Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Hidasi Judit
Értékválság és értékváltás Japánban
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

2002 tavaszán látott napvilágot David Matsumoto Az új Japán (The New Japan - Debunking Seven Cultural Stereo-types) című könyve, amely bizonyára nagy visszhangot fog kelteni.
Az Egyesült Államokban élő szociál-pszichológus mérési adatokkal támasztja alá, hogy a japán társadalom alighanem korszakváltás küszöbén áll, mivel számos hagyományosan japánnak tartott érték változóban van. Egy sor, a japán kultúrához kötődő sztereotípia, Matsumato empirikus adatai szerint, megdőlni látszik. Az új generáció már nem vallja magáénak azokat az értékeket, amelyek eddig a japán társadalom és kultúra koherenciáját adták. A kollektivizmus helyett az individualizmus nyer egyre nagyobb teret, a japán önkép átalakulóban van, a fiatal japánok érintkezési szokásai megváltoztak, és egyre inkább közelítenek az amerikai mintákhoz. Érzelmeiket sem kívánják többé elrejteni, mint ezt a társadalmi etikett mind ez idáig megkívánta. A fiatal japán vállalati alkalmazott (akit "dolgozó szamuráj"-nak titulál a külföldi irodalom, mert kész önmagát és magánéletét feláldozni a vállalatért) már közel sem annyira elkötelezett, mint korábban, de a vállalatok sem garantálják többé azt a védőhálót, mely alatt az alkalmazott nyugdíjazásáig biztonságban érezheti magát. A házasság intézménye szintén a válság jeleit mutatja. Részben rendületlenül emelkedik a válások száma, részben a fiatalok - elsősorban a lányok - házasságkötési hajlandósága alaposan megcsappant. Ha elfogadjuk is ezeket a változásra utaló tendenciákat a mérési adatok tükrében, a jelenlegi japán valóságban a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy egyelőre még csak e változások előszelét érzi és jelzi a társadalom.

 

A változások jelei

Japán ugyan az eltelt időszakban rengeteget változott, sok minden átalakult és sok új dolog, jelenség keletkezett, de alapvetően változatlanok maradtak az emberi kapcsolatrendszerek, az érintkezés, a kommunikáció sajátosságai, vagyis mindaz, ami a külföldi számára a japán kultúra megismerésében és megértésében ténylegesen a legnagyobb nehézséget okozza. Ez természetesen nem meglepő, hiszen az anyagi, a materiális világ és környezet változását az adott társadalom és szándék a követésre. Tehát mindazok a mélyen gyökerező értékek - a szemlélet és attitűd, mely a kultúra karakterét adja - sokkal jobban beágyazódtak annál, semhogy pár évtized lényegesen módosítsa őket.

Japán esetében ez fokozottan érvényes két ok miatt. Egyrészt a beágyazottság foka mélyebb, mint számos más kultúra esetében.
Ennek történelmi magyarázata van: a Meidzsi restaurációt (1868) megelőző korszak több mint két és fél évszázada alatt Tokugava sógunátus (1603-1868) úgynevezett "elzárkózási politikája" következtében az ország és a társadalom gyakorlatilag nem érintkezett a külvilággal. Ezalatt az időszak alatt rendkívül homogénné kovácsolódott a kultúra, s ez sok szakértő véleménye szerint Japán későbbi bravúros gazdasági felemelkedésének társadalmi alapját képezte.

A másik ok az, hogy a japán kultúra más kultúrákhoz képest rendkívül "sűrű szövésű". Más, lazább szerkezetű nemzeti kultúrákhoz képest a japáni kitűnik feszesen szövevényes voltával; ez azt jelenti, hogy szakítószilárdsága nagyobb - azaz nehezebben kikezdhető. A japán kultúra és értékrend az emberi kapcsolatok olyan bonyolult egymásra épülését és viszonyrendszerét kultiválja, aminek a megbomlása és leépülése - amely alapfeltétele lenne az egyéni vélemények, gondolatok érdekek és életstílusok érvényesülésének - csak keserves áldozatok árán, hosszas időt követelve lehetséges. Japán esetében a társadalmi kölcsönösségre épülő kapcsolatrendszerek mentén strukturált társadalmi tőke - ami egy adott történelmi korban a gazdasági fejlődés elősegítője volt - a jelenlegi globalizált haladás gátjává vált. A fukuyamai értelemben vett "társadalmi tőke" zsugorodásának lehetünk szemtanúi, annak összes klasszikus tünetével. (Fukuyama 2000: 32-46.)
Minthogy ezek a belátható időn belül bekövetkezendő és a jelenleg rendelkezésre álló adatok birtokában prognosztizálható változások a japán értékrend alapjait érintik, bízvást beszélhetünk értékrend váltásról. Az más kérdés, hogy ez a paradigmaváltás Japán és a japán emberek életét hogyan fogja befolyásolni. Annyi máris érezhető, hogy a gazdasági recesszióból való kilábalás elhúzódásának egyik oka alighanem abban a társadalmi értékválságban is keresendő, amit a szociálpszichológusok jeleznek. Tény ugyanakkor az is, hogy a gazdasági recesszió a maga következményeivel - a munkanélküliség (2001 végére meghaladta az 5%-ot), a szerkezeti átalakításból adódó létbizonytalanság veszélyének növekedése (cégek, gyárak felszámolása, munkahelyi elbocsátások, rövidített munkaidő, ami értelemszerűen jövedelemkiesést is jelent, stb.) - visszahat a hagyományos értékek megrendíthetetlenségébe vetett bizalomra, és értékválságot generál. Az emberek ugyanakkor az értékválság miatt bizonytalanná váltak a politikusokba és az ország vezetésébe vetett hitük és bizalmuk megingott, ami menthetetlenül a társadalmi- és munkamorál lazulásába torkollik. A japánok lettek 2001-re a gazdaságilag fejlett ázsiai országok közül a sereghajtók a "jövőbe vetett bizalom"- paraméter tekintetében: arra a kérdésre, hogy "mit gondol, tíz év távlatban javul-e a helyzet országában?", csupán a japánok 31%-a nyilatkozott optimistán, szemben a kínaiak 89,7%, a dél-koreaiak 77,2%, a thai-ok 77,2% és a szingapúriak 79,8%-ával. (JT 2001. 6/1. 19. o.)
Nyilván mint minden átalakulás és átmenet, ez a társadalmi értékeket érintő paradigmaváltás is áldozatokkal jár. Mindaddig, amíg a váltás le nem zajlik, amíg a régi értékek helyére be nem lépnek és rendszerré nem kovácsolódnak az új értékek, az értékválság jeleit jelzi a társadalom. Az alábbiakban bemutatunk két területet, amelyek mint szenzorok az értékrend átalakulására utalnak.

 

A "Makiko-szindróma"

Mindazokban az országokban és kultúrákban ahol a konfuciánus etika tanítása az emberi viselkedés és érintkezés alapja, a férfi-női kapcsolatok zavartalansága évszázadokon át elsősorban annak volt köszönhető, hogy a nők zokszó nélkül vették tudomásul másodrendű szerepüket a társadalomban. Az engedelmeskedő, alkalmazkodó és urát szolgáló nőideál abban a közszájon forgó sztereotípiában is megfogalmazódik, hogy "a három legjobb dolog a világon: az amerikai lakás, a kínai konyha és a japán feleség". Nos, ennek az ideálnak egyre kevésbé felelnek meg a japán nők - férfitársaik legnagyobb elképedésére.

Szinte belerobbant a közéletbe Tanaka Makiko, aki a 2001-ben hivatalba lépő Koizumi-kormány legnépszerűbb tagja volt. Határozott, szókimondó, nem kertelő stílusával pártjának, a Liberális Demokrata Pártnak (főleg a női szavazók körében) a legtöbb szavazatot szerző képviselőt a pártelnök és kormányfő a legfontosabb, a külügyminiszteri tárca vezetésével bízta meg. Kettejük kommunikációs stílusának hasonlósága feltűnést keltett: Koizumi kormányfő is rövid, de határozott, tömör és a japán hagyományoktól eltérően világos mondatokban fogalmaz. Az, hogy a szavazók bizalma a homályos, ködösítő megfogalmazásokat kultiváló hagyományok helyett a stílusváltást preferálta, már önmagában is jelzés értékű. A hagyományos japán kommunikációt gyakorló politikusokból és az általuk képviselt politikából való kiábrándulást jelezte ez a választás, ami a kormánynak a kezdeti időszakban 80% fölötti - még soha nem tapasztalt - népszerűséget hozott.
Vagyis, érezhető volt, hogy a levegőben van a változás, a stílusváltás iránti igény, amit jó érzékkel használt ki néhány politikus. Más kérdés, hogy ez a túlságosan is szókimondó magatartás és stílus Tanaka Makiko bukását is okozta: a konzervatív erők arra való hivatkozással, hogy külpolitikai és diplomáciai feladatok ellátására (stílusa miatt) alkalmatlan, saját tárcájában és környezetében ellehetetlenítették, s ez leváltásához vezetett. Főleg ennek köszönhetően egyébként a kormány népszerűsége a felére zuhant.

A konzervatív erőket természetesen nemcsak a kommunikációs stílusváltás irritálta. Az a tény, hogy az új kormányban öt tárca élére nő került, nem találkozott a hagyományosan férfi domináns politikai körök értékrendjével. Noha a társadalom ezt a fordulatot különösebb megütközés nélkül vette tudomásul, sok döntéshozó kételkedésének adott hangot a női kompetenciákat illetően. Elhangzottak olyan vádak, hogy az ázsiai országokban karriert csinált női politikusok valamennyien apjuk nimbuszaiból táplálkozva emelkedtek magas posztokra. A tekintélyes listából csak egy-két kortárs nevet kiemelve: Gloria Arroyo, Park Guin Hye, Aung Sang Su Kyí, Megawati Sukarno, illetve maga Tanaka Makiko is (aki a néhai Tanaka Kakuei miniszterelnök leánya).
Csakhogy ugyanezek a kritikusok elfeledkeznek arról, hogy a férfi politikusok esetében sincs ez másként! A híres férfi politikusdinasztiák vég nélkül sorolhatóak lennének. A japán választási rendszerben történetesen egészen gyakori, hogy az apa szinte átadja képviselőségét fiának. Ami pedig a kompetenciákat illeti, Japán esetében sem a "nem", hanem az egyéni adottságok a döntőek. Egyes kompetenciákat (például idegen nyelv, azaz az angol ismeretét) illetően a nők kifejezetten előnyben vannak a férfiakkal szemben.

Időközben még egy esemény a nő irányába fordította a közvélemény támogatását. 2001. december 1-jén megszületett Aiko hercegnő, a trónörökös pár gyermeke. Bár a jelenlegi utódlási rend szerint csak fiú utód ülhet a császári trónra, a közvéleménykutatási felmérésekben megkérdezettek két-harmada örömét fejezte ki afölött, hogy a megszületett gyermek leány. A többség ugyancsak egyetértene a törvények módosításával annak érdekében, hogy leánygyermek is a császári trónra léphessen. Megjegyzendő, hogy a császárnők fogalma a japán történelemben közel sem ismeretlen - a feudalizmust megelőzően ugyanis több császárnő is sikeresen birkózott meg az uralkodás feladatával. A feudalizmus volt az a történelmi szakasz, amelynek során a férfidominancia a társadalom irányításában polgárjogot nyert. A második világháború utáni - külső, amerikai nyomásra kikényszerített - demokratizálási intézkedések ugyan de jure egyenlőséget biztosítottak a nőknek is, azonban de facto évtizedekig hátrányos helyzetben voltak (munkahelyi előmenetel, fizetés, stb.). Ezt mindkét nem el is ismeri: korosztályi érintettségtől függően a megkérdezett nők 76-58%-a, és a megkérdezett férfiak 66-58%-a nyilatkozott úgy, hogy létezik nemi diszkrimináció a férfiak javára. (Matsumoto 2002: 143.; 212.) Ez a kontraszelekció azonban a relatív kiválasztódás irányába hatott, aminek következtében kiemelkedő képességű nők jelennek meg a politikai és adminisztráció szintéren. Tanaka Makiko utódja, Kavagusi Joriko külügyminiszter, aki ugyancsak nő, 2002 tavaszán a genfi leszerelési tárgyalások nagykövetének Inogucsi Kuniko professzort nevezte ki. A megbízás több szempontból különleges: 49 évével ő a legfiatalabb aktív nagykövet, a japán gyakorlattól eltérően nem karrierdiplomata, hanem egyetemi professzor és nő.

Szemmel láthatóan a hagyományos férfi-női szerepek újraleosztásának folyamata kezdődött. Tény, hogy ez nem pozitívan hat a japán társadalmi szerkezetre, a japán családi élet alakulására, a születésszámokra és a gyereknevelésre. Noha a nők önmagukra találásának folyamata még éppen hogy csak elkezdődött, társadalmi méretekben is érzékelhető módon megsokszorozódott a válások száma. A válási keresetek nagy részét középkorú nők nyújtják be, akik a gyermeknevelés kötelezettségének eleget téve a házasság kötelékéből szabadulni akarnak - még elég fiatalon ahhoz, hogy új életet kezdhessenek. Erre a japán életkilátások statisztikájának ismeretében jó esélyeik vannak: a férfiak átlagosan közel 80 évig, a nők pedig 86 évig élnek. A gyermekszületések száma radikálisan csökkent az utolsó két évtizedben: az egy házaspárra jutó születések száma a legalacsonyabb Ázsiában, 1,34. A jelenleg 126 millió lakosú japán meredek népességcsökkenése 2006-tól indul el, és 2050-re elérkezik az elöregedett fejlett társadalmak sorába. A fiatalok családalapítási korhatára kitolódott: a lányok átlagéletkora házasságkötéskor közelíti a 29 évet, míg a férfiaknál ez az adat 31 év. A lányok 55%-a nyilatkozott úgy egy 1997-es EPA-felmérés adatai szerint, hogy nem óhajt férjhez menni. E riasztó adatok jelzésértékűek - az értékrendben válság alakult ki, amit a társadalom nem tud eredményesen kezelni. A társadalom egy része a nők túlképzésében látja az okot: a magas iskolázottságnak köszönhetoen a nők gazdasági függosége megszűnőben. Ez átvezet bennünket az oktatás problematikájához.

 

Oktatás

A társadalom és a családi életben zajló értékválság érzékenyen érinti a társadalom egészét, de ezen belül is talán legjobban az ifjúságot. A japán gazdasági csoda egyik alapjának elemzők a japán oktatást tartották. Az oktatási rendszer a maga szigorú, erősen központosított és uniformizált voltával magasan képzett tömeget állít elő. Az írástudatlanság gyakorlatilag ismeretlen. A kötelező oktatás 9 éve alatt, ami az alapokat rakja le, szívós munkára és együttműködésre szoktatják a gyerekeket. Kialakul a csoportszellem, annak jó és rossz vetületeivel. Az oktatás célja nem az egyének tudásának és teljesítményének a fokozása, hanem a csoportteljesítmény javítása az egyének összmunkája és közreműködése révén. Kitűnni - akár pozitív, akár negatív irányban - nem kívánatos, mert ebben az esetben a közösség kiveti magából az egyént. Ez az a korszak, amikor a sokat idézett közmondás: deru kugiva utarareru (a kiálló szög beveretik) alapján szocializálódnak a gyerekek. Le kell szokniuk az egyéni ambíciókról, be kell sorolniuk a többiek közé.

Mindez a szellemiség nagyon jó szolgálatot tett Japán gazdasági növekedésének szakaszában, hiszen az önfegyelem, az egyéni érdekekről való lemondás, a közösség érdekében végzett együttműködés a munkahelyi közösségek, a tömeggyártás igényeit kitűnően szolgálta. A japán fiatalok nagy része nemcsak érettségizik, hanem többségük felsőoktatási intézményben is folytatja tanulmányait. Az iskolázottság foka olyan magas, hogy különösebb szakképzettséget nem igénylő rutinmunkákra (titkárnő, bolti eladó, ügynök stb.) is csak felsőfokú képzettség birtokában van kilátás. Ezzel együtt 2002-ben a végzettek 53%-a nem tudott elhelyezkedni a recesszió miatt. Más kérdés, hogy az egyetemi ifjúság java része sem a tudás kedvéért, hanem a végzettség érdekében végzi el az egyetemet. Az egyéni, kreatív gondolkodásról iskolás korban leszoktatott fiatalok többsége egyetemi évei alatt sem törekszik önálló, érdemi munkára és gondolkodásra. Ennek a sokáig olajozottan működő, uniformizált rendszernek a hátulütői egy-két évtizede kezdtek jelentkezni. Kiderült, hogy tartalmilag a képzés egyre kevésbé felel meg a mai kor követelményeinek. Egyrészt a túlzott uniformizáltságnak köszönhető kreativitási készség hiánya mint fokozottabban megmutatkozik a magasabb képzési szinteken. A posztgraduális képzésben olyannyira szükséges egyéni alkotókészség híján a japán diákok egyre kevésbé állják meg a helyüket az erősödő nemzetközi megmértetésben. Ezt tetézi az idegennyelvtudás hiánya - az angoloktatás változatlanul a leggyengébb láncszem a japán oktatási rendszerben. Vagyis ahhoz, hogy a globalizálódó világban - legyen ez termelés, kereskedelem, vagy tudomány - Japán ne veszítsen pozícióiból, az oktatás tartalmának és módszerének megreformálására van szükség.
Oktatáspolitikai szinten is felismerve e problémákat, jelentős reformkísérletek kezdődtek. A közoktatásban a tanítási órák 30%-a úgynevezett "szabad sávba" került, azaz: az adott intézmény maga dönti el, hogy az adott órakeretben lehetőségei függvényében mit és hogyan oktat. Ezt az elvet csak azért nehéz érvényesíteni, mert az iskolai adminisztráció rendszerint nem tud mit kezdeni a hirtelen rászakadt szabadsággal. Mivel az iskolák mindig is központosított irányítás szerint működtek, oktattak és értékeltek, bajos megbirkózniuk önálló cselekvés és döntés lehetőségével.

Kezdeményezések történnek az angoloktatás megreformálására is: az angol oktatás bevezetése korábbi életszakaszban (a 13. életév helyett a 9. életévtől) több angol anyanyelvű tanár alkalmazása stb. A megvalósítás nehézségei külön tanulmány tárgyát képezik. (Hidasi 2000.)

A legnagyobb probléma mindazonáltal társadalmi jellegű. Egyre több gyerek tagadja meg az iskolába járást: a jelenség több szakszó kialakulása is tükrözi: tókó kojohi (az iskolai megjelenés megtagadása) és futókó (nem-megjelenés az iskolában). Az okok ilyenkor többfélék, azonban többnyire nem családi eredetűek. A japán család ugyanis azon van, hogy gyermeke jó oktatást kapjon (a jobb elhelyezkedés reményében) és hogy semmi esetre se tűnjön ki a többiek közül. Az okok között gyakran említik az iskolai csúfolást, kínzást (ijime), a társas kapcsolatok zavarát vagy a túlzott követelményeket. Az ilyen gyerekek száma 1978-hoz képest tízszeresére emelkedett; jelenleg hivatalos becslések szerint az elemi iskolában mintegy 26 ezer gyereket, az alsó középiskolában 108 ezer gyereket érint ez a probléma. (JT 2002. 4/28. 15. o.) A valóságos számok azonban ennél sokkal nagyobbak - az iskolák igyekeznek ugyanis minél kevesebb esetet jelenteni, hiszen ez az iskola hírnevét rombolja.

A másik probléma a serdülő életkortól jelentkező hikikomori-jelenség. A fiatal ezekben az esetekben nem hajlandó sem kommunikálni, sem érintkezni környezetével, a külvilággal. Ez a nehezen diagnosztizálható lelki betegség sokszor hosszú évekig, akár évtizedekig is tart: hatalmas anyagi és lelki terhet jelentve a családnak, a környezetnek. A regisztrált esetek száma 800 ezer körüli, de a valóságos szám feltehetőleg jóval nagyobb. Pszichológusok és szociológusok tanácstalanul állnak a jelenség előtt. Alighanem ezekben az esetekben is valamiféle válságról, értékzavarról, identitászavarról van szó. Mindenkiben felmerül a kérdés: vajon miért? Hiszen az elmúlt évtizedekben Japán példátlanul gyors fejlődést ért el. Az ország a világ második legnagyobb gazdagságát mondhatja magáénak, az emberek életszínvonala pedig nem is remélt mértékben javult.

 

A változások okai

Az egyik lehetséges ok az a feszültség, amit a japán gazdasági felemelkedésből adódó életforma változás idézett elő. A társadalmi tudat nem tudta követni az anyagi gyarapodást. Az emberek a korábbinál jóval kedvezőbb életkörülmények közé kerültek, de ezzel egyidejűleg átrendeződtek az emberi kapcsolatok. A családok ugyan kényelmesebb lakásokban, házakban élnek, de elvesztették a lakóhelyi, a szomszédi közösségek emberi kapcsolatokra, együttműködésre alapuló lelki biztonságát. A hagyományosan mezőgazdasági életformára alapuló, egy-két szintes lakóházak helyett - az urbanizáció következtében - egyre többen élnek toronyházakban, lakónegyedekben, lakóparkokban. Japánt is utolérte a lakónegyed-szindróma: a hatalmas lakóházak lakói még látásból is alig ismerik egymást. Az anyagi jólét abba az irányba hat, hogy egyre kevesebb a több-generációs háztartás. Az elidegenedés és az emberi kapcsolatok és viszonylatok kiüresedése elmagányosítja a családokat és az embereket.
A fogyasztói társadalom áldásaival párhuzamosan fokozatosan megmutatkoznak annak árnyoldalai is. Az automatizáció, a technológia vívmányai, az elektronikus forradalom oda vezetett, hogy az emberek egyre kevésbé vannak egymásra utalva: a komputer mellől a lakásból ki sem lépve lehet háztartást vezetni, bevásárlásokat, bankügyeket intézni, utazásokat szervezni, virtuális barátságokat, ismeretségeket kötni. Egy olyan országban, ahol a lakosság érzékenysége és fogadókészsége a technika vívmányaira az elképzelhető legnagyobb, az emberek kapva kapnak a legújabb technikai csodákon, és a bevezetéstől számított legrövidebb idő alatt élnek is ezekkel a lehetőségekkel. Nem véletlen, hogy a walk-man, a disc-man és társai japán fejlesztések eredményei. A legendásan zsúfolt tömegközlekedési eszközökön a fülhallgató jóvoltából sikerült a külvilágot kizárni, és "magán-szférát" teremteni. Az emberi kommunikáció az emberi hangot is kikapcsolva a telefon helyett mindinkább az sms-ek, az Interneten való csetelés és e-mailezés szintjére tevődik át. A valós, élő interperszonális kommunikáció egyre inkább kiszorul az emberek életéből. A növekvő individualizmus a hagyományos társadalmi kötelékek meglazulásához és végül felbomlásához vezet.

Ez a virtuális világteremtés különösen a gyerekek számára veszélyes. A japán gyerekek kevés szabadidejükben egyre inkább saját szobájukba visszavonulva gépekkel kommunikálnak, gépekkel játszanak. Részint persze azért is, mert mind több az egyke. Ennek a következményei pedig szinte beláthatatlanok: a gyerekek testvérek híján nem tanulnak meg a családon belül alkalmazkodni. Míg az iskolai szocializáció változatlanul erősen a közösségi értékek kialakítása irányába terel, addig a gyerekek otthonukban saját szobájukban, saját életüket élve, saját életritmusukat követhetik, saját igényeiket élhetik ki. Az így kialakuló érték-ellenmondást fokozza az a nyomás, ami az egy szem gyerekre hárul a családi elvárások tekintetében: az iskolai sikeres előmenetelbe helyezett várakozások terhe rá egymagára összpontosul. Ezt a felelősséget, ezt a nyomást lerázandó sok gyerek vandalizmussal, erőszakos viselkedéssel ad hangot tiltakozásának, vagy pedig lelki-beilleszkedési zavarokkal küszködik.
Természetesen ezek a jelenségek és tendenciák minden fejlett ipari társadalomban fellelhetők. A különbség azonban több szempontból is lényeges. Egyrészt ezek a változások Japánban nem hosszú évtizedek, hanem egy-két évtized alatt következnek be; vagyis a változások sebessége meghaladta a társadalmi feldolgozhatóság optimális idejét. Másrészt a változások intenzitásukban és összetettségükben erősebbek voltak, mint más országokban. Japánban az urbanizáció, a technológiai forradalom, a fogyasztói társadalom kialakulása, a hagyományos családszerkezet átalakulása és a társadalmi életkori struktúra megváltozása gyakorlatilag egyidejűleg következett be. Harmadrészt a változások a hagyományos kultúrától és társadalmi értékrendtől alapvetően idegen elemeket emeltek be a japán életformába, s ezt a társadalom traumaként éli át. Az idegen elemekért sokan a televíziót okolják, amely a nyugati, elsősorban amerikai életformát és értékrendet közvetíti, és ami sokak - főként a fiatalok - számára kritika nélküli követendő ideált is jelent. Márpedig ehhez az ideálhoz felzárkózni a hagyományos értékrend keretei között nem lehetséges. Vagyis kialakul az a feszültség, amely jelenleg a japán társadalmi tudat mélyrétegeit is érinti.

Kérdés, hogy az alkalmazkodási készségről híres japán társadalom ezzel az értékrend-válsággal és a várható paradigmaváltással miként tud megbírkózni.

 

IRODALOM

Fukuyama, Francis: A nagy szétbomlás. Bp., 2000.
Hidasi Judit: Oktatási reformok az ezredfordulón Japánban. In: Emlékkötet Papp Ferenc akadémikus 70. születésnapjára. Debrecen, 2000. (330-336. old.)
JT = The Japan Times (angol nyelvu napilap)
Matsamuto, David: The New Japan - Debunking Several Cultural Stereotypes. Yarmouth, 2000.

 

 

Hidasi Judit
Oktatás japán módra

Ezredvég, XIII. évfolyam 12. szám - 2003. december

A 20. század második felében lezajlott, látványos japán gazdasági előretörés titkait sokan kutatták és elemezték. Mert ugyan mivel magyarázható, hogy egy háborúban megtépázott, természeti kincsekkel és erőforrásokkal nem rendelkező, ugyanakkor természeti katasztrófákkal menetrendszeruen sújtott ország, az akkori fejlett világoz képest a technikai és gazdasági színvonal tekintetében jócskán lemaradt állapotából pár évtized alatt nemcsak, hogy behozta elmaradását, hanem a világ második modern gazdaságává küzdötte fel magát? Nem véletlenül aposztrofálták a jelenséget "csodá"-nak, hiszen "halmozottan hátrányos helyzetből" ilyen látványos előretörésre addig még nem volt példa. A külföldi szakértők által százszámra gyártott tanulmányok, elemzések, okfejtések és monográfiák végül is egy irányba konkludáltak: a csoda titka az emberi tényező. A fegyelmezett, engedelmes, lojális, magasan szakképzett és csoportmunkában jeleskedő munkaerő kinevelésének a hátterében pedig az érdem a japán oktatási rendszeré.
Ezt felismerve indult meg a japán oktatási rendszer tanulmányozása. Az 1980-90-es évekre az oktatáskutatók figyelme világszerte a japán oktatási modell felé fordult, amiről a témában megjelent nagyszámú vizsgálat és elemzés tanúskodik. Alaposan megkésve még az ezredfordulót követően is jelentek meg a japán oktatást irigylésre méltó mintaképként bemutató külföldi tanulmányok (Magyarországon is egyébként), amelyek hitelességét az időközben kialakult oktatási krízis legalábbis kétségessé teszi. Mert hogy nem túlzás válságról beszélni, azt maguk az érintettek - a szülők, a diákok, a pedagógusok és oktatási szakemberek - jelezték először, még a 80-as évek végén. A problémák felerősödésével aztán a média közvetítése révén a társadalom egésze és a széles közvélemény is mindinkább szembesült a helyzet tarthatatlanságával.

Ilyen volt - de milyen lett?

A II. világháború utáni japán oktatási rendszer a maga szigorú, erősen központosított és uniformizált voltával magasan képzett tömeget állított elő. Az írástudatlanság gyakorlatilag ismeretlenné vált - annak ellenére, hogy a japán írás rendszerszerűségét tekintve alighanem a legbonyolultabb a világon. A kötelező oktatás 9 éve alatt (6 év elemi iskola és 3 év alsó középiskola), ami az alapokat rakja le, rendszeres, szívós munkára és együttműködésre szoktatják a gyerekeket. Kialakul a csapatszellem, annak jó és rossz vetületeivel. Az oktatás célja nem az egyének tudásának és teljesítményének a fokozása, hanem a csoport-teljesítmény javítása az egyének összmunkája és közreműködése révén. Vagyis nem az egyéniség és az egyéni adottságok kibontakoztatásának a terepe az iskola, hanem a gazdaság céljainak megfelelő egyedek kinevelésének a műhelye. Tehát nem valamilyen kívánatos közösségi nevelésről van itt szó, hanem egyfajta vakfegyelmet sulykoló, feltétel nélküli tekintélytiszteletre szorító, szélsőségesen pragmatista, mondhatni, "magas képzettségű, beszélő munkaeszközöket" kitermelő-kifejlesztő metódusról. Kitűnni bármiben is - akár pozitív, akár negatív irányban - nem szabad. Ebben az esetben a csoport kiveti magából az egyént. Ez az a korszak, amikor a sokat idézett közmondás - deru kugi va utarareru (a kiálló szög beveretik) - szellemében szocializálódnak a gyerekek. Le kell tenniük egyéni ambícióikról, be kell sorolniuk a többiek közé. Ez a szellemiség - "csapatszellem" - nagyon jó szolgálatot tett Japán gazdasági növekedésének a szakaszában, hiszen a feltétlen önfegyelem, az egyéni érdekről való lemondás, egy-egy cég vagy munkacsoport érdekében végzett, minden másnál előbbre való együttmuködés kitűnően szolgálta a munkahelyek és a tömeggyártás érdekeit, s egyáltalán az ipari termelés céljait.
Borzongással vegyes ámulattal adózott a világ a japán oktatás mindennapjait ismertető beszámolóknak. Annak, hogy a gyerekek az iskolába lépve fokozatosan leszoknak a játékról, hogy miden idejüket, figyelmüket, energiájukat a biflázás foglalja le, hogy alvásidejük csak töredéke a világ más részein élő társaikénak, hogy hétvégéiket és az oktatási szüneteket is rendszeres különfoglalkozások töltik ki, s hogy az anyák minden elképzelhető módon - külön vitamindiétákkal és teljes kiszolgálással - támogatják gyermekeiket a lelketlen tempó követésében.
Ez a teljes odaadás meg is hozta az eredményét: egyrészt a japán gyerekek sorra aratták a babérokat a nemzetközi megmérettetéseken, kitűntek kiváló teszt-megoldó készségükkel, másrészt soha nem látott mértékben nőtt a felsőoktatásban továbbtanulók száma. A felelet-választós teszteket mint felvételi vizsga-formát 1979-ben vezették be az állami felsőoktatásban, és erre felkészülendő a közoktatásban ezek begyakorlására különös figyelmet fordítottak már kisiskolás kortól, olyannyira, hogy a japánok lettek a világon a legjobbak ebben a műfajban (is). Az oktatás célja a tudás beplántálása volt a fejekbe: hihetetlen mennyiségű adat és ismeret memorizálására váltak képessé a gyerekek.
A közoktatásban - Josida Kenszaku professzor metaforájával élve - úgynevezett "akvárium-oktatás" folyik. Ő ugyan ezt az angoloktatás kudarcának a szemléltetésére alkalmazta, de sok elemző meglátása szerint (Cortazzi; McVeigh; Gunejosi stb.) más tárgyakra is vonatkoztatható. Az aranyhalak az akváriumban annyi - és nem több - táplálékot kapnak, amennyi az akváriumban történő életben maradásukhoz elegendő. Ha azonban véletlenül a mély tengerekbe, viharos vizekre vetődnek, akkor többnyire elpusztulnak - mert sem erejük, sem tapasztalatuk nincs az éles helyzetek kezelésére. A tanárok a vizsgákra lelkiismeretesen felkészítik ugyan a diákokat (néha csak súlyos pénzekért, különoktatás révén), de sem ők maguk, sem pedig a diákok nem rendelkeznek piacképes tudással. A tudás tesztelését az etetők végzik, akik pontosan tudják, hogy miből és mennyit adagoltak, és korrekt módon csak ebből történik a számonkérés. Mindez alatt az összefüggések, a gondolkodás készségének a kialakítására nincs idő, de tulajdonképpen sokáig igény sem volt. Mindaddig nem volt igény, amíg a japán oktatás belterjes volt, azaz országon belül kellett megfelelni a követelményeknek. Félreértések elkerülése végett: ezek a követelmények rendkívül magasak voltak, azonban elsősorban szegmentált, lexikális, memorizálásra alapuló tudást tételeztek föl. Technikailag pedig a különféle teszt-típusok zökkenőmentes megoldására irányultak. A szóbeli számonkérés gyakorlatilag kiiktatódott. A világ azonban alaposan megváltozott az elmúlt évtizedekben, és az igények mindinkább a nemzetköziesedés irányába mutatnak, ahol mások a követelmények. A hangsúly az összefüggések felismerésére, a kreatív gondolkodásra került. Ráadásul a belső gazdaság igényei is átalakultak: innovatív, kreatív elmékre lenne szükség. Ezt az életformát, azaz mindent feláldozni a tanulás oltárán, a gyerekek tudomásul is vették - mindaddig, amíg nem ismertek mást. Időközben azonban betört a világ a japánok életébe. A technika robbanásszeru fejlődésével mind több külföldi életforma-minta vált ismeretessé; a mobilitás növekedése, valamint a televízió és a filmek megtették a magukét - a japán gyerekek többé nem azok az engedelmes tanulórobotok, mint akik egykor voltak.
Az első repedések a rendszerben az 1980-as években a középiskolák szintjén jelentkeztek. A tizenévesek körében - nem véletlenül, a legérzékenyebb korosztályban - egyre gyakoribbá vált az erőszakos, vandál viselkedés. Ez a folyamat aztán több dimenzióban egyre terebélyesedett: a társak kínzását és kiközösítését (idzsime) követte a pedagógusok irányában megnyilvánuló erőszakos viselkedés, fegyelmezési problémák. Az atrocitások eleinte az iskola falain belül, majd mind inkább a családokban is jelentkeztek. A folyamat egyidejűleg egyre fiatalabb korosztályokat ért el: a kistinédzserek körében is szaporodtak a deviáns viselkedési megnyilvánulások. Sem az oktatási intézmények, sem a társadalom nem reagált kellő eréllyel és odafigyeléssel ezekre a jelzésértékű jelenségekre. Az iskolák igyekeztek palástolni a problémákat - hogy folt ne essék az intézmény hírnevén. A társadalom - és sokszor a szülők - figyelmét pedig lekötötte a "buborék-gazdaság"-ként ismeretessé vált látványos gazdasági előretörés: ezekben az években ért el Japán a csúcsra.
Visszatekintve persze könnyebb az összefüggéseket látni: az erőteljes anyagi gyarapodás nem kedvezett a hagyományos értékek és keretek változatlan formában történő megőrzésének és érvényesítésének. A hagyományos ciklikus japán gyermeknevelési minta (McVeigh: 2001) szemmel láthatóan nem kompatíbilis a fogyasztói társadalom értékrendjével. Erős kényeztetés csecsemőkortól az óvodáig; majd lépcsőzetesen szigorodó betörési szakasz, amely a középiskola végéig tart és az egyetemi felvételi vizsgákban kulminál; ezt követi egy lazítási szakasz a felsőoktatásban; majd ismét egy drasztikus betörési fázis a munkábaálláskor - azaz a "laza - szigorú - laza - szigorú" váltást a jóléti társadalom gyermekei nem tudják követni. Az anyagiakban gyarapodó családokban a gyerekekre több pénz, de kevesebb figyelem jutott. A jólét meglendülésével megindult ugyanakkor a születésszám radikális csökkenése is. A többnyire immár egyszem gyerek ugyanis a "szigorú" szakaszokat nem tudja többé feldolgozni: az anyagi jólét teremtette már-már korlátlan "virtuális szabadság" és a hagyományos nevelési elvek diktálta szigorú korlátozások között olyan hatalmas a feszültség, hogy az személyiségzavarokhoz vezet. Ehhez járul az a feszültség és nyomás, ami a gyerekre a családban a követelmény tekintetében hárul. A konfuciánus értékrendben mindig is kitüntetett szerepet játszó tanulást és taníttatást a japánok egyfajta tőkebefektetésnek tekintik: a sikeres jövő záloga a szorgalmas tanulás, a jó diploma, és az ezt követő biztos megélhetés. Manapság a nem kis anyagi áldozatot követelő kitaníttatás (az óvodától a foiskoláig állami oktatási intézményekben ez átlagosan 10 millió jen, azaz 20 millió forint gyermekenként; magánintézményekben ennek a duplája; de például az orvosképzésben akár 45 millió jent, azaz 90 millió forintot is elér: (v.ö. JT 2002. IX. 20. 1-3. o.). Ennek fejében a család "teljesítési elvárása" az egyszem gyerekre összpontosul. E lelki teher alatt sok gyerek megroppan. A XXI. századba lépve ezekre a feszültségekre a tanulóifjúság korosztálytól függően reagál: osztálytermi fegyelmezési problémák, roszszabb esetben az iskolába járás megtagadása (tókó kjohi illetve futókó = nem-megjelenés az iskolában: évente kb. 134 ezer gyerek), továbbá magasabb korosztályoknál a hikikomori-jelenség (bezárkózók, akik a külvilággal évszámra nem érintkeznek) már-már járványszerű elharapózása. 2003-as becslések szerint (JT 2003. IX. 18. 3. o.) már közel 3 millió fiatalt érint ez a probléma!
Az iskolába tisztességesen járó fiatalok tanulmányi előmenetele több évtized elemzéseit és a nemzetközi összehasonlításokat tekintve szintén aggodalomra ad okot: mérési adatok tükrében egyértelműen visszaesés regisztrálható mind a természettudományok és matematika (JT 2002. II. 16. 1. o.), mind pedig a humán tudományok (MSh 2002. II. 18. 6. o.) vonatkozásában. Oktatáskutatók és pedagógusok az elsődleges okot abban látják, hogy a tanuló ifjúság érdeklődése és lelkesedése a tudományok és a tudás iránt alaposan megcsappant. Az ifjúságban nincs meg többé az a tanulási és megfelelési felhajtó erő, ami korábban jellemezte a japánokat. A gyerekek elkényelmesedtek és elfásultak.

Reformok a közoktatásban

Oktatáspolitikai szinten is felismerve a problémákat, több szakaszban reformkísérletek bevezetése indult el. Folyamatban és viták kereszttüzében van az 1947-es oktatási alaptörvény módosítása, ami majd több fronton az oktatás célját és célkituzéseit is módosítani fogja. De több gyakorlati intézkedés máris történt, amelyekből csak kettőt emelünk ki.
Először is megszűnt a szombati oktatás - aminek a pedagógusok és a szülők sem örülnek különösebben, mert így a hét 5 napja alatt kell elvégezni azt, amire idáig 6 nap állt rendelkezésre. Igaz, hogy sok tárgynál az évek során több lépcsőben csökkent maga a tananyag is. A cél ezzel az volt, hogy a szakemberek szerint is túlzott terhekből visszavegyenek valamenynyit. Ráadásul a közoktatásban a tanítási órák 30%-a "szabad sáv"-ba került, azaz, az adott intézmény maga dönti el, hogy az adott órakeretben lehetőségei függvényében mit és hogyan oktat. E felszabadult órakeret elsődleges célja az, hogy a tanulók egyéni érdeklődésének és képességei fejlesztésének teret adjon. Ezzel az új lehetőséggel és szemlélettel sok iskola - és család - ügyesen tud ugyan gazdálkodni, de a többség küszködik a diverzifikálódó igények kezelésével. A hirtelen keletkezett szabadság hatékony felhasználása mind az iskolai adminisztrációnak, mind a tanulóifjúságnak, mind a szülőknek sok fejfájást okoz. A központosított időfelhasználásra szocializálódott népesség körében sok a bizonytalanság és a félelem attól, hogy a tanulmányi követelményeknek a gyerekek hosszú távon nem tudnak majd megfelelni. Aggódva tekintenek a szakemberek a 2006-os tanév elé, amikor megjelenik a felsőoktatásban a "szabad sáv" rendszerben nevelkedett első évfolyam. Vajon milyen tudást hoznak magukkal a középiskolából?

Továbbtanulás

Sokan logikusan kérdezhetik erre, hogy akkor mi történik a legendásan nehéz egyetemi felvételi vizsgákon. Nos, a "vizsgapokol"-ként elhíresült megmérettetések egyre inkább a formai elemek szigorú betartására korlátozódnak, de ténylegesen sokkal könnyebbé vált a bejutás a felsőoktatás intézményeibe. Először is a 80-as évek virágzó gazdasági közegében gomba módra szaporodtak a magánegyetemek. Jelenleg 512 a magán felsőoktatási intézmények száma, beleértve a főiskolákat, "akadémiákat" és egyetemeket is. A felsőoktatási felvevőpiac látványos kiszélesedését természetesen az anyagi jólét ugrásszerű megnövekedése tette lehetővé. Ennek köszönhetően a továbbtanulók száma is jelentékenyen megnövekedett. Minél jobban tanult valaki, annál nagyobb eséllyel birkózott meg a presztízsegyetemek felvételi követelményeivel, sőt jó esetben állami egyetemre is bejuthatott, ahol a tandíj egységesen "csak" 520 ezer jen (1 millió forint) évente. Roszszabb esetben beérte kevésbé híres, ámde kevésbé szigorú követelményeket állító egyetemekkel. Így a szerényebb képességű hallgatók is bebocsátást nyertek a felsőoktatásba - magasabb áron.
A születésszám csökkenése mostanra gyűrűzött be a felsőoktatásba: a kereseti piacból kínálati oktatási piac lett. Míg 1991-ben a 18 évesek száma 2 millió fölött volt, addig 2001-re számuk 1,51 millióra csökkent. 2009-re pedig előrejelzések szerint a felsőoktatásba jelentkezők száma nem haladja meg az összesített felvételi keretszámot. Ez a tény önmagában felveti a felvételi vizsgák létjogosultságának a kérdését. Egyre több egyetemnek a léte függ attól, hogy lesz-e elegendő hallgatója. Ezért lazítanak a felvételi vizsgák szigorán. A következmények beláthatók: tanulmányi elvárások tekintetében elkerülhetetlen a "felhígulás", s ez a lehető legrosszabbkor éri a japán felsőoktatást. Hiszen az ország amúgy is gazdasági recesszióval és társadalmi válsággal küszködik. A változtatások azonban a felsőoktatás terén is elodázhatatlanok.

A Tojama-terv

A svájci International Institute for Management Development 2001-ben kibocsátott Versenyképességi Évkönyv-ében többek között azt elemezték, hogy egy-egy ország felsőoktatása mennyire felel meg a gazdasági kihívásoknak. Japán a vizsgált 49 ország közül az utolsó helyen végzett. (JT 2001. XII. 8. 1-3. o.) Tudniillik a tudás alapú gazdaság követelményeinek, a nemzetközi erőforrás fejlesztés igényeinek és a piacosítható kutatási potenciál termelés kihívásának megbirkózni képes humán kihívásainak nem kellő mértékben megfelelő oktatást nyújt. Elemzők ezt a felsőoktatási struktúra megkövesedésének tudják be. Az 1886-ban császári dekrétummal alapított 7 tekintélyes "császári egyetem" - amelyek élükön a Tokió Egyetemmel hivatva voltak kinevelni az ország számára a vezetői utánpótlást -, valamint további 92 állami egyetem mind struktúrájában, mind tanári állományában és az oktatás tartalmában is radikális változásoknak néz elébe. A Koizumi-kormány volt oktatási miniszterasszonyáról (Tojama Akiko) "Tojama-terv"-nek titulált reformok azt várják el az állami egyetemektől, hogy 2004 áprilisától hajtsanak végre jelentős integrációt, tanszéki és intézeti összevonásokat s átszervezéseket is beleértve, ezzel jelentékenyen redukálandó az intézmények számát; reformálják meg az intézményvezetést; az intézményeket menedzsment elveken nyugvó önálló adminisztratív szervezetekké átalakítva külső szakembereket is vonjanak be a döntéshozatalba; erosítsék a versenyelvűséget; kapjon helyet a teljesítményértékelésben harmadik fél is; a teljesítmény legyen az alapja a kutatási támogatások elosztásának.
Ez utóbbi pont kiegészül azzal, hogy a kutatási támogatások elosztásáért folyó versengésbe a magánegyetemek és főiskolák is "ringbe szállhatnak", azaz remények szerint a teljesítmény alapján fog kiválasztódni az a 30 csúcsintézmény, amely nemzetközi összehasonlításban is a világ vezető szellemi műhelyeként funkcionálhat.
Nagy a tanácstalanság, nagy a bizonytalanság - még ha az elvekkel egyet is értenek, a kivitelezés mikéntje sokakat nyugtalanít. A régi egyetemek számára ez a presztízsveszteség mellett tényleges egzisztenciális fenyegetettséget is jelenthet. A tervvel kapcsolatban a nagy tekintélyu Nobel-díjas Kosiba Maszatosi professzor is aggályainak adott hangot (JT 2003. IX. 14. 3. o.), mondván, az egyetemek ilyen önállósítása az alapkutatások elhanyagolását okozza majd. A néha csak évtizedek múltán termőre forduló kutatások, amelyek nem hoznak rövidtávú hasznot, ki fognak maradni az egyetemek rövid-, de még középtávú nyereségorientált szemléletéből is.

Szükségből erényt

Az aggályok ismerősek, ugyanakkor mindenki tisztában van azzal, hogy muszáj haladéktalanul lépni. Az egyetemeknek nyitniuk kell a világ felé, hiszen csak így remélhető, hogy lépést tudnak tartani a nemzetköziesedő környezettel. Sok minden változóban van: máris több a külföldi hallgató, több a külföldi tanár. Az egyetemi képzés megnyílóban van a társadalom széles rétegei felé, elsősorban a posztgraduális képzésben. Egyre több program, egyre rugalmasabb oktatási formában (távoktatás, intenzív képzési programok, modul-rendszerű képzés) kínál lehetőséget a munka mellett tanulóknak, a háziasszonyoknak, a nyugdíjasoknak, az átképzéstől munkalehetőséget váróknak.
Kegyetlen a verseny a túlélésért a felsőoktatási intézmények között. De ha nem alakult volna ki sok tényező összeadódásaként ilyen krízishelyzet, akkor nem lennének az intézmények és maga az oktatási rendszer egésze lépéskényszerben. A japánok mindig is nagyon jók voltak a versenyhelyzetek kiaknázásában. A verseny volt a húzó motiváció a gazdasági előretörésben. A most kialakult belső oktatási piaci verseny és a nemzetközi kihívás remélhetőleg pozitívan lendíti előre a japán felsőoktatás alakulását.

 

HIVATKOZÁSOK

Cortazzi, Hugh: Overwhelming School Ordeals, in: JT 2002. XI. 9. 17. o.
JT The Japan Times (angol nyelvu japán napilap)
McVeigh, Brian J.: Japanese Higher Education as Myth, Sharpe: Armonk, NY, 2002
MSh Mainichi Shinbun (japán napilap)
Tsuneyoshi Ryoko: The Japanese Model of Schooling, New York and London: Routlede Falmer, 2001.