős zártsága miatt a hagyományok elevenen élnek, a helyi szokásjognak nagyobb szabályozó ereje az élet minden területén, de különösképp a párválasztás terén máig hat.
A török szokásokból a párválasztásnak az alábbi formáit ismerjük: a nőrablás, vadházasság, gyermekjegyesség, a kendőpénz-fizetés útján - a szülői akarat érvényesítésével - létrejött párkapcsolat, és az özvegyek életközössége.
A nőrablás feudális örökségként terheli a török társadalmat. A törvény szigorúan fellép az elkövetővel szemben, ezért ha nem is gyakran, de napjainkban is előfordul. Sivas, Kastamonu és Kütahya vidékén két formáját ismerjük: az egyik az erőszakkal elkövetett nőrablás, a másik, a szülői akarat ellenére ugyan, de a lány beleegyezésével történt szöktetést. Utóbbinál elegendő a kútnál, vagy az úton ellopni a lány fejkendőjét. A nőrabláshoz hasonlóan a vadházasságot sem nézik jó szemmel. Utóbbit rendszerint olyan házasodni akaró, de kellő "kendőpénz" vagy a lakodalmi kiadásokhoz szükséges pénzzel nem rendelkező legények követik el, úgy, hogy két hasonló helyzetű és szándékú legény szövetkezik, s olyan családot szemelnek ki, ahol két eladósorban lévő lány él. Elcsalják őket, "megbecstelenítik", majd hazaviszik őket a fiús házhoz. Mivel a lány családja becsületén folt esett, a szülők kénytelen-kelletlen befogadják az újdonsült feleségeket. Gyakran előfordul azonban, hogy a szerencsétlenül járt lány rokonsága fegyverrel vesz elégtételt a sérelemért. Mindegy milyen módon, de a házassági kapcsolat megpecsételődött, bár az így született frigyet nem kíséri rokonszenv. A közösség sokáig felemlegeti, megbélyegzi a családot. Az Eskişehir környékén lakó cserkeszek körében ha nagyritkán előfordul a feleségszerzésnek ez a módja, sohasem saját falujukból rabolják a lányokat, mert a közösség szigorú elégtételt venne. A más faluból hozott feleséggel az új családot nem engedik megtelepedni. A fiatalok számára az új élet kezdése szó szerint értendő, valóságos földönfutóvá válnak, más vidéken kényszerülnek megtelepedni. De életük végéig keserű kenyeret esznek.
A párválasztás ritka, de létező formája a gyermekjegyesség, amikoris két család kizárólag gazdasági érdekek alapján úgymond "már a bölcsőben" egymásnak ígéri gyermekeit. Amint a lány felcseperedik, a pubertáskort épp hogy meghaladja, akarata ellenére is az előre megkötött egyezség értelmében férjhezadják. Bár az alkotmányos jog nem ismeri el az effajta házastársi köteléket, a szokásjog mindenkor erősebbnek bizonyul. Az adott szó olyannyira kötelez, hogy kibúvót csak az egyik fél halála jelenthet. Ha a lánnyal kapcsolatban bármi probléma, bűnnek, szégyennek számító dolog felmerül, a büntetés, amely akár a halálát is okozhatja, "megengedett". Csupán ez az egyetlen módja a gyermekjegyesség felbontásának.
Az iszlám jogrend és a népi jogszokások értelmében is elfogadott az özvegyek életközössége. Feltétel csupán az, hogy mindkét fél köteles az előző házasságból származó gyerekeit az új családba vinni. Elsősorban szociális megfontolások alapján jön létre az életközösség.
A társszerzés gyakoribb, Kelet- és Dél-Anatalóiában általánosnak mondható formája a kendőpénz-fizetés ellenében kötött házasság. Amint nősülő sorba került a legény, hasonló társadalmi helyzetű családból kiszemelnek egy hozzávaló lányt és "kendőpénz-fizetés" fejében feleségül veszi. Előfordul, hogy a két család kettős kapoccsal biztosítja az összetartozást, ami szintén gazdasági okokkal magyarázható: ha mindkét családban van házasuló korban levő lány és fiú gyermek, egymáshoz adják őket.
Ez esetben megegyezéssel mentesülnek a pénzfizetés alól. A menyasszonyért fizetett összeg helyi értékrend szerint változó de általában magas, ami nem kevés terhet ró a fiús családokra. Szemléletes példát hoz a Hürriyet újság 1975. 3. hó 13-i száma: "Délkelet-Anatólia Doganď nevű falvában a 13 éves Hasan Orbay feleségül vette a 12 éves Ferga Açart, de a szokásos "kendőpénzt", 30.000 lírát nem fizette ki. A lány anyja (5 gyermeket nevelő özvegy) eltekintett a fejpénztől és vejét nemcsak mint lányának férjét, hanem mint saját gyermekeinek nevelőapját is tekinti." Arról, hogy a "gyermek-vő" miként fog eleget tenni családfenntartó kötelezettségeinek, nem szól a hír. Azonban nemcsak mint kiragadott érdekesség fontos, egyben azt is jelzi, hogy a biológiailag korán érő lányok hamar házasságra léphetnek. Keleten, többségüknél 10-14 éves kor között ez be is következik. Kizárólag a helyi szokások, a közösség megítélésén múlik, hogy mikor tekintik érettnek, úgymond nagykorúnak a nőt. Rendszerint akkor, ha a pubertáskoron túl ért, az anyaság vállalásának látható biológiai jeleit magán viseli, s a ház körüli teendők elvégzésében is kellő gyakorlatot szerzett. Az iskoláskor sem szab határt, hiszen a tankötelezettség az elemi iskolára szorítkozik. Betarttatása szinte lehetetlen például a vándorló, nagyállattartó közösségeknél, akik iskola, vagy egyáltalán falu közelébe csak a teleltetés idején jutnak. A nők szinte kizárólagos feladata a házimunka és a gyermeknevelés. A lánygyermek jövetelének nemigen örülnek, annál nagyobb az ünneplés, ha fiúval szaporodik a família, hiszen a családi munkaszervezetben az erős férfikézre nagyobb szükség van. A férfiak házasságkötésének korhatára ezért magasabb, törvényszabta határ ugyan itt sincs, de általános elvárás, hogy a katonaidejét kitöltse, valami szakmát vagy a gazdálkodásban némi jártasságot szerezzen a nősülés előtt álló fiatalember. A török férfi 20 éves kora előtt nagyon ritkán házasodik. A család vagyoni helyzete, a jogi népszokások, a házasságkötés utáni vagyoni önállóságra nemigen ösztönöznek, így természetes, hogy a családfenntartó, az apa akarata döntően befolyásolja a párválasztást.
A szülői akarat érvényesítésével - de a fiatalok szimpátiájának figyelembe vételével létrejött párkapcsolat képezi az általánosan elfogadott és a legszélesebb körben gyakorolt módját a párválasztásnak. Az így létrejött kötelék köré kristályosodott az a szokáskör, ami a lakodalmas cselekmények résztvevői számára oldott, és emlékezetes alkalommá vált. A török hagyományok szerint a lakodalom eseménysorozata az alábbiak szerint történik: párválasztás, lánykérés, igérettétel (eljegyzés), lakodalmi hívogatás, leánybúcsú - legénybúcsú, a lakodalmi jelképek kitűzése, menyasszony-fogadás, esküvői szertartás, nászéjszaka.
A házassági kötelékről sajátos nézeteket vallanak. A férfi, attól a perctől kezdve, hogy feleségül vette asszonyát, szinte kizárólagos tulajdonának tekinti. Mindenben a férfié a döntő szó, az asszony erényeit, komolyságát azon mérik, hogy mennyire tartja tiszteletben a férjét. Mivel a fiatalok általában nagyon korán kötnek házasságot, rendszerint a szülőkkel együtt élnek, életükben meghatározó szerepet tölt be a férj családja. Szemléletes példát hozhatunk a vándorló nomádok szokásaiból: A nomádok újházasai még külön sátrat sem verthetnek maguknak, életük minden percét megosztják a nagycsaláddal, a házasságkötés után az újasszony szótlanságra ítéltetik. Az urán kívül nem beszélhet senkihez - legfeljebb csak a gyerekekhez - s ha mégis halaszthatatlan közlendője van, előbb kezet csókol annak, akihez beszélni akar és szót kér. Csak akkor beszélhet, ha erre engedélyt kap. A szótlanság nemcsak a belső-anatóliai nomádok között élő hagyomány, hanem Kelet-Anatólia vidékén is általános volt, jól példázza az újasszony státuszát a házasságkötés után.
Az újházasok és a szülők együttélésének elsősorban gazdasági okai vannak. A paraszti munka a családi munkaszervezetre épül, amelyben a család minden tagjának életkorához, erejéhez mért feladata van. A vagyoni helyzet már a párválasztásnál döntő: a lényeg, hogy a vagyon ne osztódjon.
Másik fontos szempont, hogy a két család azonos társadalmi rangú legyen. Kézművescsaládból származó legény ritkán házasodik földműves famíliából. Olyannyira döntő a vagyoni helyzet és társadalmi hovatartozás, hogy például a jürükök között még ma is általános a rokonházasság. A párválasztásnál nagy súllyal esik latba a lány erkölcse. Rosszhírű lány - legyen az a legszebb, legháziasabb, legtisztább - nem is álmodhat arról, hogy a faluközösségben párjára akadhat, ezért a fiatal lányok rendkívül visszahúzódóak, minden módon igyekeznek megőrízni jóhírüket. Udvarlásról, társas szórakozásról a falusi lányok esetében nem is beszélhetünk. A városban élők élete ettől lényegesen eltér. A városi (elsősorban nagyvárosi) életmód másságából adódóan a szigorú szexuálerkölcsi felfogás némileg oldódott, de egy "rendes" lány esetében elképzelhetetlen, hogy naplemente után szórakozni menjen a párjával. Legfeljebb, csak szülők társaságában.
A párválasztásnál az említett okok hangsúlyozásával az apáé a döntő szó. A hagyományoknak megfelelően az apák szemelik ki fiuk jövendőbelijét. A szülők egymás között döntenek, sok helyen valósággal meglesik a kiszemelt lányt. Erre jó alkalom kínálkozik a nagy közös munkák idején, (bulgurfőzés, gyapjúmosás, szőnyegmosás) és a gyakori találkozások színhelyén: a kútnál. Heteken, hónapokon át is "szemmel tartják" a kiválasztott lányt, úgy, hogy az egy lépést sem tehet anélkül, hogy a jövendőbelije szülei ne tudjanak róla. Beavatják a legényt is, s ha nincs kifogása ellene, elküldik a követeket, hogy puhatolózzanak a lányos háznál. Követként férfiak és nők is mehetnek, de rendszerint az utóbbiakra bízzák, nagy diplomáciai érzéket kívánó feladatról lévén szó. Csak néhány látogatás után adják elő:

- Isten akaratából, a próféta segedelmével eljöttünk,
hogy megkérjük a lányotok kezét...

Ha tetszik az ajánlat, és a lánynak sincs kifogása ellene a követeket serbettel (üdítőital) kínálják.
Általában kitérő választ adnak, "kicsi még a mi lányunk", meg "majd megbeszéljük, jöjjenek el egyszer a férfiak is". A tartózkodást persze senki nem veszi komolyan, mindnyájan tudják, csupán arról van szó, hogy nem illik azonnal igennel válaszolni. Ám ha nem tetszik a vőnek való, egyszerűen azt felelik: "Próbálkozzatok máshol... nincs nekünk időnk erre..." vagy a kapun sem engedik be a követeket.
Legyen az férfi, vagy női követ, rokonnak vagy jó ismerősnek kell lennie és fontos, hogy rátermett, ékesszóló legyen, hiszen minél szebben festi le a kérőt, annál biztosabb a siker. A jürükök (nomád, türkmén eredetű etnikai csoport) között más szokás járja: ha elérkezett az idő, az apa maga mellé vesz két férfit és elmegy lánykérőbe. Vagy azt a választ kapják, hogy "lehetetlen", vagy ha tetszik a kérő, de leginkább a családja, (vagy annak jószágállománya) akkor bizakodóbb a hangulat, de igent ők sem mondanak azonnal, mert az roppant illetlen volna. Ám a lány jegykendőt küld a fiú anyjának, az pedig valamilyen írást az igérettételről, vagy más, értékesebb ajándékkal viszonozza. Aztán megállapodnak a házasságkötés napjában. A két fiatal azonban nem is találkozik egymással, négyszemközt pedig csak a nászéjszakán lehetnek. Az ígérettétellel tehát megtörtént az eljegyzés, és kezdetét veszi a sokszor évekig is eltartó jegyesség.
Eljegyzéskor a szokásos ajándék a lokum (édesség) és kávé, amit a meghívottak visznek, mintegy hozzájárulnak a vendéglátáshoz. A menyasszony rokonai aranyat ajándékoznak és pénzt tűznek a lány ruhájára. Minél jobb anyagi helyzetben van a menyasszony, annál több aranyat visel. Némelyik csuklójától a könyökéig érő aranykarperecet hord, magán viseli minden személyes vagyonát.
Ha jó körülmények között él a család, zenészeket is hívnak a mulatságra. Ez alkalommal a fiús ház állja a költségeket. (A zenészek ruhájára is pénzt tűznek fizetségül.)

Vendéghívás

A lakodalom igazi előkészületei a vendégek meghívásával kezdődik. Faluhelyen ez nemcsak a rokonságnak, szomszédoknak szól, hanem szinte minden családot érint. Meghívó gyanánt szappant, gyufát, helvát (édesség) hordanak szét, mindenki a maga rokonsága és baráti körében.
A Belső-anatóliai falvakban szokás, hogy azon a napon, amikor a meghívás zajlik, a fiús házból a menyasszony házához fél kg. hennát (rituális növény) és maréknyi ezüstpitykét küldenek.
Ha a vőlegény jómódú, jegyajándékot is küld, ami rendszerint ruhaanyag, fátyol, zsebkendő, némi leblebi (szárított csícseri borsó), cukor, lokum, szőlő, egy tyúk és egy zászló kíséretében. (Lókumot azért, hogy megadják a vendégsereglet "szájízét", a tyúk a termékenységet jelképezi (nem vágják le azonnal) a zászlót pedig azért, hogy tűzzék ki a kapura. A lakodalom valójában a zászlók kitűzésével veszi kezdetét. Rendszerint kétféle zászlót használnak, az egyik a török nemzeti lobogó, a másik pedig szimbolikus zászló: három ágú botra hagymát, egy-egy almát, meg egy darab szövetet tűznek. A zászlót mindig őrzik, a lakodalmas gazda a kezéből egy percre sem teheti le, mert azonnal ellopja valaki, és csak jelentős váltságdíj ellenében adják vissza. Ha nem kerül elő a zászló, nem lehet folytatni a lagzit.
Viszonzásként szintén édességet küld, a menyasszony családja, amit a vőlegényes ház szétoszt a szomszédok között, mintegy bizonyítva ezzel, hogy nem akármilyen menyecskét hoznak a házhoz, bőkezűek a szülei.

Hozománynap-menyasszonybúcsú

Az esküvőt megelőző napok valamelyikén tartják a hozomány-napot, aznap éjjelén pedig a lánybúcsút. A lányok kelengyéjét igen korán, gyakran már két éves korától kezdik gyűjteni. Először csak a csecse-becséket, az apró dísztárgyakat rakják el, majd lassan lassan párnákat, takarókat, lepedőket, asztalterítőket vásárolnak és varrnak. Kendőből 60-70 darabot is összegyűjtenek. Ágyneműből rendszerint annyit adnak hozományba, hogy egy életre kiszolgálja a családot.
A menyasszonyláda telis-tele törlőruhákkal, fehérneműkkel. A menyasszony kelengyéit közszemlére bocsájtják, kiteregetik egy szobában, s mennek a rokonok, ismerősök, mustrálják, hangos szóval dícsérik, vagy szapulják a hozományt.
Ez a nap teljesen a menyasszonyé. Minden figyelem rá összpontosul. Amint beesteledik, elkezdődik a lánybúcsú. Faluhelyen ez rendszerint a menyasszony házában, míg városon, a fürdőben zajlik. Elsiratják a menyasszonyt, elbúcsúztatják a leányélettől. A rituális mosakodásnak megfelelően hennával kenik a kezét (körmét és a tenyerét) a halántékán egy csíkot, a lába-körmét, a mellét és a szeméremtestét. A henna feloldja a bűneitől és miután hosszú ideig megmarad a bőrön, mindenki számára elérhetővé teszi, hogy a menyasszony megtisztulva áll az új élet kapujában. A menyasszony búcsúztatásán csak a nőrokonok és a barátnői vesznek részt. Énekelnek, táncolnak, az ünnep hangvétele azonban inkább kesergő, mint vidám. Miután a menyasszony visszatér az otthonába, helyenként almával és dióval dobják meg. Ekkor szokás az ismerősök ajándékát átadni, ami rendszerint úgy zajlik, hogy valamelyik rátermett idős asszony hangos szóval kikiabálja, hogy kitől, mit kapott a menyasszony. Ilyenkor háztartási kellékeket és pénzt szokás adni. (A pénz összege mindig változó = követi az inflációt. 1991-ben 10-50 ezer líráig terjedő összeg volt a szokásos, amit dobozba gyűjtöttek, vagy a menyasszony ruhájára tűzték, előtte azonban "megkerekítették" vele a fejét.)
Néhány faluban a hozománynapon a menyasszonynézést is megejtik. Az ünneplőbe öltözött, aranyakkal felékesített menyasszonyt a fal mellé állítják, s az érdeklődők, köztük a vőlegény rokonai is, megnézhetik az arcát. Ilyenkor is szokás ajándékot adni, cipőt, ruhát, egyéb apróságot.
A mulatság rendszerint reggelig tart, módot ad arra, hogy a jókívánságok mellett bizonyos termékenységvarázsló eljárásoknak is szerét ejtsék. Kelet-Anatólia vidékén számos faluban szokás a lakodalmas ajándékok között a gyümölcsökkel, hagymával, cukorral teleaggatott faágat adni, ami a lakodalmas életfát, a bőség és termékenységvarázslás eszközét jelenti.
Erzurum vidékén a "henna éjjelét" követő reggelen a menyasszonyt anyja öltözteti, majd egy gazdag házból hozott kelttészta-darabot tesznek a fejére. Előzőleg a tésztát anyatejjel spriccelték le. Eskisehirben, hogy egészséges gyermekei legyenek, a menyasszony ölébe gyermeket ültetnek, s ugyancsak itt, kakasvérrel spriccelt vaskarkötőt adnak át, amit mindaddig visel, míg állapotos nem lesz. (A karkötőt hét házból összeszedett vasdarabkákból készíttetik el.)
Ugyanitt a menyasszonnyal farkashúst etetnek vagy árpa-ocsúra ültetik, hogy termékeny legyen. Vége-hossza nincs a különféle praktikáknak amelyek a leendő asszony termékenységét célozzák, hiszen a jövőbeli életének értelmét, értékét az határozza meg, hogy hány gyermeket képes a világra hozni, egyáltalán képes-e gyereket szülni.
Jaj annak az asszonynak, aki terméketlen mert azon túl, hogy valószínűleg "új állja a helyét", még az egész faluközösség megvetésére is számíthat.

Vőlegénybúcsú

Amíg a menyasszonyos háznál a lánybúcsút tartották, a vőlegény szórakozott, legénybúcsút tartott. Férfirokonai, barátai társaságában tölti e napot és az éjszakát. Amolyan legényes viccelődés járja, gyakran felemlegetik neki, hogy "Bekarlik - sultanlik" = a nőtlenség szultánság - vége az aranyéletnek. Nagy mulatást csapnak, ami rendszerint a ház előtt rakott tűz körül zajlik. Itt táncolnak, lövöldöznek és jócskán fogy a zamatos ánizspálinka.
Ez a legénybúcsú vidám része, a komoly dolgokra csak másnap kerül sor, amikoris a lakodalmas gazda vezetésével elmennek a fürdőbe, imádkoznak, hennával festik a kezüket. Miután a jelenlévők széttárt karral és feltartott tenyérrel "amin"-t mondanak, megszólalnak a ramazándobok, visszatérnek a vőlegényes házhoz és összeverődik a lakodalmas menet, hogy elhozzák a menyasszonyt.

Lakodalmas játékok

A napokig tartó lakodalmi eseményeknek közvetlenül nem lehet részese mindenki; bár a vendéglátás sok személyre szól, nincs az a gazdag ház, amely egy egész falut - olykor kettőt is - meggyőzne étellel és az italként közkedvelt serbettel. A kívülrekedtek szórakoztatására rendezik a lakodalmas játékokat, a bírkózó, gerelyvető versenyt, vaddisznóvadászatot, lövészetet. A versenyeknek mindig nagy a tétje, ha csak egy falun belül zajlik, akkor a legügyesebbnek kijáró bajnoki cím és ehhez mért ajándék a jutalom. Ha két falu között zajlik a viadal, (mert különböző falubéli az új pár) akkor természetesen az egész falu "becsületéért" folyik a verseny. A versenyek mikéntje a helyi hagyományok szerint változik. A legkedveltebb a bírkózás, amit több súlycsoportban is bonyolítanak. Ha sok a jelentkező, akár három napon át is tarthat a verseny. Rendszerint szerda a versenyek napja. A győztesnek kijáró jutalom egy kos és pár líra.

Vendéglátási szokások, lakodalmas ételek

Vendégnek számít mindaz, aki a lakodalomba hivatalos. Hívatlanul nem illik menni. A jürüköknél a hívatlan vendéget a sátor bejárata melletti sarokba vezetik, mondván, hívatlan vendégnek itt a helye, és nem sok öröme van a vendégségben.
A napokig tartó lakodalmas események és a résztvevők sokasága miatt szólnunk kell a vendéglátásról. A törökök vendégszeretete közismert, s az is, hogy a török házban mindig étellel kínálják a vendéget - amit nem elfogadni a legnagyobb illetlenségnek számít. A lakodalom, lévén a legnagyobb esemény az ember életében, olykor az egész faluéban is, rengeteg pénzt felemészt, mert mindenki ki akar tenni magáért, hiszen egy-egy lakodalom hosszú ideig beszéd tárgya a falvakban. Azonban mindenkit lehetetlenség vendégül látni, ezért csak a közeli rokonokat, barátokat messziről jött vendégeket kínálják étellel. A lakodalmi események többi résztvevői, a bámészkodók, szomszédok, ismerősök saját otthonukban étkeznek, a lakodalmas háznál csupán édességgel, teával kínálják őket.

Lakodalmas étrend

Az esti étkezés számít főétkezésnek, ez alól csak a lakodalom utolsó napja, a házasságkötés napja számít kivételnek, amikoris már délben elkezdődik a lakoma, és egészen a koraesti órákig nyúlik az étkezés ideje. Főétel a tyúkhúsleves, ami tejfölös habarással a becsinált levesre emlékeztet. (A levesek általában joghurtos habarással készülnek, savanykás ízűek. Feltehetően a nagy meleg miatt alakult így.) A húsételek közül legkedveltebb a juhhús, ünnepi alkalmakkor, így lakodalomban is rizses birkahús, esetleg kecskehús, ezeket pörköltnek és sültként fogyasztják. Marhát csak a jómódúak vágnak, természetesen akkor annak húsát készítik el többféleképpen. Rendszerint 6-8 féle ételt tálalnak, melyek között az említetteken kívül a tyúkhús pörköltnek és sülve is szerepel. Köretként a burgonyát, rizst, valamint bulgurt (főtt-szárított búza) fogyasztanak.
Elmaradhatatlan a paszulypörkölt és a fő ételeket kisérő saláták. A főételek sorát mindig a tejberizs zárja, s csak ennek elfogyasztása után kínálják a süteményeket, a sós, túrós rétest, a diós-mézes baklavát, a lokumot, a sós túróspogácsát.
Mivel a török falusi házakban nincs asztal, az ételeket szinin (nagy kerek tálca) tálalják. Kis tálkákba minden ételből tesznek minden tálcára és ezek mellé telepedve fogyasztják. A férfiak és az asszonyok külön étkeznek. Előbb a férfiak és csak órák múlva az asszonyok és a gyerekek. Italként az ánizspálinka és a serbet járja, utóbb már a sör is.

Az ételek elkészítése

Ha az időjárás engedi, az udvaron főzik a lakodalmi ételeket. Minden udvaron van a kenyérsütő kemence oldalába építve egy tandir, (szabadtűzhely) is, ami alá aprófával vagy tezeggel (szárított trágya) tüzelnek.
Ha "véletlenül" esik az eső - ami szinte lehetetlen, mert Anatóliában az évi csapadék alig éri el a 400 mm-t, akkor az udvarról nyíló konyhában, a nyári konyhában készítik el az ételek egy részét, a többit a szín alatt álló kenyérsütő kemence melletti tandiron.

A lakodalmas menet

A lakodalmi rendezvények sorában a fénypontot a lakodalmas menet elindulása és a menyasszonyfogadás jelenti. Amikor túljutottak a lány és legénybúcsún, minden készen áll arra, hogy a menyasszonyt az új otthonába vigyék. Leszedik a házakról a lakodalmas zászlókat, és a hagyományoknak megfelelően rendezik a soraikat. Az első sort a zászlóvivők képezik. A másodikban egy csoport fiatalember áll, akik kezében tőr van, és tisztük szerint vigyázzák a zászlóvivőket, ha ugyanis a tömegből valakinek sikerül elragadni a zászlók valamelyikét, csak jókora összeg fejében lehet visszaváltani. A harmadik sorban a zenészek haladnak, akik tamburinnal vagy ramazándobbal adják a menet ütemét. Ezután következik a yengék (sógornők, barátnők, közeli nőrokonok) 15-20 főnyi csoportja, majd a falubeliek ráérő népes tábora.
A belső-anatóliai falvakban lóval mennek a menyasszonyért. A lovat a lakodalmas gazda vezeti.
Nagyon gondosan választják ki a lakodalmas lovakat. Kezesnek, értelmesnek kell lennie, mert ha nem azt teszi amit parancsolnak, rossz előjel lehet a házasságra nézve:
- Ha ugrál, makrancos - megromlik a házasság, az asszony más férfihez szegődik.
Gondosan feldíszítik a lószerszámokat, különösen az ígérettől óvó gyöngyökkel bánnak bőkezűen, mert ilyenkor leginkább a szemmelverés árthat. Díszes nyeregtáskát tesznek a ló hátára, ebbe rakják a menyasszony értékeit. Majd őt is lóra ültetik, a holmiját pedig szekérre rakják. Amikor a lóra felsegítik, az anyja búzát, tökmagot és cukrot dob a fejére. Így várja, hogy elinduljon a lakodalmas menet, amely végigviszi a falu utcáin. Közvetlenül mellette mennek a fivérei és az apai ágról való rokonok.
Amíg a menet az utcákon halad, a gyerekek köteleket feszítenek ki, - elkötik az utat, amit a menyasszony apja bőkezű ajándékkal vált ki.
A nomádoknál valamivel egyszerűbb a lakodalmas ceremónia. A menyasszonyt felékesítik, madártollas sarut húznak a lábára, lóra ültetik, és hangos ujjongás és lövöldözés kiséretében az apja átadja a vőlegény küldötteinek.

Befogadás, menyasszonyfogadás

Amint a lakodalmas menet a vőlegényes ház kapujához érkezett, a kisérő legényeket némi baksis szétosztásával szélnek eresztik. Ha elégedetlenek a jutalommal, csúf tréfát űznek, ilyeneket kiabálnak, mint: "A ló farka redves, a menyasszony terhes." Ennél nagyobb sértést pedig el sem lehet képzelni, tehát igyekeznek megfelelő összeget szétosztani közöttük, aztán megkönnyebbülten nyugtázzák, ha csendben elment a dolog.
A kapuban a vőlegényes násznép, élén az apóssal, anyóssal fogadja a menyasszonyt, aki mindaddig nem szállhat le a lóról, amíg erre engedélyt nem kap.
Az após búzát, cukrot hint a fejére, és némi aprópénzt is szór rá, majd a kapu előtt feláldoznak egy bárányt vagy kakast.
A menyasszony csak azután szállhat le a lóról, miután kifolyt az áldozati állat vére. Faggyúval keni meg a kapufélfát, és háromszor megnyitja a kaput, majd csak azután lépheti át a küszöböt.
A nomád törzseknél élő hagyomány szerint a menyasszony-fogadáskor a vőlegény apja néhány kecskét, juhot vagy teheneket ajándékoz az új párnak, s amint a menyasszony leszállt a lóról, két vöröshagymát és egy almát dobnak hozzá. Amint ez megtörtént, megszólalnak a puskák, és hírül adják a menyasszony befogadását. Bevezetik a házba, leültetik valamelyik sarokba, s ott várja, hogy megjelenjen az imám, és a vallási szertartásoknak megfelelően megköttessék a házasság. Újabban kötelező a polgári házasságkötés is, de ez nem zajlik különösebb ceremóniával. Csupán annyiból áll, hogy két tanú jelenlétében a muhtar (falugazda) szobájában aláírják a házassági szerződést. Az egyházi szertartás kap nagyobb jelentőséget, de a falvakban szokás szerint a pap megy a házhoz. A házasságkötés órája nincs meghatározva "amikor eljön a sora", akkor vonulnak el az imám és két tanú jelenlétében. A pap imát olvas, majd megkérdezi a vőlegény családját képviselő tanútól: "Befogadjátok-e a családba pl. Bedriya lányát Mesudét?" - Igen." Pl. "Fetiya fia Cemal elfogadod-e társadul Bedriya lányát, Mesudét? - Igen." Ezek után "Allah" parancsára" és a "próféta áldásával" megköttetett a házasság.
Mindnyájan magukban elmondták a Korán fátiha szúráját és egy hangos ament. Közben az udvaron vagy a ház előtt az utcán táncol, énekel a vendégsereglet. A lakodalomnak azonban ezzel még nincs vége, hiszen a mindent eldöntő nászéjszaka még hátra van.
Már éjfél is elmúlik, mire a fiatalok végre összekerülhetnek. Noha az eredmény intim természetű, az egész közösség várja megtörténtét. A szokás úgy kívánja, hogy valaki "őrködjék" a kulcslyuknál - hallgassa a fiatalok beszédjét, nehogy a születendő gyerekük süket legyen.
A férj valamelyik rokona pedig puskával a kezében várakozik kint, s mihelyt a férj teljesítette a kötelességét, azonnal meghúzza a ravaszt, hogy hírül adja, a menyasszony szűz volt, a férj pedig nem impotens, és végre mindenki hazatérhet. Ha netán nem szűz a menyasszony (ami szinte elképzelhetetlen), a virradat már újra az apja házánál találná. Ha az ifjú férj impotensnek bizonyulna, akkor haladéktalanul értesíteni kell a szüleit. Azt tartják ugyanis, hogy ha valaki egy madzagra csomót köt miközben a hodzsa megköti a házassági szerződést, "gúzsba köti" a férj szexuális képességét, s ha a madzagot még tűzbe is veti, a varázslat alól csak egy igen tekintélyes hodzsa megpillantása oldozza fel. Nagyon gyakori ilyenkor az impotencia, de az emberek semmiféle ésszerű okot nem hajlandók tekintetbe venni, hodzsától-hodzsáig hurcolják a szerencsétlent, akinek szégyenében még az élettől is elmegy a kedve. Az így járt férfiak közül sokan megkísérlik az öngyilkosságot.
A házasságkötés után a fiatalok többsége a férj szüleivel lakik együtt. Az utóbbi húsz évben megindult gazdasági fejlődés, az infastruktúra kiépülése azonban magával hozta az elvándorlást. Ami korábban elképzelhetetlen volt, ma már senkit nem botránkoztat meg, a fiatalok egy része városokban vállal munkát. Ez természetszerűen a hagyonyos faluközösségek fellazulásához, lassan a felbomlásához vezet, s a hagyományok is lassan megváltoznak. A városokban élők lakodalmi szokásrendje jól mutatja a változást: míg a falusi lakodalom egy hétig tart, addig a városban csupán 2-3 napon át. A vendéglátási szokások is merőben eltérőek, természetesen a résztvevők köre is, nem beszélve a viseletről. Belső-Anatólia falvaiban a lakodalmat ülő menyasszony ruhája alig tér el (legfeljebb a fátyla, fejdísze) a hétköznapi viselettől, míg a városi menyasszonyok ünnepi ruháját a divat megváltoztatta.
A szokások változása, különbözősége tehát elsősorban az életmód függvénye. A hagyományok jó része azonban olyan mélyen gyökerezik a tudatban, hogy változása sokkal lassabban megy végbe, így - a néprajzi gyűjtő szerencséjére - napjainkban is jól kutatható.

A téma összefoglaló irodalma:

-Acipayamli, Orhan
1974 Acďpayamda dügün folkloru. Antropoloji Dergisi (1973-1974) Ankara.
1978 Pertuvan 'da kiz isteme ve dügün. Antropoloji Dergisi, Ankara, 1978.
-
Başar, Zeki
1972 Erzurum'da tibbď ve mistik folklor araştďrmalarď. Ankara
-
Çetinkaya, Haydar
1982 Kars yöresi Terekeme köy dügünlerinde şah bezeme ve kaldďrma gelenegi.=Milletlerarasi Türk folklor Kongresi Bildirileri. Ankara
-
Dankó Imre
1962 Az almaszimbolika magyar vonatkozásai.Ethnographia
-Makal, Mahmut
1967 Allah árnyékában. Bp.
-Öztelli, Cahit
1983 Halk türküleri, Istanbul
-Tanyďldďz, Ali
1990 Honamli yörükleri. Isparta
-Örnek, Sedat Veyis
1977 Türk halk bilimi, Ankara
-Yaşa, Ibrahim
1962 Tűrkiye'de Kďz Kaçďrma Gelenekleri ve Bununla Ilgili Bazď Idari Meseleler. Ankara

 

Adatok az anatóliai törökök rokonsági rendszeréhez

A rokonsági rendszerek, a vérségi alapú társadalmi intézmények kutatása a múlt században indul Morgan, L.H. munkájával.[1] A morgani eredmények hatására fordul a figyelem a világ népeinek rokonsági rendszere felé, a természeti népekkel foglalkozó munkák nagy teret szentelnek a társadalmi háttér megrajzolására, elemzésére, feltárva a különféle népek, népcsoportok vérségi alapú intézményrendszerét. A különböző osztályozási kísérletek közül csak azok állták ki az idő és a tudomány próbáját, amelyek tekintettel voltak a rokonsági rendszer mögötti gazdasági alakulatokra is. A kiinduló koncepció minden osztályozási kisérlet esetén a morgani felosztás volt.[2] Morgan a leíró (descriptív) terminológiák osztályozását három nyelvcsaládra bontva végezte, részletesebben foglalkozott az árja, szemita és az uráli családok rendszerével. Az utóbbi jelentett legnagyobb problémát számára, ugyanis mindazokat amelyeket nem tudott sem az árja sem a szemita nyelvekhez sorolni, turáni családnéven foglalta össze. Kivéve a kínait és a rokonnyelveit. A turániból kiemelte az ugor és a török ágakat, uráli néven független csoportot alkotva belőlük. Morgan a rokonsági terminológia két különböző formáját a leírót (descriptív) és az osztályozót (klasszifikáló) különítette el. A két forma alapvető különbsége abból ered, hogy a leíró, az egyenesági és az oldalági rokonokat különböző terminusokkal választja el egymástól, míg az osztályozó az egyenesági és oldalági rokonokat azonos kifejezéssel illeti az ágakat terminológiailag összemossa.[3]
Az európai néprajztudomány, az európai etnológia nagy gonddal tanulmányozza a vérségi alapú társadalmi intézményeket. Bár a történelem folyamán formájukat és társadalmi súlyukat tekintve is változtak ezek az intézmények, ennek ellenére elemzésük napjainkban is hasznos lehet, mert számos archaikus vonást megőriztek.
Az anatóliai törökség rokonsági rendszere rendkívül összetett. Körvonalazható a törzsi- nemzetségi szervezet, illetve ezek lassú bomlásának eredményeként a városi és falusi, a letelepedett életformához kötődő rokonsági rendszer, a nagycsalád és a kiscsalád. Összefoglaló terminusait tekintve elsőként a törzset (aşiret) kell említeni. A törzshöz való tartozás a társadalmi tudat része ma is, nem etnikai csoportokhoz, hanem valóban konkrét nevekkel jelölt törzshöz tartozást takar. A nemzeti hagyomány 22 oguz törzset tart számon, leszármazottainak szokásaiban ma is eleven az atyák tiszteletére bemutatott állatáldozat, sőt a sírjeleikre a törzsi összetartozás jelét a tamgát is felvésik.[4]
Eleven társadalmi intézmény a nemzetség (boy, kábile). Egymással vérségi kapcsolatot feltételező gazdasági és társadalmi egységet takar. Nemcsak az élőket és a holt elődöket sorolják nemzetségbe tartozónak, hanem a jövendő utódokat is. Az apai leszármazási rend (ataerkil) jellemzi. Vertikálisan tartja számon a leszármazottakat. A nemzetségbe tartozók megjelölésére szolgáló terminus a kandaş -- vér- társ [5] az ugyanabból a vérből való, azonos vérségi leszármazottakat jelölő terminus, egyúttal mutatja azt is, hogy a nemzetség és a rokonság nem egymást fedő fogalmak. A rokon (akraba) fogalma a horizontális kapcsolatot jelöli amelybe már beletartoznak az oldalági rokonok is.
Aktív rokonsági intézmény a nagycsalád értelmű soy, [6] amely az élőket az apai rokonokat és a házasság révén hozzájuk kapcsolódóakat foglalja magába. Alapját képezi a családi munkaszervezetnek, egyben gazdasági és jogi egységet takar. Mi sem bizonyítja ezt jobban mint az, hogy gyakori a rokonházasság, ahol csak apaági rokonok jöhetnek szóba, s amely minden bizonnyal a közös vagyon egybentartását célozza.
A nomád állattartó yürükök nagycsaládszervezeteit szemléletes példával illusztrálja Ali Tanyildiz: a Honamli yürükökről írott könyvében.[7] A sátor népe az apa és a család nagyasszonyának (a legidősebb nő) tartozik feltétlen engedelmességgel. A családot érintő döntésekben az apa szava megfellebbezhetetlen.
A lányok házasság után elhagyják a családot, a fiúk azonban nem költözhetnek el, a menyeket befogadja a család, de a fiatal házasok nem verhetnek új sátrat maguknak, kötelesek a többiekkel egy fedél alatt élni. (A menyasszony, ill. újasszony rokonsági fokára ill. a családban elfoglalt státuszára utal az elnevezése: gelin -- gelen = jövőt, a családba jövőt jelenti.) Ugyancsak az alárendelt szerepére utal az a szokás, hogy csak akkor szabad szólnia, ha halaszthatatlan közlendője van, akkor is csak azután, ha engedélyt kapott rá. A feltétlen tiszteletadás jele az idősebbeknek nemre való tekintet nélkül kijáró kézcsók.[8]
A nagycsalád, mint vérségi összetartozáson alapuló társadalmi- rokonsági alakulat szinte érintetlenül él még a kirgiz, türkmén, tahtadzsi, krími tatár, üzbég, kazah etnikai csoportoknál, [9] elsősorban a nomád életmódot folytatók körében, hiszen maga az életforma diktálta követelmény az összefogottság, egymásrautaltság. Meglehetősen zárt közösségek jellemzik ezeket a csoportokat. A zártságot nemcsak az életmódból következő törvényszerűség, hanem a vallási endogámia is elősegíti. A nomádok esetében elképzelhetetlen hogy szunnita alavitával házasodjon, holott mindkettő muzulmán. Azonban a megtelepedéssel törvényszerűen velejár a korábbi kötődések fellazulása, a helyi közösségekbe való beolvadás. Két nemzedékváltás után már csak a kettős identitástudatot találja legjellemzőbb vonásnak a felületes szemlélő. Többnyire nyelvcsere is végbemegy, a törzsi- nemzetségi hovatartozás beépül a történelmi tudatba, de már etnikumhoz kötődés nélkül. Azonban a rokonsági terminusok időtállóbbnak bizonyulnak. A városi életformához köthető terminológiai rendszer még nem követi a változást, erre csak gondos vizsgálatok után derülhetne fény. Olyan vizsgálatokra gondolok, amely a terminusok etimológiáját és a hozzájuk tapadó társadalmi-gazdasági jelentésvetületet egyidejűleg érinti. Alább lássuk a városhoz kötődő terminusok rendszerét: [10]

Konszangvinikus rokonság

+ 4 =ükapám büyük babamin büyük babasi
dedemin dedesi
ükanyám ninemin ninesi
+3 = dédnagyapám a mai törökben összefoglaló
terminusa nincs
leíró terminussal dedemin babasi
-- büyük babamin babasi
dédnagyanyám ninemin annesi
+2 = nagyapám büyük babam, dedem
nagyanyám ninem, ebem
+1 = apám babam, ata, atam

0 = EGO

-1 = bátyám agabeyim
öcsém erkek kardesim (fitestvérem)
nővérem ablam
húgom kiz kardeşim, bacim
fiam oglum
lányom kizim
-2 = unokám torunum
-3 = dédunokám torunumun cocugu
-4 = ükunokám torunumun torunu

Összefoglaló terminusok

+3 = dédszüleim nincs rá összefoglaló terminus
+2 = nagyszüleim dedemgil
+1 = szüleim ebeveyim, anne babam, ailem
0 = testvéreim kardeşlerim
-1 = gyermekeim cocuklarim, bebelerim, yavrularim
evlâdim
-2 = unokáim torunlarim
-3 = dédunokáim torunlarimin çocuklari
-4 = ükunokáim torunlarimin torunlari

Oldalági rokonság

+1 = apa fitestvére
(nagybátyám) amca, emi
anya fitestvére dayi
apa nőtestvére
(nagynéném) hala, bibi (a kelet-anatóliai nyelvjárásban)
anya nőtestvére teyze (első jelentésben rokonsági
terminus, de idegenek megszólításként is
használják, ha az egonál idősebb nőről van szó)
0 = apa és anya testvéreinek
gyermekei kuzenler
unokabátyám amcamin oglu
(unokaöcsém is) dayimin oglu
unokanővérem amcamin kizi
(unokahúgom is) dayimin kizi
- 1 =fi- és nőtestvérek
gyermekei yengeler
(nem tesz különbséget a nemek között)

Affinális rokonság

+1 = apa és anya fitestvérének
felesége (nagynéném) yenge (azonos szóval jelölik mindkettőt,
megszólítás: név + yenge)
apa és anya nőtestvérének
férje (nagybátyám) enişte -- eniştem (megszólítás:
név nélkül pusztán enişte mint
tiszteletteljes megszólítás)
fitestvérem felesége yenge -- yengem
nőtestvérem férje enişte
fiam felesége (menyem) gelin -- gelinim
lányom férje (vejem) damat -- damadim
güvey -- ic güveyi
(ha a vő a lány családjához megy
lakni, ami igen ritka eset)

0 = férjem, uram kocam, beyim, erim, esim
feleségem karim, hanimim, eşim, zevcem
+1 = házastárs apja (apósom) kayin babam,
kaynata (-m)
házastárs anyja (anyósom) kaynata (-m)
házastárs nőtestvére
(sógornőm) görümce (görümcem)
házastárs nőtestvérének
férje (sógorom) enişte (eniştem)

A megjelölésekből kiderül, hogy részint leíró, részint osztályozó terminológiai rendszerrel állunk szemben. A városi rokonsági rendszerben is kirajzolódik a nagycsaládszervezet, hiszen mindenkit számon tartanak, holott városban kiscsaládos sejtekkel találkozunk a nagy család illetőleg a kiterjedt rokonság legfeljebb csak ünnepeken vagy temetéseken érintkezik egymással.
A faluhoz köthető paraszti gazdálkodás ugyancsak a nagycsaládszervezetre épül. A településrend is ennek alárendeltje. Egy bokorban, kerítetlen telkeken egymás mellett lévő házakban laknak ugyanazon gazdaság kiszolgálói. Azonban a modernizációval óhatatlanul együttjáró elvándorlás gyengíti a család munkaerejét. A nagycsaládszervezet lassú bomlásával egyidejűleg a kiscsalád (aile) munkaerejének, tekintélyének egyensúlyban tartására megjelenik a műrokonság intézménye, amelyen belül a kirvelik tölti be az elsődleges szerepet.
A kirvelik a műrokonság egyik formája, amikoris két család között nem vérségi kapcsolaton alapuló kötelék jön létre. A kirve státuszát tekintve a keresztszülőnek felel meg, csak férfi lehet, s miként a kapcsolat megpecsételését szolgáló ünnepség, a szünnet - metélkezés - is mutatja, kirve-t csak fiúgyermeknek választanak. A kirve tartja a gyermeket a metélőkés elé, fogja kezét, lábát. Részese tehát a gyermek életében bekövetkezett fordulópontnak, a tulajdonképpeni avatásnak, amely után megváltozik a gyermek státusza a családban. A zsidókkal ellentétben, a muzulmánoknál a metélkezés 5-13 éves kor között történik.
Mint műrokonsági forma, azonban azért izgalmas, mert összekapcsol két családot, megnövelve ezzel a család tekintélyét, munkaerejét és egyben biztosítékul szolgál arra az esetre, ha valami tragédia folytán megcsonkulna a család. Ha elveszítené a családfőt, helyébe a kirve lépne. Köteles gondoskodni a családról, a gazdaságról, a gyerekek - beleértve már a lánygyermeket is - kiházasításáról, de mindenek felett a közösség elvárásainak megfelelő nevelésről. Jogi értelemben átveszi az apa feladatait. Normális életvitelben az emberélet fordulóinál az avatásnál (metélkezés) és a lakodalomnál jut szerephez. Utóbbi esetben lánykéréskor ő a család követe, ezen felül a többi rokonnál lényegesen nagyobb pénzösszeggel, vagy ajándékkal segíti a házasulandó legényt.
Kirvét a barátok közül szokás választani, ily módon kétszeres kötelék biztosítja, hogy törés esetén zökkenőmentes legyen a család és a gazdaság élete. Tehát valójában a család szociális alapjának egyik támpillére. A műrokonságnak ez a formája ma már csak Kars, Sivas, Mersin környékén - Kelet- Dél-Anatóliában eleven, Észak és Nyugat-Anatóliában már kevésbé él. Ha etnikai csoportokhoz kellene kötnünk, a türkméneket, jürüköket, kurdokat kell említenünk. Artvin és Samsun között, a Fekete-tenger partvidékén egyáltalán nem ismerik ezt a társadalmi intézményt. Ahol még él ez a műrokonsági forma (tehát Kelet-Dél-Anatólia) kirvelik, kivrelik, kirivlik, kirvoluk, kirvalik elnevezéssel használják.
Nagyon lényeges vonása, hogy nyelvi, vallási és etnikai különbségek ellenére is létrejöhet ez a társadalmi intézmény.[11]

A műrokonság másik formája, ahret-testvérek közötti kötelék. Ahret arab ahiret túlvilág jelentésű szóból származik.
Ahret testvér túlvilági testvér jelentésben az iszlámhoz kapcsolódva maradt fenn. Elsősorban nők közötti műrokonsági forma. Egymástól elválni nem képes, örök barátságot, (a túlvilágra szóló barátságot) testvérséget fogadó nőkre vonatkozó terminus Anatalóiában.
Azonban Piotr Borawski - Aleksander Dubiánski a rokonsági rendszerek vizsgálatánál [12] rámutatott arra, hogy a lengyelországi tatárok között is fennmaradt a terminus, azonos jelentéssel bár, de csak férfiakra vonatkozóan. Esetükben az összetartozás nem pusztán lelki köteléket jelent, hanem vészhelyzetben komoly kötelezettségekkel is járt: ha az egyik fogságba esett, a másik köteles volt mindent elkövetni a kiszabadításáért. Ha csatában ellenkező oldalon harcoltak, nem ölhette meg egyik a másikát, mi több, kezet sem emelhetett rá.
Magam sem tudom eldönteni, hogy a kuma terminus az affinális terminológiai rendszerbe sorolandó-e avagy műrokonsági forma. Alighanem viszonyítás kérdése. Az iszlám jogrend megengedte a népi jogszokás máig megengedi a többnejűséget, a gyakorlatban Kelet-Anatóliában él is. Az első feleségen (főfeleség) kívül a második, harmadik, negyedik feleség megjelölésére szolgáló kifejezés a kuma. "Kumának megy" - mondják és maguk egymás közötti megszólítására is ezt a terminust használják.[13]
A műrokonsági formák között utoljára hagytam a nekünk, magyaroknak a legizgalmasabb terminust, a vértestvérséget (kan kardeşi). A testvérré fogadás rítusát az alábbiak szerint mondta Hakan Aydemir (26 éves) adatközlőm: "A jóbarátok, serdülő korú fiúk, megvágják csuklójukat, megízlelik egymás vérét, majd összefenik a két sebet, hogy keveredjék a vér. Örökké tartó testvéri fogadalmat tesznek." A szószerint vérrel megpecsételt barátság, immár kan kardesi vértestvérség életre szóló. Jóban-rosszban együtt vannak, s kerüljenek bár egymástól nagy távolságra, az összetartozás tudata felnőtt korukat is végigkíséri. A testvérré fogadás rítusa a vérszerződés emlékeként él a mai anatóliai néphagyományban.
A rokonsági rendszer vázlatos ismertetésével pusztán jelezni akartam, hogy az egyidejűleg egymás mellett élő, vérségi kapcsolatokat feltételező gazdasági és társadalmi egységek milyen lehetőséget rejtenek, mely irányba lenne célszerű további kutatásokat folytatni.

J e g y z e t e k

1. Morgan, L.H. 1877.
2. Morgan, az 1877-ben megjelent Ôsi társadalom (Ancient Society) című munkájának megjelenését követő 100 évben a rokonsági rendszerek kutatása nagy utat tett meg azonban jószerivel csak a klasszifikáló terminológiákra irányult. A descriptív terminológiák kutatására az 1940-es évekig várni kellett. Az eltelt időben Kirchhoff, P. osztályozási kisérlete keltett figyelmet, amely a descriptív terminusokra is tekintettel volt.
Bodrogi T. 1961. 129-136.
Vö. Szabó L. 1980. 5-18.
3. Az uráli családba tartozó népek csoportjából a finnek, észtek és magyarok, a török népek csoportjából pedig az oszmán-törökök rokonsági terminológiájával foglalkozott.
Bodrogi T. 1961. 131.
4. Önder, M. 1969. 16.
5. A mi fogalmaink szerint vértestvér, de a török rokonsági rendszerben vértestvér kifejezéssel egyfajta műrokonsági formát jelölnek, tehát a kifejezés pusztán szószerinti fordítás.
6. Olvasata: szoj. A magyartól eltérő kiejtésű török betűk olvasata: s-s, s-sz, c-dzs, c-cs, i-mély i (orosz jerü), g-magas hangrendű szótagban j, (valamivel rövidebb hang), mély hangrendű szótagban nem ejtendő.
7. Tanyildiz, A. 1990-125.
Vö. Ö. Bartha J. 1994. 371-390.
8. Tanyildiz, A. 1990. 119.
Vö. Acipayamli, O. 1974. 19.
9. Andrews, P. A. 1992. A szerző 47 féle táji etnikai csoportot írt le, többségüknél a rokonsági rendszer jellegzetességeire is utal.
10. Türkce Sözlük (1988) vonatkozó szócikkei alapján.
11. Örnek S. V. 1977. 183.
Vö. Kudat A. 1974. 7-8.
Bayat A. H. 1982. 13.
12. Borawski, P. - Dubianski, A. 1986.
13. Türkçe Sözlük 1988.

I r o d a l o m

-Acipayamli, Orhan
1974 Acipayam'da dügün folkloru. Antropolog Dergisi. Ankara, 19.
-Andrews, Peter Alford
1992 Türkiye'de Etnik Gruplar. Ankara
-Bayat, Ali, Haydar
1982 Osmanli Imperatorlugu Türkiye'sinde sünnet merasimleri. In: Milletlerarasi Türk Folklor Kongresi Bildirileri. Ankara, 13.
-Bodrogi Tibor
1961 A magyar rokonsági terminológia vizsgálatának néhány kérdése In: Műveltség és Hagyomány III. kötet (Szerk. Gunda Béla) Budapest
1962 Társadalmak születése. Budapest.
-Kudat, A.
1974 Kirvelik. Ankara
-Morgan, L. H.
1877 Ancient Society. New York (Budapest, 1961)
-Ökrösné Bartha Júlia
1994 A falusi házasságkötés és szokásköre Anatóliában In: Folklor és Etnográfia 85. In memoriam Sztrinkó István (Szerk: Ujváry Zoltán) Debrecen
-Önder, Mehmet
1969 Konya mezar taşlarinda sekil ve süsler In: Türk Etnografya Dergisi 12. Ankara
-Örnek, Sedat Veyis
1977 Türk Halkbilimi. Ankara
-Szabó László
1980 A magyar rokonsági rendszer. Debrecen
-Tanyildiz, Ali
1990 Honamli yörükleri. Isparta
-Türkçe Sözlük
1988 I-II. Ankara



Hagyományos árucsereformák a keleti kereskedelemben

A keleti civilizáció, a kereskedelem fejlődése minden bizonnyal összefügg a Kína-Kelet-Turkesztán-Pamír-Perzsia-Európa útjait összekötő nagy nemzetközi árucsereforgalmat bonyolító útvonallal - történelmi terminológiával: a selyemúttal. Időszámításunk előtt a 2. századtól már létezett ez az útvonal, s élénk forgalmat bonyolítottak rajta. Nemcsak selymet, hanem mezőgazdasági termékeket, fűszer-féléket, kerámiát szállítottak, s nemcsak az árucsereforgalom, hanem az érintett országos kulturális migrációja is ehhez az útvonalhoz kapcsolható. A szárazföldi kereskedelem fejlődése és fellendülése a muszlim országokban a mekkai zarándoklatokkal is kapcsolatba hozható, hiszen az évente ismétlődő zarándoklatok óriási tömegeket mozgósítottak, amelyek ellátásához töménytelen mennyiségű árura, főleg élelmiszerre volt szükség. A muszlim országok kereskedelme a 8-10 századra óriási fejlődésen ment át. A kereskedelmi útvonalak behálózták Kis-Ázsiát, az Arab-félszigetet és Észak-Afrikát. A karavánutak mentén szerájok épültek, ahol az utazók megpihenhettek, feltölthették megfogyatkozott víz- és élelmiszerkészletüket, s áruik egy részétől is megszabadulhattak. A szerájokhoz hatalmas raktárak tartoztak, hovatovább a nagybani kereskedelem központjaivá váltak. A nagykereskedők itt raktározták és árulták feldolgozatlan áruikat és adták tovább a helybéli kiskereskedőknek. A nemzetközi kereskedelmi utak mentén hatalmas városok jöttek létre, kialakult az árucsere-forgalom intézményrendszere.
Kezdetben csak a szerájokban, később azokon kívül is óriás raktárépületek épültek, melyeket funduq-nak, vagy hán-nak neveztek.[1] Nagy kiterjedésű udvarokat zártak közre a 2-3 emeletes közraktárak, melyeket fedett átjárók kötöttek össze. A hánok nemcsak raktározták az árukat, hanem egymással is árucsere-kapcsolatban álltak. Az allepói üvegedényeket szíriai termékekkel együtt damaszkuszi kereskedők árulták, az Indiából származó ámbra, fűszerek és értékes faanyagok az egyiptomi kristályüvegekkel és szövetekkel egyiptomi zsidók hánjaiban halmozódtak. A közepes nagyságú városokban a hánok száma száz alatt lehetett, de a nagyvárosokban, mint Kairó vagy Bagdad, melyek a muszlim hitélet és kereskedelem szervezésének központjaivá váltak a kora-középkorban, a hánok száma több százat is elérhetett.[2] A hánok a tőzsde szerepét is ellátták, áraikat a mindenkori kereslet-kínálat határozta meg. A Koránban lefektetett törvények szerint az állam csak háború vagy éhínség idején avatkozhatott az árak szabályozásába, akkor is csak az alapvető élelmiszerek - kenyérgabona, datolya, olaj - esetében. Forgalmuk kiváltképp a zarándokútra induló karavánok összeverődésének idején nőtt meg, több tízezer embert kellett főleg élelmiszerrel ellátniuk.[3] A leggazdagabbak azonban minden bizonnyal a kézművesek, ékszerészek, kelmeárusok hánjai voltak. Népes kiszolgálószemélyzet, teherhordók, árukezelők, kutyás éjjeliőrök biztosították a zavartalan kereskedelmet és az áruk biztonságos őrzését.
A nagyvárosokban, kikötők mellett vásárokat rendeztek, ahol főleg gabona, datolya, olaj, szőnyeg, aszalt gyümölcs, sózotthal, szappan és faáruk cseréltek gazdát. A vásárokat a városok központi helyén, nagyforgalmú tereken vagy kikötők szomszédságában tartották.[4] A török nyelv perzsa eredetű jövevényszóval (pazar, bazar) jelöli a vásártartásra kijelölt napot.[5] Hagyományos csütörtöki (persembe pazari) és keddi (sali pazari) vásárokat tartottak, s nyilván a hét utolsó napja is vásárnap volt, mert pazar szóval is illették.[6] A vásári forgatag, az árubőség és az állandó vásárhelyeken jöttek létre a keleti kereskedelmet leginkább jellemző bazárok. Eredetileg fedett utcasorok voltak, amelyekre kétoldalt nyíltak az üzletek. Elsősorban az éghajlattól függött, hogy milyen formában alakították ki a a bazárokat. A középkori Iránban Turkesztánban, a Kaukázuson túli vidéken, Afganisztánban és Mezopotámiában a bazárokat boltíves tetőkkel borították, de Szíriában és Egyiptomban, ahol kevés a csapadék, a gerendákra terített gyékényszőnyeg is megtette. A Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger vidékén nyitott bazárt építettek, de a járókelőket szélesre hagyott eresz védte az esőtől.[7]
Törökország területén ma is megtalálható mindkét forma. A csapadékos vidéken a fedett bazár jellemző, míg Belső-Anatólia városában a nyitott bazár. A boltok és kézművesműhelyek rendszerint együtt épültek, s mindmáig így is működnek, megvalósítva az árutermelés és kereskedelem komplex egységét. A bazárok ily módon rendszerint egyetlen szakma, céh kézműveseit is kereskedők fogták össze.
Valóságos utcasorokat alkottak a különféle mesterségek és üzleteik. Jó részüket szinte érintetlenül megőrízte az idő, mások viszont az átalakuló életmód áldozatául estek. Legszemléletesebben talán a nemezelők esete példázza az utóbbit. Törökországban Balikesir környékén, Afyonban, Konyában, ahol még élő mesterség a nemezelés utcasorra fűzve egymás mellett találunk 10-12 boltot és műhelyt, Iszpartában pedig már csak az utcanév utal a hajdan volt pezsgő életükre.
Általánosan elmondható, hogy a nagy bazárok a települések központjában jöttek létre, közéjük szétszórtan telepedtek meg az egyéb szakmák - pékek, pecsenyesütők, italárusok bódéi: A szakmánkénti tömörülés nemcsak az árak, hanem a minőség ellenőrzését is szolgálta. A kontárokat nem tűrték maguk között, szigorúan büntették őket. Apróbb csalások azonban mindig is voltak, az aranyművesek "finoman ráleheltek a mérleg egyik serpenyőjére, vagy viaszt ragasztottak az aljára". A súlyok nem voltak egységesek. Nemegyszer városonként sőt mesterségenként változtak. A ratl Mekkában 120 dirhemet ért (1 dirhem = 3,28 gr), Kairóban 440, Bagdadban 130, Damaszkuszban 600, Szíriában 600, Aleppóban 720, Konstantinápolyban 1200, az Eufrátesz-parti Harranban 720, Jeruzsálemben 800, dirhemmel volt egyenértékű. A szabvány szerinti könyök hat ujjnak felelt meg. (Egy ujj 6 egymás mellé tett árpaszem szélességének felelt meg, egy árpaszem viszont 6 egymás mellé fektetett öszvérfarokszőrrel volt egyenlő szélességű.) Nem csoda, hogy kevesen ismerték ki magukat a mértékegységek között.
Annak ellenére, hogy a mértékegységeket hitelesítették, a fémek ötvözetét szabványok írták elő nem kevés bonyodalom származott a számításokból, jócskán akadt dolguk a bazárok rendtartóinak.
A korabeli magyar források közül 1553-ból Dernschwam János [8] feljegyzései a legbecsesebbek, aki Konstantinápolyban kereskedőudvarok, vámházak, boltok, szatócsbódékon kívül bedesztenekről [9] is tudósít: "... a bedesztennek nevezett két nagy kereskedőcsarnokot, amelyet a császár kőből építtetett és boltoztatott amelyekben mindenféle aranyholmit és selyemárukat árulnak (...) ennek a két kereskedőháznak felül nincsenek boltozatai csak négy faluk áll és középen néhány pillér és elválasztó fal, két szintben, erős kváderkőből; a templomokhoz hasonlóan ezeken nyugszik a boltozat; az ablakok a magasban vannak. És a falak mentén minden árussorban magasított dobogók állnak, melyek másfél bécsi rőf magasak, kifelé pedig két rőf szélesek, miáltal hat ember egymás mellett elfér a piaci árussoron. (...) Ez a két kereskedőcsarnok a legelőkelőbb egész Konstantinápolyban, bennük sok-sok országból érkezett mindenféle selyemholmit árulnak a különböző nemzetiségű kalmárok."[10]
Minden bizonnyal a mai isztambuli fedett bazár elődjéről kaptunk képet. Minden bazársoron megtalálható a nyalánkságok szentélye, az édességbazár, ahol helvát és más keleti ínyencséget, mézes ostyát, cukorkát, gránátalmával, gyömbérrel, ánizzsal ízesített finomságokat árulnak.
A török árucserét tekintve nincs olyan éles határ a bazár és a piac között, mint gondolnánk. Ha meg kellene fogalmaznunk a különbséget, azt kell mondanunk, hogy a bazár értékes áruk és kézműves műhelyboltok, a piac pedig idényáruk, kommersz termékek árucseréjének színhelye, kerete. A vásár és bazár fogalma többé-kevésbé napjainkban is fedi egymást.
A piacot csarsi (çarşi) névvel jelöli a török nyelv, ami az elárusító helyre, térre utal.[11] A piactartás idejét nem szabályozták, emberemlékezet óta a városokban exponált helyeken minden nap tartanak piacot, ahol szezongyümölcsöt, zöldségfélét, sajtot árulnak. A falusi termelők ide hozzák portékáikat, a nomádok a kecskebőrtömlőbe ömlesztett sajtot. Azonban helyileg jól elkülönítik az élelmiszer- és takarmánypiacot, és állatpiacot, ahol éppúgy árulnak nyergelni való szamarat, áldozati állatnak szánt juhot, mint asztalra való szárnyast.
A középkor óta a keleti városokban a bazárok, vásárok, szabadtéri piacok, szatócsboltok mellett sajátos színfoltot jelentettek a vándorkereskedők, akik apró csecse-becséket, olcsó árukat kínálva rótták az utcákat. Nyaranta jégárusok lepték el az utcákat, s tömbökben vagy reszelt pelyhekben árusították a gyümölcsök, serbet hűtésére használt jeget. A forró égövi országokban töménytelen mennyiséget használtak el nyaranta, ezért jó előre biztosították a kellő mennyiséget. Télen hatalmas medencéket engedtek tele forrásvízzel. A tetején képződött 2-3 cm-es réteget baltával, csákánnyal felszerelt munkások hada aprította, s csúsztatta a külön e célra épített boltíves vermekbe. Több száz tömb jeget halmoztak fel a jégtározókba, ahonnan a mozgó jégárusok vételezhették készletüket.
Ahol mód volt rá, Perzsiában és Afganisztánban jégtározó barlangokban tárolták a jeget, Mezopotámiába az iráni hegyekből szállították. Itt állami irányítás alatt állt a jégelosztás.[12] A vízárusok éppúgy hozzátartoztak a keleti utcák képéhez, mint jegesek. Folyókból a városokat összekötő vízvezetékekből töltötték fel tömlőiket "egy szamárra jobbról, balról egy-egy vizestömlőt raknak, hajtója utcáról utcára menve rikoltozza, hogy "vizet vegyenek", az árát pedig a kimért mennyiségben szabja." - írja Georgievics Bertalan, Egy fogoly útja Törökországban címmel 1526-39-ben írt feljegyzésében.[13] A víznél nagyobb kincs nincs a forró éghajlatú országokban. Különösen a kora-középkori zarándoklatok idején nőtt meg az értéke, amikor a zarándokútvonalba eső városok lakossága a többszörösére duzzadt. Aly Mazahéri írja: "1011-ben az utazás ideje alatt egy pohár víz kétszáz ezüstbe került; 1012-ben a garmaták betömték a kutakat, 15 ezer ember lelte halálát".[14] A mozgó vízárusok azóta nem tömlőből, hanem mívesen munkált, hátukon hordott víztartályból ibrikkel töltik a vizet, de ma is hozzátartoznak a keleti városok képéhez.
A kereskedőréteg a társadalmi rangsorban mindig megbecsült helyen állt. Rendszerint külön városnegyedekben laktak.
Ibn Battúta [15] 14. századi arab utazó így jellemzi a Földközi-tenger partján fekvő Antalya viszonyait:
"A város különböző rétegei teljesen elkülönülnek egymástól. A keresztény kereskedők egy kikötő elnevezésű területben laknak. Városrészüket fal veszi körül. (...) A mohamedán lakosság magában a városban lakik. Itt van a főmecset, egy medresze, sok fürdő, hatalmas piacok." Az oszmán birodalomban, szinte csak a kereskedők járhattak-kelhettek szabadon. Dernschwam János már idézett írása szerint: "A zsidók és az idegen kereskedők Lengyelországból, Oroszországból, Oláhországból és Magyarországról foglalkozásuk űzése céljából ki- és beutazhatnak. Mindenütt szabadon közlekedhetnek árujukkal, csak a vámot kell megfizetniük a császárnak. Abban a szerájban szállnak meg, amelyikben akarnak, a saját viseletükben járhatnak, kelhetnek."[16] Szabad mozgásterük lévén nemcsak az árujuk jutott el idegen tájakra, hanem az információkat is hozták-vitték. Nem egyszer a változások hátterében is ők álltak. Idegen népek kultúráját honosították meg, ha megragadtak valamely területen. Nekik köszönhetően terjedt el a keleti civilizáció számos eleme Európában. Távol- és Közel Keleten a kínaiak, arabok, görögök, törökök, örmények közül kerültek ki a legjobb kereskedők, akik a világ minden tájára eljutottak.
A közlekedés forradalma nem hagyta érintetlenül a keleti országokat sem. A régi karavánutak nyomán műút fut, autókonvojok szállítják az árukat, a hagyományos árumozgatás, teherhordás módszerei számos helyen megmaradtak, a nagy kontraszt ellenére jól megférnek egymás mellett.

J e g y z e t e k

1. Mazahéri, 1989. 236.
2. u.o. 237.
3. A bagdadi kalifák a 10. században rendelték el, hogy a mekkai zarándokok nagy csoportokba verődve, karavánokkal utazzanak. Bagdad, Kairó mellett a muszlin kereskedelem központjává is vált. Mazahéri, 1986. 28.
4. Mazahéri, 1989. 238.
5. Türkce sözlük (Török értelmező szótár) 1988. 1171. pazardzsi = vásározó, pazarbasi = vásárt irányító rendész
6. A pazar átvitt értelmű jelentése a törökben: bőség
7. Mazahéri, 1989. 239.
8. Dernschwam János az erdélyi sókamarák vezetője 1553-55 között a Verancsics Antal vezette követséghez csatlakozva felkereste a szultán kisázsiai táborhelyét. Utijegyzetét Tardy Lajos adja közre. Tardy, 1977. 277-414.
9. A perzsa eredetű bezzázisztán hosszasan formálódott, míg a bedeszten alakot felvette. Fedett csarnokot jelent, amelyben értékes árukat kínálnak.
10. Tardy, 1977. 350.
11. Csarsi (çarsi - çar - şu) Perzsa eredetű szó. Csár = négy, şu = oldal. Piacot jelent, azt a négyoldalú teret, ahol a boltok, bódék találhatók.
Türkçe sözlük, 1988. 281.
12. Mazahéri, 1989. 215-252.
13. Közreadja Tardy, 1977.182.
14. Tardy, 1977. 277.
15. Ibn Battúta (Mohamed ibn Mohamed Ibrahim ibn Mohamed ibn Ibrahim, ibn Juszuf Abú - Abdullah), a középkor legnagyobb arab utazója, 1304-1377. élt. Bejárta Kínát, Indiát, a mongol Aranyhorda területét, a kisázsiai országokat és Afrika jó részét. Kiváló megfigyelő volt, feljegyezte a különféle népek szokásait, áruikat, áraikat. Nem a földrajzi feljegyzései, hanem a néprajzi adatai miatt lehet hálás neki az utókor. A mintegy 30 éven át tartó utazása 75 ezer mérföldnyi utat járt be, túlszárnyalva elődei és a kései utódok teljesítményeit is. Utijegyzeteinek kivonatát arab, török, angol, francia nyelvek után 1964 óta magyarul is olvashatjuk Boga István fordításában.
16. Dernschwam János: Utazás Konstantinápolyban 1553-55. Tardy, 1977. 277-414.

I r o d a l o m

-Brett, Michael - Forman Werner
1985 A mórok. Az iszlám nyugaton. Budapest
-Dankó Imre
1991 A javak cseréjének néprajza. Debrecen
-Goldziher Ignác
1980 Az iszlám. Budapest.
-Ibn Battúta zarándokútja és vándorlásai (ford. Boga István és Prileszky Csilla) Budapest, 1964.
-Mazahéri, Aly
1989 A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a 13. századig. Budapest
-Sakhai, Essie
1991 A keleti szőnyeg. Budapest.
-Tardy Lajos
1977 Rabok, kalmárok az Oszmán Birodalomról. Budapest.
-Türkçe sözlük. Ankara, 1988.

 

Kartográfiai törekvések a török néprajztudományban

Törökország történetében a 19. század közepétől felerősödik az a mozgalom, amely a nyelvújítást és a népi kultúra felemelését célozza. Az oszmán dinasztia keretében élő soknyelvű, sokféle kultúrájú és vallású népcsoportokat a turáni eszmerendszer fogta össze és lendítette az új fejlődési irányba. Ebből táplálkozott a nyelvújítási mozgalom, melynek legelszántabb képviselői a népi írók voltak.[1] Közülük is ki kell emelnünk Ziya Gökalp nevét, aki először vitt a köztudatba olyan fogalmakat mint nemzet, nemzeti kultúra, etnikum. 1923-ban jelent meg A törökség alapelvei [2] című munkája, amelyben megfogalmazza a nemzet mibenlétét, sorra vizsgálja azokat az antropológiai, nyelvészeti és egyéb kultúrhatásokat, amelyek a történelem folyamán a nemzet létrejöttéhez hozzájárultak. Két alapvető fogalommeghatározása miatt idézik gyakran a kultúrtörténészek: ez a medenijet és a harsz. A medenijet az elit kultúráját, a nemzeti kultúrát jelenti, a harsz pedig a népi kultúra sajátossága, eredeti szelleme, alkotóerejének kifejeződése. Ebből táplálkozik a nyelvújítás szándékától áthatva újjászületett török irodalom,[3] indulhatnak meg a nyelvészeti kutatások, és létrejöhetnek a népi kultúra kutatásának intézményei. A tudománytörténet hőskorszaka századunk húszas éveitől kezdődik, és szinte töretlen lendülettel tart a második világháborúig, újabb hullámában a hatvanas évekig. A kezdeti nehézségeken túljutva – ami főleg az európai terminusok pontos fogalmi meghatározását jelenti [4] –, lassan megjelennek az alapvető kézikönyvek. Törökre fordítják A. V. Gennepnek az áőeneti rítusokról írott könyvét, [5] Saintyves folklór kézikönyvét, [6] de saját szerzőgárda is jelentkezik, így Hámit Zübeyir Kosay szerkesztésében 1939-ben megjelenik a Néprajzi kalauz, 1939-ben az Etnográfia és folklórkalauz, 1949-ben Findikoglu-Rustow etnográfiai-kalauza, 1960-ban E. Yener Néprajzi kalauza, 1972-ben Ülkütasirnak A köztársaság és a folklór-etnográfia kutatása, Boratavnak A török népi irodalom 1969-ben, A török folklór 1973-ban és Baykurtnak A török folklór című munkája 1976-ban.[7] Az anyagi és szellemi kultúra kutatása külföldi kutatók bevonásával indul. Mindenki örömmel tesz eleget a törökök meghívásának, hiszen a szinte érintetlen Anatólia, a civilizáció bölcsője mindenkit nagy reményekkel tölt el, és szakmai sikerekkel kecsegtet. Francia és angol kutatókon kívül magyarok is kapnak lehetőséget, sőt a magyar kutatások és a magyar intézményrendszer szolgál mintaként a török tudományszervezők előtt. A nyelvészeti kutatások terén már bejáratott útja volt a török-magyar tudományos kapcsolatoknak, már a múlt század derekától Budapesten működő Turkológia Tanszék munkáját is jól ismerték a török kutatók, sőt, Németh Gyula, 1916-17-ben megjelent német kiadású török nyelvkönyvének [8] latin betűs átírással közreadott szövegét még Atatürk is tanulmányozta, amikor az arab írásjegyekről a latin betűs írásra való áttérést tervezték.[9] Természetesnek tűnt tehát, hogy amikor a '30-as években megfogant az Ankarai Egyetem létrehozásának gondolata, a Hungarológiai Intézet megalapítása is szerepelt a tervekben. 1936-ban nyitotta meg kapuit az egyetem Nyelvi?Történeti?Földrajzi Karán belül. [10] Feladata az volt, hogy átültesse a magyar tudományos élet eredményeit, tapasztalatait, megismertesse a magyar történelmet és irodalmat, s magyar nyelvre oktassa a leendő szakembereket. A Hungarológiai Intézet [11] elsőként kinevezett vezetője Rásonyi Nagy László volt, akinek fő kutatási témája a török-magyar érintkezések nyelvi, főként onomatológiai (személynévadás) és történeti problematikája. A Hungarológiai Intézet áldásos munkáját jelzi, hogy a kiválóan képzett szakemberek számos szakmai cikket és szépirodalmi művet lefordítottak. Tayyib Gökbilgin történelmi témájú írásokat, Şerif Baştav Németh Gyula cikkeit, valamint az Attila és hunjai című könyvét fordította. (1962-ben Isztambulban jelent meg.) [12] Tahsin Saraç fordításában második kiadást is megért egy Petőfi-válogatás, Vural Yildirim pedig Kosztolányi és Déry Tibor írásaiból fordított. A török?magyar kulturális kapcsolatok szervezésében, ugyanakkor a tudományos kutatások megindításában és az alapvető intézmények létrehozásában elévülhetetlen érdemei voltak Mehmet Fuat Köprülünek (1890-1966), és Hamit Zübeyir Koşaynak (1898-1984). Mindkettőjük erősen kötődött Magyarországhoz, így nem véletlen tehát, hogy a párhuzamosan meginduló nyelvjárási és néprajzi gyűjtések magyar mintára történtek. Életrajzaikba pillantva megértjük az okát. Mehmet Fuat Köprülüt 1938-ban a Kőrösi Csoma Társaság, 1939-ben a Magyar Tudományos Akadémia választotta tiszteletbeli tagjává. 1914-ben megjelenő cikkében [13] a szellemi néprajznak mint új tudománynak, kijelöli a helyét a társadalomtudományok rendszerében. Indítványára szerveződik 1927-ben Ankarában az Anatóliai Néptudományi Kör (Anadolu Halk Bilgisi Dernegi), ami rövid idő után nevét megváltoztatva mint Török Néprajzi Társaság (Türk Halk Bilgisi Dernegi) vonul be a tudománytörténetbe. Első kiadványuk, a Néprajzi Hírek (Halk Bilgisi Haberleri) az ország különböző helyein gyűjtött etnográfiai adatközléseket hozza. A gyűjtőmunka megkönnyítésére Gyűjtési útmutatót (Halk Bilgisi Toplayicilarina Rehber) adnak ki. A legnagyobb dolog azonban mégis az volt, hogy az ország különféle vidékein széles körű, szervezett néprajzi gyűjtést indítottak. A török tudománytörténet másik kiválósága Hamit Zübeyir Koşay, archeológus, folklorista, aki az 1930-as években a múzeumok országos igazgatója volt, így pozíciójánál fogva is sokat tehetett a tudományszervezés és a nemzetközi kapcsolatok kiépítése terén.[14] Kiválóan beszélt magyarul, 1917-ben jött Magyarországra, itt végezte a Polgári Iskolai Tanárképzőt, majd Eötvös-kollégistaként 1923-ban az egyetemet. Németh Gyula és Gombocz Zoltán tanítványaként doktorált. Török részről elsősorban ő, magyar oldalról Györffy István volt a kulcsembere a két ország közötti néprajzi együttműködésnek. Györffy Istvánnak a török kultúra iránti érdeklődése közismert. (Alig 14 évesen kezdett ismerkedni a török nyelvvel.) 1909-től gondozta a Kereskedelmi Akadémia Keleti Múzeumának anyagát, lehetősége volt az Akadémia által szervezett törökországi és balkáni tanulmányutakon gyűjtéseket folytatni. Dobrudzsai útjain főként a helynevekkel foglalkozott, és az etnikai csoportok szálláshelyeit vázolta. Az 1916-ban megjelent etnikai térképe máig az egyetlen olyan forrásértékű munka, amely a romániai és bulgáriai török népcsoportokról alapvető támpontot adhat a további kutatásokhoz.[15] A vele közel azonos korú Mészáros Gyula révén is kapcsolata volt a törökséggel, hiszen Mészáros 1904-1996 közötti isztambuli gyűjtései, valamint a Volga-vidéki csuvasok és tatárok között gyűjtött anyaga 1909-ben került a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályára, ahová ugyanabban az évben Györffyt kinevezték gyakornoknak. 1918-ban a Lenárd-féle expedíció tagjaként jelentős munkát végzett Törökországban. Bár az expedíció célja más irányú volt – a gazdasági együttműködés lehetőségeit kellett kipuhatolniuk – Györffy a néprajzkutató szemével mérte a terepet. Az expedíció munkájáról így számol be: Gyűjtésem anyaga főleg településföldrajzi és a népi építkezés szempontjából fontos. E területet ez irányban még egyáltalán nem vizsgálták. Ez irányban gyűjtésem kimerítő. Nagy súlyt fektettem ezenkívül a földmívelés tanulmányozására is. Gyűjtésünk értékét emeli, hogy megfigyelhettünk a népéletből több olyan jelenséget, melyet a kis-ázsiai kutatók ? akik többnyire nyáron végezték tanulmányaikat – a dolog természeténél fogva nem láthattak.[16] A háborús viszonyok közepette csak üggyel-bajjal térhettek haza, így a kutatóút során készült 650 felvétel közül csak 150-et, és az Észak-Bythiniáról készített etnikai térképet hozhatták haza. Az Isztambulban maradt anyag valószínűleg valamelyik archívumban várja, hogy valaki felkutassa; ami hazakerült, annak pedig a II. világháború végleg megpecsételte a sorsát. Az expedíció tudományos eredményeiről a Kőrösi Csoma Társaság 1922. januári ülésén számol be, s közzéteszi a Társaság akkor induló folyóiratának első számában is.[17] 1921-től több közleménye foglalkozik a török falu településszerkezetével, a népi építészettel és magyar párhuzamaival.[18] Ilyen előzmények után érthető, hogy mindent megtett, amikor lehetőség nyílt a török?magyar tudományos együttműködésre, bár maga többé nem lépett török földre. A közös kutatások, tapasztalatcserék szervezésére a legmagasabb szinten folytak tárgyalások, ezt jól illusztrálja az a tény, hogy 1930-ban a török kulturális miniszter, Ahmed Zeki Vali Magyarországra látogat, sőt egy alkalommal még Györffy szülővárosában, Karcagon is megfordul Tagán Galimdzsán és Györffy István kíséretében. Hamit Zübeyir Kosay személyében nagyszerű partnert találtak, elsősorban neki köszönhető, hogy több magyar kutató tehetett tanulmányutat Törökországban. Ő szervezte meg Bartók Béla 1936-os gyűjtőútját, de rajta kívül Fekete Lajos, Halasi Kun Tibor, Palotay Gertrúd és a Néprajzi Múzeum munkatársa, Tagán Galimdzsán is dolgozhatott ott.
A második világháború és az utána következő politikai változások más irányt szabtak a jól induló közös kapcsolatoknak. A törökök figyelme elfordult Nyugat-Európa irányába, bár a Hungarológiai Intézet révén nyelvészeti és irodalmi szálak összekötötték a két országot, de mindebből a néprajztudomány alig részesült.
A kutatás szervezeti kereteinek létrehozásában jelentős lépés volt az 1955-ben alakult Népművészetet és Népszokásokat Vizsgáló Társaság (Halk Sanatlarini ve Ananelerini Tetkik Cemiyeti), újabb nevén a Török Folklórkutatás Társasága (Folklor Araştirmalari Kurumu), amely azóta is működik, konferenciákat szervez, kiállításokat rendez és kiadványok megjelentetését gondozza. 1964-ben Török Folklórintézetet Létesítő Kör (Türk Folklor Enstitütü Kurma Dernegi) néven bizottság alakul, amely 1966-ra létrehozza a Török Folklór Társaságot (Türk Folklor Kurumu), melynek azóta is rendszeresen megjelenő folyóirata a Folklór, számos kiváló, a nemzetközi megmérettetésben is helytálló írásokat közöl. Ezzel egyidőben tűnnek fel olyan folyóiratok, mint Folklórposta (Folklór Postasi), Török Folklórkutatások (Türk Folklor Arastirmalari), Török Néprajzi Folyóirat (Türk Etnografya Dergisi), a meginduló regionális kutatások bizonyítékaként a Szivasz Folklórja (Sivas Folkloru). Az anyagi kultúra kutatásáról azonban kevés szó esik.
Amilyen lendülettel indult a kutatási célok, módszerek, az ezeket segítő testületek, archívumok létrehozása, olyan döcögősen alakult a szakemberképzés. A Fuat Köprülü és Hámit Zübeyir Koşay köré sereglett nagy nemzedék ereje fogytán már csak tervként foglalkozhatott az utánpótlás kinevelésével. Törökországban máig nincs független tanszéke a néprajzoktatásnak. 1938-48 között az Ankarai Egyetem Nyelvi-Történeti-Földrajzi Karán Pertev N. Boratav irányításával népköltészet-kurzusokat szerveztek, ugyanezen a tanszéken etnológiai és szociálantropológiai képzés is indult, de a mindenkori vezetők egyéni érdeklődésétől, kutatási területeitől függött, hogy a német iskola vagy a francia etnológia, esetleg az amerikai antropológiai irányzatok valamelyike szabja meg a képzés és a kutatás irányát.
Nagy jelentőségű volt a török tudománytörténetben Sedat Veyis Örnek munkássága, aki ugyancsak más pályáról került a népi kultúra kutatására. Teológusként végzett 1953-ban az Ankarai Egyetemen, majd Németországban a Tübingen Egyetemen etnológiát hallgatott, 1960-ban ugyanott doktori szigorlatot tett. Hazatérése után a német iskola szellemével termékenyítette meg a török tudományt, előbb docens, majd 1971-től professzorként szervezi az etnológusképzést. Utóda Orhan Acipayamli, a francia etnológia szellemiségét vitte az Ankarai Egyetemre. Nyugdíjba vonulása után Gürbüz Erginer (S. V. Örnek tanítványa volt) vezetésével folyik a szakemberképzés.
A tudománytörténet rövid ismertetése után lássuk, miként illeszkedik be az európai kutatást jellemző térszemlélet egy olyan kis-ázsiai ország tudománytörténetébe, amelynek tradíciói ugyan más irányt diktáltak volna, mintáért mégis az európai tudomány felé fordult.
Az európai néprajzi kutatásban a térszemlélet – a kultúrjavak előfordulási helyét is számbavevő vizsgálat – kialakítása terén kiemelkedő jelentőségű volt Wilhelm Mannhard munkássága.[19] A táji variációkat figyelembe vevő módszer újdonság volt a néprajzi kutatásban. A térszemlélet kialakulásában azonban közrejátszottak a társtudományok, elsősorban a nyelvtudomány, az archeológia és az antropológia, de mindenekelőtt a megsokasodott földrajzi tudásanyag teremtette meg a térbeli látásmód feltételeit. Hogy a nyelvészeti kutatások, nyelvjárási atlaszok terén bevált kartografikus eljárásmód a néprajztudományon belül atlaszkeretekben is alkalmazható, a német munkák nyomán bebizonyosodott. Az első komoly vállalkozások a két világháború között láttak napvilágot.[20] Ami újdonság volt a korábbi próbálkozásokhoz képest, az, hogy a térképre vitt anyag már nemcsak illusztrációként szolgált, hanem a jelenségek térbeli elrendeződéséből kirajzolódó problémák adják a vizsgálat alapját. Az 1937-ben Párizsban rendezett első nemzetközi néprajzi kongresszustól kezdődően minden jelentősebb nemzetközi fórumon felmerült a kartográfia elméleti és módszertani problémája. A török néprajztudomány a bevezetőben vázolt okok miatti majd fél évszázados fáziskésése a térképészeti módszerek alkalmazásában is megmutatkozott. 1975-ben, Isztambulban az első nemzetközi folklórkongresszuson Nejat Birdogan vetette fel a néprajzi atlasz készítésének időszerűségét.[21] Ismerteti a módszer alkalmazásának előnyeit, leginkább azt hangsúlyozva, hogy a módszerrel lehetővé válik a tájegységek közötti kapcsolat kimutatása, s a kulturális elemek elterjedtségének vizsgálata. Felhívja a figyelmet azokra a kérdéskörökre, amelyekre a vizsgálatok során tekintettel kell lenni. Így a folklórjelenségek változására, terjedésére ható tényezőkre, úgymint: etnikai, táji csoportok, vallási csoportok. A paraszti gazdálkodást befolyásoló ökológiai tényezőkre (hegyi falu, erdős vidék települése, folyó melletti település stb.). A mondák gyűjtésénél a mondaképző elemek térképészeti jelölésére (természeti képződmények, mondahősök nevének előfordulása). Javasolja a népzene sajátosságainak vidékenkénti gyűjtését. Kitér a viselet, a lakodalmas szokások, gyermekfolklór, néptánc, építkezés, gazdálkodás területén gyűjtött adatok kartografikus feldolgozásának jelentőségére. A munkához 1:100 000 léptékű térképek használatát javasolja, s példaként mutatja be saját munkatérképeit. Nejat Birdogan felvetése több szempontból érdekes megvilágítást ad a török néprajznak. Igazodik a minden tekintetben mintaként kezelt európai tudományos szemlélethez, hangsúlyozza azokat az elvárásokat – etnikai csoportok kérdése, vallási megoszlás, ökológiai tényezők szerepe –, amelyek egyébként kerülendő témák Kis-Ázsia országaiban. Olyannyira tabuként kezelt dolgok, hogy a török szerzők, noha tisztában vannak azzal, hogy mit jelentenek az etnikai sajátosságok a kultúrában, az etnikumokat mégsem jelölik, pusztán az adatok származási helyét tüntetik fel. Ez ugyan nagyjából utal az etnikai csoportokra, hiszen nagy valószínűséggel lehet tudni, hogy mely vidéket milyen népcsoportok népesítettek be, de sem pontos statisztikai adatok, sem más adekvát források nem állnak rendelkezésre. Ezzel olyan akadály került a tudományos kutatás elé, amely jó időre megkérdőjelezi az atlasztörekvések lehetőségét.
Nejat Birdogan munkája mégis figyelemre méltó, jóllehet, az általa javasolt munkamódszerek, a jelölés nem igazán kiforrottak, az atlasz lapjai nem kezelhetők könnyen, de ez a munka során kialakult volna. Ugyanezen a kongresszuson Hamit Zübeyr Koşay a kultúra találkozási pontjairól beszélt. Arra intett, hogy a kultúrát nem szabdalják politikai határok, hogy azt történeti-földrajzi egységében kell vizsgálni, ha kell, Elő-Ázsiától Kínáig gyűjtsenek összehasonlító adatokat, hogy világosabban kirajzolódjék a migráció révén bekövetkezett változások iránya.
Példaként hozza az amerikai szociál-antropológia szemléletét és vizsgálati módszerét.[22] Tehát nem a szemléleten, az ötletek hiányán, hanem sokkal inkább a térséget jellemző kusza politikai viszonyok hatásán múlott, hogy az első nemzetközi folklórkongresszuson felvetett tervet negyedszázad elteltével is csupán törekvéseknek tekinthetjük. Noha az eltelt idő alatt kiváló összefoglaló munkák, a regionális kutatások megindulását illusztráló művek születtek, a kartográfia módszere nem terjedt el a török kutatók körében.

J e g y z e t e k

1. A mozgalomról lásd Germanus Gy. 1984., 106?131; vö.: Naciye Güngörmüs 1992., 16?18; Ömer Seyfettin 1992., 1?5.
2. Gökalp, Ziya 1923.; uő.: Halk medeniyeti Başlangiç. In: Halka Dogru 1329. (1913); uő.: Usullere Dair: Halkiyat?I. Masallar. In: Küçük Mecbua 18. 1338. (1922).
3. A török nemzeti irodalom előfutáraként Ömer Seyfettint (1884?1924) tiszteljük, aki nem kisebb feladatot tűzött maga és pályatársai elé mint azt, hogy a népnyelvet, ezáltal a népi kultúrát az irodalom rangjára emelte. Hárem címmel magyarul megjelent kötetében (ford. Puskás László) 22 novelláját olvashatjuk.
4. Lásd: folklor-halkiyat fogalmak körüli vita. Fuat Köprülü 1914.
5. Gennep 1939. A mű eredeti cím: Rites de passans. 1909. Ford. P. N. Boratav.
6. P. Santyves 1951.
7. A török néprajztudomány történetének első korszakában megjelent fontosabb munkák: H. Z. Koşay 1939; uő. 1951.; uő. 1952.; uő. 1974.; Findikoglu?Rustow 1949.; M. S. Ülkütaşir 1938.; 1966.; 1972.; E. Yener 1960.; S. Baykurt 1976.
8. Németh Gyula: Türkische Grammatik (Sammlung Göschen 771), Berlin-Leipzig, 1916.; Türkisches Lesebuch mit Glossar. Volksdichtung und moderne Literatur (Sammlung Göschen 775), Berlin-Leipzig, 1916.; Türkisches Übungsbuch für Anfänger (Sammlung Göschen 778), Berlin-Leipzig, 1917.
9. Az új török ábécé létrehozásánál a magyar nyelv rendszerének hasonlósága, a magánhangzó-illeszkedések, a ragozás, a két nyelv közös artikulációs bázisa miatt érdeklődtek a magyar írásrendszer iránt. A magyar nyelvújítás eredményei és módszerei szolgáltak mintául.
10. Az Ankarai Egyetem Bölcsészettudományi Karának neve: Ankara Üniversitesi Dil ve Tarih?Cografya Fakültesi.
11. Az ankarai Hungarológiai Intézet történetét ismerteti Kakuk Zsuzsa 1990., 116?126.
12. Kakuk Zsuzsa 1990., 116?126.
13. Fuat Köprülü. Ikdam Gazetesi, 1914. febr. 6.
14. Kakuk Zsuzsa, im.
15. Györffy István 1916., 390?405.
16. Kőrösi Csoma Arch. I., 1921., 252.
17. Györffy István 1921., 250?251.; uő. 275?276.; uő. 1929., 17?18.; 1929., 16?17.; 1929., 15, 19.
18. Bartók kutatóútját az I. nemzetközi folklórkongresszuson elhangzott előadásában is említi, sőt Bartók három előadásának szövege is megjelent Törökországban. Koşay, H. Z. 1976., 195?201.; vö. Arsunar, F. 1937. és Bartók 1936.
19. Barabás J. 1963., 28.
20. Barabás J. 1963., 43.
21. Birdogan, Nejat 1976., 75?78.
22. Koşay, Hamit Zübeyir 1976., 195?201.

I r o d a l o m

-Arsunar, F.
1937 Béla Bartok 'un üç konferansi. In: Ankara Halkevi Yayini, 18. 1936. ? Anadolu 'nun pentatonik melodileri
-Baykurt, S.
1976 Türkiye 'de Folklor. Ankara
-Birdogan, N.
1976 Türkiye Folklor ve Etnografya Atlasi. In: Uluslararasi Türk Folklor Kongresi Bildirileri. I. C. Genel Konular. Ankara
-Findikoglu, Z. F.
1949 Folklor ve Etnografya Kilavuzu. Ankara
-Gennep, V.
1939 Folklor. Ankara
-Gökalp, Z.
1922 Asullere Dair: Halkiyat?I. Masallari. In: Küçük Mecbua 18. 1338.
1913 Türkçülügüm Esaslari. Ankara, 1923; Halk Medeniyeti ve Başlangiç; In: Halka Dogru. 1329
-Güngörmüş, N.
1992 Magyar tudósok szerepe a török nyelvújítási mozgalomban. In: Jászkunság, 3. sz.
-Györffy I.
1916 Dobrudzsa. In: Földrajzi Közlemények;
1921 A Lenárd-féle kisázsiai expedíció. In: Kőrösi Csoma Archívum. I.;
A török falu. In: A Falu. nov. 15.; uo. dec. 15.;
1929 Törökországról. In: Levente, jan. 1.;
A török nép és életmódja. In: Levente, jan. 15.;
A török népművészet. In: Levente, febr. 1.;
A török nép jövője. In: Levente, febr. 15.
-Kakuk Zs.
1990 Az ankarai Hungarológiai Intézet története. Keletkutatás, Tavasz.
-Koşay, H. Z.
1939 Etnografya ve Folklor Kilavuzu. Ankara;
1951 Ankara Budun Bilgisi. Ankara, 1939.; ? Alaca?Höyük. Ankara;
1952 Halkbilgisi Kilavuzu. Istanbul;
1974 Makaleler ve Incemeler. Ankara;
1976 Türk Folklor Araştirmalarinda Mukayese ve Tarihî Metoda Yönelis. In: I. Uluslararasi Türk Folklor Kongresi Bildirileri I. C. Genel Konular. Ankara.
-Köprülü, F.
1914 Yeni Bir Ilim: Halkiyat?Folklore. In: Ikdam Gazetesi, febr. 14.
-Németh Gy.
1916 Türkische Grammatik (Sammlung Göschen 771). Berlin?Leipzig,
Türkisches Lesebuch mit Glossar. Volksdichtung und miderne Literatur (Sammlung Göschen 777). Berlin-Leipzig,;
1917 Türkisch-Deutsches Gesprächsbuch (Sammlung Göschen 777). Berlin -Leipzig;
Türkisches Übungsbuch für Anfänger (Sammlung Göschen 778). Berlin- Leipzig
-Örnek, S. V.
1971 Türk Halkbilimi. Ankara, 1977.; Anadolu Folklorunda Ölüm. Ankara
-Saintysves, P.
1951 Folklor Elkitabi. Istanbul
-Ülkütaşir, M. S.
1972 Cumhuriyetle Birlikte Türkiye 'de Folklor ve Etnografya Çalismalari. Ankara;
1976 Türkiye Türklerinde Ad Verme ile Ilgili Gelenek ve Inançlar. In: I. Uluslararasi Türk Folklor Kongresi Bildirileri. I. C. Genel Konular. Ankara
-Yener, E.
1960 Etnografya Kilavuzu. Ankara