Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
ÁZSIA EZER ÉVVEL
EZELŐTT
Forrás: História, 1999/9-10
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Tartalom
Puskás
Ildikó: India
Ecsedy Ildikó: Kína
Farkas Ildikó:
Japán
Simon Róbert: Iszlám
Fodor István: Az eurázsiai sztyeppe népei
Puskás
Ildikó: India
A szubkontinens
az ezredfordulón
A szó, India,
tartalmát tekintve maga a térség története. Ma kettős értelemben használjuk: szűkebb
értelemben az Indiai Köztársaság rövid neveként, tágabban a Himalájától
délre elterülő, négy és fél millió négyzetkilométernyi földrajzi térséget jelenti.
A térségben - Srí Lankától eltekintve - öt modern állam él: az Indiai Köztársaság,
Pakisztán, Banglades, Nepál és Bhután. Az India elnevezés előzménye a Kr. e. 5-4.
századi Akhaimenida-uralkodók, I. Dareiosz (Kr. e. 521-486), I. Xerxész (Kr. e.
486-465) feliratain jelent meg, és az Indus folyam középső és alsó folyása mentén
megszervezett szatrapeiát (adózási és hadkiegészítési körzet) jelentette. [...]
I. Észak-India
A hódító iszlám
Az óperzsa-antik névhagyomány (Hindus) továbbvivői a muszlim hódítók lettek, akik
közül az elsők éppen az Indus alsó folyása mentén, Szind térségében léptek először
(Kr. u. 711-ben) India földjére. [...]
Pésávar környéke Ghaznavida-fennhatóság alá került. Ez a helyzet szinte tálcán
kínálta a lehetőséget a harcias és zsákmányéhes türk Mahmúdnak, aki legalább tizenhétszer
rohanta le Pandzsáb és Gudzsarát térségét. Végigpusztította hindu templomait,
hatalmas mennyiségu kincset és nagyszámú embert, főként nőket hurcolt el. E hadjáratok
révén olyan gazdagságra tett szert, amellyel fővárosát ő és utódai az iszlám
kultúra egyik legjelentősebb központjává tették, s nemcsak az épületek pompájával,
hanem az odacsábított szellemi nagyságok jelenlétével is.
A kor legnagyobb Észak-India-leírója, egy muszlim
Mahmúd udvarának két igazgyöngye Firdauszí, a Sáhnáme költője és al-Bírúní,
a korabeli iszlám világ legjelentősebb tudósa és a középkor legnagyobb India-ismerője
volt. [...]
Mahmúd 1017-ben rendelte udvarába al-Bírúnít. [...]
Páratlan volt pártatlanságra törekvése, az hogy nem egyedül az iszlám szempontjait
érvényesítette kutatásaiban, hanem maximális pontosságra, megbízható ismeretekre
törekedve szövegkritikai elemzésektől sem riadt vissza a korabeli India leírásában.
A kérdések megvitatását pedig egyenesen szükségesnek tartotta. Mindez az egyik
fő művének tekinthető az India története c. munkájában öltött testet.
[...]
Asztrológiai művében ("Az asztrológia elemei") a geocentrikus világképből
indult ki, amikor a földi tulajdonságokat a szférák közvetítette égi archetípusok
visszatükröződéseinek tekintette, amivel számos természeti jelenségre is megpróbált
magyarázatot adni. Ugyanakkor a Föld méreteire, fokbeosztásaira vonatkozó gyakorlati
mérései csaknem a mai adatokkal egybevágó eredményekre vezettek. [...]
Munkájának legérdekesebb részei az indiai vallások és az indiai társadalom
leírására vonatkozó fejezetek. Ezek megírásához az óind forrásokat felhasználó
szerző ütköztethette a régebbi korokra vonatkozó adatokat a kortársaktól és személyes
benyomások alapján nyert ismeretekkel. Külön említést érdemelnek az ind időszámításra,
pontosabban időszámításokra vonatkozó leírások; al- Bírúní ugyanis, érthető módon,
az iszlám időszámítást használta, de meg akarta érteni az indiai helyi időszámításokat
is. [...] Amilyen sokféle időszámítást használtak Észak-Indiában az első ezredfordulón,
olyan sokfélét ismert Dél-India is, hiszen ott is többnyire a dinasztiaváltásokkal
mérték az időt a mitikus-kozmikus időszámítás-elméletek mellett. Az azonban nyilvánvaló,
hogy a keresztény időszámítás ezredfordulója semminemu indiai időszámítás, sem
az iszlám időszámítása szempontjából nem "kerek" évforduló, s nem társult hozzá
speciális képzet.
Az átmenet korszaka
India történetében az első ezredforduló minden szempontból átmeneti időszaknak
bizonyult.
Az ezredforduló történelmi térképéről ekkorra tűnnek el olyan - még nagyhatalmi
státust elérő - hatalmak, mint a Gurdzsara-Pratihárák (8-10. század), akiknek
sikerült átmenetileg az Arab-öböltől a Bengáli-öbölig kiterjeszteni hatalmukat
Észak-Indiában. A feudális függésbe kényszerített korábbi kisdinasztiák egymás
után léptek a függetlenség útjára. [...]
II. Dél-India
Dél-India dinasztiái:
a Csólák birodalma
Dél-India, mint történelme során mindig, más képet mutat. A térség legjelentősebb
politikai-katonai-kultúrális nagyhatalma, a Csóla-dinasztia uralta királyság,
amely mintegy ezer éven át (200-1279 között) folyamatosan jelen volt. [...]
A Csólák igazi birodalommá nőtték ki magukat: expanzív külpolitikájuk és külkereskedelmük
révén kiterjesztették befolyásukat Délkelet-Ázsia térségére egészen Indonéziáig,
délen ismétlődően - a Pándjákkal rivalizálva érte - meghódították Srí Lankát,
s kereskedelmi kapcsolataik révén elérték az Arab-félszigetet is. Kelet felé kultúrális
expanziójuk maradandó nyomokat hagyott dinasztiaalapításaikkal, templom- és palotaépítészetükkel,
a kereskedőkolóniák révén meghonosított vallási hagyománnyal s a hinduizmus első
"exportálása" révén is. [...]
Művészet, vallás: a művészetek reneszánsza
Ugyanekkor Dél-India-szerte fantasztikus szépségű templomok, templomvárosok, paloták
épültek, elsősorban a Siva-kultusz jegyében, de a vaisnava (Visnu-követő) hinduizmus
monumentális építőmuvészete sem kevésbé lenyugöző. A mindenkori fővárosok szépségéről,
gazdagságáról csak a tamil irodalomból és a templom-palota építészet megmaradt
emlékei alapján alkothatunk fogalmat. Az épületek nemcsak kánonikus alaprajzukkal,
lenyűgöző arányaikkal, hanem dús szobrászati díszítettségükkel is a világ kultúrális
örökségének páratlan csoportját alkotják. [...]
Vallás és művelődés
Az első ezredforduló vallástörténetileg is igen fontos korszaka Indiának. A buddhizmus,
miután Ázsia-szerte sikeresen elterjedt, Indiában a peremterületek kolostoraiba
szorult vissza. Nem is tudnánk még élő gyakorlatáról, ha a korai muszlim hódítók
krónikaírói meg nem emlékeztek volna a Szind térségben s itt-ott Dél-Indiában
megbúvó egy-egy kolostorukról. A dzsainizmus aszketikus vallása, mely
a lélek örökkévalóságát hirdette, mindig a kevesek kiváltsága volt: a nyugat-
és dél-indiai dzsaina kolostorokban azonban élénk szellemi élet zajlott. Kéziratok
tömege készült, új tudományterületek születtek, s a népnyelvi szövegek lejegyzése
is itt történt meg először. [...]
Az ezredforduló képe nem lenne teljes az új vallási áramlatok megemlítése nélkül:
a klasszikus hinduizmus és a hozzákapcsolódó filozófiai iskolák korábbi
formái mellett megjelenik az áhítatos istenszeretet, a bhakti irányzata,
amely az istennel való érzelmi azonosulás révén keresi a megváltást, s amely érzést
páratlan szépségu erotikus képekben fogalmazzák meg a kor költői. [...]
Egyetemek, erdei iskolák
Általában a vallási intézmények voltak az oktatás központjai, s több helyen ekkor
is muködtek az ókorban alapított egyetemek: Taxilától Nálandáig, és a dél-indiai
templomvárosok intézményeiben. Élt az erdei iskolák szokása is, hiszen hagyományosan
ez volt a tradicionális ismeretek - a varnákra tagolt társadalom minden rétege
számára pontosan előírt tanulnivaló - elsajátításának színhelye. [...]
Újind nyelvek
A középind nyelvekből ekkor - a 10-11. század körül - születnek meg
a később nemzeti nyelvekké váló újind nyelvek, a hindí, a bengálí, a
maráthí, a gudzsarátí, ekkor válik önálló irodalmi nyelvvé a nagy múltú tamil
mellett a kannada, a telugu, s válik ki a tamilból a malajálam. [...]
Nem szabad elfelejteni, a szóbeli hagyományozást mindig többre becsülte az indiai
kultúra, mint az írásbeliséget, amelyet - egy kicsit - kényszerűség teremtette
megoldásnak tekintettek.
*
Korszakváltó időszak volt ez India történetében, de mint mindig, soha nem úgy
változtak a dolgok, hogy az új "felülírta" volna a régit, hanem az értékek, a
nagy múltú hagyomány megőrzése mellett alakították ki - tudatosan és öntudatlan
- az újat, és illesztették egybe a régivel.
Ecsedy
Ildikó: Kína az ezredforduló végén
Uralkodók, vallások,
kultúra
751 óta, a Talasz-völgyi
csata hatására, két részre oszlott Ázsia: nyugatra az arabok világa helyezkedett
el, keletre pedig a kínai kultúra hódított, többnyire a kínai császárság hadaival,
de katonai sikerek nélkül is.
I. Alapfogalmak
Kína nevének eredete
Kína neve a Kr. e. 11. század óta szerepel a rituális bronzedényeken, és jelentése:
"Középország" (Csung-kuo, mai pekingi írás szerint Zhong guo). Ez a szó Kína
fogalmát jelenti mind a kínai hagyományban, mind a Kínával foglalkozó szakirodalomban.
A név jelentése tehát nem a "világ közepe", ahogy korábban értelmezték a nevet.
Kína mindenesetre az egyetlen ország, amelynek kultúrája - kezdettől fogva -
ugyanazon a helyen található, folyamatosan fennmaradt, az ország máig a világ
élvonalában található; tehát voltaképpen az egyetlen folyamatos kultúra
a világon. [...]
A kínai kultúra területe
Mind a kínai hagyomány, mind a világ számára a kínai állam legnagyobb kiterjedése
jelenti Kína területét, akármikor került is e terület a kínai állam vagy még
inkább a kínai kultúra befolyása alá és bűvkörébe. A kínai civilizáció területe
így hozzávetőlegesen akkora, mint Európa; Ázsiának mintegy 10 millió km2-ét
foglalja el, beleértve Tibetet és a part menti szigeteket is. (Noha például
Tajvan szigete csak a 17. század óta tartozik hozzá.) [...]
Nyelvek, népek
Egy ilyen hatalmas ország természetesen a magáétól különböző nyelveket és népeket
is magába zár, az 1950-es évek vége óta 55 nemzetiséget, az 56. nemzetiség az
a han, amely a voltaképpeni kínaiakat jelenti. A nyelvészek szerint
sino-tibeti (han) a nyelve és írása azoknak a császárkori kínai alattvalóknak,
akik a Han-dinasztia idejében a császári főváros (fővárosok) körül éltek; hivatalnokaik
innen vitték el a környékre a kínai civilizáció vívmányait.
II. Kína őstörténete
Természetesen Kína "császárkora" előtt is volt kínai kultúra (kb. Kr. e. 6000-ben).
Ekkor kezdődött a kínai kőkor kultúrája, és előtte kerámiakultúrák
virágoztak - keleten a színes jangsao, nyugaton a fekete vagy sötét lungszun.
A kínai történelem azzal a három uralkodócsaláddal kezdődik, akiket "három dinasztia"
gyanánt tartott számon az írástudói hagyomány. [...]
Az első dinasztia a Hszia (Kr. e. 21-17. sz.), ezt az időszakot a
vízszabályozó nagy Jü korszakának tulajdonítják. [...]
A második dinasztia a Sang vagy Sang-Jin (Kr. e. 17-11. sz.). Az első kínai
írásjegyek létrejöttének ideje a második dinasztia kora, tehát az írás annak
a Sang-háznak a terméke, amelynek neve kereskedelem vagy tanácskozás jelentésű.
[...]
A harmadik dinasztia a Csou (kb. Kr. e. I. évezredtől 221-ig), amely a kínai
civilizáció vívmányait a környékre elterjesztette. [...]
III. A császárság kora
A császárság létrejötte után a nagy Han-dinasztia (Kr. e. 200-Kr.
u. 200) megteremtette az egységes nyelvet, írást és irodalmat. A déli és északi
dinasztiák uralma után a Tang-ház ezt erősítette meg (618-907); ekkor
jött létre, a Tang-házat követő dinasztiácskák után egy egységes dinasztia,
a Szung-ház (1000-1400).
Az írás, a birodalom egységének letéteményese
Az uralkodó körül legfontosabb hivatalnokai foglaltak helyet és elvárták, hogy
uralkodójuk gazdagságából számukra is jusson valami. Az uralkodó azonban csak
akkor lehetett gazdag és bőkezű, ha a császárváros körüli alattvalók adója ezt
lehetővé tette. Éppen ezért az alattvalók legfontosabb kötelessége az adófizetés
volt, az uralkodónak pedig a legfontosabb dolga, hogy róluk gondoskodjék az
Ég rendeletére. [...]
A gazdálkodás: a kultúra mércéje
A kínai civilizáció alapját a földművelés teremtette meg. A mindennapi
élethez szükséges termékeket, az étkezés alapját a földművelés termelte, és
ez az egész életformát meghatározta. Kínában csak az számított kulturáltnak,
aki földműveléssel foglalkozott. [...]
Ebben a rendszerben természetesen hátrányban éltek a nomád törzsek, amelyek
állattartással foglalkoztak. Ez - a kínai felfogás szerint - nem tartozott
hozzá a kultúrált gazdálkodáshoz. A kultúrált földművelés és a "barbár" állattartás
együtt jelentette Kína gazdaságát. Az egyes alattvalók tehát nélkülözni voltak
kénytelenek a másik gazdaság javait.
A harmadik gazdaság, a kettő termékeit kicserélő kereskedelem, szintén "barbár"
foglalkozás, amit csak a külföldiek űznek. A kereskedők nem tartoztak
a kínai társadalom megbecsült rétegei közé. [...]
Hiedelem, vallás, filozófia
Még a császárkor előtti időben jöttek létre azok a hiedelmek, amelyek a kínai
alattvalók mindennapi életét is irányítják. A városok és a hivatalnokok életét
a konfucianizmus alapozza meg, tehát az első névről ismert filozófus
(Kung-ce, Kr. e. 551-479) tanai irányítják, és az a szent könyv, amely ezt összefoglalja
("Beszélgetések és mondások").
A körülöttük élő földművesek a taoizmus képviselői, a Tao-tö-king,
"Az Út és Erény Könyve" (Kr. e. 6. sz.) tanai alapján. Ez a szent könyv idővel
minden kínai hagyomány foglalatává válik, legalábbis a császárkor előtti időben.
Fő elve a "nemcselekvés". [...]
A két alapvető kínai hiedelemvilág két világvallás eszméit adja a világnak.
A császárkor első évszázadaiban még egy harmadik hiedelemvilág is csatlakozik
az első kettőhöz a Csou-kori Kínában: a legizmus. Ez utóbbiban a törvény
az uralkodóra is vonatkozik, ami már önmagában véve is lázadás, mert korlátozza
az uralkodó hatalmát. [...]
A császárkor első évszázadaiban megérkezik Kínába a mítikus és mindmáig érvényesülő
vallás: a buddhizmus. A kínai hagyományt a taoizmus alapozza meg és
a buddhizmus folytatja, tehát a földművesvilágban ez a két vallás az uralkodó,
míg a városban, az írástudók világában a konfucianizmus hódít. A mai kínai kultúrában
a hagyományos falusi élet a buddhizmus szokásai szerint zajlik.
Tárgyi emlékek
A kínai kultúrának vannak az egész társadalom számára fontos épületei is, amelyek
képviselik a múlt kultúráját és közösségeit. Ide kell számítanunk elsősorban
azokat a palotákat, amelyek az egyes fejedelemségek vívmányait a császárvárosokba
próbálták átmenteni. A régi kultúrának nem csupán a "palota", hanem a "templom"
is a képviselője. A fővárosokban és nagyvárosokban a legnagyobb vallásokat is
ezek képviselik. Vidéken azonban, ahová az idegen vallások vezetői, képviselői
kiszorultak, a kolostorok jelentik az épületet, amely védelmezte és
táplálta a körülötte élőket. Ezek az alattvalók, kereskedők és piaci árusok
hallották először azokat a történeteket, amelyekből az elbeszéléseket írták,
regényeket és színdarabokat szerkesztették.
Van egy építmény, a kínai Nagy Fal, amely mind a mai napig tanúsítja
a kínai császárság tiszteletét Ázsiában. [...] Először csak a Csou-kori fejedelemségek
északi falai körül azokat tartalmazta, amelyek a kínai civilizáció északi védelmére
szolgáltak. A 15-16. században épültek ma is látható formái, de mind a mai napig
születnek újabb és újabb részletei.
Farkas
Ildikó: Japán
Az önálló japán
hatalom születése: a Heian-korszak (794-1185)
A szigetország
történelmének ez az időszaka az új főváros, Heian (ma Kiotó) felépítésével kezdődött.
A "kínai módra" épült főváros, azaz centralizált, bürokratikus-arisztokratikus
császárság, egy más hatalmi-politikai és társadalmi struktúra korában fejeződött
be 1185-ben. A kialakult és megerősödött szamurájréteg vette kezébe
a valós politikai hatalmat, amit - ezt követően - 700 évig megőrzött. Úgy is
mondhatnánk, hogy a korábbi "ókori" rendszerű állam egy feudális jellegű társadalommá
és állammá fejlődött.
A Heian-korszak jelentősége azonban nem csak ebben állt. Az állami élet minden
faktorát uraló kínai modell dominanciája fokozatosan eltűnt, megjelentek például
a japán nyelven és japán írással írt sajátos műfajok, vagyis
kialakult a nemzeti kultúra.
Természeti viszonyok
A mai Japánt alkotó négy nagy sziget közül az északon fekvő, Hokkaidó csak a
19. században került a központi állam teljes körű fennhatósága alá. Ezer évvel
ezelőtt az akkori állam Honsú (a legnagyobb sziget), Sikoku és Kjúsú szigeteken
volt, mintegy hétmilliónyira becsült népességgel.
Ezek a szigetek a monszunövbe tartoznak, kevés, csak rizstermesztésre alkalmas
földdel. [...] Az éghajlat változatos. [...] S ha mindehhez még hozzávesszük
a vulkanikus tevékenységet és az évi több száz, kisebb-nagyobb földrengést az
ezekkel együtt járó szökőárral, földcsuszamlásokkal, hegyomlásokkal - amelyek
a gátakat, a rizsföldet s az évi termést egyaránt elpusztíthatták az akkori
időben -, talán jobban megérthetjük a japánok egyedi viszonyát a természethez
és saját természetimádó vallásuk, a sintó eredetét is. Ez a nép a természetben,
annak isteneiben (kami) látta élete irányítóit, akik szinte megszámlálhatatlanul
sokan voltak (vannak), s a természeti jelenségekben "lakoztak".
I. Igazgatás, társadalom, műveltség
Gazdaság
A 8. századi joggyűjtemények (Ricurjó) meghatározták az állam szerkezetét
és szabályozták működését is.
Ezek értelmében az uralkodó - akit ekkortól neveztek tennónak, "mennyei
császárnak" - az ország egész területe és népe felett abszolút hatalommal bírt,
mintegy istenként uralkodott. [...]
Az állami és a magánföldeket megművelők között - akik eredetileg csak használatra
kapták a földet - kialakult a földesgazdák rétege, akik bizonyos területeket
már birtokukként kezeltek. [...]
A rizstermesztés - amely kb. a Kr. elôtti 3-2. század folyamán terjedt el a
szigeteken - meghatározta a japán nép közösségi szerveződését is. Az árasztásos
rizstermesztéshez e közösség összehangolt, fegyelmezett munkájára volt szükség,
elkülönülni, "egyénieskedni" nem lehetett, hiszen valakinek a rizsföldjét külön
elárasztani lehetetlen volt. A gátépítéshez technikai tudás is kellett, az együttes
munkát vezető irányította, akinek mindenki engedelmességgel tartozott, s aki
mindenkiért felelős volt. [...]
A falvakban laktak a parasztok különböző rétegei: a tehetősebb,
saját, nagyobb méretű földdel, szolgákkal is rendelkező földesgazdák,
a kisebb földterületet birtokló parasztok, valamint a bérlők
és a föld nélküli, másoknak dolgozó parasztok. A társadalmi skála
legalján a szolgák és a számkivetettek helyezkedtek el, akiknek a jelenlétére
csak homályos utalások vannak a szórványosan előforduló forrásokban. [...]
Az országot egyenlő közigazgatási egységekre, tartományokra osztották,
amelyeket a fővárosból négyévi szolgálati időre kiküldött tartományi főnökök
irányítottak. A tartományokat további egységekre, kerületekre, majd
járásokra bontották, s végül az alapegység egy 2-3 családból álló
kisközösség lett. E szisztéma segítségével a lakosságot nyilvántartásba vehették,
s ez képezte az adószedés alapját is. [...]
A sajátos japán fejlődés azonban utat talált a törvények között is: az örökletesség
és a nemzetségi elv nem tűnt el, s előbb-utóbb ismét ez irányította a társadalom
mozgását. A tisztségeket az azokra rátermettek helyett egyre inkább egy-egy
nagyhatalmú család tagjai kapták meg, örökletessé téve a magas rangú hivatalokat
és az ezzel járó földbirtokokat is. [...]
A császár és tanácsadói
1000-ben az udvari arisztokrácia köréből a nagy hatalmú Fudzsivara család emelkedett
ki. A japán császárság intézményének jellegzetessége, hogy maga a császár személye
inkább csak szimbólum volt, már a kezdetektől fogva, mintsem a politikai hatalom
valóságos birtokosa. Az a néhány erőskezu császár, aki függetleníteni tudta
magát a nagy nemzetségekől és egyedül kormányzott, inkább kivételnek mondható
a japán történelemben. A császár isteni személy. [...]
A császár elsősorban mint vallási vezető tevékenykedett, és a legitimáció
forrása volt a legfőbb államhivatalokat birtokló - ténylegesen kormányzó - nemzetségek
számára. [...]
Művelt nők és férfiak
Az udvari nemesség a fővárosban, a császári palota közelében lakott,
fényuző rezidenciáin. Anyagi jólétét a tulajdonában lévő virágzó nagybirtokok
jövedelme biztosította. Az udvari rangokat viselő állami hivatalnokok a tényleges
igazgatási feladatokat átruházták a kisebb tisztségviselőkre. Ily módon a vezető
hivatalnokok megengedhették maguknak azt a luxust, hogy ne foglalkozzanak olyan
"alantas" dolgokkal, mint a munka, s életüket a művészeteknek és kedvteléseiknek
szenteljék.
A kínai klasszikusok ismerete és a versfaragás tudománya elengedhetetlen feltétele
volt a férfiak műveltségének. A nők - akiknek már ekkor is illett
szerénységet tanúsítaniuk -, még ha ismerték is a kínai nyelvet és a költőket,
ezt inkább eltitkolták a férfiak előtt. A művészetben, az etikettben, az öltözködésben
és a viselkedésben való jártasság többet számított bármilyen harci vagy tisztviselői
erénynél. [...]
II. A szamurájtársadalom kialakulása
Zavaros állapotok
Amíg az udvar viszonylagos nyugalomban élvezte a kultúrális fellendülést a 9-11.
század folyamán, a tartományok területén sokkal zavarosabbak lettek az állapotok.
A központi hatalom mind kevésbé tudta ellátni a maga rendfenntartó szerepét,
a nagybirtokok, a templomok, de még a tartományi hivatalok is egyre inkább a
kialakuló fegyveres rétegre számítottak, ha önvédelemről vagy rendfenntartásról
volt szó.
A földek egyre nagyobb hányada került magánkézbe. [...]
A rendfenntartó fegyveresek
A vidéki földbirtokosoknak, tartományuraknak, templomoknak, földesgazdáknak
meg kellett védeniük magukat és földjüket, ezért saját fegyveres erőt
szerveztek. Ez volt a háttere a szamurájréteg kialakulásának, amely a 10. században
kezdődött, s ettől kezdve vezető szerepet töltött be a japán társadalmi és politikai
viszonyok alakulásában egészen a 19. század végéig. [...]
III. Az önálló japán kultúra
A kínai kultúra hatása
A korszak elejére még a kínai kultúra másolása volt a jellemző. A
9. század folyamán azonban - párhuzamosan a Kínai Birodalom meggyengülésével
- csökkent az érdeklődés a kontinens kultúrája iránt. Szakítva a korábbi szokással,
894 után már nem indítottak újabb - szerzetesekből, diákokból álló - tanulmányi
célú követségeket Kínába. A kelet-ázsiai változásokra - új államok megjelenése
a Koreai-félszigeten, új Kínai Birodalom kialakulása - Japán nem reagált, nem
vette fel a hivatalos kapcsolatokat sem, a kontinenssel egészen a 12. század
második feléig nem érintkezett. Ez adott lehetőséget a sajátosan japán kultúra
megszületésére és fejlődésére.
Két kulcsfontosságú tényezője volt ennek az önállóságnak: a korábban ápolt hivatalos
kapcsolatok megszakítása és a kana szótagírás kifejlődése. [...]
Heian - amelyet a 9. századtól kezdve mind gyakrabban neveztek Kiotónak - az
ország adminisztratív fővárosa volt, politikai, társadalmi és kultúrális központ.
Lakosságát az udvari nemesek mellett tisztviselők, kézművesek, boltosok, állandó
katonaság (1000 fô alatt) és szerzetesek adták. A város népessége 100 ezer fő
lehetett, közülük kb. 10 ezer volt nemes, vagy tisztviselő. A tartományokból
az adók ide, a kincstárba, az egyéb javadalmak a nemesek rezidenciáiba áramlottak.
A köznépesség létszáma egyre növekedett, virágzó kereskedő és kézműves közösség
jött létre, elsősorban a nemesség igényeinek a kiszolgálására. A különböző helyi
"specialitásokat" is a főváros piacaira szállították.
Hitvilág
A japánok ősi hitének, a sintónak eleinte még neve sem volt, csak
később, más vallási irányzatok Japánba kerülésének az idején nevezték el az
ősi hitvilágot "az istenek útjá"-nak. Ez a jellegzetes, természetimádó hiedelemvilág
a szertartások, varázslások és helyi kultuszok halmaza volt, erkölcsi tanítások
és metafizikai mondandó nélkül. Az ősök tisztelete, a természeti jelenségek
imádása, a szellem halhatatlanságába vetett hit jellemezte. [...]
A 9. századot követően terjedt el a buddhizmus széles körben, újabb
buddhista szekták: a tendai, singon és Amida Buddha kultuszának megjelenésével.
[...] Az uralkodók, az arisztokraták is támogatták e vallás különböző formáit
- templomok, kolostorok épültek nagy számban, s kaptak tekintélyes földbirtokot.
Felvirágzott a buddhista művészet is - a Buddha-szobrok (többnyire fából) és
a festmények (Mandala-képek) az ezoterikus buddhizmus miszticizmusát közvetítették,
ami a korábbi művészetre még nem volt jellemző. [...]
Simon
Róbert: Az iszlám világa az ezredfordulón
Korszakváltás
Európában és a Közel-Keleten
Az első ezredforduló
táján az európai középkor éppen korszakváltás előtt állt. A keresztény térítés
folyamata lényegében befejeződött, és a keresztény Európa kontúrjai jól láthatóan
kirajzolódtak. Újjászületett a kereskedelem, és kezdetét vette a kora kapitalizmus
csíráit képviselő városi fejlődés a maga új jogrendszerével, életformájával
és mentalitásával. Ugyanakkor a korszakváltást sajátos formában a kereszteshadjáratok
is kifejezték, ezek az iszlám világot érintő első közös európai expanziós hullámok.
Az uralkodó történeti megközelítés szerint ugyancsak korszakváltás zajlott le
ez idő tájt a Közel-Keleten is, amelyet általában negatívan értékelnek. E megítélés
alapja az a tény, hogy a kalifátus fénykorában megvalósult politikai egység
megszűnt, és az iszlám világ számos kisebb-nagyobb alakulatra szakadt szét,
amelyek közül némelyek a szunnita többségtől jelentősen eltérô irányzatokat
képviselő dinasztiák uralma alatt álltak.
A korszakváltás nyitánya, hogy megszűnt az `Abbászida-kalifátus tényleges hatalomgyakorlása.
Ugyanis az iráni eredetű dajlamita Bújidák 945-ben Fársz, Kirmán és Khúzisztán
meghódítása után bevették Bagdadot, a kalifátus székhelyét, és az`Abbászida-kalifákat
gyámság alá helyezték. A továbbiakban a tényleges hatalomtól megfosztott kalifa
legfőbb funkciója az lett, hogy legitimitást adjon a valóságos hatalmat birtokló
emírnek vagy szultánnak. [...]
Regionális hatalmi központok
Az új korszak egyik lényegi eleme a regionális hatalmi központok kialakulása
volt.
Így Észak-Afrika három meghatározó regionális központja - a mai Marokkó, Algéria
és Tunézia - mindinkább elkülönült. [...]
A "minibirodalmak" állandó egymás elleni harcában két lényegesebb mozzanat figyelhető
meg.
Az egyik, a helyi berber elem előtérbe kerülése. A törzsiségben gyökerező
berber életformák: a nagyállat-tartó nomadizmustól a földművelésig és a fejlett
kézművességig terjedhettek. Ezek az életformák nagyon is meghatározták e térség
iszlámrecepciójának szigorúbb, puritánabb jellegét. [...]
A másik - az előzővel összefüggő - mozzanat a nomád elem fokozódó
túlsúlya. Ezt a beduinok katasztrofális észak-afrikai pusztítása jelzi. Ezeket
a törzseket a Fátimidák szabadították rá hűtlen vazallusaikra, a Zíridákra.
A beduinok 1052-ben Hajdaránnál aratott győzelmük után elárasztották Észak-Afrika
jelentős részét. Támadásuk következményeként a mezőgazdaság súlyos károkat szenvedett,
a városi kultúra visszaesett, a korábban prosperáló kikötők népessége kalózkodásra
kényszerült. [...]
Mindez odavezetett, hogy a Maghrib (Egyiptom kivételével Észak-Afrika Andalúziával)
története ebben a korszakban véglegesen elkülönült a Masriq (a muszlim
Kelet) fejlődésétől.
Egyiptom és Irán
Érdemes összevetni egymással az észak-afrikai és az iráni térség fejleményeit,
hogy tapasztalhassuk, hasonló körülmények között a különböző adottságokból mennyire
más következmények adódnak. A muszlimok által meghódított területek közül Egyiptom
mellett Irán tekinthetett vissza hosszú történelmi múltra. Ugyanakkor a két
nép és kultúra iszlámon belüli alakulása lényegesen különbözött egymástól. [...]
Az iráni kultúra reneszánsza
Az iráni kultúrális-nyelvi reneszánsz a 10. századtól ragadható meg. Ekkor lép
elénk a klasszikus újperzsa nyelv és a klasszikus perzsa költészet a maga új
műfajaival. [...]
A klasszikus muszlim iskolarendszer kialakulása is ekkorra tehető. Jellegzetes
az új típusú intézmény, a madrasza, amely a maga sokféle funkciót (kollégiumi,
könyvtári, oktatási) ellátó komplex - építészetileg is új és csodálatos lehetőségeket
nyújtó - jellegével döntően meghatározta a továbbiakban a muszlim felsőoktatást.
[...]
A korszak másik nagy jelentőségű kultúrális fejleménye a szúfizmus,
vagyis az iszlám misztika széles körű elterjedése és intézményesülése volt.
[...] A végrehajtó hatalom és az alávetettek közötti konfliktusok nyomán nyert
teret a miszticizmus, és alakult ki egy olyan értelmiség, amelynek egy része
a kolostorokban keresett új életformát magának.
Nem hanyatlás, hanem gyarapodás
Újragondolva azt a kérdést, hogy az első ezredfordulóval az iszlám világban
bekövetkező változásokat miképp kell értékelni, azt a választ adhatjuk, hogy
a politikai szétesés más megfogalmazásban a regionalitás fölértékelődését
jelentette. A lokális elitek mind nagyobb szerephez jutottak, és ez nagyban
előmozdította az iszlám nyelvi-kulturális sokszínűségének kialakulását. Nemcsak
a korábban említett klasszikus perzsa irodalom egyfajta virágkorát regisztrálhatjuk,
hanem egyebek között a török irodalmak is fontos művekkel jelentkeztek ekkor.
[...]
*
Mi a magunk részéről a kor igazi nagyságát és valódi jellegzetességét abban
látjuk, hogy tanúsította: minden politikai széthullás ellenére, vagy azzal együtt,
az iszlám immár szerves egység lett. [...] Ekkor derült ki, hogy az iszlám nem
politikai törekvés, nem birodalmi elv, nem uralmi forma, hanem olyan szellemi
összetartó erő, amely könnyedén kibírja a sokféleségből adódó centrifugális
hatásokat. [...]
Fodor
István: Az eurázsiai sztyeppe népei
A nomádok élete
A Duna-deltától
a kínai Nagy Falig húzódó, hozzávetőleges 6000 kilométeres területsávot sztyeppének
(vagy az orosz szóhasználatot követve sztyepnek) nevezzük. Váltakozó, több száz
kilométeres szélességű füves pusztaság ez, amelyet északon a változatosabb ligetes
sztyeppe zónája szegélyezi, délen a Fekete-tenger partvidéke, majd keletebbre
a Kaukázus magas hegylánca, innen a Kaszpi-tenger, majd a közép-ázsiai félsivatag
és sivatag határol. Az Altál- Szaján vidékén, a Tiensan hegyei közt a magasan
fekvő hegyi legelők és kisebb-nagyobb kiterjedésű medencék váltakoznak, délebbre
pedig a belső-ázsiai pusztaságok terülnek el a mai Mongólia területén és Kína
északnyugati részén.
I. Életföldrajzi viszonyok
Alkalmazkodás a gazdálkodásban
E hatalmas terület életföldrajzi viszonyai nagyon különbözőek. Általánosan jellemző
azonban a kontinentális éghajlat s a szűkös évi csapadék. [...] A tavasszal
mezei virágokkal tarka zöld pázsitszőnyeggel borított sztyeppei legelők gyorsan
kiégnek, s nyáron nem nyújtanak elegendő élelmet az állatállománynak.
E földrajzi adottságokhoz kellett alkalmazkodniuk az itt élő népeknek. [...]
A száraz sztyeppevidéken a földművelés feltételei többnyire hiányoztak, ezért
az itt élő népcsoportok zömmel legeltető állattartásra "szakosodtak". A Volga
alsó szakaszának vidékén tett régészeti megfigyelések arra utalnak, hogy az
ősi pásztorok már 6000 évvel ezelőtt is évszakonként vándoroltak állataikkal:
időről időre olyan legelőkre hajtották azokat, ahol elegendő élelmet találhattak
maguknak. [...]
A Kr. e. 8-7. században alakult ki az a legelőváltó állattartás, az
ún. lovas nomadizmus, amely még napjainkra sem halt ki teljesen. Ennek lényege,
hogy a legeltetés a téli és nyári szállások környékén történik, e két szálláshely
között mozgatják az állatállományt. [...]
Az új életforma abban az időben rendkívül jelentős változást jelentett az óriási
sztyeppevidék történelmében, hiszen a legelőváltó rendszer alkalmazásával a
korábbinál jóval nagyobb állatállomány tartására nyílt lehetőségük a pásztorközösségeknek.
Az új legeltetési mód azonban megváltoztatta az állatállomány összetételét is,
mivel nem mindegyik háziállat tudott alkalmazkodni a nagy távolságokat átfogó
rendszerhez. A legfontosabb háziállat a ló lett a nomádoknál, amelynek
fontos szerepe volt a közlekedésben és a gyakori háborúkban is. [...]
Nomád társadalom
A nomádok legfőbb vagyontárgya az állatállomány volt, annak elvesztése teljesen
földönfutókká tette őket. Elemi érdekük volt tehát, hogy azt minden áron megvédjék
a természeti csapások (szokatlan szárazság, rendkívül zord telek), és a támadó
ellenséggel szemben. Ezért a nomád közösségek minden fegyverre fogható tagjának
kötelessége volt veszély esetén hadba szállni. (Nem csupán a férfiaknak, hanem
férjhez menetelükig a fiatal nőknek is.) [...]
A nomád társadalmak alapegysége a - gyakran fiktív - vérségi, rokonsági alapon
nyugvó nemzetségek voltak. E nemzetségek alkották a jóval képlékenyebb törzseket,
amelyek élén a legerősebb nemzetség állott. A törzsek a vezértörzs vezetése
alatt szövetségekbe tömörültek. E szövetségek gyakran nem egynyelvű elemekből
tevődtek össze, sokszor változtak, újjáformálódtak. [...]
A nomádok - a közhiedelemmel ellentétben - szinte mindig műveltek földet is
(a téli szállás mellett tavasszal vetettek, majd a nyár végén visszatérve aratták
le a termést). [...] Különösen a ligetes sztyeppe sávjában számos "félnomád"-nak
nevezhető népesség élt, ahol nem az egész közösség, hanem csak egy részük volt
nomád állattartó. [...]
A nomádok egyáltalán nem voltak "ősellenségei" a megtelepült életmódot folytató
népeknek. Ellenkezőleg: egyoldalú gazdálkodásuk miatt rá voltak kényszerülve
a velük való állandó kereskedelemre. A szkíták a Fekete-tenger északi partvidékén
épült görög gyarmatvárosokkal kereskedtek, a keletebbre lakó későbbi nomádok
az Aral-vidéki horezmi és közép-ázsiai szogdiai városokkal, a Belső-Ázsiában
élők pedig Kínával.
Nomád birodalmak és népek
A legkorábbi nomád birodalmat a szkíták alapították, akik a mai Dél-Ukrajna
és a Kubán vidékét uralták a Kr. e. 8-3. században. Őket azért ismerjük viszonylag
jól, mert életükről jó jellemzést hagyott ránk a "történetírás atyja", a Kr.
e. 5. században élt görög Hérodotosz. Ekkor a Volgától keletre a másik nagy
nomád nép, a szarmaták laktak. Az őkeleti szomszédaik a szakák,
vagy ázsiai szkíták voltak. [...]
E korai szkíta korban az Altáj-hegységtől egészen a Kárpátokig zömmel iráni
nyelvű népek legeltettek az eurázsiai sztyeppén. Ez a nyelvi térkép csak jóval
később módosult jelentősen. A hunok nagy vándorlását követően, 463 körül a Kaukázustól
északra a belső-ázsiai eredetű onogur-bolgárok telepednek meg, akik
a török nyelveknek azt az ősi változatát beszélték, amely ma már csak a Volga-vidéki
csuvasok ajkán él. (Ebből a típusú nyelvből került a honfoglalás előtt a magyarba
mintegy 250 jövevényszó.) Ezt követően újabb és újabb néphullámok érkeztek nyugatra
Belső-Ázsiából, a török nyelvű népek bölcsőjének vidékéről. Az első ezredforduló
idejére - a 10. század végére - lényegében az egész sztyeppevidéket "eltörökösítették".
A sztyeppe a mozgékony életmódot folytató nomád népek lakóterülete volt, ahol
törzsszövetségek és birodalmak születtek és bomlottak fel, újabb és újabb népek
lettek a nagy életszínpad főszereplői. [...]
II. Az ezredforduló népei
Besenyôk
[...] A besenyők kétségkívül az egykori levédiai és etelközi magyar szállásokon
éltek, nagyjából az Al-Duna és a Don között. Ők Ázsiából a mozgékonyabb nomád
gazdálkodást hozták magukkal, s legeltetési útvonalaik ugyanúgy a Bug, Dnyeszter
mentén haladhattak, mint a Plano Carpini szerzetes által leírt 13. századi mongol
főembereké. A régészek csak temetkezéseiket ismerik: halottaikat fejjel nyugatnak
tájolták, az elhunyt mellé helyezték használati tárgyait, fegyvereit és feltorozott
hátaslovának maradványait, a bőrben hagyott koponyát és lábcsontokat. Településeiket
nem ismerjük, agyagfazekakat is alig használtak, bizonyára bőr- és faedényekben
tartották a vizet és a kumiszt, az erjesztett lótejet, a nomádok kedvenc italát.
Hitvilágukról is keveset tudunk. [...]
Kazárok
A Volga alsó szakasza és a Kaukázustól északra eső területeken lakó kazárok
szintén Belső-Ázsiából keltek útra, s 550 körül érkeztek e vidékre. [...] Fővárosuk,
Itil a Volga torkolatánál feküdt, jelentős közigazgatási és kereskedelmi központ
volt. Maga a kazár nem lehetett jelentős létszámú nép, birodalmukba számos népelem
tartozott, többek közt az iráni nyelvű alánok, számos kisebb török nyelvű népelem
(főként a legyőzött onogurok maradványai), s nagyjából 750-től a mi elődeink
is.
A kazárok társadalma jóval fejlettebb volt a besenyőkénél. Félnomád típusú államuk
jellemzője az ún. kettôs fejedelemség intézménye volt: az égi, isteni eredetű
főkirály - a kagán - csak a legfontosabb kérdésekben döntött, népétől elzárkózva
élt, s csak meghatározott ideig uralkodott, utána megölték. A gyakorlati ügyek
intézése és a sereg vezetése az alkirály hatáskörébe tartozott. [...]
A kaganátus népeinek jelentős része nomád gazdálkodást folytatott, egyre erősödő
szerepe volt azonban a földművelő gazdálkodásnak is. Főként az Észak-Kaukázusból
a Don-Donyec vidékére költözött alánok rendelkeztek erős földműves
hagyományokkal. [...] A régészeti leletek fontos tanulsága, hogy a lakosság
jelentős része megtelepedett, tucatszám jöttek létre megtelepült földműves és
félnomád falvak. (Ezek igen hasonlatosak voltak a mi 10-12. századi alföldi
falvainkhoz.) Nem kétséges, hogy a levédiai és etelközi magyarok is részt vettek
a nagy jelentőségű gazdasági átalakulásban.
III. Államalapítások korszaka
A Kijevi Rusz
Az első ezredvég már felbomlásának, hanyatlásának időszakában éri Kelet-Európa
jelentôs államalakulatát. A 10. században kiformálódó, normannok és keleti szlávok
által alkotott első orosz állam, a Kijevi Rusz a század végén már dél
felé terjeszkedik, ellenőrzése alá akarja vonni a nagy forgalmú volgai kereskedelmi
utat is. Szvjatoszláv kijevi fejedelem 965-ben végzetes csapást mér a kazárokra,
akik többé nem heverik ki e veszteséget. Maradványaiknak 1016-ban adják meg
az oroszok a kegyelemdöfést - a bizánci hajóhad hatékony támogatásával. A kazárok
birodalmának e területen nem lett folytatása, általános pusztulás lépett a nyomába.
Majd csak a 13. században a mongolok által alapított Aranyhorda foglalta újból
állami keretbe ezt a területet.
Bolgárok
A kubáni onogur-bolgár birodalom 650-es széthullása után a bolgárok
egy része régi lakóhelyén maradt kazár fennhatóság alatt, más részük az Al-Duna
vidékére költözött s az ottani szlávokkal hozott létre államot, a török nyelvet
szlávra cserélte. Másik részük észak felé húzódott a Volga mentén, elôbb a 7.
század végén a Szaratov-Szamara vidéki területekig jutottak, majd a 8. század
közepe körül elérték a Volga-Káma egybeszakadásának vidékét. Számos idegen eredetű
néprészt is magukba foglaltak s Almus nevű fejedelmük 922-ben felvette az iszlám
hitet. A 10. század végén tehát ők is az államalapítás korszakát élték.
[...] A volgai bolgárok alattvalóiként éltek a Magna Hungariában maradt keleti
magyarok is, akikről bizonyára hoztak híreket a hozzánk látogató volgai
bolgár kereskedők. (Itt talált rájuk 1236-ban Julianus barát.)
Baskírok, úzok
A volgai bolgárok keleti szomszédai a baskírok voltak, akik nagyjából
ebben az időszakban jelenhettek itt meg keletről, ahol korábban talán a kimek
törzsszövetség tagjai lehettek. Az Urál folyó vidékének tágabb körzetében éltek
ekkoriban a szintén nomád oguzok, vagy úzok, akiket az oroszok
torkoknak neveztek. Láttuk, innét 893 táján a kazárokkal szövetkezve
ők űzték el a besenyőket. [...]
Az úzok később szintén nyugatabbra költöztek, a kelet-európai sztyeppevidékre.
Kipcsakok, alánok
A Tobol-Irtis vidékén lakó kimekeket a 10. századtól a források kipcsakoknak
nevezik, akiknek másik neve a kumán, kun, az oroszok pedig
poloveceknek hívták őket. A 11. század elején a nagy sztyeppei népmozgás őket
is nyugatra sodorja, s 1055 körül átkelnek a Volgán, ezzel megkezdődik kelet-európai
szereplésük. Az ő előnyomulásuk következtében jelentős számú besenyő költözik
majd Magyarországra, úz néptöredékekkel egyetemben. [...]
Türkök, ujgurok, kirgizek
A távolabbi Belső-Ázsia legjelentősebb nomád államalakulatát a mongol pusztákon
élő türkök hozták létre 552-ben. Hatalmas birodalmukat hamarosan egészen
a mai Szamarkandig kiterjesztették. Egy időre ugyan elveszítették hatalmukat,
de birodalmukat másodszor is életre keltették, amely 744-ig maradt fenn. a türk
kagán komoly közigazgatást teremtett, saját írásbeliséget alakítottak ki, a
türk rovásírást. Hitviláguk az ősi samanizmus egyik válfaja volt; a Napot s
az Egek urát tisztelték. [...] A türkök hatalmát egy másik belső-ázsiai nomád
nép, az ujgurok döntötték meg, akik a türkökhöz hasonló államszervezettel,
s szintén saját írásbeliséggel rendelkeztek. Az ő uralmuknak a mai Tuva területén
lakó kirgizek vetettek véget 840-ben. A kirgizek jóval alacsonyabb
kultúrával rendelkeztek, vége szakadt a korábbi államiság fejlődésének. Az ő
uralmukat 920-ban az Észak-Kínát is fennhatóságuk alatt tartó kitajok vetettek
véget. (Az ő népnevük után terjedt el a Kína név is.) A kirgizek ekkor
szűkebb hazájukba szorultak vissza.
III. Hitvilág
Hogyan nézett a sztyeppe embere a második évezred elé? Nyugodtan mondhatjuk,
nem is volt fogalma az ezredfordulóról (ami egyébként is 1001. január elsejével
kezdődött), hiszen alig volt köztük, aki ismerte a keresztény időszámítást.
A napfordulós ünnepeket azonban ők is megülték ősi hitük szerint. [...] A főemberek
követhettek bármilyen világvallást, ezek az istenek idegenek voltak nekik, ők
csak a régi szellemekben hittek, azok gyógyító és bajűző erejében, akiknek segítségét
a sámán eszközli ki számukra. [...]
[...] Voltak népek, akik az ősi nemzetségi rendben pergették mindennapjaikat,
s voltak, akik államrendben éltek, némelyek írást is ismertek. Maga a nomád
életforma azonban már csak mutatóban élte túl a következő ezer esztendőt. Az
agrotechnika, majd az ipar fejlődése túlhaladta ezt a gazdálkodási módot, amely
változni ugyan tudott, de megújulni és alkalmazkodni nem.
