Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Hidasi
Judit
Értékválság és értékváltás Japánban
Elektronikus
kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
2002
tavaszán látott napvilágot David Matsumoto Az új Japán (The New Japan
- Debunking Seven Cultural Stereo-types) című könyve, amely bizonyára nagy visszhangot
fog kelteni.
Az Egyesült Államokban élő szociál-pszichológus mérési adatokkal támasztja alá,
hogy a japán társadalom alighanem korszakváltás küszöbén áll, mivel számos hagyományosan
japánnak tartott érték változóban van. Egy sor, a japán kultúrához kötődő sztereotípia,
Matsumato empirikus adatai szerint, megdőlni látszik. Az új generáció már nem
vallja magáénak azokat az értékeket, amelyek eddig a japán társadalom és kultúra
koherenciáját adták. A kollektivizmus helyett az individualizmus nyer egyre
nagyobb teret, a japán önkép átalakulóban van, a fiatal japánok érintkezési
szokásai megváltoztak, és egyre inkább közelítenek az amerikai mintákhoz. Érzelmeiket
sem kívánják többé elrejteni, mint ezt a társadalmi etikett mind ez idáig megkívánta.
A fiatal japán vállalati alkalmazott (akit "dolgozó szamuráj"-nak
titulál a külföldi irodalom, mert kész önmagát és magánéletét feláldozni a vállalatért)
már közel sem annyira elkötelezett, mint korábban, de a vállalatok sem garantálják
többé azt a védőhálót, mely alatt az alkalmazott nyugdíjazásáig biztonságban
érezheti magát. A házasság intézménye szintén a válság jeleit mutatja. Részben
rendületlenül emelkedik a válások száma, részben a fiatalok - elsősorban a lányok
- házasságkötési hajlandósága alaposan megcsappant. Ha elfogadjuk is ezeket
a változásra utaló tendenciákat a mérési adatok tükrében, a jelenlegi japán
valóságban a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy egyelőre még csak e változások
előszelét érzi és jelzi a társadalom.
A változások jelei
Japán ugyan
az eltelt időszakban rengeteget változott, sok minden átalakult és sok új dolog,
jelenség keletkezett, de alapvetően változatlanok maradtak az emberi kapcsolatrendszerek,
az érintkezés, a kommunikáció sajátosságai, vagyis mindaz, ami a külföldi számára
a japán kultúra megismerésében és megértésében ténylegesen a legnagyobb nehézséget
okozza. Ez természetesen nem meglepő, hiszen az anyagi, a materiális világ és
környezet változását az adott társadalom és szándék a követésre. Tehát mindazok
a mélyen gyökerező értékek - a szemlélet és attitűd, mely a kultúra karakterét
adja - sokkal jobban beágyazódtak annál, semhogy pár évtized lényegesen módosítsa
őket.
Japán esetében
ez fokozottan érvényes két ok miatt. Egyrészt a beágyazottság foka mélyebb,
mint számos más kultúra esetében.
Ennek történelmi magyarázata van: a Meidzsi restaurációt (1868) megelőző korszak
több mint két és fél évszázada alatt Tokugava sógunátus (1603-1868) úgynevezett
"elzárkózási politikája" következtében az ország és a társadalom gyakorlatilag
nem érintkezett a külvilággal. Ezalatt az időszak alatt rendkívül homogénné
kovácsolódott a kultúra, s ez sok szakértő véleménye szerint Japán későbbi bravúros
gazdasági felemelkedésének társadalmi alapját képezte.
A másik ok az,
hogy a japán kultúra más kultúrákhoz képest rendkívül "sűrű szövésű".
Más, lazább szerkezetű nemzeti kultúrákhoz képest a japáni kitűnik feszesen
szövevényes voltával; ez azt jelenti, hogy szakítószilárdsága nagyobb - azaz
nehezebben kikezdhető. A japán kultúra és értékrend az emberi kapcsolatok olyan
bonyolult egymásra épülését és viszonyrendszerét kultiválja, aminek a megbomlása
és leépülése - amely alapfeltétele lenne az egyéni vélemények, gondolatok érdekek
és életstílusok érvényesülésének - csak keserves áldozatok árán, hosszas időt
követelve lehetséges. Japán esetében a társadalmi kölcsönösségre épülő kapcsolatrendszerek
mentén strukturált társadalmi tőke - ami egy adott történelmi korban a gazdasági
fejlődés elősegítője volt - a jelenlegi globalizált haladás gátjává vált. A
fukuyamai értelemben vett "társadalmi tőke" zsugorodásának lehetünk
szemtanúi, annak összes klasszikus tünetével. (Fukuyama 2000: 32-46.)
Minthogy ezek a belátható időn belül bekövetkezendő és a jelenleg rendelkezésre
álló adatok birtokában prognosztizálható változások a japán értékrend alapjait
érintik, bízvást beszélhetünk értékrend váltásról. Az más kérdés, hogy ez a
paradigmaváltás Japán és a japán emberek életét hogyan fogja befolyásolni. Annyi
máris érezhető, hogy a gazdasági recesszióból való kilábalás elhúzódásának egyik
oka alighanem abban a társadalmi értékválságban is keresendő, amit a szociálpszichológusok
jeleznek. Tény ugyanakkor az is, hogy a gazdasági recesszió a maga következményeivel
- a munkanélküliség (2001 végére meghaladta az 5%-ot), a szerkezeti átalakításból
adódó létbizonytalanság veszélyének növekedése (cégek, gyárak felszámolása,
munkahelyi elbocsátások, rövidített munkaidő, ami értelemszerűen jövedelemkiesést
is jelent, stb.) - visszahat a hagyományos értékek megrendíthetetlenségébe vetett
bizalomra, és értékválságot generál. Az emberek ugyanakkor az értékválság miatt
bizonytalanná váltak a politikusokba és az ország vezetésébe vetett hitük és
bizalmuk megingott, ami menthetetlenül a társadalmi- és munkamorál lazulásába
torkollik. A japánok lettek 2001-re a gazdaságilag fejlett ázsiai országok közül
a sereghajtók a "jövőbe vetett bizalom"- paraméter tekintetében: arra
a kérdésre, hogy "mit gondol, tíz év távlatban javul-e a helyzet országában?",
csupán a japánok 31%-a nyilatkozott optimistán, szemben a kínaiak 89,7%, a dél-koreaiak
77,2%, a thai-ok 77,2% és a szingapúriak 79,8%-ával. (JT 2001. 6/1. 19. o.)
Nyilván mint minden átalakulás és átmenet, ez a társadalmi értékeket érintő
paradigmaváltás is áldozatokkal jár. Mindaddig, amíg a váltás le nem zajlik,
amíg a régi értékek helyére be nem lépnek és rendszerré nem kovácsolódnak az
új értékek, az értékválság jeleit jelzi a társadalom. Az alábbiakban bemutatunk
két területet, amelyek mint szenzorok az értékrend átalakulására utalnak.
A "Makiko-szindróma"
Mindazokban
az országokban és kultúrákban ahol a konfuciánus etika tanítása az emberi viselkedés
és érintkezés alapja, a férfi-női kapcsolatok zavartalansága évszázadokon át
elsősorban annak volt köszönhető, hogy a nők zokszó nélkül vették tudomásul
másodrendű szerepüket a társadalomban. Az engedelmeskedő, alkalmazkodó és urát
szolgáló nőideál abban a közszájon forgó sztereotípiában is megfogalmazódik,
hogy "a három legjobb dolog a világon: az amerikai lakás, a kínai konyha
és a japán feleség". Nos, ennek az ideálnak egyre kevésbé felelnek meg
a japán nők - férfitársaik legnagyobb elképedésére.
Szinte belerobbant
a közéletbe Tanaka Makiko, aki a 2001-ben hivatalba lépő Koizumi-kormány legnépszerűbb
tagja volt. Határozott, szókimondó, nem kertelő stílusával pártjának, a Liberális
Demokrata Pártnak (főleg a női szavazók körében) a legtöbb szavazatot szerző
képviselőt a pártelnök és kormányfő a legfontosabb, a külügyminiszteri tárca
vezetésével bízta meg. Kettejük kommunikációs stílusának hasonlósága feltűnést
keltett: Koizumi kormányfő is rövid, de határozott, tömör és a japán hagyományoktól
eltérően világos mondatokban fogalmaz. Az, hogy a szavazók bizalma a homályos,
ködösítő megfogalmazásokat kultiváló hagyományok helyett a stílusváltást preferálta,
már önmagában is jelzés értékű. A hagyományos japán kommunikációt gyakorló politikusokból
és az általuk képviselt politikából való kiábrándulást jelezte ez a választás,
ami a kormánynak a kezdeti időszakban 80% fölötti - még soha nem tapasztalt
- népszerűséget hozott.
Vagyis, érezhető volt, hogy a levegőben van a változás, a stílusváltás iránti
igény, amit jó érzékkel használt ki néhány politikus. Más kérdés, hogy ez a
túlságosan is szókimondó magatartás és stílus Tanaka Makiko bukását is okozta:
a konzervatív erők arra való hivatkozással, hogy külpolitikai és diplomáciai
feladatok ellátására (stílusa miatt) alkalmatlan, saját tárcájában és környezetében
ellehetetlenítették, s ez leváltásához vezetett. Főleg ennek köszönhetően egyébként
a kormány népszerűsége a felére zuhant.
A konzervatív
erőket természetesen nemcsak a kommunikációs stílusváltás irritálta. Az a tény,
hogy az új kormányban öt tárca élére nő került, nem találkozott a hagyományosan
férfi domináns politikai körök értékrendjével. Noha a társadalom ezt a fordulatot
különösebb megütközés nélkül vette tudomásul, sok döntéshozó kételkedésének
adott hangot a női kompetenciákat illetően. Elhangzottak olyan vádak, hogy az
ázsiai országokban karriert csinált női politikusok valamennyien apjuk nimbuszaiból
táplálkozva emelkedtek magas posztokra. A tekintélyes listából csak egy-két
kortárs nevet kiemelve: Gloria Arroyo, Park Guin Hye, Aung Sang Su Kyí, Megawati
Sukarno, illetve maga Tanaka Makiko is (aki a néhai Tanaka Kakuei miniszterelnök
leánya).
Csakhogy ugyanezek a kritikusok elfeledkeznek arról, hogy a férfi politikusok
esetében sincs ez másként! A híres férfi politikusdinasztiák vég nélkül sorolhatóak
lennének. A japán választási rendszerben történetesen egészen gyakori, hogy
az apa szinte átadja képviselőségét fiának. Ami pedig a kompetenciákat illeti,
Japán esetében sem a "nem", hanem az egyéni adottságok a döntőek.
Egyes kompetenciákat (például idegen nyelv, azaz az angol ismeretét) illetően
a nők kifejezetten előnyben vannak a férfiakkal szemben.
Időközben még
egy esemény a nő irányába fordította a közvélemény támogatását. 2001. december
1-jén megszületett Aiko hercegnő, a trónörökös pár gyermeke. Bár a jelenlegi
utódlási rend szerint csak fiú utód ülhet a császári trónra, a közvéleménykutatási
felmérésekben megkérdezettek két-harmada örömét fejezte ki afölött, hogy a megszületett
gyermek leány. A többség ugyancsak egyetértene a törvények módosításával annak
érdekében, hogy leánygyermek is a császári trónra léphessen. Megjegyzendő, hogy
a császárnők fogalma a japán történelemben közel sem ismeretlen - a feudalizmust
megelőzően ugyanis több császárnő is sikeresen birkózott meg az uralkodás feladatával.
A feudalizmus volt az a történelmi szakasz, amelynek során a férfidominancia
a társadalom irányításában polgárjogot nyert. A második világháború utáni -
külső, amerikai nyomásra kikényszerített - demokratizálási intézkedések ugyan
de jure egyenlőséget biztosítottak a nőknek is, azonban de facto évtizedekig
hátrányos helyzetben voltak (munkahelyi előmenetel, fizetés, stb.). Ezt mindkét
nem el is ismeri: korosztályi érintettségtől függően a megkérdezett nők 76-58%-a,
és a megkérdezett férfiak 66-58%-a nyilatkozott úgy, hogy létezik nemi diszkrimináció
a férfiak javára. (Matsumoto 2002: 143.; 212.) Ez a kontraszelekció azonban
a relatív kiválasztódás irányába hatott, aminek következtében kiemelkedő képességű
nők jelennek meg a politikai és adminisztráció szintéren. Tanaka Makiko utódja,
Kavagusi Joriko külügyminiszter, aki ugyancsak nő, 2002 tavaszán a genfi leszerelési
tárgyalások nagykövetének Inogucsi Kuniko professzort nevezte ki. A megbízás
több szempontból különleges: 49 évével ő a legfiatalabb aktív nagykövet, a japán
gyakorlattól eltérően nem karrierdiplomata, hanem egyetemi professzor és nő.
Szemmel láthatóan a hagyományos férfi-női szerepek újraleosztásának folyamata kezdődött. Tény, hogy ez nem pozitívan hat a japán társadalmi szerkezetre, a japán családi élet alakulására, a születésszámokra és a gyereknevelésre. Noha a nők önmagukra találásának folyamata még éppen hogy csak elkezdődött, társadalmi méretekben is érzékelhető módon megsokszorozódott a válások száma. A válási keresetek nagy részét középkorú nők nyújtják be, akik a gyermeknevelés kötelezettségének eleget téve a házasság kötelékéből szabadulni akarnak - még elég fiatalon ahhoz, hogy új életet kezdhessenek. Erre a japán életkilátások statisztikájának ismeretében jó esélyeik vannak: a férfiak átlagosan közel 80 évig, a nők pedig 86 évig élnek. A gyermekszületések száma radikálisan csökkent az utolsó két évtizedben: az egy házaspárra jutó születések száma a legalacsonyabb Ázsiában, 1,34. A jelenleg 126 millió lakosú japán meredek népességcsökkenése 2006-tól indul el, és 2050-re elérkezik az elöregedett fejlett társadalmak sorába. A fiatalok családalapítási korhatára kitolódott: a lányok átlagéletkora házasságkötéskor közelíti a 29 évet, míg a férfiaknál ez az adat 31 év. A lányok 55%-a nyilatkozott úgy egy 1997-es EPA-felmérés adatai szerint, hogy nem óhajt férjhez menni. E riasztó adatok jelzésértékűek - az értékrendben válság alakult ki, amit a társadalom nem tud eredményesen kezelni. A társadalom egy része a nők túlképzésében látja az okot: a magas iskolázottságnak köszönhetoen a nők gazdasági függosége megszűnőben. Ez átvezet bennünket az oktatás problematikájához.
Oktatás
A társadalom
és a családi életben zajló értékválság érzékenyen érinti a társadalom egészét,
de ezen belül is talán legjobban az ifjúságot. A japán gazdasági csoda egyik
alapjának elemzők a japán oktatást tartották. Az oktatási rendszer a maga szigorú,
erősen központosított és uniformizált voltával magasan képzett tömeget állít
elő. Az írástudatlanság gyakorlatilag ismeretlen. A kötelező oktatás 9 éve alatt,
ami az alapokat rakja le, szívós munkára és együttműködésre szoktatják a gyerekeket.
Kialakul a csoportszellem, annak jó és rossz vetületeivel. Az oktatás célja
nem az egyének tudásának és teljesítményének a fokozása, hanem a csoportteljesítmény
javítása az egyének összmunkája és közreműködése révén. Kitűnni - akár pozitív,
akár negatív irányban - nem kívánatos, mert ebben az esetben a közösség kiveti
magából az egyént. Ez az a korszak, amikor a sokat idézett közmondás: deru
kugiva utarareru (a kiálló szög beveretik) alapján szocializálódnak a gyerekek.
Le kell szokniuk az egyéni ambíciókról, be kell sorolniuk a többiek közé.
Mindez a szellemiség
nagyon jó szolgálatot tett Japán gazdasági növekedésének szakaszában, hiszen
az önfegyelem, az egyéni érdekekről való lemondás, a közösség érdekében végzett
együttműködés a munkahelyi közösségek, a tömeggyártás igényeit kitűnően szolgálta.
A japán fiatalok nagy része nemcsak érettségizik, hanem többségük felsőoktatási
intézményben is folytatja tanulmányait. Az iskolázottság foka olyan magas, hogy
különösebb szakképzettséget nem igénylő rutinmunkákra (titkárnő, bolti eladó,
ügynök stb.) is csak felsőfokú képzettség birtokában van kilátás. Ezzel együtt
2002-ben a végzettek 53%-a nem tudott elhelyezkedni a recesszió miatt. Más kérdés,
hogy az egyetemi ifjúság java része sem a tudás kedvéért, hanem a végzettség
érdekében végzi el az egyetemet. Az egyéni, kreatív gondolkodásról iskolás korban
leszoktatott fiatalok többsége egyetemi évei alatt sem törekszik önálló, érdemi
munkára és gondolkodásra. Ennek a sokáig olajozottan működő, uniformizált rendszernek
a hátulütői egy-két évtizede kezdtek jelentkezni. Kiderült, hogy tartalmilag
a képzés egyre kevésbé felel meg a mai kor követelményeinek. Egyrészt a túlzott
uniformizáltságnak köszönhető kreativitási készség hiánya mint fokozottabban
megmutatkozik a magasabb képzési szinteken. A posztgraduális képzésben olyannyira
szükséges egyéni alkotókészség híján a japán diákok egyre kevésbé állják meg
a helyüket az erősödő nemzetközi megmértetésben. Ezt tetézi az idegennyelvtudás
hiánya - az angoloktatás változatlanul a leggyengébb láncszem a japán oktatási
rendszerben. Vagyis ahhoz, hogy a globalizálódó világban - legyen ez termelés,
kereskedelem, vagy tudomány - Japán ne veszítsen pozícióiból, az oktatás tartalmának
és módszerének megreformálására van szükség.
Oktatáspolitikai szinten is felismerve e problémákat, jelentős reformkísérletek
kezdődtek. A közoktatásban a tanítási órák 30%-a úgynevezett "szabad sávba"
került, azaz: az adott intézmény maga dönti el, hogy az adott órakeretben lehetőségei
függvényében mit és hogyan oktat. Ezt az elvet csak azért nehéz érvényesíteni,
mert az iskolai adminisztráció rendszerint nem tud mit kezdeni a hirtelen rászakadt
szabadsággal. Mivel az iskolák mindig is központosított irányítás szerint működtek,
oktattak és értékeltek, bajos megbirkózniuk önálló cselekvés és döntés lehetőségével.
Kezdeményezések
történnek az angoloktatás megreformálására is: az angol oktatás bevezetése korábbi
életszakaszban (a 13. életév helyett a 9. életévtől) több angol anyanyelvű tanár
alkalmazása stb. A megvalósítás nehézségei külön tanulmány tárgyát képezik.
(Hidasi 2000.)
A legnagyobb
probléma mindazonáltal társadalmi jellegű. Egyre több gyerek tagadja meg az
iskolába járást: a jelenség több szakszó kialakulása is tükrözi: tókó kojohi
(az iskolai megjelenés megtagadása) és futókó (nem-megjelenés az iskolában).
Az okok ilyenkor többfélék, azonban többnyire nem családi eredetűek. A japán
család ugyanis azon van, hogy gyermeke jó oktatást kapjon (a jobb elhelyezkedés
reményében) és hogy semmi esetre se tűnjön ki a többiek közül. Az okok között
gyakran említik az iskolai csúfolást, kínzást (ijime), a társas kapcsolatok
zavarát vagy a túlzott követelményeket. Az ilyen gyerekek száma 1978-hoz képest
tízszeresére emelkedett; jelenleg hivatalos becslések szerint az elemi iskolában
mintegy 26 ezer gyereket, az alsó középiskolában 108 ezer gyereket érint ez
a probléma. (JT 2002. 4/28. 15. o.) A valóságos számok azonban ennél sokkal
nagyobbak - az iskolák igyekeznek ugyanis minél kevesebb esetet jelenteni, hiszen
ez az iskola hírnevét rombolja.
A másik probléma a serdülő életkortól jelentkező hikikomori-jelenség. A fiatal ezekben az esetekben nem hajlandó sem kommunikálni, sem érintkezni környezetével, a külvilággal. Ez a nehezen diagnosztizálható lelki betegség sokszor hosszú évekig, akár évtizedekig is tart: hatalmas anyagi és lelki terhet jelentve a családnak, a környezetnek. A regisztrált esetek száma 800 ezer körüli, de a valóságos szám feltehetőleg jóval nagyobb. Pszichológusok és szociológusok tanácstalanul állnak a jelenség előtt. Alighanem ezekben az esetekben is valamiféle válságról, értékzavarról, identitászavarról van szó. Mindenkiben felmerül a kérdés: vajon miért? Hiszen az elmúlt évtizedekben Japán példátlanul gyors fejlődést ért el. Az ország a világ második legnagyobb gazdagságát mondhatja magáénak, az emberek életszínvonala pedig nem is remélt mértékben javult.
A változások okai
Az egyik lehetséges
ok az a feszültség, amit a japán gazdasági felemelkedésből adódó életforma változás
idézett elő. A társadalmi tudat nem tudta követni az anyagi gyarapodást. Az
emberek a korábbinál jóval kedvezőbb életkörülmények közé kerültek, de ezzel
egyidejűleg átrendeződtek az emberi kapcsolatok. A családok ugyan kényelmesebb
lakásokban, házakban élnek, de elvesztették a lakóhelyi, a szomszédi közösségek
emberi kapcsolatokra, együttműködésre alapuló lelki biztonságát. A hagyományosan
mezőgazdasági életformára alapuló, egy-két szintes lakóházak helyett - az urbanizáció
következtében - egyre többen élnek toronyházakban, lakónegyedekben, lakóparkokban.
Japánt is utolérte a lakónegyed-szindróma: a hatalmas lakóházak lakói még látásból
is alig ismerik egymást. Az anyagi jólét abba az irányba hat, hogy egyre kevesebb
a több-generációs háztartás. Az elidegenedés és az emberi kapcsolatok és viszonylatok
kiüresedése elmagányosítja a családokat és az embereket.
A fogyasztói társadalom áldásaival párhuzamosan fokozatosan megmutatkoznak annak
árnyoldalai is. Az automatizáció, a technológia vívmányai, az elektronikus forradalom
oda vezetett, hogy az emberek egyre kevésbé vannak egymásra utalva: a komputer
mellől a lakásból ki sem lépve lehet háztartást vezetni, bevásárlásokat, bankügyeket
intézni, utazásokat szervezni, virtuális barátságokat, ismeretségeket kötni.
Egy olyan országban, ahol a lakosság érzékenysége és fogadókészsége a technika
vívmányaira az elképzelhető legnagyobb, az emberek kapva kapnak a legújabb technikai
csodákon, és a bevezetéstől számított legrövidebb idő alatt élnek is ezekkel
a lehetőségekkel. Nem véletlen, hogy a walk-man, a disc-man és társai japán
fejlesztések eredményei. A legendásan zsúfolt tömegközlekedési eszközökön a
fülhallgató jóvoltából sikerült a külvilágot kizárni, és "magán-szférát"
teremteni. Az emberi kommunikáció az emberi hangot is kikapcsolva a telefon
helyett mindinkább az sms-ek, az Interneten való csetelés és e-mailezés szintjére
tevődik át. A valós, élő interperszonális kommunikáció egyre inkább kiszorul
az emberek életéből. A növekvő individualizmus a hagyományos társadalmi kötelékek
meglazulásához és végül felbomlásához vezet.
Ez a virtuális
világteremtés különösen a gyerekek számára veszélyes. A japán gyerekek kevés
szabadidejükben egyre inkább saját szobájukba visszavonulva gépekkel kommunikálnak,
gépekkel játszanak. Részint persze azért is, mert mind több az egyke. Ennek
a következményei pedig szinte beláthatatlanok: a gyerekek testvérek híján nem
tanulnak meg a családon belül alkalmazkodni. Míg az iskolai szocializáció változatlanul
erősen a közösségi értékek kialakítása irányába terel, addig a gyerekek otthonukban
saját szobájukban, saját életüket élve, saját életritmusukat követhetik, saját
igényeiket élhetik ki. Az így kialakuló érték-ellenmondást fokozza az a nyomás,
ami az egy szem gyerekre hárul a családi elvárások tekintetében: az iskolai
sikeres előmenetelbe helyezett várakozások terhe rá egymagára összpontosul.
Ezt a felelősséget, ezt a nyomást lerázandó sok gyerek vandalizmussal, erőszakos
viselkedéssel ad hangot tiltakozásának, vagy pedig lelki-beilleszkedési zavarokkal
küszködik.
Természetesen ezek a jelenségek és tendenciák minden fejlett ipari társadalomban
fellelhetők. A különbség azonban több szempontból is lényeges. Egyrészt ezek
a változások Japánban nem hosszú évtizedek, hanem egy-két évtized alatt következnek
be; vagyis a változások sebessége meghaladta a társadalmi feldolgozhatóság optimális
idejét. Másrészt a változások intenzitásukban és összetettségükben erősebbek
voltak, mint más országokban. Japánban az urbanizáció, a technológiai forradalom,
a fogyasztói társadalom kialakulása, a hagyományos családszerkezet átalakulása
és a társadalmi életkori struktúra megváltozása gyakorlatilag egyidejűleg következett
be. Harmadrészt a változások a hagyományos kultúrától és társadalmi értékrendtől
alapvetően idegen elemeket emeltek be a japán életformába, s ezt a társadalom
traumaként éli át. Az idegen elemekért sokan a televíziót okolják, amely a nyugati,
elsősorban amerikai életformát és értékrendet közvetíti, és ami sokak - főként
a fiatalok - számára kritika nélküli követendő ideált is jelent. Márpedig ehhez
az ideálhoz felzárkózni a hagyományos értékrend keretei között nem lehetséges.
Vagyis kialakul az a feszültség, amely jelenleg a japán társadalmi tudat mélyrétegeit
is érinti.
Kérdés, hogy az alkalmazkodási készségről híres japán társadalom ezzel az értékrend-válsággal és a várható paradigmaváltással miként tud megbírkózni.
IRODALOM
Fukuyama, Francis:
A nagy szétbomlás. Bp., 2000.
Hidasi Judit: Oktatási reformok az ezredfordulón Japánban. In: Emlékkötet Papp
Ferenc akadémikus 70. születésnapjára. Debrecen, 2000. (330-336. old.)
JT = The Japan Times (angol nyelvu napilap)
Matsamuto, David: The New Japan - Debunking Several Cultural Stereotypes. Yarmouth,
2000.
Hidasi
Judit
Oktatás japán módra
Ezredvég, XIII. évfolyam 12. szám - 2003. december
A 20. század
második felében lezajlott, látványos japán gazdasági előretörés titkait sokan
kutatták és elemezték. Mert ugyan mivel magyarázható, hogy egy háborúban megtépázott,
természeti kincsekkel és erőforrásokkal nem rendelkező, ugyanakkor természeti
katasztrófákkal menetrendszeruen sújtott ország, az akkori fejlett világoz képest
a technikai és gazdasági színvonal tekintetében jócskán lemaradt állapotából
pár évtized alatt nemcsak, hogy behozta elmaradását, hanem a világ második modern
gazdaságává küzdötte fel magát? Nem véletlenül aposztrofálták a jelenséget "csodá"-nak,
hiszen "halmozottan hátrányos helyzetből" ilyen látványos előretörésre
addig még nem volt példa. A külföldi szakértők által százszámra gyártott tanulmányok,
elemzések, okfejtések és monográfiák végül is egy irányba konkludáltak: a csoda
titka az emberi tényező. A fegyelmezett, engedelmes, lojális, magasan szakképzett
és csoportmunkában jeleskedő munkaerő kinevelésének a hátterében pedig az érdem
a japán oktatási rendszeré.
Ezt felismerve indult meg a japán oktatási rendszer tanulmányozása. Az 1980-90-es
évekre az oktatáskutatók figyelme világszerte a japán oktatási modell felé fordult,
amiről a témában megjelent nagyszámú vizsgálat és elemzés tanúskodik. Alaposan
megkésve még az ezredfordulót követően is jelentek meg a japán oktatást irigylésre
méltó mintaképként bemutató külföldi tanulmányok (Magyarországon is egyébként),
amelyek hitelességét az időközben kialakult oktatási krízis legalábbis kétségessé
teszi. Mert hogy nem túlzás válságról beszélni, azt maguk az érintettek - a
szülők, a diákok, a pedagógusok és oktatási szakemberek - jelezték először,
még a 80-as évek végén. A problémák felerősödésével aztán a média közvetítése
révén a társadalom egésze és a széles közvélemény is mindinkább szembesült a
helyzet tarthatatlanságával.
Ilyen volt - de milyen lett?
A II. világháború
utáni japán oktatási rendszer a maga szigorú, erősen központosított és uniformizált
voltával magasan képzett tömeget állított elő. Az írástudatlanság gyakorlatilag
ismeretlenné vált - annak ellenére, hogy a japán írás rendszerszerűségét tekintve
alighanem a legbonyolultabb a világon. A kötelező oktatás 9 éve alatt (6 év
elemi iskola és 3 év alsó középiskola), ami az alapokat rakja le, rendszeres,
szívós munkára és együttműködésre szoktatják a gyerekeket. Kialakul a csapatszellem,
annak jó és rossz vetületeivel. Az oktatás célja nem az egyének tudásának és
teljesítményének a fokozása, hanem a csoport-teljesítmény javítása az egyének
összmunkája és közreműködése révén. Vagyis nem az egyéniség és az egyéni adottságok
kibontakoztatásának a terepe az iskola, hanem a gazdaság céljainak megfelelő
egyedek kinevelésének a műhelye. Tehát nem valamilyen kívánatos közösségi nevelésről
van itt szó, hanem egyfajta vakfegyelmet sulykoló, feltétel nélküli tekintélytiszteletre
szorító, szélsőségesen pragmatista, mondhatni, "magas képzettségű, beszélő
munkaeszközöket" kitermelő-kifejlesztő metódusról. Kitűnni bármiben is
- akár pozitív, akár negatív irányban - nem szabad. Ebben az esetben a csoport
kiveti magából az egyént. Ez az a korszak, amikor a sokat idézett közmondás
- deru kugi va utarareru (a kiálló szög beveretik) - szellemében szocializálódnak
a gyerekek. Le kell tenniük egyéni ambícióikról, be kell sorolniuk a többiek
közé. Ez a szellemiség - "csapatszellem" - nagyon jó szolgálatot tett
Japán gazdasági növekedésének a szakaszában, hiszen a feltétlen önfegyelem,
az egyéni érdekről való lemondás, egy-egy cég vagy munkacsoport érdekében végzett,
minden másnál előbbre való együttmuködés kitűnően szolgálta a munkahelyek és
a tömeggyártás érdekeit, s egyáltalán az ipari termelés céljait.
Borzongással vegyes ámulattal adózott a világ a japán oktatás mindennapjait
ismertető beszámolóknak. Annak, hogy a gyerekek az iskolába lépve fokozatosan
leszoknak a játékról, hogy miden idejüket, figyelmüket, energiájukat a biflázás
foglalja le, hogy alvásidejük csak töredéke a világ más részein élő társaikénak,
hogy hétvégéiket és az oktatási szüneteket is rendszeres különfoglalkozások
töltik ki, s hogy az anyák minden elképzelhető módon - külön vitamindiétákkal
és teljes kiszolgálással - támogatják gyermekeiket a lelketlen tempó követésében.
Ez a teljes odaadás meg is hozta az eredményét: egyrészt a japán gyerekek sorra
aratták a babérokat a nemzetközi megmérettetéseken, kitűntek kiváló teszt-megoldó
készségükkel, másrészt soha nem látott mértékben nőtt a felsőoktatásban továbbtanulók
száma. A felelet-választós teszteket mint felvételi vizsga-formát 1979-ben vezették
be az állami felsőoktatásban, és erre felkészülendő a közoktatásban ezek begyakorlására
különös figyelmet fordítottak már kisiskolás kortól, olyannyira, hogy a japánok
lettek a világon a legjobbak ebben a műfajban (is). Az oktatás célja a tudás
beplántálása volt a fejekbe: hihetetlen mennyiségű adat és ismeret memorizálására
váltak képessé a gyerekek.
A közoktatásban - Josida Kenszaku professzor metaforájával élve - úgynevezett
"akvárium-oktatás" folyik. Ő ugyan ezt az angoloktatás kudarcának
a szemléltetésére alkalmazta, de sok elemző meglátása szerint (Cortazzi; McVeigh;
Gunejosi stb.) más tárgyakra is vonatkoztatható. Az aranyhalak az akváriumban
annyi - és nem több - táplálékot kapnak, amennyi az akváriumban történő életben
maradásukhoz elegendő. Ha azonban véletlenül a mély tengerekbe, viharos vizekre
vetődnek, akkor többnyire elpusztulnak - mert sem erejük, sem tapasztalatuk
nincs az éles helyzetek kezelésére. A tanárok a vizsgákra lelkiismeretesen felkészítik
ugyan a diákokat (néha csak súlyos pénzekért, különoktatás révén), de sem ők
maguk, sem pedig a diákok nem rendelkeznek piacképes tudással. A tudás tesztelését
az etetők végzik, akik pontosan tudják, hogy miből és mennyit adagoltak, és
korrekt módon csak ebből történik a számonkérés. Mindez alatt az összefüggések,
a gondolkodás készségének a kialakítására nincs idő, de tulajdonképpen sokáig
igény sem volt. Mindaddig nem volt igény, amíg a japán oktatás belterjes volt,
azaz országon belül kellett megfelelni a követelményeknek. Félreértések elkerülése
végett: ezek a követelmények rendkívül magasak voltak, azonban elsősorban szegmentált,
lexikális, memorizálásra alapuló tudást tételeztek föl. Technikailag pedig a
különféle teszt-típusok zökkenőmentes megoldására irányultak. A szóbeli számonkérés
gyakorlatilag kiiktatódott. A világ azonban alaposan megváltozott az elmúlt
évtizedekben, és az igények mindinkább a nemzetköziesedés irányába mutatnak,
ahol mások a követelmények. A hangsúly az összefüggések felismerésére, a kreatív
gondolkodásra került. Ráadásul a belső gazdaság igényei is átalakultak: innovatív,
kreatív elmékre lenne szükség. Ezt az életformát, azaz mindent feláldozni a
tanulás oltárán, a gyerekek tudomásul is vették - mindaddig, amíg nem ismertek
mást. Időközben azonban betört a világ a japánok életébe. A technika robbanásszeru
fejlődésével mind több külföldi életforma-minta vált ismeretessé; a mobilitás
növekedése, valamint a televízió és a filmek megtették a magukét - a japán gyerekek
többé nem azok az engedelmes tanulórobotok, mint akik egykor voltak.
Az első repedések a rendszerben az 1980-as években a középiskolák szintjén jelentkeztek.
A tizenévesek körében - nem véletlenül, a legérzékenyebb korosztályban - egyre
gyakoribbá vált az erőszakos, vandál viselkedés. Ez a folyamat aztán több dimenzióban
egyre terebélyesedett: a társak kínzását és kiközösítését (idzsime) követte
a pedagógusok irányában megnyilvánuló erőszakos viselkedés, fegyelmezési problémák.
Az atrocitások eleinte az iskola falain belül, majd mind inkább a családokban
is jelentkeztek. A folyamat egyidejűleg egyre fiatalabb korosztályokat ért el:
a kistinédzserek körében is szaporodtak a deviáns viselkedési megnyilvánulások.
Sem az oktatási intézmények, sem a társadalom nem reagált kellő eréllyel és
odafigyeléssel ezekre a jelzésértékű jelenségekre. Az iskolák igyekeztek palástolni
a problémákat - hogy folt ne essék az intézmény hírnevén. A társadalom - és
sokszor a szülők - figyelmét pedig lekötötte a "buborék-gazdaság"-ként
ismeretessé vált látványos gazdasági előretörés: ezekben az években ért el Japán
a csúcsra.
Visszatekintve persze könnyebb az összefüggéseket látni: az erőteljes anyagi
gyarapodás nem kedvezett a hagyományos értékek és keretek változatlan formában
történő megőrzésének és érvényesítésének. A hagyományos ciklikus japán gyermeknevelési
minta (McVeigh: 2001) szemmel láthatóan nem kompatíbilis a fogyasztói társadalom
értékrendjével. Erős kényeztetés csecsemőkortól az óvodáig; majd lépcsőzetesen
szigorodó betörési szakasz, amely a középiskola végéig tart és az egyetemi felvételi
vizsgákban kulminál; ezt követi egy lazítási szakasz a felsőoktatásban; majd
ismét egy drasztikus betörési fázis a munkábaálláskor - azaz a "laza -
szigorú - laza - szigorú" váltást a jóléti társadalom gyermekei nem tudják
követni. Az anyagiakban gyarapodó családokban a gyerekekre több pénz, de kevesebb
figyelem jutott. A jólét meglendülésével megindult ugyanakkor a születésszám
radikális csökkenése is. A többnyire immár egyszem gyerek ugyanis a "szigorú"
szakaszokat nem tudja többé feldolgozni: az anyagi jólét teremtette már-már
korlátlan "virtuális szabadság" és a hagyományos nevelési elvek diktálta
szigorú korlátozások között olyan hatalmas a feszültség, hogy az személyiségzavarokhoz
vezet. Ehhez járul az a feszültség és nyomás, ami a gyerekre a családban a követelmény
tekintetében hárul. A konfuciánus értékrendben mindig is kitüntetett szerepet
játszó tanulást és taníttatást a japánok egyfajta tőkebefektetésnek tekintik:
a sikeres jövő záloga a szorgalmas tanulás, a jó diploma, és az ezt követő biztos
megélhetés. Manapság a nem kis anyagi áldozatot követelő kitaníttatás (az óvodától
a foiskoláig állami oktatási intézményekben ez átlagosan 10 millió jen, azaz
20 millió forint gyermekenként; magánintézményekben ennek a duplája; de például
az orvosképzésben akár 45 millió jent, azaz 90 millió forintot is elér: (v.ö.
JT 2002. IX. 20. 1-3. o.). Ennek fejében a család "teljesítési elvárása"
az egyszem gyerekre összpontosul. E lelki teher alatt sok gyerek megroppan.
A XXI. századba lépve ezekre a feszültségekre a tanulóifjúság korosztálytól
függően reagál: osztálytermi fegyelmezési problémák, roszszabb esetben az iskolába
járás megtagadása (tókó kjohi illetve futókó = nem-megjelenés az iskolában:
évente kb. 134 ezer gyerek), továbbá magasabb korosztályoknál a hikikomori-jelenség
(bezárkózók, akik a külvilággal évszámra nem érintkeznek) már-már járványszerű
elharapózása. 2003-as becslések szerint (JT 2003. IX. 18. 3. o.) már közel 3
millió fiatalt érint ez a probléma!
Az iskolába tisztességesen járó fiatalok tanulmányi előmenetele több évtized
elemzéseit és a nemzetközi összehasonlításokat tekintve szintén aggodalomra
ad okot: mérési adatok tükrében egyértelműen visszaesés regisztrálható mind
a természettudományok és matematika (JT 2002. II. 16. 1. o.), mind pedig a humán
tudományok (MSh 2002. II. 18. 6. o.) vonatkozásában. Oktatáskutatók és pedagógusok
az elsődleges okot abban látják, hogy a tanuló ifjúság érdeklődése és lelkesedése
a tudományok és a tudás iránt alaposan megcsappant. Az ifjúságban nincs meg
többé az a tanulási és megfelelési felhajtó erő, ami korábban jellemezte a japánokat.
A gyerekek elkényelmesedtek és elfásultak.
Reformok a közoktatásban
Oktatáspolitikai
szinten is felismerve a problémákat, több szakaszban reformkísérletek bevezetése
indult el. Folyamatban és viták kereszttüzében van az 1947-es oktatási alaptörvény
módosítása, ami majd több fronton az oktatás célját és célkituzéseit is módosítani
fogja. De több gyakorlati intézkedés máris történt, amelyekből csak kettőt emelünk
ki.
Először is megszűnt a szombati oktatás - aminek a pedagógusok és a szülők sem
örülnek különösebben, mert így a hét 5 napja alatt kell elvégezni azt, amire
idáig 6 nap állt rendelkezésre. Igaz, hogy sok tárgynál az évek során több lépcsőben
csökkent maga a tananyag is. A cél ezzel az volt, hogy a szakemberek szerint
is túlzott terhekből visszavegyenek valamenynyit. Ráadásul a közoktatásban a
tanítási órák 30%-a "szabad sáv"-ba került, azaz, az adott intézmény
maga dönti el, hogy az adott órakeretben lehetőségei függvényében mit és hogyan
oktat. E felszabadult órakeret elsődleges célja az, hogy a tanulók egyéni érdeklődésének
és képességei fejlesztésének teret adjon. Ezzel az új lehetőséggel és szemlélettel
sok iskola - és család - ügyesen tud ugyan gazdálkodni, de a többség küszködik
a diverzifikálódó igények kezelésével. A hirtelen keletkezett szabadság hatékony
felhasználása mind az iskolai adminisztrációnak, mind a tanulóifjúságnak, mind
a szülőknek sok fejfájást okoz. A központosított időfelhasználásra szocializálódott
népesség körében sok a bizonytalanság és a félelem attól, hogy a tanulmányi
követelményeknek a gyerekek hosszú távon nem tudnak majd megfelelni. Aggódva
tekintenek a szakemberek a 2006-os tanév elé, amikor megjelenik a felsőoktatásban
a "szabad sáv" rendszerben nevelkedett első évfolyam. Vajon milyen
tudást hoznak magukkal a középiskolából?
Továbbtanulás
Sokan logikusan
kérdezhetik erre, hogy akkor mi történik a legendásan nehéz egyetemi felvételi
vizsgákon. Nos, a "vizsgapokol"-ként elhíresült megmérettetések egyre
inkább a formai elemek szigorú betartására korlátozódnak, de ténylegesen sokkal
könnyebbé vált a bejutás a felsőoktatás intézményeibe. Először is a 80-as évek
virágzó gazdasági közegében gomba módra szaporodtak a magánegyetemek. Jelenleg
512 a magán felsőoktatási intézmények száma, beleértve a főiskolákat, "akadémiákat"
és egyetemeket is. A felsőoktatási felvevőpiac látványos kiszélesedését természetesen
az anyagi jólét ugrásszerű megnövekedése tette lehetővé. Ennek köszönhetően
a továbbtanulók száma is jelentékenyen megnövekedett. Minél jobban tanult valaki,
annál nagyobb eséllyel birkózott meg a presztízsegyetemek felvételi követelményeivel,
sőt jó esetben állami egyetemre is bejuthatott, ahol a tandíj egységesen "csak"
520 ezer jen (1 millió forint) évente. Roszszabb esetben beérte kevésbé híres,
ámde kevésbé szigorú követelményeket állító egyetemekkel. Így a szerényebb képességű
hallgatók is bebocsátást nyertek a felsőoktatásba - magasabb áron.
A születésszám csökkenése mostanra gyűrűzött be a felsőoktatásba: a kereseti
piacból kínálati oktatási piac lett. Míg 1991-ben a 18 évesek száma 2 millió
fölött volt, addig 2001-re számuk 1,51 millióra csökkent. 2009-re pedig előrejelzések
szerint a felsőoktatásba jelentkezők száma nem haladja meg az összesített felvételi
keretszámot. Ez a tény önmagában felveti a felvételi vizsgák létjogosultságának
a kérdését. Egyre több egyetemnek a léte függ attól, hogy lesz-e elegendő hallgatója.
Ezért lazítanak a felvételi vizsgák szigorán. A következmények beláthatók: tanulmányi
elvárások tekintetében elkerülhetetlen a "felhígulás", s ez a lehető
legrosszabbkor éri a japán felsőoktatást. Hiszen az ország amúgy is gazdasági
recesszióval és társadalmi válsággal küszködik. A változtatások azonban a felsőoktatás
terén is elodázhatatlanok.
A Tojama-terv
A svájci International
Institute for Management Development 2001-ben kibocsátott Versenyképességi Évkönyv-ében
többek között azt elemezték, hogy egy-egy ország felsőoktatása mennyire felel
meg a gazdasági kihívásoknak. Japán a vizsgált 49 ország közül az utolsó helyen
végzett. (JT 2001. XII. 8. 1-3. o.) Tudniillik a tudás alapú gazdaság követelményeinek,
a nemzetközi erőforrás fejlesztés igényeinek és a piacosítható kutatási potenciál
termelés kihívásának megbirkózni képes humán kihívásainak nem kellő mértékben
megfelelő oktatást nyújt. Elemzők ezt a felsőoktatási struktúra megkövesedésének
tudják be. Az 1886-ban császári dekrétummal alapított 7 tekintélyes "császári
egyetem" - amelyek élükön a Tokió Egyetemmel hivatva voltak kinevelni az
ország számára a vezetői utánpótlást -, valamint további 92 állami egyetem mind
struktúrájában, mind tanári állományában és az oktatás tartalmában is radikális
változásoknak néz elébe. A Koizumi-kormány volt oktatási miniszterasszonyáról
(Tojama Akiko) "Tojama-terv"-nek titulált reformok azt várják el az
állami egyetemektől, hogy 2004 áprilisától hajtsanak végre jelentős integrációt,
tanszéki és intézeti összevonásokat s átszervezéseket is beleértve, ezzel jelentékenyen
redukálandó az intézmények számát; reformálják meg az intézményvezetést; az
intézményeket menedzsment elveken nyugvó önálló adminisztratív szervezetekké
átalakítva külső szakembereket is vonjanak be a döntéshozatalba; erosítsék a
versenyelvűséget; kapjon helyet a teljesítményértékelésben harmadik fél is;
a teljesítmény legyen az alapja a kutatási támogatások elosztásának.
Ez utóbbi pont kiegészül azzal, hogy a kutatási támogatások elosztásáért folyó
versengésbe a magánegyetemek és főiskolák is "ringbe szállhatnak",
azaz remények szerint a teljesítmény alapján fog kiválasztódni az a 30 csúcsintézmény,
amely nemzetközi összehasonlításban is a világ vezető szellemi műhelyeként funkcionálhat.
Nagy a tanácstalanság, nagy a bizonytalanság - még ha az elvekkel egyet is értenek,
a kivitelezés mikéntje sokakat nyugtalanít. A régi egyetemek számára ez a presztízsveszteség
mellett tényleges egzisztenciális fenyegetettséget is jelenthet. A tervvel kapcsolatban
a nagy tekintélyu Nobel-díjas Kosiba Maszatosi professzor is aggályainak adott
hangot (JT 2003. IX. 14. 3. o.), mondván, az egyetemek ilyen önállósítása az
alapkutatások elhanyagolását okozza majd. A néha csak évtizedek múltán termőre
forduló kutatások, amelyek nem hoznak rövidtávú hasznot, ki fognak maradni az
egyetemek rövid-, de még középtávú nyereségorientált szemléletéből is.
Szükségből erényt
Az aggályok
ismerősek, ugyanakkor mindenki tisztában van azzal, hogy muszáj haladéktalanul
lépni. Az egyetemeknek nyitniuk kell a világ felé, hiszen csak így remélhető,
hogy lépést tudnak tartani a nemzetköziesedő környezettel. Sok minden változóban
van: máris több a külföldi hallgató, több a külföldi tanár. Az egyetemi képzés
megnyílóban van a társadalom széles rétegei felé, elsősorban a posztgraduális
képzésben. Egyre több program, egyre rugalmasabb oktatási formában (távoktatás,
intenzív képzési programok, modul-rendszerű képzés) kínál lehetőséget a munka
mellett tanulóknak, a háziasszonyoknak, a nyugdíjasoknak, az átképzéstől munkalehetőséget
váróknak.
Kegyetlen a verseny a túlélésért a felsőoktatási intézmények között. De ha nem
alakult volna ki sok tényező összeadódásaként ilyen krízishelyzet, akkor nem
lennének az intézmények és maga az oktatási rendszer egésze lépéskényszerben.
A japánok mindig is nagyon jók voltak a versenyhelyzetek kiaknázásában. A verseny
volt a húzó motiváció a gazdasági előretörésben. A most kialakult belső oktatási
piaci verseny és a nemzetközi kihívás remélhetőleg pozitívan lendíti előre a
japán felsőoktatás alakulását.
HIVATKOZÁSOK
Cortazzi, Hugh:
Overwhelming School Ordeals, in: JT 2002. XI. 9. 17. o.
JT The Japan Times (angol nyelvu japán napilap)
McVeigh, Brian J.: Japanese Higher Education as Myth, Sharpe: Armonk, NY, 2002
MSh Mainichi Shinbun (japán napilap)
Tsuneyoshi Ryoko: The Japanese Model of Schooling, New York and London: Routlede
Falmer, 2001.
