Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

 

HEINRICH HARRER

 

Hét év Tibetben

 

 

 

 

 

 

Fordította Hensch Aladár

Lektorok: Hendrey Tibor, Kéthely Anna, Lukácsi Margit

Bodhiszattva Kiadó Budapest 1998

ISBN 963-03-4725-3

 

 

 

 

Előszó a magyar kiadáshoz

 

Különleges könyvet tart kezében az olvasó. Különleges egyrészt azért, mert a világnak egy olyan szegletéről szóló regényes útleírás ez, amely még napjainkban sem könnyen megközelíthető terület az érdeklődők és Tibet sorsát megkülönböztetett figyelemmel kísérők számára. Különleges továbbá azért is, mert Tibet olyan korszakában játszódik, amiről nagyon kevés információ áll rendelkezésre.

Mára Nyugat számára Tibet vagy csupán az izgalmas misztikum fényét, vagy pedig a börtön-lágerek sárga lámpáinak vigasztalan pislákolását jelenti. Nem igazán lehet tudni, melyik fogja végérvényesen elhomályosítani Tibet igazi, természetes, áhítatos arcát. Világunk legborzalmasabb pusztításának idején játszódik ez a- az európai kultúra egyik központjából érkező ember és a régi Tibet találkozásáról szóló - könyv. Az egyik kultúra félreértelmezett felsőbbrendűségénél fogva pusztít, míg a másik anakronisztikusnak tűnő szellemisége miatt fog hamarosan pusztulni. Heinrich Harrer mint - nemcsak alaposságánál fogva - ízig-vérig igazi német lelkületű ember kerül barátjával, Peter Aufschnaiterrel mesésen kalandos szökések sora után Lhászába, Tibet fővárosába, a Dalai Lámák ősi székhelyére. Elsősorban róla szól a könyv, hogyan látja az éles szemű utazó és tapasztalt hegymászó szemével Tibet hétköznapjait, és a Dalai Láma udvarának életét. Hogyan kerül kapcsolatba és később barátságba a fiatal Dalai Lámával, és válik tanítójává az európai gondolkodásmód és technikai csodák megismertetésében. Szemtanúként hogyan látja és éli meg a helyszínen a Tibettel szemben mindig résen álló nagyhatalom, Kína gátlástalan, rafinált politikai sakkjátszmáit, és leplezetlen végjátékként 1949-ben a világ tetejének gyarmatosítását.

Szerencsére nemcsak kalandos útleírás, érdekes korkép, és néprajzi megfigyelésekben is bővelkedő beszámoló ez a könyv, hanem elsősorban egy önmagával küzdő ember belső életének megváltozásáról, spirituális fejlődéséről szóló szinte akaratlan önvallomás is. Az ember tiszta vagy téves tudata és a megélt, kivetített külvilág: e két dolog uniója, feszültsége és ennek polaritása okozza szenvedésünket vagy boldogságunkat anyagi világunkban.

Létezik-e valami tiszta mező, boldog sziget, meg tudjuk-e találni itt a földön Sambhalát, tudatunk mitikus birodalmát, ahol a szomorúságtól ugyan nem, de a szenvedéstől, fájdalomtól végre mindenképpen megszabadulhatunk? Hogy Harrernak sikerült-e, ennek eldöntése nem a mi feladatunk, de talán az nem véletlen, hogy mindez Tibetben történt, abban az országban, ahonnan az emberi élet szellemi hagyománya - minden materialista nyomás ellenére - máig is a leghitelesebbként sugárzik a világba.

Hendrey Tibor Tibetet Segítő Társaság

 

Heinrich Harrer életrajza

 

1912. július 6-án született az ausztriai Hüttenbergben. A harmincas évekre Harrer már Európa legjobb hegymászója. Amikor 1938-ban sikerült elsőként megmásznia az Eiger rettegett északi falát, több náci vezető, köztük Hitler is sietett elismerését kifejezni. Szegény volt, de álmodozó és nagyravágyó kalandor. Tudta, ha belép a náci-pártba, lehetővé válik számára igazán nagy hegyi-expedíciókon részt venni. De nem a totalitárius ideológia, hanem saját álmai vezették.

1939-ben részt vehetett a német Himalája-expedíción, amelynek végcélja a Nanga Parbat volt. Ám nem érhették el a csúcsot. Mikor 1939-ben kitört a második világháború, őt és hegymászó társait elfogták az angolok, és mint hadifoglyot egy észak indiai fogolytáborba vitték. A barátjával, Peter Aufschnaiterrel véghezvitt negyedik szökési kísérlete 1944-ben sikerrel járt. Egyetlen lehetséges menekülési útjuk Tibet felé vezetett. Hatvannégy hágón át - melyek közül egyik sem volt 5000 méternél alacsonyabb - vezető 2000 kilométer hosszú gyaloglással elérték a tiltott fővárost, Lhászát. Ott ismerte meg a fiatal Dalai lámát, lett a tanítója és barátja. Őszentsége „Henrig”-nek szólitotta őt, Harrer pedig „Kündün”-nek Őszentségét. Miután a kínaiak betörtek az országba, Harrer 1951-ben fájdalmas búcsút volt kénytelen venni Tibettől.

Hogy a világ ne felejtse Tibet sorsát, megírta „Hét év Tibetben” című könyvét, melyet azóta negyven nyelvre fordítottak le, és több tízmillió példányban kelt el.

Ezután élete során felfedező úton járt még Borneón, Kongóban, Szudánban és több alkalommal Észak-Indiában és Ladakban. Most Hollywood is emléket állított Harrernak: Jean-Jacques Annaud rendező 1997-ben filmet készített „Hét év Tibetben” című regényéből Brad Pitt főszereplésével.

 

Előszó

 

Az ifjúkorban kezdődnek az élet nagy álmai...

Már gyermekkoromtól minden iskolai bölcsességnél jobban lelkesítettek korunk hőseinek tettei. Azoké a férfiaké, akik ismeretlen országokat kutattak, vagy erejüket sportversenyeken tették próbára. És a világ nagy hegyeinek meghódítói: ők voltak az én példaképeim, és határtalan vágyat éreztem versenyre kelni velük!

Hiányzott azonban a tapasztalt emberek irányítása és tanácsa, és így hosszú időbe telt, amíg rájöttem, hogy sohasem szabad egyszerre több célt kitűzni. Csaknem minden sportággal megpróbálkoztam már, anélkül, hogy kielégítő eredményt értem volna el. Végül a síelésre és a hegymászásra összpontosítottam, melyek a természettel való szoros kapcsolatuk miatt már kezdettől fogva kedvesek voltak nekem.

Gyermekkorom túlnyomó részét az Alpok hegyei közt töltöttem, de később, tanulmányaim mellett is, nyáron a mászásé, télen a síelésé volt minden szabad percem. Kemény edzéssel elértem, hogy 1936-ban az osztrák olimpiai csapatot képviselhettem. Egy évre rá megnyertem a Főiskolai Világbajnokság lesiklóversenyét.

A versenyeken boldogító dolgot éltem át: a gyorsaság mámorát, és azt a nagyszerű érzést, amikor győzelem jutalmazza az erőfeszítést. Csakhogy az emberi ellenfél fölött aratott diadal, s a győztesnek kijáró nyilvános elismerés nem volt elég nekem. A hegyekkel összemérni erőimet - egyedül ez számított csak igazán!

További hosszú és kemény edzés után már semmiféle sziklafal nem tűnt legyőzhetetlennek számomra. De nekem is meg kellett fizetnem a tandíjat. Egy alkalommal ötven méter mélyre zuhantam le, és valóságos csoda volt, hogy életben maradtam; kisebb sérülések pedig csaknem minden utamon előfordultak.

Az egyetemi évek alatt az alpin irodalom és az útleírások tömegét tanulmányoztam át, és mialatt mohón faltam ezeket a könyveket, egyre jobban kikristályosodott a bizonytalan vágyak zűrzavarából a nagy cél, minden hegymászó álma: részt venni egy nagy Himalája-expedíción!

De hogy is remélhette volna egy magamfajta teljesen ismeretlen fiatalember e merész álmok beteljesülését?

A Himalája! Hiszen ahhoz, hogy oda eljusson az ember, vagy dúsgazdagnak kellett lennie, vagy ahhoz a nemzethez kellett tartoznia, amelynek fiai számára - akkor még - fennállt annak a lehetősége, hogy állami szolgálatba kerüljön Indiában.

Az olyan ember számára, mint én, csak egyetlen út létezett: rendkívüli hegymászó-teljesítménnyel világhírnévre szert tenni.

De mi is lehetne ez? Nem mászták-e már meg az Alpesek valamennyi csúcsát? Nem! Egyetlenegy fal még maradt, a legmagasabb és legnehezebb valamennyi közül: az Eiger északi fala!

Kétezer méteres magasságát még egyetlen hegymászó csoport sem mászta meg teljesen, hajótörést szenvedtek a cél előtt valamennyien, és sokan még az életükkel is fizettek. Legendák övezték e hatalmas sziklafalat, végül a svájci kormány megtiltotta e fal ostromlását.

Semmi kétség, ez volt az a nagy feladat, amit kerestem: az Eiger északi falát megmászni. Ez már elegendő belépő kellett, hogy legyen a Himalájához! Hogy aztán Fritz Kasparek, Anderl Heckmaier és Wiggerl Vörg bajtársaimmal miként sikerült ez 1938-ban, azt már több könyvben leírtam.

Ugyanannak az évnek az őszét további szorgalmas edzéssel töltöttem, megőrizve a reményt, hogy felkérnek az 1939 nyarára tervezett német Nanga Parbat-expedíción való részvételre. De úgy látszott, mintha ez csupán remény maradna, mert már elérkezett a tél is, és még mindig nem történt semmi. Végül másokat választottak a Kasmírországban fekvő végzetes hegyre vezető út felderítésére. Nekem nem maradt más hátra, mint nehéz szívvel aláírni egy sífilmben való közreműködésről szóló szerződést.

A forgatás már meglehetősen előrehaladt, amikor telefonhívást kaptam. A Himalája-expedíción való részvételre szóló meghívás volt! Négy nap múlva már indulni is kellett. Habozás nélkül otthagytam a filmet, és hazautaztam Grazba. Egy nap alatt összecsomagoltam, és már másnap útban voltam Münchenen át Antwerpenbe Peter Aufschnaiterrel. Ennek az 1939. évi német Nanga Parbat-felderítőútnak Peter Aufschnaiter volt a vezetője, az expedíció többi résztvevője pedig Lutz Chicken és Hans Lobenhoffer.

A Nanga Parbat 8125 méter magas csúcsának az elérésére eddig már négy kísérlet történt eredménytelenül. Így jutottak arra a gondolatra, hogy új útvonalat kellene keresni. Ennek felderítése volt a feladatunk, mert a következő évre újabb támadást terveztek a csúcs ellen.

Ezen a Nanga Parbat-úton végleg hatalmába kerített engem a Himalája mágikus vonzereje. Gigantikus hegyeinek szépsége, a táj roppant távlatai, az indiai emberek - mindez leírhatatlan erővel hatott rám.

Sok év telt el azóta, és én nem szabadultam többé Ázsia varázsától. Mivel nincsenek írói tapasztalataim, a következő beszámolóban az események rögzítésére igyekszem szorítkozni.

 

Szökési kísérletek

 

Felderítő utunk 1939. augusztus végén befejeződött. Valóban találtunk egy új útvonalat, és most Karacsiban vártuk a tehergőzöst, amelynek vissza kellett volna vinnie minket Európába. A hajó érkezése rég esedékes volt már, és a második világháború komor felhői egyre fenyegetőbben gyülekeztek. Ekkor Chickennel és Lobenhofferrel elhatároztuk, hogy megpróbálunk kibújni a titkosrendőrség ellenőrzése alól. Csak Aufschnaiter maradt Karacsiban - éppen ő, aki pedig részt vett az első világháborúban, nem tudta elhinni, hogy még egy háború kitörhet.

Mi, többiek azt terveztük, hogy Perzsiába szökünk, hogy onnan érjük el hazánkat. Nehézség nélkül leráztuk megfigyelőinket, és rozoga autónkkal elértük Las Bellát, a Karacsitól északnyugatra fekvő kis maharadzsaállamot.

Ott azonban utolért bennünket a végzet: egyszerre csak nyolc katona őrizetében találtuk magunkat, mondván, személyes védelemre van szükségünk. Ez gyakorlatilag letartóztatást jelentett, annak ellenére, hogy Németország és a Brit Nemzetközösség még nem volt egymással hadiállapotban.

Ezzel a biztos kísérettel igen hamar visszajutottunk Karacsiba, ahol Peter Aufschnaitert is viszontláttuk! Két nappal később Anglia hadat üzent Németországnak! Ezután villámsebességgel történtek az események: alig öt perccel később huszonöt állig felfegyverzett indiai katona vitt el minket egy drótsövénnyel körülkerített táborba. Ezt azonban csak átmeneti tábornak szánták, mert már tizennégy nap múlva átszállítottak bennünket a Bombay közelében fekvő ahmednagari nagy internálótáborba.

A barakkokba összezsúfolt emberek nyüzsgése és zajongása erősen különbözött a Himalája magányos, derűs magaslatainak világától. Nem szabadságszerető embernek való volt ez! Azonnal a szökésre gondoltam, így rögtön önkéntes munkára jelentkeztem.

Természetesen nem én voltam az egyedüli, aki ilyen terveket kovácsolt. Néhányunknak sikerült iránytűt, készpénzt, térképeket, sőt bőrkesztyűket és drótvágó ollót is szerezni, melyek elkerülték az ellenőrök figyelmét. A raktárból eltűnt ollónak aztán szigorú vizsgálat lett a következménye, ami azonban eredménytelenül végződött.

Mivel mindannyian a háború gyors befejezésében hittünk, szökési terveinket minduntalan elhalasztottuk. Egy nap hirtelen másik táborba vittek át bennünket. Egy tehergépkocsi karaván szállított bennünket Deolaliba. Minden autón tizennyolcan voltunk egyetlenegy indiai katonával, akinek a fegyvere lánccal volt a derékszíjához erősítve, hogy senki el ne vehesse tőle.

Lobenhofferrel még a táborban elhatároztuk, hogy mindenképpen megszökünk, mielőtt még az új helyre érnénk. Kocsink két leghátsó ülésére ültünk tehát. Szerencsénk volt, hogy a kanyargós úton a vastag porfelhő időnként teljesen beborított minket. Tervünk az volt, hogy észrevétlenül leugorva eltűnünk a közeli dzsungelben. Az őrünk nemigen láthatott bennünket, mert feladata az előttünk futó kocsi megfigyelése volt, hátra csak ritkán nézett.

Mindent egybevetve nem látszott túlságosan nehéznek a szökés, így megkockáztattuk, hogy azt az elképzelhető legkésőbbi időpontra halasszuk. Célul ugyanis egy semleges portugál települést választottunk, és az csaknem pontosan a menetirányban feküdt!

Elérkezett a pillanat! Leugrottunk, és én már az országúttól húsz méternyire egy bokor mögött lapultam, amikor rémületemre az egész karaván megállt. A sípolás, a kiabálás és az őrök szaladgálása alig hagyott kétséget afelől, mi történt. Lobenhoffert észrevették, és mivel nála volt a hátizsák az értékes felszereléssel, nekem sem maradt más, mint a szökést föladni. Az általános zűrzavarban sikerült a teherautóba visszaugranom anélkül, hogy ezt az őrök közül bárki is észrevette volna. Csak a bajtársak tudták, hogy meglógtam, és ők természetesen hallgattak.

Megláttam Lobenhoffert, ott állt feltartott kézzel, egy sor szuronnyal szemben. Szörnyű volt a csalódás! Tulajdonképpen a barátom alig volt hibás. Csak egy kis zajt csapott a leugráskor a nehéz hátizsákkal, és erre figyelt fel az őr. Így vették észre, mielőtt még elérhette volna a védelmet nyújtó dzsungelt.

Keserű, de hasznos tanulságot vontunk le ebből az esetből: közös szökési kísérletnél is teljes felszerelésnek kell lennie mindenkinél.

Még ugyanabban az évben megint egy másik táborba kerültünk. Vonattal vittek minket a Himalája tövébe, India legnagyobb internálótáborába, Dehra-Dun mellé: A város felett feküdt Mussoorie, az angolok és a gazdag indiaiak Hillstation nevű nyaralóhelye. Táborunk hét nagy szárnyból állt, melyek mindegyike külön-külön kettős szögesdrótkerítéssel volt körülvéve. Az egész tábor körül még egy kettős kerítés volt, köztük állandóan cirkáló őrökkel.

Ez tehát egészen új helyzet volt. Amíg az indiai síkságon volt a táborunk, szökési terveink célja mindig valamelyik semleges portugál gyarmat elérése volt. Itt azonban közvetlenül előttünk feküdt a Himalája. Milyen csábító volt egy hegymászó számára a gondolat, hágóin át a mögötte fekvő Tibetbe jutni! Végső célként aztán a japán vonalakra gondoltunk Burmában vagy Kínában...

Egy ilyen szökést természetesen különös alapossággal kellett előkészíteni. Ebben az időben már szertefoszlottak azok a reményeink, hogy a háború hamarosan véget ér, így nekiláttam az új akció részletes kidolgozásának. A sűrűn lakott Indián keresztül a szökés már csak azért sem jöhetett szóba, mert annak sok pénz és tökéletes angol nyelvtudás lett volna az elengedhetetlen feltétele - nálam mindkettő hiányzott. Egészen magától értetődő volt tehát, hogy választásom a néptelen Tibetre esett. És a Himalájára! Még akkor is, ha tervem nem sikerülne, egy rövid ideig tartó szabadság a hegyekben nekem megérte volna a kockázatot.

Mindenekelőtt megtanultam egy pár kifejezést hindusztáni, tibeti és japán nyelven, hogy a bennszülöttekkel megértethessem magam. Emellett fáradhatatlanul olvastam a tábor könyvtárában fellelhető valamennyi útleírást Ázsiáról, különösen azokról a vidékekről, amelyeken át előreláthatólag majd az utam vezet. Jegyzeteket készítettem, és lemásoltam a legfontosabb térképeket. Peter Aufschnaiter szintén Dehra-Dunban kötött ki. Szerencsére még birtokában voltak a régi expedíciós könyveink és térképeink. Fáradhatatlan szorgalommal dolgozott rajtuk, és önzetlen módon rendelkezésemre bocsátotta valamennyi vázlatát. Mindegyikről készítettem két másolatot. Egyet a szökéshez, a másikat tartalékként arra az esetre, ha az eredeti elveszne.

Ennél a szökési tervnél azonban a testemet is fontos volt az elképzelhető legjobb kondícióba hozni. Ezért naponta több órát sportoltam. Nem számított, hogy jó vagy rossz idő van-e, elvégeztem a saját magam szabta feladatokat. Éjszakánként pedig kilestem az őrség szokásait.

A legtöbb gondot azonban egy másfajta nehézség okozta: túl kevés pénzem volt. Bár már mindent eladtam, amit nélkülözni tudtam, mindez, még mindig kevés volt még a legszerényebb megélhetésre is Tibetben. Néhány barátom - aki maga nem dédelgetett szökési terveket - segített nekem a pénzszerzésben.

Fogságom első idejében nem írtam alá semmiféle kötelezvényt a tábor elhagyásával kapcsolatban, nehogy egy hirtelen felmerülő szökési lehetőség esetén adott szavam miatt kötve érezzem magam. Itt Dehra-Dunban meg kellett ezt tennem, hiszen ezek a „kirándulások” a tábor környékének felderítését szolgálták.

Eredetileg egyedül szándékoztam megszökni, nehogy bárkire is tekintettel kelljen lennem, aki esetleg korlátozhatná esélyeimet. Ekkor Rolf Magener barátom elmondta, hogy egy olasz tábornoknak hasonló szándékai vannak, mint nekem. Így egyik éjjel Magenerrel átmásztunk a szögesdrótsövényeken a szomszéd szárnyba, ahol negyven olasz tábornokot helyeztek el.

Leendő társamat Marchesének hívták. Negyven év körüli, karcsú, kellemes modorú, elegáns ruházatú olasz férfi volt. De mindenekelőtt jó fizikai kondíciója keltett bennem kedvező benyomást.

A baj csak az volt, hogy ő nem beszélt németül, én pedig nem beszéltem olaszul. Angolul mindketten édeskeveset tudtunk, francia nyelven társalogtunk tehát egy barátunk segítségével. Marchese az abesszin háborúról mesélt nekem, és egy internálótáborból való korábbi szökési kísérletéről.

Az ő számára szerencsére nem jelentett problémát a pénz, neki egyébként is megvolt a lehetősége olyan dolgokat beszerezni a szökéshez, melyekről én álmodni sem mertem. Neki épp egy olyan társra volt szüksége, aki kiismeri magát a Himalájában. Így igen hamar megegyeztünk: én a szökés tervezéséért leszek felelős, ő pedig a pénz és a felszerelési tárgyak beszerzéséért.

Most már hetenként többször átmásztam a szögesdrótkerítéseken, hogy további részleteket beszéljünk meg Marchesével. Így az ilyen akadályok legyőzésének valóságos szakértője lettem. Az egész táborterületet körülfogó két kerítés körülbelül nyolcvan méterenként egy közös, hegyes szalmatetővel volt befedve, ami a forró indiai naptól védte a katonai őröket. Ha a tetők valamelyikén át tudunk mászni, egy füst alatt túl vagyunk mindkét kerítésen.

1943 májusában befejeztünk minden előkészületet. Pénzt, élelmiszert, iránytűt, órákat, cipőket és egy kis hegymászósátrat is sikerült beszereznünk.

Egyik éjjel elhatároztuk, nekiindulunk. Átmásztam tehát, mint már oly gyakran, a drótsövényeken keresztül Marchese lakószárnyába. Ott már várt egy létra, amit még régebben egy tábori tűzesetkor elrejtettünk. Egy barakk árnyékában várakoztunk. Éjfél felé közeledett az idő, tíz perc múlva őrségváltásnak kellett következnie. Az őrök lustán, szemmel láthatóan fáradtan várták a váltást. Néhány perc alatt az általunk kiszemelt helyre értek. A teaültetvények fölött épp akkor kelt fel a hold. A nagy villanylámpák kurta kettős árnyékokat vetettek. Elérkezett az idő: most vagy soha!

Amikor az őrszemek a legtávolabb voltak tőlünk, felegyenesedtem, és a létrával a szögesdróthoz léptem. Felmásztam a kerítéshez támasztott létrán, és átvágtam a drótokat, melyek a szalmatetőn való átmászást voltak hivatottak megakadályozni. Marchese segítségével végül rácsúsztam a tetőre.

Az volt a megállapodás, hogy az olasz rögtön utánam jön, ám ő néhány szörnyű másodpercig habozott, mert úgy vélte, neki már késő, az őrök közelednek. És valóban már hallottam lépteiket. Ekkor nem hagytam neki több gondolkodási időt, egyszerűen a hóna alá nyúltam, és egyetlen rántással felhúztam a tetőre. Átkúsztunk rajta, és a túloldalon leugrottunk a szabadságba.

Mindezzel persze nagy zajt ütöttünk, föl is riadtak azonnal az őrök. De mire az első lövések belesüvítettek az éjszakába, bennünket már elnyelt a sűrű dzsungel.

Marchese egész délvidéki temperamentumával össze-vissza csókolt, bár ez még nem volt megfelelő pillanat az örömkitörésre. Világítórakéták emelkedtek a magasba, és a közeli sípjelek elárulták, hogy a sarkunkban vannak. Az életünkért futottunk. Elég gyorsan jutottunk előre, mivel felderítő kirándulásaimról jól ismertem a dzsungelt a tábor körül. Az országutat és az útba eső néhány falut óvatosan elkerültük. Az egyik közeli faluban a bennszülöttek dobolását riadónak képzeltük. Olyan nehézségekkel is szembe kellett néznünk, amelyek egy európai ember számára különösnek tűnnek. Ázsiában a „sahib” ugyanis szolgák kíséretében utazik, és még a legkisebb poggyászt sem viszi soha maga. Mennyire feltűnő lehetett tehát, hogy két súlyosan fölpakolt európai gyalogszerrel vándorol végig a vidéken. Az eleinte szinte meg sem érzett hátizsákok is egyre nagyobb súllyal húzták a vállunkat.

 

Éjjel haladni, nappal elbújni

 

Elhatároztuk, hogy éjszaka menetelünk, mert az indiaiak a sötétben félnek a dzsungelben a ragadozók miatt. Túlságosan jól persze mi sem éreztük magunkat, hiszen a tábori újságokban gyakran lehetett embereket megtámadó tigrisről, párducról olvasni.

Mikor a szökésünk után felderengett a hajnal, kimerülten bújtunk el egy mélyedésben. Ott töltöttük el az egész tikkasztóan forró napot alvással és evéssel. Egyetlen embert láttunk csupán, egy tehénpásztort. Ő szerencsére nem vett észre bennünket. A legrosszabb az volt, hogy mindegyikünknek csak egy vizespalackja volt, ennyi vizet kellett egész napra beosztanunk rejtekhelyünkön.

A sok üléstől és hallgatástól estére már igen türelmetlenek lettünk, tovább akartunk menni, amilyen gyorsan csak lehet. Az éjszakák túl rövideknek tűntek ahhoz, hogy elég gyorsan előrehaladhassunk. A legrövidebb úton kell a Himaláján át Tibetbe jutnunk, és bizony a legerőltetettebb menettel is hetekbe kerül, míg biztonságban érezhetjük magunkat.

Az első hegyháton már a szökésünk utáni estén átkeltünk. Fönt rövid pihenőre ültünk le. Ezer méterrel alattunk szikrázott az internálótábor számtalan lámpája. Este tízkor egy csapásra kialudtak a fények. Csak a tábort körülvevő fényszórók jelezték óriási kiterjedését.

Ez volt az első alkalom életemben, amikor igazán átéreztem, mit jelent szabadnak lenni! Élveztük ezt a nagyszerű tudatot, és sajnálattal gondoltunk arra a kétezer fogolyra, akik ott lent a szögesdrótok mögött élnek.

Nem volt azonban sok idő gondolatainkba merülni. Tovább kellett mennünk, le a számunkra teljesen ismeretlen Dzsamna-völgybe. Az egyik szűk szakadékban nem tudtunk továbbmenni, meg kellett várnunk a reggelt. Olyan elhagyatott volt a hely, hogy bátran befesthettem szőke hajam és szakállam feketére. Kezemet és arcomat is sötétre kentem egy káliumpermanganátból és zsírból álló keverékkel. Így némileg hasonlatossá váltam egy indiaihoz, ami azért volt nagyon fontos, mert felfedeztetésünk esetén a szent Gangeszhez igyekvő zarándokoknak akartuk magunkat kiadni. Bajtársam természettől fogva sötét bőrű és sötét hajú volt.

Ezúttal útra keltünk, mielőtt még besötétedett volna. De hamarosan meg is bántuk, mert egy áttekinthetetlen útszakasz után egyszercsak rizsföldeken dolgozó parasztokkal találkoztunk. Térdig gázoltak az agyagos vízben, és csodálkozva bámultak ránk, hátizsákos emberekre. Aztán egy emelkedőre mutogattak, ahol a távolban látni lehetett a falujukat. Nyilván azt akarták tudtunkra hozni, hogy ez az egyetlen kivezető út a szakadékból. Hogy a kínos kérdések elől kitérjünk, azonnal továbbmentünk a megadott irányba. Hosszú órákig tartó út után végre elértük a Dzsamna folyót.

Közben leszállt az éjszaka. Tervünk az volt, hogy a Dzsamna mentén elmegyünk az Aglar nevű mellékfolyóig, és azt követve elérjük a vízválasztót. Onnan már nem lehet messze a Gangesz, ami elvezet majd bennünket a nagy Himalája-láncig.

Az eddig megtett szakasz nagy része út és ösvény nélküli volt, csak néha tudtuk a folyók mentén a halászok csapásait használni. Ezen a reggelen Marchese már nagyon kimerült volt. Zabpelyhet készítettem neki vízzel és cukorral, amiből nógatásomra evett is egy keveset. A környék sajnos táborhelynek a lehető legalkalmatlanabb volt. Csak úgy hemzsegtek a nagy hangyák, amelyek mélyen belerágták magukat a bőrünkbe. Fáradtságunk ellenére alig tudtunk aludni.

Estefelé bajtársam jobb állapotba került, és bizakodtunk, hogy kiállja majd a következő éjszaka fáradalmait is. De kevéssel éjfél után végképp elhagyta az ereje. Ekkor mindkettőnknek jól jött korábbi kemény sporttréningem, mert az ő hátizsákját is én cipeltem az enyém fölé szíjazva. Ezekre indiai jutazsákot borítottunk, mert egyébként azonnal gyanút keltettek volna.

A két következő éjszakán egyre tovább haladtunk a folyó mentén fölfelé, újra meg újra átgázolva az Aglaron, ha dzsungel vagy sziklaomlás zárta el az utat. Egyszer, amikor nagy sziklatömbök közt pihentünk a folyómederben, néhány halász haladt el mellettünk anélkül, hogy észrevettek volna bennünket. Egy másik alkalommal ismét halászokkal találkozva tört hindusztáni nyelven néhány pisztrángot kértünk tőlük. Álruhánk úgy látszik jó lehetett, mert az emberek eladták nekünk a halat, anélkül, hogy gyanút fogtak volna, sőt még meg is főzték. Kíváncsi kérdéseikre is tudtunk felelni. Ők kis indiai cigarettákat szívtak. Mivel Marchese a szökés előtt erős dohányos volt, nem tudott a kísértésnek ellenállni, és kért egyet ezekből a cigarettákból. Alig szippantott azonban néhányat, ájultan esett össze.

Szerencsére azonban hamar magához tért, és folytathattuk utunkat. Később parasztokkal találkoztunk, akik vajat vittek a városba. Időközben kissé felbátorodtunk, és őket már mi szólítottuk meg. Vajat akartunk venni tőlük, de amikor az indiai hőségtől csaknem folyékonnyá olvadt vajat egyikük nem éppen tiszta kezével az edényéből a miénkbe kente, mindkettőnket elfogott az undor.

Végre kiszélesedett a völgy, és az út tágas rizs- és rozsmezőkön vezetett keresztül. Egyre nehezebb lett nappalra jó búvóhelyet találni. Egy alkalommal már délelőtt felfedeztek bennünket, és mivel a parasztok túlságosan sok kérdést tettek fel nekünk, jobbnak láttuk gyorsan összecsomagolni és továbbsietni.

Még nem találtunk új rejtekhelyet, amikor nyolc ember hangos kiáltásokkal megállított bennünket. Úgy látszik, végleg elhagyott a szerencsénk. Kérdéseikre mindig csak azt válaszoltam, hogy zarándokok vagyunk egy távoli tartományból. A próbát, legnagyobb csodálkozásunkra, kiálltuk, mert egy idő múlva bántatlanul tovább engedtek minket. Magunk is alig akartuk ezt elhinni.

De mintha csak meg lett volna babonázva ez a nap, az izgalmak sehogysem akartak véget érni. Arra a szomorú megállapításra jutottunk, hogy átkeltünk ugyan egy vízválasztón, de még mindig a Dzsamna vízgyűjtőmedencéjében vagyunk. És ez legalább kétnapos időveszteséget jelentett.

És megint fölfelé vitt az út. Sűrű rododendronerdőbe értünk, olyan néptelennek látszott, hogy nyugodt napot reméltünk. Végre egyszer ki akartuk aludni magunkat! Ám nemsokára tehénpásztorok tűntek fel, és nekünk táborhelyet kellett változtatnunk. A hosszú alvásból újra nem lett semmi.

A következő éjszakákon viszonylag gyéren lakott vidékeken vándoroltunk. Sajnos hamar megtapasztaltuk, miért volt ilyen kihalt ez a vidék: jóformán semmi víz nem volt errefelé. Annyira szenvedtünk a szomjúságtól, hogy súlyos hibát követtem el, aminek végzetes következménye is lehetett volna. Amikor egy kis pocsolyához értünk, minden elővigyázatosság nélkül nekiestem a víznek, és azonnal inni kezdtem belőle.

Ez a pocsolya egyike volt azoknak, amelyekben a vízibölények szoktak a hőség miatt hemperegni, és amelyeknek a tartalma ennélfogva lényegében nem víz, hanem vizelet. Köhögési rohamot kaptam; aztán hánytam, és sokáig tartott, amíg újra össze tudtam szedni magam.

E közjáték után nem bírtuk tovább a szomjúságot, és noha még sötét éjszaka volt, nem mentünk tovább, lefeküdtünk. Amikor a hajnal derengeni kezdett, lemásztam a meredek lejtőn vizet keresni. A következő három nap sem volt sokkal jobb a helyzet, száraz fenyőerdőkön vezetett át az utunk. Ezek azonban szerencsére annyira elhagyatottak voltak, hogy elkerültük a felfedeztetést.

Menekülésünk tizenkettedik napján elérkezett a nagy pillanat: a Gangesz partján álltunk! A legájtatosabb hindu sem lehetett volna nálunk jobban meghatva a szent folyó látványától! Jelentősége számunkra persze nem vallásos jellegű volt, hanem nagyon is gyakorlati. Mostantól a zarándokutat követhettük fölfelé a Gangesz mentén egészen a forrásig, és ettől a lehetőségtől menekülésünk fáradalmainak lényeges csökkenését vártuk. Legalábbis így gondoltuk... Most, hogy már idáig eljutottunk, nem akartunk többé semmiféle kockázatot vállalni, ez azt jelentette: kizárólag éjjel haladunk!

Élelmiszerkészleteink rohamosan fogytak, és hamarosan kétségbeejtővé vált a helyzet. Marchese rettenetesen lefogyott, ennek ellenére megtett mindent, ami tőle tellett. Jómagam szerencsére aránylag friss maradtam.

Minden reménységünk a zarándokút mentén sűrűn felbukkanó élelmiszerüzletekben volt. Néhány közülük késő este is nyitva tartott, egy égő olajmécses jelezte a boltot. Felújítottam indiai arcszínemet, és a legelső üzlet felé irányítottam lépteimet. De még be se léptem, vad szitkozódással elkergettek. Nyilván tolvajnak tartottak. Ez jó jel volt, álruhám valódinak hatott!

A legközelebbi üzletnél pénzemet feltűnően a kezemben tartottam, ez szemmel láthatólag jó benyomást keltett. Azt mondtam, tíz embernek kell vásárolnom, ezzel indokoltam a negyven font cukrot, lisztet, hagymát, amit megvettem.

Az árusok főleg a bankjegyek megvizsgálásával foglalkoztak mintsem az én személyemmel, így nemsokára súlyosan megrakodva hagyhattam el az üzletet. Egy boldog napot töltöttünk el ezután. Végre volt elég ennivalónk, és a zarándokút valóságos sétánynak tűnt az eddig megtett utakhoz képest.

Örömünk nem tartott sokáig. Legközelebbi pihenőhelyünkön fagyűjtők bukkantak ránk. Marchese a nagy hőség miatt félmeztelenül feküdt. Mivel olyan sovány volt, hogy szinte meg lehetett számlálni a bordáit, beteg ember benyomását keltette. De még így is gyanúsak voltunk, mert a szokásos zarándokszállásoktól messze táboroztunk. Az indiaiak hívtak, hogy kísérjük el őket parasztgazdaságukba, ezt azonban Marchese rossz egészségi állapotára hivatkozva visszautasítottuk.

Az emberek elmentek ugyan, de sajnos csakhamar visszatértek, és kiderült, rájöttek, hogy szökevények vagyunk. Megpróbáltak megzsarolni bennünket: elmondták, hogy egy angol nyolc katonával két szökevényt keres és minden velük kapcsolatos információért pénzjutalmat ígért. Ám ha fizetünk nekik, akkor nem árulnak el minket. Én szilárdan kitartottam amellett, hogy kasmíri orvos vagyok, és bizonyítékul megmutattam a gyógyszeres ládámat.

Nem tudom, hogy Marchese fájdalmas nyögése vagy az én színjátékom hatott-e, de tény, hogy az indiaiak megint eltűntek. Az elkövetkező időt állandó félelemben töltöttük, hogy mikor térnek vissza, de nem háborgatott bennünket senki.

Így azonban a nappalokat képtelenek voltunk pihenésre fordítani az állandó idegfeszültség miatt. Ezenkívül délre már rendszerint üresek voltak a vizespalackjaink, így a nap hátralevő része végtelen hosszúnak tűnt. Marchese mégis minden este hősiesen továbbindult, és bármilyen kimerült volt is, éjfélig jól tartotta az iramot. De akkor szüksége volt kétórányi alvásra, hogy még egy darabig tovább tudjon menni. Reggel felé rejtett táborhelyet kerestünk, ahonnan többnyire leláthattunk a nagy zarándokútra, amelyen csaknem szakadatlanul vonultak a zarándokok. Irigyeltük őket, hogy szabadon járhatnak anélkül, hogy bárki elől el kellene rejtőzniük. Azt mondják, hogy évente - csupán a nyári hónapokban - mintegy 60.000 ember vonul el erre. Ezt még a táborban hallottuk, és most készséggel el is hittük.

 

Fáradalmak és nélkülözés - mindhiába

 

Hosszú vándorlás után éjféltájban elértük Uttar Kasi templomvárosát. Szűk utcáin hamar elvesztettük az irányt. Marchese leült a hátizsákokkal egy sötét zugba, míg én megpróbáltam tájékozódni. A nyitott templomajtókon át istenszobrok előtt égő gyertyákat láttam, és gyakran kellett a hirtelen felbukkanó szerzetesek elől elrejtőznöm. Egy jó órát vesztettünk, mire a város mögött újra megtaláltuk a zarándokutat.

A sok korábban olvasott könyvből tudtam, hogy most már hamarosan elérjük az úgynevezett belső határvonalat. Ez százszázötven kilométer távolságban párhuzamosan fut az igazi országhatárral, és a két vonal közötti területre való belépéshez - az ottani lakosság kivételével - mindenkinek útlevéllel kell rendelkeznie. Így hát különösen figyelni kellett arra, hogy ne akadjunk a sűrű rendőrőrjáratok valamelyikébe.

A völgy, amelyben most fölfelé kapaszkodtunk, egyre lakatlanabbá vált. Nem volt nehéz nappalra alkalmas táborhelyet találni. Gondtalanul hagyhattam el rejtekhelyünket, hogy vízért menjek. Sőt, egyszer tüzet is gyújtottam, és zabpelyhet főztem, ami tizennégy nap óta az első meleg ételünk volt.

Már körülbelül 2000 méteres magasságban jártunk, és éjjel gyakran mentünk el bhutiák táborai mellett. Ezek tibeti kereskedők, akik nyaranta kis boltjaikban árulnak Dél-Tibetben, télire pedig Indiába mennek. Sokan közülük a meleg évszakot a 3000-4000 méter magasságban fekvő kis falvakban töltik, ahol árpát termesztenek. A táborok közelében, melyek mellett éjjelente elhaladtunk, gyakran akadt dolgunk tibeti kutyákkal. Ezzel a közepes nagyságú, hosszú szőrű, támadó kedvű fajtával most találkoztunk először.

Éjnek idején érkeztünk az egyik bhutia faluba. Nagyon otthonos benyomást keltett zsindelytetős alacsony házaival, melyekre nehezékül köveket tettek. Közvetlenül a falu mögött azonban kellemetlen meglepetés várt ránk: vízmosta hordalékkal szegélyezett erős sodrású patak keresztezte utunkat, amelyen hiába kerestünk hidat. Más módon is lehetetlennek tűnt a patakon átkelni. Végül elhatároztuk, hogy valami búvóhelyről megfigyeljük ezt a helyet, mert elképzelhetetlen volt, hogy a zarándokút itt megszakadjon. Kora reggel csakugyan megindult a zarándokok áradata, és legnagyobb csodálkozásunkra éppen ott keltek át a patakon, ahol mi azt éjszaka hiába kíséreltük meg. Hogy miként tudtak átkelni, azt sajnos nem láttuk jól, mert egy erdő elzárta előlünk a kilátást. Az is különösnek és megmagyarázhatatlannak tűnt, hogy a zarándokfolyam kora délelőtt megszakadt.

Következő este ismét ugyanazon a helyen próbáltunk átjutni. Lehetetlen volt. Végre rájöttem a rejtély nyitjára: olyan patak volt ez, amely a magas hegyek megolvadt havát vezette le. A rohanó patakot a gleccserek jege táplálja, és a legnagyobb víztömeg délelőttől késő éjszakáig halad át rajta, így kora reggel a legalacsonyabb a vízállása.

Úgy volt, ahogy sejtettem: amikor kora hajnalban megint a patakhoz mentünk, egy kezdetleges híd fagerendáit láttuk a vízből kiemelkedni. Óvatosan átegyensúlyoztunk rajta, és elértük a túlsó partot. A pataknak egyre újabb és újabb ágai tűntek fel, amelyeken ugyanolyan nehezen lehetett csak átkelni. Én már az utolsón is túl voltam, amikor Marchese megcsúszott, és beleesett a vízbe. Szerencsére egy fatörzs fölött, különben elragadta volna az ár. Amikor teljesen átázva és kimerülten ismét mellettem állt, nem lehetett rávenni, hogy továbbjöjjön. Legalább a közeli erdőig szerettem volna eljutni, ám ő tüzet rakott és kezdte kiteregetni a holmiját száradni.

Most bántam meg először, hogy nem engedtem ismételt kérésének, hogy egyedül folytassam a menekülést. Úgy gondoltam, hogy végig együtt kell kitartanunk.

Ekkorra már ott termett előttünk egy indiai, s egy rövid pillantást vetve európai tárgyainkra, azonnal faggatni kezdett bennünket. Csak most értette meg Marchese, milyen nagy hibát követett el. Gyorsan összecsomagolta holmiját, de alig tettünk meg néhány lépést, amikor elénk állt egy másik, igen tekintélyes kinézetű indiai, akit tíz markos legény követett. Az útleveleinket kérte tökéletes angolsággal. Úgy tettünk, mintha nem értenénk meg, és kasmíri zarándokoknak mondtuk magunkat. Rövid gondolkodás után igen bölcs, de számunkra végzetes döntést hozott: két kasmíri van egy közeli házban, ha azokkal meg tudjuk magunkat értetni, továbbmehetünk. Micsoda ördöngős véletlen vezérelt két kasmírit erre a vidékre! Én ezt csak azért mondtam, mert a legnagyobb ritkaságok közé tartozott kasmíri emberrel találkozni errefelé.

Azt a kettőt, akiről beszélt, árvízkár szakértőként hívták ide. Amikor előttük álltunk, beláttuk, hogy elérkezett lelepleztetésünk pillanata. Ahogy ilyen esetekre megállapodtunk, elkezdtem Marchesével franciául beszélni. Az indiai ugyanazon a nyelven rögtön a szavunkba vágott, és felszólított bennünket, hogy nyissuk ki a hátizsákjainkat. Amikor angol-tibeti nyelvtanomat meglátta, azt mondta, jobb volna, ha felfednénk magunkat. Most már beismertük, hogy szökevények vagyunk, de nem árultuk el nemzetiségünket, és angolul beszéltünk vele.

Bár röviddel ezután egy kedélyes szobában teáztunk, határtalan csalódást éreztem. Menekülésünk tizennyolcadik napja volt ez, és mindaz a nélkülözés és fáradalom, amit elszenvedtünk, hiábavaló volt. Az a férfi, aki bennünket kikérdezett, Tehri-Gharval állam erdészetének a legfőbb főnöke volt. Anglia, Franciaország és Németország főiskoláin végezte erdészeti tanulmányait és ennélfogva tökéletesen bírta mindhárom nyelvet. Az árvíz - egy ezen a vidéken már száz év óta meg nem élt katasztrófa - miatt jött ide szemleútra. Mosolyogva sajnálkozott jelenléte fölött, de ha már egyszer jelentést tettek neki, teljesítenie kellett a kötelességét.

Ha ma mindama körülmény összejátszására gondolok, melyek elfogatásunkhoz vezettek, azt kell mondanom, hogy több, mint balszerencse volt az, amivel tehetetlenül szembekerültünk. Ennek ellenére egyetlen percig sem kételkedtem abban, hogy ezúttal is kiszabadítom magam megint. Marchese azonban annyira kimerült volt, hogy nem akart már velem tartani. Bajtársiasan átengedte nekem pénze legnagyobb részét, mivel tudta, mennyire szűkében vagyok. Alaposan kihasználtam ezt a napot, hogy annyit egyek, amennyi csak belémfér, hiszen előzőleg már több napig csaknem minden táplálék nélkül meneteltünk. A főerdész szakácsa szünet nélkül hordta elénk az ennivalókat, aminek a felét mindig eltüntettem a hátizsákomban. Kora este volt még csak, amikor kijelentettük, hogy fáradtak vagyunk és aludni akarunk. Ránk zárták szobánk ajtaját, és a főerdész az ablakunk előtti verandára állíttatta az ágyát, hogy szökésünknek ezt az útját is elzárja. Amikor egy pillanatra eltávozott, veszekedést mímeltünk, ahogy azt előzőleg pontosan megbeszéltük. Marchese hangosan zajongott a szobában, kiabált és szitkozódott fölváltva magas és mély hangon, mintha ketten lennénk bent és vadul veszekednénk. Ezalatt én a hátizsákkal kiugrottam az ablakon, megvártam, amíg az őrjárat a ház sarka mögött eltűnik, és leugrottam a négy méter magas verandáról. Negyven kilós hátizsákommal nem túl kemény talajra estem, így hamar magamhoz tértem, és mivel időközben besötétedett, a kerítésen át könnyen eltűntem a szurokfekete erdőben. Újra szabad voltam.

A ház csöndes maradt, és minden izgalom ellenére mosolyognom kellett, ha a szobájában tovább szitkozódó Marchesére, vagy az ablakunk alatt az ágyában őrködő főerdészre gondoltam.

De tovább kellett mennem, és izgalmamban belekeveredtem egy pihenő juhnyájba. Mielőtt még visszafordulhattam volna, egy kutya jókora darabot harapott ki a nadrágom fenekéből. ijedtemben egy túl meredek, rossz útra tévedtem, ahonnan vissza kellett fordulnom. Sajnos azonban ez is tévút volt, végül több mint négy órát vesztettem, és már derengeni kezdett.

Egy útkanyarban, mintegy húsz méternyire egy medvét pillantottam meg, ami azonban szerencsére rólam tudomást sem véve továbbállt. Nappalra ismét elbújtam, noha a környéken emberi településnek semmi nyoma nem volt. Én azonban tudtam, hogy a tibeti határ előtt még egy falunak kell lennie. A következő éjjel végig meneteltem, és már 3000 méter magasságba jutottam. Már csodálkozni kezdtem, hogy még mindig nem értem el azt a falut. Talán túlmentem rajta? De egy falut mégsem lehet olyan könnyen nem észre venni! Így továbbmentem akkor is, amikor már világosodott.

Ez lett a vesztem! Mert egy éles kanyar után egyszerre közvetlenül a falu házai között találtam magam egy sereg vadul gesztikuláló ember előtt. A helység tévesen volt a térképeimre rajzolva, és eltévedéseim folytán üldözőimnek sikerült megelőzniük engem. Azonnal körülfogtak, bevezettek egy házba, majd megvendégeltek.

Itt ittam először vajas teát, és ettem campát, a tibetiek fő eledelét, ami ellen a gyomrom igencsak tiltakozott, holott később évekig magam is szinte csak ezeken éltem. És itt találkoztam először igazi tibeti nomádokkal, akik juhnyájaikkal sót hoznak Indiába, és cserébe árpát visznek haza.

Két éjszakát töltöttem ebben a faluban, amelyet Nelandnak hívnak. Bár újabb szökési terveket dédelgettem, és erre nem egy kínálkozó alkalmat észre is vettem, most éreztem magam először túl fáradtnak és kimerültnek ahhoz, hogy végre is hajtsam őket.

A visszautazás az eddigi megpróbáltatásokhoz képest valóságos élvezet volt. Nem kellett cipekednem, és mindennel jól elláttak. Újra találkoztunk hát Marchesével a főerdész házában, oda vittek vissza engem is. Meglepetésem határtalan volt, amikor néhány nappal később két, szintén a régi táborunkból megszökött foglyot kísértek be, és egyikükben régi bajtársamra, Peter Aufschnaiterre ismertem. A másik ember egy Calenberg nevű szerzetes volt.

Közben újból komolyan foglalkoztatott a szökés gondolata. Barátságot kötöttem az őrszemélyzet egyik indiai tagjával. Átadtam neki térképeimet, iránytűmet és pénzemet, mert tudtam, hogy a motozások miatt lehetetlen lesz azokat a táborba újból becsempészni. Megbeszéltem vele, hogy jövő tavasszal visszajövök, addig ő mindent megőriz, és vár rám. A táborba visszavezető út keserves gondolatát csak az újbóli szökési kísérlet terve tette elviselhetővé.

Mivel Marchese még mindig beteg volt, csak lóháton tudta az utat megtenni. Még egy kellemes élmény szakította meg utunkat: Tehri-Gharval maharadzsája meghívott, és fényesen megvendégelt bennünket. Ezután újra a szögesdrót felé vettük az irányt.

Amikor utunk során egy hőforrásban megfürödtünk, azt vettem észre, hogy csomókban hullik ki a hajam. Nyilván a fekete festék, amit használtam, ártalmas volt.

Az önkéntelen kopaszodás és a külsőmön is nyomot hagyó fizikai megpróbáltatások miatt nem egy bajtársam alig ismert rám a táborban.

 

Egy merész álruha

 

„You made a daring escape. I am sorry, I have to give you twenty-eight days!” - mondta a táborban az angol ezredes.

Harmincnyolc napig élveztem a szabadságot, most huszonnyolc napig kellett magánzárkában vezekelnem szökési kísérletem miatt. Az angolok lovagiasan elismerték merész teljesítményemet, és így nem bántak velünk olyan szigorúan a büntetés ideje alatt, mint az különben szokásos volt.

Marchesének ugyanúgy huszonnyolc napot kellett leülnie a tábor egy másik részében. Később alkalmunk volt arra, hogy tapasztalatainkat megbeszéljük. Megígérte, hogy legközelebbi szökésemben segít, de ő a maga részéről már hallani sem akart erről. Anélkül, hogy egyetlen napot is elvesztegettem volna, azonnal új térképeket kezdtem rajzolni, és értékesítettem menekülésem során szerzett tapasztalataimat. Újbóli kísérletem sikeréről szilárdan meg voltam győződve. Ezúttal mindenesetre egyedül akartam menni.

Az előkészületekkel elfoglalva gyorsan múlt el a tél, és az új „szökési idény” jól felszerelve talált. Ezúttal korábban akartam elindulni, hogy Nelang falun még addig haladhassak át, amíg lakatlan. Az indiai barátomnak megőrzésre átadott holmik visszaadásában nem bíztam egészen, ezért újból beszereztem a legfontosabb dolgokat. A bajtársiasság megható jelei voltak azok a pénzadományok, amivel a többiek a segítségemre siettek, noha csekély készpénzét mindenki maga is jól használhatta volna.

Nem én voltam az egyetlen, aki meg akart szökni. Két legjobb barátom, Rolf Magener és Heins von Have szintén ugyanezt tervezte. Mindketten folyékonyan beszéltek angolul, és Indián keresztül szerettek volna a burmai frontra eljutni.

Have egy bajtársával már két évvel ezelőtt csaknem elérte Burmát, de közvetlenül a határ előtt elcsípték őket. Társa egy második kísérlet alkalmával halálos baleset áldozata lett. Három vagy négy másik táborlakónak is szökési szándékai voltak. Végülis összeálltunk heten, és elhatároztuk, hogy a táborból a kitörést együtt hajtjuk végre, mert az egyenkénti kísérletek esetén szigorúbbá válna a riadókészültség, és így az utána következőknek sokkal nehezebb lett volna a szökés. Ha az együttes kitörés sikerül, ki-ki megy a saját tervei szerint tovább. Peter Aufschnaiter, akinek ezúttal a salzburgi Bruno Treipel volt a társa, valamint a berlini Hans Kopp és Sattler hozzám hasonlóan Tibetbe akartak menekülni.

1944. április 29-én akartunk indulni. Szögesdrótjavító csoportnak álcázva szerettünk volna a kerítésen kívülre jutni. Az ilyen munkacsoport megszokott látvány volt, mert a fehér hangyák gyakran megrongálták a tábort körülvevő cölöpöket, ezért a kerítést folyamatosan javítani kellett. Egy-egy ilyen munkacsoport néhány indiaiból, és egy rájuk felügyelő angolból állt.

A megbeszélt időpontban egy kis őrizetlen kunyhóban találkoztunk a drótsövényfolyosó közelében, és arcfesték segítségével sötétbőrű indiaiakká változtattuk át egymást.

Have és Magener angol tiszti egyenruhát kapott, amelyek titokban készültek el a táborban. Mi, „indiaiak” lenyírtuk a hajunkat, és turbánt tettünk a fejünkre. A veszélyes helyzet ellenére nevetnünk kellett, amikor egymásra pillantottunk. Úgy néztünk ki, mint akik farsangi bálba készülnek. Ketten közülünk egy előző éjszaka az őrizetlen folyosóba csempészett létrát vittek. Azonkívül vittünk magunkkal egy rúdra tekert hosszú szögesdrótdarabot, is. Holminkat bő ruháinkba és batyukba rejtettük, ami nem tűnt fel különösebben, mert az indiaiak mindig cipelnek magukkal valamit.

A mi két „angol tisztünk” nagyon élethű volt. Tervrajzokat szorongattak a hónuk alatt, és fölényesen játszadoztak tiszti pálcájukkal. A kerítésen már előzőleg lyukat vágtunk, amelyen most egymás után átbújtunk az egyes táborszárnyakat egymástól elválasztó őrizetlen folyosóba. Innen körülbelül háromszáz méternyire volt a főkapu. Jól álcázott kis csapatunk csak egyszer lassította le lépteit és „tisztjeink” buzgón vizsgálgatni kezdték a szögesdrótot, amikor az angol főtörzsőrmester kerékpárján ülve elhaladt a főkapu mellett. De aztán szemrebbenés nélkül mentünk el az őrök mellett, akik feszesen tisztelegtek a tiszteknek, bennünket, kulikat egyetlen pillantásra sem méltatva. Sattler, aki kissé megkésve hagyta el barakkját, egy teásibriket lóbálva és feketére mázolva futott utánunk. Csak a kapun kívül ért utol bennünket.

Alig voltunk túl az őrök látókörén, bevettük magunkat a bozótosba, és gyorsan megszabadultunk álruháinktól. Alatta szokásos kiránduló ruhánkat viseltük. Anélkül, hogy sok szót váltottunk volna, elbúcsúztunk egymástól. Have, Magener és én néhány mérföldet még együtt tettünk meg, aztán a mi útjaink is szétváltak. Én ugyanazt az útvonalat akartam követni, mint utolsó szökésemkor. Gyorsan útnak eredtem, hogy a következő reggelig minél távolabbra kerüljek a tábortól. Ezúttal be akartam tartani, hogy kizárólag éjjel haladok, és pirkadatra búvóhelyet keresek magamnak. Ennél a szökésnél semmit sem akartam kockáztatni! Az a négy társam, aki ugyancsak Tibetbe szeretett volna eljutni, együtt maradt, és merészen a főúton haladt, ami Mussoorien keresztül vezetett a Gangesz-völgybe. Én ezt nem kockáztattam, előnyben részesítettem korábbi útvonalamat a Dzsamna- és Aglar-völgyön át. Első éjjel nem kevesebb, mint negyvenszer kellett az Aglaron átgázolnom, ennek ellenére reggelre elértem arra a táborhelyre, ahová az előző évben csak négy nap után jutottunk el. Ilyen gyorsan tudtam haladni egyedül! Boldog és szabad voltam, ha tele is voltam sebekkel.

A folyómeder omladéktömbjei közt választottam ki első táborhelyemet. De alig csomagoltam ki, egy majomcsapat tűnt fel fölöttem. Harsány rikácsolás közepette rögökkel kezdtek dobálni. Lármájuk elvonta a figyelmemet, és így nem vettem észre, hogy nagy csapat indiai rohan felfelé a folyómederben. Csak akkor láttam meg őket, mikor már aggasztóan a közelembe kerültek. Máig sem tudom, halászok voltak-e, vagy ránk, szökevényekre vadásztak. Mindenesetre alig tudtam elhinni, hogy nem fedeztek fel. Az eset óvatosságra intett, így estig a táborhelyemen maradtam, és csak a sötétség beállta után keltem ismét útra. Egész éjjel az Aglart használtam tájékozódásul, és jól haladtam előre. A következő táborozás izgalmak nélkül zajlott, nagyszerűen ki tudtam magam pihenni. Este türelmetlenségemben kissé korán indultam el, és alig tettem meg néhány száz métert, amikor egy vízhordó indiai asszonnyal találkoztam. Rémült kiáltással ledobta agyagkorsóját, és a közeli házakhoz rohant. Én sem voltam kevésbé megijedve, és a főútról beszaladtam egy kisebb völgybe. Ez meredeken vezetett fölfelé, és bár tudtam, hogy erre is célhoz érek, mégis órákig tartó fárasztó kerülő volt ez. A több mint 3000 méter magas Nag Tibbán kellett átkelnem, melynek a felső részeit lakatlan és sűrű erdők borítják.

A hajnali szürkületben meglehetősen fáradtan bandukoltam, amikor szembe találtam magam egy párduccal. Szinte elállt a szívverésem, mert teljesen védtelen voltam. Egyetlen fegyverem egy bothoz erősített hosszú kés volt, amelyet a tábor kovácsa külön nekem készített. A párduc ugrásra készen ült egy öt méter magas faágon. Villámgyorsan átgondoltam, mit kell tennem, aztán legyőzve félelmemet nyugodtan folytattam utamat. Nem történt semmi. De még hosszú ideig a hátamon éreztem a párduc tekintetét.

Eddig a Nag Tibba gerincét követtem, most végre ismét a főútra jutottam. Alig tettem meg néhány kilométert, amikor újabb meglepetés ért: néhány ember feküdt az ösvény kellős közepén, és hortyogott. Peter Aufschnaiter volt három barátjával a táborból. Fölráztam őket, és együtt kerestünk rejtekhelyet, ahol elmondtuk egymásnak eddigi élményeinket, és élveztük a pihenést. Mindannyian kitűnő állapotban voltunk, és szilárdan hittünk abban, hogy átjutunk Tibetbe. A barátaim társaságában töltött nap után nagyon nehezemre esett egyedül továbbvándorolni. De hű maradtam elhatározásomhoz. Az elválás után még ugyanazon az éjszakán elértem a Gangeszt. Öt napja szöktem ki a táborból.

Uttar Kasi templomváros előtt, amiről már első szökési kísérletem leírása során beszéltem, megint futni kellett a szabadságomért. Egy ház mellett mentem el éppen, amikor kijött két ember, és utánam szaladt. Hanyatt-homlok rohantam le a szántóföldeken és bozótokon át a Gangeszhez, és elrejtőztem az omladéktömbök között. Csendes volt minden, szerencsésen megmenekültem üldözőim elől. Csak jó idő múlva mertem a fényes holdvilágra kilépni. Élvezet volt a már ismert úton továbbvándorolni, és a gyors előrejutás fölötti öröm a nehéz hátizsákot is feledtette velem. Lábaimat ugyan sebesre jártam, de a pihenők alatt mindig összeszedtem magam. Gyakran tíz órát aludtam egyfolytában.

Így jutottam el indiai barátom parasztházáig, aki egy évvel ezelőtt pénzemet és holmimat megőrzésre átvette. Május volt, és mi megállapodtunk, hogy ebben a hónapban minden éjfélkor várni fog rám. Elővigyázatosságból nem mentem be mindjárt, és előbb eldugtam a hátizsákomat egy esetleges árulástól tartva.

A hold fényesen megvilágította a parasztházat. Elbújtam az istálló árnyékában, és kétszer halkan a névét kiáltottam. Ekkor már nyílt is az ajtó, ő kirohant, földre vetette magát, és a lábaimat csókolta. Szemében örömkönnyek csillogtak. Egy félreeső szobához vezetett, melynek ajtaján egy óriási lakat lógott. Felnyitott egy ládát, tiszta pamutzsákocskákba varrva ott várt minden holmim. Hűségétől meghatottan kicsomagoltam mindent, és megjutalmaztam. Ezután jóízűen elfogyasztottam az ételeket, amiket föltálalt. Arra kértem, hogy másnapig szerezzen nekem élelmiszereket és egy gyapjútakarót. Ezt megígérte, és még egy háziszőttes gyapjúnadrágot és egy sálat is ajándékozott nekem.

A következő napot a közeli erdőben aludtam át, és este visszamentem a holmimért. A barátom még egyszer bőségesen enni adott, és egy darabig elkísért utamon. Nem engedett abból, hogy néhány csomagomat ő vigye. Nemsokára megkértem, hogy forduljon vissza, és a szívélyes búcsú után ismét egyedül voltam.

Éjféltájt hirtelen nemkívánatos társaságra bukkantam: egy medve állt az út közepén ágaskodva, és morgott rám. Olyan hangos volt itt a Gangesz zúgása, hogy kölcsönösen nem hallottuk meg egymás közeledését. Kezdetleges lándzsámat a szíve felé irányítva lépésről lépésre hátráltam, hogy szemmel tarthassam. Az első útkanyar mögött gyorsan tüzet gyújtottam, kivettem belőle egy égő fadarabot, és azt magam előtt lóbálva visszamerészkedtem. De a hely már üres volt. Csak később hallottam Tibetben a parasztoktól, hogy a medvék csak nappal támadókedvűek, éjjel ők is félnek.

Tíz napja voltam már úton, amikor megint elértem Nelang falut, amely egy évvel ezelőtt a végzetemmé vált. Ezúttal egy hónappal előbb voltam itt, és a falu még lakatlan volt. Örömöm határtalan volt, amikor itt négy volt tábortársamra akadtam. Indiai barátomnál való tartózkodásom alatt értek utol. Egy nyitott házban ütöttük fel tanyánkat. Sattler hegyibetegséget kapott, és a további viszontagságok elviselésére már nem érezte elég erősnek magát. Elhatározta, hogy visszafordul, de megígérte, hogy csak két nap múlva adja fel magát, nehogy bennünket veszélyeztessen. Kopp, aki Krömer birkózóval az előző évben ugyanezen az útvonalon már elérte Tibetet, most hozzám csatlakozott.

Hét hosszú napba telt, amíg négyen végre elértük a Tibetet Indiától elválasztó hágót. Egy tévedésünk okozta a késedelmet: rossz utat választottunk. A Tirpani karavántábortól a legkeletebbre fekvő völgyben indultunk el. Aufschnaiter és én felmásztunk egy csúcsra, hogy tájékozódjunk. Onnan láttuk meg először Tibetet. Túlságosan kimerültek voltunk azonban ahhoz, hogy ezt az oly régóta vágyott látványt kellően élvezhessük. A mintegy 5600 méteres magasságban az oxigénhiánytól is nagyon szenvedtünk. Egészen Tirpaniig kellett visszavándorolnunk. Maga a hágó kézzelfogható közelségben tűnt fel előttünk: Így három elveszett napunkba került ez a tévedés, és szitkozódva topogtunk vissza az elágazáshoz. Élelmünk olyan kevés volt, hogy abban sem voltunk biztosak, ki tudjuk-e húzni a legközelebbi lakott helyig.

Tirpaniból aztán enyhén emelkedve vezetett az út a hómentes réteken át a Gangesz egyik forráspatakja mentén. Egy héttel ezelőtt még erős sodrású folyó volt ez, mely fülsiketítő zúgással rohant alá a völgybe, most kis csermelyként kanyargott a kora tavaszias ligeteken át. Néhány hónap múlva itt zöldellni fog minden, és a sok táborhely, amelyekre a bekormozódott kövekből lehetett következtetni, felélesztette bennünk a karavánok látomását, amelyek a meleg évszakban a hegyi hágókon át Indiából Tibetbe vonulnak.

Egy csapat hegyi juh keresztezte utunkat. Elegáns ugrásokkal tűntek el a szemünk elől anélkül, hogy bennünket észrevettek volna. Szívesen láttunk volna egyet közülük a fazekunkban, hogy végre egyszer jóllakhassunk.

A hágó tövében ütöttük fel utolsó táborunkat Indiában. A forró köveken szegényes lepényeket sütöttünk vízzel összegyúrt maradék lisztünkből. Rettenetesen hideg volt, és csupán egy kőfal védett bennünket a Himalája fagyos szele ellen, ami fölfelé söpört a völgyön.

1944. május 17-e volt, amikor végre a Cangcsok-hágón álltunk. Emlékezetes nap ez! A térképekből tudtuk, hogy 5300 méter magasan vagyunk. Itt értük el tehát India és Tibet már oly sokszor megálmodott határát. Itt nem tartóztathatott le bennünket senki, és először élveztük a biztonság jóleső érzését. Nem tudtuk, hogyan fog kezelni bennünket a tibeti kormány, de mivel hazánk nem volt hadiállapotban Tibettel, bíztunk a vendégszerető fogadtatásban.

A hágómagaslatot kőrakások jelezték, amelyeken buddhista imazászlók lengedeztek. Bár nagyon hideg volt, hosszabb pihenőt tartottunk, és átgondoltuk helyzetünket. Jóformán semmi nyelvismeretünk nem volt, pénzünk is csak kevés, mindenekelőtt azonban közel voltunk az éhenhaláshoz, és ezért, amilyen gyorsan csak lehetett, valamilyen emberi településhez kellett érnünk. De ameddig csak a szem ellátott, nem volt más, mint sivár völgyek és kopasz hegyek. A térképekből csak sejteni lehetett, vannak-e falvak a környéken. Távoli célunk, mint már említettem, a több ezer kilométerre fekvő japán arcvonal volt. Az odavezető útnak először a Kailás szent hegyéhez kellett vezetnie, onnan a Brahmaputra folyását követve Kelet-Tibetet elérnie. Kopp barátunk tapasztalatai szerint, aki menekülése során egy évvel ezelőtt már járt Tibetben, de onnan kiutasították, meglehetősen pontosak voltak a bejegyzések térképeinken.

Hamarosan elértük az Opcsu folyását, ahol ebédpihenőt tartottunk. Égbenyúló falak zárták el a völgyet, ami teljesen lakatlan volt, és csupán egy fapózna jelezte, hogy néha emberek is vetődnek erre. Málékony kőzetű lejtők képezték a völgy másik oldalát, amit meg kellett másznunk. Mielőtt még elértük volna a fennsíkot, beesteledett, és megint egy jéghideg szálláshelyre húzódtunk. Tüzelőnk már az utóbbi napokban is csak tüskebozótból állt, amit a hegyoldalakban gyűjtöttünk. Itt még ez sem volt, és csak fáradságosan összegyűjtött száraz tehéntrágyából tudtunk egy kis tüzet gyújtani.

 

Tibet nem kér az idegenekből

 

Másnap délelőtt elértük az első tibeti falut, Kasapulingot. Hat házból állt, amelyek elhagyatottnak tűntek, és amikor az ajtókon kopogtattunk, nem mozdult senki. Aztán felfedeztük, hogy valamennyi lakos árpát vet a környező szántóföldeken. Görnyedten, gépies gyorsasággal ültették a szemeket egyenként a földbe. Kolumbusz érezhetett így, amikor Amerikában az első indiánokat meglátta. Barátságosan vagy ellenségesen fognak-e bennünket fogadni? Egyelőre tudomást sem vettek rólunk. Egy öregasszony kiáltásait hallottunk egyedül, de ezek sem nekünk szóltak, hanem a vadgalamboknak, amik a frissen elültetett magokat akarták kicsipegetni. Estig alig méltattak bennünket figyelemre. Végül egy ház mellett tábort ütöttünk, és mikor a sötétség beálltával az emberek hazajöttek a szántóföldekről, megpróbáltunk bárányt vagy kecskét vásárolni tőlük. Ők azonban határozottan elutasítóan viselkedtek, és nem akartak nekünk eladni semmit. Mivel Tibetnek nincs határőrsége, a lakosság védekezésre rendezkedett be, és külföldivel a legszigorúbb büntetés terhe mellett tilos volt kereskedniük. Ha nem akartunk éhenhalni, nem volt más választásunk, mint megfélemlíteni őket. Azzal fenyegetőztünk, hogy erőszakkal viszünk el egy állatot, anélkül, hogy fizetnénk érte. Mivel elég félelmetesen néztünk ki mind a négyen, végül is sikerrel jártunk. Koromsötét lett, mire szemtelenül magas áron végre eladták nekünk a legöregebb kecskebakot. Egy istállóban vágtuk le, és éjfél után mohó étvággyal estünk neki a még csak félig sült húsdaraboknak.

A következő napot pihenésre és a házak tüzetesebb megszemlélésére használtuk fel. Lapos tetejű kőházak voltak, amelyekre a tüzelőt száradni tették. Azokat a tibetieket, akik itt éltek, nem lehetett összehasonlítani azokkal, akikkel később az ország belsejében megismerkedtünk. Abból a vidámságból, amit erről a népről olyan dicsérően emlegetnek, itt még nem vettünk észre semmit. Elkeseredetten végezték napi munkájukat. Bizonyára csak azért telepedtek le ezen a sivár vidéken, mert terményeikkel kereskedhettek a karavánokkal. Ez a hat ház a határon volt, és mint azt később megállapítottam, talán az egyetlen falu volt, melynek nem volt kolostora.

A következő reggel akadálytalanul hagytuk el ezt a barátságtalan helyet. Valamennyire ki voltunk pihenve, és Kopp eredeti berlini humora is újra visszatért.

Mezőkön át vitt az út egy kis völgybe, és a következő fennsíkra kapaszkodva terheinket súlyosabbnak éreztük, mint valaha. Ezt az éjszakát is egy barátságtalan, szeles odúban kellett eltöltenünk, és nagyon csalódottak voltunk, hogy ez a vágyva vágyott ország így fogad bennünket.

Mindjárt utunk kezdetén felosztottuk egymás között a különböző feladatokat. A vízhordás, a tűzgyújtás és a teafőzés nehéz munka volt ebben a keserves hidegben. Hátizsákjainkat minden este kiürítettük, hogy a hideg ellen lábzsáknak használhassuk. Ezen az estén egy kis robbanás történt: gyufáim a hátizsákok kiürítése közben a súrlódástól valahogy meggyulladtak, ez is jelezte, hogy már a tibeti fennsík száraz levegőjében vagyunk.

Az első napfénynél kissé jobban szemügyre vettük táborhelyünket. Észrevettük, hogy a helyet emberi kéz építhette, mert kerek volt, és a fala merőleges. Eredetileg valószínűleg állatcsapdának szánták. Mögöttünk feküdt a Himalája a Kamet szabályos hópiramisával, előttünk dimbes-dombos, barázdált terep. Déltájban elértük Dusang falut. Itt is csak néhány ház állt, és csaknem ugyanolyan barátságtalan fogadtatásban volt részünk, mint az első faluban. Sem pénzért, sem jó szóért nem tudtunk venni semmit. Aufschnaiter hiába szedte elő minden nyelvtudását, és gesztikulálásunk is hatástalan maradt.

Itt láttunk először kolostort. A meredek löszfalakon sötét lyukak tátongtak, és egy óriási épület maradványait láttuk. Száz meg száz szerzetes élhetett itt egykor. Most csupán egy újabb időkből származó ház adott szállást néhány szerzetesnek, akiket azonban sohasem láttunk. A kolostor előtt, egy teraszon pirosra festett síremlékek álltak.

Leverten vonultunk vissza sátrunkba, ami az egyetlen otthonunk volt egy érdekes, de érthetetlenül ellenséges világban.

Dusangban sem volt semmiféle hatóság, ahol tartózkodási vagy utazási engedélyt kérhettünk volna. De túl korán panaszkodtunk, mert a hatóság végül elénk jött. Két fegyveres érkezett apró lovakon, és felszólítottak bennünket, hogy ugyanazon az úton, amelyen jöttünk, azonnal térjünk vissza Indiába. Tudtuk, szavakkal semmit sem érhetünk el, így egyszerűen erélyesen félretoltuk az elképedt embereket. Szerencsére nem használták fegyverüket, nyilván abban a hiszemben, hogy mi is fel vagyunk fegyverezve. Néhány újabb kísérlet után, hogy feltartóztassanak bennünket, ellovagoltak. Akadálytalanul értük el a legközelebbi települést, amelyről tudtuk, hogy egy kerületi kormányzó székhelye.

A táj, amelyen áthaladtunk, víztelen és sivár volt, sehol egy élőlény se közel, se távol. A terület központját, a kis Caparang városát csak a téli hónapokban lakták. Mikor a kormányzót fel akartuk keresni, hallottuk, hogy éppen a holmiját csomagolja, mert nyári székhelyére, Sangcébe készül. Nem csekély meglepetésünkre az előbbi két felfegyverzett férfi egyikét ismertük fel benne. Viselkedése nem volt éppen barátságos, alig tudtuk rávenni, hogy egy kis lisztet adjon nekünk cserébe gyógyszerekért. A kis gyógyszertár, amit hátizsákomban magammal hoztam, most is és később is igen jó szolgálatot tett nekünk.

A kormányzó végül egy barlangot jelölt ki számunkra éjjeli szállásul, és még egyszer felszólított bennünket, hogy hagyjuk el az országot. Ha beleegyezünk, élelmet és szállítóeszközt is ad. Elutasítottuk az ajánlatát, és megpróbáltuk neki megmagyarázni, hogy Tibet, mint semleges állam, köteles nekünk menedékjogot adni. De sem az intelligenciája, sem a hatásköre nem terjedt addig, hogy ezt fel tudta volna fogni. Azt javasoltuk, bízza a döntést egy magas rangú hivatalnokra, egy szerzetesre, akinek az innen mindössze nyolc kilométerre fekvő Thulingban volt a székhelye.

Caparang nevezetes hely volt. A táborban áttanulmányozott irodalomból tudtam, hogy itt alapították egykor Tibet első katolikus missziós állomását. Antonio de Andrade portugál jezsuita atya 1624-ben alapított itt egy katolikus egyházközösséget, és állítólag templomot is épített. Kerestük ennek az istenházának a maradványait, de semmi ilyesmit nem fedeztünk fel, csak számtalan barlangot találtunk, amelyek Caparang elmúlt nagyságáról tanúskodtak. A város romjai közt nézelődve egy különösnek tűnő, fából készült ajtóhoz értünk. Kinyitottuk, és egy hatalmas, aranyozott Buddha tekintett le ránk.

Másnap Thulingba mentünk a szerzeteshivatalnokhoz. Ott ismét összetalálkoztunk Aufschnaiterrel és Treipellel, akik eltértek a mi útvonalunktól. Együtt kerestük fel a kolostor apátját. De ő sem tett eleget kérésünknek, hogy továbbhaladhassunk kelet felé, és csak azzal a feltétellel adott el nekünk élelmiszereket, ha kötelezzük magunkat, hogy Sangcébe megyünk, ami az Indiába vezető út mentén feküdt. Nem maradt más választásunk, mint elfogadni az ajánlatát, hiszen teljesen élelem nélkül voltunk.

Rajta kívül egy világi hivatalnok is volt még Thulingban, de nála még kevesebb szerencsével jártunk. Dühösen elutasította minden próbálkozásunkat. Magas árat kellett fizetnünk egy kis avas vajért és kukacos húsért. Thulingból egyetlen szép emléket vihettünk magunkkal: ez a Szatledzs vize fölötti magaslaton álló kolostor képe volt, amely tetőinek aranyozott csúcsaival csillogva állt a napfényben. Ez Nyugat-Tibet legnagyobb kolostora, de eléggé elhagyatott benyomást keltett, mert 260 szerzetese közül csak húsz tartózkodott ott.

Amikor végre megígértük, hogy Sangce felé fordulunk, málhásállatként négy szamarat kaptunk. Eleinte csodálkoztunk, hogy minden őrizet nélkül, csupán egy szamárhajcsár kíséretében engednek bennünket elvonulni. Csakhamar rájöttünk azonban, hogy az, hogy idegenek részére az élelmiszereladás engedélyhez kötött, az a legegyszerűbb felügyeleti mód.

Szamarakkal utazni nem volt valami különös élvezet: csupán a Szatledzsen való átkelés egy teljes órát vett igénybe, mert az állatok nagyon csökönyösek voltak. Állandóan nógatni kellett őket, hogy még a sötétség beállta előtt elérjük a legközelebbi falut, Phjivangot. Ez is kis lélekszámú település volt; de ha fölnéztünk a hegyoldalakra, itt is, mint Caparangban, száz meg száz barlangot fedezhettünk fel.

Itt töltöttük az éjszakát. Sangce még egy teljes napi járóföldre volt, de a másnap nagyszerű panorámával ajándékozott meg bennünket: kárpótlásul azért a sivár vidékért, amelyen szamarainkat áthajtottuk, ráláthattunk a Himalájára. Ezen az úton láttunk először khjangokat. Ez egy Közép-Ázsiában honos vad szamárfajta, és mozgásának szépsége minden utazót elbűvöl. Az öszvérnagyságú állatok többnyire kíváncsian közel jönnek, aztán egy hirtelen fordulattal gyorsan és elegánsan elügetnek. Füvekkel táplálkoznak, és az emberek nem bántják őket. Egyetlen ellenségük a farkas. Számomra ezek a szelídítetlen, szép állatok azóta a szabadság jelképei.

Sangce is csak néhány házból álló település volt. A házak napon szárított agyagtéglákból és gyepkockákból épültek. Ez a falu sem fogadott bennünket barátságosabban, mint az előzőek. Itt találkoztunk újra a mi barátságtalan hivatalnokunkkal Caparangból, aki itt rendezkedett be nyárra. Semmiképpen sem akarta engedélyezni, hogy továbbmenjünk Tibet belsejébe, mi dönthettük el, hogy Caparangon át, vagy a nyugati úton, a Sipki-hágón keresztül térünk vissza Indiába. Csak ezzel a feltétellel volt hajlandó élelmet eladni nekünk.

Egyértelmű volt, hogy az utóbbi útirányt választjuk, mert először is még ismeretlen volt számunkra, másodszor pedig még mindig reméltük, hogy találunk valami kiutat. Annyi vajat, húst és lisztet tudtunk most venni, amennyit csak akartunk. Ennek ellenére nem volt valami jó kedvünk, mert az a kilátás, hogy a végén megint a szögesdrót mögött kötünk ki, nem volt csábító. Treipel, akinek ez az ország sehogysem nyerte el a tetszését, már mindenről le akart mondani, és meg sem akarta többé kísérelni, hogy itt maradhasson.

Ezt a napot mindenesetre arra használtuk fel, hogy végre egyszer jóllakjunk. Én kiegészítettem naplójegyzeteimet, és az erőltetett menetelések során szerzett ínhüvelygyulladásomat ápoltam. Mindent elkövettem volna, hogy elkerüljem a tábort, és Aufschnaiter is hasonlóan gondolkodott.

Másnap reggel még egyszer találkoztunk a kormányzóval. Aufschnaiter egy rézüstben főzött hús miatt mérgezést kaphatott, mert igen rosszul érezte magát. Amikor ezért tartózkodási engedélyünk meghosszabbítását kértem a tisztviselőtől, az, ha lehet, még barátságtalanabb volt, mint eddig. Heves vitába keveredtem vele, melynek az lett az eredménye, hogy a két málhásállaton kívül még egy hátasállatot is engedélyezett Aufschnaiter részére.

Ekkor találkoztam először jakkal. Ez a Tibetben oly gyakori állat egy hosszú szőrű marhafajta, melynek megszelídítése sok türelmet igényel. A nőstény jakok lényegesen kisebbek, mint a hímek, és igen jó tejet adnak.

A katonának, aki Sangce óta kísért bennünket egy menetlevelet adtak, amellyel mindenütt annyi élelmet vásárolhattunk, amennyit csak akartunk. Jakjainkat is minden állomáson ingyen kicserélhettük.

Az idő nappal kellemes és egyenletesen hűvös volt, ám éjszakára igen hidegre fordult. Számtalan falu és lakott barlang mellett haladtunk el, és az emberek alig vettek rólunk tudomást. Kísérőnk, aki Lhászából származott, kedves és barátságos volt velünk. Hivatalos menetlevelünknek köszönhetően a lakosság is mindenütt barátságosabb lett.

Amikor a Rongcsung területén vonultunk át, néhány napig Sven Hedin nyomdokaiban jártunk, és mint e kutató nagy tisztelője, élénken emlékeztem leírásaira. A táj nem sokat változott. Újra meg újra fennsíkokon kellett áthaladnunk, mély szakadékokba ereszkedve, majd ismét fáradságosan felkapaszkodva. Néha olyan szűkek és mélyek voltak ezek a szakadékok, hogy át lehetett volna kiáltani a túlsó oldalra, mégis hosszú órákra volt szükség ahhoz, hogy átjussunk. Ez a fárasztó föl- és lemenet, ami utunkat megnehezítette, meglehetősen rossz kedvre hangolt bennünket, így mindenki némán a gondolataiba merült. Ennek ellenére jól haladtunk, és az étkezéssel sem volt immár semmi gondunk. Egy kis változatosság kedvéért szerencsét próbáltunk a halászással. Levetkőztünk, és a tiszta hegyi patakban megpróbáltunk kézzel halat fogni. A halaknak azonban nyilván jobb dolguk is akadt, mint hogy a mi fazekainkban kössenek ki.

Egyre közelebb jutottunk a Himalájához, és ezzel - nagy bánatunkra - egyúttal az indiai határhoz is. Ezen a vidéken a nagy hideg kissé megenyhült, mert már nem voltunk akkora magasságban. A Szatledzs itt tört magának utat a Himaláján keresztül. A falvak valóságos kis oázisok voltak, a házak körül még veteményeskerteket és barackfákat is láttunk.

Tizenegy nap alatt értük el Sipki határfalut. Több mint három hete voltunk már Tibetben. Sokat láttunk, mindenekelőtt azonban azzal a keserű tapasztalattal lettünk gazdagabbak, hogy tartózkodási engedély nélkül nem lehetséges itt az élet.

Még egy éjszakát töltöttünk Tibetben, romantikus barackfák alatt táborozva, de a gyümölcsök sajnos még éretlenek voltak. Nyolcvan rúpiáért sikerült egy szamarat is vásárolnom, amit Tibet belsejében megtagadtak tőlem. További terveimhez ugyanis feltétlenül szükség volt egy málhásállatra.

Kísérőnk itt elvált tőlünk, és magával vitte állatait. Talán viszontlátjuk egymást egyszer Lhászában, mondta mosolyogva. Rajongva beszélt a szép lányokról és a jó sörről, amit ott kapni lehet. Szerpentin vitt föl a Sipki-hágóra és ezzel elértük a határt. Sem tibeti, sem indiai határőröket nem lehetett látni. Nem volt itt semmi, csak a szokásos kőrakások az imazászlókkal, és egy mérföldkő ezzel a felirattal: „Szimla 200 mérföld”. Indiában voltunk megint. De egyikünknek sem volt szándékában sokáig maradni ebben a „vendégszerető” országban, ahol szögesdróttal körülkerített tábor várt ránk.

 

Újra a határon

 

Koppal együtt eltökélt szándékunk volt, hogy az első adandó alkalommal visszatérünk Tibetbe. Meg voltunk győződve arról, hogy azok a kishivatalnokok, akikkel eddig találkoztunk, nem voltak illetékesek ügyünkben dönteni. Úgy gondoltuk, el kell jutnunk Gartokba, Nyugat Tibet fővárosába, hogy a kormányzónál eszközöljük ki a tibeti tartózkodási engedélyt.

A nagy kereskedelmi úton mentünk le az első indiai faluig, Namgyáig.

Nyugodtan időzhettünk ott anélkül, hogy gyanút keltettünk volna, mivel Tibet felől jöttünk, és nem az indiai síkságról. Utazó amerikai katonáknak adtuk ki magunkat, friss készleteket vásároltunk, és a nyilvános pihenőházban aludtunk. Aztán csapatunk kettévált. Aufschnaiter és Treipel a kereskedelmi úton ment lefelé a Szatledzs mentén, Kopp és én szamarainkat egy völgybe hajtottuk, amely északi irányban egy Tibetbe vezető hágóhoz vitt. Amint azt térképeinkből tudtuk, először a lakott Szpiti-völgyön kellett végigmennünk. Nagyon örültem, hogy Kopp hozzám csatlakozott, mert ügyes, gyakorlatias ember és segítőkész útitárs volt. Vidámsága, humora ritkán hagyta el.

Két napig a Szpiti folyó mentén haladtunk fölfelé, aztán egy másik völgyet követtünk, amely megítélésünk szerint a Himalája felé vezetett. Ez a vidék sajnos a térképeinkbe nem volt berajzolva. A helybeliektől megtudtuk, hogy a Szangszam nevű hídnál már át is léptük a határt. Ezen az útszakaszon jobb kéz felől a Himalája láncának csaknem 7000 méter magas csúcsát, a Rivo Phargyult láttuk. Azon ritka helyek egyikén léptünk tibeti földre, ahol az ország átnyúlik a Himalája gerincén. Felötlött bennünk a kérdés, ezúttal vajon milyen messzire jutunk el. A gyanútlan lakosságnak azt mondtuk, hogy zarándokok vagyunk, akik a Kailás szent hegyéhez vándorolnak.

Az első tibeti települést Kjuriknak hívták, és mindössze két házból állt. A legközelebbi helység, Doco már lényegesen nagyobb volt. Több mint száz szerzetest találtunk itt, akik a trasigangi kolostorépítkezéshez szükséges jegenyefatörzsekért jöttek. Ez a legnagyobb kolostor Curubjin tartományban, és apátja egyben a legmagasabb rangú világi hivatalnok is. Ő is itt volt a szerzetesekkel együtt, és tartottunk tőle, hogy megint el kell hagynunk az országot. Kikérdezett bennünket, és mi azt mondtuk neki, hogy egy európai nagyúr felderítői vagyunk, és nála vannak a menetleveleink. Ő ezt úgy látszik elhitte, és mi megkönnyebbülten folytathattuk utunkat.

Az 5700 méter magasan fekvő Büd-Büd Lán folytattuk utunkat, ahol igen szenvedtünk a ritka levegőtől.

Útközben néhány bhutiával találkoztunk, akik szintén az ország belsejébe igyekeztek. Ezek kedves, barátságos emberek voltak, még a tüzük mellé is meghívtak egy csésze vajas teára. A közelükben vertünk tábort, és este jóízű csalánspenótot hoztak át nekünk.

Teljesen lakatlan vidéken voltunk, és nyolcnapos utunk folyamán csak hébe-hóba találkoztunk egy egy kis karavánnal. Az egyik ilyen találkozás különösen élénken maradt meg az emlékezetemben. Egy hosszú báránybőrbundába burkolózott, Tibetben szokásos módon copfot viselő nomád férfi fekete jakszőrsátrához vezetett minket. Itt folyton nevetni látszó, vidám, fiatal felesége fogadott bennünket. A sátorban számunkra kincset érő dolgot fedeztünk fel: remek vadhúst. Potom áron készségesen eladta nekünk zsákmánya egy részét. Csak arra kért bennünket, ne beszéljünk senkinek vadorzásairól, mert akkor megbüntetik. A buddhizmus tanai szerint ugyanis élőlényt megölni, legyen az ember vagy állat, nem szabad, ezért a vadászat tilos. Tibetben minden a Dalai Láma tulajdonát képezi, és előírásai mindenki számára törvényerővel bírnak.

Örömömre szolgált, hogy ezzel az emberrel már egészen jól megértettem magam. Másnapra közös vadászatot beszéltünk meg, és otthonosan letelepedtünk a fiatal házaspárnál. A nomád és felesége voltak az első vidám és barátságos tibetiek, akikkel találkoztunk, és ezért sokáig megmaradtak az emlékezetünkben.

A vendégbarátság csúcspontjaként egy friss árpasörrel telt, fából készült edény is előkerült a sátor egyik sarkából. A zavaros, tejszerű ital nem volt hasonlatos a mi sörünkhöz, de a hatása azért ugyanaz volt.

Másnap reggel hármasban vadászni indultunk. A tibetinek egy özönvíz előtti elöltöltős puskája volt, zsebében ólomgolyókat, puskaport és gyújtózsinórt hozott magával. Amikor az első vadjuhnyájat megláttuk, gyújtózsinórját kovakővel körülményesen meggyújtotta. Roppant kíváncsiak voltunk, hogyan fog ez a múzeumi darab működni. Mennydörgésszerű robbanás hallatszott, és mire eloszlott a füst, közel-távol egyetlen juhot sem lehetett látni. Hogy mégse térjünk haza teljesen üres kézzel, a hegyoldalban vadhagymát gyűjtöttünk, ami remekül illik a vadpecsenyéhez.

Újdonsült barátunk felesége úgy látszik hozzá volt szokva férje csekély vadászszerencséjéhez, mert mire megjöttünk, már készített ebédet az előző napokban elejtett vadból, és nagy buzgalommal foglalatoskodott a tűz körül. Néztük őt főzés közben, és meglehetősen elcsodálkoztunk, amikor hatalmas báránybőrbundáját, amit középen egy tarka öv tartott össze, minden szégyenkezés nélkül letolta a válláról. Az ormótlan bunda akadályozta a mozgásban, és most a legnagyobb nyugalommal tevékenykedett tovább meztelen felsőtesttel. Később is gyakran találkoztunk ugyanezzel a természetességgel. Nem szívesen váltunk el ettől a barátságos házaspártól. Friss hússal bőven ellátva, és kipihenten keltünk ismét útra.

Útközben gyakran láttunk a távolban vadjakokat legelni. E látvány sajnos arra ösztönözte málhásszamarunkat, hogy önállósítsa magát. Egy széles patakon át elszökött tőlünk, és mielőtt elfogtuk volna, ledobta terhét. Végülis megfogtuk, de csomagjaink alaposan eláztak. Mialatt a túlsó parton még holmink szárításával voltunk elfoglalva, két alakot láttunk feltűnni. Az elsőt szabályos, lassú hegymászólépteiről azonnal felismertük: Peter Aufschnaiter volt, aki egy teherhordóval jött felfelé az úton. Lehet, hogy egy ilyen találkozás e magányos tájon valószínűtlennek tűnik, de bizonyos völgyek és hágók már évszázadok óta használatosak, és mi a leggyakrabban járt utakat választottuk.

Nagyon szívélyesen üdvözöltük egymást, és Aufschnaiter elmesélte, mik történtek elválásunk óta. Treipel „angol”-ként lovagolt nagy büszkén Indiába utolsó pénzéből. Aufschnaiter beteg lett, és amikor megint erőre kapott, a mi útvonalunkat követte. A háború legfrissebb eseményeiről is hallott útközben, és mi ezen a világtól elzárt helyen mohón hallgattuk.

Aufschnaiter eleinte nem akart velünk Gartokba jönni, mert meg volt róla győződve, hogy ott megint ki fognak bennünket utasítani. Okosabbnak tartotta volna inkább egyenesen a közép-tibeti nomádokhoz eljutni. Végül azonban mégis együtt maradtunk, és Aufschnaiter meg én ettől a naptól kezdve évekig nem is szakadtunk el egymástól.

Tudtuk, hogy - ha minden jól megy - körülbelül öt napra lesz szükségünk Gartokig. Még egy magas hágót kellett legyőznünk, a Bongrü Lát. Táborozásaink ebben az időben igen keservesek voltak. Éjszakánként nagyon hideg volt, mivel több mint 5000 méter magasságban jártunk. Az út során kisebb kalandok is előfordultak: egyszer, amikor átgázoltunk egy folyón, és Kopp a cipőjét nadrágjába csavarva a hóna alatt vitte, az egyik véletlenül a rohanó árba esett. Hiába vetette magát utána, a víz sodra már elvitte, és minden keresgélés eredménytelen maradt. Soha nem láttam Koppot ennyire dühösnek - haragudott az istenre és a világra. Nekem volt egy pár tibeti cipőm, kicsik voltak ugyan, mert Ázsiában kisebbek az emberek. Koppnak pedig sajnos még az enyémnél is nagyobb lába volt, így a bal lábra való katonabakancsomat átadtam neki, én magam pedig félig tibeti, félig európai cipőben sántikáltam tovább.

Máskor a vadszamarak küzdelmének látványa jelentett érdekes élményt. Két csődör harcolt a nőstény khjangok csordájában az előjogokért. Repültek a gyepdarabok, porzott a föld patáik alatt - annyira el voltak merülve párviadalukban, hogy a nézőket észre sem vették.

A két hágón való átkelés után most megint mögöttünk volt a Himalája. Ezúttal igen szívesen váltam meg tőle, mert most végre melegebb tájakra értünk. Utunk éppen azon a tartományon vezetett át, ahol egy évvel később a német hegymászók egyik legnagyobbikának, Ludwig Schmaderernek kellett az életét elvesztenie. Amikor barátjával, Paidarral, ugyanabból a táborból menekült, mint mi, és a nyomdokainkat akarta követni, itt aljas módon orvul meggyilkolták. Paidar meg tudott menekülni. Őt időközben a Grossglockneren érte utol a hegyihalál.

Ennek a vidéknek a lakossága sem Tibetre, sem Indiára nem jellemző. Fajilag erősen kevert, lámaisztikus szokások szerint él, de a kereskedelem által Indiához kötődik.

Lefelé az Indus völgyében számtalan jakkaravánnal találkoztunk, melyek gyapjút vittek Indiába. Feltűnt nekünk, milyen rendkívül nagy és erőteljes állatok ezek; hajcsáraik is jóvágású fiatal legények voltak, akik az ádáz hideg ellenére meztelen felsőtesttel jártak. Mint a nők, a férfiak is befelé fordítva viselik a bundát csupasz bőrükön, és hogy jobban tudjanak mozogni, kibújnak a bunda ujjából.

A hajcsárok kőparittyákkal tartják mozgásban és akadályozzák a kitörésben jakjaikat. Nem voltak kíváncsiak ránk, idegenekre, így bántatlanul mehettünk tovább.

Öt napon át meneteltünk az Indus felső folyása mentén, hogy Gartokba jussunk. Ez az út számomra feledhetetlen. Magasan az erdőhatár fölött vándoroltunk szelíden ívelt hegyláncokon át, de mégsem volt egyhangú ez a táj. A színek elbűvölték a tekintetet, és ritkán láttam ilyen harmonikusan egymásba olvadni a paletta minden árnyalatát. Az Indus tiszta vizei mellett sárgásfehér bóraxmezők terülnek el, mellettük sarjad a tavasz zsenge zöldje, a hátteret pedig a hegység ragyogó fehér hócsúcsai adják. Amikor itt áthaladtunk, egy távoli zivatar varázslatos színeinek játékát csodálhattuk meg.

Az első falu túl a Himaláján, Trasigang; néhány ház egy várszerű, vizesárokkal körülvett kolostor körül. Itt újra ellenségesen fogadott bennünket a lakosság. De ezen már nem csodálkoztunk, és nem is zavart bennünket különösebben. Ezúttal ugyanis éppen abban az évszakban érkeztünk, amikor indiai kereskedők özönlenek az országba, hogy felvásárolják a gyapjút; tőlük pedig minden nehézség nélkül tudtunk élelmet venni. Aufschnaiter hiába próbálta meg aranykarkötőjét készpénzre váltani, ami lehetővé tette volna neki, hogy Gartok érintése nélkül egyenesen Tibet belsejébe juthasson. Utunk alatt többször megállítottak bennünket jóvágású lovas tibetiek, hogy áruink után érdeklődjenek. Mivel szolgák nélkül, felmálházott szamarakkal utaztunk, kereskedőknek tartottak bennünket. Megállapítottuk, hogy minden tibeti, legyen az szegény vagy gazdag, született kereskedő, és a cserebere, az alkudozás nagy szenvedélyük. Két nappal azelőtt, hogy Gartokot elértük volna, dobogó szívvel közeledtünk Kargünszához. Ez Nyugat-Tibet kormányzóinak a téli rezidenciája és bár a karavánoktól megtudtuk, hogy ez-idő szerint még nem működnek a hivatalok, mégis féltünk, hogy már itt lefognak bennünket. Aggodalmunk azonban alaptalan volt, mert a kicsi, de igen takaros hivatalépület még üresen állt.

Időnként most jakkaravánokhoz csatlakoztunk, melyek aszalt sárgabarackot vittek Ladak tartományból Lhászába. Ezek a szállítmányok hosszú hónapokig vannak úton, és Lhászát közvetlenül egy nagy ünnep, a tibeti újév előtt érik el. Ezt körülbelül nyolc héttel a mi újévünk után ünneplik. A karavánokat lhászai férfiak kísérték jó kardokkal és puskákkal felfegyverkezve. Többnyire állami szállítmányok voltak ezek, és a karavánvezetőknek olyan útleveleik voltak, amelyek lehetővé tették, hogy ingyen vehessenek igénybe málhásállatokat és hátaslovakat. Még Gartok előtt összebarátkoztunk e tibetiek egyikével, és sóvárogva nézegettük értékes papírját a nagy, négyszögletes lhászai pecséttel. E tekintélyes jakkaravánok láttán tudatosult csak igazán bennünk saját nyomorúságos mivoltunk. A mi kis szamarunk gyakran málhástul lefeküdt, és ilyenkor még a verés sem használt. De az is megtörtént, hogy egyszerűen ledobott magáról mindent, és messzire eliramodott.

Kevéssel Gartok előtt egy „tápláló” estét töltöttünk egy meleg sátorban. Egy Lhászába utazó társaság annyira föllelkesült Kopp kártyatrükkjein, hogy még egyszer látni akarta mutatványait, és meghívott minket a sátrába.

E különböző karavántalálkozások alatt Desideri atya alakja lebegett a szemem előtt, akinek több mint kétszáz évvel ezelőtt sikerült egy ilyen karavánnal Lhászáig eljutnia.

Nekünk nem lesz ilyen könnyű a dolgunk.

 

Gartokban, az alkirály székhelyén

 

Gartokot az irodalomból „Nyugat Tibet fővárosa, az alkirály székhelye”-ként ismertük, és a földrajzkönyvekből tudtuk, hogy a világ legmagasabban fekvő városa. Amikor azonban ez a híres hely végre elénk tárult, majdnem nevettünk. Először csak egy pár nomádsátrat láttunk, melyek elszórtan álltak az óriási síkságon, aztán néhány vályog- és gyeptéglakunyhó tűnt fel. Ez volt Gartok. Néhány csatangoló kutyán kívül egyetlen élőlényt sem lehetett látni.

A Kartangcsunak, az Indus egy mellékfolyójának a partján ütöttük fel kis sátrainkat. Végre néhány kíváncsiskodó jött oda, és tőlük tudtuk meg, hogy a két magas rangú tisztviselő közül egyik sincs most itt, és csupán a második „alkirály” helyettese fogadhat bennünket. Még ugyanaznap elébe járultunk kérésünkkel. Már a hivatalépületbe való belépéskor mélyen meg kellett hajolnunk, mert ajtó helyett csak egy lyuk volt itt, amin egy piszkos függöny lógott. Egy sötét helyiségbe jutottunk, ahol az ablakok papírral voltak beragasztva. Amikor szemünk végre hozzászokott a homályhoz, egy intelligens, előkelő férfit láttunk lótuszülésben ülni. Bal fülében rangjának jeleként egy körülbelül tizenöt centiméter hosszú fülbevaló lógott. Rajta kívül egy asszony volt még jelen; később kiderült, hogy annak a tisztviselőnek a felesége, aki elutazott. Mögöttünk gyerekek és szolgák tódultak befelé, akik közelről akarták látni a különös idegeneket.

Nagyon udvariasan hellyel kínáltak bennünket, és azonnal szárított húst, sajtot, vajat és teát hoztak elő. A légkör szívélyes volt, és ez igen jólesett nekünk. Egy angol-tibeti szótár segítségével és taglejtésekkel kísérve a beszélgetés is elég élénken folyt. Újra reménykedni kezdtünk, de ezt az első találkozást óvatosságból még nem használtuk fel arra, hogy minden gondunkkal előhozakodjunk. Elmondtuk, hogy német szökevények vagyunk, és jeleztük, hogy a semleges Tibet vendégbarátságát szeretnénk kérni.

Másnap csekély ajándékként gyógyszereket hoztam az alkirály-helyettesnek. Nagyon megörült neki, megkérdezte alkalmazásuk módját, és mindent pontosan följegyzett. Eközben megkockáztattuk a kérdést, nem volna-e hajlandó nekünk útlevelet kiállítani. Nem utasította el kereken a kérésünket, azt mondta, hogy legyünk türelemmel fölöttese megérkezéséig, aki éppen zarándokúton volt a Kailás hegyéhez. Néhány napon belül várták visszatértét.

Időközben egyre jobban összebarátkoztunk a helyettessel, akinek egy gyújtólencsét is ajándékoztam, amit Tibetben nagyon jól lehet használni. A szokásos viszonzás nem váratott sokáig magára. Egy délután teherhordók vajat, húst és lisztet hoztak a sátrainkhoz. Mögöttük lépkedett szolgák kíséretében az alkirály-helyettes, hogy viszontlátogatást tegyen nálunk.

De minél jobban közeledett a nap, melyre fölötteseinek visszatértét várta, annál észrevehetőbben lanyhult irántunk való szívélyessége, és csaknem egészen visszahúzódott tőlünk. Nyomasztani kezdte a felelősség. Nemsokára már élelmiszereket sem mert nekünk eladni. De elég indiai kereskedő volt itt, aki jó pénzért szívesen kisegített bennünket.

Egy délelőtt aztán csengőcsilingelés hallatszott a távolból, és egy óriási öszvérkaraván közeledett a faluhoz. Katonák lovagoltak elöl, aztán szolgák és szolgálók hada következett, és utánuk jöttek lóháton, méltóságteljesen a tibeti nemesség tagjai, akiket itt láthattuk először. A két alkirály közül, akiket Tibetben „karpön”-nek hívnak, a magasabb rangú volt az, aki most bevonult. Ő és felesége pompás selyemruhát viselt, értékes öveiken pisztolyok lógtak. Az egész falu összefutott, hogy ne mulasszon el semmit ebből a látványosságból. A karpön, megérkezése után ünnepélyes menetben rögtön a kolostorba vonult, hogy hálát adjon az isteneknek a zarándokútról való szerencsés visszatérésért.

Az általános izgalom ránk is átragadt. Aufschnaiter rövid levelet fogalmazott, melyben kihallgatást kértünk. Amikor erre nem jött válasz, nem vártunk tovább, és késő délután felkerekedtünk, hogy látogatást tegyünk a karpönnél.

Háza nem különbözött lényegesen a helyettesétől, csak a belső berendezés volt tisztább és szolidabb. A karpön magas rangú hivatalnok, aki tisztségviselésének ideje alatt a negyedik legmagasabb nemesi rangot viseli. Öt kerület tartozik alá, ezeket ötödik, hatodik és hetedik rangfokozatú nemesek igazgatják. Ő maga hivatalnokoskodásának időtartama alatt feltűzött hajában arany amulettet visel, ezt azonban csak gartoki tartózkodása idején viselheti. Lhászában csak az ötödik rangfokozatba tartozik. Tibet egész nemessége ugyanis hét rangfokozatba van osztva, ezek közül az elsőbe egyedül a Dalai Láma tartozik. Minden világi méltóság feltűzve viseli a haját, a szerzetesek kopaszok, a közönséges tibetiek pedig copfot hordanak.

Most tehát e hatalmas férfiúval álltunk szemben. Részletesen előadtuk esetünket, és a karpön szerfölött barátságosan hallgatott bennünket. Gyakran nem tudta mosolyát elfojtani hiányos nyelvismeretünket hallva, és kísérete is néha-néha hangosan fölnevetett. De ez csak fokozta a társalgás ízességét és a barátságos hangulatot. A karpön megígérte, hogy alaposan megfontolja és kollégája a helyettesével megbeszéli ügyünket. A beszélgetést követően gazdagon megvendégeltek, és európai módon elkészített teával kínáltak bennünket. Utána a karpön ajándékokat küldött a sátrainkba, és mi telve voltunk reménnyel.

A következő fogadás kissé formálisabb, de mégis szívélyes volt. Amolyan igazi hivatalos találkozó: a karpön magasan ült, mellette kissé alacsonyabban a másik karpön helyettese. Egy alacsony asztalon egy halom tibeti nyelvű levél hevert. A karpön közölte, hogy csak Ngari tartományra terjedő hatállyal adhat nekünk útlevelet és szállítóeszközöket. Messzebb semmi esetre sem szabad behatolnunk Tibet belsejébe. Gyorsan megtárgyaltuk a dolgot egymás között, majd azt a javaslatot tettük, hogy állítson ki nekünk egy Nepál határáig szóló útlevelet. Ebbe némi habozás után belement, és azt is megígérte, hogy levelet küld a lhászai központi kormánynak, amelyben előterjeszti kívánságainkat. Felhívta azonban figyelmünket, hogy a válasz csak hónapok múlva érkezhet meg. Ezt nem akartuk itt bevárni, mert tervünket - tovább haladni kelet felé -, nem adtuk fel, és minden-áron folytatni akartuk az utazást. Mivel Nepál semleges ország volt, ezenkívül a számunkra kedvező irányban feküdt, elégedettek voltunk a tárgyalás eredményével.

Aztán a karpön barátságosan felkért bennünket, maradjunk még néhány napig a vendégei, mert málhásállatokat és egy kísérőt keres még számunkra. Három nap múlva kézbesítették az útlevelünket, melyben a következő helységnevekkel jelezték az útirány: Ngakhjü, Szerszok, Möntce, Barka, Thokcsen, Lhölung, Samcang, Trukszum, Gyabnak. Az állt továbbá benne, hogy jogunk van két jakot igénybe venni. Különösen fontos volt azonban az a záradék, hogy a lakosság köteles nekünk a szokásos helyi árakon élelmiszert eladni. Tüzelőanyaghoz és tűzhelyszolgákhoz is ingyen juthattunk.

Boldogok voltunk, hogy ilyen sokat elértünk. A karpön még búcsúebédet adott a tiszteletünkre, melyen sikerrel eladtam neki az órámat. Utána becsületszavunkat adtuk, hogy az ő tartománya felől nem megyünk Lhászába. Végül búcsút vettünk Gartoktól. Amikor július 13-án útra keltünk, egész tekintélyes kis karavánunk volt. A poggyászunkat két jak vitte, ezeket egy nomád hajtotta, aztán következett az én kis szamaram, amely szépen felépült, és most csupán egy teásüst volt a terhe. Kísérőnk egy Norbu nevű fiatal tibeti, lóháton jött, mi hárman, európaiak kevésbé urasan - gyalog.

 

Újra nehéz vándorúton

 

Hetekig voltunk most megint úton. Az egész következő hónapban nem akadtunk semmilyen nagyobb településre; csak nomádsátrak és szórványosan taszamházak álltak az út mentén. Ezek pihenőházak karavánforgalomra berendezve, itt lehet jakokat váltani és megszállni.

E házak egyikében sikerült a szamaramat egy jakra cserélni. Nagyon büszke voltam az alkura, mert vagyonom élősúlyát megsokszoroztam ezzel. Örömöm sajnos nem tartott soká, mert jakom olyan csökönyös volt, hogy legszívesebben azonnal túladtam volna rajta. Később ki tudtam cserélni egy kisebbre és fiatalabbra, de ez is ugyanolyan természetű volt, mint az elődje. Így az országban dívó szokás szerint lyukat fúrtunk az orrába, áthúztunk rajta egy borókagyűrűt és kötelet kötöttünk rá. Ármin névre kereszteltük.

A táj, amelyen áthaladtunk, különös szépségű volt. Tágas síkságok váltakoztak dombos vidékekkel, kis hágókkal, és gyakran keresztezték utunkat jéghideg, erős sodrású patakok. Többnyire szépek és melegek voltak a napok. Időközben már mindannyiunknak sűrű szakálla volt, s ez kissé megvédett bennünket a nap sugaraitól. Már régóta nem láttunk semmiféle gleccsert, de amikor a barkai taszamházhoz közeledtünk, egy egész hegylánc állt előttünk a napfényben csillogva. A 7730 méter magas Gurla Mandhata uralta a vidéket. A sokkal kevésbé feltűnő, de annál híresebb 6700 méter magas Kailás, a „szent hegy” is magányosan állt előttünk fenséges szépségében, elszigetelten a Himalája többi hegyvonulatától. Láttára a mi tibetieink a földre vetették magukat, és imádkoztak. A buddhisták és a hinduisták számára ez a hegy az istenek trónusa, és leghőbb vágyuk egyszer az életben ide elzarándokolni. Gyakran ezer meg ezer kilométert tesznek meg a hívők, sokan a földre vetik magukat, és testük hosszával mérik végig a távot sokszor évekig lévén úton. Eközben alamizsnából élnek, és zarándoklatuk jutalmaként egy magasabb rendű inkarnációt remélnek következő életükben. Zarándokösvények futnak itt össze minden égtájról. Azokon a helyeken, ahonnan először lehet látni a hegyet, óriási kőrakások vannak, amelyek száz meg száz év alatt halmozódtak fel a gyermeki tisztelet jeleként. Mert minden zarándok, aki először pillantja meg a Kailást, ősi szokás szerint néhány új követ rak a többihez. Mi is szívesen körüljártuk volna a hegyet, ahogy a zarándokok, de a barátságtalan barkai taszamhivatalnok megakadályozott bennünket ebben, és továbbhaladásra kényszerített azt állítván, hogy későbbre nem tud málhásállatokat garantálni.

Két teljes napon át élveztük még a két gleccser látványát. Bennünket, hegymászókat még a szent hegynél is jobban vonzott a még megmászatlan Gurla Mandhata, mely teljes pompájában tükröződött a Manaszarovar-tóban. Ennek a partján ütöttünk tábort, és nem győztünk betelni a 7730 méter magas hegy leírhatatlan szépségével, mely egyenest a tóból látszott kinőni. A földkerekség egyik legszebb helye ez egész biztosan. A tó is szentnek számít, és sok kis kolostor áll körülötte, ahol szállást találnak, és elvégezhetik ájtatosságaikat a zarándokok. A tó körüli utat sok zarándok kúszva teszi meg, és áldásthozó szentségként viszi haza edénykékben a tó vizét. Minden zarándok megfürdik jéghideg hullámaiban. Mi is megtettük ezt, ha nem is ájtatosságból. Eközben majdnem pórul jártam: beúsztam ugyanis egészen egy mocsaras helyig, ahonnan csak végső erőfeszítéssel tudtam kiszabadulni. Bajtársaim semmit sem vettek észre az iszappal folytatott elkeseredett küzdelmemből.

Korábban érkeztünk, mint a nagy zarándokáradat, így többnyire kereskedőkkel találkoztunk és csak kevés zarándokkal. De nem egy gyanús alakot is láttunk, mert ez a vidék valóságos rabló-eldorádó. A kereskedőkön való rajtaütés kísértése itt, a nagy piachelyek közelében nagyobb, mint máshol. A környék legnagyobb piacát Gyanyimának hívják. Sátrak százai alkotnak óriási tábort, ahol adnak-vesznek, alkudoznak. Az indiai sátrak gyapjúszövetből vannak, a tibetiek jakszőrből készültek, és egy-két jaktehernyi súlyt nyomnak.

Több órán át vándoroltunk a tó mentén keleti irányban, és azt hittük, tengerparton sétálunk. A természet szépsége fölötti örömünket csak a szúnyogok keserítették, ezektől csak akkor szabadultunk, amikor a tó medencéjétől eltávolodtunk.

A Thokcsenbe vezető úton előkelő karavánnal találkoztunk. Az új caparangi kormányzó volt az, aki Lhászából hivatali székhelyére utazott. Amikor megállítottak bennünket, tibeti kísérőnk kalapját kezében tartva és nyelvét köszöntésül kiöltve - a tökéletes alázat jeleként - mély meghajlásba merevedett, majd elmagyarázta ittlétünk okát. A lövésre kész fegyvereket újra eltették, és a nyeregtáskából aszalt gyümölccsel és dióval kínáltak. Az európaiak úri mivoltából nyilván nem sok látszott már rajtunk. Valóban úgy éltünk inkább, mint a nomádok: már három hónapja többnyire a szabadban háltunk, és életszínvonalunk rosszabb volt, mint a bennszülött lakosságé. A mi kis sátrainkban csak aludni lehetett; tűzhelyünk és táborunk a szabad ég alatt volt, bármilyen volt is az idő - míg a nomádok melegben és biztonságban lehettek nehéz sátraikban.

De ha külsőleg le is züllöttünk, figyelmünk nem tompult el. Kevés európai járt még ezeken a vidékeken, ahol mi most végigvándoroltunk, és tudtuk, hogy minden megfigyelés hasznunkra lehet. Akkor még hittünk abban, hogy belátható időn belül kapcsolatba kerülünk a számunkra megszokott civilizációval. A közös veszélyek és fáradalmak megerősítették köztünk a barátságot, megismertük egymás hibáit és erényeit, és így átsegítettük egymást a nehéz időszakokon.

Alacsony hágókon vitt tovább az út, amíg eljutottunk a Brahmaputra forrásvidékére, amit tibeti nyelven Cangpónak hívnak. Ennek a vidéknek nemcsak a zarándokok számára van vallási jelentősége, hanem földrajzilag is fölöttébb érdekes, mert innen ered az Indus, a Szatledzs, a Karnali és a Brahmaputra. A tibetiek számára e folyók nevei a szent állatokhoz: az oroszlánhoz, elefánthoz, pávához és lóhoz kapcsolódnak, mert megszokták, hogy minden elnevezésnek jelképes értelmet adjanak.

A következő tizennégy napon a Cangpo adta meg nekünk az irányt. A közeli Transzhimalájából és Himalájából eredő mellékágaktól szemmel láthatólag kiszélesedik, és minél nagyobb, annál nyugodtabban hömpölyög tova.

Az időjárás szinte percről percre változott: hol fáztunk, hol melegünk volt a napon. Jégesőzáporok, eső és napsütés váltogatták egymást, sőt egyik reggel hóba temetve találtuk sátrunkat, amit aztán a forró nap néhány óra alatt elolvasztott. A mi európai ruházatunk nem felelt meg ennek a szeszélyes időjárásnak, és irigyeltük a tibetieket praktikus báránybőr bundáikért, melyeket középen egy öv tart össze és hosszú, bő ujjaik pótolják a kesztyűket.

Bár sokat szenvedtünk az időjárás-változásoktól, mégis gyorsan jutottunk előre. Megállóhelyeinket a taszamházak határozták meg. Időről-időre láthattuk a Himaláját. Csúcskoszorújának látványához nem hasonlított semmilyen természeti szépség, amit eddig ismertem. Nomádokkal egyre ritkábban találkoztunk, és az egyetlen élőlények, melyeket a Cangpo jobb partján megpillantottunk, gazellák és khjangok voltak.

Gyabnakhoz közeledtünk, ahhoz a helyhez, amely útlevelünkben az utolsó állomásként volt megjelölve. Itt gartoki barátunk hatásköre véget ért. De a döntés terhét, hogy mitévők legyünk, hamarosan levették a vállunkról, mert itt-tartózkodásunk harmadik napján hírnök jött Tradünből, és felszólított bennünket, hogy menjünk oda, amilyen gyorsan csak lehet, mert két magas rangú lhászai hivatalnok akar velünk beszélni. Nem esett nehezünkre a búcsú Gyabnaktól; helységnek alig volt nevezhető, mert bár Bongpa tartomány egyik szerzeteshivatalnokának a székhelye volt, csupán ebből az egyetlen házból állt, és a legközelebbi nomádsátor több mint egy órányi távolságra volt. Azonnal útra is keltünk.

A következő nap életem egyik legszebb napjaként fog emlékezetemben megmaradni. Menetelés közben egy idő múlva a messze távolban egy kolostor apró aranytornyocskáit láttuk feltűnni. A reggeli napfényben csillogó, hatalmas jégfalak emelkedtek föléjük. Lassan rájöttünk, hogy ezek a Himalája nyolcezres hegyei: a Dhaulagiri, az Annapurna és a Manaszlu! Látványuk lenyűgözött bennünket és még Kopp is, aki nem volt hegymászó, velünk lelkesedett. Minthogy Tradün filigrán kolostortornyocskáival a síkság másik végén feküdt, hosszú órákon át élveztük a gigászok látványát. Még akkor is megmaradt jókedvünk, amikor már a jéghideg Cacsun kellett átgázolnunk.

 

Egy aranytetős vörös kolostor: Tradün

 

Este lett, mire megérkeztünk Tradünbe. Mint valami mesebeli ház állt a dombon a lenyugvó nap utolsó sugaraiban ragyogva az aranytetős vörös kolostor. A szél ellen védve a dombhát mögött bújtak meg a helység házai, melyek szokás szerint napon szárított vályogtéglákból épültek. Ott állt már, és várt ránk némán az egész lakosság. Azonnal egy számunkra előkészített házba vezettek bennünket. Alig tettük le terheinket, amikor több szolga lépett be, és arra kértek, menjünk el az uraikhoz. Várakozással telve követtük őket a két magas rangú hivatalnok házához.

Suttogó szolgák tömegén keresztül vonultunk be egy nagyobb helyiségbe, ahol a legmagasabb helyen egy mosolygós, jóltáplált szerzetes, és mellette a vele egyenrangú világi hivatalnok ült. Valamivel lejjebb foglalt helyet az apát, Gyabnak szerzeteshivatalnoka és egy nepáli kereskedő. A kereskedő beszélt néhány szót angolul, és tolmácsként segített. Nekünk egy párnákból álló pad volt előkészítve, így nem kellett keresztbevetett lábakkal ülnünk, mint a tibetieknek. Teával és süteménnyel kínáltak bennünket és egyelőre halogatták a kérdezgetést. Végül látni akarták az útlevelünket. Körbeadogatták, gondosan vizsgálgatták. Aztán egy ideig nyomasztó csend volt. A két hivatalnok lassanként előállt kétségeivel: vajon tényleg németek volnánk-e? Egyszerűen nem tudták elhinni, hogy angol fogságból menekültünk, és inkább oroszokat vagy angolokat sejtettek bennünk. El kellett hoznunk a poggyászunkat, amit a ház udvarán a lehető legalaposabban átvizsgáltak. Fő gondjuk az volt, nincs-e adóvevő készülékünk és fegyverünk; és nehéz volt őket meggyőzni arról, hogy semmi ilyesmi nincs nálunk. Egy tibeti nyelvtan és egy történelemkönyv volt az egyetlen, amit poggyászunkból figyelemre méltattak. Útlevelünkben az állt, hogy Nepálba akarunk menni. Ez láthatólag kapóra jött nekik, mert ehhez minden segítséget megígértek. Úgy vélték, hogy akár már holnap útra kelhetnénk, és a Korelán át vezető úton két nap alatt Nepálba érhetnénk. Ez azonban nem felelt meg egészen a mi szándékainknak. Mindent el akartunk követni, hogy továbbra is Tibetben maradhassunk, és elhatároztuk, hogy ezért szívósan harcolunk. Menedékjogot kértünk, hivatkoztunk a semlegességi egyezményekre, és Tibet helyzetét Svájcéhoz hasonlítottuk. A hivatalnokok azonban, ha udvariasan is, de konokul ragaszkodtak útlevelünk előírásaihoz. Ugyanolyan makacsok maradtunk mi is. Azokban a hónapokban, amelyeket Tibetben töltöttünk, kissé jobban megismertük már az ázsiaiak mentalitását, és tudtuk, hogy nem szabad mindjárt mindenről lemondani. A legnagyobb nyugalomban zajlott a továbbiakban a beszélgetés, és ők egyre újabb és újabb csésze teák mellett elmesélték, hogy adóbeszedő körúton vannak, és hogy Lhászában nem olyan magas rangú hivatalnokok, mint itt.

Végül azzal a kijelentéssel búcsúztunk, hogy néhány napig még itt akarunk maradni.

Másnap a „bönpó”-k - így neveznek Tibetben minden magas rangú urat - ebédmeghívását hozták a szolgák. Remek kínai metélt leves várt ránk! Nagyon kiéhezettnek tűnhettünk, mert hatalmas mennyiséget tálaltak elénk. Amikor már a legjobb szándékkal sem tudtunk többet enni, még mindig kínáltak bennünket, és ekkor tanultuk meg, hogy Ázsiában hozzátartozik a jólneveltséghez megköszönni az ételt, még mielőtt jóllakunk. Az is nagy hatást tett ránk, hogy evőpálcikájukkal akár még a legapróbb rizsszemeket is tökéletesen ki tudták venni a tányérjukból. Egymásnak e kölcsönös megcsodálása nagyban hozzájárult a jókedv kialakulásához, és gyakran tört ki vidám nevetés mindkét oldalon. Utána még sört is felszolgáltak, ami csak fokozta a jó hangulatot. Megfigyeltem azonban, hogy a szerzetesek nem ittak belőle.

Lassanként a helyzetünkre terelődött a beszélgetés, és megtudtuk, hogy úgy határoztak, a tibeti tartózkodási engedély iránti kérelmünket levélben a lhászai központi kormány elé terjesztik. Együttesen fogalmaztunk egy angol nyelvű kérvényt, s azt jelenlétünkben csatolták a már előkészített saját levelükhöz. Teljes szertartásossággal lepecsételték, és átadták egy küldöncnek, aki nyomban útrakelt Lhászába.

Alig mertük megérteni, hogy ilyen barátságosan a pártunkat fogták, és ezenfelül még azt is megengedik, hogy Tradünben maradjunk, amíg Lhászából a válasz megérkezik. Minthogy az alacsonyabb rangú hivatalnokokkal szerzett tapasztalataink nem voltak a legjobbak, ennek az engedélynek az írásbeli megerősítését is kértük, amit meg is kaptunk. Szerfölött boldogan és sikerünkkel megelégedve tértünk vissza a szállásunkra. Alig értünk oda, amikor nyílt az ajtó, és súlyosan megrakodott szolgák léptek be. Lisztet, rizst, campát és négy levágott birkát adtak át nekünk. Először azt se tudtuk, mit is jelentsen ez, míg a polgármester, aki velük jött, értésünkre nem adta, hogy ezek a két hivatalnok ajándékai. Amikor köszönetet akartunk mondani, szerényen elhárította. Búcsúzóul néhány jótanácsot adott nekünk. Azt mondta, mivel itt nem helyénvaló az európainak segíteni, idő és türelem kell ahhoz, hogy célt érjünk.

Alig tudtuk elhinni sorsunk jóra fordultát. Tartózkodási engedély iránti kérvényünk útban volt Lhásza felé, és hónapokra el voltunk látva élelmiszerrel. Szilárd tető volt a fejünk fölött, és szolgáló rakott nekünk tüzet és hordott vizet. Tele voltunk hálával, és boldogok lettünk volna, ha lett volna valamink, amivel ezt kifejezhetjük a bönpóknak. Csupán néhány gyógyszert tudtunk nekik ajándékozni, de reméltük, hogy egyszer talán más körülmények között is köszönetet tudunk majd nekik mondani. Mint már Gartokban, úgy most itt is alkalmunk volt megtapasztalni a lhászai nemesség udvariasságát, amelyről annyi dicséretreméltó dolgot olvastam korábban, többek közt Sír Charles Bell könyveiben.

Mivel feltételeztük, hogy bizonyára hónapokig kell itt a lhászai válaszra várnunk, terveket kovácsoltunk, miként tölthetnénk el az időt. Feltétlenül kirándulni akartunk az Annapurna és a Dhaulagiri környékére és az északi síkságokra, a Csangthangba. Egy idő múlva azonban felkeresett bennünket az apát, és közölte velünk, hogy a várakozási engedélyt úgy kell értelmezni, hogy egy napnál hosszabb időre nem hagyhatjuk el a helységet. Kirándulhatunk, ahova akarunk, estére azonban mindig vissza kell térnünk. Abban az esetben, ha ezt nem tartjuk be, jelentést kell tennie Lhászában, és ez bizonyára nem lenne kedvező hatással a válaszra.

Megelégedtünk tehát rövid kirándulásokkal a közeli hegyekbe. Különösen egy magányosan álló, 7065 méter magas hegy, a Lungpo Kangri kapott meg bennünket, és mi gyakran örökítettük meg vázlatkönyvünkben bizarr alakját. Félreesőn állt a Transzhimalájában, hasonlóan a Kailáshoz és ezáltal volt különösen feltűnő.

Délen a Himalája óriásait csodálhattuk meg, bár csúcsaik még jó száz kilométernyi távolságban voltak. Egy nap aztán túl nagy lett a kísértés: Aufschnaiterrel a Tarszangri nevű csúcsot tűztük ki magunknak célul. Ahhoz azonban hogy hozzávezető utat találjunk, előbb az itt már nagyon széles Cangpón kellett átkelnünk. Tulajdonképpen volt itt jakbőrcsónakkal egy kompjárat, de a révészeknek parancsuk volt, hogy bennünket ne vigyenek át. Így számunkra nem maradt más lehetőség, mint átúszni a túlsó partra. Eközben az ár majdnem elvitte Aufschnaiter ruhásbatyuját, de én utánaúsztam és még idejében elkaptam. Kár lett volna értékes ruháiért! Maga a megmászás nehézség nélkül zajlott le. A mi hegyünkről gyönyörű kilátás nyílt tág bepillantást adva egy olyan hegyi világba, melynek csúcsait más alpinisták csak névről ismerhettek. Mivel fényképezőgépünk nem volt, csak vázlatokat készítettünk. Akadálytalanul térhettünk vissza a településre, mert örültek, hogy nem szöktünk meg.

Mivel Tradün a kereskedelmi forgalom legnagyobb átrakodóhelyeinek egyike volt, úgy zajlott itt minden, mint egy teherpályaudvaron. Egész hegyek halmozódtak fel naponta sóból, teából, gyapjúból, szárított barackból és sok más cikkből. Egy vagy két nap múlva aztán más karavánok továbbszállították az árukat. Jakok, öszvérek és juhok voltak a teherszállítók. Minduntalan új és új embertípusokat láttunk, s úgy éreztük, igen változatos itt az életünk.

Augusztusban az indiai monszun utózöngéjeként gyakran esett az eső. Szeptemberben szép lett az idő, és mi gyakran használtuk arra a napokat, hogy titokban halászni menjünk, vagy vajat és sajtot vásároljunk a nomádoknál.

Maga a falu körülbelül húsz házból állt, fölötte a kolostordomb, ahol mindössze hét szerzetes élt. A házak szorosan összezsúfolódtak, de mégis minden háznak saját kis udvara volt, ahol raktározták az árukat. Számunkra a legnagyobb csoda egy pár salátaágyás volt, alig nagyobbak két négyzetméternél. Néha sikerült kapnom ezekből az értékes zöld levelekből, gyógyszerekért cserébe. A falu lakosai valamilyen módon mind kereskedelemmel vagy szállítmányozással foglalkoztak. A nomádok elszórtan éltek a tradüni síkságon. Alkalmunk volt több vallási ünnepségen is részt venni. Különösen mély benyomást tett ránk az aratóünnep. Nemsokára az egész lakossággal jó viszonyban voltunk, és a gyógyszerekért cserébe többnyire meg tudtuk kapni mindazt, amire étkezésünk kiegészítésére szükségünk volt. Emellett orvosként is dolgoztunk, különösen a sebek és gyomorfájdalmak kezelésében értünk el jó eredményeket.

Hébe-hóba magas szintű látogatások szakították meg Tradünben az élet egyhangúságát. Különösen élénken maradt meg emlékezetemben a második karpön érkezése.

Már jóval előbb, mintsem neki magának vagy kíséretének nyoma lett volna, katonák jöttek, hogy jelentsék érkezését. Aztán megjött a szakácsa, aki azonnal hozzálátott az ebéd előkészítéséhez, és csak másnap jelent meg maga a karpön a főkaravánnal és harminc szolgából álló kíséretével. Az egész falu összefutott, természetesen velünk együtt. A magas rangú vendég és családja pompás öszvéreken lovagolt, és falusi elöljárók vagy szolgák kísértek minden családtagot az előkészített szállásokra. A karpön személyénél mélyebb benyomást tett ránk a lánya. Ő volt az első jólápolt fiatalasszony, akit 1939 óta láttunk, és igen csinosnak találtuk. Selyemből készült a ruhája, körmeit pirosra lakkozta, csak arcfestéket használt talán kissé többet a kelleténél. Szinte illatozott a tisztaságtól és a frissességtől. Megkérdeztük tőle, ő e a legszebb lány Lhászában, de ő azt válaszolta, hogy ott még sokkal csinosabbak vannak. Nagyon sajnáltuk, hogy ez a kedves társaság már egy nap múlva elutazott.

Falunknak nemsokára egy új vendéget kellett elszállásolnia. Egy kormányhivatalnok jött Nepálból zarándoklat ürügyével, de valójában minket keresett. Az volt az érzésünk, rá akar bennünket beszélni arra, hogy menjünk Nepálba. Azt mondta, a fővárosban Katmanduban befogadnának, munkát kapnánk, és az odautazást is a kormány szervezné meg, sőt útiköltségre 300 rúpia már rendelkezésünkre is áll. Mindez csábítóan hangzott, talán túlságosan is csábítóan, mert ismertük az angolok hatalmát Ázsiában...

Három hónap múlva türelmetlenkedni kezdtünk, és ezt az egymás közötti viszonyunk is kezdte megsínyleni. Kopp ismét jelezte, hogy szívesen tenne eleget a Nepálba szóló meghívásnak. Aufschnaiter, mint mindig, a saját útját járta. Négy juhot vásárolt málhásállatnak, és a Csangthangba akart menni. Ez ellenkezett ugyan első tervünkkel, hogy itt bevárjuk a lhászai levelet, de most már kételkedni kezdtünk a pozitív válaszban.

Aufschnaiter vesztette el elsőként a türelmét. Egyik délután útra kelt felpakolt juhaival és a várostól néhány kilométernyire tábort ütött. Kopp szintén csomagolni kezdett. A helyi hatóságok málhásállatokat ígértek neki, mert nagyon örültek elhatározásának, hogy Nepálba megy. Kevésbé tetszett nekik Aufschnaiter viselkedése, és ettől a naptól kezdve őrök aludtak az ajtónk előtt. De legnagyobb csodálkozásunkra Aufschnaiter már másnap visszaérkezett hozzánk a poggyászával. Juhait az éjjel a karámban farkasok támadták meg, és kettőt közülük felfaltak. Ez visszafordulásra kényszerítette őt és így egy estére még egyszer együtt voltunk mind a hárman.

Másnap Kopp az egész falu részvételével búcsút vett tőlünk. Hetünk közül, akik együtt szöktünk meg a táborból, és ötünk közül, akik Tibet felé indultunk, most már csak Aufschnaiter és én maradtunk. Mi ketten voltunk hegymászók ebben a csoportban, és mint ilyenek nyilván testileg és lelkileg a leginkább felkészültek a magányos és fáradalmakkal teli életre ebben az országban.

Közben november vége lett, és a karavánutak már elég néptelenek voltak. A gyabnaki szerzeteshivatalnok néhány juhot, és fűtéshez tizenkét teherrakomány jaktrágyát küldött nekünk. Ennek igen jó hasznát vettük, mert a hőmérséklet már mínusz tizenkét fokra süllyedt.

 

A továbbvonulást parancsoló levél

 

A tél ellenére elszántuk magunka, hogy Tradünből elmegyünk, akár levéllel, akár anélkül. Ezért élelmet gyűjtöttünk, és vásároltunk még egy jakot. Készülődésünk kellős közepén beállított hozzánk az apát azzal a hírrel, hogy levelünk érkezett. Amitől titokban féltünk, bekövetkezett: megtiltották a beutazást Tibet belsejébe. A levelet nem adták át személyesen, csak közölték, hogy nem kell a legrövidebb úton egyenesen Nepálba mennünk, hanem Tibet határain belül vonulhatunk Kjirong helységig. Onnan már csak nyolc mérföldnyire van a nepáli határ, és kétnapi járóföldre a főváros, Katmandu. Málhásállatokat és szolgákat kapunk az utazáshoz. A döntést azonnal elfogadtuk, mert az útvonal ismét beljebb vitt bennünket egy kicsit az ország belsejébe és minél tovább lehettünk itt legálisan, annál jobb volt.

December 17-én hagytuk el Tradünt, azt a helyet, amely több mint négy hónapra befogadott bennünket. Sohase nehezteltünk tibetiekre azért, mert nem volt szabad Lhászába mennünk, mert mindenki tudja, hogy útlevél nélkül külföldinek semelyik országban nem lehet tartózkodnia. Az, hogy a tibetiek ajándékaikkal és a szállítóeszközök rendelkezésre bocsátásával újra meg újra bebizonyították vendégszeretetüket, már egymagában is magasan fölébe helyezte őket más országok szokásainak. Bár akkor még nem becsültem őket annyira, mint ma, Aufschnaiter és én már csak ezért a szögesdrót nélküli nyolc hónapért is hálásak voltunk nekik.

Most tehát megint úton voltunk.

Két szolga kísért bennünket, egyikük vitte a mi „szentségünket”, a központi kormány kjirongi kerületi hivatalnokhoz intézett, gondosan becsomagolt levelét. Mindketten lovat kaptunk, és egy hajcsár vezette a két jakunkat. Már messziről látszott a karavánon, hogy tekintélyes emberek vannak itt úton - mások, mint az a három lezüllött csavargó, aki néhány hónappal ezelőtt az ellenkező irányból érkezett.

A Kjirongba vezető út ismét átvitt bennünket a Himalája vízválasztóján, délkeletre. A Cangpo már befagyott, amikor átkeltünk rajta, és a sátorban keservesen hidegek voltak az éjszakák.

Egyheti lovaglás után elértük Dzongkát. A házak fölött gomolygó vastag füstfelhő már messziről jelezte fekvését. Ez végre olyan helység volt, mely megérdemelte a „falu” nevet. A központban álló kolostort mintegy száz vályogház vette körül, s a falu határában mindenütt megművelt szántóföldek voltak. Dzongka két patak találkozásánál feküdt, melyek innen Koszicsu néven egyesülve törnek át a Himaláján Nepál felé. A települést egy körülbelül tíz méter magas várfal vette körül, mögötte pedig mindenen túlágaskodva egy pompás hatezres hegy állt, melyet a helybeliek Csögulharinak neveztek.

Éppen karácsony volt, amikor megérkeztünk, és ez volt az első táboron kívüli karácsonyesténk. Jó szállást utaltak ki nekünk, ami meglepően kényelmesen volt berendezve. Az erdőhatár csak kétnapi járásra volt innen, ezért a fa nem volt olyan nagyon becses, fel lehetett használni házépítésre és mindenféle házi szükségletre is. Egy kályhává átépített bádogtartály, melyben borókafa pattogott, kellemesen átfűtötte szobánkat. Este tibeti vajmécseseket gyújtottunk, és az ünnep tiszteletére nemsokára egy birkacomb főtt a fazekunkban.

Mint Tibetben általában, itt sem voltak nyilvános szállóhelyek, hanem minden utasnak magánszállást utalt ki a hatóság. A kiutalás meghatározott sorrendben történik, s ez az államnak lerovandó adók egy részét képezi. Bár eredetileg nem terveztünk hosszabb itt-tartózkodást, a súlyos havazások miatt mégis csaknem egy hónapra itt ragadtunk Dzongkában. Sűrű pelyhekben havazott napokig, és megszakadt minden forgalom.

Néhány magas rangú hivatalnok élt itt, és csakhamar összebarátkoztunk velük. Már egészen jól beszéltünk tibetiül, így hosszabb beszélgetések során megismertük az ország sok szokását. 1944. szilveszter estéje szép csendben telt el, de gondolataink többet jártak otthon, mint valaha.

A várakozás napjaiban, amikor csak tehettük, kirándultunk a környékre. Sok homokkőbarlang volt ott, valóságos kincsesbányák, mert fából és agyagból készült régi istenszobrokat és tibeti vallásos könyvekből való lapokat is találtunk ott. Valószínűleg áldozati ajándékok voltak azoknak a szenteknek, akik régebben ezekben a barlangokban éltek.

Január 19-én már járhatóak voltak annyira az utak, hogy egy óriási jakkaravánnal elindulhattunk. Elöl rakomány nélküli jakok haladtak, melyek utat törtek a mély hóban, s ebben a szerepben szemmel láthatólag igen jól érezték magukat. A völgy nemsokára szakadékká szűkült, és csupán az első két napon tizenkét hidat számoltunk meg a folyón. Ezek az én csangthangi jakomat megrémítették, és semmi szín alatt nem akart rálépni a hidakra. A karavánhajcsárok a segítségünkre siettek, így sikerült végül hátulról tolva, elölről húzva átvinni. Már korábban figyelmeztettek, hogy ne vigyem magammal Kjirongba, én azonban nem akartam tőle megválni, mert még nem adtuk fel szökési terveinket.

Hőmérőm egész idő alatt rendületlenül mínusz 30 fokot mutatott. Ott megállt, mert tovább nem terjedt a skála. Egyszer egy szakadékban egy sziklafalon kínai feliratot fedeztünk fel. Annak az 1792-es Nepál elleni kínai hadjáratnak az emléke volt ez, amelynek során egy egész hadsereg vonult ezer meg ezer kilométeren át egészen Katmandu kapujáig.

Mély benyomást tett ránk egy sziklakolostor Longda falu közelében. Kétszáz méterrel a völgy fölött vörös templomok és kolostorcellák tapadtak madárfészkek módjára a sziklához. Aufschnaiter és én felmásztunk a lavinaveszélyes lejtőkön, eközben megint remek kilátásunk volt a Himalájára. Néhány szerzetest és szerzetesnőt találtunk ott, és tőlük megtudtuk, hogy ez Milarepa kolostora, a híres tibeti szenté és költőé, aki a XI. században élt itt. A kolostor neve Trakar Taszo volt. Nagyon is meg tudtuk érteni, hogy ez a gyönyörű környék és a kolostor egyedülálló fekvése szinte tökéletes hely arra, hogy egy fogékony lelket elmélkedésre és költészetre ösztönözzön. Nehezünkre esett megválni tőle, és szilárdan eltökéltük, hogy ide újból visszatérünk.

A hó egyre ritkább lett, nemsokára elértük az erdőhatárt, és ezzel egyenesen a trópusi vidékre értünk. A téli ruha, amit a kormánytól kaptunk, túl meleg lett. Már elértük a Kjirong előtti utolsó állomásunkat, Drothangot, egy zöld rétek közé ágyazott kis falucskát.

Egy hétre volt szükségünk a Kjirongig vezető útszakaszhoz, melyet pedig jó útviszonyok mellett három nap alatt, egy futárnak egy nap alatt lehet megtenni.

 

Kjirong, a boldogság falva

 

Kjirong szó szerint azt jelenti, hogy „a boldogság falva”, és ezt a nevet meg is érdemli. Egész életemben vágyakozni fogok e hely után, és ha magam választhatnám meg, hol töltsem el életem alkonyát, Kjirongot választanám. Vörös cédrusfából építenék magamnak házat, és a hegyekről lezúduló számtalan patak egyikét keresztülvezetném a kertemen. Ebben a kertben majdnem minden gyümölcs megteremne, mert 2770 méter magasan fekszik ugyan a hely, de majdnem a 28. szélességi fokon.

Amikor januárban megérkeztünk, éppen nulla fok volt, és még a leghidegebb hőmérséklet is csak mínusz tíz fok körüli. Az évszakok hasonlóak, mint nálunk az Alpesekben, de a vegetáció már a trópusival határos. Egész évben síelni lehetne itt a Himalájában és nyáron egész sor hat- és hétezer méter magas hegyet lehetne megmászni.

A falu körülbelül nyolcvan házból állt, és két kerületi kormányzónak volt a székhelye, akiknek igazgatási körzetébe harminc környékbeli falu tartozott. Később megtudtuk, mi voltunk az első európaiak Kjirongban, és a lakosság nagy álmélkodással figyelte érkezésünket. Itt is kiutaltak nekünk egy szállást, ezúttal egy nagygazdánál. A háznak rendes alapfalai voltak, ezen állt a fából készült falazat; zsindellyel volt fedve, és nehezékül kövek voltak a tetején. Nagyon emlékeztetett a mi tiroli házainkra, mint ahogy általában az egész falu nyugodtan lehetett volna valahol az Alpesekben. Csak a tetőkön kémények helyett tarka imazászlók voltak. E zászlóknak mindig öt színárnyalata van, melyek mindegyike jelképes értelmet hordoz.

A ház földszintjén voltak a tehenek és lovak. Vastag famennyezet választotta el az istállókat az első emelettől, a család lakószobáitól. Ezeket csak kívülről, az udvarról lehetett egy létrán át elérni. Szalmával töltött vastag párnarétegek helyettesítették az ágyat és az ülőalkalmatosságokat, mellettük alacsony kis asztalkák álltak, tarkára festett szekrények őrizték az ünneplőruhákat, és a sohasem hiányzó, fából faragott házioltár előtt vajmécsesek égtek. Télen az egész család egy tölgyfával táplált óriási nyílt tűz körül gyűlik össze. Mindnyájan körben ülnek a fapadlón, és teájukat szürcsölik.

Az a szoba, melyet Aufschnaiternek és nekem kiutaltak, meglehetősen kicsi volt, úgyhogy nemsokára átköltöztem a szomszédos szénapajtába. Míg neki a patkányokkal és poloskákkal kellett állandó harcot vívnia, az én ellenfeleim az egerek és a bolhák voltak. Sohasem sikerült rajtuk úrrá lennem, de minden kellemetlenségért bőven kárpótolt az a pazar kilátás, ami a rododendronerdők fölötti magasba nyúló gleccserekre nyílt.

Noha kaptunk egy szolgát is, tisztasági okokból inkább magunk főztünk. A szobánkban volt egy tűzhely, és a fát ingyen kaptuk. Így csak nagyon kevés pénzt költöttünk, mert amit élelmiszerekre kiadtunk, az fejenként és havonta nem tett ki többet száz schillingnél. Egy nadrágot is varrattam magamnak - a szabószámla öt schilling volt.

A főélelem ezen a vidéken is a campa volt. Itt azt is láttuk, hogyan készítik. Egy vaslábasban homokot hevítenek izzóan forróvá, majd árpaszemeket kevernek hozzá. Az árpaszemek a hőségtől szétpattannak. Aztán egy fínomhálójú szitával a homokot elválasztják az árpaszemektől és ezeket finomra megőrlik. Jószagú lisztet kapnak így, amit vajas teával többnyire tésztává habarnak, és úgy eszik meg. A habaráshoz sört vagy tejet is lehet használni. A tibetiek nagyon leleményesek a campaételek készítésében, melyek naponta többször kerülnek az asztalukra. Mi is hozzászoktunk már ehhez az ételhez, de annál kevésbé a vajas teához. Ez nekünk, európaiaknak nagyon különös elkészítési módja a teának. Kínából téglaalakúra préselt durva teát hoznak be, mely főleg kocsányokból és hulladékból áll. Ebből aztán a tibetiek egy sötét lét főznek, órákra, gyakran napokra előre. Főzés közben sok sót és egy kevés szódát tesznek hozzá, leszűrik, és egy vajasbödönfélébe öntik. Most a tea mennyiségének és a megkívánt minőségnek megfelelő arányban vajat tesznek hozzá és alaposan összekeverik. A vaj sajnos többnyire nem friss, mert a jakbőrökben hónapokig, gyakran évekig tárolják. A vajas tea íze ezért az európaiak számára eleinte kimondottan visszataszító, én is csak lassanként tudtam hozzászokni. A tibetiek is többre becsülik a friss vajat az avasnál, mert a vajas tea nemzeti italuk, és sokszor hatvanszor is isznak belőle naponta. E két fő élelmiszeren kívül van még rizs, hajdina, kukorica, burgonya, répa, hagyma, bab és retek. A hús ritkaság. Mivelhogy Kjirong egy különösen szent hely, itt sohasem ölnek állatot. Hús csak akkor került az asztalra, ha más vidékről hozták, vagy ha - ami gyakran megesett - medvék vagy párducok ragadtak el egy állatot, és meghagytak valamit a zsákmányból. Ezzel a felfogással összeegyeztethetetlennek tűnt nekem, hogy minden ősszel körülbelül 15.000 juhot hajtanak át a falun Nepálba, a vágóhídra és hogy Kjirong ezért vámot szed.

Mindjárt itt-tartózkodásunk elején bemutatkozó látogatást tettünk a kerületi vezetőknél. Menetlevelünket a szolga már átadta, és a bönpók azt hitték, hogy azonnal tovább fogunk menni Nepálba. Ez azonban egyáltalán nem állt szándékunkban, és közöltük velük, hogy szívesen maradnánk egy ideig Kjirongban. Higgadtan fogadták elhatározásunkat, és kérésünkre megígérték, hogy döntésünkről jelentést tesznek Lhászának. Meglátogattuk Nepál képviselőjét is, aki igyekezett vonzónak feltüntetni országát. Mi azonban időközben megtudtuk, hogy Koppot Nepál fővárosából néhány napi tartózkodás után visszatoloncolták a táborba, Indiába. Az a sok csábító hitegetés, hogy autó, kerékpár és mozi vár majd ott ránk, nem hatott.

A Nepállal való szoros kereskedelmi kapcsolatok miatt ezen a vidéken alig volt tibeti pénz, az uralkodó valuta a khotrang volt. A lakosság zöme kacara, ez egy tibeti-nepáli keverék faj. A kacarák megközelítően sem olyan kellemes és vidám emberek, mint a tisztán tibetiek, és sem az egyik, sem a másik nép nem tiszteli őket igazán.

A Ihászai kormánytól nem remélhettünk semmiféle tartózkodási engedélyt; Nepálban kiutasítás várt ránk. Így azt terveztük, hogy egyelőre ebben a mesefaluban üdülünk, és addig maradunk itt, amíg egy új szökési tervet ki nem dolgozunk. Akkor még nem is sejtettük, hogy csaknem kilenc hónapig fogunk Kjirongban maradni.

Az unalmat nem ismertük. Vastag naplókat töltöttünk meg a tibetiek szokásaival és erkölcseivel kapcsolatos megfigyeléseinkkel. Szinte alig múlt el nap, hogy ne kirándultunk volna a közelebbi vagy távolabbi környékre. Aufschnaiter, aki a müncheni Himalája-alapítvány titkára volt, felhasználta az alkalmat és szorgalmasan térképeket rajzolt. Míg az e vidéket ábrázoló részlettérképünkön csupán három név volt feltüntetve, mi több mint kétszázat gyűjtöttünk össze. Így nemcsak a szabadságunkat élveztük, hanem hasznos elfoglaltságokkal töltöttük az időnket.

Egyre messzebb tájakra tettünk kirándulásokat. Az emberek megszokták jelenlétünket, és nem zaklatott bennünket senki. A legnagyobb vonzerőt természetesen a hegyek és a Kjirong körüli forró gyógyforrások jelentették. Több ilyen hőforrás volt itt, és a legforróbb közülük a bambuszdzsungel kellős közepén, a jéghideg Koszicsu partján fakadt. Szinte forrva buggyant ki a víz a földből, ahonnan egy mesterségesen épített medencébe vezették. Ott még mindig körülbelül negyven fokos volt. Váltófürdőket vettem, felváltva a forrásba, illetve a Koszi gleccservizébe merültem.

Tavasszal szabályos fürdőidény volt a forrásoknál. Csapatostól vonultak ki a tibetiek, bambuszkunyhók sokasága jelent meg, és élénk volt a sürgés-forgás a máskülönben magányos helyen, amely kétórányi távolságra van Kjirongtól. Férfiak és nők fürdőztek a medencében meztelenül, vidáman csevegve, nevetgélve. E források látogatása sok család számára a nyaralást jelentette. Holmijuk között néhány hordó sör is volt, és egy vagy két hetet töltöttek el ilyenkor valamelyik bambuszkunyhóban. A nemesemberek sem vetették meg ezt a helyet, és egész szolgakaravánokkal utaznak a forrásokhoz. Ám a fürdőidény nem tart sokáig, mert nyáron, a hóolvadás idején, a folyó vízbefojtja a forrást.

Kjirongban megismerkedtem egy szerzetessel is, aki a lhászai orvostudományi iskolán végezte tanulmányait. Nagy volt a tekintélye, és bőségesen meg tudott élni azokból az élelmiszerekből, melyeket honoráriumként kapott. Gyógymódjai igen különbözőek voltak. Egyikük abból állt, hogy egy imapecsétet nyomott a fájdalmas helyre, ami a hisztérikus betegségeknél eredménnyel is járt. Nehéz eseteknél izzó vassal lyukat égetett a bőrbe. Magam is tanúja voltam egyszer, amikor valakit, akiről már lemondtak, ájultságából fölélesztett ezzel a módszerrel, de némely páciensnek ez a gyógymód semmit sem használt. Háziállatoknál is alkalmazták ezt a drasztikus módszert. Mivel magam is félig orvosnak számítottam, és mindig nagyon érdekelt az orvostudomány, hosszú beszélgetéseket folytattam a szerzetessel.

 

Első Újévünk Tibetben

 

Február közepén átéltük első tibeti Újévünket. Az évszámítás a holdnaptár szerint történik, és az éveknek kettős nevük van, melyek állatokra és elemekre utalnak. Az Újév ünnepe Buddha születésnapja és halálának évfordulója mellett az év legnagyobb eseménye. Már éjjel hallottuk a kolduló- és vándorszerzetesek lármázását, akik házról-házra járva ajándékokat gyűjtenek. Reggel imazászlókkal díszített, frissen vágott fenyőket állítanak a háztetőkre, vallásos rigmusokat szavalnak ünnepélyesen és campát áldoznak az isteneknek. A nagyszámú templomban a lakosság vajáldozatokat ajánl fel, amíg csak az óriási rézüstök ki nem csordulnak. Hitük szerint csak ekkor elégedettek az istenek, és csak ekkor fogják őket az új esztendőben megsegíteni. Fehér selyemszalagokat is helyeznek hódolatuk jeléül az aranyszobrok elé, melyeket tiszteletteljesen érintenek meg homlokukkal.

Legyen akár szegény vagy gazdag, teljes odaadással és minden belső kétely nélkül jön el mindenki, hogy az isteneknek áldozzon, és áldásukat kérje. Alig van nép, mely ennyire egységesen követné vallását, és ilyen természetességgel élne annak szabályai szerint. Emiatt mindig is nagyon irigyeltem a tibetieket, mert én bár Ázsiában megismertem az utat a meditációhoz, a végső kérdésekre sohasem találtam meg a választ. De ebben az országban megtanultam nyugalommal szemlélni a világ eseményeit és nem hányódni zaklatott gondolataim közt.

Az Újév ünnepén nemcsak imádkozott, hét napig táncolt, énekelt és ivott is a nép. Ünnepi lakoma volt minden házban, és ezekre bennünket is meghívtak.

A mi házunkban sajnos egy igen szomorú esemény zavarta meg az ünnep örömét. Egyik nap a háziasszonyunk ifjabb húgának a szobájába hívtak. EI volt sötétítve, és csak akkor vettem észre, hogy egy fekhely mellett állok, amikor egy forró kéz érintett meg. Amikor szemem hozzászokott a sötétséghez, alig palástolható rémülettel hőköltem hátra. Teljesen eltorzulva feküdt előttem a két nappal azelőtt még egészséges, csinos leány. Még laikus létemre is rögtön tisztában voltam azzal, hogy himlőben betegedett meg. Igyekeztem megvigasztalni, amennyire tudtam, de aztán gyorsan kifordultam onnan, és olyan alaposan megmosakodtam, amennyire csak lehetett. Itt már nem volt segítség, és csak azt remélhettem, hogy nem tör ki járvány. Aufschnaiter is meglátogatta őt, és megerősítette diagnózisomat. Két napra rá meghalt.

Megvolt hát a szomorú alkalom, hogy az ünnepi örömök után egy tibeti temetési szertartást is megismerjünk. A feldíszített fenyőfát, az ünnepi öröm jelképét leszedték a háztetőről és már másnap pirkadatkor fehér lepedőbe burkolták a holttestet, és három hivatásos hullaszállító a hátán kivitte a házból. Később mi követtük a csoportot. Nem messze a településen kívül, egy magasabban fekvő helyen - melyet a számtalan szálldosó keselyűről és varjúról már messziről fel lehetett ismerni - az egyik ember fejszével feldarabolta a holttestet. A másik mellette ült, imákat mormolt, és egy kis kézidobon játszott. A harmadik a mohó madarakat zavarta el és időről időre sört vagy teát nyújtott a másik kettőnek erősítésül. A hulla csontjait is szétzúzták, hogy a madarak azokat is elfogyaszthassák, és a holttestből ne maradjon meg semmi.

Bármily barbár dolognak is tűnt az egész, mélyen vallásos motívumok irányították a cselekményt. A tibetiek azt óhajtják, hogy a testük, melynek a lélek nélkül nincs jelentősége, a haláluk után nyomtalanul eltűnjön. A nemesemberek és a magas rangú lámák holttestét elégetik, de a nép körében szokásos temetkezési mód az égbe temetés, és csak az egészen szegények holttestét - akiknek még ez is túlságosan drága - dobják a folyóba. Ott aztán a halak veszik át a keselyűk szerepét. Ha szegény emberek csúnya betegségben halnak meg, külön erre a célra kijelölt emberek temetik el őket, akiket az állam fizet.

A himlőjárvány szerencsére nem terjedt tovább, és csak kevesen haltak meg. A mi házunkban negyvenkilenc napig gyász volt, aztán egy új imazászlófát tűztek a háztetőre. Ehhez a szertartáshoz sok szerzetes jelent meg, imákat mondtak és azokat zenével kísérték. Mindez természetesen pénzbe kerül, és a tibetiek ilyenkor rendszerint eladják az elhunyt ékszereit vagy egyéb jószágát, hogy kifizethessék a szertartásokat és a sok vajmécsest.

Ebben az időben minden nap kirándultunk, és a remek hó arra csábított bennünket, hogy síléceket készítsünk magunknak. Aufschnaiter két nyírfatörzset hozott, melyeket nyersen kiszabattunk, és a tűzhely fölött megszárítottunk. Én botokat és szíjakat készítettem, és egy asztalos segítségével egészen elfogadható sílécek lettek a fatörzsekből. A tűz fölött aztán megfelelően hajlítottam az orrokat, és kövek közé szorítva megadtam nekik a szükséges feszültséget. Nagyon örültünk, hogy síléceink ilyen jól néztek ki, és kíváncsiak voltunk, hogyan válnak majd be. Mint derült égből a villámcsapás, úgy érintett bennünket a hír, mikor másnap a bönpók megtiltották nekünk Kjirong elhagyását a legeslegközelebbi környékre rendezett kirándulásokat leszámítva. Erélyes tiltakozásunkra azt az átlátszó magyarázatot adták, hogy Németország hatalmas ország és ha a hegyek között valami bajunk történne, a német kormány tiltakozása rájuk nézve súlyos büntetéssel járna. A bönpók nem engedtek tilalmukból, és igyekeztek minket meggyőzni arról, hogy a medvék, párducok és vadkutyák nagy veszélyt jelentenek számunkra. Nem nagyon hittünk az aggodalmuknak, inkább az volt az érzésünk, hogy a babonás lakosság attól fél, hogy kirándulásainkkal megharagíthatjuk a hegyekben lakozó jó szellemeket. Pillanatnyilag azonban nem volt más választásunk, mint engedni.

A következő hetekben tartottuk magunkat az előíráshoz, de aztán nem tudtunk tovább ellen-állni annak a vágyunknak, hogy síelhessünk. Hó- és jéglejtők tekintettek le ránk csábítóan, s egy szép napon cselhez folyamodtunk. Az egyik hőforrás mellett, mely csak félórányi távolságra volt, ideiglenes szállást rendeztem be magamnak. Néhány nap múlva, amikor az emberek már megszokták távollétemet, éjnek idején elhoztam a síléceket, és a holdvilágnál fölvittem őket a lejtőkön egy darabig. Másnap Aufschnaiter és én fölmentünk az erdőhatár fölé, és élveztük a Himalája közepén a pompás havat. Mindketten meglepődtünk, hogy ilyen hosszú megszakítás után milyen jól megy még mindig a síelés. Mivel nem csíptek el bennünket, később még egyszer kiélveztük a síelési lehetőséget. Aztán eltörtük a léceket és eldugtuk ezeknek a tibetiek számára oly ijesztő szerszámoknak a maradványait. Így sohasem tudták meg Kjirongban az emberek, vajon „lovagoltunk-e” a havon, ahogyan ezt ők nevezték.

Közben kitavaszodott, elkezdődött a munka a szántóföldeken, és pompásan zöldellt a téli vetés. Mint a katolikus országokban, úgy itt is megáldották a papok a határt. Hosszú körmenet élén vitték a szerzetesek a tibeti biblia száznyolc kötetét a falu körül. Közben mindenki imádkozott, és a szerzetesek a hangszereiken játszottak.

Minél melegebbre fordult az idő, annál rosszabbul érezte magát az én jakom. Láza volt, és a helybeli állatorvos úgy vélte, hogy csak medveepe segíthet rajta. Inkább, hogy igazat adjak neki, semmint meggyőződésből, megvettem ezt a drága szert, és egyáltalán nem csodálkoztam, amikor a kúrának nem volt semmi hatása. Aztán kecskeepét és pézsmát ajánlottak, és én tudat alatt mégiscsak reméltem, hogy a tibetiek ezirányú tapasztalatai meg fogják menteni drága állatomat. De néhány nap múlva nem maradt más hátra, mint szegény Ármint levágatni, hogy legalább a húsát megmentsem.

Ilyen szükségesetekre egy mészáros volt itt, akinek mint valami kitaszítottnak, a falu szélén kellett élnie. Ott tanyáztak a kovácsok is, mert az ő mesterségük Tibetben a legalacsonyabb rendűnek számít. A mészáros fizetségként a jak lábait, fejét és belső részeit kapja. A mód, ahogyan az állatot megölte, gyors volt, és nekem humánusabbnak tűnt, mint ahogy nálunk szokásos. Egy villámgyors metszéssel szívtájékon fölnyitotta a testet, belenyúlt a kezével és leszakította a főütőeret a szívről. Az állat azonnal halott volt. Minthogy ennél a műveletnél az állat összekötözött lábakkal a hátán fekszik, a vér a hasüregben marad. A húst földarabolták, és a nyílt tűz fölött megfüstölték. Mivel ezidőtájt új szökési terveink voltak, ez megadta a szükséges élelmiszerkészlet alapját.

Dzongkában ebben az időben járvány tört ki, melyben már nagyon sok ember meghalt. A nemes kerületi hivatalnok, akinek bájos fiatal felesége és négy gyermeke volt, biztonságba akarta helyezni a családját, és ezért Kjirongba jött. A járvány tünetei egy dizentériaszerű betegségre mutattak. A gyermekekben sajnos már megvoltak a ragály csírái, és egymás után betegedtek meg. A birtokomban volt még egy kevés yatren, ami dizentéria ellen a legjobb szernek számít, és fölajánlottam a családnak abban a reményben, hogy még segíteni tudok. Nagy áldozat volt ez Aufschnaitertől és tőlem, mert szükség esetére a magunk számára őriztük ezeket az utolsó gyógyszereket. Sajnos nem használt, és a gyermekek közül három meghalt. A legkisebbet, aki legutoljára betegedett meg, és már nem kaphatott yatrent, mindenáron meg akartuk menteni. Azt javasoltuk a szülőknek, küldjenek gyorsfutárral székletpróbát Katmanduba, hogy a leletnek megfelelő helyes gyógyszert beszereztethessék. Aufschnaiter ebből a célból egy angol nyelvű levelet írt a kórháznak. Ezt a levelet sajnos nem küldték el, és a gyermeket csak a szerzetesek kezelték, még egy inkarnált lámát is hívtak ide messze földről, de minden fáradozás hiábavaló maradt. Tíz nap múlva ez a gyermek is meghalt. Bármily szomorú volt is ez az eset, nekünk igazolást jelentett, mert ha az utolsó gyermek meggyógyult volna, bennünket a többi gyilkosainak tartottak volna.

A szülők és több felnőtt is megbetegedett, de ők életben maradtak. A szülőkkel még hosszú ideig szívélyes barátság kötött össze bennünket. Bár ez a veszteség teljesen letörte őket, fájdalmukat némileg mégis enyhítette az újraszületésben való hit. Hosszabb ideig maradtak még Kjirongban egy remetelakban, és mi gyakran meglátogattuk őket. A férfit Vangdülának hívták, és haladó gondolkodású, felvilágosodott ember volt. Nagyon érdeklődő volt, sokat kellett neki a nagyvilágról mesélnünk és kívánságára Aufschnaiter egy világtérképet is rajzolt neki fejből. Felesége egy 22 éves tibeti szépség volt, folyékonyan beszélt hindu nyelven, amit Indiában töltött iskolaévei alatt tanult meg. Ritka jó házaséletet éltek.

Sok év múlva hallottunk megint tragikus sorsukról. Amikor végre megint gyermekük született, a fiatalasszony gyermekágyban meghalt, és Vangdüla fájdalmában megőrült. Egyike volt a legrokonszenvesebb tibetieknek, akiket megismertem, és sorsa mélyen megindított.

 

Tartózkodási gondok

 

A nyár során megint maguk elé rendeltek bennünket a bönpók. Ezúttal erélyesen felszólítottak, hogy szabjunk időbeli határt itt-tartózkodásunknak.

Nepáli kereskedőktől és újságokból időközben megtudtuk, hogy a háború véget ért. Tudomásunk volt róla, hogy az angolok az első világháborút követően csak két év múlva szüntették meg fogolytáboraikat Indiában. Semmi kedvünk nem volt most a szabadságunkat elveszteni. Szilárd elhatározásunk volt még egyszer megkockáztatni, hogy behatoljunk az ország belsejébe. Tibet egyre jobban elbűvölt bennünket, úgyhogy mindent el akartunk követni, hogy még jobban kifürkészhessük. Most már jó nyelvismeretekkel rendelkeztünk, és sok tapasztalatot is gyűjtöttünk. Mi akadályozhatna hát bennünket? Hegymászók voltunk mindketten, és megismételhetetlen alkalom volt ez a Himalája, és a nomádok területein feljegyzéseket készíteni. A reményt, hogy hamarosan hazajuthatunk, rég föladtuk már. Tibet északi síkságain át szerettünk volna most Kínába jutni, hogy ott esetleg munkát kapjunk. A háború befejeződése miatt eredeti célunk, a japán vonalak elérése tárgytalanná vált.

Megígértük tehát a bönpóknak, hogy ősszel elhagyjuk a falut, ha cserébe újra mozgási szabadságot kapunk. Ezt engedélyezték is, és ettől a naptól kezdve kirándulásainknak az volt a fő célja, hogy a hegységben olyan hágót találjunk, amelyen át Dzongka érintése nélkül elérhető a tibeti fennsík.

E nyári kirándulások során megismertük a környék állatvilágát. A legkülönbözőbb állatfa-jokra akadtunk, még olyan majomfajtákat is láttunk, amelyek Nepálból a Koszicsu szakadékain át jöhettek fel idáig. Hallottunk teheneket, jakokat megtámadó párducokról, amiket a helybeliek megpróbáltak csapdával elfogni. A medvék ellen mindig tartottam a zsebemben egy cigarettás dobozt tele paprikával. A medve nappal veszélyes, akkor megtámadja az embert, erről néhány favágó mély arcsebei is tanúskodtak. Éjjel elég egy égő fadarab, hogy a medvét elűzze.

Az erdőhatáron egyszer a friss havon mély nyomokat találtam, melyeket sehogysem tudtam megfejteni, és amelyek származhattak volna akár embertől is. Bizonyára volnának olyanok, akik a legendás yetire következtettek volna ezeket a nyomokat látva.

Mindig gondom volt arra, hogy fizikailag jó erőnlétben maradjak. Tennivalóban nem volt hiány. Vagy a mezőn segítettem a cséplésnél, vagy fát döntöttem, máskor forgácsokat vágtam a szurkos erdei fenyőkről. Az éghajlat és a nehéz munka miatt a tibetiek is testileg kitartó emberek, és szeretik erejüket sportküzdelmekben is összemérni.

Minden évben egyszer egy több napig tartó, igazi sportünnepélyt rendeztek Kjirongban. Lóverseny, nyilazás távolba és magasba, távol- és magasugrás voltak a fő versenyszámok. A kivételesen erős emberek számára volt még egy versenyszám, egy nehéz követ kellett felemelni, és egy meghatározott távolságra elvinni.

Mindenki nagy mulatságára néhány versenyszámban én is indultam. Versenyfutásban majdnem győztes lettem. A tömegstart után csaknem egész idő alatt vezettem, de nem számoltam az országban szokásos módszerekkel. Az utolsó, legmeredekebb szakaszon a résztvevők egyike utolért, és elkapta a nadrágom fenekét. Ettől annyira elképedtem, hogy megálltam és hátranéztem. A kópé csak erre várt, megelőzött, és előttem érintette meg a célkövet. Ilyen trükkökre nem voltam felkészülve, és általános derültség közepette csak a második helyezettnek járó csokrot vehettem át.

Tibetben csak a férfiak vesznek részt a sportversenyeken, a nők - mit sem tudván az emancipációról - pikniket rendeznek és sört töltenek a poharakba.

Kjirongban egyébként is változatos volt az élet. Nyáron naponta karavánok vonultak itt át. A nepáli rizsaratás után kosarakban hozták a rizst a nők és férfiak, és itt sóra cserélték. A só egyike Tibet legfontosabb kiviteli cikkeinek. A Csangthang lefolyás nélküli tavaiból nyerik. Hónapokig van úton jak- és juhháton a határig, ahol előnyösen cserélik át rizsre, mert a sónak nagyobb az értéke.

A szállítás Kjirongból Nepálba csak kulikkal lehetséges; az utak szűk szakadékokon vezetnek át, és gyakran még lépcsőket is kell a sziklába vágni, hogy át lehessen kelni. A teherhordók nagy része nepáli asszony, akik olcsó ékszereket viselnek, és vastag, izmos lábuk kivillan a rövid szoknya alól.

Egy alkalommal egy rendkívüli élményben is részünk volt, mikor megfigyeltük a nepáliakat, hogyan keresnek mézet. A tibetieknek tiltja a hitük, hogy élelmet vegyenek el az állatoktól. De mivel itt is, mint mindenütt a világon, szeretnek a tilalmak alól kibúvót találni, szívesen fizetnek inkább érte egy keveset. A mézet, amely tulajdonképpen ingyen jutna nekik, átengedik a nepáliaknak, és aztán megvásárolják tőlük ezt a kedvelt nyalánkságot.

A mézkeresés nagyon merész vállalkozás, mert a méhek lépjeiket általában a mély szakadékok sziklakiugrásai alá rejtik. Hosszú bambuszlétrákat eresztenek tehát le a mélybe, és azokon másznak le a férfiak a levegőben szabadon ide-oda lengve, gyakran hetven-nyolcvan méteres mélységek fölött. Alattuk folyik a Koszi, és egyetlen kötélszakadás a biztos halált jelenti. Füstcsóvák tartják távol a feldühödött méheket, mialatt a férfiak a lépeket begyűjtik. Egy tartályokkal felszerelt másik kötélen húzzák fel aztán a zsákmányt. Ehhez a vállalkozáshoz tökéletes összmunka szükséges, mert a kiáltások vagy a jelzések elvesznének a folyó zúgásában. Egy hétig dolgozott tizenegy ember a szakadékban, és a méz ára a legtávolabbról sem volt arányban azokkal a veszélyekkel, amelyeket magukra vállaltak. Nagyon sajnáltam akkor, hogy nem volt filmfelvevő-gépem, hogy megörökíthessem ezt a kalandot.

Amikor a nyár súlyos esőzései elmúltak, kezdtük a hosszú völgyeket rendszeresen átkutatni. Gyakran napokig távol maradtunk, és élelmet, rajzeszközöket és iránytűt is vittünk magunkkal. Aztán a havasi legelőkön éltünk, együtt a pásztorokkal, akik úgy, mint nálunk, a nyári hónapokban a buja hegyi réteken gondozzák a marhákat. Százával legelnek a tehenek és nőstényjakok a zöld havasi réteken a gleccservilág kellős közepén. Gyakran segítettem vajat köpülni, és örültem az aranysárga, friss jutalomnak. Hogy a vaj gyorsabban megszilárduljon, jeget hoznak a közeli gleccserekről, és beledobják a tejessajtárokba.

Minden lakott kunyhónál találkozik az ember harapós, támadó kedvű kutyákkal. Többnyire láncon vannak, és ugatásukkal éjjel megvédik az összetömörült nyájat a párducok, farkasok és vadkutyák ellen. Már természettől fogva erős testalkatúak, és a szokásos táplálék, a tej és a nyers borjúhús óriási erőt ad nekik, és különösen veszélyessé teszi őket. Nem egy kellemetlen találkozásom volt velük. Jöttömre egyszer letépte magát a láncáról egy kutya, és a torkomnak ugrott. Védekeztem ellene, ő beleakaszkodott a fogaival a karomba, és csak heves birkózás után engedett el. Rongyokban lógott a ruha a testemről, de a kutya is mozdulatlanul terült el a földön. Ingem maradványaival bekötöttem sebeimet, melyeknek mély hegei még ma is megvannak. Sérüléseim mindazonáltal gyorsan gyógyultak a gyógyforrások gyakori látogatásának köszönhetően, melyeket ebben az évszakban már nem a tibetiek, hanem inkább csak a kígyók látogattak. Ahogy a pásztorok később elmesélték, ebben a küzdelemben nemcsak én kaptam meg a magamét, hanem a kutya is, mert utána egy hétig feküdt a kuckójában, és még ételt sem volt hajlandó elfogadni.

Kirándulásainkon töméntelen szamócát is találtunk, de éppen ahol a legszebbek voltak, ott volt a legtöbb pióca is. Könyvekből tudtam, hogy ezek az állatok sok Himalájavölgynek a lakói; itt most magamnak is át kellett élnem, milyen tehetetlenül ki van nekik szolgáltatva az ember. A fákról potyognak le, és bemásznak minden ruhanyíláson, még a cipők fűzőkarikáin át is, hogy rászívják magukat a testre. Ha letépi őket az ember, még nagyobb a vérveszteség, mint ha engedi, hogy teleszívják magukat, mert akkor maguktól leesnek. Vannak völgyek, ahol olyan sok van, hogy egyszerűen nem lehet ellenük védekezni. Gyakran csak gyors futással tudtam előlük elmenekülni. E vidékek melegvérű állatai gyakran tucatszámra hordozzák az élősdi piócákat testnyílásaikra tapadva. A legjobb módszer a távoltartásukra a sóba áztatott harisnya és nadrágszár.

Kirándulásaink eredménye gazdag térkép- és vázlatanyag volt, de nem találtunk olyan hágót, amely alkalmas lett volna szökésünkhöz. Technikai segédeszközök nélkül, nehéz terheinkkel járhatatlan volt minden átkelő. Egyikünk sem lelkesedett azért a gondolatért, hogy az ismert úton visszamenjünk Dzongkán keresztül. Kérvényt küldtünk tehát még egyszer Nepálba, hogy meggyőződjünk arról, kiszolgáltatnának-e bennünket vagy sem. Választ erre sohasem kaptunk. Körülbelül kéthónapnyi időnk volt még, amíg Kjirongot el kellett hagynunk, és buzgó készülődéssel töltöttük napjainkat. Hogy pénzünket megsokszorozzuk, kölcsönadtam a szokásos 33 %-os kamat ellenében egy kereskedőnek. Ezt később megbántam, mert a visszafizetés késlekedett, és ez majdnem megakadályozta titkos elutazásunkat.

Kapcsolatunk a békés, szorgalmas néppel egyre jobban elmélyült. Nem az óra szerint dolgoztak, hanem, mint nálunk is a parasztok, kihasználták a nappal minden percét. A megművelt vidékeken munkaerőhiány volt. Az éhínséget és szegénységet nem ismerték. A sok szerzetest, akik mint munkaerő kiesnek, és csak a lelki üdvösségről gondoskodnak, a község tartja el. A parasztok igazi jólétben élnek, és ládáikban tiszta ünneplőruhák rejtőznek az egész család részére. Az asszonyok maguk szőnek és otthon varrják meg a ruhákat.

A mi fogalmaink szerinti rendőrség nincsen, de a gonosztevők fölött mindig nyilvános ítéletet mondanak. A büntetések meglehetősen drasztikusak, de a lakosság mentalitását figyelembe véve a maguk nemében helyesek. Meséltek nekem egy emberről, aki egy arany vajlámpát lopott a Kjirong körüli sok templom egyikéből. Tetten érték, és az ítélet a mi fogalmaink szerint embertelen volt: nyilvánosan levágták a kezeit, a megcsonkított testét élve bevarrták egy nedves jakbőrbe. Aztán száradni hagyták a bőrt, és a legmélyebb szakadékba dobták.

Ilyen kegyetlen ítéleteket mi magunk sohasem láttunk, úgy látszik, idővel a tibetiek is szelídebbek lettek. Emlékszem egy nyilvános korbácsolásra, mely nekem személy szerint inkább enyhének látszott. A cölibátust szigorú szabályként előíró megújított buddhista egyház egyik szerzetesnőjéről volt szó. A szerzetesnőnek ugyanezen egyház egyik szerzetesétől gyermeke lett, akit mindjárt a születése után megölt. Mindkettőt feljelentették, és pellengérre állították. Szégyenüket nyilvánosan kihirdették, és száz korbácsütésre ítélték őket. Még a korbácsolás ideje alatt szokás szerint az ítéletet végrehajtó hivatalnokoknak felajánlott pénzajándékokkal kegyelmet kértek számukra az emberek. Ily módon leszállították a büntetést, és a sűrűn tolongó tömegből, melyben sokan sírtak, a megkönnyebbülés sóhajai hallatszottak. A szerzetest és az apácát kiutasították a kerületből, és megfosztották őket tisztségüktől. Bőven folytak be a pénz- és élelmiszeradományok a két bűnöshöz, és jól megtömött zsákokkal hagyták el Kjirongot, hogy zarándokútra induljanak.

A megújított felekezet az uralkodó Tibetben; de éppen a mi vidékünkön nagy számban voltak olyan kolostorok is, amelyeket más szabályok szerint igazgattak. Ott szerzetesek és szerzetesnők családként élhettek együtt, és a gyermekek is a kolostorban maradhattak. Maguk dolgoztak szántóföldjeiken, de sohasem ruháztak rájuk kormányhivatalokat, melyek kizárólag a reformáltak számára vannak fenntartva.

A szerzetesek uralma Tibetben egyedülálló jelenség, és egy szigorú diktatúrához hasonlítható. Bizalmatlanul őrködnek minden kívülről jövő befolyás fölött, ami hatalmukat veszélyeztethetné. Ők maguk elég okosak ahhoz, hogy erőik határtalanságában ne higgyenek, de megbüntetnének mindenkit, aki kételyeit hangoztatná ez ügyben. Így aztán néhányan közülük egyáltalán nem értettek egyet azzal a kapcsolattal, melyben a lakossággal álltunk. Mert magatartásunk, mely minden babonától mentes volt, végül mégiscsak gondolkodóba kellett hogy ejtse a tibetieket. Elmentünk az erdőkbe éjjel, anélkül, hogy megbüntettek volna minket a démonok, hegyeket másztunk meg anélkül, hogy áldozati tüzeket gyújtottunk volna és mégsem történt semmi bajunk. Némely vidéken erősen éreztük a lakosság tartózkodását velünk szemben, ami csak a lámák befolyásával volt magyarázható. A másik oldalon viszont természetfölötti erőket tulajdonítottak nekünk, mert meg voltak győződve arról, hogy kirándulásainknak különös okai vannak. Minduntalan kérdezgették, mi a szándékunk a patakokkal és a madarakkal, mert oly gyakran elszórakozunk velük. Mivel egyetlen tibeti sem tesz egy lépést sem külön szándék nélkül, ezért nem tudtak a mi vándorlásainkra és az erdőben vagy a patak mentén való üldögéléseinkre sem más magyarázatot találni.

 

Drámai kivonulás Kjirongból

 

Közben ősz lett, és határidőnk a lejártához közeledett. Nagyon nehezünkre esett a természetnek ezt a paradicsomát elhagyni. Másfél éve voltunk már távol a tábortól, és közben véget ért a háború. De még ugyanúgy önmagunkra voltunk utalva, mint eddig, mert nem sikerült tartózkodási engedélyt kapnunk. A tábortól Kjirongig körülbelül nyolcszáz kilométert tettünk meg, nem számítva kirándulásainkat. Sürgetővé vált már az elindulás. Mivel régi tapasztalatainkból tudtuk, hogy a legfontosabb az elegendő élelmiszertartalék, húsz kilométernyi távolságra, a Dzongka felé vezető út mentén egy raktárt rendeztünk be magunknak. A készlet főleg campából, vajból, szárított húsból, nyers cukorból és fokhagymából állt. Mint a táborból való szökéskor, úgy ezúttal is, egyedül saját horderőnkben bízhattunk.

A súlyos havazások korai telet jeleztek, és ez majdnem keresztülhúzta számításainkat. Grammnyi pontossággal mértük ki poggyászunkat, és most arra kellett magunkat elszánni, hogy még egy takarót is vigyünk magunkkal. A tél természetesen a legalkalmatlanabb évszak végigvándorolni Közép-Ázsia fennsíkjain. De semmi esetre sem maradhattunk tovább Kjirongban. Egy ideig azt terveztük, hogy titokban átmegyünk Észak-Nepálba és ott töltjük el a telet, de ezt a gondolatot hamar elvetettük, mert az ottani határőrök különösen alapos emberek hírében álltak.

Amikor raktárunk elkészült, egy lámpát kezdtünk összebarkácsolni. Úgy látszik, észrevették, hogy valamit tervezünk, mert egyetlen pillanatig sem maradtunk többé megfigyelés nélkül. Felügyelők járkáltak állandóan körülöttünk, és nem maradt más hátra, mint fölsétálni egy hegyre, hogy ott zavartalanul dolgozhassunk. Történelemkönyvecském fedeléből és tibeti papírból egy lampionszerű tokot készítettünk, és egy cigarettásdobozba töltöttük a vajat, mely a kis lámpácskát táplálni fogja. Okvetlenül szükségünk volt egy fényforrásra, még ha mégoly gyenge is, mert amíg lakott vidékeken járunk megint csak éjjel lehetünk úton. Kölcsönbe kihelyezett pénzemre vártam még azonban, és amikor ennek a visszafizetése közeledett, elhatároztuk, hogy most már cselekszünk.

Taktikai okokból először Aufschnaiternek kellett útra kelnie, és egy kirándulást mímelnie. 1945. november 6-án tehát szemtelenül fényes nappal hagyta el a falut egy teli hátikosárral. Vele szaladt a kutyám, amit egy lhászai nemesembertől kaptam. Egy hosszú szőrű, középnagyságú tibeti fajtából való volt, és mindketten nagyon megszerettük őt. Közben megpróbáltam a pénzemet visszakapni, de ebben nem volt szerencsém, mert bizalmatlanok lettek, és csak Aufschnaiter visszatérte után akarták megadni. Végülis nem lehetett csodálkozni, hogy szökési szándékot tulajdonítottak nekünk. Időnk letelt, és ha Nepál felé indultunk volna, nem lett volna szükség semmiféle titkolódzásra. A bönpók maguk is féltek, hogy Lhászából megbüntetik őket, ha sikerül az ország belsejébe jutnunk, és ezért felizgatták ellenünk az egész lakosságot. A nép pedig a helybeli elöljáróktól félt.

Lázas kutatás indult most Aufschnaiter után, és engem ismételten kihallgattak, hogy hová ment. Igyekeztem az ügyet ártatlan kirándulásnak beállítani, de ez nem sok hitelre talált. Egy napot még nekem is várnom kellett, hogy pénzemnek legalább egy részét visszakaphassam. A maradék összeget feláldoztam, mert kilátástalan volt Aufschnaiter visszatérte nélkül valamit is elérni.

November 8-án este elhatároztam, erőszakkal vagy anélkül, de innen elmegyek, mert már minden lépésemet figyelték. A házban és a ház körül felügyelők voltak, akik le sem vették rólam a szemüket. Éjjel tíz óráig vártam, mert reméltem, hogy aludni mennek, de semmi hajlandóságot nem mutattak az eltűnésre. Ekkor cselhez folyamodtam. Őrültségi rohamot színleltem, azt kiabáltam dühösen, hogy viselkedésük lehetetlenné teszi számomra az itt-tartózkodást és hogy az erdőbe kell mennem aludni, és elkezdtem a szemük előtt csomagolni. Háziasszonyom és az anyja rémülten rohantak be, és meghatóan viselkedtek, amikor látták, hogy mi történik. Térdre borultak előttem, és rimánkodtak, hogy ne menjek el, mert akkor kikorbácsolják őket, és elvesztik a házukat és a polgárjogukat. Ezt pedig nem érdemelték meg tőlem. Az idős anya egy fehér szalagot nyújtott át nekem tisztelete és könyörgése jeléül, és amikor ez sem lágyította meg a szívemet, azt kérdezték, hogy pénzt akarok-e. Ez az ajánlat nem volt sértő szándékú, mert a megvesztegetés Tibet valamennyi társadalmi körében elfogadott módszer valaminek az eléréséhez. Sajnáltam a két asszonyt. Vigasztaltam, és igyekeztem meggyőzni őket, hogy távozásom miatt nem kell semmitől sem tartaniuk. De kiáltozásuk és jajveszékelésük már egész Kjirongot felverte, és cselekednem kellett, ha nem akartam, hogy végképp késő legyen már.

Lihegve megérkezett a két polgármester is, és fölkiáltották nekem a bönpók üzenetét, hogy csak holnap reggelig várjak, aztán mehetek, amerre akarok. Tudtam, hogy ez csak csel, és süketnek tettettem magam. Rögtön el is szaladtak, hogy elhívják fölötteseiket. Gazdasszonyom megint belém kapaszkodott, és sírva kiabálta, hogy úgy tartott engem mindig, mint a saját gyermekét, és ne okozzak neki most ilyen bánatot.

Idegeim pattanásig feszültek. Valaminek történnie kell, most! Elszántan vállamra kanyarítottam a zsákomat, és kiléptem a házból. Magam is meglepődtem, hogy a tömeg, ami az ajtó előtt összegyűlt, nem fejtett ki velem szemben semmi ellenállást. Mint valami tompa kórus mormogták ugyan: „Most elmegy, most elmegy!”, de senki sem nyúlt hozzám. Meglátszhatott rajtam, hogy elszántam magam a legvégsőkre is. Néhány legény kölcsönösen odakiáltotta egymásnak, hogy tartóztassanak fel, de a szavakon túl nem jutottak. Anélkül, hogy hozzám nyúltak volna, végighaladtam a sokaságon.

Ennek ellenére boldog voltam, amikor a fáklyák fényéből a sötétségbe jutottam. Egy darabig a Nepál felé vezető úton futottam, hogy félrevezessem az esetleges üldözőket. Aztán nagy ívet írtam le a falu körül, és még hajnalhasadás előtt elértem a húsz kilométernyire fekvő találkahelyet. Aufschnaiter az út szélén ült, és várt rám. Egy kicsit még továbbmentünk, hogy jó búvóhelyet keressünk magunknak nappalra.

 

A Csakjunglán át a Pelgu-tóhoz

 

Jó rejtekhelyet találtunk, otthonosan berendezkedtünk, és kedélyesen töltöttük el megint szökésünk „első napját”.

A következő éjjel már völgynek fölfelé vitt az utunk, messze túl az erdőhatáron. A hegyi ösvényeket számtalan kirándulásunkról régóta ismertük már, és nyomorúságos mécsesünk is megtette a magáét; néhányszor mégis eltévedtünk. Aufschnaiter egyszer lezuhant egy jéglapról - szerencsére ép bőrrel megúszta és nem sérült meg. Különösen a folyón át vezető keskeny fahidakon kellett nagyon óvatosnak lennünk. Üvegszerűen vonta be őket a jég, és kötéltáncosok módjára egyensúlyoztunk át rajtuk. Egyébként egészen jól haladtunk, bár mindegyikünk csaknem negyven kilót cipelt. Napközben mindig találtunk szép, félreeső helyeket, de a táborozás most már ugyancsak hűvös élvezet volt. A völgy olyan szűk volt, hogy alig hatolt be néhány melegítő napsugár, ezért mindig vágyakozva vártuk az éjszakát, amikor a gyaloglással ismét fölmelegíthettük gémberedett tagjainkat.

Egy szép napon azonban nem volt tovább: olyan sziklafal előtt álltunk, mely megcsúfolni látszott minden mászási kísérletet. Nyaktörő ösvény vezetett a falba, és csakhamar eltűnt a kövek között. Mit tegyünk? Kockáztassuk meg a mászást nehéz terhekkel a hátunkon, magasan a folyó fölött? Ez lehetetlennek látszott! A visszafordulás mellett döntöttünk, és megkíséreltünk átgázolni a folyón, ami itt több ágra szakadt. Ehhez az évszak sajnos nem nagyon volt alkalmas: a reggeli hőmérséklet mínusz 15 fok körül mozgott már, és olyan hideg volt, hogy a föld és a kövek azonnal a talpunkra fagytak, ha az átgázoláshoz levetettük a cipőnket. Fájdalmas dolog volt leszedni a talpunkról, mielőtt újra felhúztuk volna a cipőnket. És minduntalan új folyóágak előtt álltunk! Reménytelennek látszott itt átjutni. Talány előtt álltunk. Mégsem lehet itt hirtelen vége az útnak! Elhatároztuk, hogy ott helyben töltjük el az éjszakát, és másnap rejtekhelyünkről megfigyeljük, miként győzik le e nehéz helyzetet a karavánok. Kevéssel napfelkelte után láttunk is közeledni egyet. A sziklafal előtt megállt, és - nem akartunk hinni a szemünknek - a kulik mint a zergék egymás után másztak fel nehéz terheikkel a sziklasövényen, amelytől mi, szenvedélyes hegymászók visszariadtunk! És a bozontos bundájú jakok kedélyesen cammogtak át a jéghideg patakon, a hajcsárok felpattantak a hátukra, és így vitették át magukat. Minden a legnagyobb rendben ment.

Alig tudtuk kivárni, hogy mi is megpróbáljuk. Úgy éreztük, lassan telik a nap, és még a jéghideg szél is gondoskodott róla, hogy ne érezzük magunkat túl jól. Végre elérkezett az éjszaka. Szerencsére fényesen sütött a hold, és jobban világított nekünk, mint a lámpásunk. Ezzel együtt kemény dolog volt! Ha nem láttuk volna saját szemünkkel, hogyan mászták meg a kulik a falat, megint föladtuk volna.

Innen kezdve nehézség nélkül jutottunk tovább, csak a pihenő karavánok és az út menti taszamházak mellett lopakodtunk el óvatosan. Előfordult, hogy néha valaki ránk kiáltott. Ilyenkor válasz nélkül továbbsiettünk. Egyszer két tibeti jött imádkozva az úton, de úgy látszik, jobban féltek tőlünk, mint mi őtőlük, mert ijedten osontak el mellettünk.

További két éjszaka alatt elértük Dzongkát, és ezzel elhagytuk a számunkra ismerős vidéket. A Brahmaputra - itt Cangpónak hívják - volt most a legközelebbi célunk, és egyben további útitervünk nagy kérdőjele. Hogyan kelhetünk át rajta? Reméltük, hogy már befagyott. A folyóig vezető útszakaszról csak homályos fogalmaink voltak. Remélhetőleg nincsenek már nagyobb akadályok! Az volt a legfontosabb, hogy minél gyorsabban tegyük meg az utat és eközben elkerüljünk minden olyan helyet, ahol valamilyen kormányhivatalnokkal találkozhatnánk.

Nem sokkal Dzongka után egy félreeső barlangot kerestünk magunknak szállásul, és ott ezernyi, agyagból préselt istenszobrocskát fedeztünk fel. Egy hajdani remetelakban ütöttük fel táborunkat!

Következő éjjel ismét meredeken vitt az út fölfelé, egy hágó felé. De túlbecsültük erőinket - mielőtt elértük volna a magaslatot, le kellett pihennünk egy jéghideg táborhelyen. Nem csoda, hogy kimerültünk: a nagy fáradalmak mellett az ötezer méter fölötti régiók ritka levegője is sok gondot okozott. A Himalája vízválasztójához közeledtünk megint.

A hágómagaslatokon ott találtuk a szokásos kőrakásokat és imazászlókat, a tibetiek hitének jeleit. De sztupa előtt most először álltunk, amely egy szentként tisztelt láma síremléke volt. Komor figyelmeztetőként magaslott ki a végtelen havas táj egyhangúságából.

Szép kilátásra hiába vártunk, a hágó a hegyek közé volt ékelve, nem nyílt innen a távolba kilátás. Egész biztosan mi voltunk az első európaiak, akik ezen a hágón - a tibetiek Csakjunglának nevezik - átkeltek. De még ahhoz is túl hideg volt, hogy emiatt örömöt vagy büszkeséget érezzünk!

E behavazott pusztaságban, melybe csak ritkán tévedt ember, már nappal is mertünk menni. Jól haladtunk előre, és legközelebbi éjjeli szállásunkon - ahol rettenetesen fáztunk - pompás kilátás volt a jutalmunk. Sötétkéken terült el előttünk az óriási Pelgu-tó, mögötte az elszigetelten álló hegyek vörös kőzete magaslott ki meztelenül a hóból. Az egész fennsíkot gleccserek ragyogó lánca keresztezte, és mi büszkék voltunk arra, hogy két csúcsnak: a 8013 méter magas Goszenthannak (Sisapangma) és a valamivel alacsonyabb Lapcsi Kangnak még a nevét is tudtuk. Legyőzőjére várt még mindkettő, mint a Himalája annyi más óriása. Bár a hidegtől merevek voltak ujjaink, előszedtük vázlatkönyveinket és néhány vonással felvázoltuk alakjukat. Aufschnaiter rozoga iránytűnkkel bemérte a legfontosabb csúcsokat, és bejegyezte a számokat - később talán még felhasználhatjuk ezeket az adatokat!

Ebben az álomszerű téli tájban haladtunk tovább a tópart mentén, amíg egy düledező karavánszállásra akadtunk. Tulajdonképpen magunk is meglepődtünk, hogy mennyire hozzászoktunk már a magassághoz, és terheink ellenére milyen jól jutunk előre. Csak a kutyánk volt nyomorúságos helyzetben. Lelkiismeretesen lépést tartott velünk, bár félig már éhen veszett. Egyetlen tápláléka a mi ürülékünk volt. Éjjel hűségesen végigfeküdt a lábainkon, és melegített bennünket. Ez neki is, nekünk is segítséget jelentett, mert itt fönt a fennsíkon mínusz 22 fokot mutatott a hőmérő.

Milyen boldogok voltunk, amikor másnap megint az élet egy kis nyomára akadtunk! Egy juhnyáj vonult lassan felénk, pásztorok jöttek utána vastag bundákba burkolódzva. Megmutatták nekünk az irányt, amerre a legközelebbi település feküdt. Még ugyanazon az estén elértük Trakcsen falut, ami a karavánúttól kissé oldalt feküdt. Legfőbb ideje volt, hogy ismét emberek közé kerüljünk, mert nem volt már élelmünk! Még ha le is fognának bennünket...

A kis település legalább megérdemelte a falu nevet. Körülbelül negyven ház volt szokás szerint egy domb szélárnyékába építve, és föléje magaslott a kolostor. Ezzel a helység tekintélyesebb volt Gartoknál, és biztosan néhány száz méterrel magasabban is volt. Felfedeztük tehát az igazán legmagasabb állandóan lakott települést, mely Ázsiában vagy talán az egész világon létezik.

Itt is indiaiaknak tartottak bennünket, és minden gond nélkül adtak el nekünk élelmiszereket. Sőt vendégszeretően befogadtak minket egy házba, és a hóban és hidegben való hosszú menetelés után nagyon élveztük a pompás meleget. Egy éjjel és egy napon át pihentünk itt, és egy kicsit megint föltápláltuk magunkat és a kutyánkat. A helyi hatósággal való találkozást megúsztuk, mert a bönpo becsukta a „palotáját”, és nem vett rólunk tudomást. Valószínűleg azért, hogy elkerülje a felelősséget...

Akarva nem akarva még egy báránybőrbundát kellett magunknak vennünk, mert ruházatunk nem felelt meg a tibeti télnek. Sőt, hosszú, élvezetes alkudozás után még egy jakot is vásároltunk. Négyes számú Árminunk volt ez, és csak még rosszabb viselkedésével különbözött elődeitől.

Aztán megint magányos vidékeken át vezetett ki az út a Pelguco katlanból a Jagu-hágón át. Senki sem ütközött meg rajtunk, és boldogok voltunk, hogy bántatlanul haladhattunk tovább. Három nap múlva szántóföldekhez értünk, melyek egy Menkhap Me nevű nagyobb faluhoz tartoztak. Indiaiakként mutatkoztunk be újra, mert ezzel szereztük eddig a legjobb tapasztalatokat, és szalmát vásároltunk jakunknak, campát magunknak. Az embereknek itt igen kemény az életük. Árpa- és borsóföldjeik tele vannak kövekkel, nehéz munkát igényelnek, és csak sovány aratást adnak. Ennek ellenére barátságosak és vidámak voltak, és este együtt ültünk velük, és élveztük a tibeti sört, a cshangot. A falu körüli hegyoldalakban kis kolostorok álltak, és az emberek saját kemény életfelté-teleik ellenére is csupa áldozatkészséggel és kegyességgel gondoskodtak róluk. Meglepő méretű romokat fedezünk fel mindenfelé, melyek arról tanúskodtak, hogy ez a vidék valaha szebb napokat látott. Hogy a pusztulás éghajlatváltozás vagy háború miatt következett-e be, nem tudtuk kipuhatolni.

 

Feledhetetlen látvány: a Mount Everest

 

Egy órája voltunk úton megint, amikor előttünk feküdt a roppant Tingri-síkság. És mögötte - elállt a lélegzetünk - a reggeli tiszta fényben a világ legmagasabb hegye, a Mount Everest! Bámulattal és lelkesedéssel álltunk előtte, olyan hódolattal, amilyet csak ilyen nagysággal szemben érez az ember. Arra a sok expedícióra gondoltunk, mely a csúcs meghódításáért folytatott küzdelemben kockára tette az életét. De még senki sem győzte le! Meghatottságunk ellenére gyorsan néhány vázlatot készítettünk a hegyről, mert a mi állomáshelyünk felől biztosan nem látta még senki.

Nehezen váltunk meg ettől a nagyszerű látványtól. Legközelebbi célunk a csaknem 5600 méter magas Korela volt északon. Mielőtt megmászásába kezdtünk volna, megháltunk a tövében, a kis Khargyu helységben. Ezúttal nem sikerült olyan egyszerűen indiaiaknak kiadni magunkat, mert itt már sok európait láttak. A közelben fekszik ugyanis Tingri község, innen toborozta valamennyi angol Mount Everest-expedíció a teherhordóit. Óvatosan végigméregettek bennünket, és először is azt kérdezték, voltunk-e már Szucóban a bönpónál. Csak most derengett bennünk valami: annak a nagy háznak, amit a település előtt láttunk, egy hivatalnok székhelyének kellett lennie. Feltűnt nekünk, mert egy dombon állt, és messze kimagaslott a tájból. Szerencsére észrevétlenül jöttünk el mellette.

Most óvatosnak kellett lennünk! Nem mentünk bele bővebben a kérdésekbe, és újra meg újra a zarándokútról szóló mesét adtuk elő. Az emberek hagyták magukat meggyőzni, és nyájasan elmagyarázták nekünk az utat, amiről még azt is elmondták, hogy jól ki van taposva.

Késő délután tényleg fönt álltunk a hágón. Végre újra lefelé visz az út, a fáradságos hegymászás egy időre véget ért. Nagyon örültünk ennek. De jakunk más véleményen volt. Hirtelen ugrott egyet - hátraarc, és visszarohant az úton. Mélyen magunk alatt pillantottuk meg békésen legelgetve. A világ valamennyi jakját elátkozva lefelé indultam, és egy marék szénával annyira vittem, hogy engedte magát elfogni. Engedelmesen követett hegynek fölfelé, de kevéssel a hágómagaslat alatt ismét megmakacsolta magát, nem volt hajlandó egyetlen lépést sem tenni tovább. Mit tehettünk volna? Alkalmazkodnunk kellett hozzá. Duzzogva tábort ütöttünk egy védtelen és igen barátságtalan helyen. Tüzet rakni lehetetlen volt, így vacsoránk száraz campa lisztből és nyers húsból állt. Egyetlen vigaszunk a Mount Everest volt, mely a pirosló esti fényben barátságosan intett felénk.

Másnap reggel Ármin ismét elkezdte makrancoskodásait. Akkor kötelet kötöttünk a szarvai köré, és úgy vezettük át a hágón. Nem lett tőle engedelmesebb. Elegünk volt IV. Árminból, és elhatároztuk, hogy a legelső kínálkozó alkalommal más állatra cseréljük.

Már a legközelebbi falu első házainál jó alkalom kínálkozott, legalábbis úgy véltem. Kis ráfizetéssel egy rozoga gebét vásároltam. Úgy éreztük magunkat, mint Jancsi a mesében, és vígan vonultunk tovább.

Még ugyanaznap egy széles völgybe érkeztünk, melyen zöld vizű folyó rohant át. Hullámain jégtáblák táncoltak - a Cangpo volt. Itt álltunk meghiúsult reményünkkel, hogy szilárd jegén átjutunk a túlsó partra. De nem csüggedtünk: kolostorokat láttunk a szemben fekvő parton, és sok házat, tehát csak kell valami közlekedési lehetőségnek léteznie! Talán egy kompnak. Keresgélve jártuk végig a partot, és fel is fedeztük egy függőhíd pilléreit. Közelebb érve kiderült, hogy nekünk ugyan alkalmas a híd, de a lovunknak már nem. Az állatoknak át kellett úszniuk a folyón, csak a szamarakat vitték át a kulik a hátukon az ingó lánchídon. Lovunkat azonban sehogy sem lehetett rávenni, hogy bemenjen a vízbe. Nem használt se jó szó, se verés. De hozzászoktunk már az állatok által okozott gondokhoz. Sóhajtva indultam hát el vele, hogy visszacsináljam a cserét. Pénzbe és fenyegetésekbe került, mire visszakaptam csökönyös Árminomat. Nem lehetett látni rajta, örül-e a viszontlátásnak, vagy sem.

Sötét volt már, amikor Árminnal a hídhoz értem. Késő volt már az átkeléshez, ezért Ármint egy karóhoz kötöttem. Aufschnaiter közben szállást talált kettőnk számára, így egy kellemes, meleg helyen töltöttük el az éjszakát. A lakosság hozzászokott az átvonuló kereskedőkhöz és utazókhoz, így alig vett rólunk tudomást.

Másnap reggel megbocsátottam Ármin minden eddigi gaztettét. Mire végre odáig jutottunk vele, hogy egyáltalán bemenjen a vízbe, kitűnő úszónak bizonyult. A hullámok többször átcsaptak a feje fölött, az ár elsodorta, de mindez nem billentette ki a nyugalmából. Rendületlenül úszott tovább, aztán láttuk, hogyan mászott fel becsületesen a túlsó parton a lejtőn, és hogy rázta ki bundájából nagy szuszogva a vizet. A nap hátralevő részét az igen érdekes Csung Rivocse helységben töltöttük. Egy híres kolostor több templommal emelkedett meredeken a sziklás lejtőkön a folyó fölé, bejárati ajtói fölött kínai írásjelek voltak. Régi várfalak kerítették körül a falut és a kolostort. A folyóparton ősrégi fűzfák álltak. Nyáron, amikor zöld ágaik a vizet érintik, bizonyára idilli ez a táj. Most valami más vonta magára minden figyelmünket: egy hatalmas, csaknem húsz méter magas sztupa jelezte a hely különleges szentségét. Körülötte tengernyi imamalom állt - nyolcszázig jutottam el a számolásukban -, melyek szakadatlanul pörögtek, és az imákkal teleírt szalagok megállás nélkül fohászkodtak az istenek áldásáért. Fontos, hogy állandóan mozgásban maradjanak, és láttam, mint járt körbe egy szerzetes, hogy olajozza a tengelyeiket. Egyetlen hívő sem megy el az imamalmok mellett anélkül, hogy meg ne pörgetné őket. Öregemberek és vénasszonyok gyakran naphosszat ülnek az imamalmok előtt, melyek több méter magasak és nagy odaadással forgatják őket, s ezáltal a maguk és kenyéradóik számára egy jobb újjászületésért fohászkodnak. Más hívők kézimalmokat visznek magukkal zarándokútjukra; a háztetőkön is malmok állnak, melyeket a szél forgat; és a vizet is hasonló módon állítják az ájtatosság szolgálatába. Ezek az imamalmok és az a gyermeki áhítat, amivel forgatják őket, éppen olyan jellemzőek Tibetre, mint a kőrakások vagy az imazászlók, melyekkel minden hegyi hágón találkoztunk.

Igen takaros éjjeli szállásunk volt, és mindaz a sok új és érdekes dolog, amit itt láttunk, egészen lenyűgözött bennünket. Elhatároztuk hát, hogy még egy éjszakára itt maradunk. És érdemes volt, mert nagyon érdekes látogatót kaptunk: egy tibetit, aki huszonkét évig élt Indiában egy keresztény misszióban, és akit most hazaűzött a honvágy. Miként mi, ő is magányosan vándorolt a hágókon át a tibeti télben, de ahol tehette a karavánokhoz csatlakozott. Angol képes folyóiratokat mutatott nekünk és azokban láttunk először képeket a lebombázott városokról és megtudtunk belőlük egy s más részletet a háború végéről is. Megrázó pillanatok voltak ezek, és égtünk a vágytól még többet hallani. De az elcsüggesztő hírek ellenére is boldogok voltunk, hogy találtunk valakit, aki legalább egy leheletnyit hozott nekünk abból a világból, amely valaha a mi világunk volt. Amit hallottunk, az csak megerősítette bennünk az elhatározást, folytatni kell utunkat Ázsia belsejébe.

Nagyon szerettük volna őt megkérni, hogy csatlakozzon hozzánk, de mi nem tudtunk volna neki sem védelmet, sem kényelmet nyújtani. Így néhány ceruzát és papírt vásároltunk tőle, hogy naplóinkat folytathassuk, aztán búcsút vettünk egymástól.

Kettesben mentünk megint tovább.

 

Merész csábítás: meglátni Lhászát

 

Utunk most elkanyarodott a Cangpótól. Egy hágón vezetett át, és két nap múlva elértük Szangszang Gevut. Ezzel újra kijutottunk arra a Gartokból Lhászába vezető karavánútra, amelyről pontosan egy évvel ezelőtt lekanyarodtunk Kjirongba. Szangszang Gevuban is volt egy bönpo, de egy közeli kolostorba vonult vissza éppen elmélkedni. Helyettese egy csomó kérdést intézett hozzánk, de a jó bánásmódnak, melyben annak idején Tradünben a két hivatalnok részesített bennünket, eljuthatott a híre idáig, és példát vett róla. Szerencsénkre nem tudta, hogy „tilos módon” vagyunk itt!

Kellemes volt, hogy nem okozott nekünk több bajt, mert úgyis tele voltunk gondokkal. Döntés előtt álltunk. Pénzünkből már csak nyolcvan rúpia és egy kis darab arany maradt, mert élelmiszereket kellett beszereznünk, és még egy ötödik Ármint is vásároltunk. Minél közelebb értünk a városhoz, annál jobban emelkedtek az árak, és lehetetlennek látszott, hogy kevés pénzünkkel valaha is elérjük a kínai határt. Odáig ugyanis még néhány ezer kilométer volt. De Lhászáig még futotta volna anyagi erőnkből! Itt volt hát megint a „tiltott város” igéző neve... És a lehetőség Lhászát megismerni egyszerre kézzelfogható közelségbe került. Féktelen vágy fogott el bennünket, látni e várost és ez az új cél érdemesnek látszott minden áldozatra. Már a táborban mohón faltunk minden irodalmat, amit Lhászáról meg tudtunk szerezni. A róla szóló kevés könyvet angolok írták. Először 1904-ben nyomult előre egy angol büntetőexpedíció egy kis hadsereggel Tibet fővárosáig, és attól kezdve legalább felületes ismereteket szerezhetett róla a világ. Az utolsó évtizedekben aztán már több európainak sikerült Lhászáig eljutni. De a Dalai Láma városát megismerni még mindig a légcsábítóbb cél volt minden kutatónak. És mi, ilyen közel hozzá, ezt ne kísérelnénk meg? Végül is miért verekedtük át magunkat annyi fortéllyal és ravaszsággal egészen idáig, miért vállaltuk magunkra mindezt a sok fáradságot, miért sajátítottuk el az ország nyelvét? Minél többet gondolkoztunk ezen, annál szilárdabbá vált elhatározásunk: föl Lhászába! Azt is tapasztaltuk eddig, hogy a magasabb rangú hivatalnokokkal sokkal könnyebben lehet tárgyalni, mint az alacsonyabb rangúakkal. Majdcsak érvényesülni fogunk Lhászában! Szemem előtt lebegett világító példaként, hogy éppen egy osztrák volt az, aki már háromszáz évvel ezelőtt első fehér emberként a „tiltott város” földjére lépett. Pater Johann Grueber egy karavánnal becsempészte magát a városba, és ott vendégszerető fogadtatásban részesült! A cél most már biztos volt - de nem úgy az út. Csábítóan állt előttünk az élénk taszamútvonal a szálláslehetőségeivel. Ezen néhány hét alatt elértük volna Lhászát. Itt azonban az a veszély fenyegetett, hogy lelepleznek, és feltartóztatnak bennünket. Még ha Sigacét, Tibet második legnagyobb városát meg is kerüljük, sok más kerületi székhely fekszik még az út mentén, és ezek mindegyike bukásunkat okozhatta volna. Túl nagy volt a kockázat. Ezért az északi síkságokon, a Csangthangon való átkelésre határoztuk el magunkat. Ezt a területet nomádok lakták, akikkel már tudtuk, hogyan kell bánni. Arra is gondoltunk, hogy ebben az esetben északnyugat felől érkeznénk Lhászába. Ebből az irányból nem várnak idegeneket és így könnyebben sikerülne magunkat a városba becsempészni. Hasonló terv szerint járt el Sven Hedin már negyven évvel ezelőtt, de ő néhány helyi hivatalnok makacsságán hajótörést szenvedett. Személy szerint nagy balszerencse lehetett neki ez, a kutatás azonban ily módon olyan vidékekről szerzett tudomást, melyeket addig egyáltalán nem ismertek még. Pillanatnyi helyzetünk hasonló volt. Nem léteztek még térképek vagy leírások arról az útvonalról, melyet most követni akartunk. Az ismeretlenben kellett előrehaladnunk, és csak arra ügyelni, hogy az északnyugati irányt betartsuk. Lehetséges, hogy útközben imitt-amott nomádokra bukkanunk és megkérdezhetjük tőlük az irányt és a távolságot Lhásza felé.

Szangszangban természetesen nem árultunk el semmit terveinkből, és azt meséltük, hogy az északi sólelőhelyekre akarunk menni. Elszörnyedtek, és élénken lebeszéltek bennünket erről. Az a vidék oly barátságtalan volt, hogy tervünket őrültségnek tartották. De ezzel a hazugsággal elértük célunkat: az emberek figyelme elterelődött, és senkiben nem ébredt gyanú, hogy Lhászába igyekszünk. Tervünk sikerében alapjában véve saját magunk sem bíztunk, és a jeges téli viharok már itt Szangszangban kóstolót adtak nekünk abból, ami ránk várt.

1945. december 2-án mégis útra keltünk. Néhány serpával barátkoztunk össze. Ezek tibetiek, akik többnyire Nepálban élnek, és a Himalája területén mint hegyivezetők és teherhordók nagy hírnévre tettek szert. „A Himalája tigrisei” az ő szép ragadványnevük. Előkészületeink során értékes tanácsokat adtak nekünk, és az új „Ármin” kiválasztásában is segítettek, mert eddig mindig becsaptak bennünket a vásárlásnál. Meg is állapíthattuk mindjárt az utunk kezdetén, milyen jól viselkedik új jakunk. Erős bika volt, fekete, egy pár fehér folttal, és sűrű, hosszú szőrű irhája csaknem a földet súrolta. Már ifjúkorában elvették a szarvait így elvesztette vadságát, de nem az erejét. Karika volt az ő orrában is az irányításhoz, de csak egészen gyengén kellett meghajtani, és akkor még fokozta is óránkénti három kilométeres átlagsebességét. Szegényt nagyon felpakoltuk, mert elvünkké lett, hogy mindig legalább nyolc napra való élelmet viszünk magunkkal.

Sok fejtörést okozott egy küszöbönálló folyóátkelésnek már a gondolata is. Ezúttal a Raga Cangpóról volt szó. De amikor odaértünk, befagyva találtuk, és a vastag jégburok még Árminunkat is elbírta. Senki sem volt boldogabb, mint mi! Nehézségek nélkül múlt el így vándorlásunk első napja. Utunk egy enyhén emelkedő völgyön vezetett végig. Amikor éppen lenyugodott a nap és a hideg csípősen áthatolt a ruháinkon, mintha csak megrendeltük volna, egy fekete nomádsátrat pillantottunk meg. Védetten feküdt egy alacsony kőfal, a „lhega” mögött. Ezeket a kerítéseket ott találja az ember mindenhol Tibetben, mert a nomádok, akik sátraik köré építik őket, állandóan változtatják legelőiket. A lhegák az állatoknak is jó védelmet nyújtanak a hideg és a farkasok támadásai ellen.

Amikor a sátor közelébe értünk, ugatva nekünk rontott néhány kuvasz. Ilyenkor mindig sajnáltam szegény kutyámat, mert sokkal kisebb volt náluk, de minden áron hőst akart játszani. Csaknem mindig sikerült neki egy dulakodással a feldühödött kutyák figyelmét rólunk elterelni. Közben pedig ő félt a legjobban. Szerencsére sohasem történt komoly baja. A lármára kilépett a sátorból egy nomád és nem volt valami előzékeny, amikor éjjeli szállást kértünk tőle. Kereken megtagadta, hogy a hajlékába lépjünk, de aztán hozott jaktrágyát, hogy tüzet rakhassunk. Így a szabadban ütöttünk tábort és később még ez is egészen kedélyes lett, amikor a hegyoldalakban elegendő borókafát találtunk, és azzal egész tisztességesen melegítő tüzet tarthattunk fenn.

Ennek ellenére nem tudtam ezen az éjszakán elaludni. A gyomromban olyan érzés támadt, mint amilyet az Eiger északi falának megmászása előtt vagy a Nanga Parbat első megpillantásakor éreztem. Ilyenkor azt kérdi magától az ember, nem saját erőinek őrült túlbecsülése-e az, amit tenni akar? Csak akkor nyugszik meg újra, amikor túljut a holtponton, és cselekedni kezd.

Bizonyára jó, hogy az ember nem tudhatja előre, mi vár rá. Ha csak halvány sejtelmünk is lett volna róla, visszafordultunk volna. De szűzterület feküdt előttünk, amit nem ismert senki, és az e vidékről készült térképvázlatokon is csupán fehér foltok láthatók.

Másnap elértük a hágómagaslatot, és meglehetősen elcsodálkoztunk, amikor nem lemenet, hanem egy fennsík feküdt előttünk. Képletesen beszélve tehát most értük el Ázsia legmagasabb „emeletét”, ha Indiából indulunk ki. A hágó egyúttal a Transzhimalája vízválasztóját képezte, mely innen nézve jelentéktelen dombsor volt csak. Az embernek az volt az érzése, hogy a végtelennel áll szemben. Hónapokig kellene vándorolni, hogy a másik végére érjünk. Legalább 5400 méter magasan voltunk, vastag hóréteg borította a tájat, és jéghideg szél söpört rajta végig. Közel s távol semmi élőlény. Vigasztalónak találtam, amikor kis kőrakásokat fedeztünk fel: nyáron tehát mégis elvetődnek ide néha karavánok, amelyek a sóstavakhoz vonulnak. És e kis kőkupac kapcsolatot jelentett az egyik vándortól a másikig, és fölkiáltott az istenekhez az ország végtelen elhagyatottságából...

A következő éjszakákon elhagyott lhegákban táboroztunk és a közelükben mindig elegendő jaktrágyát találtunk a tűzrakáshoz. Volt tehát idő, amikor nomádok éltek itt, és karavánok vonultak erre - nyáron, amikor zöld volt a most mélyen behavazott pázsit. Minduntalan emlékeztetett bennünket valami arra, hogy a tél a legalkalmatlanabb időszak, amit erre az utazásra választhattunk.

Egyszer aztán megint szerencsés napunk volt. Egy sátorra akadtunk, és barátságos fogadtatásra. Egy idős nomád házaspár táborozott itt a fiával. A nyolc héttel ezelőtti súlyos havazások óta alig hagyták el sátrukat. Jakjaik és juhaik közül sok elpusztult, amióta a mély hóban már a gyér füvet sem találták meg. A nyáj maradványai apatikusan álldogáltak a sátor közelében, vagy patáikkal kapargáltak élelem után. Ilyen súlyos havazások Közép-Ázsia száraz klímájában ritkaságszámba mennek, és váratlan katasztrófát jelentettek.

Az volt a benyomásunk, hogy vendéglátóink maguk is boldogok, hogy végre emberi arcokat látnak. Ez volt az első eset, hogy ilyen barátságosan hívtak meg bennünket egy nomád sátorba éjszakázni. Indiaiaknak néztek minket és nem volt bennük semmiféle bizalmatlanság. Hús volt elég, mert sok állatot le kellett vágniuk. Egy jakcombot vettünk tőlük potom pénzért, és egy gukakarddal mindjárt jókora adagot szeltünk le belőle a főzéshez. Aztán otthonosan berendezkedtünk, és élveztük a meleget. Vendéglátóink is szörnyülködtek, amikor meghallották, hogy hová igyekszünk. Sürgősen lebeszéltek bennünket a továbbmenésről. De beszélgetés közben megemlítették, hogy útvonalunkon nemsokára megint nomád sátrakra fogunk akadni, és ez megerősítette bennünk azt az elhatározást, hogy kitartunk.

Amikor másnap reggel útra keltünk, heves hóviharba kerültünk. Alkalmatlan cipőinkben a járás hamarosan gyötrelemmé vált. A hótakaró rosszul tartott, és néha jakunkkal együtt mélyen besüppedtünk. Ezenkívül rejtett patakfolyások voltak a hó alatt. Néhányszor jéghideg vízen gázoltunk át, amit nem láttunk, de kellőképpen éreztünk, és nadrágszáraink és cipőink nemsokára csontkeményre fagytak. Nagyon fáradságos volt az előrejutás, és csak néhány kilométert tettünk meg ezen a napon. Milyen boldogok voltunk, amikor estefelé megint egy nomád sátrat láttunk! Lakói ezúttal nem akartak bennünket szívesen látott vendégként befogadni, de barátságosak voltak, és egy kis jakszőrsátrat állítottak fel nekünk. Boldog voltam, amikor végre levethettem a cipőmet fájó lábamról. Néhány lábujjamon a fagyás jelei mutatkoztak. Rögtön dörzsölni kezdtem őket, így néhány óra múlva ismét működött a vérkeringésem.

Ennek a napnak a nehézségei, az első fagyások mégiscsak gondolkodóba ejtettek bennünket. Hosszú és komoly megbeszélést tartottunk ezen az estén Aufschnaiterrel. Még visszafordulhatunk - és nagyon kacérkodtunk ezzel a gondolattal. Különösen jakunk okozott sok gondot: napok óta nem kapott megfelelő táplálékot, és az ujjainkon számolgattuk, meddig bírja még. Nélküle pedig gondolni sem lehetett a továbbjutásra. Hosszú huzavona után kompromisszumot kötöttünk: egy napig még továbbmegyünk, és aztán a hóviszonyoktól tesszük függővé döntésünket.

Enyhén hullámos hegyvidéken át jutottunk el másnap megint egy hágóhoz. Átkeltünk rajta és - ki írhatná le meglepetésünket? - itt már nem volt hó! Döntött a gondviselés.

 

Barátságos nomádok között

 

Nemsokára egy nomád sátorra is akadtunk, ahol befogadtak minket, s jakunkat is kedvünk szerint legeltethettük. Vendéglátónk ezúttal egy fiatalasszony volt. Azonnal egy csésze gőzölgő vajas teát hozott nekünk, és most ízlett először életemben ez az ital. Nagyszerűen fölmelegítette átfagyott testünket. Most vettük csak észre, milyen gyönyörű ez a fiatalasszony. Meztelen bőrén földig érő báránybőrbundát viselt; hosszú, fekete copfjaiba kagylók, ezüstpénzek és különböző olcsó ékszerek voltak fonva. Elmondta, hogy két férje elment a nyájat beterelni. Ezerötszáz birkájuk van, és sok-sok jakjuk. Csodálkozva néztünk egymásra. Hát itt a nomádoknál is dívik a többférjűség szokása? Csak Lhászában ismertük meg sokkal később mindazokat az okokat és körülményeket, melyek arra vezettek, hogy Tibetben egymás mellett él a többférjűség és a többnejűség szokása.

A két férfi, aki visszatért, éppoly szívélyesen üdvözölt bennünket, mint a feleségük. Bőséges vacsorát tálaltak fel, és még aludttej is volt. Olyan élvezet volt ez, amilyenben már Kjirong havasi legelői óta nem volt részünk. Sokáig ültünk még kedélyesen a tűz mellett, és kárpótolva éreztük magunkat minden kiállott fáradalomért. Sokat tréfálkoztunk, nevettünk és incselkedtünk mint mindig, amikor egy csinos fiatalasszony van férfiak társaságában.

Frissen és kipihenten indultunk másnap tovább. Örültünk, hogy magunk mögött hagytuk a havas táj magányosságát, és hébe-hóba már az élet nyomait is felfedezhetjük. Antilopnyájak vonultak végig a hegyoldalakon, és néha olyan közel jöttek hozzánk, hogy pisztollyal könnyen szerezhettünk volna pecsenyét magunknak. Sajnos nem volt pisztolyunk.

Újra egy hágón át vezetett az út, aztán egy vad, szaggatott völgyön. Sok természetes barlangot láttunk, de nem volt semmi kedvünk közelebbről megnézni őket, mert a jeges szél a velőnkig hatolt. Ez még annak a szép kilátásnak az örömét is elrontotta, ami nyugaton tárult elénk. Egyedül-álló hatalmas gleccserek nőttek ki ott a magas fennsíkokból a Kailáshoz és a Lungpo Kangrihoz hasonlóan. Látványuk megvigasztalt bennünket abban az egyhangúságban, amely ismét körülvett minket. Örvendetes meglepetés volt, amikor a sötétedés beálltakor megint nomádokra akadtunk. Ők különösen barátságosak voltak, még a kutyáikat is visszatartották, amikor közeledtünk. Ezt jó jelnek vettük, és mindjárt elhatároztuk, hogy egy pihenőnapot iktatunk be, hogy hagyhassuk jakunkat kiadósan legelni.

Egy fiatal pár lakott a sátorban négy apró, pirospozsgás gyerekkel. Bár ők maguk is kissé szűken voltak, átengedték nekünk a legjobb helyet a tűz mellett. A bizalmas kicsinyekkel hamar barátságot kötöttünk, és alkalmunk volt egy egész napon át megfigyelni a nomádok életét és sürgés-forgását.

A férfiak télen nincsenek nagyon elfoglalva. Különféle házimunkákat végeznek, cipőtalpakat varrnak, szíjakat hasítanak és a maguk külön élvezetére orvvadászni járnak ősrégi elöltöltős puskájukkal. Az asszonyok jaktrágyát gyűjtenek, eközben gyakran magukkal cipelik kabátjuk alatt a legkisebb gyermeküket. Este behajtják a nyájat, és lefejik azt a kevés tejet, melyet a nőstényjakok télen adnak. A nomádok szakácsművészete a lehető legegyszerűbb. Télen csak húsételeik vannak, melyeket nagyon zsírosan készítenek el. Nem tudnak ugyan semmit az égési folyamatokról, vagy kalóriákról, de egészséges ösztönnel megtalálják azt a táplálékot, amire szükségük van ahhoz, hogy a telet és a hideget kibírják. Különféle leveseket is főznek, mert a campa, a földművelő vidékek fő tápláléka, itt ritkaságszámba megy.

A nomádok egész élete arra épül, hogy a lehető legjobban kihasználják azokat a szegényes javakat, melyeket a természet ad. Így még meleget adó különleges alvási szokásuk is van: lekuporodnak a bőrökkel borított padlóra, kibújnak bundájuk ujjaiból és azt takaróként magukra húzzák. Reggel, mielőtt még fölkelnének, egy fújtatóval felélesztik a megmaradt parazsat és azonnal főni kezd a tea. A tűz a középpontja az egész hajléknak, és sohasem alszik ki. A füst a nyitott sátortetőn át száll el. Mint minden parasztházban, úgy a nomádok sátraiban is mindig találunk egy kis oltárt. Többnyire nagyon egyszerű: egy láda, amin egy amulett vagy egy kis Buddha-szobor áll. A Dalai Láma képe sehol sem hiányzik. Egy kis vajmécses ég ezen az oltáron, amelynek télen a hideg és az oxigénhiány miatt alig látszik a lángocskája.

Az esztendő nagy eseményét a gyanyimai vásár jelenti a nomádoknál. A férfi odahajtja a nyáját, eladja juhai egy részét, és árpát vesz értük. Aztán még bevásárolja a szükséges háztartási cikkeket, varrótűket, alumíniumedényeket és színpompás ékszereket az otthonmaradt asszonynak.

A búcsú e kedves családtól igen nehezünkre esett. Mint mindig, viszonozni igyekeztük valamivel a vendégbarátságot. A pénz itt nemigen volt használatos, így tarka fonalakat és egy kevés paprikát ajándékoztunk nekik.

A következő napokban húsz-harminc kilométert tettek ki napi menettávjaink aszerint, hogy akadtunk-e sátrakra vagy sem. Elég gyakran a szabadban is kellett éjszakáznunk. Ilyenkor egész energiánkat igénybe vette a jaktrágyagyűjtés és a vízhordás, s eközben nehezünkre esett minden szó. A kezeink szenvedtek legtöbbet. Mindig gémberedettek voltak a fagytól, kesztyűink nem voltak, csupán egy pár zoknit tudtunk felhúzni a kezünkre. A munkánál természetesen ezeket is le kellett venni. Napjában egyszer húst főztünk és a levest mindjárt a bugyborékoló fazékból kanalaztuk. A magasság következtében olyan alacsony volt itt a forrpont, és olyan gyorsan hűtött a külső hőmérséklet, hogy lehetséges volt ez anélkül, hogy megégettük volna a nyelvünket. Mindig csak keveset főztünk; ami megmaradt, azt reggel felmelegítettük magunknak; ha egyszer úton voltunk, napközben többé nem álltunk meg.

Felejthetetlenek maradnak számomra azok a vigasztalanul hosszú éjszakák, melyeket itt töltöttünk. Gyakran órákig nem tudtunk elaludni, szorosan egymáshoz simulva feküdtünk a közös takarókba csavarodva, hogy meg ne fagyjunk. Kis sátrunkat a lábunkra borítottuk, mert sokszor olyan erősen fújt a szél, hogy nem tudtuk fölállítani, és így több meleget adott nekünk. A sátorlap ráncai közé bújva aludt a kiskutyánk, csak a jak nem törődött a hideggel, kedélyesen legelgetett a táborhelyünk közelében. Alig melegedtünk meg, életre kelt az a számtalan tetű is, ami ránk telepedett, és ijesztően elszaporodott. Kínszenvedés volt! És még csak hozzájuk sem tudtunk férni soha, hisz hogyan vetkőzhettünk volna le ilyen hőmérsékleten? Fél éjszaka alatt aztán félig-meddig jóllaktak, és már békén hagytak bennünket. Most végre tudunk volna már aludni. De alig néhány óra múlva előkúszott a hajnal hidege, átrágta magát a takarókon és fölriasztott bennünket alélt álmunkból. Reszketve feküdtünk aztán egymáshoz simulva, és csak azt reméltük, hogy ma át fog törni a felhőkön a nap. Ha erre csak a legcsekélyebb remény is volt, vártunk a felkeléssel, amíg a napsugarak elérték táborhelyünket.

December 13-án elértük Labrang Trovát, egy „települést” ami tulajdonképpen csak egyetlen házból állt. A család azonban, melynek a tulajdona volt, csak raktárhelyiségnek használta és mellette felütötte a sátrát. Csodálkozó kérdésünkre elmagyarázták, hogy a sátor jóval melegebb. A beszélgetésből hamarosan megtudhattuk, hogy egy bönpónál kötöttünk ki. Ő maga ugyan éppen nem volt idehaza, de a fivére helyettesítette. Természetesen elkezdett bennünket kikérdezni, de megelégedett a zarándokútról szóló mesénkkel. Most vallottuk be először, hogy Lhászába akarunk menni. Elég távol voltunk már a taszamútvonaltól! Emberünk csak a fejét csóválta rémülten, és igyekezett velünk megértetni, hogy a leggyorsabb és a legjobb út Lhászába Sigacén át vezet. Én azonban készen voltam a válasszal: szándékosan választottuk a nehéz útvonalat, hogy növeljük a zarándokút áldozatát! Ez nem tévesztett hatást, és most már szívesen adott nekünk tanácsokat.

Két lehetőség volt: az egyik út igen nehéz, sok hágón és lakatlan vidékeken vezet keresztül. A másik könnyebb, de a khampák” területének kellős közepén visz át. Itt volt hát megint ez a név, titokzatos hangsúllyal kiejtve, melyet már oly sok nomádtól hallottunk. A „khampa” Tibet legkeletibb tartományának, Khamnak a lakója lehetett. De sohasem ejtették ki e nevet a félelem bizonyos felhangja nélkül. Végül megértettük, hogy ez a szó „rabló”-t jelent.

Sajnos még mindig lebecsültük a figyelmeztetést, és a könnyebb utat választottuk.

Két éjszakát töltöttünk el a bönpo családjánál. Nem vendégként a sátorban, mert a nemzetségükre büszke tibetiek bennünket, nyomorult indiaiakat nem tartottak ilyen megtiszteltetésre méltóknak. De a bönpo fivére igazán olyan férfi volt, aki mély benyomást tett ránk. Komoly volt és szófukar, de ha mondott valamit, annak veleje volt. Az asszonyt ő is megosztotta a fivérével, és a nyájaiból élt. A család gazdagnak látszott; mert már a sátruk is jóval nagyobb volt a szokásos nomád sátraknál. Készleteinket is ki tudtuk itt egészíteni, és fizetségként egészen magától értetődő módon készpénzt fogadtak el.

 

Veszedelmes találkozás az útonálló khampákkal

 

Már egy idő óta úton voltunk megint, amikor egy különös ruházatú férfi jött velünk szembe. Más tájszólást is beszélt, mint ennek a vidéknek a nomádjai. Kíváncsian kérdezősködött a honnan és hová után, és mi elmondtuk neki a zarándoktörténetet. Nem bántott bennünket, és továbbment. Rájöttünk, hogy az első khampát ismertük meg éppen! Néhány órával később a távolban kis pónilovakon két embert láttunk, akik ugyanilyen viseletben voltak. Lassan furcsán kezdtük érezni magunkat, és azon voltunk, hogy mielőbb odébbálljunk. Csak jóval a sötétség beállta után akadtunk megint egy sátorra. Különös szerencsénk volt, mert egy kedves nomád család lakott benne. Barátságosan invitáltak minket, sőt még külön tűzhelyet is kaptunk. Húst is kellett tőlük vennünk okvetlenül. Később jöttünk rá, hogy mindkét dolog egy babonás szokás: a nomád csak saját nyájából származó húst szeret a sátrában tudni, külön tűzhelyet állít fel az idegennek, és nem ajánl fel neki tejet. Természetesen itt is úgy van, mint mindenhol, egyesek szigorúan ragaszkodnak a babonához, mások kevésbé.

Este aztán a rablókra terelődött a szó. Valóságos katasztrófát jelentettek ezek itt. Vendéglátónk már elég hosszú idő óta lakott ezen a vidéken, úgyhogy mesélhetett róluk egyet-mást. Büszkén mutatott nekünk egy Mannlicher fegyvert, amiért egy vagyont fizetett egy khampának: ötszáz juhot! De a környék rablóbandái ezt a szörnyű árat bizonyos fokig sarcnak tekintették, és azóta békén hagyják őt.

A rablók életéről is többet hallottunk most. Csoportosan laknak együtt három-négy sátorban, és e támaszpontokról indulnak zsaroló hadjárataikra. Ezek a következőképpen játszódnak le: a férfiak puskákkal és kardokkal felfegyverkezve egy nomád sátorhoz mennek, behatolnak, és azt követelik, hogy fényesen vendégeljék meg őket. Az ijedt nomád előhoz mindent, amije csak van, ők gyomrukat és zsebüket teletömik, elhajtanak még egy vagy két marhát, és eltűnnek. Ez minden nap megismétlődik valamelyik sátornál, amíg az egész körzetet le nem tarolják. Akkor máshol ütik fel főhadiszállásukat, és elölről kezdik az egészet. A nomádok beletörődtek sorsukba, mert többnyire fegyvertelenül állnak szemben a túlerővel, és a kormány tehetetlen ezen a félreeső vidéken. De ha egy kerületi hivatalnoknak egyszer sikerül az útonállókra lecsapni, nem jár rosszul, mert az egész zsákmány az övé lesz. A rablók büntetése aztán igen kegyetlen: többnyire levágják a karjukat. De még egyetlen khampa sem hagyta magát elriasztani a mesterségétől. Aztán szóba került néhány eset, melyben a khampák kegyetlenül meggyilkolták áldozataikat. Még a jámbor zarándokok, vagy kóbor szerzetesek és szerzetesnők előtt sem szoktak megtorpanni! Lassan nagyon kellemetlenül kezdtük érezni magunkat. Mit nem adtunk volna egy Mannlicherért! De nekünk nem volt pénzünk, és nem rendelkeztünk még a legprimitívebb fegyverrel sem. Sátorrúdjainkat pedig még a kutyák sem respektálták...

Másnap rossz érzésekkel indultunk tovább. Bizalmatlanságunk csak fokozódott, amikor egy fegyveres férfit fedeztünk fel, aki újra meg újra valami domb mögé igyekezett előlünk elbújni: De mi megállás nélkül mentünk tovább kitűzött irányunkban, és végül elvesztettük őt a szemünk elől. Este megint sátrakra akadtunk, először egy magányosan állóra, aztán néhány száz méternyire tőle egy egész csoportra.

Az első sátorba bekéredzkedtünk. Egy nomád család jött ki, rémülten tiltakoztak a belépésünk ellen, és zavartan egyre csak a többi sátor felé mutogattak. Mit tehettünk volna, tovább mentünk. Nem csekély meglepetésünkre a legközelebbi sátorban egyenesen örömmel fogadtak. Kijöttek valamennyien, megtapogatták a holminkat, segítettek nekünk a lerakodásnál, amit a nomádok soha sem tettek - hirtelen világosság gyúlt az agyunkban: khampák voltak! Besétáltunk a csapdába! Két férfi volt a sátorban, meg egy asszony és egy serdületlen fiú - jó képet kellett vágnunk a gonosz játékhoz. Mindenesetre résen voltunk, és reméltük, hogy udvariassággal, óvatossággal és diplomáciával valami kiutat találunk a kínos helyzetből.

Alig ültünk a tűz mellé, kezdett megtelni a sátor. Átjött mindenki a szomszédos sátrakból, hogy lássa az idegeneket; férfiak, asszonyok, gyermekek, kutyák. Tolakodóak voltak az emberek, és kíváncsiak, alig tudtuk megakadályozni, hogy kibontsák a poggyászainkat. Amikor nekik is előadtuk zarándoktörténetünket, feltűnő módon dicsérték egyik emberüket, mint különösen kiváló vezetőt Lhászába. Ő olyan úton akart bennünket vezetni, ami a mi útvonalunktól kissé délebbre feküdt, és állítólag sokkal kedvezőbb volt. Gyorsan összenéztünk. Erőteljes és zömök ember volt óriási karddal az övében. Nem volt valami bizalomgerjesztő. De elfogadtuk az ajánlatát, és meghatározott bért alkudtunk ki vele. Ez volt az egyetlen, amit tehettünk, mert ha valamit forralnak ellenünk, akár azonnal a torkunkra tehették volna a késüket.

A látogatók lassan-lassan hazamentek, és mi elrendezkedtünk az alváshoz. Egyik vendéglátónk mindenáron fejpárnának akarta használni a hátizsákomat, csak nagy fáradsággal tudtam magamnál tartani. Valószínűleg azt gyanították, hogy pisztoly van benne. Nekem kapóra jött ez a gyanú, és magatartásommal igyekeztem őket ebben megerősíteni. Végre mindenki megnyugodott. Mi mindenesetre résen voltunk, és éberen feküdtünk egész éjszaka. Bár nagyon fáradtak voltunk, ez mégsem esett nehezünkre, mert a khampa asszony állandóan imákat mormogott maga elé. Úgy rémlett nekem, mintha már most bűnbocsánatot kérne azokra a gaztettekre, amiket férjei holnap ellenünk akarnak elkövetni. Mindenesetre örültünk, amikor végre pirkadni kezdett. Egyelőre békés volt minden. Egy zsebtükörért megvettük egy jak velőjét, és mindjárt el is készítettük reggelire. Aztán az induláshoz készültünk. Vendéglátóink lopva figyelték minden mozdulatunkat és szinte agresszívek lettek, amikor poggyászunkat ki akartam nyújtani Aufschnaiternek a sátorból. De azért sikerült fölmálházni a jakunkat. Amikor a „vezetőnket” kerestük, nagy megkönnyebbülésünkre nem volt sehol. A khampa család még a lelkünkre kötötte, hogy feltétlenül a déli útvonalat válasszuk, mert ott nemsokára nomádokra fogunk bukkanni, akik szintén zarándokúton vannak Lhászába. Ezt megígértük, és sietve útra keltünk.

Néhány száz méter után észrevettem, hogy a kutyám nincs velünk. Máskor mindig utánunk szaladt magától. Amikor hátranéztünk, láttuk, hogy a három férfi követ és nemsokára utol is értek bennünket. Azt mesélték, hogy ők is útban vannak a zarándokok sátraihoz, és egy távoli füstoszlop felé mutattak. Ez aztán még gyanúsabb volt nekünk, mert nem láttunk még soha sátrakból ilyen füstoszlopot fölszállni. Amikor a kutya felől kérdezősködtünk, azt mondták, hogy visszamaradt a sátornál. Egyikünk érte mehetne. Most már világos volt előttünk a tervük. Az életünkről volt szó. Visszatartották a kutyát, hogy Aufschnaitert és engem elválasszanak egymástól, mert annyi bátorság mégsem volt bennük, hogy kettőnket együtt támadjanak meg. És valószínűleg a cinkosaik várnak ott, ahonnan a füstoszlop fölszáll. Akkor túlerőben lesznek és könnyen elintézhetnek bennünket.

Senki emberfia nem tudott volna meg soha semmit az eltűnésünkről. Nagyon megbántuk már, hogy a nomádok sok jóakaratú figyelmeztetését nem vettük komolyan. Mintha nem sejtenénk semmit, továbbmentünk még egy darabig ugyanabban az irányban, és közben gyorsan megtárgyaltuk a dolgot egymással. Most már közrefogtak bennünket a férfiak. Titkos oldalpillantással felmértük esélyeinket: dupla bundát viseltek, hogy ütés és szúrás ellen védje őket, óriási kardok voltak az övükbe dugva és az arcuk igazán nem volt bárányszelíd.

Történnie kellett valaminek. Aufschnaiter úgy vélte, irányt kellene változtatnunk, hogy ne rohanjunk vakon a csapdába. A szót tett követte. Még beszélgetés közben hirtelen nagyot kanyarodtunk. A khampák elképedve megálltak, de máris ott voltak megint, elállták utunkat és nem túl barátságos kézlejtésekkel azt kérdezték, hogy merre akarunk hát menni. A kutyát akarjuk elhozni! - válaszoltuk röviden és erélyesen. Ez megijesztette őket. Észrevették, hogy a legvégsőkre is el vagyunk szánva. Egy darabig álltak és néztek utánunk, aztán folytatták útjukat. Valószínűleg gyorsan informálni akarták cinkostársaikat.

Amikor a sátrak közelébe értünk, már hozta az asszony a kutyát egy kötélen. Örömmel üdvözöltük egymást, s aztán igyekeztünk minél előbb odébbállni; természetesen vissza arrafelé, ahonnan jöttünk. Továbbmenni, így fegyvertelenül, a biztos halált jelentette volna. Erőltetett menetelés után még ugyanazon az estén elértük azt a barátságos családot, amelynél előtte való nap megháltunk. Nem voltak meglepve élményeinktől. Elmondták, hogy a khampák táborhelyét Gyak Bongrának hívják, rettegett hely a vidéken. E kaland után kétszeresen megbecsültük, hogy újra nyugodtan alhatunk el...

Másnap reggel elkészítettük új útitervünket. Nem maradt más hátra, mint a lakatlan vidékeken át vezető nehezebb utat választani. Húst vásároltunk még a nomádoktól, annyit, amennyit csak magunkkal tudtunk vinni, mert egy heti vándorlásnál hamarabb valószínűleg nem fogunk semmiféle teremtett emberi lélekkel találkozni.

Hogy ne kelljen Labrang Trováig visszamennünk, útrövidítésként egy meredek, fáradságos kapaszkodót kockáztattunk meg. Ennek egyenesen a mi útvonalunkba kellett torkollnia. Fele magasságban egyszer hátrafordultunk, meg akartuk nézni a tájat, s ekkor rémületünkre észrevettük, hogy - még nagy távolságban ugyan - két férfi követi a nyomunkat. Semmi kétség: a khampák! Valószínűleg meglátogatták közben a nomád családot, érdeklődtek utunk felől, és a megadott irányban csakhamar megpillantottak minket, mert a Csangthang tiszta levegőjében hatalmas távolságokra lehet ellátni.

Mit tegyünk? Egyikünk sem szólt egy szót sem. Később elárultuk egymásnak, hogy ugyanaz a gondolat forgott a fejünkben: oly drágán adjuk az életünket, amilyen drágán csak lehet! Először megpróbáltunk gyorsabban haladni. De kötve voltunk jakunk tempójához és bár állandóan nógattuk, olybá tűnt nekünk, hogy olyan lassú, mint egy csiga. Minduntalan visszanéztünk, de nehéz volt megállapítani, csökken-e a távolság. Fájdalmasan éreztük megint, mit jelent az, ha az embernek nincs fegyvere. Legfeljebb sátorpóznákkal és kövekkel védekezhettünk volna, de az ellenoldalon élesre fent kardok voltak. Szilárdan elhatároztuk: életet az életért. Így siettünk tovább egy vég nélkülinek tetsző órán át: lihegve a megerőltetéstől, fejünket minduntalan hátrafordítva. Egyszer csak észrevettük, hogy a két férfi leült. Ha lehet, még jobban meggyorsítottuk lépteinket, hogy mielőbb elérjük a hegygerincet. Egyidejűleg olyan hely után néztünk, ami szükség esetén kedvező lenne küzdőtérnek. A férfiak megint felálltak, tanakodni látszottak és aztán láttuk, hogy visszafordulnak. Föllélegeztünk és meghajtottuk a jakunkat, hogy minél előbb eltűnhessünk a hegy háta mögött. Amikor előrepillantottunk megértettük, miért fordultak vissza ezek az emberek. A legmagányosabb táj feküdt előttünk, amit valaha is láttunk. Behavazott hegyhátak valóságos tengere nyúlt föl-alá hullámozva a végtelenségbe... A távolban ott állt a Transzhimalája, és mint valami foghíj, tisztán látszott a hágó, amit visszavonulási lehetőségként vettünk számításba. Ez a Szela-hágó, mely Sigacéba vezet, és Sven Hedin révén vált ismeretessé.

Valóban feladták volna az üldözést a khampák? A biztonság kedvéért továbbmentünk még akkor is, amikor már beköszöntött az éjszaka. Szerencsére nem volt sötét. A holdfényben ragyogott a hó, és olyan világos volt, hogy még a távoli hegyláncokat is föl lehetett ismerni.

 

Éhség és hideg - és egy váratlan karácsonyi ajándék

 

Ezt az éjszakát soha nem fogom elfelejteni. Ez volt a legkeményebb testi és lelki megpróbáltatás, amit valaha kiálltam. A vidék zordsága megmentett minket a khampáktól, de új feladat elé is állított. Jó, hogy a hőmérőmet rég eldobtam már, úgysem mutatott volna mínusz 30 Celsius-foknál többet, pedig ennél hidegebb volt. Sven Hedin is csaknem ugyanezen a tóvidéken ebben az évszakban mínusz 40 fokot mért.

Órákig baktattunk így tovább, egyre tovább az érintetlen havon át. Lelkünk eközben önálló vándorútra kelt. Látomások kezdtek kínozni: jólesően átmelegített szoba, meleg ételek, forrón gőzölgő italok... és fura módon éppen egy automatabüfé banális képe volt az, ami csaknem őrületbe kergetett.

Aufschnaiter gondolatai máson jártak. Állandóan káromkodott magában, bosszúterveket forralt, és esküdözött, hogy fegyveresen visszatér, és akkor jaj lesz minden khampának!

Így próbálta a maga módján mindegyikünk a mély depressziót leküzdeni. Időt vesztettünk megint, és a cél még mindig messze volt! Ha a rablók sátrától zavartalanul folytathattuk volna utunkat, akkor már az északi taszamúton lennénk! Éjfél körül járhatott az idő - óráinkat már rég élelmiszerekre cseréltük -, amikor végre leültünk. A hosszú út során nem találkoztunk semmiféle élőlénnyel, csak egyszer egy kóborló hópárduccal. Embernek, állatnak vagy bármilyen vegetációnak nem volt semmi nyoma. Tüzelőanyagot sem találtunk, bár talán még a tűzgyújtáshoz sem lett volna energiánk; mert külön művészet a jaktrágyából valamirevaló tüzet szítani. Lepakoltuk tehát jakunkat, és azonnal a takarók alá bújtunk. A campás zsákot és egy nyers ürücombot magunk közé raktuk, és mohó étvággyal nekiestünk. De alig emeltük a kanalat a száraz liszttel a szánkhoz, mindketten elkáromkodtuk magunkat. Olyan hideg volt, hogy a kanál másodpercek alatt odafagyott a szánkhoz, nyelvünkhöz! Elment az étvágyunk. Összekuporodtunk, és a metsző hideg ellenére a kimerültség ólomsúlyú álmába merültünk.

Reggel nehezen indultunk el. Jakunk hiába kapargált egész éjjel fű után, kétségbeesésében most a havat falta. Az elmúlt napon még vizet sem találtunk sehol, mert a források mindenütt bizarr jégzuhatagokká fagytak.

Fáradtan mentünk derék jakunk nyomában botorkálva, és már föl sem pillantottunk. Azt hittük, délibábot látunk, amikor délután a távoli láthatáron három jakkaravánt vettünk észre a havas tájon. Végtelenül tisztán látszottak. Lassan mozogtak, aztán mintha megálltak volna - de nem tűntek el. Tehát valóság volt mégis! Ez újra erőt adott. Összeszedtük minden energiánkat, meghajtottuk jakunkat, és három óra múlva elértük a karavánok táborhelyét. Mintegy tizenöten voltak, férfiak és nők vegyesen, és már felverték a sátrakat. Érkezésünk nem kis csodálkozást váltott ki, de barátságosan üdvözöltek, és mindjárt meghívtak bennünket, hogy a tüzüknél melegedjünk. Megtudtuk, hogy a Kailás hegyi zarándok- és kereskedelmi útról vannak visszatérőben a Namco melletti szülőföldjükre. Őket is figyelmeztették a kerületi hivatalnokok a veszélyekre, és azért választották ezt a nehéz útvonalat, hogy kikerüljék a khampák elátkozott vidékét. Ötven jakkal és mintegy kétszáz juhval vonultak most hazafelé. Nyájuk legnagyobb részét már árura cserélték, ez természetesen jó fogás lett volna a rablóknak. Ezért állt össze a három csoport, és most bennünket is meghívtak, tartsunk velük, mert minden megerősítés jól jött a khampák ellen.

Micsoda élvezet újra tűz mellett ülni, és meleg levest kanalazni! Nekünk ez egyenesen a sors ajándékának tűnt. Derék Árminunkról sem feledkeztünk meg, tudtuk, mit köszönhetünk neki. Megkértük a karaván vezetőjét, hogy a poggyászunkat napibér ellenében egyik szabad jakjára pakolhassuk. Nem sajnáltunk most a miénktől egy kis pihenést.

Napokig haladtunk együtt a nomádokkal; és a pihenőknél mellettük ütöttük fel hegymászó sátrunkat. Ez minden alkalommal gondot okozott. Az orkánszerű vihar folyton kiszakította a sátorlapokat a kezünkből, időnként az éjszaka kellős közepén is ki kellett mennünk, mert elszakadtak a zsinegek, és a póznák átfúródtak a sátortetőn. Csak a jakszőrsátrak bírják az ilyen viharokat, de ezek olyan nehezek, hogy egymagukban egy egész jakterhet kitesznek. Esküdöztünk, ha még egyszer végigvonulunk valaha a Csangthangon, akkor másképpen szerelkezünk föl! Három jak, egy jakhajcsár, egy nomád sátor és egy jó fegyver... Ez kellett volna. Egyelőre bele kellett törődnünk a rideg valóságba. Hiszen örülnünk kellett még annak is, hogy nomád barátaink befogadtak. Csak az zavart bennünket, hogy olyan lassan haladtunk. Korábbi tempónkhoz képest ez most séta volt. A nomádok korán indultak, négy-hat kilométert mentek, aztán újra sátoroztak és legeltették a nyájat. A sötétség beálltával az állatokat, hogy megvédjék a farkasoktól a sátrak közelében cölöpökhöz kötik és azok így töltik el kérődzve az éjszakát.

Csak most jöttünk rá, hogy milyen sokat követeltünk szegény Árminunktól! Bizonyára épp olyan bolondnak tartott minket, mint a tibetiek, amikor Kjirongban fölrohantunk minden hegyoromra. A hosszú pihenők alatt újra naplóírással foglalkoztunk, amit az utóbbi időben nagyon elhanyagoltunk, aztán tervszerűen kikérdeztük a karaván tagjait a Lhászába vezető útról. Egyenként beszéltünk velük, és lassanként helységnevek sora állt össze. Ez nagyon fontos volt a későbbi jó tájékozódáshoz. Rég eldöntöttük ugyanis, hogy nem töltjük fél életünket ezzel a sétálással. A közeli napokban meg akartunk válni a karavántól.

December 24. volt éppen, amikor búcsút vettünk tőlük, és megint egyedül keltünk útra. Frissen és kipihenten vándoroltunk hegyen-völgyön át és ezen az egy napon több mint húsz kilométert tettünk meg. Késő este egy tágas síkság előtt álltunk, melyen elszórtan magányos sátrak voltak. Lakóik nagyon éberek lehettek, mert mielőtt még az elsőt elértük volna, néhány komor, állig felfegyverzett férfi jött elénk. Gorombán ránk kiáltottak, hogy takarodjunk innen. Megálltunk felemelt kézzel, jelezve, hogy nincs fegyverünk, és elmondtuk, hogy jámbor zarándokok vagyunk. Pihenőnapjaink ellenére szánalomkeltően nézhettünk ki, mert rövid tanácskozás után a nagyobbik sátor tulajdonosa meghívott bennünket, háljunk meg nála. Megmelegedhettünk, egy csésze gőzölgő vajas teát kaptunk, és egy ritka kincset is - egy-egy kicsi fehér zsemlét. Régiek voltak már és kőkemények, de nekünk ez a kis ajándék a Szentestén többet jelentett, mint valaha a legszebb ünnepi kalács. Annyira megörültünk, hogy a zsebünkbe dugtuk, és csak napok múlva, egy különösen kemény menetelésnél rágcsáltunk belőle, vigaszt és erőt merítve a jó emberek e váratlan karácsonyi ajándékából.

Amikor a zsemlék ajándékozójának elmondtuk, hogy melyik úton akarunk Lhászába menni, szárazon csak annyit jegyzett meg, ha eddig nem gyilkoltak meg bennünket, úgy ez a legközelebbi napokban egészen biztosan bekövetkezik. A vidék tele van khampákkal, fegyver nélkül szabad prédájuk vagyunk. Mindezt fatalisztikus hangon közölte, úgy, ahogy a magától értetődő dolgokról szokás beszélni. Meglehetősen elcsüggedtünk, és tanácsot kértünk tőle. Ő is a Sigacén át vezető utat javasolta, amin a várost egy hét alatt elérhetjük.

Erről azonban hallani sem akartunk. A nomád egy darabig gondolkodott, aztán azt tanácsolta, hogy okvetlenül menjünk el ennek a vidéknek a bönpójához. Csak néhány mérföldnyire délre van innen a sátra. A bönpónak ugyanis hatalmában áll kíséretet adni mellénk, ha már feltétlenül a rablóvidéken akarunk áthaladni.

Hamar lefeküdtünk ezen az estén, és annyi megfontolni valónk volt, hogy eszünkbe sem jutott az otthoni szomorú karácsonyra gondolni. Végül megegyeztünk abban, vállalni kell a kockázatot, és föl kell keresnünk a bönpót. Csak néhány órányi volt az út a sátráig. Jó előjelnek vettük, hogy barátságosan üdvözölt minket, és rögtön kijelölt nekünk egy sátrat is. Aztán odahívta a kollégáját, és mind a négyen megbeszélésre ültünk össze. Itt már bele sem kezdtünk abba a mesébe, hogy indiai zarándokok vagyunk. Európaiakként mutatkoztunk be, és erélyesen védelmet követeltünk a rablók ellen. Természetesen a kormány engedélyével utazunk - mondtam, és arcátlanul előhúztam a régi útlevelet, amit még a karpön állított ki nekünk Gartokban. Ennek az útlevélnek megvolt a maga története. Annak idején kisorsoltuk magunk között, és Kopp nyerte el. Amikor elvált tőlünk, az az ötletem támadt, hogy megvásárolom tőle. És most elérkezett az idő, hogy felhasználjuk!

A két hivatalnok megnézte a pecsétet és a régi papiros láthatóan tiszteletet keltett bennük. Most már meg voltak győződve arról, hogy legálisan tartózkodunk az országban. Egyetlen kérdésük az volt, hol a harmadik ember. Komolyan azt mondtuk, hogy sajnos megbetegedett, és ezért Tradünön keresztül Indiába ment. Magunk is meglepődtünk blöffünk hatásától. A bönpók megnyugodtak, kíséretet ígértek, ami szakaszonként váltva elvisz bennünket az északi taszamútvonalig.

Igazi karácsonyi örömhír volt ez! Most mégiscsak megtarthatjuk az ünnepet! Egy kevés rizst tartalékoltunk még Kjirongból kifejezetten a karácsonyestére. Ezt készítettük most el, és a két bönpót is meghívtuk a sátrunkba. Eljöttek, mindenféle ennivalót hoztak ők is, és így egészen kellemesen telt el az este.

Másnap egy nomáddal „továbbadtak” bennünket a legközelebbi sátornak. Olyan volt ez, mint a váltófutás: elvittek egy darabig, ott átadtak bennünket, ők maguk pedig visszafordultak. Mi továbbmentünk az új kísérővel, és így nagyszerűen haladtunk előre, noha a terep áttekinthetetlen volt. Most vettük csak észre, milyen sokat jelent olyan vezetővel menni, aki ismeri az utat! Még ha nem is jelentett ez életbiztosítást a rablók ellen...

Állandó kísérőnk volt a szél és a hideg. Úgy éreztük, mintha már nem is lenne más a világon, csak örökös orkán, és mínusz 30 fok. Hiányos ruházatunk miatt sokat szenvedtünk, és boldog voltam, amikor az egyik sátorlakótól még egy báránybőrbundát tudtam venni. Kicsit kicsi volt ugyan, és hiányzott a fél ujja is, de csak két rúpiába került! A cipőink is elrongyolódtak, és kesztyűnk sem volt. Aufschnaiternek már fagyások voltak a kezén, én a lábammal kínlódtam. Tompa megadással viseltük a szenvedéseket, és egyre több energiánkba került a napi menetfeladattal megbirkózni. Milyen szívesen pihentünk volna néha egy meleg nomád sátorban! Még az ő életük is, ami pedig kemény és igénytelen, csábítónak tűnt most nekünk. De nem volt szabad megállnunk sehol, ha el akartunk Lhászáig jutni. Mi lesz azután? Erre inkább nem is gondoltunk...

Gyakran láttunk lovasokat vonulni, szerencsére messze tőlünk, mert különleges kutyáikról felismertük, hogy khampák voltak. Ezek a kutyák kevésbé szőrösek, mint a szokásos tibetiek, soványak, gyorsak, mint az agarak és elmondhatatlanul csúnyák. Hálát adtunk az Istennek, hogy a velük és gazdáikkal való találkozástól megkímélt bennünket.

Felfedezésünk is volt ezen az úton: egy olyan befagyott tóhoz értünk, amit később egyik térképen sem tudtunk megtalálni. Aufschnaiter azonnal berajzolta térképvázlatainkba. A bennszülötteknél Jöcsabco volt a neve, ami „áldozati vizet” jelent. Gyönyörű fekvésű tó volt egy gleccserlánc tövében, ami körül nagy ívben mentünk már egy hét óta. Az „istenek trónusa” volt itt is a legmagasabb csúcs, egy különösen hatalmas istennek, Jo Gya Kangnak a nevét viselte.

Mielőtt a taszamútra értünk, még egyszer találkoztunk felfegyverzett útonállókkal. Ezeknek a fickóknak jó európai fegyvereik voltak, itt a bátorság nem sokat segített volna rajtunk! De nem bántottak minket, talán mert olyan nyomorúságosan néztünk ki. Hát igen, néha a látható szegénységnek is meg vannak a maga előnyei!

Öt nap múlva végre elértük a várva várt taszamútvonalat. Országútnak képzeltük mindig, melyen véget ér majd minden szenvedésünk. Ki írhatná le csalódásunkat, amikor útnak nyoma sem volt! A vidék nem különbözött semmiben attól, amin az utolsó hetekben végigjöttünk. Néhány üres sátor, ahol a karavánok megpihenhetnek, ez volt minden.

Az utolsó szakaszon két vaskos amazon kísért bennünket. A taszamútnál elbúcsúztak, és mi megadóan beköltöztünk az üres sátrak egyikébe. Tüzet raktunk, és megpróbáltuk a jó oldaláról nézni a helyzetünket. Tulajdonképpen elégedettek lehettünk. Az út legnehezebb része mögöttünk volt, most sűrűn járt úton voltunk, ami egyenesen Lhászába vezetett. Tizenöt napi gyaloglással elérhetjük a fővárost! De hol maradt az öröm, hogy ilyen közel vagyunk a célhoz? Annyira elfáradtunk, hogy már semmit sem éreztünk. Fagyott végtagok, ennivaló és pénz alig. És az állatokkal volt a legtöbb bánatunk. Hű kutyám már csak csont és bőr volt. Miután magunknak is alig jutott valami, neki sem maradt belőle sok. Lábait sebesre járta, és gyakran csak órák múlva ért utol bennünket a táborhelyen, olyan lassan vonszolta magát.

A jaknak sem volt jobb sora. Hetek óta nem talált elég füvet, és ijesztően lesoványodott. A Jöcsabco óta ugyan kikerültünk a behavazott zónából, de a fű gyér és száraz volt, a legeltetésre alig volt idő, és az erőltetett menet sem volt éppen hízókúra.

Másnap mégis tovább kellett menni. Az legalább némi erőt adott, hogy egy karavánúton haladtunk és nem kellett magunkat Marco Polónak érezni.

A taszamútvonalat a kormány eredetileg a Nyugat Tibetből jövő aranyszállítmányok számára rendezte be. Később, amikor egész Tibetben egyre élénkebb lett a kereskedelmi forgalom, ez az út jelentős tehermentesítést jelentett a déli útvonalnak, ami a Cangpo mentén vezetett.

Első napunk a taszamúton semmiben sem különbözött a lakatlan vidékek legrosszabb szakaszaitól. Egyetlen emberrel sem találkoztunk. A tomboló vihar hópelyheket és ködfoszlányokat kergetett maga előtt, és pokollá tette az utat. Még szerencse, hogy hátba kaptunk. Így valósággal hajtott bennünket, míg ellenszélben egy lépést sem jutottunk volna előre. Árminunk ereje végére ért. Mind a négyen boldogok voltunk, amikor este megpillantottuk a legközelebbi taszamállomást.

Erről a napról naplómban a következő sorokkal emlékeztem meg:

 

„1945. december 31.

Erős hóvihar köddel (az első köd Tibetben), cca mínusz 30 fok Celsius. Eddigi utunk legmegerőltetőbb napja. A málhák alig tartanak, igazításuk közben csaknem lefagy az ember keze... Majdnem eltévedünk, de két kilométer után észrevesszük tévedésünket, és visszafordulunk. Estefelé elérjük Nyacang taszamállomást, ami nyolc sátorból áll. Az egyikben a taszam-bönpo lakik a családjával... barátságos fogadtatásban részesülünk!”

 

Az áldott menetlevél

 

Ez volt tehát a második szilveszteresténk Tibetben! Ha arra gondoltunk volna mit értünk el eddig, elveszthettük volna minden kedvünket. Még mindig „illegálisan” jártunk az országban; két lezüllött, félig éhen veszett csavargó, akinek minden kis bönpo elől el kell bújnia. És Lhásza, a „tiltott város” még mindig illuzórikus cél. Ilyen estéken hajlamos az ember a visszapillantásra, a gondolatok elkalandoznak. A hazát és családot nem felejtettük el, de a puszta életünkért vívott harc minden testi és lelki erőnket igénybe vette, és emellett nem jutott hely semmi másnak. Egy meleg sátorban eltöltött este most többet ért, mintha otthon ajándékba kaptunk volna egy versenyautót...

Így ünnepeltük a szilvesztert. Kicsit tovább akartunk itt maradni, újra átmelegedni és az állatainktól sem sajnáltunk egy kis pihenőt. A régi menetlevél itt is megtette a hatását. A taszam-hivatalnok rögtön barátságos lett, egy szolgát adott mellénk, vizet küldött, és jaktrágyát a tűzrakáshoz.

Szerettük volna kipihenni magunkat, és sokáig aludtunk. Késő délelőtt volt már, mi még csak a reggelit főztük, amikor megelevenedett a tér a sátrak előtt. Egy bönpo szakácsa jött meg, hogy bejelentse „magas rangú urának” érkezését, és előkészítsen neki mindent. Szorgoskodva szaladgált föl-alá, és rettenetesen fontoskodott. Fejfedőként egy egész rókabundát viselt.

Egy magas rangú bönpo érkezése - ez számunkra is jelentős eseménnyé válhatott. De elég régóta voltunk már Ázsiában ahhoz, hogy tudjuk, a „magas rangú úr” igen relatív fogalom itt. Nemsokára belovagolt a bönpo egy sereg szolga kíséretében; kereskedő volt a kormány szolgálatában. Néhány száz teherrakomány nyerscukorral és gyapotszövettel volt útban Lhásza felé. Természetesen ő is látni akart bennünket, és mi álszent arccal nyújtottuk át a menetlevelet. Ez újra megtette a kívánt hatást! Eltűnt a szigorú hivatalos arckifejezés, sőt még meg is hívott bennünket, hogy utazzunk az ő málháscsapatával. Ezt örömmel vettük. Lemondtunk inkább a pihenőnapról, és sietve csomagolni kezdtünk, mert a karaván itt csak ebédpihenőt akart tartani.

A jakhajcsárok egyike fejcsóválva nézte lesoványodott Árminunkat. Végül azt javasolta, hogy rakjuk fel poggyászunkat csekély ellenértékért az egyik taszamjakra és hajtsuk üresen a miénket. Sietni kellett. A bönpo és szolgái friss lovakat kaptak, leváltották a jakokat, és az újonnan fölmálházott állatokkal azonnal útra keltek. Mi csatlakoztunk a karavánhoz, csak a bönpo hagyhatott még magának időt, mert lóháton hamar utolérhetett bennünket.

Nem kis önmegtagadásba került fáradtan és összetörten újra útra kelni, és húsz kilométert menni a legközelebbi állomásig. Gondolatban túlságosan felkészültünk már a pihenőre, és a kutyánk is hasonlóképpen érezhetett. Hívogattam őt, fütyültem neki, de ő csak lanyhán csóválta a farkát, és fekve maradt. Túl sok volt ez már neki. Lábai sebesek voltak, lesoványodott - mit tegyek vele? Szívesen odaadtam volna valakinek, aki jól bánna vele, ha már meg kell válnunk egymástól! Megkönnyebbültem, amikor egy településnél visszamaradt. Betolakodóként nehéz lesz ugyan neki a többi kutyával, de útközben biztosan elpusztult volna.

A karaván védelmében nagy utakat tettünk meg naponta. Sok hasznunk volt a bönpo tekintélyéből, mert mindenütt gond nélkül befogadtak minket. Csak Lhölamban lettünk gyanúsak a taszam-hivatalnoknak. Igencsak barátságtalan volt, még tüzelőanyagot sem adott, és állhatatosan a lhászai útlevelet kérte tőlünk. Hát igen, ezzel sajnos nem szolgálhattunk! De legalább fedél volt a fejünk fölött. Megérkezésünk után nemsokára észrevettük, hogy mindenféle gyanús alak lődörög a sátrak körül. Ezt a csőcseléket már ismertük - a khampák voltak megint. Túl fáradtak voltunk azonban ahhoz, hogy törődjünk velük. Legyen a többiek gondja a védekezés, tőlünk úgysincs mit lopni. Csak amikor a sátrunk körül kezdtek sürgölődni, és mindenáron nálunk akartak aludni, akkor mondtunk néhány erélyes szót! Hamar elmentek.

Másnap reggel rémülten vettük észre, hogy a jakunk eltűnt. De hiszen tegnap este idekötöttük a cölöphöz! Talán a legelőn van... De bárhogy kerestük is Aufschnaiterrel, sehol sem találtuk. Minthogy a tegnapi csőcseléknek sem volt már semmi nyoma, nem volt kétséges az összefüggés. Hogy éppen a mi jakunkat lopták el, ez érzékeny veszteség volt.

Berontottunk a taszam-hivatalnok sátrába, és dühösen a lába elé dobtam a nyerget és a takarót. Az ő konokságát okoltuk jakunk elvesztéséért! A lopás túlságosan mélyen érintett bennünket. V. Ármin volt fajtájának első jól nevelt képviselője és mi megtanultuk becsülni őt. Neki köszönhettük, hogy utazásunk legnehezebb szakaszával megbirkóztunk. Árminnak bizonyára nem jött rosszul a sorsfordulat. Hónapokig legelgethet most békésen, erőre kap majd, és talán hamar elfelejti a viszontagságokat.

Nem volt időnk sokáig gyászolni őt. Poggyászunk már órák óta úton volt, mert a karaván elindult már hajnal előtt, hogy a lovagló bönpóval lépést tarthasson. Elkeseredésünk ellenére élveztük, hogy szabadon haladhatunk, és nem tart fel bennünket az állat hajtása, a málhák örökös igazítása.

Egy roppant hegylánc felé tartottunk már napok óta. Tudtuk, ez a Nyencsentangla. Egyetlen hágó vezet át rajta - egyenesen Lhászába! A táj szelíd volt, dombos, és nagyon magányos. Még khjangokat sem láttunk. Az idő megjavult, derűs lett, és olyan jó volt a kilátás, hogy tíz kilométernyire is elláttunk.

Ezekben a napokban már nagyon fáradtak voltunk. Úgy éreztük, hogy legvégső erőinket éljük fel. Tokarnál kezdődött a kapaszkodó föl a hegységbe - a legközelebbi taszamállomás pedig öt napra volt innen. Gondolni sem mertünk rá, hogy fogjuk ezt kibírni. Mindenesetre igyekeztünk felerősíteni magunkat, és egy csomó húst is vásároltunk az útra.

A következő napok szinte végtelennek tűntek, és még ennél is hosszabbak voltak az éjszakák. Valószínűtlenül szép vidéken haladtunk át. A föld egyik legnagyobb tavához, a Namcohoz vagy Tengri Nórhoz értünk. Azt mondják, a körüljárásához tizenegy nap kell. De mi alig láttuk. Régi vágyunk volt a Csangthang lefolyás nélküli nagy tavait megismerni. Most itt volt előttünk az egyik, de bennünket semmi sem tudott fásultságunkból fölrázni.

A felfelé kapaszkodás a ritka levegőben, a 6000 méteres magasság teljesen kimerített. Csak hébe-hóba vetettünk egy-egy pillantást a környék még magasabb csúcsaira. A Guring La magaslatán végre megálltunk. 1895-ben az angol Littledale kelt át elsőnek ezen a hágón, amit Sven Hedin 5972 méterrel a Transzhimalája legmagasabb átkelőjeként jelölt be a térképekbe. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy ez a legmagasabb egész éven át járt hágó a földön.

 

Tarka imazászlók a zarándokút mentén

 

Itt újra kőrakásokat találtunk teletűzdelve a legtarkább imazászlókkal, melyeket valaha is láttam. Egy sor kőbe vésett imatábla állt mellettük - hirdetve az örökkévalóságnak sok ezer zarándok afölötti örömét, hogy vándorútjuk fáradalmai után ezen a hágón végre megnyílik előttük a szent városba vezető út.

És már jöttek is velünk szembe csodálatos sorokban a zarándokok, mind, akik már látták vágyaik városát, és most távoli hazájukba vonulnak vissza újra. Vajon hányszor hallhatta ez az út az „Om mani padme hum”-ot, ezt az ősrégi buddhista imaformulát, amit a zarándokok megszakítás nélkül mormolnak magukban és amitől mellesleg védelmet remélnek a „mérges gázok” ellen is. Így nevezik ugyanis a tibetiek az oxigénhiányt. Talán okosabb lenne, ha nem az imára figyelnének! Lépten-nyomon láttuk mélyen alattunk a lezuhant karavánállatok fehér csontvázait, melyek a hágó veszélyességéről tanúskodtak. A hajcsárok mesélték, hogy csaknem minden télen életét veszti itt néhány zarándok a hóviharban. Hálát adtunk az Istennek a jó időért, mert már az első napokban majdnem kétezer méteres magasságkülönbözetet kellett legyőznünk.

Amikor átkeltünk a gerincen, egészen új táj tárult fel előttünk. A Csangthang szelíd dombjai eltűntek. Fáradságos utunk során gyakran elképzeltük, milyen jól lehetne itt egy dzsippel haladni. Itt erre már nem lett volna mód. Vadul és meredeken megtörik a hegység, mélyen bevágott szakadékokban zúgnak a vizek, melyek már a lhászai síkságra folynak. A jakhajcsárok elmondták, hogy közvetlenül a város előtt, egy bizonyos pontról még azokat a jeges hegycsúcsokat is lehet látni, amelyek közt most átvonulunk. Ilyen közel volt már a „tiltott város”!

A lefelé vezető út első része egy gleccseren vitt keresztül. Megint megcsodáltam a jakokat, milyen hihetetlen biztonsággal találják meg útjukat a jégen át. Fáradt botorkálásunk közben önkéntelenül is arra gondoltam, mennyivel könnyebb lenne most síléceken végigsiklani ezeken az ideálisan hasadékmentes felületeken. Aufschnaiter és én voltunk bizonyára az elsők, akik a Lhászába vezető zarándokúton a síelésről beszélgettünk... Egy sor hatezres csúcs is csábító volt még ilyen kimerülten is, és sajnáltuk, hogy nincs jégcsákányunk, mert könnyű lett volna valamelyiket megmászni.

Ezen az úton egy fiatal pár ért bennünket utol. Ők is messziről jöttek, mint mi, és Lhászába igyekeztek. Szívesen csatlakoztak a karavánhoz, és ahogy az már történni szokott, beszélgetésbe elegyedtünk. Különös sors volt az övék. Valóságos Rómeó és Júlia-történet tibeti változatban.

A pirospozsgás arcú, vastag fekete hajfonatos csinos fiatalasszony vidáman és békésen élt a Csangthang egyik nomád sátrában és férjeinek - három fivérének - a háztartását vezette. Aztán egyik este egy fiatal idegen érkezett, és éjjeli szállást kért. Az első pillantásra egymásba szerettek, és már másnap reggel titokban elhagyták a sátrat. A szökés veszélyeire a téli pusztaságon át nem is gondoltak. Most idáig érkeztek és Lhászában akartak új életet kezdeni.

Erre a fiatalasszonyra szeretettel gondolok ma is. Pihenés közben egyszer a zsebébe nyúlt, és mosolyogva nyújtott át nekünk egy-egy szárított barackot. Ajándéka épp oly kedves volt, mint a nomád fehér zsemléje akkor, karácsonyeste.

További utunk során figyeltem csak meg, milyen erősek és kitartóak a tibeti asszonyok. Ez a fiatal nő is minden különösebb gond nélkül lépést tartott velünk, és ugyanúgy vitte a batyuját, mint a férfiak. Jövője miatt nyilván nem kellett aggódnia. Lhászában bizonyára elszegődik majd napszámosnak, és a nomádokra jellemző kitűnő egészségével és fizikumával könnyen megkeresi majd a kenyerét.

Már három napja úton voltunk anélkül, hogy sátrakra akadtunk volna. Aztán egyszer csak hatalmas füstoszlopot láttunk a távolban az ég felé szállni. Emberi település tűzhelyének a füstje lenne? Vagy tűzvész? Egyik sem tűnt valószínűnek. Közelebb érve rájöttünk, hőforrások gőze volt. Nemsokára váratlan természeti szépséget pillantottunk meg. Több hőforrás tört elő a földből, és a gőzfelhőből gyönyörű gejzír lövellt fel négy méter magasan. Lenyűgöző látvány volt! De aztán prózaibb gondolatunk támadt: megfürödni! Szerelmespárunkat sem a látvány, sem a fürdés nem érdekelte. Sőt a fiatalasszonyt ez utóbbinak még a gondolata is felháborította! De minket ez nem zavart. A víz forrva buggyant ki a földből, de a mínusz 10 fokos hideg elviselhető hőfokra hűtötte. Az egyik természetes pocsolyát kényelmes melegvízmedencévé bővítettük ki, és már lubickoltunk is. Micsoda gyönyör! Már Kjirong óta nem tudtunk mosakodni, pláne fürödni. Szakállunk és hajunk a hidegtől már kőkeményre fagyott.

A forrás vizét elvezető melegvizű patakban sok nagy halat is láttunk. Éhesen fontolgattuk, hogyan foghatnánk egyet, de az ínyencfalatból nem lett semmi. A fürdőtől felüdülve újra útra keltünk, hogy utolérjük a karavánt.

Az éjszakát a jakhajcsárokkal közös sátorban töltöttük. Akkor kaptam először isiász-rohamot. Ezt a fájdalmas betegséget mindig öregkori nyavalyának tartottam, és nem gondoltam, hogy ilyen hamar megismerem. Valószínűleg az állandó földön alvástól fáztam meg.

Egyik reggel már fel sem tudtam kelni. Rettenetes fájdalmaim voltak. Nagyon megijedtem: hogyan megyek így tovább? Itt mégsem maradhatok. Összeszorított fogakkal föltápászkodtam, és megpróbáltam néhány lépést tenni. A mozgástól kissé javult az állapotom. Ettől kezdve az első kilométerek különösen nehezek voltak reggelente.

Negyednapra rá, ahogy a hágón átkeltünk, kijutottunk a szűk hegyi völgyből egy óriási síkságra. Estére holtfáradtan értük el Szamszam taszam-állomást. Végre egy település, valódi házak, kolostorok és egy vár! Ez Tibet egyik legnagyobb taszam-útkereszteződése. Öt útvonal fut itt össze, élénk a forgalom, karavánok jönnek-mennek, a szállóházak zsúfoltak, az emberek málhás- és hátasállatokat cserélnek... Egyszóval egy nagy karavánszeráj mozgalmas élete zajlik!

A mi bönpónk már két napja itt volt. De még kormánymegbízott létére is öt napig kellett a friss jakokra várnia. Szállóhelyet, tüzelőanyagot és tűzhelyszolgát szerzett nekünk. Olyan szervezést csodálhattunk meg itt is, amilyet ebben az óriási, járhatatlan országban el sem képzelt volna az ember. Évente százezernyi málha volt úton jakhátakon, sok ezer kilométert tettek meg, és mégis simán ment mindig a továbbszállítás; voltak friss állatok, és szállások várták az utazókat.

Most különösen élénk volt a forgalom, ezért hosszabb pihenőre kellett felkészülnünk. Egyedül nem mehettünk tovább, nem volt már jakunk. Kirándulással töltöttük a napot. Nem messze Szamszamtól fehér gőzfelhőket láttunk - itt is vannak tehát hőforrások. Ez csábító volt! Kényelmesen ballagtunk ki az állomásról. Kilométereken át csak parlagon heverő szántóföldeket láttunk, amik azt jelezték, hogy a lakosság a földművelésről teljesen átállt a kereskedelemre és a szállítmányozásra.

A hőforrásokról kiderült, hogy egészen egyedülálló természeti csodák! Egy óriási tó feküdt előttünk bugyborékolva. A vize feketének látszott, és mégis teljesen tisztán folyt le egy kis patakban. Magunk választhattuk meg a fürdővíz hőmérsékletét. Ott, ahol kellemesen meleg volt, bementünk a patakba, és aztán mindig közelebb gázoltunk a tóhoz, ami egyre forróbb és forróbb lett. Elsőnek Aufschnaiter adta fel. Én azonban továbbkényszerítettem magamat, mert kúrálni akartam az isiászomat. Szinte kéjelegtem a forró vízben. Volt még egy darab szappanom Kjirongból. Letettem a partra, alig egy méternyire tőlem. Egy alapos mosdás ezzel a szappannal a fürdés csúcspontját jelentette volna. Sajnos nem vettem észre, hogy már jó ideje egy varjú köröz fölöttem. Hirtelen lecsapott - és huss, oda a szappan! Káromkodva fölugrottam, de rögtön fogvacogva menekültem vissza a meleg vízbe. Errefelé a varjak épp olyan lopósak, mint odahaza a szarkák. Visszafelé láttunk először egy tibeti ezredet. Ötszáz katona volt itt hadgyakorlaton. A lakosság rendszerint nem lelkesedik ezekért a gyakorlatokért, mert a katonáknak joguk van rekvirálni. Példás rendben felállított sátrakban laknak, úgyhogy beszállásolási kötelezettség nincs, de a málhásállatokat és a hátaslovakat a helyi lakosságnak kell a rendelkezésükre bocsátania.

 

Hálótársunk - egy fegyenc lábbilincsben

 

Szállásunkon meglepetés várt ránk: új hálótársunk volt, egy férfi a bokáin bilinccsel. Mosolyogva, természetes hangon mondta, hogy ő rablógyilkos. Lhászában kétszáz ostorcsapást kapott büntetésül, és életfogytiglan kell lábain a vasat viselnie. Libabőrös lett a hátunk. Hát már gyilkosokkal tesznek minket egy sátorba? De hamarosan rájöttünk, hogy Tibetben egy fegyenc nem megvetett ember. Ezt a férfit sem közösítették ki, részt vehetett minden mulatságon, alamizsnákból élt, és nem is rosszul. Állandóan imákat mormolt, aligha megbánásból, inkább azért, hogy szánalmat keltsen.

Hamar híre ment, hogy európaiak vagyunk, és minduntalan jöttek a kíváncsiskodók, hogy megnézzenek minket. Köztük volt egy kedves, fiatal szerzetes is. A drepungi kolostorba vezetett egy szállítmányt, és már másnap tovább kellett utaznia. Amikor meghallotta, hogy csupán egy poggyászunk van, és nagyon szeretnénk mielőbb továbbmenni, felajánlotta karavánjának egyik szabad jakját. Az utazási engedélyünkről már nem is érdeklődött. Elgondolásunk helyes volt: minél közelebb érünk a fővároshoz, annál kevesebb a nehézségünk. Magától értetődőnek vették, hogy akik már ilyen messzire utaztak az országban, azok biztosan a kormány útlevelének a birtokában vannak. Ennek ellenére mindig igyekeztünk gyorsan odébbállni, mert nem volt biztonságos sokáig egy helyen maradni. Talán mégis eszébe jut valakinek az engedélyünk után érdeklődni...

Elfogadtuk hát a szerzetes ajánlatát, elbúcsúztunk a bönpónktól és kevéssel éjfél után továbbindultunk. Keresztülhaladtunk a Jangpacsen vidékén, és egy oldalvölgybe jutottunk, ami már a lhászai síkságra vezetett. Tölungnak hívták, és innen egy lovas egy nap alatt elérheti a fővárost. Minél gyakrabban hallottuk Lhásza nevét, annál izgatottabbak lettünk. Gyötrelmes utunk során, a jeges éjszakákon át ebbe a szóba kapaszkodtunk mindig, és erőt merítettünk belőle. Semmiféle zarándok, még a legtávolabbi tartományból sem vágyódhatott jobban a szent város után, mint mi! Már most sokkal közelebb jutottunk hozzá, mint Sven Hedin. Ő kétszer kísérelte meg ugyanezt, majdnem ugyanezen a vidéken, és mindkét alkalommal még a Csangthangban, a Nyencsentangla fala előtt feltartóztatták. De mi ketten, nyomorult vándorok, kevesebb feltűnést keltettünk, mint az ő karavánja. Ravaszságunk, és nem utolsósorban nyelvismeretünk is segített. De öt nap volt még előttünk és nem tudtuk, sikerül-e a város földjére lépnünk.

Karavánunk már kora reggel elérte a legközelebbi állomást, és egész napos pihenőt akart tartani. Ez kínos meglepetés volt, mert két nemes rangú kerületi hivatalnok is székelt Decsenben: ők nem fognak a régi menetlevél trükknek bedőlni...

Barátunk, a szerzetes, még nem érkezett meg. Nyugodt éjszakát engedhetett meg magának, és talán csak most kelt útra a lovával. Óvatosan elmentünk szállást keresni, és hihetetlen szerencsénk volt újra. Egy fiatal hadnaggyal ismerkedtünk meg, aki segítőkészen a saját szállását ajánlotta fel, mert neki tovább kellett utaznia. A váltságdíjakat szedte be a környéken, amivel a behívott tibeti férfiak megválthatják katonai szolgálatukat. Megkockáztattuk a kérést, nem vinné-e egyetlen jakterhünket a pénzszállítmánnyal együtt. Természetesen fizetünk érte. Beleegyezett, és néhány órával később könnyű szívvel vonultunk ki a karaván mögött a faluból.

De túl korán örültünk! Az utolsó házaknál megszólított bennünket valaki, és amikor hátrafordultunk, egy drága selyemruhába öltözött előkelő férfi állt előttünk. A bönpo volt! Udvariasan, de határozottan kérdezte, honnan jövünk, és hová megyünk. Most csak a lélekjelenlét segíthetett! Egy kis sétán vagyunk éppen, és nincsenek nálunk a papírjaink, jelentettük ki hajlongva, de nem fogjuk elmulasztani, hogy tiszteletünket tegyük nála! A csel segített, és kereket tudtunk oldani.

Vándorlás volt ez a tavaszba. Minél messzebbre jutottunk, a gondosan ápolt legelők egyre zöldebbek lettek, az ültetvényeken madarak csiripeltek, és kezdtek bundáink is túl melegek lenni. Pedig még csak január közepe volt!

Már csak három nap Lhászáig! Vajon közbejön még valami? Napközben Aufschnaiter és én egyedül megyünk, csak este találkozunk a hadnaggyal és a karavánnal. Az itteni fuvarozók mindenféle állatot használnak - szamarakat, lovakat, teheneket és ökröket. Jakokat már csak az átvonuló karavánoknál lehet látni, mert errefelé nincs elég legelőterület, ahol jaknyájakat tarthatnának. Az emberek mindenütt azt igyekeznek megoldani, hogy vizet vezessenek a szántóföldekre, hogy mire jönnek a tavaszi viharok, ne legyen száraz az értékes humuszföld, különben elviszi a szél. Gyakran több emberöltőig is eltart, míg állandó öntözéssel termővé teszik a talajt. Hó ritkán van erre, nem védi semmi a téli vetést, így csak egyszer arathatnak. A megművelésnél számít a magasság is. Még ötezer méteren is lehet szántóföldeket találni, de ott csak az árpa terem meg, és a parasztok félnomádok. Aztán vannak olyan vidékek is, ahol az árpa hatvan nap alatt beérik. A Tö-völgy, amin éppen áthaladunk, négyezer méter magasan fekszik, itt már a répa, a burgonya és a káposzta is megterem.

Az utolsó éjszakát Lhásza előtt egy parasztházban töltöttük. Távolról sem volt olyan szép, mint Kjirong stílusos faépületei. Itt kevés a fa! A kis asztalkák és fekvőhelyek kivételével alig voltak berendezési tárgyak. A házak vályog- vagy gyeptéglából épültek, ablaktalanok; csak az ajtón, vagy a szoba mennyezetén lévő füstnyíláson át jött be fény.

Vendéglátónk a környék jobbmódú parasztcsaládjai közé tartozott. Ahogy az a feudális rendszerben szokás, a parasztok csak kezelői a birtoknak, és rajtuk múlik kigazdálkodni annyit, hogy a beadások után még meg is maradjon valami. Három fiú élt itt - kettő dolgozott a gazdaságban, a harmadikat a kolostornak szánták. Teheneket, lovakat és tyúkokat tartottak, és most láttam először Tibetben sertéseket.

Nyugtalan volt az éjszakánk. Hiszen a következő nap sorsdöntő lesz! Újra meg újra átgondoltuk kilátásainkat minden szempontból, és csak egy témánk volt: Lhásza. Eddigi eredményeinkkel elégedettek lehettünk. De mi lesz most? Ha be is tudjuk csempészni magunkat a városba, ott tudunk-e maradni? Pénzünk már nincs, miből éljünk? És hogy nézünk ki! Jobban hasonlítunk a Csangthang rablóihoz, mint valami európaiakhoz. Gyapjúnadrágunk foltos, ingünk rongyos, piszkos báránybőrbundáinkról már messziről lerí a sok viszontagság, amit kiálltunk. Cipőink is már csak foszlányok... A külsőnk bizony nem jó ajánlás! És még szakállunk is van! A tibetieknek, mint minden ázsiainak szinte semmi szőr nincs a testükön. Mi meg egy gondozatlan, vadul burjánzó erdőt viselünk az arcunkon! Gyakran ezért kazahoknak néztek bennünket, akik egy közép-ázsiai törzshöz tartoznak, és a háború alatt csapatosan emigráltak Szovjetunióból Tibetbe. Fosztogatva vonultak végig családjaikkal és nyájaikkal az országon, és a tibeti hadsereg iparkodott őket, amilyen gyorsan csak lehet, Indiába kitoloncolni. A kazahok általában világos bőrű, világos szemű szakállas férfiak. Csoda-e hát, hogy összetévesztettek velük minket, és ezért sok sátornál elutasítottak?

Külsőnkön már nem tudtunk változtatni. Nem volt lehetőségünk, hogy „kiszépítsük” magunkat. Még ha lett volna is pénzünk - ruhát sehol sem lehetett venni. De annyi veszélyből menekültünk már meg, hogy ettől sem féltünk.

Nangce óta - így hívták ezt a falut - a sorsunkra voltunk bízva. A hadnagy nemsokára továbblovagolt Lhászába, így megegyeztünk a házigazdánkkal a poggyászunk legközelebbi faluig való szállításáról. Egy tehenet és egy szolgát adott nekünk, és amikor kifizettük, már csak másfél rúpiánk és egy darabka aranyunk maradt. Ha nem sikerült volna csomagunkat valamiképpen továbbszállítani, egyszerűen itt hagytuk volna. Naplóinkon és feljegyzéseinken kívül úgysem volt benne már semmi értékes.

 

Ragyognak a Potala aranytetői

 

1946. január 15-e volt, amikor utunk utolsó szakaszára indultunk. A Tölung-vidékről a széles Kjicsu-völgybe jutottunk, és egy kanyar után a távolban már ott csillogtak a Potala aranytetői! Ez a Dalai Láma téli székhelye, Lhásza híres ismertetőjele! Ez a perc sok mindenért kárpótolt bennünket. Legszívesebben letérdeltünk volna, és homlokunkkal érintettük volna a földet, miként a zarándokok. Csaknem ezer kilométert tettünk meg Kjirong óta ennek a mesebeli városnak a képével a szívünkben. Hetven napig gyalogoltunk és mindössze öt napot pihentünk. Ez napi tizenöt kilométer. Ebből a Csangthang - fájdalmas kínlódásaival, az éhség, a hideg és a veszélyek elleni küzdelmeivel - egymaga negyvenöt napot vett igénybe. De mit számított most mindez! Feledtünk minden félelmet és fáradtságot - még tíz kilométer, és elérjük a nagy célt!

Leültünk ama kőrakások egyike mellé, melyeket a zarándokok emelnek azokon a helyeken, ahonnan először lehet megpillantani a szent várost. Hajcsárunk ezalatt imáit végezte, mert Lhásza a tibetinek ugyanaz, mint Róma a hívő katolikusnak. Aztán a Lhásza előtti utolsó faluba, Singdonkába értünk. Tehénhajcsárunk nem akart továbbjönni, de bennünket már semmi sem tudott elcsüggeszteni. Szemtelenül felkerestük a bönpót, és elmondtuk neki, hogy egy hatalmas külföldi úrnak vagyunk az előörsei; és amilyen gyorsan csak lehet, Lhászába kell jutnunk, hogy szállást készítsünk neki. A bönpo bedőlt a cselnek, és rögtön egy szamarat és egy hajcsárt adott. Lhászában, az előkelő estélyeken még évek múlva is nevettek a leghatalmasabb miniszterek is, ha szóba került ez a történet. Tibetben ugyanis nagyon büszkék arra a rendszerre, amellyel távol tartják az országtól az idegeneket. Az a mód, ahogyan ezen áttörtünk, nemcsak megbecsülést szerzett nekünk, hanem a humorérzékükre is hatott. Ezzel nyert ügyünk volt, mert Lhászában szeretnek nevetni!

Az utolsó tíz kilométert a zarándokok és a karavánok áradatában tettük meg. Az országút fontos pontjain árusítóbódék álltak. Könnybelábadt a szemünk a régóta nélkülözött ínyencfalatok láttán: édességek, vajban sütött fehér zsemlék... De nem volt pénzünk. Utolsó másfél rúpiánk a szamárhajcsáré.

És már látjuk a város jellegzetességeit, melyeket olyan gyakran csodáltunk meg a könyvekben anélkül, hogy akár csak álmodni is mertünk volna arról, hogy egyszer magunk is láthatjuk. Annak ott a Csagporinak kell lennie, annak a hegynek, amelyen a két híres orvosképző iskola egyike áll. És itt van előttünk a Drepung, a világ legnagyobb kolostora, ahol csaknem tízezer szerzetes él. Egész város ez, sok kőházzal, és aranyozott tornyocskák százai magaslanak az imahelyek fölé. Mintegy két kilométernyire vagyunk még a kolostortól és egy teljes órán át marad a látókörünkben. Valamivel mélyebben fekszenek a Necsung kolostor teraszai, ami Tibet legtitokzatosabb helye évszázadok óta. Egy buddhista védőisten nyilatkozik meg itt rendszeresen egy titokzatos orákulumon keresztül, akitől a kormány az állam sorsát befolyásoló minden nagy döntés előtt tanácsot kér. Most nyolc kilométer van még. És minden lépés új élményeket hoz. Nagy, gondozott legelők vannak itt, zöldellő fűzfákkal keretezve - ez a Dalai Láma lovainak kedvenc pihenőhelye.

És aztán egy hosszú-hosszú kőfal, csaknem egy egész órán át haladunk mellette. Mögötte fekszik az istenkirály nyári palotája! Majd a brit diplomáciai képviselet házához érünk, mely kint, a város szélén a fűzfák mögött lapul. Hajcsárunk itt bekanyarodik. Magától értetődőnek tartja, hogy be akarunk menni, és csak nagy nehezen tudjuk rábírni, hogy továbbmenjen. Egy pillanatig fontolgatjuk, ne forduljunk-e az angolokhoz. Túl nagy a civilizáció utáni vágyunk, és az, hogy újra európaiakkal beszéljünk. De az internálótábort még nem felejtettük el. És valószínűleg okosabb is Tibetben a tibetiektől kérni befogadást!

Alig tudjuk felfogni, hogy nem tartóztat fel bennünket senki. Egyáltalán nem törődnek velünk. Hébe-hóba utánunk fordul egy-egy gazdagon öltözött lovas. Később megtudjuk a titok nyitját: egyetlen ember sem gyanakodott, még ha fel is ismerték bennünk az európait, mert útlevél nélkül nem jutott el ide még senki.

Egyre hatalmasabban tornyosul előttünk a Potala. A városból még nem látni semmit. Elrejtik a dombok, amelyeken a palota és az orvosiskola áll. De íme itt egy kapu három sztupával körülvéve. A két hegyet köti össze, és egyben ez a város bejárata. Feszültségünk a csúcspontjára hág: most minden eldől! Csaknem valamennyi Lhászáról szóló könyv elmondja, hogy itt állnak az őrszemek, akik a szent várost őrzik. Szívdobogva megyünk közelebb. Semmi! Néhány koldus alamizsnáért nyújtja a kezét. Sehol egy katona, semmi ellenőrzés! Egy csoporthoz csapódunk, és a széles úton akadálytalanul lépünk be a városba. A szamárhajcsár elmagyarázza, hogy a balkéz felőli házcsoport még csak a külvárosok egyike. Egy darabon újra műveletlen réteken haladunk át, közeledve a városközponthoz. Egyikünk sem szól egy szót sem. Csak nézünk, egyre nézünk, és nem tudjuk felfogni, hogy a „tiltott város” kellős közepén vagyunk. Ma már nem találom a kellő szavakat arra, amit akkor éreztem és láttam. Álomszerű volt minden. A hosszú út és a sok megpróbáltatás után érzékeink most annyira túlfeszültek, hogy nem voltunk képesek feldolgozni a ránk zúduló benyomásokat.

 

Két csavargó fedélt és élelmet kér

 

A türkiz tetejű híd előtt állunk, és először látjuk a lhászai székesegyház arany tornyait. Lassan lenyugszik a nap, és földöntúli fényt áraszt a városra. Borzongva a hűvös alkonyban szállást keresünk. De nem olyan egyszerű itt belépni egy házba, mint a Csangthangban egy sátorba. Valószínűleg rögtön feljelentenének bennünket. Szállóhelyek vagy taszamházak sincsenek itt. De meg kell kísérelnünk! Az első házban egy néma szolgára akadunk, aki meg sem hallgat bennünket. Megpróbáljuk a legközelebbiben. Itt is csak egy szolgáló van. Jajveszékelése előcsalja az úrnőjét, aki összetett kézzel könyörög, hogy menjünk tovább, mert ha szállást ad nekünk, megkorbácsolják. Nemigen értjük, hogy miért ilyen szigorúak a kormány utasításai, de nem akarunk az asszonynak kellemetlenséget. Végigbolyongunk néhány utcát, és már csaknem a város másik végén vagyunk. Itt áll egy ház, ami sokkal előkelőbb és tágasabb, mint az eddigiek. Az udvarán még fészerek is vannak a lovak számára. Nekiveselkedünk és belépünk. Megint szolgák teremnek ott, akik szitkozódva és kiabálva akarnak bennünket elküldeni. De mi már nem megyünk tovább, és egyszerűen lepakoljuk szamarunkról a poggyászt. A szamárhajcsár már sietne, rég észrevette, hogy itt valami nincs rendjén. Kifizetjük, és ő megkönnyebbülten továbbáll.

A szolgák kétségbeesnek, amikor látják, hogy otthonosan letelepszünk az udvaron. Sírnak, kérlelnek és könyörögnek, és a büntetést ecsetelik, amit a bönpótól kapnak, ha az megjön, és meglát itt bennünket. Nincs kedvünk ilyen erőszakosan vendégszeretetet kicsikarni, de maradunk. Egyre több embert csődít oda a kiáltozás, de már ezzel sem törődünk. Holtfáradtan, félig éhen veszve ülünk gyatra batyunk mellett a földön. Mindegy már, hogy mi lesz velünk. Csak ülni, pihenni és aludni akarunk.

A dühödt kiáltozás elcsitul, amikor az emberek meglátják hólyagokkal borított lábainkat. Szánalom ébred bennük. Egy asszony kezdi a sort: egy kancsó vajas teát hoz. Az imént még könyörgött, hogy hagyjuk el a házat. Aztán mindenki hoz valamit: campát, élelmiszereket, sőt még tüzelőanyagot is. Az emberek megint jóvá akarják tenni barátságtalanságukat. Mohón esünk neki az ételeknek, és minden másról megfeledkezünk.

Egyszer csak halljuk, hogy tökéletes angolsággal megszólítanak. Föltekintünk, és bár közben besötétedett, látjuk, hogy az előttünk álló gazdagon öltözött tibeti férfi a legelőkelőbb rangfokozatba tartozik. Meglepve kérdezzük tőle, hogy talán ama négy nemes egyike-e, aki Rugbyben végezte tanulmányait? Az éppen nem, válaszolja, de sok évet töltött Indiában. Röviden elmondjuk neki sorsunkat, megmondjuk, hogy németek vagyunk, és menedéket szeretnénk kérni. Egy pillanatig gondolkodik, aztán azt feleli, hogy a városi tanács engedélye nélkül ő sem fogadhat bennünket a házába. De azonnal elmegy, és engedélyt kér.

A többi ember sugdolózva és tiszteletteljesen utat nyit neki. Amikor elmegy, elmondják róla, hogy magas rangú bönpo, akihez az Elektromos Művek igazgatása tartozik. Nem mertünk nagy reményeket fűzni az ígéretéhez, és elkezdtünk az éjszakára berendezkedni. Még a tűz mellett beszélgettünk a kíváncsiskodókkal, amikor szolgák léptek hozzánk, és felkértek bennünket, hogy kövessük őket. Thangme úr, az „elektromosság legfőbb főnöke” meghív bennünket a házába.

Tiszteletteljesen „küngő”-nek nevezték, vagyis „fenség”-nek és mi megjegyeztük ezt, szintén így szólítottuk.

Thangme és fiatal felesége barátságosan fogadott minket. Öt gyermekük tátott szájjal álldogált körülöttünk, és bámult bennünket, mint valami csodát. A küngő jó hírt hozott: a tanács megengedte, hogy minket egy éjszakára a házába fogadjon, minden továbbit pedig a kormány elé kell terjesztenie. Ez azonban már nem zavart minket. Lhászában voltunk végre, és egy nemesi család vendégszeretetét élvezhettük. Már elő is készítettek nekünk egy szobát, egy igazi, tiszta, barátságos szobát! Egy kis vaskályha is állt benne, ami izzón sugározta a meleget. Már hét éve nem láttunk kályhát! És még remek borókaillat is áradt belőle, ami nagy fényűzés, mert hetekig kell a borókafát jakháton Lhászába hozni. Alig mertünk rongyainkban a szőnyegekkel borított fekvőhelyekre ülni. Pompás kínai vacsorát hoztak, és mi egészen elfogódottak voltunk, miközben folyton nógattak, hogy lássunk csak hozzá. Közben mindannyian körülálltak bennünket, és egyfolytában kérdezgettek. Ugyan mi mindenen mehettünk keresztül! Alig tudták elhinni, hogy a Csangthangon és Nyencsentanglán jöttünk át télen. Tibeti nyelvtudásunk is nagy csodálatot keltett. De milyen elhanyagoltaknak éreztük magunkat ebben az ápolt környezetben! Holmijaink, amik éveken át legértékesebb kincseink voltak, és mindenhová magunkkal hurcoltuk, egy csapásra elvesztették minden fényüket, és a legszívesebben megszabadultunk volna tőlük.

Fáradtan és zavarodottan dőltünk le végre, de egyáltalán nem tudtunk elaludni. Túl sok éjszakát töltöttünk a kemény földön, csupán báránybőrbundánkkal és takarónkkal védekezve a hideg ellen. És most egyszeriben puha ágyban és fűtött szobában vagyunk. A test nem tud ilyen gyorsan átállni, és a gondolatok is úgy zakatolnak, akár egy malomkerék. Előjön most minden emlék és valósággal ránk ront. Az internálótábor! Huszonegy hónapja, hogy elhagytuk. És mennyi minden történt ezalatt! És bajtársaink még mindig ott vannak, mert bár a háborúnak már régen vége, de a foglyok még nem szabadok. Szabadok... És mi szabadok vagyunk most?

Mielőtt még teljesen felébredtünk volna, egy szolga állt az ágyunknál teával és süteménnyel. Aztán meleg vizet hozott a borotválkozáshoz, és lassan kezdett emberi formánk lenni. Később egy mohamedánt hívattak, aki a legjobb hajnyíró errefelé, így ő próbált sörényünkből európai frizurát kihozni. A hajvágás gondját a tibetiek nem ismerik. Ők vagy rövidre nyírva, vagy copfba fonva viselik hajukat.

Thangmét csak délben láttuk viszont. Jókedvűen jött haza, mert a Külügyi Hivatalban járt, és jó hírt hozott: nem szolgáltatnak ki minket az angoloknak! Egyelőre Lhászában maradhatunk, és csak azt kérik tőlünk, hogy a régens állásfoglalásáig - aki éppen a Taglung Trában elmélkedik -, ne hagyjuk el vendéglátónk házát. Értésünkre adták, hogy ez óvatossági rendszabály, nehogy a fanatikus szerzetesekkel konfliktusba kerüljünk. Élelmet és ruhákat a kormány ad nekünk.

Elégedettek voltunk. A többhónapos út után ez a néhány napos nyugalom igen jólesett. Lelkesedéssel estünk neki egy egész hegynyi újságnak. A hírek, amiket megtudtunk, már kevésbé lelkesítettek. Felfordult az egész világ, a hazánk is nehéz időket élt át. Képeket is láttunk Angliában és Franciaországban kényszermunkára fogott német hadifoglyokról...

Még ugyanaznap meglátogatott bennünket a városi tanács egyik bönpója, hat rendőr kíséretében. Udvariasan arra kért bennünket, hogy átvizsgálhassa poggyászunkat. Bámultuk a hatóságok precíz munkáját, mert ennek az embernek már pontos jelentés volt a kezében Kjirongból, és ezzel hasonlította össze útvonalunk adatait. Megkérdeztük, vajon tényleg megbüntetik-e azokat a hivatalnokokat, akiknek a kerületein átjöttünk. Az egész eset a kormány elé kerül, mondta megfontoltan, és a bönpóknak számolniuk kell a büntetéssel... Ezt végtelenül sajnáltuk, és nagy derültségére elmeséltük, hogyan tértünk ki a találkozások elől, és milyen gyakran csaltunk. Rajtunk volt a sor a nevetésben, amikor elmondta, hogy tegnap este már már lhászai német invázióra gondolt, mert minden ember, akit megszólítottunk, és akitől szállást kértünk, azonnal a tanácshoz szaladt. Már szinte az volt a benyomásuk, hogy német csapatok vonultak be a városba...

 

Az egész város rólunk beszél

 

Városszerte rólunk beszéltek. Mindenki látni akart minket, saját fülével hallani a kalandjainkat, és mivel nem volt szabad kimennünk, elkezdődött a vendégjárás. Thangme felesége tele volt munkával, még a legszebb teáskészletét is előszedte. Közben minket is beavattak a teavendégség szertartásába. Eszerint a teáskészlet értéke és szépsége a vendég rangja előtti tiszteletnek számít. A teásteríték egy fémből, gyakran aranyból vagy ezüstből készült csészealjból áll, amire porceláncsészét tesznek. Ehhez tartozik még egy csúcsos fedő ugyanabból az anyagból, mint a csészealj. Később gyakran láttam régi, sokszáz éves, gyönyörű kínai teáskészleteket az előkelő házaknál.

Thangme házát most naponta előkelő vendégek látogatták. Ő maga az ötödik rangfokozatba tartozó nemes volt, és mivel itt sokat adnak az etikettre, eddig mindig csak ugyanabba, vagy alacsonyabb rangfokozatba tartozó nemeseket fogadott. Most azonban a legmagasabb rangúak voltak természetesen az elsők, akik látni akartak minket. Először Carongnak, a közismert és híres miniszternek a fia jött el a feleségével. Apjáról sokat olvastunk már. Egyszerű családból származott, és a 13. Dalai Láma kegyence lett. Nagy tisztességre tett szert és rátermettségével és intelligenciájával nagy vagyont is szerzett. Amikor a Dalai Lámának negyven évvel ezelőtt Indiába kellett menekülnie a kínaiak elől, értékes szolgálatokat tett neki. Később évekig miniszter volt, és mint első kegyenc gyakorlatilag egy régens hatalmával rendelkezett. Később egy új kegyenc, Khünpela, kiszorította őt a hatalomból. Rangját és méltóságát azonban megtartotta. Most a harmadik rangfokozatot viselte, és a pénzverdét vezette.

Fia huszonhat éves volt. Indiában nevelkedett, és folyékonyan beszélt angolul. Öntudatosan viselte hajában az arany amulettet, amelyhez, mint a miniszter fiának joga volt. A rangfokozatok nincsenek mindig a születéshez kötve, érdemekkel is meg lehet őket szerezni.

A szolgák teát kínáltak, és nemsokára élénk társalgás folyt. Hihetetlen, hogy ez a fiatalember milyen sokoldalúan tájékozott volt. Különösen a műszaki dolgok érdekelték. A legújabb vívmányokról érdeklődött, és elmesélte, hogy a rádióját saját maga állította össze, és a háza tetején egy generátort is felállított, amit a szél hajt.

A szakmai beszélgetés kellős közepén voltunk, amikor a felesége nevetve félbeszakított bennünket, és most ő kérdezősködött. Jangcsenla Lhásza szépeinek egyike volt, finom ízléssel öltözött, és láthatóan a smink sem volt számára idegen. Egyáltalán nem volt félénk: ez megmutatkozott abban az élénkségben is, ahogyan bennünket kérdezett. Gyors gesztusaival és ámuló felkiáltásaival minduntalan félbeszakított minket, és szívből kacagott, amikor elmeséltük, hogyan vezettük az orruknál fogva a bönpókat régi, érvénytelen útlevelünkkel. Megcsodálta tibeti nyelvtudásunkat, de már nála is feltűnt nekünk az a derűs mosoly, amit a legtiszteletreméltóbb látogatóink sem tudtak egészen elfojtani. Barátaink később felvilágosítottak: az elképzelhető legszörnyűbb nomád- és paraszttájszólást beszéltük. Körülbelül olyan volt ez, mintha a legeldugottabb alpesi völgy erdejének valamelyik egyszerű lakója bejönne egy bécsi szalonba, és ott szabad folyást engedne szavainak... Nagyszerűen mulattak ezen, de udvariasabbak voltak annál, semhogy kijavítottak volna bennünket.

Mire a fiatal pár elment, barátságot kötöttünk. Kedves ajándékokat hoztak: fehérneműt, pulóvert, cigarettát, és azt kérték, szóljunk bátran, ha szükségünk van valamire. A miniszter fia megígérte, hogy közbenjár az érdekünkben, és később eljuttatta hozzánk apja üzenetét, melyben meghív bennünket, lakjunk nála, ha már rendeződik az ügyünk.

Egyfolytában jöttek a látogatók. A legközelebbi Szurkang miniszter fivére volt, aki a tibeti hadsereg tábornoka. Neki is rögtön volt beszédtémája: minden érdekelte Rommellel kapcsolatban. Lelkesedéssel beszélt róla, és elmondta, hogy fogyatékos angolságával figyelemmel kísért minden hírt, amit vele kapcsolatban az újságokban talált. Lhásza ilyen tekintetben egyáltalán nem elszigetelt. Indián keresztül eljut ide a világ valamennyi újsága, sőt volt a városban néhány nemes, aki előfizetett a „Life” magazinra is. Az indiai napilapok is kaphatók, ha egyheti késéssel is.

Aztán szerzeteshivatalnokok jöttek, és ajándékokat hoztak nekünk. Némelyek közülük később a legjobb barátaink lettek. Majd a kínai diplomáciai képviselet egyik tagja jelent meg, és a lhászai brit képviselet egyik alkalmazottja is eljött.

Különös megtiszteltetés volt a tibeti hadsereg főparancsnokának, Künszangcénak a látogatása, aki feltétlenül látni akart bennünket, még mielőtt egy küldöttség vezetőjeként elutazott volna Kínába és Indiába. Ő a külügyminiszter fiatalabbik öccse, és rendkívül intelligens, tájékozott ember volt. Megkönnyebbültünk, amikor ő is biztosított bennünket arról, hogy tartózkodási engedély iránti kérelmünket kedvezően bírálják el.

Lassan kezdtük magunkat otthonosan érezni. Thangméval és feleségével valóban családias kapcsolat alakult ki. Pátyolgattak minket, etettek, és örültek a jó étvágyunknak. De a szörnyű út, és a nélkülözések hatására Aufschnaiternél is, és nálam is mindenféle betegségek jelentkeztek. Aufschnaiter lázrohamot kapott, engem pedig az isiász kínzott meg jobban, mint eddig bármikor.

Thangme elhívatta a kínai diplomáciai képviselet orvosát, aki Berlinben és Bordeaux-ban végezte tanulmányait. Európai módszer szerint vizsgált meg bennünket és mindjárt néhány gyógyszert is adott. Természetesen a politikára is ráterelődött a szó, és ő úgy vélekedett, hogy a legközelebbi húsz évben a világon minden hatalom Amerika, Oroszország és Kína kezében lesz...

Elkényeztetik a szegény menekülteket

 

Valószínűleg nincs a világon más ország, ahol annyit törődnének két szegény menekülttel, mint Tibetben. Megérkezett a kormány ruháscsomagja! Még elnézést is kértek a késésért, de a tibetieknél magasabbak voltunk, így nem volt megfelelő méretű holmi a raktáron. A ruhákat és a cipőket külön nekünk készítették. Örültünk, mint a gyerekek! Végre levethettük régi, eltetvesedett és szétrongyolt holminkat! Rögtön fölpróbáltunk mindent. Nos, ha nem is készült mérték után, de rendes és tiszta volt minden, és bátran emberek közé mehettünk.

A látogatások közötti időt feljegyzéseinknek és naplóinknak szenteltük. Thangme gyermekeivel is hamar összebarátkoztunk. Többnyire elmentek már, mielőtt még felkeltünk volna, mert magániskolába jártak, ahol a mi félinternátusainkhoz hasonlóan egész nap a tanítók felügyelete alatt vannak, de este szívesen megmutatták feladataikat. Ez engem is érdekelt, mert szerettem volna a tibeti írást megtanulni. Aufschnaiter már régóta foglalkozott ezzel, és hosszú vándorutunkon néhány dolgot már megtanított. De évekig tartott még, amíg megközelítő folyékonysággal tudtam tibetiül írni. A nehézség nem az egyes betűk megtanulásában rejlik, hanem szótagokká való összeállításukban és elrendezésükben. Sok írásjel az ezeréves indiai írások valamelyikéből származik, ezért a tibeti írás inkább a hindihez hasonlít, mintsem a kínaihoz. Nagyon tartós, szép, pergamenszerű papírra írnak, kínai tintával. Lhászában csak gyengébb minőségű papírt készítenek régi papirosból, de vannak Tibetben híres papírgyárak is, különösen olyan vidékeken, ahol borókafa terem. Ezenkívül rengeteg papírszállítmányt hoznak be évente jakháton Nepálból és Bhutánból, ahol ugyanúgy gyártják a papírt, mint Tibetben. Gyakran megfigyeltem ezt később Lhászában a Kjicsu partján. Híg papírpépet kennek egy vászonfelületre, ami fakeretre van feszítve. A fennsík száraz levegőjében a pép néhány óra alatt megszilárdul, és akkor a kész papírt leválasztják az alátétről. A felülete természetesen nem túl sima és gyakran még a felnőtteknek is nehéz írni rá. A gyerekeknek ezért inkább fatáblákat adnak a gyakorlatokhoz. Ezekre felhígított tintával és bambusztollal írnak. Utána nedves ronggyal le lehet törölni az egészet. Thangme gyermekei sem jártak jobban, mint a mi elemistáink, mert gyakran húszszor is le kellett törölniük a feladatot, mire helyesen megoldották.

Csakhamar egészen a családhoz tartoztunk. Thangme felesége szívesen jött hozzánk apró-cseprő gondjaival, mindenféléről elcsevegtünk, és örült, ha bókokat mondtunk neki. Mint minden asszony, ő is szeretett csinosan öltözni, és büszke volt ékszereire.

Nagy bizalom jele volt, mikor egyik nap a szobájába vezetett, és megmutatta nekünk az ékszereit. Egy nagy láda állt ott, ebben kis kazettákban vagy finom selyemkendőkben voltak a kincsei... És micsoda kincsek voltak ezek! Káprázott a szemünk. Fejdísz korallokból, türkizekből és gyöngyökből, gyűrűk, gyémánt fülbevalók és kis tibeti amulett-tartók, amit korall láncon viselnek a nyakukban. Ilyen amulett-tartó mindenféle van, a legolcsóbbtól a legdrágább kivitelűig. Sok asszony egész nap viseli, mert talizmánt tartalmaz, és hisznek abban, hogy ez minden bajtól megvédi őket.

Háziasszonyunk örült az álmélkodásunknak. Elmondta, hogy minden férj köteles a rangjának megfelelő ékszereket adni a feleségének. Ha férje magasabb rangba emelkedne, azonnal meg kellene kapnia az ezzel járó ékszereket is. Szép kis intézmény! Bizonyára nem egy asszony kívánna magának hasonlót Európában! Ezen egyáltalán nem segít az, ha valakinek sok pénze van. A pénz egymaga még nem adja meg a jogot a drága ékszerek viselésére. A férjek természetesen itt is nyögnek feleségük kívánságai miatt, mert csakúgy, mint nálunk, itt is mindenki igyekszik túltenni a másikon. A fejdísz, az amulett-tartó és a fülbevaló minden asszony jogos tulajdona, ám a kivitelen múlik minden! Később láttunk olyan ékszereket, amik megértek vagy 75 ezer márkát. Thangme rangjának körülbelül 25 ezer márka értékű ékszer járt. Jangcsenla elmondta, hogy soha nem megy kíséret nélkül az utcára, mert gyakran megesik, hogy tolvajok tolakodnak az előkelő asszonyok közelébe, és kirabolják őket.

 

Vendégségben a Dalai Láma szüleinél

 

Nyolc nap telt el közben. Kimenő-tilalmunkat betartva a házban maradtunk, és még semmit sem láttunk a városból. Nagy meglepetés volt, amikor egy nap szolgák jöttek, és meghívót hoztak nekünk a Dalai Láma szüleitől! Azt kérték, hogy azonnal menjünk velük! Mivel kötött az ígéretünk, hogy a házat nem hagyjuk el, megkérdeztük a vendéglátónkat. Thangme valósággal elképedt kérdésünkön. Nincs semmi, ami fölötte állhat egy ilyen meghívásnak! Legfeljebb magához a Dalai Lámához vagy a régenshez szóló meghívásnak volna elsőbbsége. Egyetlen ember sem fog minket visszatartani, vagy később felelősségre vonni. Ellenkezőleg, súlyos vétség volna, ha haboznánk!

Efelől tehát megnyugodtunk. Izgatottan készültünk a látogatásra: most megyünk ki először az új ruhánkban, tibeti cipőnkben az utcára. Egész jól mutattunk. Thangme még néhány fehér selyemszalagot dugott oda nekünk gyorsan, és jól a fejünkbe véste, hogyan adjuk át azokat az üdvözlésnél. Már Kjirongban is találkoztunk ezzel a szokással, és az egyszerű népnél is láttuk, hogy minden látogatásnál, vagy magasabb rangúakhoz intézett kérelemnél és a nagy ünnepeken fehér szalagot nyújtanak át. Ezek a legkülönbözőbb kivitelben készülnek, és minőségük az ajándékozó rangjától függ.

Feltűnést keltő megérkezésünk óta most lépünk ki először az utcára. A Dalai Láma szüleinek háza nincs messze. Nemsokára egy óriási kapu előtt állunk, ahol már vár bennünket a kapuőr, kis házikója előtt. Amikor megérkezünk, tiszteletteljesen meghajol.

Aztán egy nagy kerten át visz az út zöldségágyások és fűzfák között a palotához. Felvezetnek bennünket a második emeletre, nyílik az ajtó, tiszteletteljes hajlongások: az istenkirály anyja előtt állunk. Egy kis trónszéken ül a tágas, világos teremben, szolgákkal körülvéve. Impozáns hölgy, csupa nemesség és méltóság. Számunkra idegen az az alázatos tisztelet, amit egy tibeti érez a „szentanya” iránt, mégis megérint bennünket a pillanat ünnepélyessége.

A „szentanya” nyájasan ránk mosolyog, és láthatóan örül, amikor meghajolva átnyújtjuk neki a fehér szalagokat kinyújtott karral, ahogy azt Thangme a lelkünkre kötötte. Elveszi a szalagokat, a szolgák rögtön átveszik tőle, és jóságos arca csak úgy ragyog, amikor a tibeti szokással ellentétben kezet nyújt nekünk.

Ebben a pillanatban lép be a Dalai Láma apja, egy tekintélyes idős férfi. Ismét hajlongások, a fehér szalagok szertartásos átnyújtása, de ő is egészen fesztelenül viselkedik, és kezet ráz velünk. Hébe-hóba elvetődnek erre európaiak is, így ismerik a szokásainkat, és egy kicsit büszkék is erre... Aztán teához ülünk. Jönnek-mennek a szolgák, teát töltenek, először az apának, aztán az anyának, utoljára nekünk. A tea meglep bennünket az aromájával. Ez más tea, és másképp is készítik, mint ahogy Tibetben szokás. Érdeklődésünk megtöri a csendet. Amdóról, a szülőföldjükről mesélnek, ahol egyszerű parasztok voltak egy kis gazdaságban, mielőtt a legkisebb fiukban felismerték a Dalai Láma inkarnációját... Amdó már Kínában fekszik, Csinghaj tartományban, de lakosai csaknem kizárólag tibetiek. Szülőföldjük italát, az amdó teát nem vajjal készítik, hanem tejjel és egy kevés sóval. És még valami utal régi hazájukra: a tájszólásuk. Mindketten csak törve beszélik a központi tartományok tibeti nyelvét. A Dalai Láma tizennégy éves bátyja a tolmács, mert ő már gyerekkorában Lhászába került, és hamar megtanulta a tibeti társalgási nyelvet. Csak a szüleivel beszél még amdói tájszólásban.

Miközben a beszélgetés zajlik, szemrevételezzük vendéglátóinkat. Mindketten nagyon kellemes emberek. Rokonszenves természetességük elárulja egyszerű származásukat, de magatartásuk és viselkedésük olyan, mintha született nemesek volnának. Óriási változás egy távoli tartomány kis parasztházából hercegi rangba kerülni Lhászában! A palota, a terjedelmes birtokok most mind az ő tulajdonuk. Úgy látszik, jellemváltozás nélkül estek át életkörülményeik e hirtelen változásán. Van valami nemesi egyszerűség a „szentanyában” és sokkal intelligensebb, mint a férje. Neki talán mégis a fejébe szállt a gyors dicsőség...

És itt van a tizennégy éves fiuk, Lobszang Szamten. Élénk, értelmes, és mohó érdeklődéssel ostromol minket kérdéseivel, tudni szeretne utazásunk minden részletéről. Istenöccse megbízta őt - jelenti ki -, hogy mindenről pontosan számoljon be neki. A Dalai Láma érdeklődik irántunk! Izgalom fog el bennünket, és szeretnénk többet tudni róla! Kiderül, hogy a „Dalai Láma” nevet a tibetiek egyáltalán nem használják. Ez a név a mongolból származik, és lefordítva annyit jelent, hogy „tágas óceán”. A Dalai Láma tibeti nyelven a „Gyalpo Rinpocse”, ami körülbelül „nagyra becsült királyt” jelent. A szülők és a testvérek az intimebb formát használják, ha róla beszélnek: „Kündün”, ami lefordítva egyszerűen „jelenlét”-et jelent.

A „szent szülőknek” összesen hat gyermekük volt. A legidősebb fiút még jóval a Dalai Láma felfedezése előtt ugyancsak egy Buddha inkarnációjaként ismerték fel, és a tagceli kolostor lámája lett. Őt is „Rinpocsé”-nek szólították, mint minden inkarnált lámát. A korban második fiú, Gyalo Thündrup, Kínában járt iskolába, a tizennégy éves Lobszang Szamten pedig a szerzeteshivatalnoki pályára volt szánva. A Dalai Láma tizenegy éves most, és fivérein kívül két nővére is van. A „szentanya” később még egy inkarnációnak adott életet, a Ngari Rinpocsénak. Három inkarnáció anyjaként egyedülálló jelenség a buddhista világban.

Mostani látogatásunk egy bensőséges kapcsolat kezdete volt ezzel az egyszerű és okos asszonnyal, és addig tartott, amíg a vörös kínaiak előli menekülés fel nem bomlasztott mindent. A mi barátságunknak persze semmi köze nem volt ahhoz az emberfeletti tisztelethez, ami a „szentanyát” egyébként körülvette. De ha szkeptikus is vagyok minden metafizikai jelenséggel szemben, mégsem tudtam kivonni magam a belőle áradó személyiség és hit hatása alól.

Lassan világosodott csak meg előttünk, mekkora megtiszteltetés ez a meghívás. Nem szabad elfelejteni, hogy egész Tibetben ezen az egy családon kívül senkinek sincs joga a fiatal istenkirályt megszólítani; eltekintve a néhány apáti rangban lévő személyes szolgától. És világidegen elszigeteltségükben mégis személyes érdeklődést tanúsítottak sorsunk iránt! Távozásunkkor intésükre egész sereg szolga lépett elő liszttel és campával teli zsákokkal, egy rakomány vajjal és puha gyapjútakarókkal. „A Kündün személyes óhajára!” - mondta mosolyogva az istenanya, és mindegyikünknek még egy százsangos bankjegyet is a kezünkbe nyomott. Mindez olyan magától értetődően és természetesen történt, hogy eszünkbe sem jutott zavarba jönni.

Elfogódottan támolyogtunk ki a szobából. Amikor meghajoltunk, Lobszang Szamten a barátság jeleként szülei nevében a nyakunkba akasztotta a fehér szalagot.

Aztán maga vezetett bennünket a kertbe, megmutatta az ültetvényeket, a lóistállókat, és apja büszkeségeit, a pompás lovakat. Beszélgetés közben olyan megjegyzést tett, hogy szívesen megismerkedne a nyugati tudományok néhány ágával. Magam is gondoltam már arra, milyen jó lenne itt tanításból megélni... De vágyálomnak tűnt az egész.

Szolgáktól kísérve, és ajándékokkal megrakottan tértünk vissza Thangme házába. Odahaza már feszült izgalommal vártak. Pontosan be kellett számolnunk mindenről, és a minket ért nagy megtiszteltetésről már minden látogatónk tudott. Nagyot emelkedtünk a köztiszteletben!

Az ajándékba kapott élelmiszereket háziasszonyunknak adtuk csekély ellenszolgáltatásul azért a sok gondért, amit neki okoztunk.

Másnap a huszonötéves Rinpocse is eljött a kolostorából, hogy meglátogasson! Személyében ismertük meg az első valódi lámainkarnációt. Általános szokás ugyanis Tibet valamennyi szerzetesét „lámá”-nak nevezni. Valójában azonban csak az inkarnációk viselhetik ezt a címet, és néhány szerzetes, aki aszkéta életével vagy csodatetteivel rászolgál erre. Minden lámának előjoga az áldásadás, és úgy tisztelik őket, mint a szenteket.

 

Tibet Külügyi Hivatala mozgásszabadságot ajándékoz nekünk

 

Tíz nappal megérkezésünk után megjött a Külügyi Hivatal végzése, hogy szabadon mozoghatunk. Egyidejűleg földig érő, pompás báránybőrkabátokat kaptunk, amihez röviddel azelőtt vettek rólunk mértéket.

Még aznap végigsétáltunk a városon, és tibeti ruhánkban egyáltalán nem voltunk feltűnőek. Mi minden látnivaló volt itt! A belváros egyetlen nagy áruház: üzlet üzlet mellett, és akinek nincs eladóhelyisége, az egyszerűen az utcán árusít. Kirakatok nincsenek, minden nyílás a falban egy újabb üzlet bejárata, még ha az mégoly kicsiny is. Valódi szatócsboltok ezek, ahol a varrótűtől a gumicipőig minden kapható. Mellettük elegáns szövet- és selyemüzletek, különleges élelmiszerboltok, ahol a hazai termékek mellett megtalálható az amerikai Corned Beef, az ausztráliai vaj és az angol whisky is. Nincs semmi, amit ne lehetne kapni, vagy legalábbis megrendelni. Elisabeth Arden készítmények, Ponds Creme, kozmetikai szerek - minden van itt és buzgón vásárolják is ezeket. A háborúban fölöslegessé vált amerikai áruk sorakoznak jakcombok és vajtömbök között. Varrógépeket, rádiókészülékeket, gramofonokat lehet rendelni, vagy Bing Crosby legújabb lemezét egy-egy estélyhez. És mindenfelé tarka tömeg, alkudozás, nevetgélés és kiáltozás... Az alkudozás egyfajta gyönyör, és igyekeznek ezt az élvezetet olyan hosszúra nyújtani, amilyenre csak lehet. A nomád itt cserél jakszőrfarkot dohányra, közvetlen mellette keresgél órákig a brokát- és selyemhegyekben a szolgák hadától kísért nemesasszony. De a nomád nő sem kevésbé igényes, amikor új imazászlónak való indiai pamutszövetet keres.

A köznép rendszerint nambut visel, egy házilag szőtt, elnyűhetetlen, tiszta gyapjúszövetet, ami csak húsz centiméter széles. Vastag bálákba csavarva fekszik az üzletek előtt tiszta fehér, vagy kékes-lilás színárnyalatokban. A festéshez általában indigót használnak rebarbarával. A fehér nambut csaknem kizárólag a szamárhajcsárok viselik, mert a festetlenség a szegénység jele. Mivel a métermértéket itt nem ismerik, karhosszal mérnek, a mi régi rőfünkhöz hasonlóan. Hála hosszú végtagjaimnak, a vásárlásaimnál mindig jól jártam...

Van itt egy nagy halom európai nemezkalap. Ez most a legújabb divat Lhászában. Egy kicsit különös viselet ez az elegáns kalap a hagyományos tibeti öltözékhez, de nagyon kedvelik az emberek, mert széles karimája megvédi őket a naptól. A tibeti viselet gazdagon díszített kalapjai minden-esetre sokkal festőibbek, és a tarka utcán különösen jól hatnak. A kormány megpróbálja bizonyos előírásokkal megakadályozni az idegen divatok elterjedését, hogy a régi, gyönyörű népviselet megmaradjon. Így az asszonyok csak ritkán viselnek kalapot, hanem megtartják szép, háromszögletű fejdíszeiket. A hivatalnokok és a szolgák is követik az előírásokat. Tág tere marad még így is a képzeletnek és a szövetek és színek összeállításával mindenki kifejezésre juttathatja az egyéniségét.

A kalapok mellett az ernyőket is szeretik a tibetiek. Minden nagyságban, minőségben és színben kaphatók, és többnyire napernyőként használják. A legjobb vevők a kopaszra nyírt szerzetesek, mert ők a nagy szertartások kivételével nem viselhetnek fejfedőt.

A nagy sürgés-forgástól és a sok új benyomástól egészen felkavarva értünk haza. Ott már várt bennünket a brit diplomáciai képviselet titkára, Thangme barátja, aki nem hivatalos megbízásból jött hozzánk. Sokat hallott már rólunk, mondta, és különösen útvonalunk és élményeink iránt érdeklődött. Kormánya kereskedelmi ügynökeként már ő is járt Gartokban, így ismerte némileg azt a vidéket, amin áthaladtunk. Kapóra jött ez a látogatás, mert szerettünk volna hírt küldeni haza! Otthon bizonyára már régen eltűntnek gondoltak bennünket. Csak a brit képviseletnek volt közvetlen összeköttetése a világgal, mert Tibet nem tagja a Világposta-egyesületnek és postaviszonyai kissé bonyolultak.

A követségi titkár arra biztatott, hogy személyesen adjuk elő kérelmünket, így már másnap elmentünk a képviselet székhelyére. Lhászába érkezésünkkor láttuk már ezt a házat, a városon kívül feküdt egy nagy parkban.

Vörös libériás inasok vezetnek bennünket a kertbe. Itt végzi reggeli sétáját a rádiós Reginald Fox. Évek óta él már Lhászában, tibeti nőt vett feleségül, és négy szőke hajú, mandulaszemű, elragadóan bájos gyermeke van. A két idősebbik Indiában van internátusban.

Ő az egyetlen ember Lhászában, akinek megbízható motorja van, és a brit képviseletnél kifejtett működése mellett állandóan azzal van elfoglalva, hogy Lhásza valamennyi rádióelemét feltöltse. A rádió segítségével közvetlen összeköttetése van Indiával, és megbízható alaposságának köszönhetően közismert és megbecsült ember.

A szolgák közben már bejelentettek bennünket, és most fölvezetnek az első emeletre. A napsütéses verandán étvágygerjesztően megterített reggelizőasztal áll, és már be is lép a brit képviselet főnöke. Szívélyesen üdvözöl minket, és meghív egy jó angol reggelire. Hány éve már annak, hogy utoljára széken ültünk? Abrosz, virágvázák, könyvek, barátságosan berendezett szoba... Olyan ez, mintha hazaértünk volna. Vendéglátónk megértően mosolyog, és amikor a könyveket nézegetjük, barátságosan felkínálja a könyvtárát. Beszélgetni kezdünk, de tapintatosan kerüljük a kérdést, ami a leginkább nyugtalanít minket: hadifoglyoknak tekintenek-e még bennünket? Végül kereken rákérdezünk, szögesdrót mögött vannak-e még a bajtársaink? Nem tud rá válaszolni, de megígéri, hogy majd érdeklődik Indiában. Aztán egészen nyíltan beszél a helyzetünkről, szökésünk minden részletéről tájékozott, és célzást tesz arra, hogy tudomása szerint a tibeti kormány a visszaküldésünket tervezi Indiába. Hát ettől nem vagyunk elragadtatva! Megkérdezi, nem érdekelne-e minket valamilyen munka Szikkimben? Jó összeköttetései vannak ott, és néhány nap múlva éppen odautazik. Nyíltan bevalljuk, hogy szívesebben maradnánk Tibetben, de ha ez nem lehetséges, akkor örömmel visszatérünk az ajánlatára.

Ez a további sorsunkra nézve oly fontos megbeszélés azonban mégsem rontja el az étvágyunkat. A reggeli olyan finom, hogy egykettőre kiürülnek a kannák, a tálak és a kosarak. Nem túl elegáns ez a farkasétvágy, de vendéglátónk csak mosolyog, és újra tálaltat. A magánügyekre terelődik a szó. Végre előállhatunk a kérésünkkel: szeretnénk hírt küldeni haza! A követ megígéri, hogy a Vöröskereszten keresztül megpróbál erre módot találni. Később időnként küldhettünk néhány levelet a brit képviseleten keresztül is, többnyire azonban a bonyolult tibeti postautat kellett használnunk. Kettős borítékban küldtük a levelet tibeti bélyeggel a határig, ahol egy ismerősünk az első borítékot eltávolította, a levelet indiai bélyeggel látta el, és továbbította. Ha szerencséje volt az embernek, tizennégy napig tartott, amíg egy levél Európából megérkezett, az amerikai híreknek pedig húsz napra volt szükségük. Tibetben a postát futárok továbbítják, akik stafétaszerűen hat és fél kilométerenként váltják egymást. Minden főútvonalon pici házikók vannak, ahol készenlétben áll a váltás. A postafutárok csengőkkel ellátott lándzsát használnak hivataluk jelvényeként. A lándzsa szükség esetén fegyver, a csengők pedig elriasztják éjjel a vadállatokat. Öt különböző levélbélyeg létezett ekkor, ezeket a pénzverdében nyomták, és a postahivatalokban árusították.

 

Fontos látogatások Lhászában

 

A követségi látogatással elégedettek voltunk. Előzékenységüket látva azt reméltük, hogy meggyőződtek ártalmatlanságunkról. A legjobb hangulatban mentünk a városba, amikor Söben, a hivatalok, templomok és állami nyomdák negyedében, a Potala lábánál szolgák állítottak meg minket. Elmondták, hogy uruknak az a kívánsága, hogy látogassuk meg a brit képviseletről visszajövet. Kérdésünkre, hogy ki az, aki látni kíván minket, megtudtuk, hogy egy magas rangú szerzetes-kormányhivatalnok, aki a négy Trünyi Csemo egyike. E négy hatalmas bönpo kezében van Tibet valamennyi szerzetesének sorsa.

Egy előkelő, nagy házba vezettek minket, ahol az egész személyzet szerzetesekből állt. Csak úgy ragyogott minden a tisztaságtól, a szobák terméskő padlójáról akár enni is lehetett volna. Egy rokonszenves idősebb úr üdvözölt bennünket, és barátságosan teával és süteménnyel kínált. A szokásos udvariassági formulák után beszélgetni kezdtünk. Tudja, hogy országa nagyon elmaradott, és az olyan embereknek, mint mi, nagy hasznát lehetne venni - mondta-, de sajnos ezt még nem látják be. Ezért szívesen szól majd az érdekünkben. Mit is tanultunk, és mi a foglalkozásunk? - kérdezte. Hosszú idő óta először nyílt alkalmunk a tanulmányainkról beszélni. Különösen az érdekelte, hogy Aufschnaiter agrármérnök. Ilyen szakemberek nincsenek Tibetben, pedig micsoda lehetőségeik lennének ebben a hatalmas országban...

Másnap bemutatkozó látogatást tettünk a kormány négy miniszterénél. Az országban a legfelsőbb hatalom az ő kezükben van, és egyedül a régensnek tartoznak felelősséggel. Hárman közülük világi méltóságok, a negyedik szerzetes-hivatalnok. Valamennyien az ország legelső nemesi családjából származnak, és nagy házat visznek.

Gondolkoztunk, melyiküket látogassuk meg először. Helyes lett volna a szerzetes-miniszternél kezdeni, de úgy határoztunk, hogy egészen szertartásellenesen először a legfiatalabbat keressük fel. Szurkang mindössze harminckét éves volt; haladó gondolkodásúnak számított, és reméltük, hogy nála találunk a legkönnyebben megértésre.

Már az első pillantásra kölcsönösen rokonszenvesek voltunk egymásnak. Csodáltuk, milyen jól tájékozott, és hogy mindenről tud, ami a világban történik. Amikor elmentünk, úgy éreztük, mintha már évek óta ismernénk egymást.

A következő minisztert, akit felkerestünk, Kabsöpának hívták. Ez a jól megtermett úr nagyon is tudatában volt méltóságának, és kissé leereszkedően fogadott bennünket. Kényelmesen ült trónusán, engedélyezte, hogy közelebb lépjünk hozzá, és meghajoljunk előtte, aztán kegyesen két előkészített székre mutatott. Frázisok valóságos özönét zúdította ránk. A leghatásosabb helyeknél kissé krákogott, és erre azonnal bejött egy szolga egy kis arany köpőcsészét tartva elé. Ez volt mindennek a teteje. A köpködés ugyan teljesen szalonképes dolog Lhászában, és minden asztalon köpőcsészék vannak, de hogy valaki ezt a szája elé tartassa, ez meghaladt minden képzeletet.

Lehetetlen volt átlátni ezen az emberen. Passzívan fogadtunk mindent, udvariasságát ugyan-olyan udvariasan viszonoztuk, és merev ünnepélyességgel ittuk a teát. Minthogy Kabsöpa nem feltételezte, hogy beszélünk tibetiül, fivére fiát kérte fel tolmácsnak. A fiatalember angol nyelvtudásának köszönhetően a Külügyi Hivatalban dolgozott, és később még gyakran találkoztunk. Jellegzetes képviselője volt az ifjú nemzedéknek, amely indiai iskolákban végzett, és tele volt reformtervekkel. Pillanatnyilag persze nem mert a konzervatív szerzetesekkel szemben az eszméiért kiállni. Egy alkalommal megjegyezte, hogy az a baj velünk, hogy túl korán jöttünk Lhászába. Ha egyszer majd ő és még néhány fiatal arisztokrata lesz a miniszter, bőven akadna számunkra feladat... Mire elbúcsúztunk Kabsöpától, az előszobában seregnyi kérvényező várt ajándékokkal a kihallgatásra.

A szerzetes-miniszter, aki a Lingkhoron, ezen a nyolc kilométer hosszú Lhásza körüli zarándokúton lakott, sokkal egyszerűbben fogadott bennünket. Nem volt már fiatal, és kis fehér szakállat viselt, amire igen büszke volt, mert Tibetben ritkaság a szakáll. Igen bölcsnek és megfontoltnak látszott. Rampának hívták, és egyike volt ama kevés szerzetes-hivatalnoknak, akik nemesi származásúak. Titkon gondot okozhatott neki a világhelyzet alakulása, mert nagyon érdeklődött Oroszország politikája iránt. Mint mondta, a régi írásokban szól egy jóslat arról, hogy egy nagy északi hatalom háborút zúdít Tibetre, szétrombolja vallását, és az egész világ ura lesz.

Utolsó látogatásunk Pünkangnak, a négy miniszter legidősebbikének szólt. Alacsony emberke volt vastag szemüveggel az orrán. Ez Tibetben egészen szokatlan látvány, mert a szemüveget, mint „külföldi szokást” elutasítják. Egyetlen hivatalnoknak sem szabad viselnie, és a magánéletben sem látják szívesen. A mi miniszterünknek külön engedélye volt a 13. Dalai Lámától, hogy legalább a hivatalában viselhesse a szemüvegét. De a nagy szertartásokon súlyos rövidlátása miatt teljesen tehetetlen volt. Pünkang felesége jelenlétében fogadott bennünket, és bár eközben rangjának megfelelően nejénél magasabban ült, nem volt szükség különösebb éleslátásra ahhoz, hogy észrevegyük, ebben a házban az asszony viseli a nadrágot. Az üdvözlő formulák után szinte már szóhoz sem jutott.

Pünkang később megmutatta a házikápolnáját. Az ő családjában is született Dalai Láma, és erre nagyon büszke volt. A kápolnában a képek közül az egyik ezt az istenkirályt ábrázolta.

Az idők folyamán Pünkang fiait is megismertem. A legidősebb Gyance kormányzója volt, de a felesége sokkal érdekesebb volt nála; egy tibeti származású szikkimi hercegnő volt. Egyike volt a legszebb asszonyoknak, akiket valaha is láttam, az ázsiai nők leírhatatlan bájával. Ugyanakkor tökéletesen modern, okos és művelt volt, India legjobb iskoláiban nevelkedett. Ő volt az első asszony Tibetben, aki megtagadta, hogy a férje fivéreivel is összeházasodjon. Úgy lehetett vele társalogni, mint az európai szalonok legszellemesebb hölgyeivel; érdeklődött a kultúra, a politika és minden iránt, ami a világon történik. Gyakran beszélt a nők egyenjogúságáról is... De addig még sok időnek kell eltelnie Tibetben!

Amikor Pünkangtól és feleségétől elbúcsúztunk, megkértük őt is, hogy támogassa tartózkodási engedély iránti kérelmünket. Természetesen ő is megígérte, hogy segít, de elég hosszú ideje voltunk már Ázsiában ahhoz, hogy tudjuk, itt sohasem mondanak világosan „nem”-et. A kiutasítás mégiscsak lehetséges, és akkor megint a szögesdrót mögé kerülhetünk.

Hogy több oldalról is biztosítsuk magunkat, megpróbáltunk a kínai diplomáciai képviselettel is jó viszonyba kerülni. Az ügyvivő a híres kínai udvariassággal fogadott minket, és megígérte, hogy továbbítani fogja kormányának a kérésünket, hogy bebocsáttatást és munkát kapjunk Kínában.

Így igyekeztünk óvatosan kapcsolatokat teremteni mindenütt, és meggyőzni az embereket ártalmatlanságunkról. Gyakran megtörtént, hogy idegenek séta közben megállítottak bennünket, és különös dolgokat kérdeztek. Egy kínai egyszer meglepetésszerűen egy fényképfelvételt is csinált rólunk. Fényképezőgép Lhászában - ez ritkaság! Az eset gondolkodóba ejtett bennünket. Hallottuk már, hogy mindenféle ember megfordul Lhászában, akik információkat továbbítanak külföldre. Talán kémeknek tartottak bennünket is? Elvégre csak az angolok tudták, hogy kik vagyunk: egyedül ők voltak abban a helyzetben, hogy meggyőződhettek róla, honnan jöttünk, és ellenőrizhették állításainkat. A többiek számára gyanúsak lehettünk. Nem voltak politikai ambícióink, és minden óhajunk a menedékjog megszerzése volt, és valami munkalehetőség addig, amíg haza nem térhetünk.

Közben valósággal kitavaszodott: gyönyörű, meleg idő lett, noha még csak február elején jártunk. De Lhásza Kairónál délebbre van, és magas fekvése különös erőt ad a napsugaraknak. Nagyon jól éreztük magunkat. Csak ne teltek volna ennyire hasztalanul a napjaink! Meghívások és látogatások sora, órákig tartó, nagy ünnepi lakomák. Kézről-kézre adtak minket, mint valami különlegességet... Ezt a henyélést hamar megelégeltük. Dolgozni akartunk újra, és sportolni... De egy kis kosárlabdapályán kívül nem volt más lehetőség. A tibeti és kínai fiatalok, akik a pályát használták, boldogok voltak, amikor játékra ajánlkoztunk. Végre beavathattam őket a játék minden szabályába és fortélyába. Zuhany is volt a pályán, de egy zuhanyfürdő tíz rúpiába került! Szörnyű ár ez, ha belegondol az ember, hogy ennyi pénzért egy juhot lehet venni! A drágaságnak az volt az oka, hogy a vízmelegítéshez szárított tehéntrágyát használtak, ami itt ritka, így messziről hozatják ide.

Úgy hallottuk, néhány évvel ezelőtt még labdarúgópálya is volt itt! Tizenegy csapat játszott igazi bajnoki mérkőzéseket egymással. Egy napon, éppen a játék kellős közepén, jégeső tört ki. Sok kárt okozott, és válaszul - betiltották a labdarúgójátékot! Talán nem jó szemmel nézte a régens és az egyház is tartott attól, hogy veszíthet befolyásából, mivel a lakosság nagyon lelkesedett ezért a játékért, és még a szerai és drepungi szerzetesek is szívesen nézték. A jégesőt mindenesetre az istenek büntetéseként fogták fel, és beszüntették a bűnös labdarúgást.

Kíváncsian kérdeztük meg, hogy léteznek-e valóban olyan lámák, akik képesek feltartóztatni a jégesőt, illetve esőt tudnak előidézni. Tibetben szilárdan hisznek ebben. Minden szántóföldön kis kőtornyok állnak áldozati edényekkel, amelyekben tömjént égetnek, ha vihar közeleg. Némely falu még külön „időcsinálót” is alkalmaz. Ezek olyan szerzetesek akik különösen ügyes időjárás-irányítók hírében állnak. Nagy kagylókürtbe fújnak ilyenkor, ami erős hangrezgést kelt, s ez állítólag megteszi a kívánt hatást.

Erről egy kedves anekdotát is hallottunk a 13. Dalai Láma idejéből. Neki is volt házi- és udvari időcsinálója, aki a leghíresebb varázsló volt abban az időben. Külön feladata volt az istenkirály nyári kertjét megvédeni, ha jött a vihar. Egy szép napon kiadós jégeső esett, és levert mindent: a szép virágokat, az érett almákat és körtéket, a zamatos barackokat... Az időcsinálót az Élő Buddha színe elé rendelték. Az haraggal eltelve ült trónusán, és megparancsolta az ijedt varázslónak, hogy azonnal tegyen csodát, különben megbünteti és elbocsátja! A mágus alázatosan földre vetette magát, és egy közönséges szitát kért. Elég lesz-e csodának, ha a víz, amit beleönt, nem folyik át rajta? - kérdezte. A Dalai Láma bólintott, s az időcsináló vizet öntött a szitába. És lám, egyetlen csepp víz sem folyt keresztül rajta. Meg volt mentve varázslói becsülete, és megtarthatta állását. Vajon hipnózissal élt-e, vagy valami fizikai trükköt talált a sok régi varázslókönyv valamelyikében? Mindenesetre ügyesen kihúzta magát a bajból.

Közben állandóan azon törtük a fejünket, hogyan biztosítsuk megélhetésünket, ha mégis itt maradhatunk! Egyelőre nagyvonalúan gondoskodtak rólunk: a Külügyi Hivatal intézkedésére egész rakományokat kaptunk campából, lisztből, vajból és teából. És meglepetés volt, amikor Kabsöpa unokaöccse mindegyikünknek egy ötszáz rúpiás pénzajándékot is átnyújtott a kormány nevében. A köszönőlevélben felajánlottuk munkánkat, ha ezért szállást és ellátást adnak nekünk.

 

Carong nagyvonalú vendéglátása

 

Már három hete, hogy Thangme vendégszeretetét élveztük. Most a gazdag Carong hívott meg bennünket a házába, és mi hálásan elfogadtuk a meghívást. Thangménak öt gyermeke volt - és nem akartunk tovább a terhére lenni. Ő, aki bennünket, mint szerencsétlen csavargókat befogadott, igazi barátunk lett. Segítségét sohasem felejtettük el! Újévkor mindig ő kapta az első fehér szalagot, és karácsonykor később állandó vendég volt a házamban.

Carongnál egy tágas szobát kaptunk európai berendezéssel - asztallal, székekkel, ágyakkal és pompás szőnyegekkel. Egy kis mosdóhelyiség is volt mellette. És Carong házában olyasmit is találtunk, amit eddig igen nélkülöztünk: egy zárt árnyékszéket. Ebben a témában Tibetben az emberek teljesen fesztelenül viselkednek. Az árnyékszék általában a következőképpen néz ki: a lakóházakhoz egy kis falazatot építenek, amihez néhány lépcső vezet fel. A falacska dobogóján néhány nyílás van, a tövében pedig egy gödör a kitakarításhoz. Sok helyen azonban még ilyen alkalmatosság sincs.

Reggelenként a konyhából hoztunk magunknak meleg vizet a mosakodáshoz. A konyha egy óriási, a főépülettől oldalt fekvő, aládúcolt helyiség volt. Döngölt föld volt a padlója, és a közepén egy minden oldalról hozzáférhető nagy vályogtűzhely állt. A tűz sohasem aludt ki benne, éjjel-nappal egy ember gondozta. Főzés közben egy óriási fújtatót működtetett, így a kályhalyukban úgy lángolt és izzott a tűz, mint valami kürtőben. Lhásza mégiscsak 3700 méter magasan fekszik, és az oxigénhiány meg a jaktrágya fűtőanyag mesterséges segítséget igényel, hogy valamirevaló tűz keletkezzék.

Carong több szakácsot is megengedhetett magának. Főszakácsa évekig dolgozott Kalkutta legelegánsabb szállodájában, és értett az európai konyhához is. Nemcsak remek pecsenyéket sütött, hanem kiváló cukrász is volt. A másik szakács Kínában tanult, és ismerte a kínai konyha minden különlegességét. Carong szerette vendégeit rendkívüli ínyencfalatokkal meglepni.

Azon csodálkoztunk, hogy az előkelő konyhákban a nők csak kisegítő munkákat végeztek.

A napi étkezési rend itt másképp oszlik meg, mint ahogy azt mi megszoktuk. Reggel, valamint napközben még többször is vajas teát isznak. Azt mondják, vannak Lhászában olyanok, akik naponta kétszáz csészével is megisznak, bár ez bizonyára túlzás. Két főétkezés van, az egyik délelőtt tízkor, a másik este, napnyugta után. Az első étkezés mindig valamilyen campaételből áll, körítéssel, ezt a szobánkban fogyasztottuk el. Vacsorára általában meghívást kaptunk Caronghoz. Ilyenkor egy nagy asztal körül ül az egész család, sokféle ételt szolgálnak fel, és ez az étkezés a nap középpontja, amikor a ház minden lakója együtt van, és megbeszélik a nap eseményeit.

Utána a lakószobában - mely sok szőnyegével, szekrényével és szobrocskáival kissé zsúfoltnak tűnt - elszívtunk egy cigarettát, megittunk egy pohár sört, és megcsodáltuk a házigazda legújabb szerzeményeit. Hihetetlen, mi mindent vásárolt össze Carong! Remek rádióján élvezettel keresgéltük a világ valamennyi állomását, és örültünk a tiszta vételnek, mert a „világ tetején” nincs semmi zavarás. Aztán a legújabb lemezeit hallgattuk meg, más alkalommal egy fényképezőgépről vagy egy filmfelvevőről mondtunk szakvéleményt, vagy egy nagyítókészüléket próbáltunk ki, sőt az egyik este egy teodolitot is megcsodálhattunk. És Carong használni is tudta ezeket az eszközöket! Neki volt a legtöbb hobbija az egész városban, és mi nem is kívánhattunk volna jobbat, minthogy éppen nála lakjunk. Bélyegeket gyűjtött, kiterjedt levelezést folytatott a világ minden részével, amiben nyelvekben jártas fia segítette. Válogatott könyvtára volt jelentős mennyiségű nyugati könyvvel. Ezek nagyrészt ajándékok voltak, mert minden európai, aki Lhászába jött, és vendége volt, hozott neki könyvet.

Carong rendkívüli ember volt! Mindig azon fáradozott, hogy reformokat vezessen be, és ha a kormányt valami nagy probléma foglalkoztatta, még ma is kikérték a véleményét. Az ország egyetlen vashídja az ő ötlete volt. Indiában terveztette és állíttatta össze, aztán darabonként szétszedve hozták jak- és emberháton a világ tetejére. Carong a legmodernebb értelemben vett selfmademan volt, és képességeivel a nyugati országokban is kiemelkedő személyiségnek számított volna.

Fia, George - aki megtartotta indiai iskolásnevét - apja nyomdokaiba lépett. Már első találkozásunkkor megcsodáltuk műveltségét és sokoldalú érdeklődését. A fényképezés volt a szenvedélye. És amit csinált, azt érdemes volt megnézni! Egyik este még egy saját forgatású színes filmmel is meglepett bennünket. A vetítőkészülék halk zümmögése közben, egy ismeretlen világ tarka képeit figyelve az ember a bécsi Urániában érezhette magát!

A Caronggal folytatott beszélgetések, és a tőle és a brit képviselettől kapott könyvek voltak az esti szórakozásaink. Mozi vagy színház nincs Lhászában, nyilvános szórakozóhelyek még kevésbé. Így a társasélet a magánházaknál zajlik.

Napközben állandóan a várost jártuk, nehogy valami érdekes látnivalót elmulasszunk. Az a nem egészen alaptalan félelmünk volt, hogy meg kell nézünk mindent, mert megeshet, hogy egy szép napon mégiscsak kiutasítanak bennünket. Véletlen volt-e, hogy már többedszer meg kellett hallgatnunk egy angol tanító történetét? A tibeti kormány felkérte őt, hogy létesítsen Lhászában egy európai mintájú iskolát, és többéves szerződést ajánlott fel neki. Hat hónap múlva csomagolhatott: az ellenzéki szerzetesek kiutálták az országból.

 

Tibet nem ismeri a sietséget

 

Annyi látogatást kellett viszonoznunk, hogy látogató körútra mentünk még mindig minden nap. Egészen jól bepillanthattunk így az előkelő családok életébe. Különösen azért irigyeltük Lhásza lakóit, hogy mindig volt idejük. Évszázadunk legcsúnyább betegsége, az örökös hajsza ide még nem érkezett el. Itt senki sem dolgozta agyon magát. A hivatalokban kedélyesen ment a munka. A hivatalnokok késő délelőtt jelentek meg, és kora délután már hazamentek. Ha valamelyiküknek vendégei voltak, egyszerűen elküldött egy szolgát egyik kollégájához, hogy helyettesítse.

A nők itt mit sem tudnak az egyenjogúságról, és azt hiszem, jól érzik magukat így. Órákon át szépítkeznek, átfűzik gyöngysoraikat, új szöveteket vásárolnak, és közben azon gondolkoznak, hogyan főzhetnék le X.Y nejét a legközelebbi estélyen. A háztartásban az ujjukat sem kell mozdítaniuk. Folyton egy óriási kulcscsomót hordanak magukkal méltóságuk jeleként, mert Lhászában minden csekélységet többszörösen elzárnak.

És ott volt még a madzsong játék. Ez egy kínai társasjáték, ami egy időben általános szenvedély volt. El voltak bűvölve tőle, napokon és éjszakákon át játszották, és közben megfeledkeztek mindenről: kötelességről, háztartásról, családról. A tét gyakran igen magas. Mindenki játszott, és időnként még a szolgák is elvesztettek néhány óra alatt mindent, amit hosszú évek munkájával kuporgattak össze. A kormány végül megsokallta, és betiltotta a játékot. Felvásárolt minden madzsongot, és a titokban játszókat súlyos pénz- és munkabüntetéssel sújtotta. Minél magasabb volt a rajtakapott személy rangja, annál nagyobb volt a büntetése. Ez használt! Az emberek sokáig sóhajtoztak és búsultak még a játék után, de betartották a tilalmat. A hierarchia hatalma mégiscsak nagy volt! Az emberek idővel aztán belátták, mennyire elhanyagoltak mindent a játékszenvedély miatt. Hamarosan más időtöltést találtak: sakkot vagy halmát játszottak, ártatlan szójátékokkal és rejtvényekkel szórakoztak.

Természetesen nekem is meg kellett tanulnom a madzsong játékot, különben nem hagytak volna nyugton. Megértettem, hogy szenvedéllyé válhat, és óvakodtam ettől! Csak különös alkalmakkor, ünnepnapokon vagy nagy vendégségek alkalmával vettem néha elő.

Volt ezekben a napokban egy olyan találkozásunk is, amelynek igazán örültünk. Viszontláttunk egy régi ismerőst! Az a katona volt Sangcéből, aki az indiai határhoz kísért minket. Milyen rajongva beszélt már akkor Lhászáról! Ő volt a legkedvesebb valamennyi kísérőnk közül. Emlékszem, a búcsúzáskor még utánunk kiáltott: „Viszontlátásra Lhászában!” És ez most valósággá vált!

Egy kis teaházban találkoztunk vele, ahol gyakran vásároltunk süteményeket és kenyeret. Elmondta nekünk, hogy most a kormány futára, és már sokat hallott rólunk. De egyszerű katona létére nem mert bennünket Carong miniszter házában meglátogatni. Örült annak, hogy egykori szökevényei két év után mégis eljutottak a szent városba!

Meghívtuk teára és kalácsra, és a teaház tulajdonosa, egy kövér mohamedán nagyon örült annak a megtiszteltetésnek, amiben üzletét részesítettük. Maga szolgált ki bennünket, és közben angolul beszélt, vagy legalábbis megpróbált. Büszkeségtől eltelve mesélte, hogy Kasgárból származik, ott tanulta meg egy előkelő angol házban a szakácsművészetet. Készítményei egész Lhászában híresek voltak, csak nekünk tűntek egy kicsit avas ízűnek. A tibetiek sűrűn látogatták, így nagyszerűen keresett. Mint hívő mohamedán nagyszámú családjával több ízben is elzarándokolt Mekkába és Medinába. Rendkívül rokonszenvesnek találtam, hogy itt a szent város lakói támogatják a másik szent városba való utazást.

 

Újra kiutasítás fenyeget

 

1946. február 16-án volt egy hónapja, hogy Lhászában voltunk. Sorsunk még mindig nem dőlt el, munkánk sem volt, és gondot okozott a jövő.

Épp ezen a napon jött el hozzánk Kabsöpa, ünnepélyesen, mint a Külügyi Hivatal követe. Amikor hivatalos arckifejezését megláttuk, rögtön tudtuk, hányadán állunk. Villámcsapásként ért bennünket az üzenet, hogy a kormány nem adta meg a tartózkodási engedélyt, és azonnal kitoloncolnak Indiába. Magunkban mindig számoltunk ezzel a lehetőséggel, de most a ténnyel álltunk szemben és egészen összezavarodtunk. Azonnal tiltakozni kezdtünk, de Kabsöpa csak a vállát vonogatta, és úgy vélte, ezt magasabb helyen kellene megtennünk.

A hír hatására minden térképet összevásároltunk Kelet-Tibetről, amit csak kapni lehetett. Este dühödten nekiültünk, tanulmányozni kezdtük az útvonalakat, és terveket készítettünk. Egy biztos volt: még egyszer a szögesdrót mögé nem megyünk! Inkább megszökünk, és Kínában próbálunk szerencsét! Megnyugtató volt, hogy képesek voltunk a menekülésre gondolni. Volt egy kis pénzünk, jó felszerelésünk, és el tudtuk látni magunkat élelmiszerrel. De az isiászfájdalmaim nem javultak. Aufschnaiter már idekérette a brit képviselet orvosát, aki porokat rendelt, injekciókat adott de semmi sem használt. Hajótörést szenvedjen minden ezen az átkozott betegségen? Közel voltam a kétségbeeséshez.

Másnap csüggedten felszedelődzködtem, és elcsoszogtam a Dalai Láma családjához. Talán az ő közbenjárásuk segíthetne rajtunk! A Dalai Láma anyja, és Lobszang Szamten megígérték, hogy a fiatal istenkirálynak mindent elmondanak; és meg voltak győződve róla, hogy ő majd szól az érdekünkben. Ez meg is történt, és bár a fiatal Dalai Lámának még nem volt végrehajtó hatalma, jóakarata bizonyára a javunkra vált. Aufschnaiter ezalatt egyik ismerőstől a másikig rohant, hogy mindent megmozgasson! Még egy kérvényt is írtunk angolul a Külügyi Hivatalnak, melyben újra előadtuk a Tibetben maradásunk mellett szóló érveinket:

 

„Tibet Külügyi Hivatalának 1946. február 17. A tegnapi napon felkeresett bennünket Kabsöpa Se Kuse (a Se a „fiú” udvarias formája), és átnyújtotta nekünk a tibeti kormány felszólítását, hogy hagyjuk el Lhászát, amilyen gyorsan csak lehet, és térjünk vissza Indiába. E felszólításra válaszolva engedtessék meg esetünket a következőkben előadni:

Mint hegymászók jöttünk 1939 májusában Indiába azzal a szándékkal, hogy ugyanazon év augusztusában visszatérünk Németországba. 1939. szeptember 3-án, a háború kitörése napján, letartóztattak, és internálótáborba vittek bennünket.

1943-ban közzétették a napilapokban a tibeti és az indiai kormánynak az Indiából Tibeten keresztül Kínába irányuló áruszállításokra vonatkozó egyezményét, azzal a kifejezett megszorítással, hogy hadianyagokról nem lehet szó. Ebből az egyezményből arra következtettünk, hogy Tibet ebben a háborúban semleges államnak tekinti magát, és ezért elhatároztuk, hogy vállalunk minden fáradalmat, hogy elérjük Tibetet.

Azt a tényt, hogy Tibet semleges állam, megerősítette Mr. Hopkinson, a lhászai brit diplomáciai képviselet vezetője is, aki, midőn legutóbb felkerestük, biztosított bennünket arról, hogy nem fogja a tibeti kormánynak azt a javaslatot tenni, hogy küldjön bennünket vissza Indiába.

A nemzetközi egyezmények értelmében érvényben van az a szabály, hogy azok a hadifoglyok, akiknek sikerül semleges területet elérni, ott befogadásra találnak és mindaddig az illető semleges ország védelme alatt maradnak, amíg hazatelepítésük lehetővé válik. Ezt a szabályt a világ valamennyi semleges kormánya betartja, és egyetlen semleges ország sem toloncolja vissza az ilyen menekülteket a fogságba.

Tudjuk, hogy Indiában az internált németeket még nem telepítették haza, ezért kitoloncolásunk egyenlő lenne a fogságba való visszaküldéssel.

Abban az esetben, ha a tibeti kormány úgy látná, hogy az országban való maradásunk ellentétben áll az idegenekkel szemben követett hagyományos magatartásával - mint azt Kabsöpa Se Kuse tegnap jelezte; bátorkodunk arra a tényre utalni, hogy a tibeti kormány az elmúlt években már hajlandó volt kivételeket tenni. Ha a hivatalos minőségben utazó külföldiekkel vagy más idegenekkel szemben kivételt tett, akkor velünk is megtehetné ugyanezt. Mély hálával tartozunk a tibeti kormánynak azért a jóságért és vendégszeretetért, amelyet irántunk tanúsított, és őszintén sajnáljuk, hogy a terhére vagyunk. Másrészt azonban a tibeti kormány kétségtelenül beláthatná, hogy ha már egyszer sikerült Tibetbe, és ezzel a szabadságba jutnunk, nem szívesen térnénk vissza a fogságba.

Ezért azzal a nyomatékos kéréssel fordulunk a tibeti kormányhoz, részesítsen bennünket ugyanolyan elbánásban, amilyenben más semleges kormányok részesítik a fogságból megszökött hadifoglyokat, és engedje meg nekünk, hogy Tibetben maradhassunk mindaddig, amíg hazatelepítésünk lehetővé válik.

Peter Aufschnaiter, Heinrich Harrer”

 

Mintha minden összeesküdött volna ellenünk; hirtelen olyan mértékben rosszabbodott az isiászom, hogy már mozdulni sem tudtam. Szörnyű fájdalmaim voltak, és ágyban kellett maradnom. Nyögve feküdtem, és egyre törtem a fejem, hogy valami kiutat találjak, mialatt Aufschnaiter sebesre járta a lábát a városban. Izgalmas napok voltak!

Február 21-én egyszer csak néhány katona állt meg az ajtónk előtt. Felszólítottak, hogy csomagoljuk össze a holminkat, mert parancsuk van, hogy másnap reggel Indiába kísérjenek bennünket. Ez volt a vég! De hogyan induljak útnak? Hiszen még az ablakig sem tudok elmenni! Kétségbeesetten próbáltam ezt a hadnagynak bebizonyítani. Tanácstalan képet vágott. Mint minden katona a világon, csak a parancsot ismerte, és nem volt felhatalmazva arra, hogy magyarázatokat fogadjon el. Kissé higgadtabban arra kértem, jelentse a fölöttesénél, hogy csak abban az esetben tudom Lhászát elhagyni, ha visznek. A katonák elvonultak.

Azonnal megostromoltuk Carongot is, hogy segítsen, de ő sem tudta, mit lehetne tenni. A kormány parancsát nem lehet megtagadni, vélte komolyan. Elátkoztuk a betegségemet. Ha egészséges lennék, semmi sem tarthatna bennünket vissza! Még az éjszaka megszöknénk. Inkább a fáradalmak, az ínség, a veszélyek, mint akár a legkényelmesebb tábori élet a szögesdrót mögött! Nem lesz majd könnyű elvinni engem innen. Elkeseredetten eltökéltem, hogy passzív ellenállást tanúsítok.

De másnap reggel nem történt semmi. Se katona, se hír nem érkezett... Nyugtalansággal telve üzentünk Kabsöpának. Ő maga jött el, és meglehetősen zavarban volt. Aufschnaiter komoly arccal a betegágyamra mutatott, és tárgyalni kezdett vele. Talán lehetne valami kompromisszumot találni. Az a gyanúnk támadt ugyanis, hogy mégiscsak az angolok vannak a dolog mögött, és ők kívánják a kiszolgáltatásunkat!

Tibet kis ország volt, jóban akart lenni minden szomszédjával, és megkísérelte diplomáciai gesztusokkal fenntartani a jó viszonyt. Két német hadifogoly kedvéért nem akarta a hatalmas Anglia jóindulatát megkockáztatni! Aufschnaiter ezért azt javasolta, hogy az angol orvostól, aki ezidő szerint a diplomáciai képviselet vezetője is volt, kérjünk bizonyítványt az egészségi állapotomról. Kabsöpa olyan örömmel állt rá erre a javaslatra, hogy gyanúnk beigazolódott!

Még aznap meglátogatott az orvos, és közölte, hogy a tibeti kormány elutazásunk ügyében rábízta a döntést. Injekciókat adott újra, de ezek ezúttal sem használtak. Hasznosabb volt Carong ajándéka, a termogénvatta.

Szilárdan eltökéltem, hogy úrrá leszek a betegségemen! Nem szabad, hogy ez a balszerencse minden tervünket keresztezze! Minden akaraterőmmel arra kényszerítettem magam, hogy naponta gyakorlatokat végezzek. Egy láma azt ajánlotta, hogy egy botot görgessek a talpam alatt. Így ültem most órák hosszat a székemen, és görgettem a botot előre-hátra, és ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Később mégiscsak javult az állapotom. Újra ki tudtam menni a kertbe, és úgy sütkéreztem a tavaszi napsütésben, mint egy öregember.

 

Kezdődik a tűz-kutya év

 

Márciusban beköszöntött a tavasz. A legnagyobb tibeti ünnep, az Újév március 4-én kezdődik. Ilyenkor három hétig nem csinálnak semmi egyebet, csak ünnepelnek. Én sajnos nem lehettem ott! Messziről hallottam csak a dobokat és a harsonákat, és láttam a ház sürgés-forgásán, milyen fontos ez az ünnep. Aufschnaiter természetesen ott volt mindenütt, és este beszámolt minden részletről.

Ebben az esztendőben a tűz-kutya év kezdetét ünnepelték. Ilyenkor a városi tanács a szerzetesek kezébe teszi le a hatalmat, a világi hatalom ezzel jelképesen visszaadja a vallás által ráruházott jogokat. Szigorú és rettegett uralom kezdődik most, ami egy nagytakarítással veszi kezdetét. Lhásza ebben az időben ragyog a tisztaságtól, ami egyébként nem jellemző. Egyidejűleg amolyan pártközi béke-félét proklamálnak. Szünetel minden pereskedés, a hivatalok bezárják kapuikat, de az alkudozás, az adás-vevés élénkebb, mint valaha. Ez csak a felvonulások és a körmenetek idején szünetel. Szigorúan büntetnek minden kihágást, bűncselekményt, sőt még a játékokat is betiltják. A szerzetesek ilyenkor kérlelhetetlenek és félelmetesek. Előfordult már az is, hogy az emberek a szigorú korbácsolásba - ami szokásos büntetés - belehaltak. A régens persze ilyenkor erélyesen közbelép, és megtalálja a felelősöket.

A mi ügyünk az általános zűrzavarban háttérbe került. Úgy látszik, elfelejtkeztek rólunk, és mi óvakodtunk észrevétetni magunkat. A kormánynak valószínűleg elég volt, hogy az angol orvos még nem nyilvánított egészségesnek. Időt nyertünk ezzel! Mindenekelőtt meg kell gyógyulnom. Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább, és talán Kínába menekülhetünk.

Ott sütkéreztem hát a kertben, és örültem a melegnek. Annál nagyobb volt a csodálkozásom, amikor egyik reggel az egész tavaszi pompát mélyen behavazva láttam! Ily késői havazás Lhászában kétszeresen is ritka. A város olyan mélyen van Ázsia belsejében, hogy csak kevés csapadék éri. Még télen sem marad meg sokáig a hó, mert a déli fekvés és a magassággal járó erős napsugárzás miatt hamar elolvad.

Most is gyorsan eltűnt a hó, és így a közelgő homokvihar is mérséklődött, mert a nedvesség megkötötte a port és a homokot.

Ezek a viharok minden tavasszal beköszöntenek, és mintegy két hónapig „boldogítják” az országot. Kora délután érik el a várost, és már messziről látni az óriási sötét felhőket, amint roppant sebességgel közelednek. Először a Potala képe tűnik el, ez az a jel, amire mindenki a házába menekül. Az utcákon megáll az élet, ablaktáblák csörömpölnek, az állatok a legelőn megadással fordítják farukat a szélirányba, és türelmesen várják a vihar elmúltát. Az utcákon csatangoló kóbor kutyák összegömbölyödve sarkokba húzódnak, pedig egyébként nem ilyen szelídek. Aufschnaiter egy nap széttépett kabátban jött haza, mert a kutyák egy kimúlt lovat faltak fel éppen, és a vértől megvadultak.

A viharok ideje az esztendő legkellemetlenebb időszaka. Még ha a szobában ül is az ember, homok csikorog a foga között, mert itt nem ismerik a dupla ablakot. Az egyetlen jó az, hogy valóban a tél végét hirdetik. Minden kertész tudja, hogy most már nem kell a fagytól félnie. A csatornák menti rétek kizöldülnek, és „Buddha haja” is virágozni kezd. A székesegyház bejárata előtti szomorúfüzet nevezik így. A fa rugalmas, vékony, lehajló ágain sárga virágok nyílnak, és szépsége valóban rászolgál erre a költői névre.

Amikor újra sikerült néhány lépést tennem, szerettem volna valahogy hasznossá tenni magam. Carong kertjében fiatal gyümölcsfák százai álltak, de magról nevelték őket és így még sohasem hoztak gyümölcsöt. Fiával nekiláttunk a beoltásuknak. Megint volt min nevetni a ház lakóinak! Tibetben nem ismerik a nemesítést így, szavuk sincs rá. Így aztán „házasítás”-nak nevezték, és fölöttébb komikusnak találták.

Boldog nép ez a maga ártatlan humorával! A tibetiek hálásak, ha alkalmuk van a nevetésre. Ha valaki megbotlik vagy elcsúszik, órákig elmulatnak rajta. A káröröm népszerű náluk, de sohasem rosszindulatú. Gúnyolódási kedvük semmit és senkit nem kímél. Mivel újságok nincsenek, a nemtetsző eseményekről és a népszerűtlen személyekről gúnyverseket és gúnydalokat írnak. A Barkoron sétálgató legények és lányok esténként eléneklik a legújabb strófákat, és még a legmagasabb rangú személyeknek is el kell tűrniük ezt a kritikát. Néha betilt a kormány egy-egy ilyen dalt, de elég okosak ahhoz, hogy ne büntessenek meg senkit. Nyilvánosan ilyenkor nem hallani többé a tiltott nótát, de titokban annál inkább.

A Barkoron újévkor nagy élet van. Ez az utca egyfajta belső körút a székesegyház körül, az egész városban itt a legzajosabb az élet. Itt van a legtöbb üzlet, itt kezdődnek és végződnek a vallási és katonai felvonulások. Este, különösen ünnepnapokon, csapatostól zarándokolnak végig a Barkoron az ájtatos emberek, imákat mormolnak, és sok hívő földrevetett testével méri végig az utat. A szépasszonyok itt mutatják be legújabb toalettjeiket, flörtölnek egy kicsit a fiatal nemesekkel, és a város könnyűvérű szépei is megtalálják itt amit keresnek. Az üzleti élet, a társas élet és a pletyka központja - ez a Barkor.

Az első tibeti hónap tizenötödik napján már én is megnézhettem az ünnepségeket. Ez a nap az egyik csúcspont. Pompás körmenetet rendeznek ekkor, melyen Őszentsége, a Dalai Láma személyesen is részt vesz.

Carong egy ablakhelyet ígért nekünk a Barkoron lévő házainak egyikében. Ez sajnos a földszinten lesz, mondta, mert a körmenet alatt senkinek sem szabad a végigvonuló nagy méltóságoknál magasabban elhelyezkednie. Két emeletnél magasabbra egyébként sem szabad házat építeni, mert bűn lenne a székesegyház vagy a Potala tekintélyét túlszárnyalni. Ezt a szabályt be is tartották. Nem egy nemesembernek túl kicsi és kényelmetlen volt a sötét és poloskáktól ellepett ház, mivel azonban magasabbra nem építkezhettek, úgy segítettek magukon, hogy a meleg évszakban egy szétszedhető faházikót állítottak házuk lapos tetejére. Mindig megcsodáltam, milyen gyorsasággal tűntek el ezek a házikók, ha a Dalai Láma vagy a régens részt vett valamelyik körmeneten.

Mialatt a város utcáin a tömeg örömmel várja a körmenetet, mi Carong feleségével az ablaknál ülünk. Háziasszonyunk barátságos, idősebb hölgy, aki mindig anyáskodik fölöttünk. Most különösen örülünk a társaságának, mert ezt a számunkra idegen világot az ő barátságos lénye teszi meghitté, és jólesik az is, ahogyan elmagyarázza, hogy éppen mi történik.

Titokzatos állványok nőnek ki a földből csaknem tíz méter magasra. A vajfiguráknak emelik, magyarázza. Rögtön napnyugta után már hozzák is ezeket a vajból készült műremekeket, melyeket a szerzetesek hónapokig tartó munkával készítettek. A kolostorokban külön osztályok vannak, ahol a különösen ügyes szerzetesek, szakmájuk valóságos művészei, különböző színűre festett vajból mérhetetlen türelemmel alakokat és díszítményeket mintáznak a legfinomabb filigránalkotásokat hozva létre, melyeket aztán egy éjszakára látványos műremekké állítanak össze. Százával szegélyezik az ilyen piramisok a körmenet útját, és pompájuk a lhászai nemesi családok áldozatkészségéről tanúskodik. Minden ilyen torony rengeteg pénzbe kerül, és gyakran több családnak kell összefognia egy-egy ilyen piramis finanszírozásához. Egymáson is igyekeznek ebben túltenni, mert a legszebb piramis díjat kap a kormánytól. Ezt évtizedek óta a gyüi kolostor szerzeteseinek a remekműve nyerte el.

Hirtelen a belső körút egész utcai frontja eltűnik a háromszögletű tornyok mögött. Beláthatatlan tömeg torlódik össze, és nem könnyű bármit is látni innen. Alkonyodni kezd. A lhászai ezredek dobokkal és trombitákkal sorfalat alkotnak, hogy visszaszorítsák a nézők tízezreit a házfalakhoz, és szabadon tartsák az utat. Hamar beáll az éjszaka, de a fények valóságos tengere nappali világosságot áraszt mindenre. Ezer és ezer pislákoló vajmécses és néhány petróleum- és gázlámpa világít vakító fénnyel. Még a hold is besegít a háztetők fölött, mert itt minden hónap tizenötödikén telihold van. Készen áll már minden, kezdődhet az ünnep. Várakozásteljes csönd borul a városra.

 

Egy isten áldásra emeli kezét

 

Elérkezik a nagy pillanat: föltárulnak a székesegyház kapui, és lassú léptekkel kilép a Dalai Láma, a fiatal istenkirály, jobbról és balról egy-egy apát kíséretében. Az emberek tiszteletteljesen meghajolnak. A szigorú szertartás megkövetelné, hogy a földre vessék magukat, de ez a helyszűke miatt lehetetlen. Ezért közeledtére úgy hajlanak meg a hátak, akár a kalászos mező, ha a szél fúj rajta végig. Senki sem meri a tekintetét fölemelni. Lassan és kimérten kezdi el az istenkirály körútját a Barkor körül. Újra meg újra megáll a vajfigurák előtt, és megnézi őket. Fényes kíséret csatlakozik hozzá, magas rangú méltóságok és nemesek, aztán pontos rangsor szerint az ország hivatalnokai. Köztük felismerhetjük a mi Carong barátunkat is! Rangjának megfelelően nem sokkal a Dalai Láma mögött halad. Mint minden nemes, ő is parázsló füstölőt visz a jobbjában.

A tömeg hódolattal eltelve hallgat. Csak a szerzetesek zenéjét lehet hallani: az oboákat, tubákat, dobokat, cintányérokat. Olyan ez, mint valami látomás egy másik világból, különös és valószínűtlen a légkör, és hatása alól még mi józan európaiak sem tudjuk magunkat kivonni. A lámpák sárgán lobogó fényében életre kelnek a vajfigurák, különös virágok ringatóznak egy képzeletbeli szellő fuvallatában, istenek ragyogó ruháinak redői mozdulnak zizegve, egy démoni pofa elfintorítja száját, és egy isten emeli áldásra a kezét...

Hatalmába kerít bennünket is ez a különös, idegenszerű álom? Mintha a telihold korongja, a túlvilág szimbóluma, mosolyogna a tömegre...

Az Élő Buddha egészen a közelünkbe ér. Most halad el az ablakunk előtt! Az asszonyok mélyen meghajlanak, és lélegzetet is alig vesznek. A tömeg szinte megmerevedik. Megilletődve igyekszünk a meghajló asszonyok mögött elbújni, védekezni akarunk ama hatalom ellen, ami bennünket is a bűvkörébe von.

Hiszen ez csak egy gyermek, mondogatom magamban, csak egy gyermek...

És mégis ezrek összesűrített hitének és imáinak, vágyainak és reményeinek a foglalata. Legyenek akár Lhászában vagy Rómában, egyvalami egyesíti ezeket az embereket: a vágy, megtalálni az istent és szolgálni neki. Lehunyom a szemem. Imák mormolása, ünnepélyes zene, illatos tömjénfüst száll az éjszakai égre...

A Dalai Láma befejezve körmenetét eltűnik újra a nagy Cuglakangban. A katonák harsány zeneszóval rendben elvonulnak.

Mintha valami hipnózisból ébrednének, úgy alakul át ebben a pillanatban a rend káoszba. Olyan hirtelen az átmenet, hogy az ember egészen megzavarodik. Vad ordítozás, lökdösődés kezdődik, földre tiporják, majdnem megölik egymást az emberek. Akik az imént még mély átéléssel imádkoztak, most egyszerre őrjöngőkké váltak. A szerzetes-katonák most átveszik a terepet! Hatalmas fickók ezek, kitömött vállú egyenruhákban és befeketített arccal, hogy az elriasztó hatást ezzel is fokozzák. Kíméletlenül rárontanak botjaikkal a tömegre. Veszélybe kerülnek a vajszentek! Ész nélkül tolakszik mindenki a piramisokhoz, elviselve még az ütlegeket is, de még azok is visszatérnek újra, akiket már megvertek. Mintha démonok szállták volna meg őket! Ugyanazok az emberek lennének még ezek, akik az előbb alázattal hajoltak meg egy gyermek előtt? Most úgy fogadják az ostorcsapásokat, mint valami áldást. Jajkiáltások hallatszanak az őrjöngő tömegből mindenfelől.

Késő éjszaka volt már, de ilyen élmény után nem tud az ember elaludni. Minden lepereg újból a lehunyt szemek mögött: egy zavaros, nyomasztó álom képei. Még fölhangzik az utcákról az ordítozás, és egy oboa hangjai szivárognak lassan az elszenderedésembe... Szomorú vagyok valahogy nagyon.

Másnap reggel üresek az utcák. A vajfigurákat már eltakarították, az éjszaka alázatának és őrjöngésének semmi nyoma. Újra piaci bódék állnak ott, ahol az állványok voltak. A szentek tarka alakjai elolvadtak. Vajmécseseket fognak táplálni, vagy szentelt orvosságként őrzik meg őket.

Sok látogatót fogadtunk ezen a reggelen. Közelről és messzi távolból jöttek az újévi ünnepségekre a városba a fennsíkokról a nomádok és a nyugati tartományok lakói. Ismerősök is akadtak köztük, akikkel hosszú utazásunk során találkoztunk. Nem volt nehéz bennünket megtalálni, mert még mindig rólunk beszélt az egész város, és minden gyerek tudta, hol lakunk.

Ajándékokat hoztak - szárított húst, ami itt különlegesség -, és megtudtuk azt is, hogy a kormány megfenyített minden hivatalnokot, akinek a kerületén átjöttünk. Voltak dorgálások és pénzbüntetések, és „drasztikus” intézkedéseket helyeztek kilátásba, ha újra megismétlődne egy ilyen eset.

Először elszomorodtunk, hogy azoknak, akik bennünket befogadtak, ilyen kellemetlenségeket okoztunk. De ők egyáltalán nem látszottak haragosnak. Találkoztunk az egyik bönpóval is, akit félrevezettünk a régi útlevelünkkel - de ő csak nevetett, és örült, hogy viszontláthat minket.

De nem múlt el zavartalanul az újévi ünnepség. A Barkoron szerencsétlenség történt, és ez minden más beszédtémát hamarosan a háttérbe szorított.

Itt magas zászlóárbocokat állítanak fel minden évben, amit nehéz fatörzsekből illesztenek össze. Ezeket messziről hozzák Lhászába, és már a szállításuk módja is megér egy történetet. Számomra megrendítő, sőt felháborító módon történik ez. Körülbelül húsz ember cipel egy fatörzset, amit kötelekkel a testükhöz erősítenek, s monoton dalt énekelve keservesen tartják a ritmust. Izzadtak, lihegnek, de az előénekes nem enged nekik pihenőt. Ez a robotmunka adóik részét alkotja; így kell törleszteniük a feudális rendszerrel szemben fennálló kötelezettségüket. A teherhordókat az egyes községek állítják ki, és minden településnél váltják őket. Dühös lázadás fogott el mindig, amikor ilyen sorsba való beletörődést láttam, és sohasem tudtam megérteni, hogy ebben az országban miért zárkóznak el ilyen szigorúan minden haladás elől.

Mégiscsak kell valami más lehetőségnek is léteznie a teherszállításra! Miért találták fel a kínaiak már évszázadokkal ezelőtt a kereket? A fuvarozás, a kereskedelem, és Tibet egész élete fellendülhetne, a jólét is emelkedne - de nem, a kormány nem kívánja a kereket!

Amikor aztán folyószabályozásokat vezettem, olyan leletekre akadtam, melyek megerősítették azt a gyanúmat, hogy a tibetiek évszázadokkal ezelőtt már ismerték és használták a kereket. Szekrény nagyságú kőtömböket ástunk ki, nem egyet, hanem százat! Csak technikai eszközök segítségével hozhatták ezeket ide a sok kilométernyire lévő kőbányákból. Amikor a munkásaimnak egy ilyen tömböt csak néhány méternyire el kellett vinniük, ehhez előbb nyolc darabra kellett törni. Micsoda irónia!

Egyre inkább arra a meggyőződésre jutottam, hogy Tibet már túljutott virágkorán. Hajdani dicsőségének tanúja egy kőobeliszk volt 763-ból. A tibeti seregek akkor egészen a császári főváros kapujáig vonultak, és ott olyan békét diktáltak a kínaiaknak, ami azokat évi 50.000 vég selyemből álló hadisarc fizetésére kötelezte.

És ott van a Potala! Ennek is egy fénykorban kellett születnie, ha egészen más időszakban is. Ma senkinek sem jutna eszébe ilyen épületet emelni. Egyszer megkérdeztem egy kőfaragótól, aki nálam dolgozott, vajon ma miért nem alkotnak ilyen építményeket? Felháborodva válaszolta, hogy a Potala az istenek műve, emberi kéz soha sem tudott volna ilyet létrehozni! Csak a jó szellemek és a földöntúli lények alkothatták az éjszakában ezt a remekművet.

Ebben is azt a becsvággyal és haladással szembeni közömbösséget éreztem, mint amit a favontatóknál tapasztaltam.

Tibet a hadi dicsőségtől és a hatalomtól mindinkább a vallás felé fordult. Talán boldogabb így...

A sok nehéz fatörzset tehát, amit az újévre Lhászába hoztak, jakbőrszíjakkal egy húsz méter magas vastag árboccá kötötték össze. Aztán egy imákkal telenyomtatott zászlót erősítettek rá az árboc csúcsától a földig szögezve rá a szövetet. A fatörzsek valószínűleg túl nehezek voltak a jakbőrszíjakhoz, mert felállításakor az árboc alkotórészeire esett szét, és a fatörzsek három munkást agyonütöttek, többeket pedig megsebesítettek.

Egész Tibet kétségbe volt esve a rossz előjel miatt, és a legsötétebb színekkel ecsetelték a jövőt. Természeti katasztrófákat jósoltak, földrengéseket és árvizeket, háborúról beszéltek, és jelentőségteljesen Kínára céloztak. A babona hatalmába kerítette mindannyiukat, még az iskolázott nemeseket is.

Szerencsére a katasztrófa sebesültjeit ennek ellenére nem a lámákhoz vitték, hanem elhozták a brit képviselet székhelyére. Itt a tibetieknek is fenntartottak bizonyos számban ágyakat. Az angol orvosnak sok dolga volt. Hosszú sorokban kígyóztak a várakozók reggelente az ajtaja előtt, délután pedig végiglátogatta betegeit a városban. A szerzetesek némán tűrték ezt a beavatkozást a hatalmukba, mert az orvos sikereit nem lehetett semmibe venni, és ezenkívül Anglia nagyhatalom volt Ázsiában.

Az orvosi ellátás sötét terület még Tibetben. A brit és a kínai diplomáciai képviselet orvosai voltak az egyetlen képzett orvosok a három és fél milliós országban. Pedig bőven akadna munkájuk Tibetben, de a kormány nem engedheti meg magának, hogy külföldi orvosokat hívjon az országba. Minden hatalom a szerzetesek kezében van, és ők még a kormányhivatalnokokat is megbírálják, ha azok az angol orvost hívják a betegágyukhoz.

 

Első munkamegbízásaink

 

Biztató jel volt jövőnkre nézve, amikor Aufschnaitert egy nap egy magas rangú szerzetes-hivatalnokhoz kérették, aki egy öntözőcsatorna építésével bízta meg. Végre megtörtént az első lépés, ami megélhetést jelentett számunkra Lhászában, és a szerzetesek voltak azok, akik ezt lehetővé tették!

Aufschnaiter azonnal elkezdte a felmérési munkákat. Segíteni akartam neki, hiszen nem kapott szakképzett embereket. Kigyalogoltam hát a Lingkhoron levő munkahelyére, és elképesztő látványban volt részem!

A szabadban százával, sőt ezrével guggoltak a vörös csuhás szerzetesek olyan tevékenységet végezve, amelyhez mi rendszerint magányt keresünk. Nem irigyeltem Aufschnaitert a munkahelyéért. Elkeseredetten láttunk neki a munkának, anélkül, hogy jobbra vagy balra mertünk volna nézni, és nem akartunk mást, csak minél előbb végezni és hazamenni.

Aufschnaiter jól haladt a munkával és már tizennégy nap múlva hozzákezdhetett a föld kiemeléséhez. Százötven munkást kapott, és mi valósággal nagyvállalkozóknak érezhettük magunkat. De ezután kellett még csak igazán megismernünk ennek az országnak a munkamódszereit...

Egyébként én is kerestem magamnak elfoglaltságot. Carong kertje volt még mindig a legalkalmasabb hely egy beteg embernek, és én azon gondolkodtam, mivel járulhatnék hozzá a szépítéséhez. És megszületett az ötlet: egy szökőkúttal!

Méricskéltem és rajzolgattam, és nemsokára elkészült a terv. Carong tele volt lelkesedéssel. Személyesen választotta ki a szolgákat a munkára, és én csak kényelmesen ültem a napon, és onnan dirigáltam a csapatot. Nemsokára elkészült a föld alatti csővezeték és a medence. A betonozásnál Carong nem állta meg, hogy saját kezűleg is segítsen, mert a vashíd összeszerelése óta szakértője volt a betonépítkezésnek.

Aztán egy tartályt állítottunk fel a háza tetején, ami a szökőkút vizét adja majd. A vizet kéziszivattyúval kellett fölpumpálni, így alaposan edzésben tarthattam magamat.

Végre elérkezett a nagy pillanat: a kút házmagasságnyira lőtte föl a vízsugarat. Gyerekes öröm tört ki az egész házban! Ez volt az egyetlen szökőkút Tibetben, és ettől kezdve nagy szenzáció lett Carong híres kertiünnepélyein.

A sok új benyomás, a szokatlan munka majdnem elfeledtette velünk a gondokat. Egy napon Thangme egy tibeti újságot hozott, és egy olyan cikket mutatott benne, ami rólunk szólt. Kíváncsian olvastuk. Írója jóindulatúan mesélte el, hogyan verekedtük át magunkat a hegységen Lhászáig, és hogy most menedéket kérünk a kegyes Tibettől. Ilyen barátságos sorok csak kedvezően hathatnak a közvéleményre, gondoltuk, és kérvényünk támogatását reméltük ettől. Ez az újság Európában ugyan jelentéktelen lapocska lenne - havonta egyszer jelent meg Kalimpongban, tehát Indiában, mindössze ötszáz példányban, és a kiadónak még ennyit is nehéz volt eladnia -, de Lhászában eléggé ismert volt, és egyes példányai még a világ tibetológusaihoz is eljutottak.

 

Sportünnepélyek Lhásza kapui előtt

 

Az újévi ünnepségek még nem értek véget. A nagy szertartások ugyan már befejeződtek, de csak most kezdődtek a sportrendezvények a Barkoron, a Cuglakang előtt. Engem, mint régi sportolót, ez természetesen különösen érdekelt. Már napkeltekor kint voltam minden nap, mert a versenyek kora reggel kezdődtek.

Nem kis ügyeskedéssel elfoglaltunk egy ablakhelyet a kínai képviselet második emeletén, és onnan néztük a versenyeket. Jól elbújtunk egy függöny mögé, csak így játszhattuk ki azt a tilalmat, hogy a régens jelenlétében a földszintnél magasabban nem ülhetnek. A régens egy függöny mögött trónolt a Cuglakang legfelső emeletén, a kormány négy minisztere az ablakon nézett ki.

Először birkózó versenyek voltak. Nem tudtam eldönteni, hogy görög-római vagy szabadstílusúak voltak-e, mindenesetre szabályok szerint zajlottak. A győzelemhez elég volt, ha az ellenfél a lábán kívül valamelyik más testrészével is megérintette a földet. Nevezési listák, vagy előkészületek nem voltak. Egy nemezszőnyeget terítettek a földre, és a sok ezer néző közül jelentkeztek azok a férfiak, akik kiálltak egymás ellen mindenféle edzés nélkül.

A versenyzőkön csak egy kis ágyékkötő van. Jónövésű, izmos férfi mind. Vad mozdulatokkal hadonásznak az ellenfél orra előtt a bátorság látszatát keltve, és hencegnek az erejükkel. De a birkózásról fogalmuk sincs. Egy igazi birkózónak könnyű prédái lennének. A viadalok rövidek, és a párok gyorsan váltják egymást. Az elkeseredett küzdelem a győzelemért nem jellemző. De nincs is külön kitüntetés a győztesnek! Mindkét küzdőfél, a győztes és a legyőzött, egyformán egy-egy fehér szalagot kap. Meghajolnak a bönpo előtt, aki kegyesen átnyújtja nekik a szalagokat, háromszor a földre vetik magukat, hogy kifejezzék a régens iránti tiszteletüket, aztán a legnagyobb barátságban együtt elmennek.

Azután a súlyemelő verseny következik. Egy nehéz sima kő fekszik ott - száz meg száz újévi ünnepet látott már biztosan -, ezt kell felemelni, és a zászlóárboc körül vinni. Ez csak keveseknek sikerül. Minduntalan kitör a nevetés, ha valaki túlbecsüli az erejét, elbizakodottan a kőhöz lép, aztán pedig alig tudja fölemelni, vagy ha a kő kicsúszik valamelyikük kezéből, és majdnem szétlapítja a lábujjait.

Ekkor messziről vágtató lovak patkódobogását hallani. Gyorsan abbahagyják a kőemelést, kezdődik a lóverseny. Nagy porfelhőben jönnek is már száguldva az állatok.

A lóverseny részére sincs kitűzött pálya. Szerzetes-katonák esnek most neki botjaikkal a tömegnek, mely elővigyázatlanul és kíváncsian az útban áll. De az utolsó pillanatban maguk az előrobogó lovak törnek maguknak utat. Ezek a versenyek is másmilyenek, mint nálunk. A lovakon nem ülnek lovasok, a gazdáik még a tömegstartnál elengedik őket néhány kilométernyire a várostól, és a lovak szabadon száguldanak a kelletlenül visszahúzódó tömeg sorfala közt a cél felé. Csak Tibetben tenyésztett lovak indulhatnak, és mindegyik hátán ott van egy kendőn a tulajdonosának a neve. Az istálló becsületéről van szó. Természetesen csak a Dalai Láma vagy a kormány valamelyik lova győzhet! Ha egy másik ló véletlenül gyorsabb lenne a kormány lovánál, akkor a szolgák lefékezik még a cél előtt. A lovak útját feszült figyelemmel kíséri az izgatott tömeg, a nemesek szolgái kurjongatnak és kiabálnak, hogy feltüzeljék a futókat, de a nemesek, akik többnyire maguk is versenyló tulajdonosok, megőrzik visszafogottságukat. Vad hajrában robog el előttünk a mezőny a cél felé, ami kevéssel a város mögött van.

Még el sem oszlik a porfelhő, amit a lovak patái kavartak, már jönnek is lihegve az első futók. És ki mindenki tartja magát itt futónak! Ezen a versenyen is részt vehet bárki, aki akar, így aztán az öregembertől a kisfiúig ott bukdácsol mindenki. Mezítláb futnak, lábuk véresre horzsolódik és-tele van hólyagokkal, az arcuk eltorzul az erőfeszítéstől, és látszik, hogy soha az életben nem edzettek. Sokan még a nyolc kilométer hosszú pálya célja előtt kiesnek, és szenvedéseikért legfeljebb a nézők gúnyolódása a jutalom.

Most is sántikálnak még a pályán az utolsó futók, amikor már indul a következő versenyszám. Ezúttal lovasokkal a hátukon robognak elő a lovak ujjongó üdvrivalgás közepette. A lovasok régi történelmi jelmezeket viselnek, és vadul ostorozzák a lovakat, hogy mindent kihozzanak belőlük. A nézők lármáznak és hadonásznak - amott megbokrosodik egy ló, lovasa nagy ívben a tömeg kellős közepébe repül, de ez senkit sem zavar.

A lovagi tornával véget érnek a versenyek a Barkoron. Felsorakoznak a győztesek, kezükben fatáblákkal, amin a célba érkezésük sorszáma áll. Több mint száz versenyző, és csaknem ugyanennyi lovas van itt. A versenybírák tarka és fehér szalagokat nyújtanak át, de tetszésnyilvánítás nincs, mert ez a szokás itt ismeretlen. A tömeg nevet, ujjong és örül, ha valahol valami komikus helyzetet lát, mert ez az ő színháza.

Befejezésül még lovasjátékokat rendeznek Lhászán kívül egy nagy réten.

Óriási tömeg kellős közepébe kerülünk megint, és örülünk, amikor egy nemes meghív bennünket a sátrába. Ezek az ünnepi sátrak gyönyörű látványt nyújtanak: tulajdonosuk rangjának megfelelő sorrendben állnak, drága selyemszövetből és brokátból varrva, és gazdagon díszítve. A színek kavalkádjához hozzájárul még a férfiak és a nők gazdag ruházata is. A világi hivatalnokok a negyedik rangfokozattól fölfelé vakító sárga selyemruhát viselnek, nagy, kékrókával szegélyezett, tányér alakú kalappal. Ezeket a rókaprémeket Hamburgból hozatják! A hazai kékrókák túl szegényesek a tibetieknek. Nemcsak a nők, a férfiak is túl akarnak tenni egymáson ruháik pazarságával. Vérbeli ázsiai pompaszeretetük összekapcsolja őket a világ sok helyével, noha egyébként nem nagy szakértői a földrajznak. De kékrókák jönnek Hamburgból, igazgyöngyök Japánból, korallok Olaszországból, türkizek Bombayon át Perzsiából, és borostyán Berlinből és Königsbergből. Később magam is gyakran írtam leveleket szerte a világba, ha egy gazdag nemes valamit hozatni akart magának. A dísz és a pompa itt egyfajta belső szükséglet, amit a ruházkodásban és a rendezvényekben újra meg újra kifejezésre juttatnak. Maga a nép nem ismer semmiféle fényűzést, de urainál szereti látni a pompát, és ettől csak jobban tiszteli hatalmukat. A nagy ünnepek tulajdonképpen a hatalom és a pompa kinyilvánításának alkalmai, és a magas rangú bönpók tudják, mivel tartoznak a népnek. Amikor aztán az ünnepek utolsó napján a kormány négy minisztere felcseréli drága fejfedőjét szolgája vörösrojtos kalapjára, hogy ezzel is bizonyítsa egy pillanatra a néppel való egyenlőségét, az ujjongás és a csodálat nem ismer határt.

 

És most vissza a lovasünnepélyhez!

 

Ez a legnépszerűbb rendezvény, valószínűleg a hajdani nagy seregszemlék maradványa. Akkor a hűbéruraknak meghatározott időközönként szemlére kellett vezetni csapataikat uralkodójuk elé, ezzel téve bizonyságot készenlétükről háború esetén. Ez az értelem rég elhalványult már, de sok minden emlékeztet még mindig a mongol uralom alatti harcias időkre.

Még most is csodálatos a tibetiek hihetetlen ügyessége és lovasbravúrja. Minden nemesi család meghatározott számú résztvevőt küld ezekre a játékokra, és minden becsvágyuk arra irányul, hogy jól végezzenek a csapatértékelésnél. A lovaglás és a lövészet azok a próbák, ahol be kell bizonyítani bajnoki tudásukat, és én őszinte csodálattal néztem őket. Csaknem egészen kiegyenesedve állnak a nyeregben, és miközben a ló egy kiakasztott céltábla előtt elvágtat, fejük fölé lendítik az elöltöltős puskát az égő kanóccal, és derékszögbe fordulva rálőnek a céltáblára. De máris nyíllal és íjjal cserélik fel a puskát - alig húsz méter választja el őket a legközelebbi céltól -, amikor a tömeg üdvrivalgása már hirdeti, hogy ott is célba találtak! Lélegzetelállító, milyen fürgén bánnak a fegyverekkel, és milyen gyorsan tudják cserélni őket.

Ezeken az ünnepségeken a tibeti kormány ismét bizonyságát adja példás vendégszereteté-nek. Valamennyi külföldi képviseletnek pompás díszsátrat állítanak fel, ahol szolgák és összekötőtisztek törődnek a vendégek óhajaival.

Különösen sok kínait láttam akkor az ünnepi téren. Azonnal kitűnnek a tibetiek közül. A tibetiek nem kimondottan ferdeszeműek, és pirospozsgás arcuk is ismerősebbnek hat, mint a kínaiaké. A gazdag kínai viseletet rég felváltották már az európai öltönyök, és sok kínai - e pontban nem lévén olyan konzervatív, mint a tibetiek - szemüveget visel. Többnyire kereskedők azok, akik Lhászában élnek, és otthoni összeköttetéseik révén előnyös kereskedelmi kapcsolatokat tartanak fenn. Jól érzik magukat itt, és gyakran véglegesen letelepednek Lhászában. Ennek különleges oka van: a legtöbb kínai ugyanis szenvedélyes ópiumszívó, Tibetben pedig - ahol még a dohányzást sem látják szívesen a hatóságok, sőt néha még büntetik is -, nem tiltják az ópiumszívást. Néha persze a kínaiak példájától elcsábulva egy-egy idevalósi is az ópium után nyúl. De ebben is megmutatkozik a kormány ellentmondást nem tűrő hatalma: az ópiumszívás nem tud elharapódzni, mert szigorú szemmel őrködnek a dohányzás bűne fölött. Lhászában ugyan a világ valamennyi márkás cigarettáját meg lehet vásárolni, de a hivatalokban, az utcán, a szertartásokon szigorúan tilos a dohányzás, és újévkor, amikor a szerzetesek gyakorolják a hatalmat, még a cigaretták árusítását is megtiltják.

Ehelyett tubákolnak a tibetiek! A nép és a szerzetesek egyaránt a saját készítésű burnótot használják. Mindegyikük büszke a maga keverékére, és ha két tibeti találkozik, először a burnótot szedik elő, és egy csipetnyivel megkínálják egymást. Eközben szeretnek egy kicsit elhencegni dohányszelencéjükkel is, ami az olcsó jakszarvtól a drága, aranyfoglalatú jadekőig mindenféle változatban létezik. Élvezettel szórják a port hüvelykujjuk körmére, és aztán nagy gyakorlattal óriási porfelhőt fújnak ki a szájukon anélkül, hogy egyet is tüsszentenének. Ha valaki szörnyű tüsszentésben tör ki, az biztos, hogy én vagyok - a jelenlévők nagy derültségére.

Aztán nepáliak is vannak még Lhászában. Gazdagon öltöznek és általában igen kövérek - messziről látni ezeken a kényelmes kereskedőkön, milyen jó soruk van itt. Hála egy régi szerződésnek, még ma is mentesek minden adó alól. Ezt az engedményt Tibetnek egy vesztett háború után kellett megadnia, és értenek hozzá, hogyan kell ezt a kedvezményt alaposan kihasználni. Övék a legszebb üzletek a Barkoron, körmönfont kereskedők a „jó üzlet” iránti hatodik érzékkel megáldva. Családjukat többnyire otthon hagyják, és később maguk is visszatérnek hazájukba, ellentétben a kínaiakkal, akik szívesen vesznek el tibeti nőket, és telepednek meg itt véglegesen.

A nyilvános ünnepségeken a nepáli diplomáciai képviselet mint valami még tarkább sziget emelkedik ki az amúgy is igen színes kavalkádból. Ruháik még az általános színpompát is felülmúlják, és a gurkha-katonák - a testőrségük - piros atillái már messziről világítanak.

Ezek a katonák bizonyos hírhedtségre tettek szert Lhászában. Ők az egyetlenek, akik túl merik tenni magukat a halászati tilalmon. Ha ez a tibeti kormány fülébe jut, ünnepélyesen tiltakozik a nepáli képviseletnél. Aztán csinos kis színjáték kezdődik. A gonosztevőket természetesen meg kell büntetni, mert a képviselet nagy gondot fordít a kormánnyal való jó viszonyra. De az uraságok többnyire maguk sem egészen ártatlanok a dologban, mert Lhászában sok nemesember is szereti a tiltott hazai halételt. A szegény bűnösöket tehát végtelenül leszidják és megkorbácsolják. De mindkét büntetés kíméletes...

Lhászában egyetlen ember sem merne horgászni menni. Egész Tibetben egyetlen hely van csak, amelynek halászási kiváltsága van. Ez a Cangpo mentén fekszik, egy homoksivatag közepén. Nem terem meg ott semmiféle gabona, és szarvasmarhákat sem lehet tartani, mert nincsenek legelők. A halászat tehát az egyetlen élelmezési forrás, és a törvény itt engedményt tett. E falu lakói persze másodrangúaknak számítanak, éppúgy, mint a mészárosok és a kovácsok.

Számszerűen a mohamedánok is tekintélyes részét alkotják a város lakosságának. Saját imaházuk van, és vallásuk gyakorlásában teljes szabadságot élveznek. A tibeti nép egyik legszebb jellemvonása az, hogy saját korlátlan szerzetesuralma ellenére semmiféle fanatizmust nem mutat, és minden más vallást a végsőkig tiszteletben tart.

A muszlimok többnyire Indiából vándoroltak be, és teljesen összekeveredtek a tibetiekkel. Hitbuzgalmuknak megfelelően először azt kívánták, hogy tibeti feleségük is térjen át az iszlámra. De közbelépett a kormány, és csak akkor engedélyezte a tibeti nőknek a muszlimokkal való házasságot, ha megmaradnak a hitükben. A vegyes házasságból származó asszonyok és lányok még a tibeti viseletet hordják a szép, harántcsíkos köténnyel, s jelképesen az iszlám fátyolt is fejfedőként. A férfiak a fezekkel és turbánjaikkal tűnnek fel a városképben. Ők is többnyire kereskedők, és jó összeköttetéseik vannak Indiával, különösen Kasmírral.

A lovasünnepélyen, mint valami hatalmas kirakatban, megfigyelhető Lhásza lakosságának valamennyi csoportja.

Látni itt ladakiakat, butániakat, mongolokat, szikkimieket, kazahokat is. Így nevezik a szomszédos törzseket. Különlegességnek számítanak a hui-huik, a kínai mohamedánok Kuku-Nór tartományból. Az ő tulajdonukban vannak a vágóhidak, amelyek a Lingkhoron kívül egy külön negyedben fekszenek, és kissé lenézik őket, mert az állatok leölésével vétenek a buddhista tanok ellen. De nekik is van saját templomuk.

Amilyen különböző a vallás, a faj és a szokások tekintetében Lhásza, olyan egyetértésben gyűlik össze a lakossága az újév hónapjának mulatságaira. Még a Tibetért versengő két nagy rivális, az angolok és a kínaiak sátra is békésen áll egymás mellett.

Az ünnepség fénypontját a lovasjátékok és az íjtávlövészet után a nemesek egy külön versenyszáma adja, amilyet még életemben nem láttam. Egy tarka függönyt feszítenek ki, ami elé koncentrikus körökben bőrgyűrűket akasztanak egy körülbelül tizenöt centiméter átmérőjű fekete céltáblára. Harminc méternyi távolságban áll fel a lövész, és egy nyíllal a fekete céltáblára lő. Ezek a nyilak röptükben sajátságos zenei hangokat hallatnak, amelyek messzire elhallatszanak. Kezembe került utána egy ilyen nyíl, és láttam: nyílhegy helyett egy átlyuggatott fagomb volt a nyílvessző végére tűzve és a levegő, ami röptében a lyukakon átfütyült, hozta létre ezt a jellegzetes éneklő hangot. Ezzel a lövedékkel a versenyzők olyan pontosan találtak, hogy csaknem minden nyíl kiütötte a céltábla közepét. Végül a nemeseket is fehér szalagokkal jutalmazták.

Amikor vége lett az ünnepnek, a hűbérurak pompás menetben vonultak vissza a városba. Az emberek az utak szélén álltak, és irigység nélkül csodálták félisteneik pompáját. Elégedettek voltak. A szemnek és a fülnek megvolt a maga öröme, és a hívők lelke sokáig táplálkozik még e nagy szertartások misztikumából, és abból, hogy látták az ifjú istenkirályt. Most visszatérnek megint a hétköznapokhoz: a kereskedők kinyitják üzleteiket, és a régi hévvel kezdenek alkudozni, kockavetők tűnnek fel az utcasarkokon, és a kutyák is visszatérhetnek a városba, mert a már ismert okokból a tisztaság idején csak a Lingkhoron kívül tanyázhattak.

Továbbra sem foglalkozott senki velünk. Közeledett a nyár, isiász-fájdalmaim javultak, és a kiutasításunkról egy szó sem esett. Még mindig az angol orvos kezelése alatt álltam, de a meleg napokon már dolgozni is tudtam a kertben. Mert most bőségesen voltak megbízásaim! Hamarosan híre ment, hogy az új létesítmények és a szökőkút Carong kertjében az én művem, és egyik nemes jött a másik után, hogy valami hasonlót rendeljen.

A tibetiek szeretik a kertjüket. Minden tenyérnyi földön virágokat nevelnek, de a régi teáskannákba, konzervdobozokba, törött fazekakba is palántákat ültetnek. Minden házban és minden szobában lehet virágokat látni.

Aufschnaiter nagyon elfoglalt volt: az első szakszerű csatornát építette Tibetben. Reggeltől estig az építkezésen volt, és csak a nagy ünnepeken szünetelt a munka. Külön szerencsének lehetett tekinteni, hogy szerzetesek voltak a megbízói, mert ha a világi nemesek nagy szerepet játszanak is az ország igazgatásában, a döntés minden kérdésben egy szerzetescsoport kezében van.

 

A cedrungok rendje

 

Nem csekély öröm töltött el, mikor egy napon a cedrungok kertjébe rendeltek.

A cedrungok szerzetes-hivatalnokok, akik valami rendfélét alkotnak. A szigorú közösségi szellemű nevelés eredményeként a hatalom tekintetében nagy fölényben vannak a világi hivatalnokokkal szemben. Ők adják a Dalai Láma legközvetlenebb környezetét. A fiatal istenkirály valamennyi személyes szolgája ebből a rendből kerül ki: a kamarás, a tanítók és a személyes gondozók mind magas rangú cedrungok. A Dalai Láma ezenkívül részt vesz mindennapi kötelező összejöveteleiken is, ami a közösségi szellem erősítését szolgálja.

A cedrung-rend szerzetes-hivatalnokai kivétel nélkül szigorú képzésben részesülnek. Iskolájuk a Potala keleti szárnyában van, és tanítói hagyományosan a Cangpótól délre fekvő híres möndrolingi kolostorból jönnek, amely a tibeti irodalom és nyelvtan ápolásáról híres. Az ország bármelyik fiatalembere bekerülhet a cedrungok iskolájába, de magába a rendbe való felvétel igen nehéz. Van ugyanis egy régi, sokszáz éves szabály, ami a tagok számát korlátozza: mindig csak 175 cedrung lehet. Ez a szám régen a világi hivatalnokokra is vonatkozott, úgyhogy összesen mindig 350 hivatalnok lehetett Tibetben. Néhány új hivatal létesítése után azonban ezt a számot kissé felemelték.

Ha a fiatal szerzetes-tanuló eléri a tizennyolcadik életévét, bizonyos vizsgák letétele után cedrung lehet. Ezzel egyidejűleg megkapja a legalacsonyabb rangfokozatot és - képességeihez mérten - egészen a harmadik rangfokozatig emelkedhet. A cedrungok a szokásos vörös szerzetescsuhát viselik, de fölötte rangjuk jelvényeit is, a harmadik rangfokozatúak például egy sárga selyemköntöst. A fiatal cedrung tanulók többnyire egyszerű származásúak, és egészséges egyensúlyt képeznek az öröklődő világi nemességgel szemben. Nagy munka vár rájuk, mert nincs olyan kormányhivatal, ahol a világi hivatalnok mellett ne ülne legalább egy szerzetes-hivatalnok. A hivatal közös gyakorlásával az egyén diktatúráját akarják megakadályozni, ami minden hűbéri rendszerben valós veszély.

Az ifjú isten első kamarása, a Drönyer Csemo hangzatos címének viselője volt az, aki magához kéretett. Azt a javaslatot tette, hogy hozzam rendbe a cedrungok kertjét. Ez nagy lehetőség volt számomra, mert azt sejtette, hogy a Dalai Láma kertjében is átrendezésre volna szükség, és ha elégedettek lesznek a munkámmal...! Azonnal elfogadtam a megbízást. Kaptam néhány munkást, és teljes buzgalommal nekiláttam a feladatnak. Alig maradt időm az angol- és a mennyiségtani magánórákra, melyeket néhány fiatal nemesnek adtam.

Ugyan mi érhet még bennünket? Megbízatásaink a szerzetes-hivatalnokok legmagasabb körétől vannak; lehet, hogy beletörődtek jelenlétünkbe, és hallgatólagosan megtűrnek minket?

De még egy megrázkódtatás hátra volt: egy reggel meglátogatott bennünket a Külügyi Hivatal egyik magas rangú hivatalnoka, Kjibub, az utolsó ama négy tibeti közül, akik sok évvel ezelőtt Rugbyben végezték tanulmányaikat. Megbízatása szemlátomást kínosan érintette. Sűrű bocsánatkérések közben sajnálattal közölte, hogy az angol orvos utazóképesnek nyilvánított engem, és hogy a kormány azonnali elutazásunkat kívánja. Bizonyítékul felmutatta az angol orvos levelét. Az állt benne, hogy még nem gyógyultam meg teljesen, de az utazás már nem jelent számomra életveszélyt.

Olyanok voltunk, mintha fejbe vágtak volna bennünket. Erre nem számítottunk! Összeszedtük magunkat, és megpróbáltuk udvariasan, higgadtan előadni ellenérveinket: a betegségem bármikor a régi hevességgel törhet ki. Mi lesz velem, ha egy nehéz utazás kellős közepén hirtelen egy lépést sem tudok tenni? Ezenkívül épp most van Indiában a meleg évszak. Nincs az az ember, aki - miután ilyen sokáig élt Lhásza egészséges magaslati levegőjén - károsodás nélkül kiállná ezt az átmenetet. És mi legyen a munkánkkal? A legmagasabb szintű megbízásokat kezdtük el, és okvetlenül be is akarjuk fejezni ezeket! Kérvényt fogunk beadni újra a kormányhoz.

Lelkileg ugyan arra készültünk, hogy nemsokára kénytelenek leszünk útra kelni Indiába, egyidejűleg azonban azt terveztük, hogy a Himalája körzetében újból megszökünk. Hiszen a bajtársaink Indiában még mindig a szögesdrót mögött ültek, noha már 1946 áprilisát írtuk.

E naptól kezdve azonban soha többé nem hallottunk a kiutasításról, bár egy darabig még vártunk erre.

Közben egészen otthonosak lettünk Lhászában. Nem okoztunk már semmiféle feltűnést az utcán, nem mutogattak már ránk a gyerekek, és nem kíváncsiságból látogattak bennünket, hanem barátságból. Úgy látszik, az angol képviselet is meggyőződött veszélytelenségünkről, mert ha Delhi kívánta is kiadatásunkat, ez nyilván nem történt különösebb nyomatékkal. Tibet hivatalos körei pedig biztosítottak minket arról, hogy szívesen látnak.

Egyre jobban beleéltük magunkat ebbe. Annyit kerestünk, hogy nem függtünk már teljesen Carong vendégbarátságától. Munkánk sok örömet szerzett, és az idő csak úgy repült. Az egyetlen, ami után vágyakoztunk, az volt, hogy postát kapjunk hazulról. Több mint két éve voltunk már hír nélkül és bizonyára rég halottnak hittek bennünket. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy mégiscsak igen elviselhető a helyzetünk, és minden okunk megvan az elégedettségre. Fedél volt a fejünk fölött, és nem voltak már megélhetési gondjaink. A Nyugat vívmányai nem hiányoztak. A zűrzavaros Európa olyan messze volt! Gyakran fejünket csóváltuk, ha a rádió mellett ülve a híreket hallgattuk. Ezek igazán nem buzdítottak a hazatérésre...

A Lhásza előkelő családjaihoz szóló meghívások változatossá tették az életünket. Újra meg újra megcsodáltuk a tibeti vendégszeretetet, és elámultunk a válogatott finom ételeken, amelyek ilyenkor az asztalra kerültek.

 

Az istenanya legifjabb fia

 

De minden eddigi meghívást árnyékba borított az első nyilvános fogadás a Dalai Láma szüleinek házában. Tulajdonképpen egy véletlen folytán jutottam hozzá. A kertben dolgoztam éppen, amikor felhívatott az istenanya, és úgy vélte, abbahagyhatnám a munkát, és csatlakozhatnék a vendégeihez. Kissé zavarban voltam, amikor a fogadószobában végignéztem a fényes gyülekezeten: körülbelül harminc nemes volt ott a legelegánsabb ruhákban, és igencsak emelkedett volt a hangulat. Megtudtam az ünnepség okát is: az istenanya legkisebb fiának születését ünnepelték, aki három nappal azelőtt jött a világra. Elfogódottan dadogtam el szerencsekívánataimat, és átnyújtottam egy hirtelenjében kölcsönkapott fehér szalagot. Az istenanya kegyesen mosolygott, és úgy sétálgatott a szobában mintha semmi sem történt volna vele, s élénken társalgott a vendégeivel. Bámulatos, hogy itt milyen gyorsan összeszedik magukat az asszonyok szülés után. Orvosok nincsenek, az asszonyok kölcsönösen egymásnak segítenek a szüléskor. Minden asszony büszke arra, ha sok és egész-séges gyermeke van, és maga szoptatja őket bámulatraméltó kitartással. Nem ritka az sem, hogy még a három-négyévesek is az emlőt kívánják. A nomád- és koldusasszonyok csecsemőjüket bőrbundájuk zsebében hordják, amíg dolgoznak, és ha a kicsi megéhezik, maga nyúl az emlő után. Legyen az szegény vagy gazdag, Tibetben mindenki kimondottan gyermekszerető, és a kicsinyeket nagyon elkényeztetik. De a nemi betegségek sajnos csaknem minden családban megkövetelik a maguk áldozatát, így a bő gyermekáldás, különösen a városokban, ritka.

Ha valamelyik nemesi családban gyermek születik, a csecsemő azonnal szolgálót kap, akinek éjjel-nappal vele kell lennie. A gyermek születését mindig megünneplik. A miénkhez hasonló keresztelő-szertartás, és keresztszülők nincsenek. A nevet, vagy jobban mondva a neveket - mert minden gyermek többet kap - egy láma választja, aki ennél a csillagászati előjeleket, és a szentekhez való kapcsolatokat is figyelembe veszi. Ha azonban a gyermek súlyos betegségen esik át, akkor szokás új nevet adni neki, mert a régi nyilván baljóslatú.

Egyszer egy felnőtt barátom egy súlyos dizentéria után új nevet kapott, amit minduntalan elfelejtettem!

A születésnapi ünnepségből hamarosan vidám lukulluszi lakoma kerekedett. Párnákon ültünk kis asztalkák mellett, pontosan rang és tekintély szerint elrendezve.

Két órán keresztül egyre csak újabb és újabb fogásokat tálaltak fel, számolásukat negyvennél föladtam. Külön önfegyelem kellett ahhoz, hogy az ember az utolsó ínyencfalatokig kitartson. Fürge szolgák egyik tálat a másik után tették az asztalra, majd zajtalanul leszedték, hogy újabb gyönyörűségeket hozzanak. Mi minden nem volt itt! A bárány és jakhúsból, a tyúkból és rizsből készült hazai ételek mellett csemegék a világ minden részéből, ínycsiklandozó indiai különleges körítésekkel. Végül a szokásos metélt leves. Bár mindenki fáradt volt az evéstől, néhány vendég játszani kezdett, így szinte elrepült az idő estig. Akkor újabb étkezés következik, lehetőleg még bőségesebb és az ember órákig az evéssel van elfoglalva újra. Titokban már azon csodálkoztam, hogy egyáltalán léteznek még ismeretlen ételek. Aztán cshanggal öblítik le az erősen fűszerezett ételeket, s akinek túl könnyű nedű a sör, az whiskyt vagy vörösbort is kaphat. A hangulat egyre felszabadultabb lesz, s a házigazda nem bánja ezt. Elvégre egy kis ittasság nem szégyen, és csak a jókedvet fokozza.

A gyermekágyas nő házában persze mindjárt az étkezés után félbeszakították a fogadást. Kint szolgák és lovak álltak készen, hogy hazavigyék a vendégeket. Búcsúzás közben még egy fehér szalagot kap mindenki a nyakába. Mindenfelől meghívások hangzanak el, és igazán finom fül kell ahhoz, hogy az ember meg tudja különböztetni, melyiket mondják csupán udvariasságból, és melyiket értik komolyan. Mi sem tudtuk egykönnyen megkülönböztetni ezeket az árnyalatokat, de elégedettek lehettünk azzal a móddal, ahogyan bennünket meghívtak.

 

Barátság Lobszang Szamtennel

 

Gyakran voltunk még vendégek ebben a házban, és Lobszang Szamtennel csakhamar őszinte barátság fűzött össze. Rokonszenves fiú volt! Szerzetes-hivatalnoki pályafutása kezdetén állt éppen, és fényes karrier várt rá, melyet születése, és a fiatal istenkirály fivéreként elfoglalt helyzete írt elő. Később nagy szerepe lesz az öccse és a kormány közötti közvetítésben. A méltóság terhe már most ránehezedett. Nem választhatta meg szabadon, hogy kikkel érintkezik, és minden lépéséből azonnal következtetéseket vontak le. Ha hivatalos alkalmakkor egy magasabb rangú hivatalnok házába ment, beléptekor tisztelettudóan elhallgatott az egész társaság és valamennyien - akár miniszterek, akár kormányzók voltak - felálltak, hogy neki, mint a fiatal istenkirály fivérének, megadják a kellő tiszteletet. Mindez egy ilyen fiatalembernek könnyen a fejébe szállhatott volna; de Lobszang Szamten szerény maradt.

Gyakran mesélt nekem fiatal istenöccséről is, aki a Potalában éli magányos életét. Sokszor feltűnt már nekem a fogadásokon, hogy a vendégek elbújtak, amikor meglátták a Potala tetején sétálni a Dalai Lámát. Lobszang megható magyarázatot adott erre: az ifjú istenkirály jó néhány elsőrendű távcsövet kapott ajándékba, és szívesen szórakozott azzal, hogy a palota tetejéről figyelje alattvalói életét, és a város sürgés-forgását. Neki a Potala tulajdonképpen aranybörtön volt. Napjainak sok-sok óráját töltötte tanulással és imádkozással a komor falak között, szabadideje és szórakozása alig volt. Így ha egy vidám ünneplő társaság észrevette, hogy figyeli őket, amilyen gyorsan csak lehetett, eltűnt a távcső látóköréből, mert nem akarták elszomorítani a fiatal uralkodót, aki ezt a vidámságot nem ismerheti meg soha!

Lobszang Szamten volt az egyetlen barátja és bizalmasa, és neki mindenkor szabad bejárása volt hozzá. Már most is közvetítő volt ő a külvilág és az istenkirály között, mert öccsének minden újságról be kellett számolnia. Így tudtam meg azt is, hogy érdeklődik irántunk, és hogy távcsövével már gyakran nézett engem, amikor a kertben dolgoztam.

Lobszang azt is elmesélte, hogy öccse már nagyon várja a norbulingkai nyári rezidenciába való kiköltözést. A meleg beköszöntével túl szűk volt már a Potala, és a szabad levegőre vágyott. Ki akart menni, amilyen hamar csak lehet!

A homokviharok megszűntek, és virágoztak már a barackfák. A közeli csúcsokon vakító fehéren csillogtak az utolsó hófoltok a ragyogó napsütésben, és ez az ellentét megadta a teljes pompájában ébredő tavasznak azt a különös varázst, amelyet hazám hegyeiből már ismertem. Most elérkezett a nap, amikor a meleg évszak hivatalosan is átveszi az uralmat. Ez egyúttal a nyári öltözködésre való átmenet napja. Mert itt korántsem szabad a téli bundát saját belátás szerint levetni. A régi vallásos könyvekben található különböző előjelekből minden évben megállapítanak egy napot, amikor a nemesek és a szerzetesek felvehetik nyári ruháikat, tekintet nélkül arra, hogy vihar vagy havazás jön-e még utána, vagy pedig meleg volt-e már előbb. Ugyanez történik ősszel is, amikor előszedik a téli ruhákat. Panaszkodást hallottam minduntalan, hogy túl korán, vagy túl későn lehet ruhát váltani, és vagy megfulladtak a hőségtől, vagy csaknem megfagytak a hidegtől. De amit egyszer elhatároztak, az érvényben maradt.

A váltás egy gyülekező formájában történik, és órákig tartó szertartás. Szolgák cipelik elő az új ruhákat egy batyuban a hátukon. A szerzeteseknél egyszerűbb a dolog: ők csak a prémmel szegélyezett kalapot - amit az egyházi szertartásokon viselnek - cserélik fel egy papírmaséból készült, tányér alakú fejfedővel. Az egész városkép egy csapásra megváltozik, amikor egyszerre mindenki más ruhában jelenik meg.

Még egy ízben van ruhacsere: mégpedig akkor, amikor az egész hivatalnoki kar körmenetben kikíséri az uralkodót a nyaralóba.

Mi is örültünk ennek a körmenetnek, mert alkalmat adott arra, hogy az Élő Buddhát közelről láthassuk.

 

Körmenet a Norbulingkába

 

Remek napsütés volt, igazi nyári idő, és az egész város kifelé vándorolt a nyugati Csörtenkapun, hogy sorfalat álljon a Potala és a Norbulingka közötti három kilométeres útvonalon. Művészet volt jó helyet találni ebben az életveszélyes tolongásban!

Közelről és távolról ideözönlött mindenki, aki csak járni tudott. Ez már önmagában is színpompás látvány volt, és sajnáltam megint, hogy nem volt fényképezőgépem és színes filmem, ami ezt a tarka és mozgalmas képet megörökíthetné. Az öröm napja volt ez fiatalnak és öregnek egyaránt, a nyár kezdetének ünnepe; és magam is osztottam az ifjú király örömét, aki sötét börtönéből kiköltözhetett a szép nyári lakba.

Bármilyen pompásan és nagyszerűen hat is kívülről a Potala, lakásnak végtelenül komor és kedélytelen. Valószínűleg minden istenkirálynak az volt a vágya, hogy minél előbb kiszabaduljon belőle. A norbulingkai nyári kertet már a 7. Dalai Láma megalapította, de csak a 13. fejezhette be.

Ez a 13. Dalai Láma nagy újító, modern ember volt. Elsőként engedte meg magának, hogy három autót hozasson Lhászába. Hallatlan dolog volt ez az akkori időben! Alkatrészekre szedve jak- és emberháton hozták át őket a hegységeken, és Lhászában ismét összeszerelte egy mechanikus, aki Indiában tanulta a mesterségét. Ő lett aztán a „királyi sofőr” és gyakran mesélt nekem szomorúan a három kocsiról, amelyek most egy barakkban porosodtak. A régi Austinok és egy Dodge rövid időre a világ tetejének a szenzációi voltak - most elhalt urukat gyászolták, és becsületben megrozsdásodtak. Nevetve mesélték még ma is egymásnak az emberek, hogyan használta fel autóit a 13. Dalai Láma, hogy a Potalából titokban kimeneküljön. Végigcsinálta ősszel a visszatérés nagy szertartását annak minden pompájával, de aztán beült valamelyik kocsijába, és gyorsan, feltűnés nélkül kint volt újra a Norbulingkában.

Harsonák és kürtök hangzanak fel a távolból - közeledik a körmenet! Moraj fut végig a tömegen, de rögtön csendes megint minden, tiszteletteljes némaság uralkodik, mert a menet élét már látni. Szerzetes-szolgák hada alkotja az elővédet. Sárga selyemkendővel átkötött batyukban hozzák ünnepélyesen Őszentsége személyes holmijait. A sárga a megújított lámaisztikus egyház színe, amit röviden „sárga egyház”-nak is neveznek. Egy régi legenda elmondja, miért választották jelképül ezt a színt.

Congkapa, a buddhizmus nagy reformátora Tibetben, a Szakja kolostorba történő belépésekor utolsónak állt a novíciusok sorában. Amikor a beöltöztetésnél rá került a sor, már elfogytak a szokásos kolostori viselet vörös kalapjai. Hogy valami fejfedőt mégis adjanak neki, odaadták azt, ami épp a kezükbe került. Ez a kalap sárga volt. Congkapa le sem vette többé, és így a sárga szín lett a megújított egyház jelképe.

A fogadásokon és szertartásokon a Dalai Láma is sárga selyemsapkát viselt, és ezzel a színnel volt megjelölve minden használati tárgya. Olyan előjog volt ez, ami csak őt illette meg.

Most nagy kalitkákban az istenkirály kedvenc madarait viszik el előttünk. Itt-ott egy papagáj tibeti üdvözlőszavakat rikácsol, a hívő tömeg pedig elragadtatott sóhajokkal hallgatja, mintha csak istenének személyes üzenete volna. A szolgák után bizonyos távolságban szerzetesek haladnak egyházi zászlókkal, utánuk egy lovas zenekar jön tarka, régi viseletben, jellegzetes hangzású, korabeli hangszerekkel. Aztán a cedrungok hada érkezik, szintén lóháton, és rangsor szerinti sorrendben. Mögöttük a Dalai Láma feldíszített lovait vezetik a szolgák. A lószerszámok sárgák, a fém alkatrészek és a nyergek színaranyból vannak. Nehéz orosz brokátok a takarók. Mintha csak tudnák a lovak, micsoda értéket képviselnek, öntudatosan és tüzesen lépkednek a némán csodálkozó tömeg előtt.

És most jönnek az ország legfőbb urai! Azok a férfiak, akik az istenkirály személyes gondozóinak tisztét töltik be: a kamarások, a pohárnokok, a tanítók és mindama tisztségviselők, akik fenntartják az összeköttetést a kormány és a nép között. Ők az egyetlenek, akik a szülőkön és testvéreken kívül a fiatal istennel beszélhetnek; apáti rangban lévő szerzetesek csuhájuk fölött sárga selyemköntösben. Hatalmas termetű emberek alkotnak sorfalat mellettünk: Őszentsége testőrei ők, nagydarab fickók, akiket magasság és termet szerint válogattak ki. Egyikük sem alacsonyabb két méternél, sőt azt is hallottam, hogy volt, aki elérte a két méter negyvenötöt! Valóságos óriások, széles válluk még ki is van tömve, kezükben hosszú ostorok. A tömegben egyedül az ő hangjukat lehet hallani, amint mély basszushangon szólítják fel minduntalan az embereket, hogy lépjenek hátrább, és vegyék le a kalapjukat. A szertartáshoz tartozhat ez is, mert az emberek enélkül is tisztelettudóan állnak mindenütt az útszélen, lehajtott fővel, összekulcsolt kézzel, sőt sokan a földre vetik magukat.

Most a tibeti hadsereg főparancsnoka jön. Kardjával ünnepélyesen tiszteleg. Khakiszínű egyenruhája különös józansággal hat a nehéz brokát- és selyemöltözékek között. Mivel egyenruhájának részleteit a saját fantáziája szerint alakíthatja, vállrojtjai és kitüntetései tömör aranyból vannak, fején pedig trópusi sisakot visel.

Most mindenki lélegzetvisszafojtva figyel, mert az Élő Buddha napfényben aranyként csillogó, sárga selyem gyaloghintója következik. Harminchat zöld selyemkabátot és piros tányérsapkát viselő férfi viszi. Káprázatos a mély, ragyogó színek - a sárga, a zöld és a piros - ellentéte. Egy szerzetes egy minden színárnyalatban csillogó pávatollakból álló, óriási ernyőt tart a gyaloghintó fölé. Gyönyör a szemnek ez a kép, olyan, mintha egy rég elfelejtett keleti mese elevenedne meg.

 

Látni akarjuk a Dalai Lámát

 

Mély meghajlásban merevedik meg a tömeg körülöttünk, senki sem meri a tekintetét fölvetni. Mi ketten bizonyára kitűnünk, mert csak könnyedén hajlunk meg, hogy láthassuk a Dalai Lámát! És íme - egy finom metszésű arc egészen közel hajlik a gyaloghintó üvegtáblájához, és ránk mosolyog! Természetes báj, egy nemes arc és egy fiatal fiú mosolya! Ő is kíváncsi volt hát ránk! Érezzük, ahogy megpihen rajtunk a tekintete!

Lassan, ünnepélyesen és harmonikus ritmusban halad el előttünk a gyaloghintó. Bámulatos, mennyire összehangolt a harminchat hintóvivő mozdulata. Később hallottam, hogy hetekig gyakorolnak egy negyedik rangfokozatba tartozó nemes irányítása alatt a gyaloghintó pontos másolatával, így fejlesztik ki ezt a harmonikus járást.

A körmenet egyházi részének vége - most jön a világi hatalom. Pompás paripákon lovagol a kormány négy minisztere a gyaloghintó két oldalán. Mögöttük egy második hordszék következik, ugyanolyan pompás, mint az előző, csak kevesebb ember viszi. A régens, a hetvenhárom éves Tagtra Gyelcab Rinpocse, „a tigrisszikla, a nemes királyhelyettes” érkezik benne. Mereven bámul maga elé, nem üdvözli mosollyal a tömeget, úgy tűnik, egyetlen pillantást sem vet rá. Szigorú helyettese ő az ifjú istennek; és ugyanannyi az ellensége, mint a barátja. Szinte nyomasztó a tömeg némasága. Mögötte lovagolnak „az ország három oszlopának” képviselői, a szerai, a drepungi és a gandeni kolostor apátjai. Ők is viselik a sárga köpönyeget a csuha fölött, de ez gyapjúból van, és kopaszra nyírt fejükön papírmaséból készült, lapos, aranyozott kalapot viselnek. Aztán a világi nemesség jön rangfokozatok szerinti sorrendben. Minden csoport ruhája egységes, csak a fejfedők különbözőek. Groteszk látványt nyújtanak a köznemesek apró, fehér süvegei, amelyek csak a hajcsomót fedik, és szalaggal rögzítik az áll alatt.

Egészen elmerülök a látványban, amikor ismerős hangok ütik meg a fülemet. Valóban, ez az angol himnusz! Félúton a nyári kert felé állt fel a testőrség zenekara. Most viszik el előtte a Dalai Láma gyaloghintóját, és tiszteletadásként rázendítenek az angol himnuszra! Hallottam már ennél jobban is játszani, de még sohasem ejtett ennyire bámulatba. Mint később megtudtam, az európai szokások kissé félreértett utánzása volt ez. A testőrség karmesterét néhány más tiszttel együtt az angol hadseregben képezték ki Indiában. Ott megfigyelték, hogy ez a dallam milyen nagy szerepet játszik az ünnepségeken, és hazahozták ezt a dalt. Sőt még tibeti szöveget is írtak hozzá, ezt azonban sohasem hallottam énekelni.

A rezesbanda néhány félresikerült trombitahang kivételével egészen jól eljátszotta a himnuszt, majd a menet végéhez csatlakozott. Most a dudások játszanak skót dalokat. Az ötszáz fős városi rendőrség zenekara ez, ami már egészen a nyári kert közelében áll.

A tibeti zene csak az egyszólamú hangszerelést ismeri; dallamai az európai fülnek is kellemesek. Szomorú és vidám dalok váltakoznak, és a ritmus egy-egy darabban többször is változik.

Az ünnepi menet most eltűnik a kert tágra nyílt kapuinál. Odabent még egy hosszú szertartás következik, ami a hivatalnoki karnak rendezett ünnepi lakomával ér véget.

A tömeg szétoszlik. Az emberek visszatérnek a munkájukhoz, vagy ha már kint vannak a szabadban, batyubálra használják fel a napot. Véget ért megint a nép életének egy évenként ismétlődő nagy eseménye. Az ünnepet szívesen elnyújtják még egy kicsit. A nemesi és kereskedőasszonyok bemutatják új nyári kalapjaikat, egy kicsit flörtölnek, hogy aztán hosszú időn át újra legyen miről beszélni. Amott nomádok szedik fel éppen a sátraikat, izzadva a meleg báránybőrbundákban; csak az ünnepi menetet akarták látni, aztán hűvösebb otthonukba, a Csangthangba vonulnak megint.

Ahogy egyetlen emberről sem tételeznék fel Tibetben, hogy nyáron Indiába zarándokol, úgy egyetlen nomád sem jön szívesen a meleg évszakban Lhászába. A város „csak” 3700 méter magasan fekszik, és a nomád, aki átlag ezer méterrel magasabban él, nem szokta meg az ilyen meleget.

Mi is hazamentünk, és megpróbáltuk feldolgozni a látottakat. Nem találhattunk volna az ország hatalmi viszonyaira jellemzőbb példát annál a képnél, amit a körmenet mutatott. Középpontja és csúcsa a Dalai Láma és a régens. Balra és jobbra egyenletesen csökken a rangsor. A körmenet élén a szerzetesek állnak, ez világos demonstrációja az államban elfoglalt helyüknek. Csak utánuk következik a világi nemesség.

Az egész államberendezés középpontja a vallás. Ezernyi megpróbáltatást vállal a zarándok, a távoli Csangthangból jön a nomád, hogy egyszer egy évben átélhesse hitének fényes megnyilvánulását, és aztán sokáig ebből a lelki élményből él kemény élete magányában. A hit irányítja a nép életének mindennapjait, szüntelenül forognak az imamalmok, lengenek az imazászlók a házak tetején, és a hegyek hágóin, és megállás nélkül mormolják a hívők a kegyes formulákat. Az eső, a szél, az összes természeti jelenségek, a jég- és hófedte hegyek magányos csúcsai mind az istenek jelenvalóságáról beszélnek, ha jégeső van, haragszanak, a bőség és a termékenység pedig jóindulatuk jele. A nép élete egyetlen isteni akarathoz igazodik, amelynek a lámák a közvetítői. Folyton fürkészik a jeleket, mindenben ott van a jó vagy a rossz ómen, szüntelenül imádkoznak, engesztelnek és hálálkodnak. Ott égnek mindenütt a vajmécsesek, a legelőkelőbb nemesi házban és a legmagányosabb nomád sátorban egyaránt. Akár a szegények rézedényeiben, akár a gazdagok aranycsészéiben pislákolnak a lángok - ugyanaz a hit gyújtja meg őket. A földi létnek nincs túl nagy értéke, a halál ténye sem borzalmas. Tudják, hogy újra fognak születni, és egy magasabbrendű létformát remélnek a következő életükre, amelyre kegyes életmóddal érdemessé válnak. Az egyház a legmagasabb instancia, és még a legegyszerűbb szerzetes is tiszteletet élvez a nép körében; „kuso”-nak szólítják, ami egyébként az alsó nemességet illeti meg. Minden családból legalább egy fiút a kolostori életnek szentelnek. Tiszteletüket fejezik ki ezzel az egyház iránt, és gyermeküknek jobb inkarnációt remélnek.

Az évek során nem találkoztam senkivel, aki csak a leghalványabb kételyt is mutatta volna Buddha tanaival szemben. Sok szekta létezik ugyan, de csak külsőségekben különböznek egymástól. A belőlük sugárzó hívő áhítat elől aligha zárkózhat el az ember. Már rövid idő után nem tudtam egy legyet gondolkodás nélkül agyoncsapni, és tibeti társaságban sohasem mertem volna egy rovart megölni, csak azért, mert zavart. Meghatóak ebben a tekintetben az emberek. Ha egy batyubálban egy hangya mászik valakin, gyengéden leveszik, és elviszik. Ha egy légy esik a teáscsészébe, akkor ez kisebb katasztrófa. Megmentik a fulladástól, hiszen lehet, hogy a halott nagymama újjászületése. Mindig és mindenütt igyekeznek ilyen lélek- és életmentéseket végrehajtani. Télen feltörik a befagyott pocsolyák jegét, és megmentik a halakat és férgeket, mielőtt megfagynának. Nyáron viszont kiszedik őket a kiszáradt pocsolyákból. Gyerekek, koldusok és szolgák gyakran órákig állnak a vízben, hogy kihalásszák a latyakból az ottmaradt élőlényeket.

Vödrökbe és konzervdobozokba gyűjtik őket, és a folyóban ismét szabadon engedik, hogy megmentsék a lelki üdvösségüket. Gyakran házról-házra járnak; és eladják a „megmentetteket” a jómódúaknak, hogy azoknak is részük lehessen a jócselekedetben. Minél több életet mentenek meg, annál boldogabbak. Ez a minden teremtménnyel való gyengéd összetartozás tudata egészen megrendítő jellemvonásuk.

Volt egy ilyen élményem a barátommal, Vangdüla szerzeteshivatalnokkal is, amit sohasem felejtek el. Elmentünk egyszer együtt Lhásza egyetlen kínai vendéglőjébe, és ott egy liba szaladgált az udvaron, szemlátomást a főzőfazéknak szánva. Vangdüla hirtelen egy nagy címletű bankjegyet vett elő, megvásárolta a kínaitól a libát, és a szolgájával hazavitette. Évekig láttam még a házában ezt a libát, amint békés öregségét élvezte.

Jellemző volt a minden élőlénnyel szembeni pozitív beállítottságukra az a rendelet is, amely a fiatal Dalai Láma hároméves meditációjának időtartamára egész Tibetben beszüntetett minden építkezést, mert a földmunkáknál elkerülhetetlen, hogy férgeket és rovarokat öljenek meg, bármennyire is igyekeznek óvatosan dolgozni. Gyorsfutárokat küldtek az ország minden zugába, s a legutolsó paraszttanyáig is eljutott a parancs. Később, amikor magam is vezettem földmunkákat, saját szememmel láttam, hogy dobták le a kulik minduntalan szerszámaikat, és szedték ki a földből az állatkákat, hogy megmentsék őket.

Egyértelmű tehát az is, hogy halálbüntetés sincs Tibetben. A gyilkosság a legocsmányabb bűntettnek számít, de a tettest csak megkorbácsolják, és vasbéklyókat kovácsolnak a bokájára. A szörnyű megkorbácsolások ugyan embertelenebbek, mint a mi halálbüntetésünk, mert gyakran kínhalál a végük, de nem vétettek a hit szabályai ellen! A vasra vert bűnözők vagy a söi állami börtönbe kerülnek, vagy egy kerületi kormányzónak adják át őket, aki felelősséggel tartozik értük. Hiszen saját tapasztalatunkból is ismertünk már ilyen esetet. És annak a gyilkosnak a sorsa akkor nem is tűnt olyan szánalomra méltónak. Életfogytiglan kell ugyan a vasbéklyót viselnie, és nem kap ellátást az államtól, de annyi jó ember van, aki részvétből enni ad neki, és megint csak azért, hogy életet mentsen! Akik börtönben ülnek, azoknak rosszabb a sorsuk. Nekik csak arra van joguk, hogy Buddha születése és halála napján kettesével egymáshoz láncolva alamizsnát kolduljanak a Lingkhoron.

A lopást és a kisebb vétségeket is nyilvános korbácsolással büntetik. A bűnösnek egy fatáblát akasztanak a nyakába, amire ráírják a vétkét, és néhány napig a pellengérre állítják. De ide is eljönnek az emberek, és enni- és innivalót hoznak neki.

Ha útonállókat vagy rablókat kapnak el, bíróság elé állítják őket. Büntetésül többnyire levágják a kezüket vagy a lábukat. Elképedtem, amikor megtudtam, hogyan sterilizálják a sebet: forró vajba mártják a csonka testrészt. Lhászában, a szent városban, mindenesetre már évek óta nem hajtottak végre ilyen embertelen büntetéseket.

A politikai bűnöket nagyon szigorúan megtorolják. Ma is beszélnek még a tengyelingi kolostor szerzeteseiről, akik negyven évvel ezelőtt megpróbáltak a kínaiakkal paktálni. Kolostorukat lerombolták, a nevüket törölték.

Hivatásos bírói kar nincs Tibetben. Minden egyes eset kivizsgálását két vagy három nemesre bízzák. Ez sajnos gyakran megvesztegetésekhez vezet, mert csak kevés nemes áll a rendíthetetlen igazságosság hírében. A megvesztegetéseket nyíltan a hűbéri rendszer egyik bevételi forrásának tekintik, és előfordul az is, hogy egyes peres ügyeket javadalomként osztogatnak. Azonban ha valaki úgy érzi, hogy igazságtalanul ítélték el, van egy lehetősége: bármelyik körmeneten személyesen nyújthat át a Dalai Lámának egy levelet. Ezért a szertartásba ütköző vétségért ugyan megbüntetik, de ha a Dalai Láma úgy találja, hogy igaza van, azonnal kegyelmet kap. Ha ellenben kiderül, hogy nincs igaza, akkor duplán bűnhődik szemtelenségéért...

Magának a szent városnak a területén - kivéve a huszonegy napos újévi szerzetesuralmat - a városi elöljáróság az illetékes bírói hatóság is. Két világi hivatalnokot bíznak meg külön ezzel a feladattal, és mindig tele vannak munkával, mert a zarándokokkal együtt a csőcselék is a városba jön.

Ez alól csak a félig tibeti, félig nepáli kacarák a kivételek. Nekik saját hatóságuk van, ami felerészben tibetiekből, felerészben nepáliakból áll. Ez a hivatal gondoskodik egyúttal a két ország közötti diplomáciai kapcsolatokról is.

 

Szárazság, és a kadongi orákulum

 

A Dalai Láma nyári kertbe való költözése után hamar beköszöntött a nyár. Pompás idő ez Lhászában! Harmincöt foknál soha nincs melegebb, az éjszakák pedig kellemesen hűvösek. De a száraz éghajlat miatt a csapadék ritka, és nemsokára mindenki vágyakozva lesi az esőt. Van ugyan néhány kőkút Lhászában és környékén, de ezek csaknem minden évben kiszáradnak. Akkor a Kjicsuból kell a lakosságnak vizet hoznia. A folyó ugyan szentnek számít, ennek ellenére néha hullákat süllyesztenek el benne, amit a halak szerencsére hamar eltüntetnek. A folyó vize friss és tiszta, akár egy hegyi pataké, mert a Nyencsentangla gleccsereiből ered.

Amikor a város kútjai kiapadóban vannak, és kiszáradnak az árpamezők, akkor mindig megjelenik egy különös kormányrendelet: a szent város minden lakója köteles mindaddig vízzel locsolni az utcát, amíg a parancsot vissza nem vonják. Fura sürgés-forgás kezdődik ekkor! Mindenki, aki csak mozogni tud, vödrökkel és kancsókkal szalad a folyóhoz, és cipeli az értékes nedűt a városba. A nemesek a szolgáikat küldik, de aztán kiveszik a kezükből a kancsókat, és lelkesen vesznek részt maguk is a „vízicsatában”. Mert nemcsak az utakat, hanem a járókelőket is szorgosan lelocsolják. Szegény és gazdag, öreg és fiatal, mindenki az utcán van, nincs többé osztálykülönbség, csak öntöznek, locsolnak, fröcskölnek... Alattomos záporok zúdulnak az ablakokból, a háztetőkről patakok ömlenek, régi fecskendőket szednek elő és sugarukat hirtelen az ember arcába irányítják. Hát még a gyerekek! Végre azt tehetik, amit máskor nem szabad! Ezt persze teljesen kiélvezik! Magától értetődik, hogy jó képet kell vágni a játékhoz, még ha tetőtől talpig csuromvizesek is vagyunk. A játékrontók ugyanis duplán ráfizetnek! Ha valaki szitkozódni kezd, az egész társaság ellene fordul, és egész biztosan nem marad száraz rajta semmi.

Valóságos népünnepély ez! Az üzletek redőnyeit félig lehúzzák, és akinek valami dolga akad az utcán, vagy a Barkoron kell valamit elintéznie, megfürödve érkezik haza. Rám természetesen különösen kivetették a hálójukat, mert a „csermen Henriglá”-nak, a német Henriknek még másnál is többet kell kapnia!

Mialatt Lhásza utcáin dúl a vízicsata, a Dalai Láma nyári kertjébe rendelik a „kadongi orákulumot”, Tibet leghíresebb esőcsinálóját. Ott már várja őt a kormányhivatalnokok fényes gyülekezete, s a Dalai Láma személyesen elnököl. A szerzetes a várakozásteli közönség előtt hamar önkívületbe esik. Teste vonaglani kezd, szájából nyögések törnek elő. Ebben a pillanatban a szerzetes-hivatalnokok egyike ünnepélyesen esőt kér az orákulumtól, mert a rossz termés sok kárt okozna az országnak. Az orákulum mozdulatai eksztatikussá válnak, érthetetlen mormogását apró felkiáltások követik és máris ott terem egy titkár, aki kihámozza ebből, és sebesen leírja a jóslatszerű szavakat, majd átnyújtja a táblát a minisztereknek. A médium teste istenétől elhagyatva mély ájultságba esik és kiviszik őt.

Most egész Lhásza feszült figyelemmel lesi az esőt. És tényleg esik is! Akár hisz az ember a csodában, akár valami ésszerű magyarázatot próbál keresni, tény az; hogy a transz után nemsokára mindig esik az eső. A tibetiekben nincs kétség afelől, hogy a védőisten az önkívület állapotában a varázsló testébe költözött, és meghallgatta népe kívánságát.

Én nem elégedtem meg ezzel, és görcsösen kerestem valami józan magyarázatot. Talán a víz, amit napokon át az utcákra öntöttek, segítette elő a felhőképződést? Vagy a monszun utóhatása volt, ami kissé megkésve most érte el a tibeti fennsíkot?

A brit képviseletnek volt egy meteorológiai állomása, ahol folyamatosan méréseket végeztek, és ott évi 35 centiméteres átlagcsapadékot jegyeztek. Ennek fő tömege rendszerint az évnek erre a napjára jutott. Egész jó orákulum lehetett volna egy meteorológusból.

Többen állították, hogy Lhásza környékén azelőtt sokkal több csapadék esett. Nagy erdőségek voltak itt, és azok hűvössé és esőssé tették az éghajlatot. De addig folytatták a fakivágást, amíg el nem tűnt az erdő. Most sehol a környéken nincs már fa. Lhásza ma mesterségesen telepített és nevelt fűzfa- és jegenyeültetvényeivel kis zöld oázis a Kjicsu völgyének közepén.

Kirándulásainkon gyakran láttunk régi fatönköket, az egykori erdő maradványait. Akkor lehetett csak szép ez a vidék! Sajnáltuk, hogy az erdészethez nem volt semmi érzékük. A kormány elé terjesztett sok tervünk egyike egy faiskola létesítésével, és erdészeti személyzet kiképzésével foglalkozott.

Lhászában a fűtőanyag beszerzése már most gondokat okoz. A fát messziről kell ideszállítani, és ennek megfelelően nagyon drága is. Így csak a gazdagok engedhetik meg maguknak ezt a fényűzést. Rendszerint csak jaktrágyával fűtenek, ennek a beszerzése pedig egészen különös. Amikor a Csangthangból megjönnek a nagy gyapjúkaravánok, és a város szélén letáboroznak, már szaladnak is oda az asszonyok és a gyerekek nagy kosarakkal. Kiáltozva, nevetgélve és civakodva futnak az állatok után, és úgyszólván még hullás közben elkapják a jaklepényeket.

Ugyanez a versenyfutás megismétlődik esténként is, amikor itatásra hajtják Lhásza lovait a folyóhoz.

A jaklepényeket még folyékony állapotban odakenik a házfalakhoz, így azok néhány nap múlva annyira szárazak lesznek hogy el lehet tüzelni őket.

Hajnaltájban minden nap sűrű, sötét felhő borul a városra, mintha csak gyárak füstje volna. De csak a trágyatüzek nehéz füstgomolyai ezek. Az első hajnali szellővel elszállnak a hegyek felé, és szétoszlanak.

 

Lhászai hétköznapok

 

Sok helyre meghívtak bennünket, gyakran tanácsot kértek tőlünk, így mindig az események középpontjában voltunk. Hamar megismertük a mindennapi életet: a nyilvános intézményeket, a családi viszonyokat, a nézeteket és szokásokat. Minden nap találkoztunk új dolgokkal, és sok minden hamar elvesztette titokzatosságát. Némely dolog azonban rejtélyes maradt mindvégig. Egyvalami azonban biztosan megváltozott: nem voltunk többé kívülállók, mi is hozzátartoztunk az itteni élethez.

Elérkezett a fürdőidény, és mindenki igyekezett ki a zöldbe. A kertekben a folyó mentén élénk volt élet, a város apraja-nagyja ott szórakozott a Kjicsu mellékágainak sekély vizében. Vedd fel a legtarkább ruhádat, vigyél magaddal egy korsó cshangot és valami harapnivalót - ilyen egyszerű a receptje egy boldog napnak.

Természetesen teljes komforttal is meg lehet tenni ugyanezt. A nemesek hímzett sátrakat vernek fel, és néhány fiatal hölgy, aki Indiában tanult, büszkén viseli modern fürdőruháját. Egy kicsit lubickolnak, és evéssel, kockajátékkal töltik el az időt. De sohasem fejezik be a napot anélkül, hogy este hálából a szép napért a folyóparton tömjénáldozatot ne hoznának az isteneknek.

Az úszóművészetemet sokan megcsodálták. Itt nem nagyon tudnak úszni, mert a folyó vize túl hideg ahhoz, hogy ezt megtanulják. Összevissza lubickolnak, és legjobb esetben kutyaúszással tartják fenn magukat a vízen. Engem mindenfelé meghívtak, persze azzal a hátsó szándékkal, hogy a várt látványosságot nyújtom majd. Isiászos lábamnak ez valósággal büntetés volt, mert a víz legfeljebb tízfokos volt.

Így elég ritkán engedtem a rábeszélésnek, hogy a közönség kedvéért vízbe ugorjak. Néha jól jött, hogy a közelben voltam, mert három embert tudtam a vízbefúlástól megmenteni. A folyó nem volt egészen veszélytelen, sok örvénye volt, melyek a szakszerűtlen elrekesztések miatt keletkeztek.

Egyik nap Szurkang külügyminiszter családjánál vendégeskedtem, akik a folyóparton ütötték fel sátrukat. Második házasságából származó egyetlen fia, Dzsigme - vagyis „Ne félj semmitől” - éppen vakációra jött haza. Indiában járt iskolába és ott megtanult egy kicsit úszni is.

Én a hátamra feküdtem, és egy darabig vitettem magam a folyón lefelé, amikor hirtelen kiáltozást hallottam, és izgatottan gesztikuláló embereket láttam a parton, akik minduntalan a vízre mutogattak. Valaminek történnie kellett ott! Gyorsan kiúsztam a partra, és visszaszaladtam a sátorhelyre. Egy örvényben éppen feltűnt Dzsigme teste, aztán elmerült megint, majd újra felbukkant... Gondolkodás nélkül beugrottam a vízbe. Engem is elkapott az örvény, de erősebb voltam, mint a fiatal Dzsigme, így sikerült ájult testét a partra hoznom. Nagy hasznát vettem most sportoktatói múltamnak! Rövid idő múlva már újra lélegzett, apja és az elképedt nézők óriási örömére. A külügyminiszter könnyek közt mondogatta, hogy nélkülem most halott lenne a fia. Egy ember életét megmentettem, és ezért nagyon becsültek.

Az epizód révén közelebbről is megismerkedtem a családdal, ahol nagyon különös viszonyokat figyelhettem meg. Ez a házasság még tibeti viszonylatban is rendkívüli volt.

A külügyminiszter az első feleségétől elvált. A második meghalt, és hátrahagyta fiukat, Dzsigmét. Most egy alacsonyabb rangú nemessel osztozott annak fiatal feleségén. Dzsigme pedig a házassági szerződésbe harmadik férjként volt bevezetve, mert Szurkang nem akarta egész vagyonát az asszonyra hagyni.

Sok családban lehet hasonló kusza viszonyokat találni. Arra a groteszk esetre akadtam egyszer, hogy az anya saját lányának a sógornője volt. A többnejűség és többférjűség ellenére a tibetiek többsége normális egyéni házasságban él.

Ha több felesége is van egy férfinak, ezek a viszonyok mégis lényegesen különböznek a keleti háremtől. Többnyire olyan többlányos családba nősülnek ilyenkor, ahol nincs fiúörökös. Így mindig a családban marad a vagyon. Ilyen volt vendéglátó házigazdánk, Carong esete is. Három nővért vett feleségül, és a Dalai Láma az ő családi nevüket adományozta neki.

E különös viszonyok ellenére nem ziláltabbak a házasságok, mint minálunk. Ehhez nagyban hozzájárul az emberek gondolkodásmódja, és az, hogy nem túlozzák el az érzelmeiket. Ha több fivér „osztozik” egy asszonyon, mindig a legidősebb az úr a házban, a többieknek csak akkor van joga, ha ő elutazik, vagy máshol szórakozik. De senki sem rövidül meg, mert bőségesen vannak asszonyok! A férfiak nagy része szerzetesként cölibátusban él, és minden falunak van kolostora. A mellékházasságokból származó gyermekeknek persze nincsen örökösödési joguk, az örökség kizárólag a ház asszonyainak gyermekeit illeti meg. Az már nem olyan fontos, hogy a fivérek közül melyik a gyerek apja. A fő az, hogy a vagyon a családban marad.

Tibetben nincs túlnépesedés. Az ország lélekszáma évszázadok óta állandó. A sokférjűség és a cölibátus mellett a korai halandóság is oka ennek. Becslésem szerint a tibetiek átlagos életkora harminc év körül van. Sok gyermek még csecsemőkorában meghal, és ma az ország egész hivatalnoki karában mindössze egy hetvenéves és négy hatvanéves ember van.

Sok Tibetről szóló könyvben olvastam, hogy a háziúr felkínálja vendégének a feleségét vagy a leányát. Ha erre vártam volna, nagyot csalódtam volna! Néha előfordul, hogy tréfából felajánlanak az embernek egy csinos, fiatal szolgálót, de a lányok nem mennek bele csak úgy, minden további nélkül a dologba; ők is azt akarják, hogy meghódítsák őket. Könnyűvérű lányok persze mindenütt vannak, és bizonyos szépségek Lhászában is értenek ahhoz, hogy a szerelemből ipart csináljanak.

Azelőtt a házasságokat kizárólag a szülők közvetítésével kötötték. Ma már gyakran előfordul, hogy a fiatalemberek maguk választják meg társukat. Nagyon fiatalon házasodnak: a lányok tizenhat évesen, a férfiak legkésőbb tizenhét- vagy tizennyolc éves korban. A nemeseknek szigorú törvényeik vannak: csak egymás közt házasodhatnak, rokonok azonban csak hét generáció után. Kivételt egyedül a Dalai Láma engedélyezhet. Rendkívüli esetekben nemesi rangra emelhet egyszerű származású derék férfiakat is, így friss vér kerülhet az ország körülbelül kétszáz nemesi családjába.

Ha a fiatalok eljegyezték egymást, akkor a lány megkezdi az előkészületeket a házasságra. A hozomány, főleg a ruhák és az ékszerek, a ranghoz igazodik. A házasságkötés napján a menyasszony még napkelte előtt új otthonába lovagol. Ott egy láma áldja meg a frigyet a házikápolnában. A nászút szokását nem ismerik, de nagy ünnepséget tartanak, ami a vagyonhoz mérten háromtól tizennégy napig tart. A vendégek éjszakára is ott maradnak. A fiatalasszony ezután elfoglalja helyét új otthonában, de csak az anyósa halála után válik a ház úrnőjévé.

A válások ritkák, és azokat előbb a kormánynak kell jóváhagynia. A házasságtörőkre drasztikus büntetés vár - például orrlevágás, én azonban sohasem láttam, hogy ilyen büntetést végrehajtottak volna. Egyszer mutattak nekem egy öregasszonyt, akinek nem volt orra. Állítólag házasságtörésen kapták és ezért. De ugyanennyi erővel szifiliszes is lehetett...

 

Orvosok, ráolvasók, jövendőmondók

 

Ezzel olyan témát érintek, amely téren a helyzet igen rossz Tibetben. Nemi betegségek gyakran előfordulnak a városban, de mint minden más betegségnek, úgy ennek is csak kevés jelentőséget tulajdonítanak. Többnyire elhanyagolják őket, és csak akkor hívják el az orvost, amikor már késő. A higany ősrégi gyógyhatását itt is ismerik az orvosiskolák szerzetesei.

Milyen sokat lehetne Tibet jövőjéért tenni, ha az orvosi és az egészségügyi állapotokat megjavítanák! A legijesztőbb az, hogy a sebészet itt teljesen ismeretlen. Félelem fogott el minket, ha vakbélgyulladásra gondoltunk. Minden gyanús fájdalom ránk ijesztett, mert képtelenségnek tűnt a huszadik században vakbélgyulladásban meghalni. A tibetiek a daganatok felvágásán kívül nem ismernek semmiféle beavatkozást az emberi testbe. A szülészet is idegen számukra. Az egyetlen, ami valamelyest érinti a sebészetet, a hullafeldarabolók, a domdenek tevékenysége. Gyakran jelentik a hozzátartozóknak, akik tudni szeretnék a halál okát, vagy az érdeklődő orvostanhallgatóknak, ha egy halottban valami különöset állapítottak meg.

Az orvosiskolák sajnos minden újdonság elől elzárkóznak. Buddhának és követőinek a tanítása a legfőbb törvény, amin változtatni nem szabad. A rendszer kész - egy évszázad óta. Még most is büszkék például arra, hogy a pulzus megtapintásából minden betegséget meg tudnak állapítani.

Két orvosiskola van, a kisebbik a Csagporin vagy Vashegyen fekszik, a nagyobbik lent a városban. Minden kolostor meghatározott számú értelmes fiút küld ezen iskolák valamelyikébe, ahol a tanulmányi idő tíz vagy tizenöt év. Öreg, tudós szerzetesek tanítanak. A kis szerzetes-diákok lótuszülésben ülnek a földön táblával a térdükön, és hallgatják tanítóikat. Gyakran színes falitáblák a szemléltetőeszközök. Egyszer láttam, amikor egy tanító grafikus ábrák segítségével magyarázta el egy ártalmas növény élvezete után fellépő mérgezési tüneteket. Látni lehetett a növényt, a jelenségeket, melyeket az emberi szervezetben kivált, az ellenmérgeket, és azok reakcióját. Hasonlított a mi iskoláinkban használatos faliképek rendszerére.

A csillagászat itt az orvostudományhoz tartozik, és szoros kapcsolatban van vele. Az iskolákban régi könyvek alapján évenként összeállítják a holdnaptárt. A nap- és a holdfogyatkozásokat pontosan bejegyzik, és hónapokra, sőt évekre szóló időjóslásokat állítanak össze, a mi parasztnaptárainkhoz hasonlóan.

Ősszel aztán az egész iskola gyógynövényeket gyűjt a hegyekben. A fiúk már nagyon várják ezt az időt, amikor sok a tréfálkozási lehetőség, de sok a munka is. Minden nap máshol ütik fel a táborukat, és a végén súlyosan megrakodva vonulnak a jakok Tra Jerpába. Ez Tibet egyik legszentebb helye. Egy templom van ott, ahol a gyógyfüveket osztályozzák és szárítják. Télen aztán a legfiatalabbaknak kell fáradságos és aprólékos munkával porrá őrölniük a gyógynövényeket. Aztán pontosan feliratozott, légmentes bőrzacskókba zárva őrzi meg őket az orvosiskola apátja. Ezek az iskolák egyúttal az ország gyógyszertárai is, ahol bárki díjmentesen vagy csekély ajándék ellenében orvosi tanácsot és gyógyszert kérhet. Ez a gondozás egyúttal a tanulók gyakorlati oktatása is.

A gyógynövények, és azok gyógyhatásainak ismeretében valóban nagyon jártasak a tibetiek; én is gyakran bíztam magam a tudományukra. Ha füveik nem is gyógyították meg az isiászomat, meghűlés és láz ellen mindig beváltak.

A városi orvosiskola apátja mindenkor a Dalai Láma háziorvosa is. Ez megtisztelő, de nagyon veszélyes hivatal.

Amikor a 13. Dalai Láma mindössze 54 évesen meghalt, az apátot mindenfélével meggyanúsították, és örülhetett, hogy csak a rangját vesztette el, és megkorbácsoltatás nélkül megúszta.

A városokban és a kolostorokban beoltathatja magát az ember himlő ellen, minden más járvánnyal szemben azonban védtelenek, és ez gyakran sok emberéletbe kerül.

Tibetben a hűvös éghajlat és a tiszta magaslati levegő életmentő, mert a nyomorúságos higiénikus viszonyok miatt elkerülhetetlenek lennének a katasztrófák. Minden alkalommal hangsúlyoztuk, milyen fontos lenne az egészségügyi viszonyok megjavítása, és Lhásza csatornázása. De a nép inkább bízik a kézrátevésben és a ráolvasásban, mint az orvosiskolák szerzeteseiben, akik a mi kuruzslóinkhoz hasonlóan dolgoznak. A lámák gyakran „szent” nyálukkal kenik be pácienseiket, vagy campát és vajat kevernek péppé szent férfiak vizeletével és ezt adják a betegnek. Ártalmatlanabbak a fából faragott kis sztupák, amiket szenteltvízbe mártva a fájós helyre nyomnak. Betegség és veszély elleni amulettként különösen kedveltek azok a kis istenszobrok, melyeket a lámák agyagból préselnek. De gyógyszerként semminek sincs nagyobb értéke, mint a Dalai Láma valamelyik tárgyának. Csaknem minden nemes büszkén mutatott nekem a 13. Dalai Lámától származó kis selyemzacskóba varrt ereklyét. Carongnak, mint egykori kegyencének, sok olyan tárgya volt, amit a Dalai Láma személyesen használt, és mindig csodálkoztam azon, hogy ő és Indiában nevelkedett fia, mint felvilágosult férfiak, kitartottak e babona mellett.

A tibetiek amulettekbe vetett bizalma határtalan. Varázserejüktől védve érzik magukat minden veszély ellen. Hajlandók voltak bármibe fogadni, hogy egy amulett például golyóállóvá teszi az embert. Egyszer nekik szegeztem a kérdést: ha a sok utcai kóbor kutya közül valamelyikre egy amulettet akaszt az ember, akkor nem lehet a farkát levágni? Mindnyájan meg voltak győződve arról, hogy ez nem lenne lehetséges. Tapintatból és tekintettel a vendégbarátságra nem tettem próbát, mert nem akartam senkit vallásos meggyőződésében megsérteni.

Sok férfi és nő él jóslásból és horoszkópkészítésből. Lhásza utcaképéhez hozzátartozik, hogy a zarándokkörutak mentén öreg anyókák guggolnak, akik csekély adomány ellenében mindenkinek jövendőt mondanak. Megkérdezik a születési évet, olvasójukon rövid számítást végeznek, és a kérdező, titokzatos szavaiktól megvigasztalódva továbbmegy. Teljes bizalmat élveznek a lámák és az inkarnációk jóslatai. Az emberek egyetlen lépést sem tesznek a megkérdezésük nélkül. Ha zarándokútra indulnak vagy új hivatalba lépnek, előtte megkérdezik a legkedvezőbb időpontot.

Volt abban az időben Lhászában egy különösen híres láma, akinek a látogatásai és kihallgatásai már hónapokkal előre le voltak kötve. Faluról falura járva vándorolt a tanítványaival, hogy minden meghívásnak eleget tegyen, és annyi ajándékot kapott, hogy abból az egész csapata jól megélt. Olyan nagy volt a tekintélye, hogy még Mr. Fox, az angol rádiós is, aki évek óta szenvedett a köszvénytől, epedve várta a látogatását. Sajnos ő már nem került sorra, mert az idős láma időközben meghalt. Eredetileg egyszerű szerzetes volt. Húszévi tanulás után az egyik legnagyobb kolostorban kitűnően levizsgázott, aztán néhány évre remeteségbe vonult. Ama magányos remetelakok egyikében lakott, amelyeket szétszórva az egész országban mindenütt látni. A szerzetesek elmélkedés céljából keresik fel ezeket a helyeket, sőt némelyek még be is falaztatják magukat, és évekig csak campán és teán élnek. A mi szerzetesünket is példás életmódja tette híressé. Sohasem evett olyan ételt, melyhez életet semmisítettek meg, még a tojást is elutasította. Úgy hírlett, hogy egyáltalán nincs szüksége alvásra, és ágyat sohasem használ. Utóbbit magam is megállapíthattam, amikor három napig mellettem lakott. Csodatetteket is tulajdonítottak neki. Azt mondták, hogy kezének erős kisugárzásától meggyulladt egyszer egy mala. Azokból az adományokból, amiket kapott a város legnagyobb Buddha-szobrát emeltette aranyból.

Egyetlenegy női inkarnáció is volt az országban. (Dordzse Phagmónak, vagyis ,Villámnyaláb-kocá”-nak hívták.) Gyakran láttam őt a szertartásokon vagy a Barkoron. Körülbelül tizenhat éves szerény lány volt, állandóan szerzetesruhában járt, és Lhászában tanult. Ő volt Tibet legszentebb asszonya, és az emberek áldását kérték, ahol csak megjelent. Később mint apátnő élt a Jamdrok-tavi férfikolostorban.

Lhásza tele van szent szerzetesnőkről és lámákról szóló legendákkal, és én nagyon szerettem volna csodatetteiknek a végére járni, de nem lett volna illendő az embereket hitükben megsérteni. Boldogok voltak a meggyőződésükben, és olyan nemes volt a gondolkodásmódjuk, hogy soha meg sem kísérelték, hogy minket megtérítsenek. Mi is alkalmazkodtunk a szokásaikhoz, látogattuk a templomaikat, fehér selyemszalagokat ajándékoztunk, ahogyan azt az illendőség megkívánta.

 

Az állami orákulum

 

Ahogy a lakosság mindennapi gondjaiban a lámáknál és a jövendőmondóknál keres tanácsot és segítséget, úgy az állam is a nagy horderejű döntések előtt kikéri az állami orákulum véleményét. Megkértem egyszer Vangdüla barátomat, hogy vigyen el engem egy ilyen hivatalos megkérdezésre, így kora hajnalban kilovagoltunk a Necsung kolostorhoz. Egy tizenkilenc éves szerzetes viselte akkor az állami orákulum méltóságát. Egyszerű családból származott, de médiumi képességeivel már a vizsgáin feltűnést keltett. Bár nem volt még olyan nagy gyakorlata, mint elődjének, aki a Dalai Láma megtalálásában is közreműködött, sokat vártak tőle. Gyakran elgondolkodtam azon, vajon kizárólag hallatlan koncentrálóképességének köszönhette, hogy sok ember előtt rövid időn belül hosszantartó önkívületi állapotba tudott kerülni, vagy gyógyszereket és más segédeszközöket is használt.

Ahhoz, hogy egy szerzetes orákulumként működhessen, el kell tudnia választani a lelkét a testétől, hogy a szellem birtokba vehesse őt, és beszéljen általa. Ebben a pillanatban médiumi tehetségénél fogva a szellem megnyilatkozásává válik. Ez a tibetiek meggyőződése, és Vangdüla is szilárdan hitt ebben. Ilyen beszélgetések közepette tettük meg a nyolc kilométeres utat a Necsung kolostorig.

A templomból tompa, ijesztő zene hallatszik. Belépünk, és a látvány félelmetes! Minden falról hátborzongató arcok és halálfejek néztek ránk, a tömjénfüsttől terhes levegő összeszorítja a mellünket. Éppen akkor vezetik a fiatal szerzetest a komor templomcsarnokba. Kerek fémtükröt visel a mellén, a szolgák tarka selyemruhákba burkolják, és trónusához vezetik. Aztán mindenki elhúzódik tőle. A tompa, bűvös zenén kívül egyetlen hangot sem hallani. A médium elkezdi koncentrációját. Élesen figyelem őt, le nem veszem a szemem az arcáról. Arckifejezésének leghalványabb rezdülése sem kerüli el a figyelmemet. Úgy tűnik, hovatovább elhagyja őt az élet. Most teljesen mozdulatlan, arca egy merev maszk. És íme, mintha villámcsapás érte volna, felágaskodik a teste. Mindenki fellélegzik a templomban: birtokába vette őt az isten. Egyre erősebbé váló reszketés fogja el, izzadság gyöngyözik a homlokán. Ekkor szolgák lépnek hozzá, és egy óriási, fantasztikus fejdíszt tesznek rá. Ez olyan nehéz, hogy két férfinak kell tartania, amíg a fejére teszik, és a szerzetes vézna alakja a tiara súlya alatt még mélyebbre süllyed a trónszék párnáiba.

A reszketése egyre erősebbé válik, föl-alá inog a súly alatt a fej, a szemek kidüllednek. Az arc felpuffad, és egészségtelen pír lepi el. Sziszegő hangok törnek elő a fogak közül. Hirtelen felugrik - a szolgák segíteni akarnak neki, de kisiklik a kezük közül, és az oboák vinnyogására különös eksztatikus táncba kezd. Nyögései és fogcsikorgatásai az egyetlen emberi hangok a templomban. Most egy óriási hüvelykujj-gyűrűvel vadul verni kezdi csillogó melltükrét, majd fél lábon forog egyenes testtartással az óriási korona alatt, ami az imént még két embernek is nehéz volt. A szolgák árpaszemekkel töltik meg a kezét, amit a nézők ijedt tömege közé szór. Mindenki lapít, attól félek, hogy idegenként feltűnést keltek. A médium most kiszámíthatatlan... Zavarok talán az istenek megkérdezésénél? Most kissé nyugodtabb lesz. Erős fogással tartják a szolgák, és a kormány egyik minisztere eléje lép. Egy selyemszalagot dob a teher súlyától lehajló fejre, és elkezdi feltenni a kormány kérdéseit. Egy kormányzói állás betöltése, egy magas inkarnáció felismerése, háború vagy béke, ezt mind döntésre terjesztik fel az orákulum elé. Gyakran többször kell egy kérdést megismételni, amíg az orákulum érthetetlenül beszélni kezd. Igyekszem a mormogásból érthető szavakat kivenni, de ez lehetetlen! Mialatt a kormány képviselője alázatosan meghajolva áll, és megpróbál valamit megérteni, egy idősebb szerzetes folyékonyan leírja a válaszokat. Százszor és százszor megtette ezt már életében, mert titkára volt már az elhalt orákulumnak is. Nem tudtam szabadulni a gyanútól, hogy talán ez a titkár volt a tulajdonképpeni orákulum. A válaszok, amelyeket leírt, minden kétértelműségük mellett mindig iránymutatóak voltak, és elegendőek ahhoz, hogy a kormányt a legnagyobb felelősség alól felmentsék. Ha egy orákulum rossz válaszokat adott, akkor felmentették az állásából. Olyan intézkedés volt ez, amit logikával sohasem tudtam megérteni. Hiszen az isten volt az, aki a médiumból beszélt, vagy mégsem?

Ennek ellenére egy állami orákulumi állás igencsak kívánatos volt. Mert viselője egy daláma tisztét tölti be, ami a harmadik rangfokozatnak felel meg, és így ő a legfőbb ura a Necsung kolostornak és minden javadalmának.

A kormányképviselő utolsó kérdései válasz nélkül maradnak. Elhagyta a fiatal szerzetest az erő vagy haragszik az isten? Szerzetesek lépnek az eksztázistól remegő médiumhoz, és kis selyemszalagokat nyújtanak át neki. Reszkető kézzel csomókat köt rájuk. Ezeket a szalagokat a kérelmezők nyakába akasztják, és amulettnek tekintik, ami minden veszélytől megóvja viselőjét. Még megpróbál néhány tánclépést tenni, aztán összeesik, és négy szerzetes kiviszi az eszméletlen testet a templomcsarnokból.

Megilletődve hagyom el a templomot, és kábultan állok a napon. Józan európai eszem nem tudja, mit kezdjen az imént látottakkal. Később még gyakran vettem részt az orákulum megkérdezésénél, de sohasem sikerült még csak megközelítő magyarázatot sem találnom e rejtélyre.

Mindig különös élmény volt, ha a mindennapi életben találkoztam az állami orákulummal. Sohasem szoktam meg igazán vele egy asztalnál ülni, és hallani, hogy ugyanúgy szürcsöli a metélt levesét, mint az összes többi ember. Ha az utcán találkoztunk egymással, megemeltem a kalapomat, és ő udvarias biccentéssel rám mosolygott. Arca ilyenkor azonos volt más hasonló korú kedves fiatalemberek arcával, és nem emlékeztetett semmiben az eksztázis felpuffadt torzképére.

Aztán láttam őt újévkor az utcákon végigtántorogni. Szolgák támogatták jobbról és balról, és minden harminc vagy negyven méteren kimerülten belerogyott a székbe, amit utána vittek. Mindenki kitért előle, és a nép némán szemlélte a démoni jelenést.

Még egy nagy napja van az állami orákulumnak: az úgynevezett „nagy körmenet”, amikor a Dalai Lámát a székesegyház látogatására a városba viszik. Ez nem olyan közönséges körmenet, mint amikor a nyári kertbe vonul.

Talpon van megint egész Lhásza, és alig talál az ember olyan helyet, ahonnan valamit láthat. Egy szabad téren egy sátor van felállítva. Szokás szerint szerzetes-katonák tartják vissza ostoraikkal a kíváncsi tömeget. Ez a sátor még elrejti a nép szeme elől a nagy titkot: a Necsung Daláma készül fel benne az önkívületi állapotra. Lassan közeledik gyaloghintójában az istenkirály, harminchat hordozójával. A szerzetesek zenéje kíséri az ünnepi menetet, harsonák, tubák és dobok jelzik a tetőpontot: most ér az orákulum sátra elé. Ebben a pillanatban tántorgó léptekkel kirohan az istentől megszállt szerzetes. Arca felpuffadt, sziszegő hangok törnek elő a szájából, a tiara súlya csaknem a földre nyomja. De vadul csapkodva maga körül félretolja a hordozókat, vállára veszi a gyaloghintó rúdját, és végigrohan a sorfal előtt, mialatt a királyi hintó fenyegetően imbolyog. A szolgák és a hintóvivők vele szaladnak, és igyekeznek őt a cipelésben támogatni. Körülbelül harminc lépés után ájultan összeesik. Egy hordágy már készen áll, letakarva visszaviszik a sátrába. Megigézve követi a tömeg ezt a másodpercnyi gyorsasággal lezajló eseményt, és már rendezetten folytatódik a körmenet. Sohasem tudtam rájönni, hogy pontosan mit akar jelenteni ez a szertartás. Talán egy tanvédő-istennek az Élő Buddha előtti behódolását akarta jelképesen ábrázolni.

Az állami- és az időorákulumon kívül még legalább hat médium volt Lhászában, köztük egy öregasszony is, akit egy tanvédő-istennő megnyilvánulásának tartottak. Apró adományokért kész volt önkívületbe esni, és az istennő szavait tolmácsolni. Voltak napok, amikor négyszer is elérte ezt az állapotot. Az én szememben mindenesetre csupán egy furfangos szélhámosnő volt.

Vannak olyan orákulumok is, akik önkívületi állapotban óriási kardokat hajlítanak spirálisra. Lhászában több nemes házioltára előtt fekszenek ilyen kardok. Minden kísérlet, hogy egy ilyen kardot magam is meghajlítsak, csődöt mondott.

Az orákulumok megkérdezése még a buddhizmus előtti idők vallásából származik - akkor az istenek még emberáldozatokat követeltek -, és csaknem változatlan formában vették át. Jómagam e félelmetes élménynek mindig mélyen a hatása alatt álltam, de mégis örültem, hogy elhatározásaimat nem kellett az orákulumok döntésétől függővé tennem.

 

Vidám ősz Lhászában

 

Már több hónapja, hogy Lhászában voltunk, és még mindig sok meglepetés ért bennünket. Szinte elfelejtettük, hogy vannak hétköznapok is. Most következett az ősz, ami a legszebb évszak Lhászában. A virágok a kertekben teljes pompával virítottak, mialatt a fák levelei már halványulni kezdtek. Gyümölcs volt bőségesen; őszibarack, alma, szőlő a déli tartományokból. Pompás paradicsomokat és tököket árultak a piacon, és a nemesek most rendezték nagy ünnepélyeiket, mert ez az évszak minden elképzelhető ínyencségből bő választékot nyújt.

Igazi kiránduló idő volt! A kirándulás fogalmát sajnos itt nem ismerik: egyetlen tibetinek sem jutna eszébe kedvtelésből fölmászni egy hegyre. Csak vallási célból látogatják a szerzetesek meghatározott napokon a környék csúcsait, melyek átlag 5600 méter magasak. A nemesek ilyenkor többnyire velük küldik a szolgáikat, mert arról van szó, hogy az isteneket jóindulatra hangolják, és füstölőket gyújtsanak a tiszteletükre. Imákat mormolnak a szélbe, új zászlókat állítanak fel, és a szemtelen varjak már várják az áldozati campát. Minden felajánló örül, ha két vagy három nap múlva ismét visszatérhet a városba.

Ezzel szemben Aufschnaiternek és nekem élvezetet jelentett a környék minden hegycsúcsát megmászni. Nem nyújtottak ugyan izgató technikai nehézségeket, de mindegyikről pompás körkép nyílott. Délen a Himalája, közvetlen közelben a Nyencsentanglának, annak a hegyláncnak az egyik hatezer méteres csúcsa, amelyen keresztül egy ével ezelőtt Lhászába leereszkedtünk.

A város felől nem lehetett gleccsereket látni. Az a feltevés, hogy Tibetben mindenütt jégbe és hóba ütközik az ember, nem helytálló. Szívesen mentünk volna síelni is. De még ha megismételtük volna a magunk gyártotta lécekkel való kísérletet, akkor is túl nagyok voltak a távolságok, és lovakat, sátrakat, szolgákat kellett volna magunkkal vinnünk. Mert nem kis felkészülésbe kerül lakatlan vidékeken sportot űzni.

Így megelégedtünk a hegymászással. Felszerelésünk nem volt éppen szakszerű: mindössze egy pár katonabakancs, és néhány amerikai ruhadarab; de a célnak megfeleltek. A tibetiek nem tudtak hová lenni a csodálkozástól, hogy milyen rövid idő alatt tettük meg túráinkat, és egyszer még tömjéntüzet is kellett bizonyítékul gyújtanunk, amit a barátaink a háztetőről figyeltek. Máskülönben senki sem hitte volna el, hogy tényleg megmásztuk a csúcsot. Az olyan túrákat, amelyekhez a szolgáiknak két vagy három napra volt szükségük, mi egy nap alatt tettük meg. Elsőnek Vangdüla barátomat sikerült egy túrára elcsábítani, mert ő nagyon kitartóan tudott gyalogolni. Később mások is velünk tartottak, és mindannyiuknak sok öröme volt a szép kilátásban, és a csodaszép hegyi virágokban.

Itt is istenekről nevezték el a hegyeket. Gyakran csodálkoztam, hogy a tibetiek ennek a rengeteg hegycsúcsnak mindig új neveket adnak, és még az is előfordult, hogy ugyanannak a hegynek északon más neve volt, mint a déli oldalán.

Kedvenc úticélom egy kis hegyi tó volt egynapi távolságra Lhászától. Először akkor kapaszkodtam fel oda, amikor az esős évszakban Lhászában az áradásától féltek. Egy ősrégi monda ugyanis azt tartotta, hogy a tó összeköttetésben áll a székesegyház alatt húzódó földalatti vizekkel. Ezért a kormány minden évben szerzeteseket küldött ide, akiknek imákkal és áldozatokkal kegyes hangulatba kellett hozniuk a tó szellemeit. Sok zarándok is idelátogatott, és gyűrűket és érméket dobtak a tóba. A partján kőből épült menedékkunyhók álltak, és kirándulásaim alkalmával én is ezekben tanyáztam. Magát a tavat teljesen veszélytelennek láttam. Még ha kiáradt volna, akkor sem árthatott volna semmit a városnak. Csendes, idilli hely volt. Vadjuhok, gazellák, mormoták és rókák jártak erre csapatostól, minden félelem nélkül, magasan fönt barátkeselyű körözött az égen. Ezek az állatok még nem ellenségként ismerték az embert, hiszen senki soha nem mert volna a szent város környékén állatra vadászni. Olyan flóra volt a tó körül, aminek minden botanikus örült volna. Gyönyörű sárga és kék mákvirágok nyíltak a tóparton, olyan tibeti különlegességek, amelyeket egyébként csak a londoni botanikus kertben lehet látni.

A kirándulások azonban nem elégítettek ki. Az a gondolatom támadt, hogy teniszpályát építek. Sikerült néhány ember érdeklődését felkeltenem, így tagnévsort vezettem, és előlegeket szedtem, hogy a szükséges anyagi eszközöket előteremtsem. A névsor igen tekintélyes, és valóban nemzetközi volt: indiaiak, kínaiak, szikkimiek, nepáliak jelentkeztek, és természetesen sok fiatal nemes Lhászából. Eleinte haboztak, hiszen a kormány már a labdarúgást is betiltotta. De eloszlattam aggályaikat, mert a teniszjáték olyan sport, ami nem vonz nézőket, nem idézhet elő veszekedéseket, így minden bizonnyal az egyház szemében is ártalmatlannak látszik. Ezenkívül a brit diplomáciai képviseletnek volt már teniszpályája, így ez értékes erkölcsi támogatás volt nekünk.

Földmunkásokat vettem fel tehát, és megfelelő területet egyengettettem a folyóparton. Nem volt könnyű a pálya burkolásához megfelelő földet találni, de egy hónap múlva mégis minden teljesen készen állt, és mi nagyon büszkék voltunk művünkre. Hálókat, ütőket és labdákat Indiából rendeltünk, és egy kis avatóünnepéllyel elindítottuk a Lhászai Teniszklubot.

A gyerekek verekedtek azért, hogy labdaszedők lehessenek nálunk. Mindenesetre szörnyen ügyetlenek voltak, mert még soha életükben nem volt labda a kezükben. Vidám jelenet volt, amikor a brit diplomáciai képviselet tagjait kihívtuk egy mérkőzésre, és a nepáli misszió tarka ruhás testőrei voltak a labdaszedők.

Nemsokára volt néhány egészen jó játékosunk. A legjobb kétségtelenül Mr. Liu volt, a kínai diplomáciai képviselet titkára, utána következett Mr. Richardson, a brit külügyi misszió új vezetője. Ez a szikár skót úr ravasz és szívós volt a politikai munkában, és egyetlen szenvedélye a gyönyörű virágos- és zöldségeskertje volt. Ha elment hozzá az ember, azt hihette, hogy egy mesebeli kertben jár.

A teniszpartik révén kellemes társasági élet alakult ki. Kölcsönösen meghívtuk egymást pályáinkra, utána egy csésze teát ittunk, és órákig a bridzsasztal mellett ültünk. Így teltek a vasárnapjaim. Az ember már előre örült annak, hogy szalonképesen kell felöltöznie, és az volt az érzése, hogy mégsem veszett el teljesen az a környezet, ahonnan származott.

Vangdüla barátom itt is megállta a helyét. Szenvedélyes teniszjátékos, és teljes értékű bridzspartner volt. Teniszpályánknak még egy nagy előnye volt: egész évben lehetett használni. Csak a homokviharok idején kellett vigyáznunk. Dróthálók helyett ugyanis óriási függönyöket feszítettünk ki. Ha már a Potala fölött lebegett a felhő, igencsak fürgének kellett lennünk, nehogy a kitörő vihar elvigye a függönyeinket.

A tibetieknek is megvan ősszel az ősi szórakozásuk. Itt van mindenekelőtt a sárkányeregetés. Amikor elmúlnak az esőzések, és a tiszta, őszi levegő a szabadba csábít, megtelnek a bazárok színpompás sárkányokkal. Pontosan a nyolcadik tibeti hónap elsején kezdődik a játék, és nemcsak a gyerekeknek, mint mifelénk, hanem mindenkinek. Valódi népünnepély ez, és a nemesek is lelkesen részt vesznek benne.

A Potaláról száll fel az első sárkány - ez a startjel -, és nemsokára ezer meg ezer sárkánnyal van tele az ég Lhásza fölött. Gyerekek és felnőttek órákig állnak a lapos háztetőkön, és olyan komolysággal és odaadással játszanak, amilyet nálunk legfeljebb egy bajnokságon lehetne tapasztalni. A sárkányokat erős zsinegek tartják, melyek enyvvel és porított üveggel vannak impregnálva. Az a cél, hogy az emberek saját zsinórjukkal az ellenfél zsinegét keresztezzék vagy elvágják. Ha ez sikerül, nagy örömrivalgás tör ki a háztetőkön. A leszálló sárkányra a gyerekek rávetik magukat, az most már az övék, és újra felereszthetik. Aki a legtovább tudja sárkányát a levegőben tartani, az győzött. Ez a játék egy hónapon keresztül minden szabadidőt kitölt, és aztán éppen olyan hirtelen eltűnik, amilyen hirtelen kezdődött.

Amikor egyik nap a bazárban kószáltam, és a sárkányokat nézegettem, különös élményem volt: egy ismeretlen tibeti megszólított, és egy órát kínált megvételre. Pontosabban egy roncsot, mert teljesen rozsdás volt már, és hiányzott a számlapja is. Az eladó úgy vélte, hogy az óra tönkrement, és ő már nem tud mit kezdeni vele. Én, mint európai talán még meg tudnám javítani. Bármilyen ár megfelel neki. Kezembe vettem az órát, és rögtön ráismertem! Aufschnaiter karórája volt, amit Nyugat-Tibetben pénzzé tett. Egyike volt az első vízhatlan Rolex-óráknak, és már a Nanga Parbat-expedíción is viselte. Aufschnaiter nehéz szívvel vált meg annak idején tőle. Talán örömöt szerzek neki vele, még ha nem is lehet megjavítani! És nemsokára születésnapja lesz! Bár kevés reménnyel, de odaadtam az órát egy nagyon ügyes mohamedán barkácsolónak. El volt ragadtatva a szerkezettől, és hamarosan működőképessé tette. Aufschnaiter nagy szemeket meresztett, amikor viszontlátta, - még ma is viseli ezt az órát.

Ősszel Tibet minden rétegében felébredni látszik a mozgás iránti kedv. Néha megfigyelhettem szabadidejükben a szerzetes-hivatalnokokat a Cedrung kertben. Legkedvesebb szórakozásuk egy olyan játék, ami egyszerűnek látszik, de nagy ügyességet követel. Kerek köveket dobálnak egy jakszarvra, ami körülbelül harminc méternyire van felállítva. Minél többször dönti le az ember, annál több pénzt nyerhet. Gyakran vettem részt ebben a játékban, de nem állíthatom, hogy sok sikerem lett volna...

Az „éneklő” nyilat is sűrűn lehetett a kertekben hallani; a nemesek szívesen töltik ezzel az időt.

Ősszel tartják a nagy lóvásárokat is. Óriási karavánokkal százszámra jönnek a városba a lovak az északnyugat-kínai Szilingből. Élénk kereskedés és alkudozás kezdődik; értenek ehhez, és értenek valamit a lovakhoz is Lhászában. Különösen a szép állatokért hajlandók sokat fizetni, mert a nemesek nagyra tartják istállójukat, és fontos a számukra, hogy minden évben új lovon lovagoljanak. Persze olyan fényűzés ez, amit csak a gazdagok engedhetnek meg maguknak. A nép, ha egyáltalán lovagol, tenyésztett pónikat használ. Ezzel szemben a nemeseket már a rangjuk és az állásuk is kötelezi erre a fényűzésre. Amikor kilovagolnak, szolgák kísérik őket - egy minisztert például hat egyformán öltözött férfi, - mert így kívánja az etikett. Ezért minden nemes rangjának és állásának megfelelően minimum kettő, legfeljebb húsz lovat tart az istállójában.

Az ország előkelő asszonyait is gyakran láttam lovagolni. Szoknyáik elég bőek ahhoz, hogy férfiülésben ülhessenek a nyeregben, és így kísérik férjüket - gyakran heteken keresztül - a zarándokúton, vagy egy új hivatali székhelyre való utazáson. A nap ellen egy tetőszerű fejfedő védi őket, azonkívül egy sötétbarna növénykivonatot kennek az arcukra, szájukat pedig sállal védik. Ha így végiglovagolnak az utcán, határozottan egyformán festenek, és attól tartok, nem egy udvariatlanságot követtem el, amikor nem ismertem meg őket mindjárt...

Ilyen lóháton való hosszabb utazásoknál a gyerekek négy-ötéves korukig a szolgálókkal lovagolnak azok ölében ülve. A nagyobbak egy jászolszerű alkalmatosságban ülnek, és a keresztfákba kapaszkodnak.

Sok gondot fordítanak a szép nyergekre és lószerszámokra. A városban a hivatalnokoknak még az ősi, bölcsőalakú fanyergeket kell használniuk. Hosszú utazásokon azonban ezek embernek és lónak egyaránt kényelmetlenek, ezért áttérnek a bőrnyergekre. A körmeneteknél azonban még a pompás régi, arannyal és ezüsttel kivert nyergeket látni, drága takarókkal. A lószerszámról a tulajdonos rangját is azonnal meg lehet tudni. Ha a ló nyakán egy óriási piros bojt himbálódzik, akkor tekintélyes nemes az ura, ha két bojtot visel, akkor különösen magas rangú. Az országutak berendezései is mutatják, mennyire fontos a lovaglás. A magánházak és a hivatalos épületek előtt kőtalapzatok állnak, melyek a fel- és leszállást könnyítik meg. Ha egy nemes érkezik lóháton, szolgái már előbb leugranak, pontosan a megfelelő helyre vezetik a lovat, és segítik urukat a leszállásnál.

Még egy izgalmas nap volt december elején. Holdfogyatkozást jeleztek, és a háztetőket már a kora esti órákban kíváncsiak szállták meg. Amikor a Föld árnyéka lassan eltakarta a holdkorongot, suttogás futott végig az egész városon. Aztán hirtelen hangos kiabálás és tapsolás kezdődött, így akarták elűzni a gonosz démont, aki a Hold elé állt! Amikor a holdfogyatkozásnak sikeresen vége volt, elégedetten mentek, haza és cshang és kockajáték mellett ünnepelték a győzelmet.

 

Karácsonyesti ünnepségem

 

Erősen közeledett a karácsony. Kieszeltem egy meglepetést: ünnepséget akartam rendezni a barátaimnak. Igazi karácsonyi ünnepet karácsonyfával és ajándékokkal. Olyan gyakran voltam meghívva, olyan sok kedvességet tapasztaltam, hogy egyszer én is örömöt akartam szerezni nekik. Volt dolgom az előkészületekkel! Trethong barátom, egy elhunyt miniszter fia néhány napra rendelkezésemre bocsátotta a házát. Képzett szolgákat és szakácsokat szerződtettem, edényeket szereztem be, és apró ajándékokat vásároltam: zseblámpákat, zsebkéseket, asztaliteniszt és társasjátékokat. Carongnak és családjának külön meglepetéseket eszeltem ki. És aztán következett a fő attrakció: a karácsonyfa! Carong felesége egy szép, cserépbe ültetett borókafát kölcsönzött nekem, azt gyertyákkal, almával, dióval és édességekkel feldíszítettem. Majdnem valódinak látszott!

Az ünnepség már délelőtt elkezdődött, ahogyan az itt szokás. Vangdüla „szertartásmester”-ként mellém állt, mert még mindig attól féltem, hogy valami vétséget követek el az etikett ellen. Kíváncsian jöttek a vendégek, megtekintgették minden oldalról a „fenyőfát”, csodálkoztak az alatta elhelyezett kis csomagokon, és tele voltak izgalommal és a várakozás örömével, akár a gyerekek karácsonykor. Evéssel, ivással és játékkal telt el a nap, és amikor besötétedett, mindenkit egy másik szobába kérettem. Vangdüla kifordítva vette fel a bundáját, hogy a Télapót utánozza, és én meggyújtottam a gyertyákat a fán. A gramofon a „Csendes éj”-t játszotta. Az ajtó kitárult, és tágra nyílt szemmel álltak vendégeim a fa előtt. Mr. Liu rázendített a dalra, néhányan ismerték az angol iskolákból, és vele énekeltek. Különös hangulat volt, ahogy ez a vegyes társaság Ázsia szívében az otthoni karácsonyi éneket énekli! Vasakarattal uralkodtam eddig mindig minden érzésemen, de most csaknem kibuggyantak a szememből a könnyek, és fájdalmasan erőt vett rajtam a honvágy.

Természetes, hogy más itt minden, és sem az országot, sem az embereket nem lehet összehasonlítani az otthoniakkal. A vendégek vidám hangulata, az ajándékok fölötti örömük és egy kevés alkohol végül átsegítettek engem is a honvágyon. Amikor elmentek a vendégek, újra meg újra elmondták, hogy mennyire tetszett nekik a „német újév”.

Egy évvel ezelőtt két fehér zsemle volt az, ami a magányos Csangthang kellős közepén a legbecsesebb karácsonyi ajándékom volt. Ma jóakaratú emberek körében ültünk gazdagon terített asztalnál - nem volna szabad a sorsunkra panaszkodni.

 

Munkával teli időszak

 

Különösebb ünnepségek nélkül mentünk át az 1947-es esztendőbe. Aufschnaiter elkészült az öntözőcsatornával, és újabb nagy feladat előtt állt. Lhászának volt egy régi elektromos műve, amit a négy Rugby-tanuló egyike létesített húsz évvel ezelőtt. Most teljesen elhanyagolva állt, és már alig szolgáltatott áramot. Munkanapokon éppen csak arra futotta, hogy a pénzverde gépeit üzemben tartsa, és csak a hétvégeken volt elegendő áram ahhoz, hogy a házi vezetékeket is ellássa, és megadja a miniszteri lakásoknak a kívánt világítást.

Tibet maga állítja elő papír- és ércpénzeit. Az egység a sang; tizedesosztással kapjuk a sot és a karmat. A papírpénzt hazai gyártmányú erős papírra nyomják színes nyomással és vízjelekkel, a sorszámokat pedig igen ügyesen kézzel festik rá, így ezeknek a számoknak az utánzásán eddig még minden hamisítási kísérlet meghiúsult. A bankjegyek nagyon reprezentatív kivitelűek. Az érméket aranyból, ezüstből és rézből verik, ezeken Tibet jelképei vannak: hegyek és oroszlánok. A nemzeti lobogót és a postabélyegeket is a felkelő nap mellett ezek a jelképek díszítik.

Mivel ez a kis pénzverde nagyon függ az áramtól, azzal a kéréssel fordultak Aufschnaiterhez, hogy javítsa meg, és bővítse ki a régi telepet. Sikerült a mértékadó helyeket meggyőznie arról, hogy ezzel nem sokat nyernének, és inkább a Kjicsu vízerejét kellene kihasználni, mert a régi telep egy oldalág mellett volt. Persze most is attól tartottak, hogy az istenek megbüntetnék Lhászát, ha ilyen célokra visszaélnének a szent folyó vizével. Aufschnaiter érdeme volt, hogy ezt kiverte a kormány fejéből, és így azonnal hozzáláthatott a felmérésekhez. Hogy ne legyen kénytelen a hosszú utat naponta megtenni, a városon kívül, egy földbirtokos kerti házában kapott lakást.

Így mostanában ritkán láttuk egymást. Engem a tanítás a városhoz kötött, emellett még teniszedzéseket is tartottam. Tanítványaim általában jó előmenetelt tanúsítottak, de az állhatatosság sajnos nem erénye a tibetieknek. Eleinte mindenért lelkesednek, és sok új dologba belekezdenek, de érdeklődésük rövid idő múlva ellanyhul. Ezért gyakran változtak a tanítványaim, ami nem volt valami megnyugtató számomra. A nemesek gyerekei általában intelligensek és élénk eszűek voltak, felfogóképességben nem maradtak el a mieink mögött. Az indiai iskolákban a tibetiek az európai tanulókkal teljesen egyenértékűek. De nem szabad elfelejteni, hogy nekik még a tanító nyelvét is meg kell tanulniuk! Ezzel együtt gyakran ők lesznek az osztályelsők. Sőt a St. Joseph College-ben Dardzsilingben egy lhászai fiú volt az egész iskola legjobb tanulója, és egyben az intézet valamennyi sportcsapatának a csapatkapitánya.

A tanításon kívül még mindenféle más mellékkeresetre is rászántam magam. Lhászában valóban az utcán hever a pénz, csak egy kis kezdeményezésre van szükség! Berendezhettem volna például egy tehenészetet, ahol friss tejet és vajat lehet kapni, vagy fagylaltgépet hozathattam volna Indiából, de keresettek voltak az órások, a cipészek, a kertészek is. A lehetőségek tág terét nyújtotta a kereskedelem is, különösen ha beszélt az ember angolul, és fel tudta venni az összeköttetést Indiával. Hány ember megélt abból, hogy árukat vásárolt az indiai bazárokban, és Lhászában eladta azokat! Engedélyre nem volt szükség, az iparigazolvány és a mesterlevél ismeretlen fogalmak voltak, és adókat sem szedtek. Sok szakma konkurencia nélkül volt és saját belátása szerint állapította meg az árakat.

De mi nem akartunk kereskedők lenni, vagy pusztán csak pénzt keresni, mi olyan munkát akartunk, ami valódi örömöt nyújt számunkra. Mindenekelőtt az volt fontos, hogy hasznára legyünk a kormánynak, és rászolgáljunk a bizalomra. Örültünk, ha az emberek mindenféle ügyben hozzánk fordultak, ezzel is a hálánkat róttuk le. Néha persze egyik vagy másik kérésükkel zavarba hoztak bennünket, mert nem voltunk olyan jártasak mindenben, amint azt rólunk feltételezték.

Egyszer például egy templomban az istenszobrokat kellett gyorsan újraaranyoznunk. Carong kimeríthetetlen könyvtárában szerencsére találtunk egy szakkönyvet, amelyben megtaláltuk a leírását, hogyan lehet az aranyszemekből használható festéket készíteni. Ehhez Indiából kellett különböző vegyszereket rendelni, mert a nepáliak, az arany- és ezüstmunkák mesterei, féltékenyen őrzik titkukat.

Tibetben országszerte nagy aranylelőhelyek vannak, de ezeket sehol sem tárják fel modern eszközökkel. A Csangthangban ősidők óta a legprimitívebb módon, gazellaszarvakkal ássák ki az aranyat. Egy angol egyszer megjegyezte, hogy valószínűleg érdemes volna a már átkutatott földet új módszerekkel újra kiaknázni. Némely tartománynak még ma is aranyszemekben kell az adóját beszolgáltatnia. Mégsem bányásznak belőle többet, mint amennyire feltétlenül szükség van, mert ott munkál bennük a félelem, hogy ezzel zavarják a föld szellemeit, és előidézik bosszújukat. Ez a gondolkodásmód megakadályoz minden haladó szellemű intézkedést.

Ázsia sok nagy folyója Tibetben ered, és magával viszi hegyeinek aranyát. De csak a szomszéd országok termelik ki, Tibetben csak kevés helyen, ott ahol az aranymosás különösen rentábilis. Vannak folyók Kelet-Tibetben, amelyek gyakran kádszerű üregeket mosnak ki. Ezekben maguktól lerakódnak az aranyszemek, és időről-időre csak értük kell menni. Ezekre a természetes aranymosóhelyekre többnyire a kerületi kormányzó teszi rá a kezét.

Mindig csodálkoztam, hogy nem jutott még eszébe senkinek, hogy ezeket a kincseket a saját hasznára kiaknázza. Ha Lhásza környékén a víz alatt úszik az ember a patakokban, látni a naptól csillogó aranyport: egy egészen valószínűtlen kép! De kihasználatlanul hever továbbra is a kincs, mint az ország annyi más területén. Másrészt viszont nagyobb az arany szeretete Tibetben, mint nálunk, nem annyira anyagi értéke miatt, hanem a dísz és a pompa kifejezőeszközeként. Minden ékszer remek aranyműves munka, és a templomokban mérhetetlen kincseket halmoznak fel. Sohasem lehet elég belőlük! Méteres vajlámpák vannak tömöraranyból, sokemeletnyi magas, aranylemezekkel bevont istenszobrok, pazarul díszített síremlékek - mind pompavágyuk és egyben áldozatkészségük jelei. A szegény emberek gyakran az egyetlen gyűrűt húzzák le az ujjukról, és áldozzák fel a templomnak, és nemcsak az isteneket akarják ezzel kegyesre hangolni, hanem hozzá akarnak járulni ők is valamivel a drágaságoknak ehhez a roppant felhalmozásához, ami nekik olyan sokat jelent.

Az ország talajkincseinek kiaknázása terén hasonló a helyzet. Csillámot, vasat, rezet, ezüstöt és más ásványokat szállítanak a tartományok hagyományos sarcként évente Lhászába, de senki sem gondol arra, hogy iparosítson, vagy hogy a talajkincseket a saját hasznára értékesítse.

Nem akarják a föld szellemeit zavarni, és félnek büntetésüktől, a földrengéstől. Inkább Indiából hozatják hetekig tartó úton a hegyeken át a pénzverdének a rézlemezeket, vagy régi vasútikocsi-rugókat vásárolnak, hogy azokból kardokat kovácsoljanak. Ahelyett, hogy a mélyben szenet bányásznának, jaktrágyát és lóganéjt szárítanak tüzelőanyagnak. Még a drága kősó is érintetlen marad, mert a Csangthang lefolyás nélküli tavai elegendő sót adnak: évente ezerszámra cserélik ki ezeket a rakományokat Bhutánban, Nepálban és Indiában rizsre. Talán akad egy-egy vállalkozó kedvű tibeti, aki arról álmodik, hogy e kincsek kitermelésével meggazdagodhatna, de egyik sem meri elkezdeni. Ösztönszerűen érzik, hogy vége lenne békés életüknek, ha a nagy szomszédok mohó hatalomvágyát kihívnák maguk ellen. Ezért kevésbé nagyszabású dolgokkal foglalkoznak, inkább a kereskedelembe fektetik tőkéjüket.

Kevéssel második lhászai újévünk előtt kaptuk az első postát hazulról. Három év után! A levelek egy évig voltak úton, sőt az egyik borítékon még reykjaviki bélyegző is volt körülutazta az egész világot. Micsoda érzés, hogy van már kapcsolatunk a „világ tetején” a távoli hazával! Sajnos nagyon gyenge volt ez a posta-összeköttetés és az évek során sem lett jobb. Nem, ezen nem lehetett változtatni. Az európai hírek nem voltak biztatóak. Csak megerősítették bennünk azt az óhajt, ami hébe-hóba már felmerült: itt kell maradni, és Lhászában kell letelepedni! Egyikünknek sem volt különösebb kötöttsége a régi hazában. A világnak ebben az utolsó békés zugában eltöltött évek átalakítottak bennünket, megismertük és megértettük az itteni emberek szokásait, gondolkodásmódját, a nyelvet is olyan szinten beszéltük, hogy az már nemcsak a megértés egyszerű eszköze volt, hanem minden udvariassági forma és árnyalat alkalmazásával tudtunk társalogni. A kapcsolatot a világgal egy kis rádiókészülék jelentette. Egy miniszter ajándékozta nekem, és megkért, hogy tájékoztassam valamennyi politikai eseményről, különösen ha ezek Közép-Ázsiára vonatkoznak. Valószerűtlen érzés volt ebben a kis szekrénykében a világ valamennyi nemzetének a hangját tisztán és világosan hallani. Mert a világ tetején nincs fogorvos fúrógéppel, nincs villamosvasút, nincs fodrász surrogó hajszárítóval, nincs semmi, ami zavarhatná a vételt!

Minden napom a hírek meghallgatásával kezdődött, és többnyire már kora hajnalban a fejemet csóváltam és csodálkoztam, hogy mi mindent tartanak fontosnak az emberek ezen a világon. Hogy egy gép néhány lóerővel többet teljesített mint az előző, hogy két perccel gyorsabban keltek át az óceánon mint egy hónappal azelőtt... Milyen mellékes is volt ez! A szemlélő nézőpontjával együtt persze megváltozik a dolgokkal szembeni beállítottság is. Itt a jak tempója a gyorsaság mértéke, és ez már ezer éve így van! Boldogabb lenne Tibet a modernizálással? Már egy Indiába vezető autóút is kétségtelenül jelentősen emelné a nép életszínvonalát, de ezzel behatolna az országba a „modern iram”, és elrabolná tőle kényelmét és nyugalmát. Nem kell egy népre ráerőszakolni olyan találmányokat, amelyek még távol állnak érettségi fokától. Van egy szép közmondás Tibetben: „Nem lehet a Potala ötödik emeletére érni, ha nem a földszinten indulunk el!”

Vajon nem ér-e fel Tibet saját kultúrája és életmódja sokféle technikai találmánnyal? Hol van ma a nyugati világban ilyen tökéletes udvariasság? Itt sohasem veszíti el valaki az „arca tekintélyét”, sohasem válik sértővé. Tisztelettel és udvariasan kezelik egymást azok is, akik politikai ellenségek, és barátságosan üdvözlik egymást, ha az utcán találkoznak. A nemesek feleségei műveltek és ápoltak, ízlésük kitűnő, és nagyszerű vendéglátók. Természetesnek vették volna, ha mi, agglegények egy vagy több asszonyt fogadunk a házunkba, hogy a háztartást vezessék. Sőt tibeti barátaink azt tanácsolták, hogy legalább egyet fogadjunk fel közösen. Magányos óráimban játszottam néha azzal a gondolattal is, hogy élettársat keresek magamnak. De bármilyen csinos lányokat is láttam, nem tudtam elszánni magam. Lelkileg nem voltak elég mélyek ezek a kapcsolatok, és minden más kevés volt az együttéléshez. Szívesen hívtam volna magamnak asszonyt hazulról... De hiányoztak hozzá az anyagiak, később meg a politikai események szóltak közbe.

Így egyedül éltem, és ez később nagy előnyt jelentett, amikor közelebbi érintkezésbe kerültem a Dalai Lámával. A hatalmon lévő szerzeteskörök valószínűleg még kevésbé nézték volna szívesen az összejöveteleinket, ha nős lettem volna. Mert a szerzetesek szigorú cölibátusban élnek és kerülnek minden érintkezést a nőkkel. Sajnos gyakori jelenség köztük a homoszexualitás, sőt ezt még szívesen is látják annak a jeleként, hogy a nők semmiféle szerepet sem játszanak az illető életében. Néha az is előfordul, hogy szerzetesek szerelmesek lesznek és kilépésüket kérik, hogy a választottjukat feleségül vehessék. Ezt nehézség nélkül meg is tehetik, s a született nemesek ezután megtartják rangfokozatukat a világi hivatalnoki karban, de a népből származó szerzetes elveszíti rangját, s többnyire csak kereskedőként talál megélhetést. Az olyan eseteket súlyosan büntetik, amelyekben nőkkel tartanak kapcsolatot a szerzetesek anélkül, hogy kilépésüket kérnék.

Magamválasztotta egyedüllétem ellenére hihetetlenül gyorsan múlt az idő. A munkák utáni órákat olvasmányok és meghívások töltötték ki, és Aufschnaiterrel is rendszeresen meglátogattuk egymást, amióta már nem laktunk együtt. Mindkettőnknek szükséglet volt az eszmecsere. A munkánk nem töltötte ki az életünket, és néha kételyeink voltak, nem használhatnánk-e fel jobban az időt. Főként a kutatás terén lett volna még bőven feladat! Gyakran gondoltunk arra, hogy elhagyjuk Lhászát, és újra úgy járjuk be az országot, mint azelőtt, szegény zarándokokként állomásról állomásra, és olyan alaposan megismerjük, mint senki előttünk. Aufschnaiter arról álmodozott, hogy egyszer majd eltölt egy évet a Namcónál, a nagy, titokzatos tónál, és megfigyeli árapályait.

 

A külföldiek sorsa Tibetben

 

Ha ittlétünk hovatovább nem is jelentett már szenzációt nekünk, mégis minduntalan tapasztaltuk, milyen szerencsések vagyunk, hogy itt élhetünk. A kormány gyakran adott nekünk fordítási feladatokat, leveleket a világ minden részéből, a legkülönbözőbb foglalkozási ágakból, melyeknek feladói beutazási engedélyért folyamodtak. Sokan ajánlkoztak pusztán lakásért és ellátásért dolgozni, csak hogy az országot megismerhessék. Más levelek tüdőbetegektől jöttek, akik Tibet magaslati levegőjétől reméltek gyógyulást és hosszabb életet. Ők mindig kaptak választ, és mindig csatolták ezekhez a Dalai Láma személyes jókívánságait és áldását, és gyakran pénzadományt is küldtek. A többi kérvényre sohasem válaszoltak, és a beutazási engedélyt senki sem kapta meg. Tibet mindent megtett, hogy elszigetelt maradjon, „tiltott ország” akkor is, ha mégoly csábítóak is az ajánlatok.

Azokat az idegeneket, akiket lhászai életem öt éve alatt láttam, könnyen össze tudom számolni.

1947-ben az angolok ajánlására hivatalosan meghívták a fiatal francia újságírót, Amaury de Riencourtot, aki három hétig maradt Lhászában.

Egy évvel később érkezett Rómából Tucci professzor, a híres tibetológus. Hetedik látogatása volt ez már Tibetben, de csak most sikerült Lhászába jönnie. A tibeti történelem és kultúra legjobb ismerőjének számított, számtalan tibeti könyvet fordított le, és sok saját művet is kiadott. A kínaiakat, a nepáliakat, az indiaiakat és a tibetieket minduntalan meglepte az országuk történelmére vonatkozó adatismeretével. Gyakran találkoztam vele estélyeken, és egyszer egy tibeti társaság előtt nagyon lejáratott, amikor egy vitában az enyémmel ellentétes véleményt hangoztatott. A Föld alakjáról volt szó. Tibetben az volt a hagyományos vélemény, hogy a föld egy lapos korong, és én természetesen buzgón képviseltem a gömbalakjáról szóló tant. A tibetiek előtt is meggyőzőeknek látszottak az érveim, és ezek megerősítésére az összes vendég előtt tanúként hívtam fel Tucci professzort. Ő legnagyobb meglepetésemre a kétkedők oldalára állt, mert úgy vélte, hogy minden tudománynak állandóan revideálnia kell az elméleteit, és egy szép napon könnyen kiderülhet, hogy a tibeti vélekedés a helyes. Általános derültség támadt, mert tudták, hogy földrajzot is tanítok...

Tucci professzor nyolc napig maradt Lhászában, meglátogatta Tibet leghíresebb kolostorát, a Szamjét, és gazdag tudományos zsákmánnyal és a Potala nyomdájából származó sok értékes könyvvel hagyta el az országot.

Egy másik érdekes látogatás 1949-ben volt. Két amerikai, az idősebb és az ifjabb Thomas Lowell érkezett Lhászába. Ők is nyolc napig maradtak, részt vettek az estélyeken, melyeket a tiszteletükre adtak, és őket is fogadta a Dalai Láma. Mindketten filmeztek, és kitűnő felvételeket készítettek az országról és az emberekről. A fiú újságírói tehetségének köszönhetően egy bestsellert írt, az apa híres rádióbemondó volt az Egyesült Államokban, és riportokat készített az adásaihoz.

Irigyeltem őket pompás film- és fotó-felszerelésükért, mindenekelőtt a filmekért. Akkoriban Vangdüla barátommal közösen már szereztem egy Leicát és állandó filmhiányban szenvedtem. Az amerikaiak két színes filmmel ajándékoztak meg, ezek voltak első és egyetlen színes filmjeim.

A két amerikai beutazását elősegítette a politikai helyzet is. Tibet fenyegetettsége Kína felől most újra különösen időszerűvé vált. Minden kínai uralom, lett légyen az császári, nemzeti, kommunista vagy imperialista, Tibet bekebelezésére törekedett, és tartományai egyikének tekintette az országot. Ez nagyon is ellentétben állt a Lámaország lakóinak óhajával, mert szerették a függetlenségüket, és erre joguk is volt. A kormány ezért elhatározta, hogy a két amerikai újságíró közvetítésével bemutatja a világnak a független Tibetet.

A kormány e négy vendégén kívül még egy mérnök és egy mechanikus érkezett. A mérnök angol volt, és a General Electric Company-nél dolgozott. Azt a megbízást kapta, hogy az új elektromos művekhez szükséges gépeket beszerezze. Nagyon dicsérte azt a munkát, amit Aufschnaiter végzett.

Nedbájlov, a mechanikus, fehérorosz volt, és az orosz forradalom kezdete óta Ázsiában csavargott. Végül ugyanabban az internálótáborban kötött ki, ahol mi, és úgy volt, hogy 1947-ben visszahonosítják Oroszországba. Hogy az életét mentse, Tibetbe menekült, de nem messze a határtól ismét letartóztatták, mert ez a terület az angolok ellenőrzése alatt állt. Végül megtűrték őt Szikkimben, mert ügyes munkás volt. Lhászába azért hívták, hogy a régi elektromos mű gépeit kijavítsa. De néhány hónappal a megérkezése után lerohanták Tibetet a vörös kínaiak, és újra menekülnie kellett. Úgy hallottuk, hogy végül Ausztráliában kötött ki. Örökös menekülés volt a sorsa, de kalandortermészet volt és baj nélkül úszott meg minden veszélyt. Munkája mellett szerette az erős pálinkát és a fiatal lányokat is; mindkettőt bőven talált a szent városban.

India függetlenségi nyilatkozata a lhászai brit diplomáciai képviselet sorsát is megpecsételte. Személyzetét kicserélték, csak Mr. Richardson maradt még egy évig, mert az indiaiaknak nem volt képzett emberük erre az állásra. Reginald Foxot a tibeti kormány vette át rádiómérnöki minőségben. Azt a megbízatást kapta, hogy minden stratégiailag fontos ponton rádióállomást létesítsen, mert egyre nagyobb lett a rajtaütés veszélye a vörös Kína felől. Az első stratégiailag fontos hely, Kelet Tibet gyújtópontja, Csamdo volt. Megbízható embereket kerestek és Foxnak engedélyezték, hogy egy fiatal angolt, Robert Fordot meghívja erre az állásra. Futólag megismerkedtem vele Lhászában, kedves fiatalember volt, aki szeretett táncolni. Ő tanította meg a lhászai nemesifjakat az első szambára. Az estélyeken szerettek táncolni, többnyire a sztepphez hasonló honi táncokat, de néha egy gyors foxtrottot is. Az öregek eközben a fejüket csóválták, és nagyon illetlennek találták, hogy a táncos és a táncosnő olyan szorosan egymáshoz simul - pontosan úgy, mint minálunk néhány évtizeddel ezelőtt, amikor a keringő diadalútjára indult.

Ford egy óriási karavánnal Csamdóba utazott és nemsokára beszélgetni lehetett vele a rádión keresztül. Nagyon magányos őrhely volt ez - egyetlen európaiként a világnak ezen az elhagyatott pontján! De a világ valamennyi rádióamatőrje törte magát, hogy Robert Forddal beszélgethessen. Ford és Fox e csevegések révén özönével kapta a leveleket és az ajándékokat az egész világból. Azok a feljegyzések azonban, amelyeket Ford e beszélgetésekről készített, nem sokkal később a végzetévé váltak. A kínaiak előli menekülés közben egy hadseregcsoport elvágta az útját, és a legképtelenebb vádakat emelték ellene, hogy ürügyet találjanak az elítélésére. Meggyanúsították, hogy megmérgezett egy lámát, és a noteszében talált feljegyzéseket kémkedésnek minősítették. Ez a rokonszenves és ártatlan fiatalember még ma is fogoly Kínában. A pekingi brit képviselőnek mindeddig nem sikerült őt kiszabadítania.

Még egy másik külföldivel találkoztam hét tibeti évem során, az amerikai Bessackal, akinek a sorsáról később mesélek majd.

 

Kihallgatáson a Dalai Lámánál

 

Elérkezett második lhászai újévem. Ezúttal kezdettől fogva részt vettem az ünnepségeken. Tízezrek jöttek megint a városba, és egész Lhásza egy menekülttáborhoz hasonlított. Idén a tűz-disznó év kezdetét ünnepelték, és a szertartások pompája semmiben sem maradt el az elmúlt évi mögött. Engem különösen azok a rendezvények érdekeltek, amelyeket tavaly a betegségem miatt elmulasztottam.

Az a kép, ami erről az ünnepről máig megmaradt az emlékezetemben, az az ezer, régi lovagi fegyverzetbe öltözött katona felvonulása volt. Ez a szokás egy régi történelmi eseményre nyúlik vissza. Egykor egy mohamedán hadsereg vonult Lhásza ellen, és a nehéz terepen a Nyencsentangla tövében heves hóviharok lepték meg a sereget. A terület bönpói a megfagyott katonák fegyverzetét diadalmenetben Lhászába hozták, és azóta minden újévkor beöltöznek a tibeti katonák, és közszemlére teszik őket. Felvonulnak a régi lobogókkal, csörömpölnek a férfiak és a lovak páncéljai, csillognak az urdu feliratok a sisakokon, a szűk utcákban a régi elöltöltős puskák lövései visszhangoznak... Különös ez a középkori felvonulás az ódon városban! Ebben a környezetben olyan valódinak hat, hogy akár valóság is lehet, nem csak történelmi visszaemlékezés. Két nemesi rangú tábornok vezetésével vonul a csapat a Barkoron át egy városszéli szabad térre. Tízezrek várnak ott egy óriási tűz körül, amelynek lángjában áldozati ajándékok égnek: egész rakományok vajból és mezei terményekből. A tömeg elbűvölve nézi, mialatt a szerzetesek halálfejeket és gonosz szellemek jelképes alakjait vetik a tűzbe. Közben tompa ágyúlövések dördülnek: a beásott mozsarakból üdvlövéseket adnak le minden hegycsúcsnak a katonák. Végül mindennek a tetőpontjaként önkívületi állapotban a tűzhöz támolyog, és rövid tánc után összerogy az orákulum. Ez az a jel, ami a tömeget merevségéből feloldja. Kiabálva és szinte önkívületben táncolnak, és az ilyen pillanatokban kiszámíthatatlanok. 1939-ben az egyetlen német Tibet-expedíció ezen az ünnepen csak nagy nehezen tudta az életét megmenteni. Megkísérelték ugyanis, hogy az önkívületben lévő orákulumot lefilmezzék, és a tömeg kőzáporral fogadta őket. A kertek kerítésein és a háztetőkön át kellett menekülniük. Ez a reakció nem politikai gyűlöletből, vagy az idegenekkel szembeni ellenszenvből fakadt, hanem a szélsőségesen megnyilvánuló vallásosságból, ami hébe-hóba ilyen kitörésekhez vezethet. Nekem is nagyon kellett vigyáznom, amikor később a Dalai Lámának filmeztem, mert csaknem minden alkalommal eksztatikus jelenetekre került sor. Ezért nagyon büszke voltam, amikor sikerült még magamnak is néhány felvételt készítenem.

Ezen az ünnepségen közölte velünk Őszentsége legfelső kamarása, hogy mi is rajta vagyunk a Dalai Láma fogadólistáján. Bár láttuk már néhányszor a fiatal istent, és a körmeneteknél félreérthetetlenül ránk mosolygott, mégis nagyon izgatottak voltunk, hogy végre szemtől szembe láthatjuk a Potalában. Éreztem, hogy ennek a meghívásnak nagy jelentősége lesz számunkra: és valóban annak az útnak a kezdete volt, ami később az ifjú istenkirály közvetlen közelébe vezetett.

A kitűzött napon felvettük szőrmekabátunkat, megvásároltuk a városban kapható legdrágább fehér szalagokat, és egy tarka tömeg kellős közepén - szerzetesek, nomádok és ünneplőbe öltözött asszonyok között - felmentünk a kőlépcsőkön a Potalához. Minél magasabbra jutottunk, annál szebb lett a város alattunk. Innen nézve érvényesültek csak igazán a szép kertek és a villaszerű házak. Az út számtalan imamalom mellett vezetett el, amit a járókelők folyamatos mozgásban tartottak, aztán az egyik főkapun beléptünk a Potalába.

Különös, védőistenekkel telefestett falú sötét folyosók vezetnek az alsó emeleteken át egy udvarba. Óriási világítóaknák torkollanak ide, nyolc-tíz méter mélyek, és jelzik a falak roppant vastagságát. Ebből az udvarból meredek létrák vezetnek néhány emeletnyi magasba egy nyitott tetőre. Óvatosan kapaszkodunk fel egymás után, mindenki igyekszik halkabb lenni a másiknál, így az óriás szerzetes-katonáknak semmi okuk sincs, az ostorhasználatra. Fönt már sűrűn tolongó tömeg áll, mert újévkor mindenki folyamodhat az Élő Buddha személyes áldásáért.

A tetőn még több aranytetős kis épület van; ezek a Dalai Láma fogadóhelyiségei. Szerzetesekkel az élükön hosszú sorokban haladnak a hívők egy ajtó felé, ami előtt a szerzeteshivatalnokok éppen napi összejövetelüket tartják. Mi ketten rögtön a szerzetesek után következünk. Amikor a fogadóhelyiségbe lépünk, a nyakunkat nyújtogatjuk, hogy a sok fej fölött egy pillantást vethessünk az Élő Buddhára. És, méltóságát egy pillanatra feledve, ő is a nyakát nyújtogatja, hogy lássa azt a két idegent, akikről már annyit hallott. Buddha-tartásban, könnyedén előrehajolva ül egy drága brokátokkal borított trónuson. Órákig kell így az elvonuló hívőket fogadnia és megáldania. A trónszék lábánál pénzeszacskók és selyemtekercsek tömege hever, és száz meg száz fehér szalag. Tudjuk, hogy nem szabad szalagjainkat személyesen átnyújtani, egy apát veszi át azokat. Ahogy most előtte állunk, nem tudom megállni, hogy az etikett ellenére lopva egy pillantást ne vessek az arcára. Kíváncsi fiúmosoly ragyog derűs, szép arcán, és áldó kezével könnyedén megérinti a fejem, ahogyan azt a szerzetesekkel is teszi. Mindez nagyon gyorsan történik, és a következő pillanatban már a régens valamivel alacsonyabb trónszéke előtt állunk.

Kézrátevéssel ő is áldását adja ránk, aztán egy apát piros amulettszalagot akaszt a nyakunkba, és felkérnek, hogy a párnákon foglaljunk helyet. Rizst és teát szolgálnak fel, és mi a szokásoknak megfelelően néhány szemet az isteneknek szóló áldozatként a földre dobunk.

Nyugodt helyünkről most nagyszerűen megfigyelhetjük, mi történik körülöttünk. Ezrek vonulnak el a fiatal istenkirály előtt, hogy megkapják áldását. Alázatosan meghajolnak, nyelvüket kinyújtják: különös látvány! Senki sem meri a tekintetét fölemelni. Most egy könnyed érintés: egy selyembojt helyettesíti a kézrátevést, amelyben a szerzetesek és mi részesültünk. Követjük tekintetünkkel a hosszú menetet, ami még mindig árad befelé az ajtón: nincs itt senki, aki legalább egy kis ajándékot ne hozna magával. Aztán zarándokok érkeznek megrakott kísérők egész hadával. A kincstárnok minden ajándékot azonnal lajstromba vesz és ha az használható, a Potala háztartásába juttatja. A sok selyemszalagot később eladják, vagy a versenyeken a győztesek közt osztják szét. Csak a trónszék elé helyezett pénzeszacskók maradnak az istenkirály személyes tulajdonában. Ezek a Potala arany- és ezüstkamráiba kerülnek, ahol évszázadok óta hatalmas mennyiségű kincsek halmozódtak fel, és öröklődnek egyik inkarnációról a másikra.

De az ajándékoknál nagyobb csodálatot váltott ki belőlünk az az odaadás, ami ezeknek az embereknek az arcáról sugárzott. Sokuknak életük legnagyobb pillanata ez. Ezer meg ezer kilométeren át zarándokoltak ide, a porba vetették magukat és a térdükön csúsztak, némelyek hónapokig, sőt évekig úton voltak, éhséget és hideget szenvedtek el, hogy itt áldást kapjanak. Az az automatikus mozdulat egy selyembojttal csekély jutalomnak tűnt nekem ennyi odaadásért, és mégis mindegyikük csak úgy ragyog a boldogságtól, ha egy szerzetes-hivatalnok ezenkívül még egy vékony selyemszalagot is akaszt a nyakába. Ezt a szalagot egész életükön át őrzik, egy amulettszekrénykében vagy egy zacskóba varrva állandóan magukkal hordják, és hisznek abban, hogy minden bajtól megvédi őket. A szalag minősége a megajándékozott rangjához igazodik, de mindegyiken ott van a titokzatos három csomó. A csomózáshoz a szerzeteshivatalnokok készítik elő a szalagokat és csak a miniszterek és a legmagasabb rangú apátok szalagjait csomózza személyesen a Dalai Láma.

A nem túl nagy helyiségben, ami fényt és levegőt csak fölülről kap, nyomasztó a levegő. A vajlámpák szaga és a tömjénfüst fojtogató, és az emberekre olyan csend nehezedik, hogy csak a lépteiket lehet hallani.

Bár régi vágyunk volt látni az istenkirályt, és elég látnivaló volt itt mindenképpen, mégis föllélegeztünk, amikor véget ért a szertartás. Így van ezzel valószínűleg minden jelenlévő, kivéve az áldásra váró tömeget, mert a legmagasabb méltóságoknak órákon át állva kell az ünnepélyes aktuson részt venniük. Ez a tisztségükhöz tartozik, és különleges megtiszteltetésnek számít.

Mihelyst az utolsó látogató elhagyja a helyiséget, felemelkedik helyéről a Dalai Láma, és vele együtt az összes jelenlévő. Szolgáitól támogatva visszavonul, miközben mi tiszteletteljesen meghajolva maradunk. Távozáskor egy szerzetes-hivatalnok lép hozzánk, és mindegyikünknek egy vadonatúj százsangos bankjegyet nyújt át. „Gyalpo Rinpocse ki sörere”, mondja, „Ez a nemes király ajándéka!”

Meglepett bennünket ez a gesztus, annál is inkább, mert megtudtuk, hogy még senkit sem ajándékoztak meg ebben a formában. Jellemző Lhászára, hogy már az egész város tudott róla, mielőtt még bárkinek is elmondtuk volna. Évekig őriztük ezt a bankjegyet szerencsehozó talizmánként, és amikor Tibetet elhagytuk, el kellett ismernünk, hogy mint ilyen, bevált.

 

Megtekintjük a Potalát

 

A kihallgatás után a többi zarándokkal együtt felhasználtuk az alkalmat a Potala sok szent helyének megtekintésére.

A Potalát, a világ egyik legimpozánsabb építményét mai alakjában körülbelül háromszáz évvel ezelőtt az 5. Dalai Láma építtette. Előzőleg ugyanezen a helyen a tibeti királyok egy erődítménye állt, amit a mongolok a háborúk során leromboltak. Kemény robotmunkával férfiak és nők ezrei cipelték ide kilométernyi távolságokból a köveket, és ügyes kőfaragók minden technikai segédeszköz nélkül építették fel a sziklákból ezt a gigászi épületet. Veszélybe került a munka, amikor az 5. Dalai Láma hirtelen meghalt. Az akkori régens néhány bizalmasa segítségével eltitkolta Őszentsége halálát, mert ő maga sohasem élvezett volna elég tiszteletet ahhoz, hogy az alattvalókat erre a kemény robotra kényszerítse. Ezért egy ideig az istenkirály betegségéről beszéltek; aztán azt mondták, hogy a Dalai Láma lelkigyakorlatokba merült, és tíz évig fenntartották ezt a megtévesztést, amíg elkészült a palota. Ha ma látja az ember ezt a csodálatos palotát, meg tudja érteni, és meg tudja bocsátani ezt a csalást.

A Potala tetején megtaláltuk annak az uralkodónak a sírját is, akinek a palota a keletkezését köszönhette. Az 5. Dalai Láma maradványai egy csörtenben nyugszanak a többi istenkirály mellett. Hét ilyen síremlék áll ott, mindegyik előtt imádkozó szerzetesek ülnek, és tompa hangokat csalnak ki egy dobból. Ha az egyes sztupákhoz akar az ember eljutni, akkor meredek létrákon kell fölmásznia, ami a félhomály miatt nyaktörő vállalkozás. A legnagyobb sztupa a 13. Dalai Lámáé, több emeletnyi mélyen nyúlik be a Potalába. Úgy mondják, hogy több mint ezer kilogramm aranyat használtak fel arra, hogy ezt a tornyot aranylemezekkel borítsák. Drágakövek és gyöngyök vannak a vert arany díszítményeken, a hívők felbecsülhetetlen értékű ajándékai. Az egész pompa kissé túlzottnak hat, de jól tükrözi az ázsiaiak mentalitását.

A különböző templomcsarnokok után meglátogattuk még az épület nyugati szárnyát, ahol 250 szerzetes lakik. A Namgyetracang, így hívják, zegzugos, szűk és nagyon komor. De egy pillantás a kis ablakokon át mindenért kárpótol: nagyszerű a kilátás a Csagporira, és a tiszta vizű Kjicsura. A Sö házai olyan mélyen vannak, hogy az embernek nagyon ki kell hajolnia, hogy lássa őket. Milyen szép is innen fölülről Lhásza kocka alakú házaival és lapos tetőivel! A szűk utcák piszkát innen nem lehet látni.

Már útban vagyunk visszafelé, amikor egy lezárt kapu előtt haladunk el, ami feltűnik nekünk méreteivel. A garázshoz vezető ajtó ez, ami a 13. Dalai Láma autóit őrzi. Mégis eljutott ide a huszadik század! Ha nem is használják ma a kocsikat, pusztán a beszerzésük is a haladás utáni vágy kifejeződése volt. A konzervatív szerzetesek persze mindig erősebbek minden új eszménél, ezért Tibet ma is olyan mint évszázadokkal ezelőtt.

A keleti szárnyat a cedrungok iskolájával és a különböző hivatalokkal ezúttal nem látogattuk meg. Ebédre voltunk hivatalosak a legfelső kamaráshoz. Lakása, rangjának megfelelően, néhány emelettel lejjebb volt a Dalai Lámáénál. Több hivatalnok és apát lakik a Potalában, rangjának megfelelő színvonalú és fekvésű lakásban.

A következő években magam is többször laktam itt, ha barátoknál voltam látogatóban. Az élet ebben a papi várban egy középkori várkastély életére emlékeztet. Alig van tárgy, ami a mához tartozna. Esténként egy meghatározott órában a legfelső kincstárnok felügyeletével bezárják a kapukat, aztán az őrszemek olajmécseseikkel végigjárják az egész palotát, ellenőrzik, hogy rendben van-e minden, és a folyosókon visszhangzó kiáltásuk az egyetlen hang ebben a nyomasztó csendben. Az éjszakák hosszúak és nyugodtak, mert a Potalában korán lefekszenek. A város társas életével ellentétben itt nincsenek ünnepségek. A régi istenkirályok sztupái halotti légkört árasztanak, olyan komorak és ünnepélyesek, hogy az egész palota egyetlen nagy síremlékként hat. Megértettem, hogy az ifjú uralkodó boldog volt, ha a nyári kertjébe költözhetett. Ez a magányos gyerek, szülők és játszótársak nélkül, szomorú életet élhetett itt. Öreg tanítóival és apátjaival folytatott beszélgetésein kívül nem volt más szórakozása. Az egyetlen változatosságot fivérének, Lobszang Szamtennek ritka látogatásai jelentették, aki elhozta a szülői ház üdvözletét, és elmondta, hogy mi újság a városban.

A kamarásnál elfogyasztott ebéd után elhagytuk a palotát. Útközben lihegő vízhordókkal találkoztunk, akik fabödönökben cipelték fel a vizet Őszentsége konyhájába. Ez a víz egy bekerített forrásból fakad a Csagpori tövében, amihez csak az uralkodó szakácsainak van kulcsa. A nagy távolság ellenére sok ember hordta innen a vizet, mert a legjobbnak tartották az egész városban.

A Dalai Láma elefántját is, ami az egyetlen az országban, minden nap itt itatták. A nepáli maharadzsa ajándékozta ezt az Élő Buddhának, mert ott is sok hívő volt, aki inkarnációként tisztelte a Dalai Lámát. Sok nepáli lépett be Tibet kolostoraiba, és szentelte életét az egyháznak. Külön kis közösségeket alkottak a lámatestületeken belül, és nagyon intelligens tanulók voltak. Nepál tisztelete jeléül két elefántot küldött ajándékba a Dalai Lámának. Az egyik azonban nem bírta ki az utazást a Himaláján át, noha a csaknem ezer kilométeres utat minden kőtől megtisztították, hogy az állatoknak, amelyek most már az istenkirály tulajdonaiként „szent”-nek számítottak, megkönnyítsék az utazást. A túlélő elefántnak minden pihenőállomáson külön istállókat építettek. Amikor a „Langcsen Rinpocse” - ahogy az elefántot hívták - szerencsésen megérkezett Lhászába, nagy volt az öröm. Senki sem látott még ilyen óriási állatot. Külön házat kapott a Potala északi oldalán, és néha ott lépkedett ő is drága brokátokkal borítva a körmenetekben. Minden lovas nagy ívben kikerülte, mert a tibeti lovak megbokrosodtak, ha ezzel az ismeretlen óriással találkoztak a szűk utcákban.

Még az újévi ünnepségek alatt egy gyászeset történt: meghalt a fiatal istenkirály apja. Amikor megbetegedett, minden elképzelhetőt megtettek érte. A szerzetesek és az orvosok még egy bábut is készítettek, amibe a betegségét belevarázsolták, és azt a folyónál szertartásosan elégették. A betegség elűzésének ez a módja a bön vallás maradványa és gyakran alkalmazzák, de ez sem tudta az apa életét megmenteni. Én többre becsültem volna, ha elhívják az angol orvost, de a Dalai Láma házának mindig példát kell mutatnia, és kritikus helyzetekben nem térhet el a hagyományoktól.

A holttestet, szokás szerint, az erre a célra a városon kívül kijelölt szent helyre vitték, ott feldarabolták, és átengedték a madaraknak. A mi fogalmaink szerinti gyászt Tibetben nem ismerik. Az elválás fölötti fájdalmat egy mielőbbi újjászületés gondolatával győzik le, így a halál egy buddhista számára nem tragikus esemény. Vajmécseseket égetnek negyvenkilenc napig, aztán megtartják a szokásos szertartást az elhunyt házában, és többé nem beszélnek az esetről. Az özvegyasszonyok és özvegyemberek egy idő múlva újra házasodhatnak és az élet a megszokott mederben folyik tovább.

 

A szerai szerzetesek összeesküvése

 

Az 1947-es esztendő polgárháborúval lepte meg Lhászát. A korábbi régens, Reting Rinpocse, bár annak idején önként mondott le, úgy látszik, újra hatalmat akart, mert hívei kormányra akarták juttatni. Egy bombamerényletnek kellett volna a puccsot elindítania. A bombát egy ismeretlen ajándékaként egy magas rangú szerzetes-hivatalnok házában adták le, de mielőtt még átadták volna a csomagot a régensnek, felrobbant a pokolgép. Szerencsére senki sem vesztette életét. A félresikerült merénylet révén leleplezték az összeesküvést, és az erélyes Tagtra Rinpocse gyorsan és határozottan cselekedett. A kormány egyik miniszterének a vezetésével sereg vonult a Retingkolostorhoz, és letartóztatta az egykori régenst. De a szerai kolostor szerzetesei fellázadtak a kormány intézkedése ellen, és a városban kitört a pánik. A kereskedők eltorlaszolták az üzleteket, és biztonságba helyezték áruikat. A nepáliak visszahúzódtak diplomáciai képviseletük épületébe, ami nemsokára egy kincstárhoz hasonlított, mert sokan odavitték minden értéküket. A nemesek bezárták házaikat, és felfegyverezték a szolgákat. A városban kihirdették a rendkívüli állapotot.

Aufschnaiter látta a csapatokat a Retingkolostorba vonulni, és vidéki házából sietve visszatért a városba. Együtt szerveztük meg a Carong-ház védelmét.

Az emberek a kormányválságnál is jobban féltek attól, hogy a szerai kolostor több ezer szerzetese fosztogatva betör a városba. Nem kevesebb gyanakvással fogadták a felfegyverzett kormánycsapatokat, akiknek a fosztogatásától szintén tartottak. Nem először történt volna ilyesmi Lhászában...

Feszült érdeklődéssel várták az elfogott Reting Rinpocse városbahozatalát. Őt azonban titokban már előbb a Potalába hozták. A fellázadt szerzetesek félrevezetésére folyamodtak ehhez a cselhez, mert tudták, hogy szabadítási akciót terveznek. Abban a pillanatban, amikor a vezérüket elfogták, tulajdonképpen már vesztesek voltak, de fanatizmusukban nem adták meg magukat, és vad lövöldözés kezdődött. Csak amikor a kormány néhány nap múlva Szera kolostorvárosát tarackokkal lövette, és néhány ház is rombadőlt, tört meg az ellenállás. A hadseregnek sikerült a szerzeteseket legyőznie, és lassan visszatért a városba a nyugalom.

Hetekig tartottak még a vétkesek perei, és mindennaposak voltak a kiutasítások és a korbácsolások.

Még fütyültek a golyók a város fölött, amikor futótűzként terjedt el a lázadó régens halálhíre. Sok mindent suttogtak halálának körülményeiről. Sokan politikai gyilkosságra gondoltak, de a legtöbb embernek az volt a feltevése, hogy koncentráló ereje és erős akarata segítségével sikerült a túlvilágra juttatnia magát. Egyszerre tele lett a város a legképtelenebb híresztelésekkel a neki tulajdonított csodatettekről, és emberfeletti képességeiről.

A kormány tartózkodott minden állásfoglalástól. Valószínűleg csak kevesen tudták, mi történt valójában. A fellázadt régensnek még uralkodása idejéből sok ellensége volt. Egy lázadó miniszternek például kiszúratta a szemét. Lehet, hogy ezért most bosszút álltak. Mint politikai válságoknál mindig, az ártatlanoknak is bűnhődniük kellett, és Reting híveit elbocsátották az állásukból. Pártjának egyik vezére öngyilkosságot követett el, de ez volt az egyetlen ilyen eset, amiről ittlétem alatt hallottam. Az öngyilkosság itt ellentmond a vallási nézeteknek, és csak a végképpen elkeseredett emberek választják ezt a kiutat. A kormány ezt az embert sem sújtotta volna halálbüntetéssel - Szera lövetése is nehéz elhatározás volt -, de ő valószínűleg a testcsonkítástól félt, és el akarta kerülni ezt a sorsot.

Mivel a börtönök megteltek, a nemeseknek kellett a vétkesek elhelyezéséről és fogvatartásáról gondoskodni, így csaknem minden házban lehetett egy vasravert elítélttel találkozni. Csak a Dalai Láma hivatalos hatalomátvétele napján kegyelmeztek meg a politikai- és a köztörvényes bűnözőknek.

A szerai kolostor szerzetesei nagyrészt Kínába menekültek, hiszen gyakran van a kínaiak a keze a dologban, ha Tibetben lázadásokra kerül sor.

A kormány a felkelők minden birtokát elkobozta, és nyilvánosan elárverezte. Reting Rinpocse házait és pavilonjait lerombolták, gyümölcsfáit más kertekbe ültették át. A kolostort a katonák teljesen kifosztották, és aranykelyhek, brokátok és más értékes holmik tűntek fel a bazárokban még hetek múlva is.

A Reting Rinpocse vagyonának eladásából több millió rúpia folyt be a kormány kincstárába. A több száz rakomány angol gyapjúszövet, a nyolcszáz selyem- és brokátruha csak töredéke volt a vagyonnak, és azt bizonyította, milyen gazdaggá válhat valaki Tibetben. Reting Rinpocse a népből származott, és karrierjét akkor kezdte, amikor még kisfiú korában inkarnációként ismerték fel.

 

Buddha-ünnepek

 

Örültem, amikor a zavargások véget értek, és az élet lassan visszatért a normális kerékvágásba a városban. A tibeti év negyedik hónapja, ami Buddha születése és halála hónapjaként szentnek számít, vallási ünnepségeivel feledtette a lázadás emlékét.

Zarándokok ezrei jönnek ilyenkor Lhászába, a Lingkhor fényes körmenetek színhelye, és a hívők testükkel mérik végig a körút nyolc kilométerét. Olykor tizenegy nap is kell ehhez, és átlag ötszázszor vetik le magukat a poros útra vagy a Csagpori sziklás ösvényeire a zarándokok. Az „Om mani padme hum” van valamennyi zarándok ajkán, akik állásra és rangra való tekintet nélkül együtt imádkoznak. A Dalai Láma nővére ott térdel a nomád asszony mellett, és ha a ruhájuk különböző is, az áhítat ugyanaz. Csak ha az aznapi mantrákat elmondták, mutatkozik meg újra a nagy különbség. A nemest már várja egy szolga lovakkal és bőséges vacsorával. A nomád asszony szorosabbra húzza magán a köpenyét, és az út szélén keres magának hálóhelyet, hogy másnap reggel korán kezdhessen. Zarándokútjukat ugyanazon a helyen folytatják, ahol az előző nap abbahagyták. Vannak, akik testükkel mérik végig a Lingkhort, hogy sohase legyenek kénytelenek tekintetüket a szent városról elfordítani. A zarándokok között nem egy „hivatásos” is akad, akik a jómódúak helyett magukra vállalják a gyakorlatokat, és ebből élnek. Annyit „keresnek”, hogy évente egyszer nagyobb ajándékot tudnak adni valamelyik kolostornak.

Ismertem egy öregembert, aki negyven év óta minden nap végigkúszott a Lingkhoron, és a Szera kolostorban bőkezűségéről volt ismeretes. Sok gazdag nemes volt az ügyfele és különös módszert követett: megvasalt fakesztyűkkel és egy óriási bőrköténnyel szerelkezett fel, valósággal odadobta magát az útra és ezt a lendületet használta fel arra, hogy minél messzebbre jusson előre.

A negyedik hónap 15-én, Buddha halála napján, csúcsforgalom van a Lingkhoron. Számtalan sátor szegélyezi az utat, a kolduló nomádok igyekeznek jó helyeket elfoglalni. Napkeltekor elkezdődik az előkelőségek körmenete: végigvonul a körúton a kormány valamennyi tagja a Dalai Láma és a régens kivételével. Imádkozva haladnak el lassan a nézők sorfala előtt. Szolgák követik őket nehéz zsákokkal, és rézpénzeket osztanak szét a tömegben. Senki sem távozik üres kézzel a koldusok közül. De nemcsak a rászoruló szegények, hanem a földmunkások és a kézművesek is a kezüket nyújtogatják. A körülbelül ötezer alamizsnában részesülő közül senki sem szégyenkezik emiatt. Ez az ajándékozás egész nap tart, és a nepáliak, a mohamedánok és a kínaiak is adnak ajándékokat a rászorulóknak. Campát és különböző élelmiszereket is osztanak szét az emberek között.

Örömét lelné ilyenkor egy etnológus, hiszen Tibet lakosságának teljes keresztmetszetét megmutatja ez a nap. De láthatóvá válik az az óriási különbség is, ami az arisztokráciát, az egyetlen vagyonos osztályt a néptől elválasztja.

Az ilyen ünnepségeken általában az ügyes emberek minden elképzelhető lehetőséget felhasználnak, hogy kereshessenek. Egy ember táblákra festett tarka képeket akasztott egy kert kerítésére, és monoton hangon énekelte a hozzá tartozó történetet. Tolongva állta körül a tömeg, és hallgatta. Egy Keszar nevű hősről szólt a történet, aki puszta kézzel ezer ellenséget leterített. Amikor vége a darabnak, mindenki leteszi a maga garasát. Kicserélődnek a hallgatók, és az énekes elölről kezdi megint, vagy egy új mondát vesz elő Tibet múltjából.

Mások azzal keresnek pénzt, hogy imákat vésnek kövekre. A hívők szívesen veszik meg az ilyen köveket, és leteszik őket a „mani-falakra”. Ezek a falsávok megtalálhatók egész Tibetben, sok közülük több száz éves már. Gyakran imamalmok, és kegyes feliratokkal televésett palatáblák vannak a falakba építve. Ha útközben egy ilyen falhoz érünk, jobbkéz felől kell elhaladni mellette, csak a bön vallás hívei mennek az ellenkező irányban. Körülbelül az a jelentőségük, mint nálunk egy útszéli keresztnek vagy egy szentképnek. Néha egy-egy gazdag ember új mani-falat építtet, hogy ezzel is jobb újjászületést biztosítson magának.

Ebben a szent hónapban szigorúan tilos állatot levágni. Friss hús tehát nincs, és így estélyek sincsenek. Szünetel minden társasági élet, hiszen mégsem tételezheti fel senki a vendégeiről, hogy egyszerű vacsorával is beérnék.

De a nép megtalálja a maga mulatságát. A nap vidám része a Potala északi lejtőjén zajlik. Egy nagy tó van ott, amelynek közepén egy kis szigeten a Kígyótemplom áll. Kedvelt szórakozás csekély összegért a szigetre jakbőrcsónakon átvitetni magukat, ott letáborozni a fűben, piknikezni és élvezni a napot.

Amikor véget ér a szent hónap, elkezdődnek újra a nagy estélyek. Nyáron ezek napokig, sőt hetekig tartanak a kertekben vagy a folyóparton, és az úri társaság lakomákkal, tánccal és játékkal tölti az idejét. Gyakran csodálkoztam azon, hogy a nemesek nem unnak bele az állandó ünnepségekbe és vendégeskedésekbe.

Az első kormánymegbízások

 

Ősszel megbízást kaptunk a kormánytól egy pontos várostérkép elkészítésére. Aufschnaiter félbeszakította munkáját a város szélén, és együtt kezdtük el a felméréseket. Első ízben történt, hogy a kormány felmérette a várost, mert eddig még nem volt térkép Lhászáról. Indiai titkosügynökök hoztak ugyan haza a múlt században vázlatokat, de ezeket emlékezetből rajzolták, és pontatlanok voltak. Most hasznát vettük Carong teodolitjának és mérőszalagjainkkal a szent város minden zugába eljutottunk. Csak a kora reggeli órákban dolgozhattunk, mert ha megindult az élet az utcán, azonnal körülvett bennünket a kíváncsiak hada. A kormány már két rendőrt osztott be mellénk, mert egyedül nem bírtunk a kíváncsiskodókkal. De még így is érdekesnek találták Aufschnaiter mérőeszközeit. Nem volt túl nagy élvezet a csípős reggeli hidegben a sárban mászkálni, és eltelt az egész tél az adatgyűjtéssel. Még a háztetőkre is felmásztunk, hogy Aufschnaiter berajzolhassa a házakat, és én több mint ezer háznevet gyűjtöttem össze, valamennyit eredeti írásban. Amikor a Dalai Láma és a fontosabb hivatalok részére elkészültek a másolatok, új játék jött divatba Lhászában: olvasni tanulták a térképet, és roppant mulatságosnak találták megkeresni rajta a saját házukat.

Már akkor tervezte a kormány a város csatornázását, és a villanyvezetékek lefektetését. Ezzel is bennünket akartak megbízni. Nem voltunk jártasak az ilyen műszaki munkákban, de barátom agrármérnöki tanulmányai révén kitűnő matematikus volt, a speciális kérdésekben pedig a témába vágó kézikönyvekből merítettünk ötletet. Aufschnaiter már ebben az évben rendes havi fizetést kapott a kormánytól rúpiában, engem 1948 elején szerződtettek fix állásba. Ma is büszke vagyok még arra a fizetési jegyzékre, amit akkor kaptam.

Néhány hónappal a Dalai Lámánál történt kihallgatás után az éjszaka közepén a Norbulingkába hívtak. A Kjicsu áradása veszélyeztette a nyári palotát! Félelmetes gyorsasággal lesz a monszun idején a szelíd folyóból erős sodrású, helyenként csaknem két kilométer széles folyam! Amikor kiérkeztem, már átáztak a régi gátak, és az esőben zseblámpák fényénél dolgoztak az erősítésén a testőrség katonái. Sikerült a régit annyira megerősítenünk, hogy reggelig kitartott. Másnap felvásároltattam az összes jutazsákot, amit a bazárban kapni lehetett és agyaggal és gyeptéglákkal töltettem meg őket. Ötszáz kuli és katona dolgozott szokatlan iramban, így sikerült elkészülnünk, mielőtt a régi gát átszakadt volna.

Egyidejűleg elhívatták Kadongból az időorákulumot is, aki ezekben a napokban szomszédom volt Norbulingkában. De jó volt, hogy nem bízták magukat egyedül az orákulumra, hanem több száz embert is munkába állítottak. Amikor az utolsó kapavágásokat tettük a töltésen, önkívületi állapotban odatámolygott a vízhez az orákulum és elvégezte táncát. Még ugyanaznap elállt az eső, az árhullám leapadt, és mindketten dicséretet kaptunk a Dalai Lámától.

Később megkérdezték tőlem, nem tudnék-e tenni valamit, ami egyszer s mindenkorra véget vetne az áradásoknak, melyek évente fenyegették a nyári palotát. Azonnal vállalkoztam rá, mert úgy éreztem, hogy Aufschnaiter segítségével sikerül szakszerű folyószabályozást végezni. A tibetiek mindig merőleges falú gátakat építettek, és láttam már, hogy ez a legnagyobb baj.

Így 1948-ban már kora tavasszal hozzáláttunk a munkához, mert a monszun idejére kész akartam lenni. Ötszáz katonát és ezer kulit kaptam, és ez egészen ritka dolog volt. Még egy nagy újítás volt ennél a gátépítésnél: sikerült a kormányt meggyőznöm arról, hogy gyorsabban menne a munka, ha nem kívánnának robotmunkát. Elértem, hogy minden munkás naponta megkapja a bérét, és így mindig vidám hangulat volt az építkezésen. Persze nem lehetett európai mértékkel mérni a teljesítményüket. Egy ásón gyakran három munkás is lógott: az egyik vezette, a másik kettő meg a kötelet húzta, mely az ásó nyelére volt erősítve. Az itteni emberek testi ereje kisebb, mint a mi munkásainké, és mindig megbámultak, ha türelmetlen lettem, és magam nyúltam az ásó után. És hányszor volt munkamegszakítás! Hangos felkiáltással gilisztát fedezett fel valamelyikük az ásón: ledobtak mindent, és szaladtak gilisztát menteni.

Sok nő is dolgozott a gátépítésen, akik erőben egyáltalán nem maradtak el a férfiak mögött. Egész nap cipelték a földdel telt kosarakat a hátukon, és énekelték monoton dalaikat, hogy ritmust tartsanak. A katonák, mint mindenütt a világon, itt is a nagy szoknyavadászok, és szünet nélkül röpködtek a pajkos megjegyzések. A nők száma gyakran nagyobb az építkezéseken, mint a férfiaké. Előfordult, hogy Aufschnaiter háromszáz tibeti nőt foglalkoztatott egy maroknyi férfi mellett. Érezhető mégiscsak, hogy a férfiak egyötöde kolostorokban él.

Az emberek gyenge teljesítőképessége bizonyára a szerény táplálkozás következménye. Campa, vajas tea, néhány retek vagy paprika, ez minden fő táplálékuk. Egész nap rotyognak az üstök a vajas teával az építkezéseken, mindenki megkapja a megszabott adagot, és délben is leves van. Mindig csodálkoztam, hogy a munkások mégis milyen elégedettek és vidámak voltak. De megszokták már ezt, a hús drága, és otthon is csak ritkán kerül a fazékba.

Katonáim és kulijaim mellett volt még negyven jakbőrcsónakom is. A ladikosok is a kevésbé megbecsült hivatásúakhoz tartoznak, mert nekik is, mint a bőrmunkásoknak, állati bőrökkel van dolguk, és ezzel vétenek Buddha tanai ellen. Megmaradt az emlékezetemben egy drasztikus példája annak, hogyan bánnak velük.

Egyszer egy Dalai Láma útban a Szamje kolostor felé egy olyan hágót használt, amin a ladikosoknak is állandóan át kellett kelniük a folyóhoz menet. A hágón át vezető út azonban az istenkirállyal való érintkezés folytán szentté vált, így egyetlen ladikosnak sem volt szabad többé rálépnie. Ettől kezdve csónakjukkal a hátukon egy sokkal magasabb és nehezebb utat kellett használniuk. A csónakok több mint száz kilót nyomnak, a hágók általában ötezer méternél magasabbak! Mindig megrendültem, ha embereim csónakjukkal a hátukon elmentek mellettem, mert ezeket a ladikosokat juttatták eszembe.

Annak a negyven csónakosnak, aki a gátépítésen dolgozott, gránitköveket kellett hoznia egy kőbányából. Nem volt könnyű feladat. Deszkákkal kellett megerősíteni a csónakokat, hogy elbírják a köveket. A ladikosok a legerősebb emberek közé tartoznak az országban, és munkájukat meg is fizetik. Nem olyan alázatosak, mint ahogy azt egy kevésbé megbecsült osztálytól elvárná az ember, külön céhet alkotnak, és erre büszkék is.

A véletlen szeszélye úgy hozta, hogy a tradüni „magas rangú bönpo” volt az egyik munkatársam. Ő fizette ki este a béreket a munkásaimnak. Kölcsönösen örültünk egymásnak, és gyakran beszélgettünk a régi, számomra oly keserves időkről. Ma már tudtam nevetni rajta. Ő akkor ellenőrzőkörúton volt húsz szolgával, és nagyon barátságos és jóindulatú volt velünk. Ki gondolta volna, hogy egyszer egymás mellett fogunk dolgozni, és én fogom a „vezető állást” betölteni! Fel sem fogtam, hogy négy esztendő telt már el azóta. Gyakran azon kaptam magam, hogy már öntudatlanul is úgy viselkedek, mint a tibetiek.

Mivel munkám Őszentsége kertjének a védelmét szolgálta, a legmagasabb rangú szerzetesek voltak a feljebbvalóim, és a kormány is érdeklődött a munkám iránt. Többször is kilovagolt az egész kormány titkárokkal és szolgákkal az építkezésre, és mindkettőnket selyemszalagokkal és pénzzel ajándékoztak meg. A munkások is kaptak pénzajándékot, és a nap hátralevő részére ilyenkor szabadnapot adtak.

Júniusban készen volt a gát. Éppen jókor, mert nemsokára megjöttek az első árhullámok. Ebben az esztendőben különösen magas volt a vízszint, de a gát kitartott. Az árterületet aztán fűzfákkal ültették be, és így a nyári kert környéke is megszépült.

 

Munkák és ünnepségek a Drágakőkertben

 

Amíg a Drágakőkertben dolgoztam, gyakran hívtak meg magas rangú szerzetes-hivatalnokok vacsorára és éjjeli szállásra. Bizonyára én voltam az első európai, aki a Potalában és az istenkirály nyaralójában lakhatott. Megcsodáltam a park szép ültetvényeit, az ország minden tájáról összegyűjtött lomb- és tűlevelű fákat, a remek almákat, körtéket és őszibarackokat, melyek a Dalai Láma asztalára kerültek. Kertészek egész serege ápolta a virágágyakat, a fákat, a kerti utakat; és a nagyobb munkákba a testőrség katonáit is bevonták. A parkot nagy fal veszi körül, de minden látogató számára hozzáférhető. A kapuknál ugyan testőrök állnak, de ők csak arra vigyáznak, hogy a látogatók tibeti ruhában legyenek. Egyetlen európai kalapot vagy cipőt sem engednek be a parkba, és ebben csak nálam tettek kivételt. Amikor azonban elérkezett a kerti ünnepség ideje, nekem is alkalmazkodnom kellett a szokásokhoz, és ugyancsak izzadtam a nyári hőségben a prémszegélyű kalap alatt. A gárdisták a kapuban minden nemesnek a negyedik rangfokozattól fölfelé fegyverrel tisztelegnek, és nekem is megadták ezt a tiszteletet.

A park közepén újra egy magas, sárga falba ütközik az ember, ami az Élő Buddha magánkertjét veszi körül. Csak két kapu vezet be, ezeket szigorúan őrzik a katonák, és egyedül az apátoknak, az ifjú isten személyes gondozóinak szabad bemenniük. Arany templomtetők csillognak a lombokon át, és egyedül a szelíd pávák kiáltásait hallani. Senki sem tudja, mi játszódik le ebben a legbelső szentélyben, ahová még a kormány minisztereinek sem szabad belépniük.

Ez a fal is sok zarándok úti célja. Egy ösvény vezeti az imádkozókat az óramutató irányában a fal körül. Kis szakaszonként kutyaházak vannak a fal mellett, és nagy, hosszú szőrű lakói vadul vicsorognak, ha valaki túlságosan közel találna jönni. A jakszőr pórázok ugyan erősen tartanak, de a rekedt kutyaugatás mégiscsak ijesztő a békének ebben a világában.

Egész Lhásza örül nyaranta a nagy szabadtéri színháznak, ami e belső kert előtt egy nagy kőemelvényen tartja előadásait. Idetódul mindenki, és aki nem talál helyet az emelvény közelében, az leheveredik a park fáinak árnyékában. Hét napig játszanak napkeltétől napnyugtáig a különböző színészcsoportok. Minden szereplő férfi, és csak vallásos témákat dolgoznak fel. A színészek a nép köréből állnak össze mindenféle szakmából, és az előadások után újra visszatérnek az eredeti foglalkozásukhoz. Csak kevesen tesznek szert akkora hírnévre, hogy a művészetükből meg tudnak élni.

Minden évben ugyanazokat a drámákat mutatják be. Recitálva éneklik a szerepeket, dobok és cintányérok alkotják a zenekart. A zene mindenekelőtt arra szolgál, hogy megadja a táncbetétek ütemét. Csak a komikusok szakítják meg a zenés előadást, ők csak elmondják a szerepüket. A szép és értékes jelmezek a kormány tulajdonában vannak, és a nyári kertben őrzik őket.

A hét csoport egyike, a Gyumalungma, a paródiáiról híres. Ez volt az egyetlen, amin én is jól mulattam, és mindig megcsodáltam őszinteségüket. A nép humorát és egészséges erejét bizonyítja, hogy saját gyengéit, sőt az egyháza intézményeit is képes kigúnyolni, és szívből tud kacagni ezen. Egy orákulum lép például a nézők viharos hahotázása közben a színpadra, és tánccal és ájulásokkal előadja az önkívületi állapotot. Vagy szerzetesnőnek öltözött férfiak lépnek fel, és utánozzák a pénzért imádkozó asszonyok színlelt áhítatát. Ha aztán még szerzetesek is állnak a rivalda elé, és kokettálni kezdenek a szerzetesnőkkel, vége-hossza nincs a nevetésnek. Még a legkomolyabb szerzeteseknek is kicsordul a könnyük, úgy nevetnek.

A Dalai Láma is megnézi ezeket a játékokat. Egy függöny mögé rejtőzve ül a kerti ház első emeletén, ami ugyan a sárga falon belül fekszik, de homlokzatával a színpad felé néz. A hivatalnoki kar rangsor szerint elrendezve, sátrakban ül az emelvény két oldalán. Délben, a közös ebédhez menet, amit a Dalai Láma konyhája szolgáltat, az egész hivatalnoki kar elvonul uralkodója ablaka előtt. Utána kölcsönösen meghívják egymást, és tovább ünnepelnek. Közben a szabadtéri színpadon egymás után pereg szünet nélkül egyik jelenet a másik után, és sok olyan néző van, aki nem tágít a helyéről, végig tátott szájjal bámulja a játékot.

A Lhászában fellelhető összes katonai egység felvonulása nyitja meg és zárja le a játékokat minden nap. Zenekarokkal vonulnak át a kerten, és fegyverrel tisztelegnek Lámaország királyának. Este ez a jeladás a színészek jutalmazására. Fehér szalagok tömegével halmozzák el őket, amikbe pénzt kötöztek. Rakományszámra hozzák az uralkodó éléstárából a campát, vajat és teát, és a Dalai Láma képviselője minden színésznek fehér szalagot és pénzesborítékot nyújt át.

Amikor a nyári kertben véget érnek az ünnepségek, a kolostorok és a gazdag nemesek hívják meg a színészeket előadásokat tartani.

 

Saját lakás - összkomforttal

 

Ebben az esztendőben személyes életemben jóra fordult minden. A magam ura lettem. Ehhez mindenekelőtt egy lakás kellett, ahol függetlenül élhettem. Sohasem felejtettem el, milyen nagy hálával tartozom Carongnak, hogy megnyitotta előttem a házát, és segített nekem mindenben. Amióta pénzt kerestem lakbért is fizettem neki. Az utóbbi időben gyakran kaptam ideiglenesen vidékre helyezett nemesektől olyan ajánlatot, hogy vegyem át a házukat, kertjüket és szolgáik egy részét. Ez nagyon csábító volt, és most már meg is engedhettem magamnak, hogy saját háztartást vezessek!

Végülis Szurkang külügyminiszter egyik házát választottam, mert az a város legmodernebb épületei közé tartozott. Masszív falai voltak, tele volt ablakokkal, de túl sok szobája volt. Ezért néhányat kiválasztottam magamnak, és a többit lezárattam. Az a szoba, ahova a legszebben sütött be a reggeli nap, lett a hálószobám. Az ágy mellé tettem a rádiót, a falakra képeket akasztottam egy svájci alpesi naptárból, ami valamilyen úton-módon eljutott Lhászába. A szép faragású, festett szekrények és ládák olyanok voltak, mint a mi parasztbútoraink, így örömmel rendeztem be velük a lakást. A szobák padlója kőből volt, és a szolgám büszke volt rá, ha tükörfényesen csillogott. Gyertyaviasszal eresztette be, és minden reggel gyapjúpapucsban táncolt keresztül-kasul a helyiségeken, hogy kifényesítse. Tarka szőnyegek hevertek mindenütt. A szobák mennyezeteit itt általában oszlopok tartják, ezért a szőnyegek elég kicsik. Híres szőnyegszövők vannak, akik eljönnek a nemesi házakba, és a helyszínen készítenek el a kívánt méretben minden szőnyeget. A földön ülnek, egy fakeret van előttük, és kézzel csomózzák a tarka, kézzel szőtt fonalakat. Sárkányok, pávák és virágok alkotják a klasszikus mintákat. A szőnyegek egész nemzedékeket élnek túl, anyaguk hihetetlenül tartós, és a Bhutánból hozott fakérgekből, zöld dióhéjakból és növénykivonatokból előállított színek sokáig frissek maradnak.

Lakószobámba egy íróasztalt és egy nagy rajztáblát is csináltattam. Amilyen ügyesek voltak az asztalosok a hagyományos bútorok és faragványok készítésében, olyan tehetetleneknek bizonyultak, mihelyst valami újat kellett alkotniuk.

Lakószobámban egy házioltár is volt, amit a szolgám különös odaadással gondozott. Naponta friss vízzel töltötte meg a csészéket, és a vajmécses lángocskája sohasem aludt ki.

Némi fejtörést okozott a zuhanyozó kialakítása. Végül egy nagy benzinkannából összebarkácsoltam egy tartályt, vízrózsával szereltem fel, és felakasztottam a hálószobám melletti helyiségben. Mivel kőpadló volt, könnyen lehetett lefolyót kialakítani: egyszerűen lyukat fúrtam a ház falába, ami a cement nélküli építkezés miatt nem ütközött semmiféle nehézségbe. Ez a kezdetleges fürdőberendezés nagy hatással volt a barátaimra, mert ők a legjobb esetben is csak egy kis ónkádban vagy a hideg folyóban fürödtek. Házam kőfallal szegélyezett lapos teteje ideális napozó lett volna. Ezt azonban itt nem ismerik, és nem is értik. Senki sem akar lebarnulni, és csodálkoznak a nyugati képeslapokban megjelenő képeken, amik napozó embereket mutatnak.

Mint minden háztetőn, az enyémen is minden sarokban egy imazászlórúd volt. Az egyikhez mindjárt odaerősítettem a rádióantennámat. Egy kovácsoltvas füstölőtartó és egyéb „szerencséthozó” építmény is hozzátartozik minden házhoz, és én gondosan ügyeltem arra, hogy nálam is így legyen, és a honi szokások közül egyet se sértsek meg.

A ház nemsokára igazi otthonom lett, és mindig örültem, ha a munkámból vagy a látogatásokról hazatértem. Forró vízzel és teával várt ilyenkor rám a szolgám, Nyima, „a nap”, és tiszta, nyugodt és kényelmes volt minden. Csak az egyedüllétem megőrzése volt egy kicsit nehéz, mert itt az a szokás, hogy a szolgák hallótávolságban maradnak és időnként hívatlanul belépnek teát tölteni. Bár Nyima igyekezett tiszteletben tartani kívánságaimat. Nagyon ragaszkodó volt, gyakran előfordult, hogy késő este a vendéglátóim kapujában várt, mert attól félt, hogy hazamenet megtámadhatnak. Revolverrel és karddal fegyverkezett fel, és készen állt arra is, hogy az életét kockáztassa értem. Ez a ragaszkodás mindig meghatott.

Felesége és a gyermekei is ott laktak, és ezeknél az egyszerű embereknél is láttam, milyen nagy a gyerekek iránti szeretet a tibetiekben. És ha beteg lett valamelyik, nem sajnáltak semmi költséget, hogy elhívassák a legjobb lámát.

Magam is megtettem mindent azért, hogy egészségesek legyenek a szolgáim. Az indiai külügyi missziónál beoltathattam és kezeltethettem őket, de mindig figyelnem kellett rájuk, mert a felnőtt tibetiek általában nem figyelnek a betegségekre.

Személyes szolgámon kívül, a kormány még egy katonát és egy lóápolót is adott mellém. Amióta a Norbulingkában dolgoztam, használhattam a Dalai Láma istállójának egyik lovát is. Eredetileg úgy volt, hogy minden nap másikat kapok, mert az istállómesternek szigorúan ügyelnie kellett arra, hogy egyik ló se legyen túlságosan igénybevéve. Azonnal elbocsátották volna, ha valamelyik állat lefogyott volna. Nekem ez az állandó változás nagyon kellemetlen volt. A lovak csak a Norbulingka szép legelőit ismerték, és a szűk utcákban a város forgatagában minden csekélységtől megbokrosodtak. Végül elértem, hogy egy hétig használhassak egy lovat, és csak három kijelölt ló volt váltásra, így kölcsönösen megszokhattuk egymást. A lovak szerszáma sárga volt, mint minden, ami a Dalai Láma tulajdonában volt. Így elméletileg fellovagolhattam volna egészen a Potalába, vagy körüllovagolhattam volna a Barkoron akkor is, amikor ez még a minisztereknek is tilos volt.

Az istálló, a konyha és a személyzeti lakások melléképületekben voltak a kertben, amit magas fal vett körül. Különös szeretettel gondoztam ezt a kertet. Sok zöldség- és virágágyást alakítottam ki, és a szép füvön elég hely maradt még a kézilabda- és a krikettpályának is. Egy pingpongasztalt is felállítottam, mert Tibetben nagyon szeretik ezt a játékot. Egy kis üvegházban zöldségpalántákat neveltem, így már kora tavasszal volt salátám. Minden látogatónak megmutattam ágyásaimat, mert nagyon büszke voltam a munkámra. Hasznosítottam Mr. Richardson tapasztalatait, és minden reggelem és minden estém a kertben töltöttem. Már az első évben remek paradicsomom, kelvirágom, salátám és káposztám volt. Csak ámultam, milyen hatalmasra nőtt itt minden, anélkül, hogy vesztett volna a zamatából. A recept tulajdonképpen egyszerű volt: csak arról kellett gondoskodni, hogy a gyökerek mindig elegendő nedvességet kapjanak; a száraz levegő és a féltrópusi nap aztán olyan melegházi légkört teremtett, amiben remekül fejlődött minden. Az öntözés persze nem volt egyszerű, mivel nem volt vízvezeték. Úgy kellett az ágyásokat kialakítani, hogy egy kis vízerecskét lehessen rajtuk keresztülvezetni. Két asszony segített nekem állandóan a kerti munkákban, különösen a gyomlálásban, mert persze a gyom is buján nőtt. De a munka eredménye minden fáradságot megért: tizenhat négyzetméternyi területen kétszáz kiló paradicsom termett, némelyek a fél kilós súlyt is elérték. Hasonló volt a helyzet a többi zöldségnél is. Nincs Európának az a zöldsége, ami ne fejlődne itt szépen, noha igen rövid a nyár.

 

Tibetet is eléri a világpolitika

 

De a tibeti fővárost is elérte a világpolitika. Kínában egyre nagyobb méreteket öltött a polgárháború, és attól féltek, hogy a Lhászában letelepedett kínaiak közt is zavargások törnek ki. A kormány, meg akarván mutatni, hogy Tibet független a kínai politikától, egy szép napon elhatározta Kína képviselőinek a kiutasítását. Ez körülbelül száz embert érintett. A kiutasítási parancs ellen nem volt fellebbezés.

Ravaszul azt az órát használták fel erre, amikor a kínai rádió vezetője éppen teniszezett, és megszállták az adóállomását. Mire a kiutasítási parancsról tudomást szerzett, már nem volt lehetősége kormányával érintkezésbe lépni. Tizennégy napra lepecsételték a város posta- és távirdahivatalát is, és a világban már akkor elterjedt a hír, hogy Lhászában újabb polgárháború tört ki.

Erről azonban szó sem volt. Az országból kiutasított kínaiakat választékos udvariassággal kezelték, estélyeket rendeztek búcsúztatásukra, és tibeti pénzüket a legjobb árfolyamon váltották át rúpiára. Az útra szállást és málhásállatokat ingyen adtak nekik, és zászlókkal, trombitaszóval kísérte őket egy csapat az indiai határig. A kínaiak nem örültek a fordulatnak, és nehezükre esett a búcsú. A legtöbben visszatértek Kínába vagy Formosára, néhányan egyenesen Pekingbe utaztak, ahol akkor Mao Ce-tung már berendezte kormánya székhelyét.

Ezzel újra föléledt a Tibet és Kína közötti évszázados vita. A vörös Kína a diplomáciai képviselet kiutasítását barátságtalan cselekedetnek, és nem a semlegesség gesztusának fogta fel.

Lhászában tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy Kína az ország függetlenségére és vallására nézve óriási veszélyt jelent. Az orákulum némely kinyilatkoztatását és a különféle természeti csapásokat is ezen aggályok bizonyítékaként értelmezték. Az 1948-as esztendő nagy üstökösét is a fenyegető veszedelem előjelének tartották, és a különböző torzszülött háziállatokban is rossz óment láttak. Komoly aggályaim voltak nekem is, ezek azonban nagyon is józan meggondolásokon alapultak. Ázsia jövője sötétnek látszott.

Ugyanabban az esztendőben a kormány négy magas rangú tibeti hivatalnokot világ körüli útra küldött. Nagyon irigyeltem őket! Nekik életük legnagyobb élménye lesz ez. A gondoktól távol látni fogják a nagyvilág csodáit, és bizonyára nem győznek majd álmélkodni. Tudatosan különösen művelt és haladó gondolkodású nemeseket választottak ki erre az útra, mert meg akarták mutatni a világnak, hogy nem vademberek élnek Tibetben.

Sekabpa pénzügyi titkár volt a vezető, Csangkjimpa szerzetes, a kereskedelemből meggazdagodott Pangdacang, és Szurkang tábornok, a külügyminiszter fia, volt a többi három tagja a világba küldött kis delegációnak. Utóbbi kettő beszélt egy keveset angolul, és félig-meddig tisztában volt a nyugati szokásokkal. A kormány a legfinomabb ruhákat és kabátokat szerezte be számukra, a hivatalos fogadásokra pompás tibeti selyemöltönyöket vittek magukkal, mert az ország küldöttségeként utaztak diplomata-útlevéllel. Utazásuk Indiában kezdődött, onnan Kínába repültek. Hosszabb tartózkodás után a Fülöp-szigeteken át Hawaiiba és San Franciscóba mentek. Amerikában sok helyen megálltak, államférfiak fogadták őket, és számtalan gyárat látogattak meg, különösen olyanokat, melyek tibeti nyersanyagot dolgoztak fel.

Hasonló programjuk volt Európában. Az egész utazás csaknem két évig tartott, és szenzációszámba ment Lhászában, ha levél érkezett tőlük. Híreik futótűzként terjedtek el a városban. Amerikában a felhőkarcolókat csodálták meg, Európában Párizs tetszett nekik a legjobban. A tibeti gyapjúexportnak szóló új megrendelésekkel tértek haza, és rengeteg prospektust hoztak magukkal mezőgazdasági gépekről, szövőszékekről, szőnyegszövő- és kötőgépekről és hasonlókról. Egy szétszedett dzsip is érkezett minden hozzávalóval együtt, amit a 13. Dalai Láma sofőrje újra összeszerelt. Próbautat tett vele a városban, aztán általános sajnálkozásra nem látták többé. Arra szánták, hogy a pénzverde gépeit hajtsa. Nem egy nemes kaphatott akkor kedvet Lhászában, hogy autót szerezzen magának. De az idő még nem érett meg erre. Az Egyesült Államokban tett látogatás egyik célja aranyrudak vásárlása volt, amiket most erős őrizet alatt Lhászába hoztak.

Sok fogadással és estéllyel ünnepelték meg a négy világutazó visszatértét, és vége-hossza nem volt a mesélésnek. Azelőtt mi voltunk a világ minden kérdésében a mérvadók, most mi is az áhítatos hallgatók körében ültünk, és talán mi voltunk a legkíváncsibbak arra, miként fejlődtek a dolgok a világban. A négy tibeti nem tudott a végére érni a mesélésnek az óriási gyárakról, az autókról és a repülőgépekről, a hipermodern luxushajóról, a „Queen Elizabeth”-ről, az amerikai elnökválasztásról és természetesen a fehér asszonyokkal kapcsolatos mindenféle titokzatos élményekről. Különösen mulatságosnak találták, ha senki sem tudta kitalálni, hogy honnan jöttek, ha kínaiaknak, burmaiaknak, japánoknak és mindenféléknek nézték őket, csak éppen tibetieknek nem.

Az elbeszéléseik hosszú idő után újra felébresztették bennem a honvágyat, hiszen a világnak azt a részét is érintették, ahol a hazám volt. 1948-ban elkezdődött az indiai táborokból a visszahonosítás. Milyen szívesen utaztam volna néhány hónap szabadságra Európába! De ez túl drága mulatság lett volna.

Mialatt ők vidáman végigkóborolták a világot, nagyon megváltozott a politikai helyzet Ázsiában. India megkapta függetlenségét Angliától, a kommunisták meghódították egész Kínát. Tibetben azonban nem éreztünk még ebből semmit. Lhászában egyelőre minden világpolitikai eseménynél fontosabb volt a Dalai Láma hagyományos kolostorutazása.

 

A Dalai Láma kolostor utazása

 

Minden fiatal istenkirálynak nagykorúvá nyilvánítása előtt látogatást kell tennie a drepungi és szerai kolostorban, és ott egy vallási vita keretében le kell vizsgáznia. Az utazás előkészületei már hónapok óta izgalomban tartották a várost. A nemesség magától értetődően elkísérte az uralkodót, a drepungi szerzetesek pedig külön palotát építettek, hogy az istenkirályt és kíséretét méltóképpen fogadhassák.

Hosszú sorokban haladt az ünnepélyes menet a nyolc kilométeres úton a kolostorhoz. Legszebb ruháikban, szolgák seregétől kísérve lovagoltak a nemesek pompás paripáikon, csak az uralkodót vitték sárga gyaloghintójában. Drepung négy legmagasabb rangú apátja várta fényes kísérettel a főkapunál az isteni látogatót, és elvezette palotájába. Ez a látogatás a kolostorváros szerzetesei számára életük legnagyobb élménye, mert a tízezer közül alig akad egy-egy, aki olyan szerencsés, hogy kétszer is átélheti ezt.

Azon a napon én is Drepungba lovagoltam, mert volt néhány barátom a szerzetesek között, akik az ünnepségek idejére meghívtak. Régi vágyam volt már a kolostorvárosok valamelyikét közelebbről megismerni. Eddig, mint a többi zarándok, én is csak egy futó pillantást vethettem a templomokra és a kertekre.

Barátaim az egymáshoz tökéletesen hasonlító kőházak egyikéhez vezettek, és egy spártai szállást jelöltek ki számomra. Pema szerzetes - aki közvetlenül a záróvizsgái előtt állt, és már tanítványai is voltak - kalauzolt a szerzetesvárosban, és elmagyarázta annak beosztását és szervezetét. Ez nem hasonlítható semmilyen általunk ismert intézményhez. E kolostorfalak között megállt az idő ezer esztendővel ezelőtt. Semmi sem emlékeztet arra, hogy a huszadik században élünk. Ötven-hatvan lakója van minden háznak, melyekben apró szobák vannak. Minden emeleten van egy konyha. A bőséges étkezés a szerzetesek egyetlen öröme, és csak a legintelligensebbeknek teszi elviselhetővé az életet a remény, hogy buzgó tanulmányaik révén magas állásba kerülhetnek majd. Egyébként spártai életet élnek. Magántulajdonuk nincs, legfeljebb egy vajmécses, egy vallásos tárgyú festmény vagy egy amulettszekrényke. Egy egyszerű fekhely minden, ami a szerzetesnek a kényelemből kijár. A feltétlen engedelmesség előfeltétel. Már gyerekkorban elhozzák a szerzetes-tanítványt a kolostorba, azonnal beöltöztetik a vörös csuhába, amit egész életében visel. Az első években a legalacsonyabb rendű munkákat kell elvégeznie, és szolgálnia kell a tanítóját. Ha okos és élénk eszű, akkor olvasni és írni tanul, elkezdődnek a tanulmányai, és vizsgákat tehet. De csak keveseknek sikerül előrejutni, a többség egész életben szolgasorban marad. Kevesek azok a kiválasztottak, akik harminc vagy negyven év után annyira jártasak lesznek Buddha tanaiban, hogy záróvizsgát tehetnek. Nekik esélyük van arra, hogy az egyház legmagasabb hivatalaiba kerüljenek. A kolostorok egyben vallási főiskolák is, az egyházi intézmények művelődési helyei, míg a közélet számára a Potalában, a cedrungok iskolájában képezik ki a szerzetes-hivatalnokokat.

Évente egyszer tartják meg a székesegyházban a kolostortanítványok nyilvános záróvizsgáját. Egész Tibetből csak huszonketten vizsgázhatnak. A Dalai Láma személyes tanítójának elnöklete alatt megtartott nehéz vita után az öt legjobbat a legmagasabb rangra emelik. A többiek tanítók és apátok lesznek kisebb kolostorokban. Aki a székesegyházban megtartott vizsgából első győztesként kerül ki, visszavonulhat remetének, vagy a közéleti pályának szentelheti magát, esetleg egészen a régensségig viheti. Szokatlan eset az ilyen, mert egyébként csak az inkarnációknak szabad ezt a magas hivatalt betölteniük, de mégis előfordul, hogy népi származású férfit - aki sem nem nemes, sem nem Élő Buddha - is ér ilyen megtiszteltetés. Ez utoljára akkor történt meg, amikor a 13. Dalai Láma 1910-ben a kínaiak elől Indiába menekült, és helyettest kellett kinevezni.

A drepungi kolostor tízezer szerzetese csoportokba van osztva, mindegyik csoportnak van saját gyülekezőtemploma és kertje. Ott töltik el a nap első óráit közös imáikkal, megkapják a vajas teát és a levest, és csak délután térnek vissza a tulajdonképpeni oktatáshoz a házakba. Ennek ellenére elég szabadidejük marad a sétálásra, a társasjátékokra, vagy arra, hogy pótlólag főzzenek maguknak. A szerzetesek élelmiszercsomagokat kapnak a szülőfalujukból, ezért igyekeznek a közösségeket régiók szerint összeállítani. Így vannak házak, ahol csak mongolok vagy nepáliak élnek, vagy egy bizonyos városból, például Sigacéből származó szerzetes-tanítványok.

A kolostorvárosokon belül természetesen nem szabad semmiféle élőlényt megölni. De a hideg éghajlat miatt a húsfogyasztást engedélyezik, így a községek többnyire levegőn szárított jakhúst küldenek, és egy közeli faluban friss húst is lehet kapni néha.

Az ingyenes ellátáson és szálláson kívül a szerzetesek a kormány ajándékaiból, és a zarándokok adományaiból zsebpénzt kapnak. Ha azonban egy szerzetes a tehetségével kitűnik, mindig talál mecénást a nemesek vagy a gazdag kereskedők között. Az egyház egyébként busás anyagi javak fölött rendelkezik, mert a földbirtokok legnagyobb része egyházi tulajdon, és jövedelmük a kolostorokhoz folyik be. Minden kolostornak vannak saját kereskedői is, akik mindent beszereznek, amire szükség van. Nem hinné az ember, milyen óriási összegeket emésztenek fel a kolostorok. Segítettem egyszer egy szerzetes-hivatalnoknak az elszámolásnál újév hónapjáról, amit Lhászában töltöttek el. Ez idő alatt háromezer kiló teát és ötvenezer kiló vajat kaptak a kormánytól, amihez hozzájött még a több mint félmillió márkának megfelelő összegű zsebpénz az adományokból.

A vöröscsuhás szerzetesek nem mindig szelíd és tudós emberek. A legtöbbjük durva, érzéketlen fickó, akik számára a fegyelem sohasem elég szigorú. A legrosszabbak közülük a dob-dobok, akik a szerzetes-katonák nem engedélyezett, de megtűrt szervezetében gyűlnek össze. Vörös karszalagot viselnek csupasz karjukon, és korommal feketítik be arcukat, hogy minél félelmetkeltőbben nézzenek ki. Egy óriási kulcs van az övükben, amit szükség esetén bokszerként vagy hajítófegyverként használnak. Nem ritkán éles cipészkést is hordanak magukkal a zsebükben. Sokan közülük híres verekedők. Szemtelen járásuk kihívó, támadókedvük közismert, és mindenki óvakodik attól, hogy felingerelje őket. Később, a vörös kínaiak elleni harcban, egy önkéntes zászlóalj alakult belőlük, ami híres volt bátorságáról. De békében is bőven van alkalmuk fölös erőiket levezetni, mert a nagy kolostorok dob-dobjai között állandó a viszály. E vetélkedés ártatlanabb formája a szerai és drepungi kolostorok csapatai közt lezajló könnyűatlétikai verseny. Ezt nagyon komolyan veszik, és sokat edzenek előtte. A verseny napján összegyűlnek a pályán a két kolostor dob-dobjai, és hangosan biztatják válogatott csapatukat. A versenyzők ledobják csuhájukat, és csak egy csengettyűkkel teleaggatott ágyékkötő van rajtuk. Aztán elkezdődik a küzdelem, ami versenyfutásból, kődobásból és mélyugrásból áll. Ez utóbbihoz egy óriási, több méter mély gödröt ásnak. Egy sáncszerű elugróról gyakran tizenöt-húsz méternyire lendítik magukat az ugrók, és a gödörben kötnek ki. Felváltva ugrik egyszer egy drepungi, egyszer egy szerai szerzetes, de csak az egyes ugrások közötti különbséget mérik. Többnyire a drepungi kolostor szokott lenni a győztes; mert a kormánytól több támogatást kap, és nagysága révén több lehetősége van a legjobbak kiválogatására.

Mint egykori sportoktatót, engem is vonzott Drepung, és a szerzetesek is örültek, ha részt vettem az edzéseken. Egész Tibetben egyedül itt láttam jól kidolgozott izmú atlétákat.

Minden verseny nagy ünnepi lakomával végződik, és ritkán láttam akkora mennyiségű húst fogyasztani, mint ilyen alkalmakkor.

A drepungi, a szerai és a gandeni nagy kolostor, „az állam három oszlopa” nagy szerepet játszik az ország politikai életében. Apátjaik alkotják a nyolc kormányhivatalnokkal együtt a nemzetgyűlés elnökségét. Nincs semmiféle döntés e szerzetesek hozzájárulása nélkül, akik természetesen elsősorban a saját érdekeiket védik. Sok haladó eszmének okozta korai végét az ő vétójuk. Eleinte mi is szálkák voltunk a szemükben. Amikor azonban látták, hogy nincsenek politikai ambícióink, beilleszkedtünk az ország életébe és olyan munkákat végeztünk, amik nekik is hasznot hoznak, feladták velünk szembeni ellenséges magatartásukat.

A kolostorok, mint már mondtam, az egyház főiskolái. Ezért minden Élő Buddhának - több mint ezer van belőlük Tibetben - egy kolostorban kell a képzésén átesnie. Ezek az inkarnációk állandóan vonzzák a zarándokokat, akik ezrével tódulnak ide, hogy áldásukat kérjék.

A Dalai Láma hétnapos drepungi látogatása alatt a szertartásokon a legelső sorban ültek az inkarnációk, ez szinte az istenek gyülekezetének látszott! Naponta folytak az árnyas kolostorkertben Tibet uralkodója és az illetékes apát között a híres viták. Ez a lámaizmus vallásos életének egyik legintimebb része, így gondolni sem mertem arra, hogy ezen én is részt vehetek.

De amikor együtt reggeliztem Lobszang Szamtennel, megkérdezte tőlem, nem akarnék-e vele tartani. Ennek a váratlan gesztusnak köszönhettem; hogy ezen a lenyűgöző eseményen részt vehettem. Amikor a belső kertbe léptünk, különös kép tárult elém! Egy fehér kaviccsal leszórt területen csaknem kétezer vörös csuhás szerzetes guggolt, és egy magasabb helyről a Dalai Láma tartott beszédet a szent könyvekből. Először hallottam fiúsan csengő hangját. Nyugodtan beszélt, egy felnőtt biztonságával. Első nyilvános fellépése volt ez. Sok évet töltött el tanulmányaival ez a ma tizennégy éves fiú, és most kellett először bíráló hallgatóság előtt képességeiről tanúságot tennie. Sok függött ettől az első fellépéstől. A kudarc ugyan nem változtatna előírt pályafutásán, de most derült ki, eszköze lesz-e, vagy ura a szerzeteseknek. Nem minden elődje volt olyan okos, mint a nagy 5. és a haladó szellemű 13. Dalai Láma. Sokan egész életükön át nevelőik bábjai maradtak, és a régens tartotta kezében az ország sorsát. Ennek a fiúnak az intelligenciájáról már most is csodákat meséltek. Az a hír járta, hogy csak egyszer kell egy könyvet elolvasnia, és már kívülről tudja. Már korán érdeklődött az államügyek iránt, és bírálta vagy dicsérte a nemzetgyűlés határozatait.

Amikor a vitára került a sor, láttam, hogy nem túloztak. A szokásnak megfelelően a Dalai Láma szintén a kavicsra ült, hogy születésének fölényével ne éljen vissza. Az apát, akinek a kolostor-csoportjában folyt a mai vita, előtte állt, és az előírásos taglejtésekkel előadta a vitás kérdéseket. Talpraesett válaszok következtek, majd újabb fogas kérdések. De a Dalai Lámát nem lehetett a nyugalmában megrendíteni. Könnyedén válaszolt, és magabiztos mosoly ült fiatal arcán.

Egy idő múlva felcserélődtek a szerepek, és most a Dalai Láma intézte kérdéseit a földön ülő apáthoz. Ekkor kiderült, hogy nem betanult jelenet ez az ifjú Buddha intelligenciájának bizonyítására, mert az apátot alaposan sarokba szorította és nem kis fáradságába került, hogy megőrizze tekintélyét kolostor-tanítványai előtt.

Amikor a vita véget ért, az ifjú istenkirály újra a trónszékére ült, és anyja, az egyetlen jelenlévő nő aranycsészében teát nyújtott neki. Lopva felém sandított, mintha az én helyeslésemről is meg akart volna győződni. Mély benyomást tett rám; amit láttam és hallottam, és mindenekelőtt az intelligenciáját csodáltam ennek az istenfiúnak, aki egyszerű családból származott. Hajlamos az ember ilyenkor arra, hogy higgyen az újjászületésben.

Később volt még alkalmam tanuló szerzetesek vitáinál jelen lenni, és akkor nem ment ilyen szelíden és pallérozottan minden. A nézők gyakran pártját fogták az egyik vagy a másik félnek, és a vita nemritkán verekedéssel végződött.

A vallási vita befejezése hosszan tartó, közös ima volt, aztán a Dalai Láma, apátjai kíséretében visszatért a palotájába. A fiú aggastyánszerű járása már rég feltűnt nekem, most megtudtam, hogy ez is a szertartáshoz tartozik, és minden mozdulat pontosan előírt. A szentek járásának utánzása ez, de kifejezi a Dalai Láma magas méltóságát is.

Nagyon szerettem volna néhány felvételt készíteni erről a rendkívüli élményről, de szerencsém volt, hogy nem volt nálam fényképezőgép. Mert másnap nagy izgalom támadt, amikor Vangdüla barátom megpróbálta lefényképezni a Dalai Lámát sétája közben. Egy felvételt sikerült titokban csinálnia, de egy buzgó szerzetes feljelentette. Vangdülát a régens titkára elé idézték, és szigorú kihallgatásnak vetették alá. Büntetésül lefokozták, és értésére adták, hogy örülhet, hogy egyáltalán szerzetes maradhat. Fényképezőgépét elkobozták. Mindez annak ellenére történhetett meg vele, hogy ötödik rangfokozatú nemes volt, és a korábbi régens unokaöccse.

Az eseményt hamarosan elfelejtették, s egy új szertartás vont magára minden figyelmet. Egy meghatározott áldozatot kellett a Dalai Lámának a drepungi kolostor mögött emelkedő, 5600 méter magas Gompe Uce csúcsán bemutatnia.

Nagy karaván kelt útra lóháton már korán reggel csaknem ezer emberrel és több száz lóval. Az első cél egy remetelak volt, ami félúton állt. A Dalai Láma lovát két istállómester vezette. Útközben sok pihenőhelyet rendeztek be, és az ifjú uralkodó fel- és leszállása minden alkalommal meghatározott szertartások szerint zajlott. Egy szőnyeggel borított trónszék várta minden állomáson. Estefelé értek a remetelakhoz, a szerencsés megérkezés örömére tömjénáldozatot mutattak be, és imába merültek. Sátrak és szükségszállások voltak itt, ezekben töltötték az éjszakát. Másnapra már előkészítették a jakokat, és a Dalai Láma kíséretével még napkelte előtt elindult jakháton a csúcsra. A kolostor szerzetesei előzőleg egy külön utat építettek a kivételes zarándokoknak. Fölérkezve ismét imákat mondtak, és áldozatot mutattak be az isteneknek. Odalent a völgyben az egész nép várta a pillanatot, amikor fölszáll a füst a csúcsról. Tudták, hogy uralkodójuk most alattvalói jólétéért imádkozik. Jómagam már előző nap felkapaszkodtam a csúcsra, és most diszkrét távolságból néztem a szertartást. Varjak és csókák köröztek rajokban a szent hely fölött, és várták a pillanatot, hogy rávethessék magukat az áldozati ételekre.

A Dalai Láma legtöbb kísérője valószínűleg életében először állt hegycsúcson. A fiatalabbak élvezték a túrát, és örömmel mutogatták egymásnak a szép hegyeket. Az idősebb szerzetesek és hivatalnokok, akik többnyire már potrohos urak voltak, nem nagyon gyönyörködtek a hegyekben, inkább kimerülten leültek, és engedték, hogy a szolgák felüdítsék őket.

Még ugyanaznap visszalovagoltak a kolostorba, és néhány nap múlva a Dalai Láma útra kelt Szerába, ahol az egész szertartás a vitákkal együtt megismétlődött. A fiatal isten tanácsadói eleinte aggályoskodtak a látogatással kapcsolatban, hiszen alig néhány hónapja volt, hogy a szeraiak fellázadtak. De az ifjú uralkodó bebizonyította, hogy fölötte áll minden intrikának és klikkrendszernek. A szerzetesek igyekeztek hűségükről bizonyságot tenni, és a pompás fogadtatásban Drepungot lehetőleg felülmúlni. Előszedték évszázados kincseiket, pazarul feldíszítették a templomokat, új imazászlók lengtek minden háztetőn, és az utcák kínosan tisztára voltak söpörve.

Amikor az uralkodó a drepungi és a szerai látogatás után ismét visszatért a Norbulingkába, örömtől meghatott tömeg tolongott Lhásza utcáin.

 

Aufschnaiter régészeti leletei

 

Egyhangúan teltek a napjaim: a kormánynak híreket és újságcikkeket fordítottam, és néha kisebb gátakat vagy öntözőberendezéseket építettem. Rendszeresen meglátogattam Aufschnaitert a csatornaépítkezésen, a város szélén.

Munkája során érdekes felfedezésekre bukkant: munkásai ásás közben agyagcserepeket találtak; Aufschnaiter gondosan összegyűjtötte őket, és az egyes darabokat összeillesztette. Gyönyörű vázákat és kancsókat rekonstruált, amelyek semmiben sem hasonlítottak a maiakra. Aufschnaiter jutalmat ígért a kuliknak minden leletért. Utasította őket, hogy lehetőleg óvatosan ássanak, és azonnal hívják őt, ha valamit találnak. Minden hét hozott meglepetéseket. Egész sírokat tártak fel épségben maradt csontvázakkal és melléjük temetett edényekkel és ékszerekkel. Aufschnaiter új elfoglaltságot talált magának. Szabad idejében már csak a rekonstruálással, lajstromba vétellel és csomagolással foglalkozott, és egy rég letűnt korszak emlékeit kutatta. Joggal volt büszke a gyűjteményére, mert először bukkant az országban olyan leletekre, melyekről még a lámák sem találtak semmilyen utalást a régi könyvekben. Számukra is ismeretlen volt az a kor, amikor még a halottakat eltemették, és tárgyaikat, ékszereiket is melléjük tették a sírokba.

Aufschnaiter a leleteket az indiai régészeti múzeumnak akarta ajándékozni, és amikor a kínaiak inváziója miatt elhagytuk Lhászát, gondosan becsomagolva magunkkal vittük őket. Aufschnaiter akkor Gyancéban visszamaradt, és a továbbszállítást rám bízta.

 

Tibet mezőgazdasági problémái

 

Hamarosan váratlan alkalom kínálkozott, hogy kijussak Lhászából, és megismerjem az ország más vidékeinek az életét is. Néhány nemes felkért, hogy nézzem meg a birtokát, és tegyek újítási javaslatokat. Szabadságot kértek nekem a kormánytól, és én sorra látogattam a birtokokat. Igazi középkori körülményekkel találkoztam. Az eke, akárcsak ezer éve, most is egy vashegyű bot. Mezei munkára a dzót használták, a szarvasmarha és a jak kereszteződését, ami igásállatnak különösen jó. A dzo inkább a jakhoz hasonlít, a nőstényállatok tejét a zsírtartalma miatt nagyon nagyra értékelik.

A szántóföldek öntözése olyan gond, amivel a tibetiek sehogy sem tudnak megbirkózni. A tavasz rendszerint igen száraz, de senki sem használja a hóolvadástól megáradt patakokat és folyókat arra, hogy vizüket a szomjazó szántóföldekre vezesse.

A nemesi birtokok hatalmas kiterjedésűek, gyakran napokig kell lovagolni, hogy átjusson rajtuk az ember. Minden birtokhoz több ezer jobbágy tartozik, akiknek saját használatra kisebb szántóföldeket adnak, és akik emellett a földesuruknak is dolgoznak. Az intézők, akik gyakran csak megbízható szolgák, kiskirályként uralkodnak, mert uruk Lhászában a kormány szolgálatában áll, és keveset törődik a birtokával. Ennek ellenére érdemeiért esetleg újabb és újabb földbirtokokkal jutalmazzák. Vannak nemesek, akik húsz ajándékfarmot is összegyűjtenek, de ugyanilyen gyorsan meg is foszthatnak valakit a tulajdonától, ha kegyvesztett lesz. Akkor mindene újra az állam tulajdonába kerül vissza. Ennek ellenére sok olyan család van, amely már évszázadok óta él a várában és a táj a nevét viseli. Elődeik ezeket az erődítményeket gyakran sziklákra építették, és ha a síkságon fekszenek, akkor vizesárokkal vették őket körül, melyek mára már persze kiszáradtak. A régi fegyverek még az ősök harci kedvéről tanúskodnak, akiknek állandóan védekezniük kellett a mongolok betörései ellen.

Hetekig voltam úton, és a lhászai élet után jóleső változatosságot jelentett az ismeretlen vidékeken való lovaglás. Szép volt egy jakbőrcsónakban a nagy Brahmaputrán lefelé sodródni - hiszen időm volt bőven! Nem volt jelentősége, hogy egy nappal előbb vagy később érkezem vissza Lhászába. Gyakran kikötöttem, ha egy régi kolostort láttam; és sok felvételt készítettem a tájról és az emberekről.

 

Jégsport Lhászában

 

Mire lhászába visszatértem, tél lett. A Kjicsu kis mellékágai befagytak, és ez új ötletet adott nekünk. Egy kis baráti társasággal - a Dalai Láma fivére is köztük volt - korcsolyaegyletet alapítottunk. Nem mi voltunk az elsők, akik Tibetben ennek a sportnak hódoltak. Már a gyancei brit diplomáciai képviselet is örömmel űzte ezt a sportot a helybeli lakosság legnagyobb ámulatára. Tulajdonképpen az ő korcsolyáikat vettük meg, amit távozásukkor a szolgáiknak ajándékoztak. Ami még hiányzott, azt Indiából szereztük be. Első próbálkozásaink vidám látványt nyújtottak, és sokan eljöttek megnézni minket. Az emberek aggódva figyelték, nem fogja-e valaki beverni a fejét, vagy nem fog-e beszakadni a jég. A szülők rémületére lelkes hívek jelentkeztek, akik meg akartak tanulni korcsolyázni. A konzervatívabb nemesek nem nagyon értették, miért köt valaki szándékosan „kést” a talpa alá, hogy azon csúszkáljon.

A jégpálya egyetlen hátránya az volt, hogy a jég az erős napsütéstől már délelőtt tíz óra körül puhulni kezdett. Így nem maradt más hátra, mint korán reggel kezdeni. Korcsolyázás után teniszeztünk, aztán hol az egyikünknél, hol a másikunknál találkoztunk egy kis evés-ivásra. Azok voltak a legszebb óráim, amikor fesztelenül, minden szertartás és kötelezettség nélkül kitombolhattam magam a fiatalokkal.

 

Az Elő Buddha filmoperatőre

 

Fivére révén a Dalai Láma is hallott a sürgölődésünkről. A jégpályát sajnos nem lehetett a Potala tetejéről látni, pedig ő is szeretette volna megismerni ezt az új, vidám sportot. Ezért egy napon elküldte a filmfelvevő gépét azzal a megbízással, hogy örökítsem meg csúszkálásunkat a jégen.

A filmfelvevő még a 13. Dalai Lámáé volt, aki Sir Charles Belltől kapta ajándékba. A brit diplomáciai képviselet később a fiatal Dalai Lámának újat ajándékozott, és a négy világkörüli utazó is hozott magával új felszereléseket.

Mivel még sohasem filmeztem, elkértem a prospektusokat, és gondosan áttanulmányoztam őket. Aztán a kész filmet a Külügyi Hivatal és a brit diplomáciai képviselet közvetítésével Indiában előhívattam, és két hónap múlva már a Dalai Láma kezében volt.

Ez a film volt az első személyes kapcsolat köztem és Tibet fiatal uralkodója között; különös, hogy épp a huszadik század egyik találmánya révén kezdődött el a barátságunk.

Később Lobszang Szamten közvetítésével arra kért, hogy a különböző szertartásokon és ünnepségeken fényképezzek neki. Ettől kezdve rendszeresen kapcsolatban voltunk egymással. Csak azon csodálkoztam, hogy megerőltető tanulmányai mellett milyen intenzíven foglalkozott a felvételekkel, mert mindig a legpontosabb utasításokat mellékelte. Hol néhány sor volt ez egy cédulára írva, hol Lobszang Szamten mondta el szóban a kívánságait. Volt, hogy azt az irányt adta meg nekem, ahonnan véleménye szerint a legkedvezőbben esik be a fény, más alkalommal meg arra hívta fel a figyelmemet, hogy ez vagy az a szertartás pontosan mikor kezdődik. Addigra már abban is megállapodtunk, hogy a körmeneten hosszabb ideig nézzen egy meghatározott irányba, ahol megbeszélés szerint a fényképezőgépemmel állok.

Minden szertartásnál igyekeztem a lehető legkevesebb feltűnést kelteni. Ez volt a fiatal istenkirály állandó gondja is, mert gyakran kért arra, hogy ne tolakodjak előre, és inkább mondjak le egyik vagy másik felvételről. Természetesen így is észrevettek; de csakhamar mindenki tudta, hogy Őszentsége megbízásából filmezek, és így támogattak ebben. A rettegett szerzetes-katonák is gyakran tették szabaddá az utat nekem, és ők maguk is szelíd bárányokként pózoltak a felvételekhez. Így megörökíthettem olyan vallási ünnepségeket is, amelyeket előttem soha senki nem filmezhetett. Egyedül azt sajnáltam, hogy csak kevés felvételt készíthettem az orákulumról önkívületi állapotában.

 

A lhászai székesegyház

 

Különösen szép felvételeket csináltam a székesegyházról. A Cuglakang a hetedik században épült, és Tibet legértékesebb istenszobrát őrzi. A templom keletkezésének a története Szrongcen Gampóra, a híres tibeti királyra nyúlik vissza. Két felesége volt, két hercegnő, akik a buddhista hitet követték. Az egyik Nepálból jött, és megalapította Lhásza második legnagyobb templomát, a Ramocsét, a másik, egy kínai nő, elhozta magával az arany istenszobrot. A két asszonynak sikerült a királyt, aki még a régi bön-vallás híve volt, a buddhizmusra téríteni. Ezt ő később államvallássá tette, és a gyönyörű szobor otthonául felépíttette a székesegyházat. Ennek sajnos ugyanaz a hibája, mint a Potalának. Kívülről csodálatos, belül azonban sötét, zegzugos és barátságtalan. Mérhetetlen kincseket halmoztak fel itt, és ezeket naponta újabbakkal gyarapítják. Minden miniszternek a hivatalbalépésekor új selyem- és brokátruhákat kell vennie a szentek szobraira, és egy színarany vajaskelyhet kell a templomnak ajándékoznia. Éjjel-nappal égetik a vajat a lámpákban, és a gazdag áldozati ajándékok egyetlen haszonélvezői az egerek. Ezrével szaladgálnak a szobrokon és az áldozati tálakban, amik campával és vajjal vannak tele. A templomban sötét van, egyetlen fénysugár sem hatol be kívülről, csak az oltárokon álló vajmécsesek világítanak. A szentélybe vezető bejáratot nehéz vaslánc-függöny zárja el, amit csak meghatározott órákban nyitnak ki.

Egy keskeny, sötét folyosón egy harangot is felfedeztem. Nem akartam hinni a szememnek, amikor kibetűztem a feliratát: „Te Deum laudamus”. Valószínűleg annak a kápolnának a harangja volt, amit még a katolikus misszionáriusok alapítottak Lhászában évszázadokkal ezelőtt. Akkor nem sikerült érvényesülniük, és el kellett hagyniuk az országot. Talán a minden vallás iránti mély tisztelet lehetett az oka annak, hogy ezt a harangot a székesegyházban megőrizték. Szerettem volna többet megtudni a kapucinusok és jezsuiták e kápolnájáról, de nem volt más emlék róla.

Esténként megtelik a székesegyház látogatókkal, és a szentély előtt hosszú sorok állnak. Mindenki alázatosan megérinti homlokával a Buddha-szobrot, és egy kis ajándékot helyez el. Egy szerzetes sáfránnyal megfestett szenteltvizet önt a hívők tenyerébe, aminek a felét felhörpintik, a többit pedig a fejükre öntik az emberek.

Sok szerzetes állandóan a templomban van, mert kötelességük a kincsek őrzése és a vajmécsesek utántöltése. Egyszer megpróbálták bevezetni a villanyt a székesegyházba. Egy rövidzárlat miatt egy kis tűz keletkezett, így mindenkit azonnal elbocsátottak, és hallani sem akartak többé a mesterséges fényről.

A székesegyház bejárata előtt nagy, tükörsimára csiszolt kőlapok vannak. Ezer év óta arcra borulnak ezeken a köveken a hívők, hogy az istenek iránti tiszteletüket kifejezzék. Ha az ember ezeket a köveket nézi, és látja az odaadást az arcokon, megérti, miért nem tudta itt egy keresztény misszió megvetni a lábát. Pedig sok közös vonás van bennük: alázatot prédikálnak a földi életre, és ahogyan a buddhista a földre veti magát Buddha képei előtt, ugyanúgy kúszik térden csúszva a katolikus Róma szent kövein. De van egy nagy különbség is: itt még van idejük az embereknek arra, hogy elmélyüljenek a hitükben, és a vallás még olyan nagy szerepet tölt be az életükben, mint nálunk csak évszázadokkal ezelőtt.

A templom ajtaja - mint nálunk is otthon - a koldusok helye. Jól tudják ők is, hogy az ember könyörületes, amikor az isten színe elé lép. De a koldusok helyzetét itt sem tudják megoldani. Amikor gátat építettem, a kormány kísérletet tett arra, hogy őket is bevonja a munkába. Lhásza több mint ezer koldusából hétszáz munkaképest tereltek össze, és állítottak munkába az építkezéshez ellátás és bér ellenében. Másnap már csak a fele jelent meg és néhány nappal később valamennyi kimaradt. A kísérlet siralmasan megbukott. Nem a munkahiány és a szükség kényszeríti tehát ezeket az embereket koldulásra, és nem is a testi fogyatékosság, hanem a lustaság. Tibetben ugyanis jól meg lehet élni a koldulásból. Senki sem mutat ajtót egy koldusnak. És ha bármilyen kevés alamizsnát kap is, két óra alatt megkeresi az aznapra valót és ennél többet nem is akar. Lustán leül egy fal tövébe, bóbiskol a napon, és jól érzi magát, éjszakára pedig egy védett sarkot keres valahol egy udvarban vagy az utcán.

A városból kivezető utakat is ellepik a koldusok. Nem megy rosszul itt sem az üzletük, mert nagy a forgalom az utakon és csaknem minden zarándok, kereskedő és nemes odadob néhány ércpénzt a szegényeknek.

 

Tibeti vendégszeretet

 

A vendégszeretet a tibetiek egyik legjellemzőbb és legvonzóbb tulajdonsága. Ha valaki elutazik, a barátai gyakran még a várostól tíz kilométernyire is sátrat állíttatnak fel, hogy ott búcsúlakomával várják. Csak ha már elhalmozták fehér szalagokkal és jókívánságokkal, akkor engedik tovább. Ugyanez játszódik le hazatéréskor is, és ha valakinek sok barátja van, megeshet, hogy több helyen is fogadják. A hazatérő gyakran már korán reggel megpillantja a Potalát, de sátor sátor hátán vár rá a városba vezető úton, így öreg este lesz, amire hazaér. Karavánja közben tekintélyes felvonulássá növekszik, mert valamennyi barátja csatlakozik hozzá a szolgáival együtt.

Ha külföldieket várnak, a Külügyi Hivatal küldi képviselőit a vendég elé, akik hivatalosan üdvözlik, és megvendégelik őt. Ha új követ érkezik, katonai pompával fogadják, és a kormány küldöttei selyemszalagokat adnak át neki. A városban már szállás vár rájuk és ajándékokkal halmozzák el őket. Egyszóval sehol a világon nem veszik körül az utazót több figyelmességgel és szeretettel, mint Tibetben.

A háború alatt gyakran tévedtek el repülőgépek az India és Kína közötti vonalon. Ez a világ egyik legnehezebb légiútvonala, mert a Himalája átrepülése nem könnyű feladat. Ha eltéved valaki, nehezen tud eligazodni, mert alig van használható térkép Tibetről.

Egy éjjel motorzúgást lehetett hallani a város fölött, ami mindenkit nyugtalanított. Két nappal később megjött a hír a szamjei kerületből, hogy öt amerikai ejtőernyős szállt le. A kormány meghívta őket, hogy Lhászán keresztül térjenek vissza Indiába. A pilóták ugyancsak csodálkoztak, amikor már messze a város előtt szívélyesen fogadták őket egy sátorban vajas teával és fehér szalagokkal. Lhászában aztán elmondták, hogy elveszítették az irányt, és repülőgépük már a Nyencsentangla havát súrolta. Ekkor visszafordultak, de elfogyott az üzemanyaguk, és el kellett hagyniuk a gépet. Ejtőernyőjükkel szerencsésen földet értek, és egy kartöréssel és néhány rándulással megúszták.

A háborúban lezuhant többi amerikai gép legénysége nem volt ilyen szerencsés. Két repülőgépnek már csak a roncsait találták meg Kelet Tibetben, a legénységből senki sem maradt életben. Egy másik repülőgép a Himalájától délre zuhant le, egy olyan tartományban, ahol dzsungel-lakók élnek. Ők nem buddhisták, és mérgezett nyilaiktól minden tibeti retteg. Csak néha jönnek elő az erdőkből, hogy prémeket és pézsmát cseréljenek sóra és csecsebecsékre. Egy ilyen alkalommal olyan holmikat kínáltak eladásra, amik csak egy amerikai repülőgépből származhattak. Ez volt az egyetlen hír erről a szerencsétlenségről, mert a gép roncsait sohasem találták meg.

 

A hadsereg újjászervezése és a vallásosság elmélyítése

 

Az ország politikai helyzete egyre rosszabbodott. Pekingben a kínaiak ünnepélyesen bejelentették, hogy „felszabadítják Tibetet”. Mindenki tudta, hogy ezt a fenyegetést komolyan kell venni, ezért gyors iramban hozzáláttak a hadsereg újjászervezéséhez. A kormány egy minisztert bízott meg ezzel a feladattal. Tibetnek állandó hadserege van. Minden település köteles a lakosság számának arányában meghatározott számú férfit véderő-szolgálatra kiállítani. Ez nem olyan hadkötelezettség, mint nálunk, mert az államot csak a létszám érdekli, és nem a személy. A kötelezettség által érintettek pénzért helyettest küldhetnek maguk helyett a katonasághoz. Ezek a férfiak aztán gyakran egész életükön át katonák maradnak.

A hadsereg kiképzői Indiában tanultak, és ismerték a modern fegyvereket. A vezénylési nyelv a tibetinek, az indiainak és az angolnak valamiféle keveréke volt, amit az új miniszter a legelső rendelkezésével tibetire egységesített. Az angol himnusz helyett új, tibeti himnuszt írtak, ami az ország függetlenségét dicsőíti, és a Dalai Láma iránti hódolatot fejezi ki.

A Lhásza körüli lapályos rétek katonai gyakorlóterekké változtak, új ezredeket állítottak fel, és a nemzetgyűlés határozatot hozott további ezer ember kiállításáról és felszereléséről. Tanfolyamokat is tartottak, amelyeken világi és szerzetes-hivatalnokokat képeztek ki tisztekké.

A hadsereg egyenruhája nyáron egységesen khakipamutból, télen zöld dióhéjjal festett hazai gyapjúszövetből készült. Szabásában megfelelt a hagyományos tibeti viseletnek: egy palástszerű köpönyegből, egy hosszú nadrágból és egy magas szárú csizmából állt. A fejet nyáron egy széles karimájú kalap védte az erős nap ellen, télen pedig prémsapkát viseltek. A csapatok nagyon harcias benyomást keltettek, de az európai katonasággal nem lehetett összehasonlítani őket. A feltétel nélküli engedelmesség tekintetében azonban jobbak voltak, mert a jobbágyok mindig is ehhez voltak szokva. Öntudatukat és harci kedvüket az is erősítette, hogy most hazájuk és hitük védelmére készültek.

A békés időkben nem sokat törődtek a hadsereggel. Akkor a falvaknak kellett élelemmel és pénzzel támogatni a bevonultakat. Most a kormány felismerte a jó szervezés fontosságát, és a kincstárból utalta ki a tiszteknek és a legénységnek a fizetést.

Eleinte nem volt könnyű az új csapatok zavartalan ellátását megoldani. A szállítási útvonalak túlterheltek voltak, a szükséges kenyérgabonát gyakran távoli éléstárakból kellett ideszállítani. A tárolók olyan vidékeken voltak, ahol sok gabona terem, és ahol a száraz levegő miatt évtizedekig tárolhatták a károsodás veszélye nélkül. Ezek most hamar kiürültek, mert a készleteket átcsoportosították oda, ahol háború esetén arcvonal volt várható. Élelmiszerhiány azonban nem fenyegette az országot. Ha körülzárnák Tibetet, akkor sem kellene senkinek az éhségtől és a hidegtől szenvednie, mert valamilyen formában minden megvan, amire az óriási ország hárommillió lakosának szüksége van.

A katonaság közös konyhái tehát bőséges ellátást adtak, és a zsoldból futotta még cigarettára és cshangra is. A katonák elégedettek voltak.

A tisztek és a legénység közötti különbséget a tibeti hadseregben is könnyen fel lehet ismerni az egyenruháról. Minél magasabb a rendfokozat, annál több a színarany díszítés. Nincs erre szigorú szabály. Láttam egyszer egy tábornokot, aki arany vállpántjain kívül még jó néhány csecsebecsét viselt a mellére tűzve. Valószínűleg túl sok külföldi képeslapot nézegetett, és az ott látottak mintájára saját maga tüntette ki magát, mert Tibetben nincsenek érdemrendek. A tibeti katona a kitüntetésnél kézzelfoghatóbb jutalmat kap: győzelem esetén joga van a zsákmányra, így nem ritkák a fosztogatások. Csak a zsákmányolt fegyvereket kell beszolgáltatni. Jó példa erre a rendszerre a rablóbandák fölszámolása. A helyi bönpók segítséget kérhetnek a kormánytól, ha a rablók a fejükre nőnek. Ilyenkor kisebb katonai egységeket vetnek be. A katonák örülnek az ilyen összecsapásoknak, mert ők csak a gazdag zsákmányra gondolnak, és nem a harc veszélyeire. Ez a zsákmányra való jog már sok kárt okozott, és előfordult az is, hogy ártatlan emberek életébe került.

Amikor a kínaiak megszállták Turkesztánt, az ott állomásozó amerikai konzul, Machiernan, egy fiatal honfitársával, a diák Bessackal és három fehérorosszal együtt Tibetbe akart menekülni. Követsége útján átutazási engedélyt kért a tibeti kormánytól, és Lhásza azonnal gyorsfutárokat küldött minden irányba, hogy a megerősített határőrsök és járőrök ne akadályozzák a menekülőket. A kis karaván útja a Kuen Lunon és a Csangthangon vezetett keresztül. A balszerencse úgy hozta, hogy a kormány hírnöke éppen arra a helyre érkezett megkésve, ahol a menekülők át akarták lépni a határt. Az őrök, megpillantva a gazdag karavánt, felszólítás nélkül azonnal a fegyverüket használták. Az amerikai konzul és a két orosz azonnal meghalt. A harmadik orosz megsebesült és csak Bessac úszta meg a dolgot baj nélkül. Elfogták, és a legközelebbi kormányzóhoz vitték őket. A túlbuzgó határőrök azonnal nekiláttak a rakomány szétosztásának, és örömmel tapasztalták, hogy igen értékes zsákmányra bukkantak. De mielőtt még a két fogoly eljutott volna a bönpóhoz, megérkezett a hírnök a paranccsal, hogy a két amerikai és kísérőik a kormány vendégei. Most egy csapásra megváltozott a hangulat. A tibeti katonák nagyon megijedtek, és igyekeztek egymáson túltenni az udvariasságban. Az esetet azonban már nem lehetett meg nem történtté tenni, hiszen három halott volt. A kormányzó jelentést küldött Lhászába, ahol megrémültek a történtek miatt, és igyekeztek menteni a menthetőt. Egy Indiában kiképzett szanitécet ajándékokkal megrakva Bessachoz és a sebesülthöz küldtek. Arra kérték mindkettőjüket, hogy jöjjenek Lhászába, és koronatanúként tegyenek vallomást a letartóztatott katonák ellen. Egy magas rangú tibeti hivatalnok, aki beszélt egy keveset angolul, az érkezők elé lovagolt. Csatlakoztam hozzá, mert úgy éreztem, hogy a fiatal amerikainak jóleshet, ha egy európaival oszthatja meg az élményeit, és reméltem azt is, hogy meg tudom győzni arról, hogy a kormányt nem terheli felelősség az esetért, és végtelenül sajnálja a történteket. Szakadó esőben találkoztunk a fiatalemberrel, és el tudtam képzelni, milyen hangulatban van. Hónapokig volt úton a karavánnal, állandó életveszélynek kitéve menekültek, és amikor elérték a biztonságot jelentő határt, golyóval fogadták őket.

Most új ruhákat és cipőket kaptak a kormánytól, és Lhászában egy kerti ház állt készen, szakáccsal és szolgákkal, a vendégek fogadására. Az orosz Vasziljev sebesülése szerencsére nem volt életveszélyes, nemsokára már mankóra támaszkodva sántikált a kertben. Egy hónapig maradtak Lhászában, és ezalatt jó barátságba kerültem Bessackal. Nem volt benne semmi harag az ország iránt, egyedül azoknak a katonáknak a megbüntetését követelte, akik elfogásakor durván bántak vele. Felkérték, hogy legyen jelen a büntetés végrehajtásánál, hogy a megtévesztésnek még a gyanúját is elkerüljék. Amikor meglátta a szigorú korbácsolást, ő maga kért enyhítést. Felvételeket is készített az esetről, melyek később megjelentek a „Life” magazinban, bizonyságául annak, hogy Tibet megbüntette a bűnösöket.

Lhászában mindent elkövettek, hogy a halottaknak nyugati szokás szerint megadják a végtisztességet. Így ma három egyszerű fakereszt áll a Csangthang kellős közepén. Történetük azért olyan tragikus, mert az áldozatok akkor lelték halálukat, amikor már azt hitték, hogy megmenekültek.

Bessacot fogadta a Dalai Láma is, aztán továbbvonult Szikkim határára, ahol már várták országa képviselői.

A válságos idő több menekülőt hozott még Tibetbe, de nekik nagyobb szerencséjük volt. Egy tevekaravánnal kelt át szintén a Csangthangon egy mongol herceg két feleségével és családjával. Nem győztem csodálni ezt a két asszonyt és a gyerekeket, hogy kibírták ezt a nehéz utat. Fél évig maradtak Lhászában, és most Indiában élnek.

Egy nagyobb menekülthullámot is átéltem Lhászában, ami jól mutatta, milyen nehéz időket él a világ. Százötven fehérorosz kelt útra a hazájából, és gyalog haladt át egész Oroszországon. Évekig voltak úton, és mire Lhászába értek, csak húszan maradtak életben közülük. A kormány segítette őket, amennyire tudta, élelmet adott nekik és szállítóeszközöket. De a sorsuk úgy hozta, hogy mire megérkeztek, már tovább kellett menniük Indiába. Így hajszolta őket a sors a világ körül, és éppen néhány napja olvastam, hogy mind a húszan épségben megérkeztek Hamburgba, ahonnan az Egyesült Államokba hajóznak, hogy ott végre új hazát találjanak.

Magától értetődő volt, hogy a kormány ezekben a kritikus időkben nemcsak az ország véderejét akarta mozgósítani, hanem a belső ellenállást is életre akarta kelteni. Ebben a vallásra támaszkodtak, ami Tibet egész életét áthatja. Az ország valamennyi szerzetesének megparancsolták, hogy a Kangyúrt, a tibeti bibliát olvassák közösen rendszeres összejöveteleken. Új imazászlókat és imamalmokat állítottak mindenütt, ritka és különösen hatásos amuletteket szedtek elő a régi ládákból. Az áldozatokat megduplázták, tüzek égtek mindenütt a csúcsokon, és az emberek szilárdan hittek abban, hogy elegendő védelmet kapnak az istenektől az ország függetlenségének megőrzéséhez.

A pekingi rádió eközben már tibeti nyelven is adott híreket, és állandóan ismételgette, hogy „Tibetet nemsokára felszabadítják”.

Ha lehet, még az eddiginél is több ember tódult most az egyházi ünnepekre, és az 1950-es év újévi ünnepségei fölülmúltak minden eddigi pompát. De én nem tudtam szabadulni attól a nyomasztó érzéstől, hogy hitük aligha fogja az országot megmenteni, és Tibetet nemsokára kiragadják békés nyugalmából, ha nem kap külső segítséget.

A Dalai Láma ismét megkért, hogy készítsek felvételeket az ünnepségekről, így közvetlen közelről láthattam mindent. Négy héttel a „nagy” újévi imaünnep után még egy „kis” imaünnep következik, ami „csak” tíz napig tart, de látványosságban az előbbit is felülmúlja. Az ünnep központja Sö. A városnegyed fölé egy hatalmas zászlót engednek le a Potala tetejéről. Ez feltehetően a világ legnagyobb zászlaja, hatalmas tekercsét csak ötven szerzetes tudja a palota tetejére fölvinni és ott kibontani, őrzéséhez pedig egy külön házat kellett építeni. A zászló tiszta selyemből van, és az elképzelhető legszebb színekben istenalakokkal hímezték tele. Amikor kibontják a város fölött, a körmenet lassan elindul a Cuglakangból Söbe, és ott ünnepélyes szertartások után szétoszlik. Különös táncünnepély követi ezt: szerzetesek csoportja ősrégi rituális táncokat mutat be. Álarcokban és drága, faragott csontdíszekkel felékesítve forognak lassan a dobok ütemére. A nép megigézve bámulja félelmet keltő jelmezeiket. Suttogás fut végig néha a tömegen, ha valakinek úgy rémlik, hogy megpillantotta a Dalai Lámát, aki a Potala tetejéről távcsövével figyeli az eseményeket. A hívők minduntalan leborulnak a kőlépcsőkön a buddhákkal telehímzett zászló előtt. A zászlót még az ünnepség folyamán lassan bevonják, és csak egy esztendő múlva lehet majd újra látni.

 

Nyomdákról és könyvekről

 

A Potala tövében fekvő Sö a nyomdájáról is híres. Magas, komor épület ez, ahol nem zakatolnak nyomdagépek, csak a szerzetesek hangja visszhangzik végig a termeken. A hosszú polcokon farönköket tárolnak, amiket a könyvkészítéshez használnak. Végtelenül sok munkába kerül, amíg egy könyv megszületik. A szerzetesek először kis fadeszkákat szabnak ki kézzel, mert fűrészmalmok nincsenek. Aztán egyenként faragják a cikornyás betűket a kis nyírfadeszkákba, és a kész táblákat gondosan elrendezve halomba gyűjtik. Szinte véget nem érő munka ez, mert egy olyan könyv betűkészlete például, mint a Kangyúr, gyakran egy egész csarnokot megtölt. A nyomdafesték elkevert korom, amit a szerzetesek jaktrágyaégetésből nyernek. Festés után a fatáblákról papírmásolatot készítenek. A könyveket nem kötik be, azok mindkét oldalon telenyomtatott laza lapokból állnak, amelyeket két faragott fa fedőlap közé raknak. A kész könyveket vagy a nyomdában lehet megrendelni, vagy a Barkoron veszi meg őket az ember valamelyik könyvkereskedőnél. Az a szokás, hogy otthon selyemkendőbe göngyölik, és gondosan elteszik. Minthogy mindig vallásos tartalmúak, nagy tisztelettel kezelik őket, és többnyire az oltáron van a helyük. Minden jómódú házban megtalálja az ember úgy a Kangyúr valamennyi kötetét, mint annak kétszáznegyven kötetes magyarázatát. Ezekkel a könyvekkel a tibetiek nagyon gondosan bánnak. Sohasem jutna például valakinek eszébe egy könyvet egy ülőhelyre letenni. A mi könyveinket nem becsülik meg így.

A tibeti könyvek ára a papír minőségétől függ. A teljes bibliakiadás értéke megfelel egy nemesvérű paripa, vagy egy tucat jobbfajta jak árának.

Sön kívül még Narthangban, Sigace közelében van egy nagy nyomda, és csaknem minden kolostorban megvannak a szentekről szóló könyvek és krónikák fadúcai.

Tibet egész kultúráját áthatja a vallás. Az építőművészet és a szobrászat, a költészet és a festészet alkotásai mind-mind a hitet dicsőítik és az a céljuk, hogy az egyház hatalmát és tekintélyét növeljék. A vallás és a tudomány között még nincs ellentmondás, így a könyvek a vallási törvények mellett filozófiai írásokat és tanácsokat is tartalmaznak. A dalok és a költemények csak kéziratban vannak meg, nincs gyűjteményes kiadásuk. Kivételt csak a 6. Dalai Láma költeményeivel tettek, amelyet kinyomtattak. Ezeket a bazárban én is megvettem. Gyakran olvastam őket, mert tökéletes formában fejezik ki a szerelem utáni vágyat. De nemcsak én szerettem ennek a magányos férfinak a verseit, hanem a tibetiek is. Sajátos jelenség volt ő a Dalai Lámák sorában. Nagyon szerette a nőket, és gyakran lopózott álruhában a városba. De egyiket sem rótták fel bűnéül.

Minden nyomtatott műnél értékesebb az a sok kézirat, amit többnyire szerzetesek írtak. Ezek gyakran adomák, mint például Akhu Thönpának, a leghíresebb tibeti komikusnak az adomagyűjteménye. Thönpa humorral bírálja korának politikai és vallási életét, és még ma is nagyon kedvelik. A népnek a humor és a komikus helyzetek iránti természetes vonzódása miatt klasszikus jelentőségre tett szert. Lhászai tartózkodásom idején a város legjobb komikusa az ő nevét vette fel.

Aztán vannak könyvek, amelyek a thankák rajzolására és festésére vonatkozó irányelveket tartalmazzák. A thankák faliképek, melyek buddhista szimbólumokat ábrázolnak, és minden templomban és kolostorban, de a legtöbb magánházban is megtalálhatók. Értékük koruktól és kivitelüktől függ, a legkedveltebb tibeti emlékek, és minden külföldi keresi őket. E faliképek a buddhák élettörténetét ábrázolják drága selyemre festve, és készítőik roppant büszkék hivatásukra, mert ez megkívánja mindama könyvek alapos ismeretét, amelyekben feljegyezték a legendákat. A művész az egyes epizódok kiszínezésénél szabad teret kap, a buddhák ábrázolásában azonban pontos előírásokhoz és arányokhoz kell ragaszkodnia. A selymet munka közben egy keretre feszítik, és a kész művet drága brokáttal szegélyezik. Mivel a thankák mindig vallásos témákat ábrázolnak, kegytárgyaknak számítanak, ezért nem szabad őket nyilvánosan eladásra kínálni. Tibetben nagyon szigorúan betartják ezt az előírást. Az ilyen tárgyak sohasem kerülnek kereskedelmi forgalomba, és eladásuk esetén a bevételt a szentélyek vagy a szegények javára kell fordítani. Ennek ellenére átjutnak egyes thankák Tibet határán, és külföldön magas árat fizetnek értük a gyűjtők. Barátaimtól én is szerettem volna vásárolni egy ilyen gyönyörű faliképet, de egyikük sem adott el nekem egyet sem. Amikor később Dardzsilingben egy különösen szépet láttam, jelentős összegért tudtam csak megvásárolni.

A régi thankák közül sok a Potalába vagy más templomokba kerül, egyrészt mert egy thankát senki sem semmisítene meg; másrészt a gazdagok szeretik faliképeiket újabbakra kicserélni. A Dalai Lámától hallottam később, hogy csak a téli palotájában tízezernél több thanka van, nem számítva a raktárakat és más helyiségeket.

Lhászában minden ősszel valamennyi magánházban és templomban nagyszabású újrafestés és nagytakarítás van, sőt még a Potalát is tatarozzák. Életveszélyes munka a Potala magas, meredek falait mázolni, ezért ezt mindig ugyanazok a begyakorolt emberek végzik. Jakszőrköteleken lógva dolgoznak, és kis agyagedényekkel öntik a festéket a falakra, vagy nyaktörő helyzetekben javítják a párkányok díszítéseit. De végül ragyogó látvány, amikor a Potala vakító fehéren emelkedik a város fölé.

Nagyon örültem, amikor a Dalai Láma azzal bízott meg, hogy erről a munkáról filmet forgassak. Ismét megörökíthettem valamit, ami biztosan egyedülálló a világon. Már kora hajnalban ott ballagtam egy csapat vidám festékhordó nő között a kőlépcsőkön fölfelé. Az óriási épülethez szükséges festéket a söi asszonyok cipelik fel, és száz munkás tizennégy napi munkájába kerül a tatarozás. Volt tehát időm a felvételek elkészítésére, és kipróbáltam mindenféle távlatot, hogy hatásos képeket készíthessek. Különösen az izgatott, hogy megörökítsem azokat a munkásokat, akik ég és föld között himbálóztak a köteleken. Ebből a célból szabad bejárásom volt a palota valamennyi helyiségébe. A legtöbb szoba koromsötét volt, mert évszázados limlom torlaszolta el az ablakokat, amikhez alig lehetett odaférni. Elfelejtett Buddhaszobrok voltak mindenütt, nem égett már vajmécses a tiszteletükre és nem borultak már le előttük a hívők. A vastag porréteg alatt mindenütt gyönyörű régi thankákat találtam. A világ valamennyi múzeuma boldog lenne, ha övé volna csak egy töredéke annak a kincsnek, amit itt figyelemre sem méltatva félretesznek. Ennek a nagyszerű épületnek még egy nevezetességét mutatta meg nekem a kísérőm a legalsó szinten. Az oszlopok alá, amelyek a mennyezetet tartják, ékek voltak becsúsztatva. A Potala ugyanis az évszázadok folyamán süllyedni kezdett, és Lhásza legjobb mesteremberei képesek voltak fáradságos munkával újból felemelni. Ragyogó műszaki teljesítmény volt ez ezektől az egyszerű emberektől és alig tudtam felfogni, hogyan voltak képesek erre. Végül sikerült érdekes filmet forgatnom a Potala újrafestéséről, amit - mint a többi filmemet - elküldtek Indiába előhívatni.

 

Mozit építek a Dalai Lámának

 

A Dalai Láma úgy látszik megszerette a filmezést, mert egy nap Lobszang Szamten azzal a kérdéssel lepett meg, vállakoznék-e egy vetítőhelyiség építésére. Megszoktam már, hogy nem szabad rögtön „nem”-et mondani, még akkor sem, ha az indokolt lenne. Aufschnaitert és engem „mindenesként” ismertek és valóban nehéz problémákat oldottunk már meg. Nyáron például egy ezer gyermek befogadására alkalmas iskola tervét készítettem el, mert Lhászában kezdték megérteni, hogy az iskolai képzés hiánya nagy hiba.

Ezért rövid gondolkodás után elkértem a Dalai Láma vetítőgépeinek prospektusait, mert fogalmam sem volt róla, hogy milyen áramerősséget és milyen teremhosszt igényelnek. Amikor aztán elvállaltam a feladatot, hivatalos megbízást kaptam az apátoktól, az ifjú istenkirály személyes gondozóitól. Ettől kezdve nyitva álltak előttem a belső Norbulingka kert kapui. A munka kezdete 1949-50 telére esett, amikor a fiatal király már visszaköltözött a Potalába. Megnéztem a rendelkezésre álló épületeket, és végül egy olyan házat választottam ki átépítésre, ami a belső kertfal mellett állt, és a 13. Dalai Láma halála óta üres volt. Lhásza legjobb kézművesei, és a testőrgárda katonái segítették a munkámat. Asszonyok nem dolgozhattak itt, mert ők megszentségtelenítették volna a „szent helyet”. Rövid vasdarabokból amiket külön Tibetnek gyártanak Indiában - traverzeket csavartattam össze, és azokkal alátámasztottam a pillér nélküli mennyezetet. A helyiség húsz méter hosszú volt, és egy kis toldaléképület tartozott hozzá, ott helyeztem el a vetítőgépet. Az előadóhelyiségtől nem messze egy házikót építettem a benzinmotornak és a generátornak, ami kívülről is és a nézőtér felől is hozzáférhető volt. Ez a Dalai Láma kifejezett kívánságára történt, mert azt kérte, helyezzem el úgy a motort, hogy ne lehessen a zaját hallani. Nem akarta ugyanis az öreg régenst még jobban nyugtalanítani. Egy mozi már éppen eléggé forradalmasította Norbulingkát. Mivel a régi benzinmotorban nem lehetett egészen megbízni, azt ajánlottam, hogy szükség esetére helyezzék készenlétbe a dzsipet és azt használják fel a generátor meghajtására. Magától értetődő volt, hogy a Dalai Láma óhaja azonnal teljesült.

Európaiként el sem tudja képzelni az ember, mekkora jelentőséget tulajdonítanak az istenkirály legkisebb kedvtelésének is. Hogy a kívánságát teljesítsék, gyakran mozgósítják az egész államapparátust. Először megkísérlik a kívánt tárgyat Lhászában felhajtani, ha ez nem sikerül, futárt küldenek külön útlevéllel Indiába. Ő az egész úton egy kis piros zászlót lobogtat, ami itt azt a hatást váltja ki, amit nálunk a tűzoltóság szirénája. Azonnal tudja mindenki, hogy a legmagasabb megbízásból és sürgős ügyben van úton a futár, és ezért mindenki segíti őt. A taszamút állomásain a leggyorsabb lovat kapja és mindenkivel szemben elsőbbsége van. Gyakran még egy külön fullajtárt indítanak el előtte, aki a legközelebbi bönpónak jelzi jövetelét. Ezek a futárok - atrungoknak hívják őket - ha egyszer nyeregbe ülnek, akkor szakadatlanul úton vannak, naponta átlag 120 kilométert tesznek meg, amibe a hágók megmászását még bele sem számítják. Sohasem pihennek, csak a nyeregben alszanak egy keveset. Még a kabátjuk övét is kormánypecséttel zárják le, hogy ne vehessék le magukról. Ezek a lovasok nagyon büszkék a teljesítményükre. A legnagyobb elismerésben részesülnek mindenütt, minden bönpo díjtalanul gondoskodik az ellátásukról, és pénzt is bocsát a rendelkezésükre.

Most is így történt, csak szólnom kellett, és már hozták is a dzsipet. Sajnos nem volt ilyen egyszerű a kocsit a belső kertbe juttatni. A sárga fal kapuja ugyanis keskenyebb volt néhány centiméterrel. De a fiatal uralkodó segített magán: megparancsolta, hogy tágítsák ki a kaput. Ez jó bizonyítéka volt annak, hogy már most érvényesíteni tudja az akaratát, mert környezete nyilván semmit sem akart változtatni az ősi dolgokon. A sárga falban tátongó lyukat aztán a lehető leggyorsabban helyrehozták, és igyekeztek minden nyomot eltüntetni és nem kelteni feltűnést. Erénye volt ennek a fiúnak, hogy értette a módját, hogyan valósítsa meg az ötleteit anélkül, hogy megsértené környezetében bárkinek is az érzelmeit.

A dzsip tehát megkapta a maga házikóját, és gyakran bevált, ha az öreg motor sztrájkba lépett. A 13. Dalai Láma sofőrje segített a villanyszerelésnél, és nemsokára kifogástalanul működött minden. Magam is igyekeztem az építkezés minden nyomát eltüntetni, és a pusztítások helyét új virágágyakkal és utakkal takartam el.

Közben kitavaszodott, és teljes szépségében pompázott a Norbulingka. Az őszibarack- és körtefák virágba borultak, tarka tollú pávák büszkélkedtek a kertben, és ritka virágok százai álltak cserepekben a napon. Mesterségesen létesített tavakban kis szigetek voltak templomokkal, melyekhez híd vezetett. A park egyik sarkában egy kis állatkert is volt, de a legtöbb ketrec üresen állt, csak néhány hiúz és vadmacska maradt meg. Régebben párducok és medvék is voltak itt, ők azonban a szűk helyen elpusztultak. A Dalai Láma sokféle állatot kapott ajándékba, különösen sérülteket hoztak, mert a Drágakőkertben védett helyen voltak.

A kertben kis házak is álltak elszórtan a fák alatt. Mindegyiknek más volt a rendeltetése: az egyikbe elmélkedni vonult vissza a fiatal uralkodó, a másik olvasáshoz volt berendezve, ismét mások tanulószobául szolgáltak a Dalai Lámának, vagy gyülekezőhelyül a szerzeteseknek. A legnagyobb, több emeletnyi magas épület a kert közepén állt, és félig templom, félig Őszentsége lakosztálya volt. De ezen is kicsik voltak az ablakok, és a „palota” elnevezés túlzásnak tűnt erre a szerény házra. Csak a fák zöldje tüntette fel barátságosabbnak a Potalánál, ami inkább egy börtönhöz hasonlít.

De a kert is túl komor volt. A fák valóságos dzsungelt alkottak, mert sohasem ritkították őket. A kertészek panaszkodtak, hogy hiábavaló minden fáradozásuk, mert a virágok és a gyümölcsfák nem fejlődnek az árnyékban. Örömmel rendbe hoztam volna ezt a kertet, mert noha sok kertész gondozta, hiányzott belőle a stílus. Sikerült a főkamarást meggyőznöm arról, hogy legalább néhány fát vágasson ki, és magam ellenőriztem a favágók munkáját. A kertészeknek, akik a sárga falon belül kis házacskákban laktak, semmi érzékük nem volt az ilyesmi iránt, ők főleg a cserepes virágokkal foglalkoztak, amik napközben kint voltak a szabadban.

A belső kertből egy ajtó vezetett egyenesen a lóistállókba. Ott álltak a Dalai Láma lovai és egy szelídített khjang, amit ajándékba kapott. Szemlélődő nyugalomban éltek itt ezek állatok, kövérek voltak és lusták, mert uruk sohasem használta őket.

A Dalai Láma tanítói és személyes szolgái, a kamarás és a pohárnok, a sárga falon kívül, a nagy Norbulingkában laktak. Tiszta és kényelmes lakótömbök voltak ezek, és itt helyezték el az ötszáz főnyi testőrséget is. A 13. Dalai Láma személyesen törődött testőrei jólétével, ellenőrizte gyakorlataikat, európai egyenruhát adott nekik, és még a hajukat is nyugati módra nyíratta, ami egyébként Tibetben sehol sem szokás. Valószínűleg az angol katonaság tetszett meg neki indiai tartózkodása alatt, és testőrségét ennek a mintájára szervezte meg. A tisztek külön házakban laktak a kertben. A testőröknek könnyű szolgálatuk volt: főleg őrtállásból, és a parádékon és ünnepségeken való felvonulásból állt.

Már jóval a Dalai Láma nyári palotába való költözése előtt elkészültem a munkával. Vajon tetszik-e majd neki a mozi? Számíthattam rá, hogy Lobszang Szamtentől azonnal értesülök erről. Valószínűleg az indiai képviselet mozigépészét fogják a készülék kezelésére elhívatni. Ő ugyanis az estélyein angol és indiai filmeket szokott a vendégeinek bemutatni. Nála láttam, milyen lelkesedéssel fogadták a tibetiek ezeket az előadásokat, különösen a távoli országokról szóló filmeket, de nagyon szerették Walt Disney rajzfilmjeit is.

Jó meleg tavaszi nap volt, amikor a körmenet előkészületeihez hozzákezdtek. Már kora reggel talpon volt mindenki. Az emberek agyag vizeskorsójukkal végiglocsolták a Norbulingkához vezető poros utat. Mások köveket raktak az út két oldalára, hogy ezzel távol tartsák a gonosz szellemeket. Aztán kiözönlöttek a városból, és az életveszélyes tolongásban nehéz volt megfelelő helyet találni a filmezéshez. Mint hasonló alkalmakkor mindig, a szolgám most is sokat segített. Himlőhelyes óriás volt, már a megpillantása is félelmet keltett. Hűségesen cipelte a fényképezőgépeimet, és utat tört nekem a tömegen át. De nemcsak félelmet keltően nézett ki, hanem egyszer be is bizonyította bátorságát egy igen veszélyes helyzetben.

Néha ugyanis leopárdok tévednek egészen a városi kertekig. Mivel megölni ezeket a bestiákat nem szabad, megkísérlik őket csapdába csalni, vagy csellel elfogni. A Drágakőkertbe is betört egyszer egy leopárd. Minden oldalról űzve-hajtva sebesülten egy sarokba szorították, onnan fújt dühösen mindenkire, aki közeledni próbált hozzá. Szolgám, akkor még a testőrség katonájaként, puszta kézzel rávetette magát, és lefogta, amíg a többi katona egy zsákkal oda nem sietett. A leopárd természetesen védekezett és megsebesítette a szolgámat. Néhány napig élt még az állat a Dalai Láma állatkertjében, aztán kimúlt.

Amikor az ünnepélyes körmenetben gyaloghintójában elvitték előttem a Dalai Lámát, és filmezés közben megpillantott, rám mosolygott megint. Nyilván már előre örült a mozijának. De ez egészen természetes dolog egy magányos tizennégy éves fiúnál.

Egyetlen pillantás szolgám elragadtatott arcára elég volt emlékeztetőnek, hogy ő mindenki más számára nem egy magányos fiú, hanem isten.

Mialatt a körmenet lassan haladt a maga útján, átfurakodtam a tömegen a Drágakőkert főbejáratáig. Le akartam filmezni a Dalai Láma díszpompás bevonulását a kertbe. Itt várakoztak már a hivatalnoki kar szolgái, hogy uruk lovát átvegyék. A Norbulingkában tilos a lovaglás, ezért a lovakat kint hagyják, és a szolgák vigyázzák az ünnepélyesen feldíszített paripákat, amíg véget érnek a szertartások. Az ünneplőbe öltözött tömeg tarka képe, a paripák csillogó szerszámai és rikító nyeregtakarói, a főkapu frissen festett kőoroszlánjai jó alkalmat adtak a fényképezésre.

Amikor a körmenet eltűnt a kertben, a tömeg kisebb csoportokra oszlott, és boldogan énekelve visszamentek a városba. Én is hazafelé indultam volna, de nem volt itt a lovam. Valahányszor a Norbulingkához értem, a szolgák szinte rávetették magukat az állatra, mihelyst a sárga lószerszámot megpillantották, és azt se tudták, hogyan ápolják és etessék. Így mindig a Dalai Láma istállójából kellett előhozatni a lovamat. Itt a lovakat, szamarakat és öszvéreket többnyire borsóval etetik, nem zabbal. Sőt a nomádok még szárított húst is adnak állataiknak, és nagy megerőltetések előtt ínyencfalatként campát vajjal és tealevelekkel keverve.

A Dalai Láma lovászai külön céhet alkotnak. Hírhedtek és rettegettek az egész városban, és ezt ki is használják. Ahová csak mennek, mindenütt megvendégeltetik magukat, ami aztán többnyire vad tivornyával végződik. Mégis mindenütt óvatosan bánnak velük, és még a legelőkelőbb házakban is udvariasan fogadják őket, mert Tibet történelme sok olyan esetet ismer, amikor valamely szolga a Dalai Láma kegyenceként nagy gazdagságra és hatalomra tett szert. Az utolsó példa erre az egykori kertészfiú, Khünpela volt. Gyermekként került a Norbulingkába, és azzal tűnt fel a 13. Dalai Lámának, hogy egy apró ügyetlenséget annyira a szívére vett. Egy alkalommal kiejtett egy virágcserepet a kezéből, az eltört, és ő bánatában öngyilkos akart lenni. Csak nagy nehezen tudták visszatartani a szerzetesek, és jelentették a Dalai Lámának az esetet. Ő a hallottaktól megilletődve magához hívatta a fiút, jól a lelkére beszélt, jobb munkát adott neki, és soha többé nem veszítette szem elől. Nem csalódott Khünpelában, mert a fiú okos és nyílt eszű volt és nemsokára értékes segítője lett a Dalai Lámának reformjai keresztülvitelében. Egyre jobban előtérbe került, és lassan felváltotta az előző kegyencet, Carongot. Ura haláláig neki volt a legtöbb hatalma, pedig nem kapott soha hivatalt vagy rangot. Az volt éppen az egyik előnye ennek a bölcs uralkodónak, hogy megfelelő emberekkel vette magát körül.

Amikor a 13. Dalai Láma meghalt, a nemzetgyűlés azzal vádolta meg Khünpelát, hogy ura korai halálában nem vétlen. Khünpela csak annyit válaszolt: be kell látniuk, hogy ő az utolsó, akit ezzel vádolhatnak, mert ha nem is tételeznek fel róla szeretetet az ura iránt, az nem kétséges, hogy a Dalai Láma halálával az ő karrierjének is vége. Ennek ellenére elkobozták a vagyonát és kiutasították a városból. Hosszú évekig egy magányos kis faluban lakott Kongpo déli tartományában. Amikor már nem bírta elviselni a tétlenséget, Indiába menekült, és csak lhászai tartózkodásom idején kegyelmezett meg neki a régens. Nagyra becsültem őt, és sajnáltam, hogy haladó eszméivel nem tudott érvényesülni. Ő volt például az, aki húsz évvel ezelőtt létrehozta a pénzverdét, és modernizálta a hadsereget.

 

Szemtől szemben Kündünnel

 

Ilyen gondolatok jártak a fejemben, miközben lassan hazafelé lovagoltam. Már közel voltam a városhoz, amikor utolért a testőrség egy izgatott katonája. Azt mondta, hogy az egész városban keresnek már, és azonnal lovagoljak vissza a nyári kertbe. Első gondolatom az volt, hogy bizonyára nem működik a vetítő a moziban. Haladéktalanul visszafordultam hát, és nemsokára megint a Norbulingkánál voltam, ahol most csöndes és békés volt minden. A sárga fal kapujánál már várt néhány szerzetes, akik élénken integettek, és a belső kertbe vezető kapura mutattak. Bármilyen gyakran mentem is át az építkezés során ezen a kapun, ma valami egészen különös érzés fogott el. Ekkor már elém jött Lobszang Szamten, és egy fehér szalagot nyomott a kezembe. Semmi kétség: az öccse látni akar engem!

Azonnal az előadóteremhez mentem, de mielőtt beléphettem volna, kinyílt az ajtó, és én ott álltam az Élő Buddha előtt! Meglepetésem ellenére mélyen meghajoltam, és átnyújtottam a szalagot. Bal kézzel vette át, és jobbjának egy ösztönös mozdulatával megáldott. Nem annyira a szertartásos kézrátevés volt ez, hanem inkább egy fiú örömének a kifejeződése, aki végre keresztülvihette az akaratát. Az előadóteremben a három apát várakozott lehajtott fővel. Jól ismertem mindhármukat, nem kerülte el a figyelmemet, milyen fagyosan viszonozták a köszöntésemet. Csöppet sem volt ínyükre ez a betolakodás a felségterületükre, de soha nem mertek volna a Dalai Láma kívánságával nyíltan szembeszállni.

A fiatal istenkirály annál szívélyesebb volt. Arca ragyogott az örömtől, és egyik kérdést a másik után tette fel. Olyan embernek tűnt, aki évekig töprengett magányosan, és most, amikor végre beszélhet valakivel, egyszerre szeretne választ kapni mindenre. Azután meg sem várva válaszomat egyenesen a vetítőgéphez vitt, hogy fűzzek be egy filmet, amit már régóta látni akart. Ez egy dokumentumfilm volt a japán fegyverletételről. Az apátokat a nézőtérre küldte közönségnek.

Ügyetlenül babrálhattam a vetítőgép körül, mert hirtelen türelmetlenül félretolt, maga vette kezébe a filmet, és kiderült, hogy sokkal gyakorlottabb, mint én. Elmondta, hogy egész télen foglalkozott a gépekkel a Potalában és az egyik vetítőgépet már szét is szedte és újra összerakta. Akkor vettem először észre, hogy szeret a dolgok végére járni, nem vesz készpénznek semmit. Ez később arra késztetett engem, hogy minden kérdésére komolyan és lelkiismeretesen felkészüljek. Világos volt, hogy az én válaszaim adják majd a nyugati világról való ismereteinek az alapját.

Már ennél a találkozásnál is meglepődtem, milyen tehetsége van a műszaki dolgokhoz. Mesteri teljesítmény volt egy tizennégy évestől, minden útbaigazítás nélkül egy vetítőgépet szétszedni és újból összerakni. Mikor már pergett a film, boldog volt, hogy a berendezés működik és nem győzte eléggé dicsérni a munkámat. Ahogy így együtt ültünk a vetítőteremben, örömében gyakran megfogta a kezemet, és izgalmában megszorította. Bár életében először volt egy európai emberrel egyedül, semmi gátlás nem volt benne, minden félénkség nélkül viselkedett. Miközben a következő filmet befűzte, kezembe nyomta a mikrofont, és arra kért, hogy beszéljek bele valamit. Közben figyelte a kivilágított nézőteret, ahol a szőnyegeken ültek a tanítói. Láttam rajta, hogy nagyon szeretné a méltóságteljes apátok meglepett arcát látni, amikor megszólal a hangszóró. Nem akartam az örömét elrontani, és a mikrofonon keresztül maradásra szólítottam fel a közönséget, mert a következő film Tibetről fog szólni.

Szívből nevetett a szerzetesek elképedt arcán, akik megbotránkoztak a tiszteletlen szavakon.

Most átengedte nekem a lhászai filmem vetítését, és ő a kapcsolótáblát kezelte. Én is kíváncsi voltam, mert ez a film volt az első kísérletem. A „kis” újévi ünnepről készítettem, és még a merev apátok is megfeledkeztek a méltóságukról, amikor a filmen felismerték magukat. Nagy nevetés tört ki, amikor megjelent a vásznon egy miniszter közelről felvett képe, aki a szertartások közben elszundikált. De ez a nevetés jó szándékú volt, mert emlékeztek, hogy akkor már mindnyájan az alvással küszködtek. Később elterjedhetett a hír az arisztokraták körében, hogy a Dalai Láma tanúja lett minisztere gyengeségének, mert amikor megjelentem a fényképezőgépemmel, azonnal mindenki pózba vágta magát.

A legjobban persze a Dalai Láma örült a mozinak. Máskor oly lassú mozdulatai most megélénkültek, és lelkes kommentárokat fűzött minden képhez. Ezután megkértem, hogy az ő egyik filmjét is levetíthessem, mert kíváncsi voltam, mi inspirálta a filmezésre. A Potala tetejéről filmre vette a Lhászavölgyet, aztán néhány alulexponált teleobjektívkép következett lovagló nemesekről és karavánokról, amint Sön haladnak át. A szakácsáról felvett közelkép azt mutatta; hogy szívesen filmez embereket is. Első kísérlete volt ez a film, és minden útbaigazítás és utasítás nélkül forgatta. Amikor ismét világos lett, bemondatta a mikrofonba, hogy vége az előadásnak. Aztán kinyitotta a nézőtérre vezető ajtót, jelezte az apátoknak, hogy nincs már szüksége rájuk, és egy kézmozdulattal elbocsátotta őket. Ismét láttam, hogy személyében nem egy bábu lesz Tibet uralkodója, hanem egy határozott, önálló egyéniség.

„Henrig, hiszen te olyan szőrös vagy, mint egy majom”

 

Amikor egyedül maradtunk, eltettük a filmeket és a gépeket, és beültünk a nézőtérre, ahova a nyitott ablakokon át besütött a nap. Szerencse volt, hogy a lótuszülésben már gyakorlott voltam, mert a Dalai Láma környezetében nem voltak székek és ülőpárnák sem. Eleinte vonakodtam letelepedni, mert tudtam, hogy az istenkirály jelenlétében még a minisztereknek sem szabad leülniük. Azonkívül nem volt itt trón sem, ami legalább kihangsúlyozta volna a különbséget. Ő azonban egyszerűen megragadta a karomat, és maga mellé húzott a szőnyegre.

Elmondta, hogy már régóta tervezte a találkozásunkat, mert tudta, ezt a lépést meg kell tennie, ha meg akar tudni valamit a világról. Számított arra, hogy a régens ellenzi ezt, és már az érveire is felkészült. Eltökélte ugyanis, hogy a vallási tudás mellett más ismereteket is elsajátít, és ennek átadására én tűntem a legalkalmasabbnak. Azt nem tudta rólam, hogy tanár is vagyok. Amikor a koromat kérdezte, elcsodálkozott, hogy még csak harminchét éves vagyok. Mint sok tibeti, ő is az öregség jelének tartotta „sárga” hajamat. Kíváncsian tanulmányozta arcvonásaimat, és az orrom miatt ugratott, ami a kicsi ázsiai orrok között nagynak tűnt. Amikor felfedezte a szőrszálakat a kezemen, fölnevetett és azt mondta: „Henrig, hiszen te olyan szőrös vagy, mint egy majom!” Ismertem a legendát, ami szerint a tibetiek Csenrézi istennek egy nőstény démonnal való egyesüléséből származtatják nemzetségüket. Csenrézi egy majom alakját vette fel, amikor a démonnal párosult, és mivel a Dalai Láma ennek a Buddhának egyik inkarnációja, így nem volt a hasonlatban semmi sértő.

Vidám, kedves megjegyzésétől a beszélgetés feloldódott, és hamar elmúlt a bátortalanságunk. Most én is nyugodtan szemügyre vettem a külsejét. Bőre sokkal világosabb volt, mint általában a tibetieké, és még néhány árnyalattal világosabb, mint a lhászai arisztokratáké. Beszédes, kissé ferdevágású szeme azonnal elbűvölte az embert, csak úgy sugárzott a tekintetéből az élet, és nem volt benne semmi gyanakvás. Arca kipirult az izgalomtól, és ültében állandóan ide-oda csúszkált. Fülei kissé elállóak voltak; mint később megtudtam, ez egyike volt azon ismertetőjeleknek, amik őt Buddha inkarnációjaként jellemezték. A haja kissé hosszabb volt a szokásosnál, hogy egy kis védelmet nyújtson a hideg Potalában. Korához képest magas volt, bizonyára eléri majd szülei testmagasságát, akik mindketten feltűnően nyúlánkak. A sok tanulástól és a folytonos üléstől sajnos rossz testtartást szokott meg. Szép hosszú ujjú keze többnyire nyugodtan pihent. Észrevettem, hogy pillantása gyakran csodálkozva követte a kezemet, ha gesztikulálással kísértem szavaimat. Még az én takarékos mozdulataim is feltűnőek voltak, mert a tibetiek egyáltalán nem gesztikulálnak, ennél ők sokkal nyugodtabbak.

A Dalai Láma is vörös szerzetescsuhát viselt, amit még Buddha előírt, és külsőleg semmiben sem különbözött a többi szerzetestől.

Szinte repült az idő, hiszen annyi minden megbeszélnivaló volt! Meglepődtem, milyen sok információt sajátított el könyvekből és folyóiratokból. Csak a második világháborúról egy hétkötetes angol műve volt, aminek a képaláírásait lefordíttatta magának tibetire. Ismerte az egyes repülőgép-, autó- és tanktípusokat, és hallott Churchillről, Eisenhowerről vagy Molotovról is. Mivel senkit sem tudott megkérdezni ezekről a dolgokról, gyakran nem látta a mélyebb összefüggéseket, és most boldog volt, hogy előhozakodhatott végre az őt régóta foglalkoztató kérdésekkel.

Délután három óra lehetett, amikor belépett Szopön Khenpo, az apát, és az ebédre emlékeztette a fiatal istenkirályt. Felálltam, és el akartam búcsúzni, de ő visszahúzott magához, és az öreget azzal vigasztalta, hogy majd később ebédel. Aztán szégyenlősen egy füzetet húzott elő, és arra kért, hogy nézzem meg az írásgyakorlatait. Meglepve láttam, hogy a latin ábécé nagybetűit írta le magának. Ez a fiú tehát nemcsak vallási tanulmányokkal foglalkozott a Potalában magányos óráiban, nemcsak modern nyugati gépekkel pepecselt, hanem önszántából még idegen nyelveket is tanult. Arra kért, azonnal lássunk hozzá az angol nyelvtanuláshoz. Kecses tibeti írásával rögtön felírta magának a kiejtést is. Egy óra múlhatott el újra, amikor másodszor is megjelent az ajtóban Szopön Khenpo, és most már nyomatékosan kérte, hogy gondoljon végre az ebédre. Egy tálca volt a kezében kaláccsal, fehér zsemlékkel és juhsajttal, amiket rámtukmált. Amikor szabadkoztam, elővett egy fehér kendőt, és abba mindent belegöngyölt, hogy hazavihessem.

A Dalai Láma nem akarta még félbeszakítani a beszélgetést, és hízelgő hangon kérte pohárnokát, legyen még egy kis türelemmel. Az apát szeretetteljes pillantást vetve védencére beleegyezett, és magunkra hagyott bennünket. Az volt az érzésem, hogy valóban atyai szeretettel törődik a fiúval. Ez az ősz férfi már a 13. Dalai Lámánál is ugyanezt a hivatalt töltötte be, és annak halála után továbbra is szolgálatban maradt. Hűségét és megbízhatóságát jelezte ez, mert csak ritkán maradnak meg állásukban a hivatalnokok, ha az urak változnak.

A Dalai Láma azt indítványozta, hogy látogassam meg másnap a családját a Norbulingkában, és várjam meg ott, amíg kötelességei teljesítése után hívat. Búcsúzóul szívélyesen megrázta a kezemet, ezzel is jelezve barátságát.

Amikor átmentem az üres kerten, és visszatoltam a kapu reteszét, szinte magam sem tudtam felfogni, hogy öt órán keresztül az istenkirállyal beszélgettem. Egy kertész bezárta mögöttem a kaput, az őrök elképedve tisztelegtek, és én lassan visszalovagoltam Lhászába. Ha nem lett volna a kezemben a kalácsos batyu, álomnak tartottam volna az egészet! Ugyan melyik barátom hitte volna el, ha elmondom neki, hogy órákon át négyszemközt beszélgettem az Élő Buddhával? Bizonyára bolondnak tartott volna...

 

A Dalai Láma barátja és tanítója

 

Boldoggá tett a rám váró feladat! Egy intelligens fiúnak, egy ország - amely olyan nagy, mint Németország, Franciaország és Spanyolország együttvéve - uralkodójának tudást és ismereteket közvetíteni a világról, ez nagyon nagy kihívás volt!

Még aznap este előkerestem azokat a folyóiratokat, amik részleteket közöltek a lökhajtásos vadászgépek szerkezetéről, mert ennél ma többször is zavarba kerültem, és meg kellett ígérnem, hogy legközelebb rajzok segítségével mindent pontosan elmagyarázok. Később mindig megfelelő segédanyagot állítottam össze a találkozásainkhoz, mert egy kis rendszert akartam vinni a tanulásba.

Tervem azonban gyakran meghiúsult, mert olyan kérdéseket tett fel, amik egészen új területeket nyitottak meg, és nem maradt más hátra, mint úgy válaszolni és magyarázni, ahogy éppen tudok. Ahhoz, hogy például az atombombáról beszélhessek, előbb el kellett magyaráznom az elemeket. Aztán a fémekről kellett beszélnem, erre azonban nincs tibeti szó, úgyhogy egészen a legapróbb részletekhez kellett visszamennem, és nemsokára kérdések tömegével találtam magam szembe.

Ezzel nagyot változott az életem Lhászában! Ittlétem megtalálta célját; az elégedetlenség és a haszontalanság érzése elmúlt. Régi kötelességeimet sem adtam fel, továbbra is gyűjtöttem a híreket és rajzoltam a térképeket; de most rövidek lettek a napok, és gyakran késő éjszakáig dolgoztam. A szórakozások és kedvtelések háttérbe szorultak, mert mindig a Dalai Láma rendelkezésére kellett állnom. A barátaim mulatságaira mostantól nem reggel mentem el, ahogy az szokás, hanem csak késő délután. Mindez azonban nem volt számomra lemondás, boldog voltam, hogy célt találtam. A királyi tanítvánnyal töltött órák sokszor nekem is éppoly tanulságosak voltak, mint neki. Rengeteget tanultam tőle Tibet történelméből és Buddha tanításából, mert jártassága e téren hallatlanul nagy volt. Gyakran órákig tartó vallási vitáink voltak, és tökéletesen meg volt győződve arról, hogy sikerül engem a buddhizmusra térítenie. Elmondta, hogy éppen olyan könyveket olvas, amik ősrégi tudást közölnek a test és lélek szétválásának útjairól. Tibet történelme sok olyan szentről tud, aki a lelkét több száz mérföldnyire is meg tudta jeleníteni, mialatt teste meditációba merült. A fiatal Dalai Láma is meg volt győződve arról, hogy hite erejével és az előírt szertartások segítségével képes lesz arra, hogy távoli helyeken, például Saozében cselekedjen, miközben a teste itt, Lhászában tartózkodik. Ha majd ennyire jut, elküld engem oda, és ő Lhászából fog irányítani, mondta. Emlékszem, hogy erre nevetve így válaszoltam: „Nos, Kündün, ha ezt meg tudod tenni, én is buddhista leszek!”

 

Tibet és a kínai fenyegetés

 

Erre a kísérletre sajnos sohasem került sor. Egyre fenyegetőbb lett a pekingi rádióban a vörös kínaiak hangja, és Csang Kaj-sek is visszavonult kormányával Formosába. Lhászában a nemzetgyűlés egyfolytában ülésezett, és egyre újabb csapategységek felállítását határozta el. Söben hadgyakorlatok voltak és parádék, és maga a Dalai Láma szentelte fel a hadsereg új zászlóit.

Az angol Foxnak is sok dolga volt: új szikratávírászokat kellett kiképeznie, mert minden egységet elláttak legalább egy leadóval. A tibeti nemzetgyűlés ötven világi és egyházi hivatalnokból áll. A drepungi, a szerai és a gandeni kolostor négy négy apátja elnököl, akik mellett négy világi pénzügyi titkár, és négy szerzetes-hivatalnok dolgozik. A nemzetgyűlés testülete a különböző hivatalokból kerül ki, de a kormány négy minisztere közül egy sem tartozik közéjük. Az alkotmány úgy intézkedik, hogy ők egyidejűleg egy szomszédos helyiségben üléseznek, és minden határozatot eléjük terjesztenek. De vétójoguk nincs. A végső döntést minden kérdésben a Dalai Láma hozza meg, illetve amíg nagykorúságát el nem éri, helyette a régens. Ezzel a döntéssel természetesen senki sem szállhat vitába. A nemzetgyűlésre a legnagyobb befolyást a kegyencek gyakorolják.

Néhány éve a kis nemzetgyűlés mellett még az úgynevezett nagy nemzetgyűlést is összehívták minden évben. Ez a teljes hivatalnoki karból, és a kézműves céhek képviselőiből állt. A csaknem ötszáz ember ülésezését végül hallgatólagosan beszüntették, mert gyakorlatilag nem volt más értelme, mint az, hogy összehívásával eleget tegyenek a törvény betűjének, míg a régens hatalma alapjában véve diktatórikus volt.

Most, az egyre súlyosabbá váló helyzet miatt gyakran kérdezték meg az állami orákulumot. Jóslásai komorak voltak. „Hatalmas ellenség fenyegeti északról és keletről a szent országot” mondta, vagy: „Veszélyben a vallás”. Noha az ülések mindig szigorúan bizalmasak voltak, mégis kiszivárogtak a jövendölések, és az emberek suttogva adták őket tovább. Mint háborúk és válságok idején általában, tele volt a város híresztelésekkel. Jó soruk volt a jósoknak, mert nemcsak az ország volt veszélyben, hanem az egyes ember is aggódott az életéért, vagyonáért. Mindenki az istenek tanácsát kérte, és minden eseményt jó vagy rossz előjelként magyaráztak. A különösen óvatosak már a Délvidékre, vagy félreeső birtokokra szállították el kincseiket. De a nép szilárdan hitt az istenek segítségében, és meg volt győződve arról, hogy valami csoda megóvja az országot a háborútól.

A nemzetgyűlés mindenesetre józanabbul gondolkodott. Végre belátták, hogy az elszigetelődés politikája nagy veszélyt jelent az országra. Legfőbb ideje volt diplomáciai kapcsolatokat létesíteni, és az egész világ előtt kifejezésre juttatni Tibet függetlenségi akaratát. Mert Kínának az az állítása, hogy Tibet az egyik tartománya, mindeddig hivatalos válasz nélkül maradt. Az újságok és a rádióadók az egész világon azt mondhattak az országról, amit akartak, mert válasz sohasem érkezett. Semlegességi politikája miatt Tibet még azt is visszautasította, hogy vitába szálljon a hírekkel. Most felismerték ennek a beállítottságnak a veszélyét, megértették a propaganda fontosságát, és a „Rádió Lhásza” elkezdte álláspontját naponta tibeti, kínai és angol nyelven sugározni. A kormány szerzeteshivatalnokokból és fiatal nemesekből küldöttségeket állított össze, melyeknek Pekingbe, Delhibe, Washingtonba és Londonba kellett volna utazniuk. De Indiánál nem jutottak tovább, mert a tibeti kormány határozatlansága és a nagyhatalmak intrikái minduntalan megakadályozták utazásukat.

A fiatal Dalai Láma gyűlölet és elfogultság nélkül látta a helyzet komolyságát, de még mindig a békés megoldásban bízott. Látogatásaim során észrevettem, milyen élénken érdeklődik a politikai események iránt. Mindig egyedül találkoztunk a kis mozi előadótermében, és az apró jelekből megértettem, mennyire örült mindig a jövetelemnek. Néha boldogan elém szaladt a kertbe, és üdvözlésül felém nyújtotta a kezét. De minden szívélyessége ellenére sem feledkeztem meg soha az illő tiszteletről, és úgy fogadtam őt, mint Tibet jövendő királyát, és az én feljebbvalómat. Megbízott, hogy adjak neki leckéket angolból, földrajzból és számtanból, mellékesen filmeket vetítettem neki, és állandóan tájékoztattam a világpolitika eseményeiről. Ő rendelte el azt is, hogy mindezért fizetést kapjak.

Újra meg újra bámulatba ejtett gyors felfogóképességével, kitartásával és szorgalmával. Ha például tíz mondatot adtam fel neki fordítani, önként a dupláját csinálta meg. Nagyon könnyen tanult nyelveket: olyan képesség ez, amit már sok tibetinél megfigyeltem. Nem ritkaság, hogy a nemesek és az üzletemberek az anyanyelvükön kívül még a mongol, a kínai, a nepáli és a hindi nyelvet is beszélik. Mellékesen megjegyezve tévedés az, hogy ezek a nyelvek hasonlítanak egymásra. Csak egy példa: a tibeti ábécé nem ismer F hangot, viszont számtalan R-et használ; a kínainál fordítva van. Így aztán tanítványomnak az F hang kiejtése okozta a legtöbb nehézséget az angolban. Minthogy az én angolságom sem volt tökéletes, segítségül hívtuk a táskarádióját, és naponta hallgattuk a híreket.

Felfedeztem azt is, hogy az egyik hivatalban lepecsételt ládákban angol tankönyvek hevernek. Még aznap a kezünkben voltak, és az előadóteremben egész kis könyvtárat rendeztünk be ebből. A 13. Dalai Láma hagyatékából is maradt több angol könyv és térkép, de új voltukból látszott, hogy alig használta őket. Tudását évekig tartó kínai és indiai utazásain szerezte, a nyugati világról való ismereteit pedig barátjának, Sir Charles Bellnek köszönhette. Az ő nevét már ismertem, hiszen könyveit még a fogságban olvastam. Tibet függetlenségének nagy szószólója volt. Mint Szikkimbe, Tibetbe és Bhutánba akkreditált politikai összekötő tiszt, Indiába menekülésekor ismerte meg a Dalai Lámát, és akkor kezdődött a két érett férfi közt az a szoros barátság, ami hosszú évekig tartott. Sir Charles Bell volt alkalmasint az első európai ember, aki személyes kapcsolatba került egy Dalai Lámával.

Fiatal tanítványom, aki még nem tehetett utazásokat, szintén érdeklődött a nagyvilág iránt. A földrajz az istenkirálynak is kedvenc tantárgya lett. Óriási falitérképeket rajzoltam neki az egész világról, és külön térképeket Ázsiáról és Tibetről. A földgömb segítségével például elmagyaráztam, miért van a new yorki rádió időszámításban tizenegy órával mögöttünk. Nemsokára teljesen jártas volt a földrajzban, és a Kaukázus éppoly ismerős volt neki, mint a Himalája. Különösen arra volt büszke, hogy a világ legmagasabb hegye az ő országában fekszik, és sok tibetihez hasonlóan nagyon csodálkozott, amikor megtudta, hogy kevés ország van a világon, ami kiterjedésben felülmúlná az ő birodalmát.

 

Földrengés és egyéb rossz előjelek

 

Nyáron békés tanulóóráinkat egy tragikus esemény szakította félbe. Augusztus 15-én heves földrengés ejtette rémületbe a szent várost. Megint egy rossz előjel! Mindenki emlékezett még az üstökös okozta rémületre. A múlt évben napokon és éjszakákon keresztül egy fénylő csóva úszott át az égen. A legöregebbek még emlékeztek arra, hogy a legutóbbi üstökös feltűnése után háború tört ki Kínával. Én a múlt évben a rádióból már tudtam a megjelenéséről, mert a repülők már látták Ausztrália fölött. Amikor Lhásza égboltján látható volt, Vangdüla barátommal egy éjjeli sétát tettünk, hogy élvezhessük a fantasztikus látványt.

Most a földrengés teljesen váratlanul jött. Lhásza házai hirtelen megremegtek, és körülbelül negyven távoli, tompa robbanást lehetett hallani. Ez a földrétegek megrepedezéséből eredhetett. A felhőtlen égen keleten óriási tűzfény jelent meg, és az utórezgések napokig tartottak. India rádióadói nagy földréteg változásokról számoltak be Asszám tartományból, amely Tibettel határos. Egész völgyek és hegyek helyeződtek át, és a hegyomlásoktól felduzzadt Brahmaputra szörnyű pusztításokat okozott. Lhászában csak néhány héttel később értesültek arról, hogy saját országukban sokkal nagyobb volt a katasztrófa. A földrengés központja Dél-Tibetben lehetett. A katasztrofális földmozgások több száz szerzetest és szerzetesnőt temettek be a sziklakolostorokba, úgy, hogy gyakran egyetlen túlélő sem maradt, aki hírt vihetett volna erről a legközelebbi bönpónak. Várak dőltek romba, emberek tűntek el a hirtelen meghasadt földben, mintha valami szellemkéz ragadta volna el őket.

A rossz előjelek egymást követték: szörnyszülött állatok jöttek a világra, és egy reggel összetörve feküdt a földön a Potala tövében álló kőoszlop oszlopfője. Hiába küldött a kormány a szerencsétlenségek színhelyére szerzeteseket, hogy megfékezzék a gonosz szellemeket. És amikor egy nap a székesegyház sárkányfejű esőcsatornáiból ragyogó tiszta időben csöpögni kezdett a víz, magánkívül volt egész Lhásza. Ezekre az eseményekre valószínűleg természetes magyarázatot is lehetett volna találni, de a tibetiek hiedelmét szétrombolni annyi, mint elvenni az életüket. Amilyen nagy az ijedelem, amit egy gonosz előjel okoz, olyan hatalmas erőt és bizalmat tudnak meríteni a kedvező előjelekből.

A Dalai Lámát az ominózus eseményekről pontosan tájékoztatták. Bár természetesen épp-úgy gondolkodott mint népe, mégis sóvárogva várta a véleményemet a dolgokról. Így mindig volt beszédtémánk, és mindig kevés volt az időnk. A szabadidejét töltötte velem, és csak kevesen tudták, hogy még a pihenőidejét is tanulásra használta fel. Időbeosztását mindig pontosan betartotta. Amilyen örömmel várt engem, oly félénken nézte mindig az órát, ha időnk letelt, és vallástanára már várta az egyik pavilonban.

Hogy mennyire pontosan számított az én időmre is, azt véletlenül tudtam meg. Egy nap nagyon sok szertartáson kellett részt vennie, és nem számítottam már a Norbulingkába szóló meghívásra. Így sétálni mentem a barátaimmal egy közeli hegyre, előtte azonban utasítottam a szolgámat, hogy adjon egy tükörrel fényjeleket, ha a Dalai Láma mégis hívatna. A megszokott órában megtörtént a jeladás, és én rohantam vissza a városba, ahogy csak tudtam. A kompnál már várt a szolgám a lóval, de még így is tíz percet késtem. A Dalai Láma már messziről felém szaladt, izgatottan megragadta a kezem, és így kiáltott: „Hol voltál ilyen sokáig? Úgy vártalak már, Henrig!” Bocsánatot kértem, hogy megvárattam, és csak ekkor lett világos előttem, mit is jelentenek neki ezek az órák.

Ezen a napon az édesanyja és legifjabb öccse is ott volt, és én bemutattam nekik az egyik filmet. Az előadás után Szopön Khenpo, a pohárnok, egy hatalmas batyuban süteményt hozott Őszentsége édesanyjának. Érdekes volt együtt látni az anyát a fiával. Tudtam, hogy a fiút az inkarnációként való felismertetésétől kezdve a család is kizárólag az Élő Buddhának tekintheti. Ezért az anya látogatása is hivatalos esemény volt, és ő ünneplő ruhájában és felékszerezve jelent meg. A búcsúzásnál meghajolt, és a Dalai Láma áldóan tette kezét a fejére. Ez a gesztus fejezte ki talán legjobban kettőjük viszonyát. Még az anya sem kapott áldást két kézzel, az csak a szerzeteseknek és magas rangú hivatalnokoknak járt.

Amikor egyedül maradtunk, büszkén mutatta meg a számtanfeladatát. Ezt a tárgyat mindketten kissé elhanyagoltuk, mert ő nagyon jól tudott az egész Tibetben használatos Abakus számológéppel bánni, és ez elegendő volt az igényeinek. A tibetiek bámulatos ügyességgel kezelik ezt a gépet, nem egy fogadást vesztettem el, amikor ceruzával és papírral versenyre próbáltam kelni vele. Az egyszerű emberek agyagcserepekkel, barackmagokkal, borsóval számolnak. Egészen egyszerű számításokat a malával végeznek el, ami mindig mindenkinél kéznél van.

Az is előfordult néha, hogy az együttlétünket megzavarták. Egyszer egy fontos levelet hozott egy testőr. Az óriástermetű fickó teljes hosszában háromszor a földre vetette magát, majd átnyújtotta a levelet. Aztán hátrálva kiment a teremből, és zajtalanul betette az ajtót. Ilyen pillanatokban eszméltem rá igazán, hogy milyen gyakran megszegtem a kötelező etikettet.

A levél a Dalai Láma legidősebb bátyjától, a kínai Csinghaj tartományban fekvő kumbumi kolostor apátjától érkezett. Ott már a vörös kínaiak voltak uralmon, és most megkísérelték a Dalai Lámát Tagcel Rinpocsén keresztül befolyásolni. Levele jövetelét jelentette be. Mivel már régóta úton volt, hamarosan meg kellett érkeznie.

Még ugyanaznap látogatást tettem a Dalai Láma családjánál. Az anya dorgálással fogadott. Anyai szeretetének figyelmét nem kerülte el, mennyire ragaszkodik hozzám a fia, és milyen gyakran nézett az órára, amikor nem jöttem. Elmagyaráztam a késésemet, és meggyőztem arról, hogy nem mulasztottam el meggondolatlanul az órát. A búcsúzásnál arra kért, hogy ne felejtsem el soha, milyen kevés örömet ad az ő fiának az élet.

Talán jó volt, hogy ő maga is látta, milyen sokat jelentenek a Dalai Lámának az együtt töltött órák. Mert néhány hónap múlva egész Lhásza tudta, hova lovagolok mindig déltájban, és ahogyan az várható volt, a szerzetesek aggályoskodtak az állandó találkozások miatt. Ekkor ő volt az, aki igen erélyesen kiállt a fia kívánsága mellett.

Amikor egyszer beléptem a sárga kert kapuján, úgy tűnt, mintha a Dalai Lámát szemüveggel látnám az egyik ablakban. Amikor rákérdeztem, bevallotta, hogy már egy idő óta rosszul lát, így az olvasáshoz szemüveget visel, amit fivére szerzett neki az indiai képviseleten keresztül. Valószínűleg gyerekkorában rontotta el a szemét, amikor távcsövével órákig nézte Lhászát. A sok olvasás a rosszul világított, sötét Potalában is rontotta a látását.

Egyik nap rövid piros kabátkát viselt a szerzetescsuhája fölött. Ő maga tervezte, és nagyon büszke volt rá. De csak a szabadidejében viselhette. A zsebek voltak a legnagyobb újdonságok rajta, a tibeti ruhákon ugyanis nincsenek zsebek. Bizonyára folyóiratokban látta, vagy az én zakóimon vette észre, milyen hasznosak ezek. Mint minden más vele egykorú fiú, késeket, csavarhúzót, édességeket és hasonló dolgokat tartott bennük. Még a színes ceruzáit és a töltőtollait is ide tette, és ő volt valószínűleg az első Dalai Láma, aki örömét lelte az ilyen dolgokban. Sok örömöt szerzett neki az óragyűjteménye is, ami részben még a 13. Dalai Láma tulajdonából származott. De legkedvesebb darabját, egy Omega-naptárórát, már a saját pénzéből vette. Addig, amíg a nagykorúságát nem érte el, csak az a pénz állt a rendelkezésére, amit áldozatként trónja lépcsőire helyeztek. Később majd nyitva állnak előtte a Potala és a Drágakőkert kincseskamrái, és Tibet uralkodójaként a világ egyik leggazdagabb embere lesz...

Adjátok a Dalai Láma kezébe a hatalmat!

 

Akkoriban hallatszottak először olyan vélemények, amelyek a Dalai Láma idő előtti nagykorúsítását követelték. E nehéz időkben egy fiatal és szuverenitásában érinthetetlen uralkodót akartak látni a trónon. A régens és köre korruptsága miatt már nagyon népszerűtlen volt, és így alkalmatlan arra, hogy támasza és példaképe legyen a népnek a háborús időkben.

Olyasmi történt ezekben a napokban, ami Lhászában még sohasem fordult elő. Egy reggel falragaszok jelentek meg a Norbulingkához vezető főút falán ezzel a szöveggel: „Adjátok a Dalai Láma kezébe a hatalmat!” Indoklásként a régens kegyencei elleni vádak egész sora következett, akiknek súlyos hibákat vetettek a szemükre.

A legközelebbi együttlétünkkor természetesen szóba kerültek ezek a falragaszok. Fivérétől már hallott a dologról. Azt gyanították, hogy a szerai kolostor szerzetesei a tettesek. A Dalai Láma egyáltalán nem örült ennek a fordulatnak, mert még nem érezte magát elég érettnek ahhoz, hogy egy ilyen nagy feladattal megbirkózzék. Tudta, hogy még sokat kell tanulnia. Így nem tulajdonított nagy jelentőséget a falragaszoknak, fontosabb volt neki a tanulás. A legnagyobb gondja az volt, vajon kiállná-e a nyugati országokban az összehasonlítást az ottani hasonló korú tanulókkal, vagy csak elmaradott tibetinek tartanák őt. Biztosítottam arról, hogy átlagon felül intelligens, és a többieket könnyűszerrel behozná. Nem csak a Dalai Lámának voltak ilyen kisebbségi érzései. Gyakran mondogatták a tibetiek beszélgetés közben: „Mi nem tudunk semmit, mi olyan buták vagyunk!” Ámde már egyedül az, hogy ezt mondták, az ellenkezőjét bizonyította: egyáltalán nem voltak korlátoltak, csupán összetévesztették a tájékozottságot az intelligenciával.

Az indiai képviselet segítségével sikerült igazi játékfilmeket szerezni a mozinknak. Gazdagítani akartam ezzel a műsorunkat, és örömöt akartam szerezni a Dalai Lámának. Elsőnek az „V. Henrik”-et hoztam, el és kíváncsi voltam, hogyan fogadja majd a fiatal istenkirály. Az apátjainak is megengedte, hogy megnézzék a filmet, és amikor sötét lett, még a kertészek és szakácsok is belopóztak. A közönség a szőnyegen guggolt a nézőtér padlóján, csak a Dalai Láma és én ültünk a lépcsőn, ami a gépekhez vezetett. Végig fordítottam neki a szöveget, és igyekeztem a kérdéseire válaszolni. Jó volt, hogy felkészültem erre, mert egyáltalán nem volt egyszerű feladat egy németnek Shakespeare-t tibetire fordítani. A szerelmi jeleneteknél a hallgatóság meglehetősen zavarba jött, és amikor kettesben újra megnéztük a filmet, ezt a részt kihagytam. Kündün el volt ragadtatva a filmtől, mert nagyon érdekelte a nagy emberek élete. Nemcsak az uralkodók, hanem a híres hadvezérek és feltalálók is felkeltették a kíváncsiságát, és újra meg újra hallani akarta tetteiket. Többször is megnézett egy dokumentumfilmet Mahatma Gandhiról, akit Tibetben nagyon tiszteltek.

Kellemes meglepetés volt, hogy milyen jó ízlése van. Amikor egyszer a filmeket rendeztük, kirostált minden komikus vagy tisztán szórakoztató filmet, és arra kért, hogy cseréljem ki őket. Legjobban az oktató-, háborús- és kultúrfilmeket szerette. Egyszer azt hittem, hogy egy szép lovas filmmel örömöt szerzek neki, de meg kellett állapítanom, hogy nem érdeklődött különösebben a lovak iránt. „Furcsa”, mondta, „hogy az előző test” - ezalatt a 13. Dalai Lámát értette - „mennyire szerette a lovakat, és nekem nem sokat jelentenek!” Inkább a dzsip motorját tanulmányozta, és új Leicáját szedte szét. De mégsem volt még eléggé gyakorlott, mert a végeredmény az lett, hogy az enyémet kellett kölcsönadnom.

Ebben az időben észrevehetően megnyúlt, és ahogy az lenni szokott, kissé félszegen és ügyetlenül mozgott. Emiatt egyszer leejtette a fénymérőjét. Olyan szerencsétlennek érezte magát ettől, mint egy szegény kisfiú, aki eltörte egyetlen játékát. Nekem kellett őt emlékeztetnem arra, hogy egy nagy birodalom uralkodója, és annyi fénymérőt vehet magának, amennyit csak akar. Újra meg újra elcsodálkoztam a szerénységén. Bármelyik gazdag kereskedő gyereke biztosan jobban el volt kényeztetve, mint ő, és kevesebb szolgája volt, mint nem egy köznemesnek. Élete aszkétikus és magányos volt, sokszor például sem ennie, sem beszélnie nem volt szabad.

Fivére, Lobszang Szamten, az egyetlen, aki szórakoztathatta volna, szellemileg távolról sem ért fel hozzá, noha idősebb volt. A Dalai Láma eleinte ragaszkodott ahhoz, hogy fivére is ott legyen az órákon, de Lobszang Szamtennek kín volt ez a kötelezettség, és minduntalan megkért, hogy mentsem ki Kündünnél. Bevallotta, hogy a társalgásunkból alig ért valamit, és folyton az elalvással küszködik. Ezzel szemben a kormányzati ügyekben jóval gyakorlatiasabb volt, és már most segítette öccsét hivatalos kötelezettségeiben.

Kündün higgadtan fogadta fivére gyakori elmaradásait, noha - mint megtudtam - korábban igen lobbanékony természetű volt. Mára már semmi sem maradt ebből a tulajdonságából; sőt inkább túlságosan is megfontolt és komoly volt a korához képest. De ha nevetett, azt gyermeki nyíltsággal tette, és mindig kapható volt ártatlan mókákra. Néha tréfából megbokszolt, és hébe-hóba ugratott is. Jó megfigyelőképességéről is tanúságot tett. Az volt például az egyik szokásom, hogy amikor nem tudtam valamire könnyen válaszolni, gondolkodás közben a tenyerembe támasztottam az államat. Amikor egyszer megint egy válasz nélkül maradt kérdéssel mentem haza, tréfásan megfenyegetett és így szólt: „De holnap ne támaszd megint a fejed, Henrig, hanem mondj el nekem mindent pontosan!”

Bármilyen nyitott volt is Kündün minden nyugati gondolatra, alkalmazkodnia kellett az évszázados hagyományokhoz. Minden holmi, ami a Dalai Láma háztartásából származott, felülmúlhatatlan gyógy- és védőszernek számított a betegségek és a gonosz szellemek ellen. Mindig mindenki megostromolt azokért a süteményekért és gyümölcsökért, amiket Őszentsége konyhájáról hoztam haza. Nem tudtam a barátaimnak semmivel sem nagyobb örömöt szerezni, mint ezekkel az ajándékokkal. De ez még ártatlan dolog volt. Kevesebb megértéssel fogadtam azt, amikor az Élő Buddha vizeletét itták. Maga a Dalai Láma is a fejét csóválta ezen, és nem szívesen vette, ha ezt kérték tőle. De egyedül nem tudott e szokásokkal szembeszállni, és nyilván nem is gondolkodott sokat ezekről. Hiszen Indiában is mindennapos látvány, hogy a szent tehenek vizeletét isszák az emberek az utcán.

Tudtam, milyen erősen reméli az ifjú király, hogy egyszer majd kivezeti népét a babonából. Mennyit álmodoztunk a jövőbeli reformokról! Kész tervünk is volt már! Kis, semleges államokból akartunk szakembereket hozni Tibetbe. Először is az iskolarendszert és az egészségügyi ellátást akartuk a segítségükkel kiépíteni, és ehhez belföldi szakembereket képezni. Aufschnaiternek szántuk a legnagyobb feladatot: agrármérnökként egész életre szóló munkája lett volna Tibetben. Ő maga nagyon lelkesedett ezekért az elképzelésekért, semmit nem kívánt jobban, mint hogy mindig itt dolgozhasson. Én az oktatásüggyel szerettem volna foglalkozni. De mindez még a jövő zenéje volt. Aufschnaiterrel elég előrelátóak voltunk ahhoz, hogysem hiú reményeket tápláltunk volna a jövőt illetően. Hogy Kína ráront Tibetre, az elkerülhetetlennek látszott. Akkor pedig nem lesz többé számunkra hely ebben az országban, hiszen mi egyértelműen ennek a kis, békeszerető népnek a függetlensége mellett álltunk ki.

 

Csenrézi 14. inkarnációja

 

Amikor a hangnem Kündün és énközöttem már bizalmas lett, megkérdeztem, nem mesélne-e valamit az inkarnációként való felismertetéséről. Azt már tudtam, hogy 1935. július 6.-án született a nagy Kuku-Nór tó közelében. Amikor azonban a születésnapjához gratuláltam, én voltam az egyetlen, aki ezt tette. A születésnapnak nincs semmi jelentősége Tibetben, így sohasem ünneplik meg. A népnek nem fontos, hogy a király mikor született, hiszen ő csak az egyik visszatérése Csenrézinek, a kegyelem istenének, az ezernél több Élő Buddha egyikének, akik lemondtak a Nirvánáról azért, hogy az embereken segítsenek. Csenrézi (a Nagy Együttérzés bódhiszattvája) Tibet védőistene és az ő inkarnációi Bö királyai, - így nevezik az országot a bennszülöttek. Altar Kán, a mongolok buddhizmusra áttért uralkodója adományozta Csenrézi inkarnációinak a Dalai Láma címet, ami az egész nyugati világban máig is használatos. A jelenlegi Dalai Láma a 14. inkarnáció. A nép nem annyira királyát látta benne, mint inkább az Élő Buddhát, és imái nem az uralkodónak szóltak, hanem az ország védőistenének. A fiatal királynak nem volt könnyű megfelelnie a vele szemben támasztott követelményeknek. Tudta, hogy isteni ítéleteket kívánnak tőle, és hogy minden döntése és cselekedete csalhatatlannak számít és meghatározza országa egész történelmét. Már most igyekezett hetekig tartó meditációkkal és elmélyült vallástanulmányokkal nehéz tisztségére felkészülni. Korántsem volt még olyan magabiztos, mint a 13. inkarnáció. Carong egyszer egy jellemző példával illusztrálta az elhalt uralkodó fölényességét. Amikor új törvényeket akart kibocsátani, és a konzervatív környezet elkeseredett ellenállásába ütközött, akkor az 5. Dalai Láma ugyanezen kérdésekre vonatkozó kijelentésére hivatkozott. A 13. Dalai Láma ugyanis így érvelt: „És ki volt az előző 5. test?” Erre leborultak előtte a szerzetesek. Ez a válasz elnémította őket, mert inkarnációként nemcsak a 13., hanem az 5., és valamennyi előző Dalai Láma is ő volt. Ennél a történetnél az jutott eszembe, milyen boldog is Tibet, hogy egyik uralkodójának sem volt Néróéhoz vagy Rettegett Ivánéhoz hasonló jelleme. Egy tibeti persze értetlenül állna az ilyen meggondolással szemben, mert a kegyelem istenének nyilvánvalóan egyetlen inkarnációja sem lehet kegyetlen.

A Dalai Láma nem emlékezett felismertetése körülményeire. Gyermek volt még akkor, és csak homályos emlékképek voltak a fejében. Amikor látta, mennyire érdekel ez engem, azt tanácsolta, forduljak azon nemesek egyikéhez, akik a felfedeztetésénél jelen voltak.

A kevés élő szemtanú egyike a hadsereg jelenlegi főparancsnoka, Dzasza Künszangce volt. Készséggel mesélte el egyik este e fölöttébb titokzatos történetet.

A 13. Dalai Láma már a halála előtt, 1933-ban célzásokat tett újjászületése módjára. Amikor már ott ült felravatalozva a Potalában, hagyományos buddhahelyzetben dél felé tekintve, az egyik reggel kelet felé fordulva találták a fejét. Rögtön megkérdezték az állami orákulumot, és önkívületi állapotában ő is a felkelő nap irányába dobott egy fehér szalagot. De két évig nem találtak semmiféle közelebbi támpontot. Ekkor a régens egy híres tóhoz, a Csökorgyéhez zarándokolt tanácsért. Ez a tó arról nevezetes, hogy aki beletekint, megláthatja a jövő egy darabkáját. Sajnos nyolcnapi járóföldre fekszik Lhászától, így sohasem tudtam elég időt szakítani arra, hogy elzarándokoljak oda, és magam is belepillantsak.

Amikor a régens az imák után a víztükörhöz lépett és belenézett, egy aranytetejű, háromemeletes kolostort látott, ami mellett egy szép, faragott ormú kis kínai parasztház állt. Az isteni útmutatás iránti hálától eltelve vándorolt vissza Lhászába, és elkezdődtek a felkutatás előkészületei. Részt vett ebben az egész nép, mert élő védnöke nélkül már nagyon elárvultnak érezte magát. Eléggé elterjedt nálunk az a tévedés, hogy minden újjászületés a halál pillanatában megy végbe. Ez a buddhista tan szerint nem így van, évekig is eltarthat, amíg Buddha visszatér, és újra emberi alakot ölt. Így csak 1937-ben keltek útra a különböző kutatócsoportok, hogy az égi előjeleknek megfelelően a megadott irányban keressék a szent gyermeket. A küldöttek szerzetesek voltak, de világi hivatalnok is volt minden csoportban. Mindannyian a 13. Dalai Láma személyes használati tárgyait vitték magukkal, és e gyakran már kopott, használt holmik mellett néhány másik új tárgyat is.

Az egyik csoport Kjecang Rinpocse vezetésével a Csinghaj kínai tartományban fekvő Amdó kerületig jutott. Ezen a környéken sok kolostor van, mert itt született a lámaizmus reformátora, Congkapa. A lakosság részben tibeti, és békésen él együtt a mohamedánokkal. A kutatócsoport sok fiút talált, de egyik sem felelt meg a követelményeknek. Már-már kételkedni kezdtek küldetésük sikerében. Hosszú vándorlás után végre egy aranytetejű, háromemeletes kolostorra bukkantak, olyanra, amilyen a régens látomásában szerepelt, és már meg is pillantották mellette a faragott oromzatú parasztházat. Izgatottan cseréltek a szokásnak megfelelően szolgáikkal ruhát. Az álruhában ugyanis elkerülik a szükségtelen feltűnést, és jobban kapcsolatot találnak az emberekkel, mintha bönpóként lépnének a házukba. Az urak ruháiba öltözött szolgákat így majd a tisztaszobába vezetik, a szolgának álcázott nemesek pedig a konyhában kapnak helyet, ahol a gyerekek is játszanak.

Már a belépéskor meg voltak győződve arról, hogy itt megtalálják az igazi gyermeket, és feszülten figyelték, mi történik. Valóban eléjük szaladt nagy hevesen egy alig kétéves fiúcska, és megragadta annak a lámának a ruháját, aki a 13. Dalai Láma maláját viselte a nyakában. Minden félénkség nélkül kiabálta: „Szera lama, Szera lama!” Már az is bámulatos volt, hogy a kisfiú a szolgában felismerte a lámát, de hogy mindjárt azt is megmondta, hogy a szerai kolostorból jött, az még a szerzeteseket is megdöbbentette. Aztán a mala után nyúlt, és addig rángatta, amíg elvette a szerzetestől, és a saját nyakába akasztotta.

A nemesek alig állták meg, hogy földre ne vessék magukat, mert nem volt kétséges előttük: megtalálták az inkarnációt. De elbúcsúztak, és csak néhány nap múlva tértek vissza, ezúttal álcázatlanul. Tárgyaltak a szülőkkel, akik már adtak az egyháznak egy fiút inkarnációként, aztán a négy bönpo visszavonult az élénk fiúcskával az oltárszobába. Bezárták az ajtót, és alávetették a gyermeket az előírt vizsgának. Először négy malát mutattak neki, amelyek közül a halott Dalai Lámáé volt a legegyszerűbb. A kisfiú habozás nélkül az igazit választotta, és azzal örömében körülugrálta a szobát. Az elhunyt egy dobját is azonnal kiemelte a többi közül; és felvette az istenkirály kopott sétabotját is anélkül, hogy egyetlen pillantásra méltatta volna az újat, aminek elefántcsontból és ezüstből volt a fogantyúja. Amikor a fiú testét megvizsgálták, megtalálták az összes jelet, amelyekkel Csenrézi inkarnációjának rendelkeznie kellett: a nagy, kissé elálló füleket, és az anyajegyeket a felső testen, melyek a négykarú isten második pár karját jelképezték.

Most már teljesen biztosak voltak a dolgukban a szerzetesek. Rejtjeles szöveggel megtáviratozták Lhászába Kínán és Indián keresztül a jelentést, és azonnal megkapták az utasítást a legszigorúbb titoktartásra, hogy ne veszélyeztethesse semmi a nagy tervet. A négy küldött egy Csenrézit ábrázoló thanka előtt esküt tett, majd továbbmentek, hogy álcázásként még néhány fiút vizsgáztassanak. Mivel az egész kutatóakció kínai felségterületen zajlott, nagyon óvatosan kellett eljárniuk. Semmiképp sem árulhatták el, hogy megtalálták az igazi Dalai Lámát, mert különben Kína ragaszkodhatott volna ahhoz, hogy kíséretként csapatokat küldjön vele Lhászába. Így azzal a kérdéssel fordultak a tartomány kormányzójához, Ma Pufanghoz, Lhászába vihetik-e a fiút, ahol több várományos közül majd kiválasztják a Dalai Lámát.

Ma Pufang 100.000 kínai dollárt kért a fiú kiadatásáért. Azonnal átnyújtották neki az összeget. Ez azonban hiba volt, mert a kínaiak észrevették, milyen fontos a tibetieknek ez a fiú, és még 300.000 dollárt kértek. A küldöttség belátta hibáját, és ezúttal csak az összeg egy részét fizette ki. A hátralékot Lhászába érkezésük után akarták kifizetni azoknak a kereskedőknek, akik együtt utaztak a karavánnal. A kormányzó ebbe beleegyezett.

1939 nyárutóján kelt végre útra Lhászába a négy nemesből álló küldöttség a szolgákkal, a kereskedőkkel, a gyermekkel és annak családjával. Hónapokig voltak úton, amíg elérték Tibet határát. Ott már várta őket a kormány egyik minisztere, és átnyújtotta a gyermeknek a régens levelét, melyben megválasztását hivatalosan megerősítették. Első ízben hódoltak most neki úgy, mint Dalai Lámának. A szülők ugyan már sejthették, hogy fiuk valamilyen magas inkarnáció, de most tudták csak meg, hogy a gyermek nem kisebb ember, mint Tibet jövendő uralkodója. Ezzel az ő életük is fordulóponthoz érkezett.

E naptól kezdve a kis Dalai Láma olyan magától értetődő módon osztotta az áldást, mintha sohasem tett volna egyebet. Ő maga jól emlékezett arra, hogyan vonult be arany gyaloghintójában Lhászába. Sohasem látott még ennyi embert, mert akkor talpon volt az egész város, hogy üdvözölje Csenrézi új megtestesülését, aki az elárvultság hosszú évei után végre bevonul a Potalába. Az „előző test” halála óta hat év telt el, és két év után öltött testet újra az isten. 1940 februárjában, a nagy újévi ünnepen ülték meg ünnepélyesen az új Dalai Láma trónra lépését. Egyidejűleg új neveket kapott: a Szent, a Zsenge, a Dicsőséges, a Hatalmas beszédű, a Kitűnő ész, az Abszolút bölcsesség, a Tan őrzője és az Óceán.

Mindenki csodálkozott azon az alig hihető méltóságon és komolyságon, amivel az órákig tartó szertartásokon részt vett. Elődjének a szolgáival is olyan kedves és bizalmas volt, mintha már régóta ismerte volna őket.

Örültem, hogy ezt a történetet úgyszólván első kézből hallhattam, mert az idők folyamán sokféle híresztelés terjedt el, és én is mindenféle változatot ismertem már.

 

Előkészületek a Dalai Láma meneküléséhez

 

Minél inkább közeledett az ősz, annál gyakrabban szakították félbe együttlétünket. A nyugtalanság már a Drágakőkertbe is eljutott. Az események hatására kezdték az ifjú királyt egyre jobban beavatni a kormányzati ügyekbe. A nemzetgyűlés átköltözött a Norbulingkába, hogy minden fontos eseményt azonnal közölhessen Őszentségével. A Fiatal Dalai Láma már akkor elképesztette a hivatalnoki kart tájékozottságával és bölcs ellenvetéseivel. Semmi kétség, az állam sorsát hamarosan az ő kezébe fogják letenni!

A helyzet egyre súlyosabbá vált. Kelet Tibetből olyan hírek érkeztek, hogy kínai lovasezredeket és gyalogságot vontak össze az ország határánál. Csapatokat küldtek keletre, bár tudták, hogy egyedül gyengék ahhoz, hogy az ellenséget feltartóztassák. Tibet diplomáciai kísérletei eredménytelenül végződtek; a küldöttségek Indiában rekedtek. Kívülről nem lehetett segítséget várni; Korea példája bizonyította, hogy a Kínai Vörös Hadsereg ellen még az ENSZ segítsége is csak keveset tud tenni. Kezdtek beletörődni ebbe.

1950. október 7-én az ellenség egyszerre hat helyen támadta meg Tibetet. Lezajlottak az első ütközetek, ám Lhászában csak tíz nappal később értesültek erről. Miközben hazájuk függetlenségéért meghaltak az első tibetiek, Lhászában még mindig ünnepeket tartottak, és a csodára vártak. A kormány a vészhír után összehívta az ország leghíresebb orákulumait. A Norbulingkában drámai jelenetekre került sor. Az ősz hajú apátok és a miniszterek rimánkodva kérték az orákulumok támogatását e nehéz órában. A Kündün jelenlétében könnyes szemmel vetették magukat a jövendőmondók lába elé, és könyörögtek, hogy csak most mutassák meg a helyes utat. Önkívületi állapotában az állami orákulum hirtelen felágaskodott, odazuhant a Dalai Láma lábához, és így kiáltott: „Tegyétek királlyá!” A többi orákulum jóslatai is így szóltak. Az isteni üzenetet nem lehetett figyelmen kívül hagyni, így elkezdődtek a fiatal Dalai Láma trónra lépésének előkészületei.

A kínai csapatok közben több száz kilométernyire benyomultak az országba. Néhány nemesi hadvezér már megadta magát csapataival, és mások is feladták a kilátástalan küzdelmet a túlerővel szemben. Kelet-Tibet fővárosának kormányzója rádióüzenetet küldött Lhászába, hogy megadhassa magát, mert minden ellenállás hasztalan. A nemzetgyűlés ezzel nem értett egyet, így a lőszerraktár felrobbantása után a kormányzó Forddal, az angol rádióssal, Lhásza felé menekült. Egy kínai hadtest már két nap múlva elvágta az útjukat, és mindkettőjüket foglyul ejtette.

A nemzetgyűlés most az Egyesült Nemzetekhez fordult segítséget kérve az agresszor ellen. Egy békés országot támadtak meg azzal az ürüggyel, hogy a Vörös Néphadsereg nem tűrheti meg Tibetben az imperialista befolyást. Az egész világ tudta, hogy semmiféle idegen befolyás nincs ebben az országban, hiszen egyetlen más ország sem zárkózott el oly szigorúan a világ elől, mint Tibet. Minden külföldi, akinek megadatott, hogy Tibet földjére lépjen, sokat mesélhetne erről. Nem volt itt semmiféle imperialista befolyás, és nem volt kit „felszabadítani”! Ha valaki megérdemelte az Egyesült Nemzetek segítségét, akkor az Tibet volt. A kérelmet azonban elutasították. Az ENSZ kifejezte ama reményét, hogy Kína és Tibet békésen megegyezik.

Most már mindenki előtt világos volt, hogy külső támogatás nélkül az országnak meg kell adnia magát a túlerőben lévő ellenségnek. Azok, akik nem akartak idegen uralom alatt élni, csomagolni kezdtek. Mi is tudtuk, hogy elérkezett az óra, amikor el kell hagynunk második hazánkat, ha nem akarunk belekeveredni a politikába. Ez az ország szeretettel fogadott minket, és sok feladatot adott nekünk, amin szívvel-lélekkel dolgoztunk. Az az idő, amikor a Dalai Lámát taníthattam, életem legszebb időszaka volt. Soha nem volt semmi közünk Tibet fegyverkezéséhez és hadvezetéséhez, amint azt Európa sok újsága állította.

A vészhírek egymást követték. A Dalai Láma is aggódott sorsunk miatt. Egy hosszú megbeszélés után abban állapodtunk meg, hogy kiveszem régóta tervezett szabadságomat, hogy szabadabban mozoghassak. Néhány nap múlva kellett a téli palotába való átköltözésnek megtörténnie, ott egyelőre úgysem lett volna idő a tanításra. Először Dél-Tibetbe akartam utazni Sigacéba, és onnan mentem volna tovább Indiába.

A Dalai Láma nagykorúvá nyilvánítása küszöbön állt. Legszívesebben azonnal megtették volna, de meghatározott előjelekből kellett az erre legalkalmasabb napokat meghatározni. Egyidejűleg felmerült az ifjú uralkodó további sorsának a kérdése is. Maradjon-e az Élő Buddha Lhászában vagy meneküljön? Szokás volt nagy elhatározásoknál az előző inkarnációk cselekedeteihez igazodni. Ezért nagy jelentősége volt annak, hogy a 13. Dalai Láma negyven évvel ezelőtt elmenekült a kínaiak elől, és ezzel jobbra fordította sorsát. Egy ilyen elhatározásért azonban nem vállalhatta egyedül a kormány a felelősséget, az utolsó szót az isteneknek kellett kimondani. A Dalai Láma és a régens jelenlétében campából két golyót gyúrtak, és egy arany mérlegen ellenőrizték, hogy egyenlő-e a súlyuk. Két kis cédulát - az egyikre „igen”, a másikra „nem” volt írva - göngyöltek a golyókba, és azokat egy aranyserlegbe dobták. A serleget az állami orákulum markába nyomták, aki már önkívületi állapotban táncolt. Egyre gyorsabban forgatta az edényt, amíg az egyik golyó a földre esett. Az „igen” volt benne, és ezzel eldőlt, hogy a Dalai Lámának el kell hagynia Lhászát.

Én még mindig halasztgattam elutazásomat, mert ismerni akartam a Dalai Láma terveit. Nehezemre esett ezekben a vészterhes időkben elhagyni őt. De ő ragaszkodott az elutazásomhoz, és én azzal vigasztaltam magam, hogy majd az ország déli részén újra találkozunk. Menekülésének előkészületei teljes gőzzel folytak, de szigorúan titokban tartották, hogy az embereket ne nyugtalanítsák ezzel. Bár a kínaiak még néhány száz kilométernyire voltak Lhászától keletre, és ott egyelőre megálltak, attól lehetett tartani, hogy egy váratlan előretörés elvághatja a király menekülési útját dél felé.

Nemsokára a titoktartás ellenére mindenféle híresztelések terjedtek el, hiszen nem maradhatott rejtve, hogy Őszentsége magánkincseit elszállították. Súlyosan megrakott karavánokat lehetett látni naponta, ahogy testőri kísérettel elhagyják a várost. A nemesek sem haboztak tovább, hanem biztonságba helyezték családjaikat és értékeiket.

Különben normálisan zajlott az élet Lhászában, csak a málhásállatok hiányából lehetett észrevenni, hogy sok ember a saját céljaira tartja vissza ezeket. A bazárban kissé emelkedtek az árak, és a bolhapiac zsúfoltabb volt, mint valaha. Olykor egyes tibeti katonák hőstetteiről érkeztek hírek, de a hadsereget lényegében már szétverték. Néhány egység még tartotta magát, de nem sokáig.

Egyszer már, 1910-ben fosztogatva és gyújtogatva betörtek a kínaiak Lhászába. Az akkori események megismétlődésétől való félelem megbénította a szent várost. Ezúttal ugyan a kínai csapatok fegyelmezettségéről és türelmességéről lehetett hallani minduntalan; voltak már katonák, akik visszatértek fogságukból és mindenfelé elmesélték, hogy milyen jól bántak velük.

 

Búcsú Lhászától

 

1950 november közepén elhagytam Lhászát. Még mindig nem tudtam volna elhatározni magam, ha nem kínálkozott volna egy szállítási alkalom, mely meghatározta az elutazás napját. Aufschnaiter eredetileg velem akart jönni, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, így én vittem magammal a poggyászát. Néhány nappal később akart utánam jönni.

Nehéz volt a búcsú a háztól, ami olyan sokáig az otthonom volt, a kertemtől és a szolgáktól, akik sírva álldogáltak körülöttem. A kutyám is szomorúan settenkedett a közelembe, mintha csak érezte volna, hogy őt sem vihetem magammal. Nem bírta volna ki az indiai hőséget, és itt legalább jó kezekben tudtam. Csak a könyveimet és a gyűjteményemet vittem magammal, minden mást a szolgáimnak ajándékoztam. És egyre csak jöttek a barátok az újabb és újabb ajándékokkal, és még nehezebbé tették a búcsút. Egyetlen vigaszom az volt, hogy legtöbbjüket nemsokára újra látom majd, ha az istenkirály kíséretében elhagyják Lhászát. Sokan még mindig kitartottak abban a hitükben, hogy a kínaiak sohasem jönnek Lhászába, és szabadságom leteltével nyugodtan visszatérhetek majd. Sajnos nem osztoztam ebben a vigasztaló reményben. Tudtam, hogy sokáig nem fogom viszontlátni Lhászát, és csöndben elbúcsúztam minden kedves helytől. Még egyszer felültem a lovamra, hogy még annyi felvételt csináljak, amennyit csak lehet. Örök emlékeim lesznek ezek, és segítségükkel talán megnyerem majd más emberek szívét is e szép és különös ország számára.

Borús reggel volt, amikor kis jakbőrcsónakomba szálltam. A Kjicsun akartam leutazni a Cangpóig. Ez a hatórás csónakázás kétnapi lovaglást takarított meg nekem. A poggyászom szárazföldi úton már előrement.

Barátaim és szolgáim ott álltak a parton, és szomorúan integettek utánam. Még néhány felvételt készítettem róluk, aztán elkapta az ár a csónakot, és nemsokára eltűnt a part az emberekkel. Ott ültem a csónakban a búcsúzóul kapott sok fehér szalaggal a nyakamban, és nem tudtam elfordítani tekintetemet a Potaláról, mert tudtam, hogy ott áll a fiatal Dalai Láma, és távcsövével néz utánam.

Még aznap találkoztam a karavánommal, ami tizennégy málhás állatból és két lóból állt, magam és a szolgám számára. A hű Nyimát nem lehetett eltántorítani attól, hogy elkísérjen. Hegynek fel és hegyről le vitt újra az út hegységeken és hágókon át, és egy hét múlva elértük az Indiába vezető nagy karavánúton Gyance városát.

Nem sokkal ezelőtt egyik legjobb barátom lett itt a kormányzó, és már nagy örömmel várt. Vendégségben kellett maradnom nála, és itt éltem át azt a napot, amikor egész Tibet a fiatal Dalai Láma hatalomátvételét ünnepelte. A szertartások november 17-én kezdődtek Lhászában, de a háború miatt csak három napig tartottak. Gyorsfutárok vitték szét az esemény hírét az ország minden városába és falujába. Minden háztetőn új imazászlók lengtek, és a nép rövid időre elfelejtette a gondterhes jövőt, és a régi vidámsággal, énekkel, tánccal és ivással köszöntötte az ünnepet. Örömünnep volt ez mindenkinek. Soha még nem fűztek ennyi reményt Dalai Láma trónralépéséhez, mint most. A fiatal uralkodó fölülemelkedett minden érdekcsoporton és intrikán, és számos tanújelét adta tisztánlátásának és akaraterejének. Természetes ösztönnel fogja majd kiválasztani a megfelelő tanácsadókat, és hozzáférhetetlen lesz a számító és önző emberek számára.

Én tudtam, hogy ez már késő, hogy olyan időben veszi át hivatalát, amikor a sors már ellene döntött. Ha néhány évvel idősebb lett volna, az ő irányításával másként alakulhatott volna a dolgok menete.

Még ebben a hónapban átmentem Gyancéból Tibet második legnagyobb városába, Sigacéba, ami a nagy Tashilhünpo kolostor révén messze földön híres. Ott is vártak már a barátaim, akik a legújabb fővárosi híreket szerették volna hallani tőlem. Innen nem akartak menekülni az emberek, mert ez a kolostor a Pancsen Láma székhelye volt.

 

A Pancsen Láma és a Dalai Láma

 

Ezt az inkarnációt a kínaiak nemzedékek óta a Dalai Láma ellenlábasaként játszották ki. Jelenlegi képviselője az istenkirálynál két évvel fiatalabb volt. Kínában nevelkedett, és Peking Tibet törvényes uralkodójának tekintette. A Pancsen Lámának a legcsekélyebb igénye sem volt erre a tisztségre, mert jog szerint csupán a Tashilhünpo kolostora és annak birtokai illették meg. Öpame inkarnációjaként ugyan magasabban állt az Élő Buddhák rangsorában Csenrézinél, de eredetileg csupán az istenkirály tanítója volt. Hálából nyilvánította őt az 5. Dalai Láma ilyen magas inkarnációvá, és adományozta neki ezt a nagyszerű javadalmat.

A Pancsen Láma utolsó inkarnációjának a felkutatásánál is több fiú került szóba. A gyermekek egyikét kínai felségterületen fedezték fel, és akkor is vonakodtak a kínai hatóságok megengedni, hogy a fiú katonai kíséret nélkül vonuljon Lhászába. A tibeti kormány minden közbenjárása eredménytelen maradt, és a kínaiak egy szép napon a fiút egyszerűen Öpame valódi inkarnációjának, és az egyetlen igazi Pancsen Lámának nyilvánították.

Fontos pozíciót szereztek ezzel maguknak a Tibet elleni játszmában, és készek voltak ezt a végsőkig kihasználni. Kommunista voltuk nem gátolta őket abban, hogy a rádióban propagandát csináljanak egyházi és világi hatalmi igényeiknek. Tibetben azonban csak kevés követőre találtak. Ezek természetesen főleg Sigace és kolostorának környékén éltek, mert itt a Pancsen Lámát tekintették úrnak, és nem szívesen függtek Lhászától. A „felszabadító hadsereget” is félelem nélkül várták, mert úgy tudták, hogy a fiatal Pancsen Láma rokonszenvezik velük. Kétségtelen, hogy Tibet népe is szívesen kérte az áldását, mert egy Buddha inkarnációjaként nagy tiszteletben állt. De még a kínaiak nyomására sem ismerték el soha az ország uralkodójának. Ez egyedül a Dalai Lámának, az ország védnökének volt fenntartva. Így történt aztán, hogy a kínaiaknak később le kellett mondaniuk arról, hogy a lhászai tárgyalásokon ütőkártyaként játsszák ki a Pancsen Láma személyét. Hatalmi köre úgy, mint régen, most is a Tashilhünpo kolostorra korlátozódott.

Látogatásom alatt ezt a kolostort is megnéztem. Egész város volt ez, ahol szerzetesek ezrei éltek! Titokban megkíséreltem néhány felvételt csinálni. Különösen mély benyomást tett rám az egyik templomban egy kilenc emelet magas arany istenszobor. Csupán a feje olyan óriási volt, hogy létrákon kellett felmászni hozzá.

Sigace városa nem messze a kolostortól, a Cangpo mentén fekszik, és kissé Lhászára emlékeztet, mert itt is egy vár emelkedik a város fölé. A városnak tízezer lakosa van és kézműveseiről híres. Főleg azt a gyapjút dolgozzák fel itt, amit óriási karavánok hoznak a közeli Csangthangból. Szőnyegszövészetéről is ismert Sigace, bár a gyancei szőnyegek híresebbek.

Sigace magasabban fekszik Lhászánál, és éghajlata is hidegebb. Ennek ellenére itt terem az ország legjobb búzája, és a Dalai Láma és a nemesek közül is sokan Sigacéból hozatják a lisztjüket.

 

Az istenkirály menekülése

 

Néhány nap múlva visszalovagoltam Gyancéba, ahol már nagy izgalommal várt a barátom a hírrel, hogy a Dalai Láma valószínűleg nemsokára átutazik itt. Parancsot kapott ugyanis, hogy minden karavánállomást tegyen fogadóképessé és hozza rendbe az utakat. Ezt háborús időkben nem lehetett mással magyarázni. Én sem kételkedtem, és azonnal felajánlottam segítségemet.

Nagy borsó- és árpakészleteket halmoztak fel az állatoknak a karavánszerájokban, és egész sereg ember volt elfoglalva azzal, hogy megtisztítsa és kijavítsa az utakat. Elkísértem a kormányzót hosszú ellenőrző útjára. Amikor Gyancéba visszatértünk, megtudtuk, hogy a Dalai Láma december 9-én elhagyta Lhászát, és már útban van ide. Anyjával és testvéreivel éppen átutazásukkor találkoztunk, csak Lobszang Szamten utazott öccse karavánjával. Tagcel Rinpocsét is viszontláttam három év után. Őt arra kényszerítették, hogy kínai kísérettel öccséhez utazzék, és elvigye neki a kínaiak üzenetét. Ezzel persze nem értek el semmit, mert Tagcel Rinpocse meg sem kísérelte az öccsét befolyásolni. Boldog volt, hogy megszabadult a kínaiaktól. A kíséretet letartóztatták, adóvevőjüket a kormány elkobozta.

Őszentsége családjának karavánja egyébként igen szerény volt. Bár az anya nem volt már fiatal, és joga lett volna gyaloghintót igénybe venni, mégis végiglovagolta a hosszú utat. Mielőtt még a Dalai Láma odaért volna, a „szentanya” folytatta az utat gyermekeivel és szolgáival dél felé.

Körülbelül háromnapi távolságra lovagoltam vissza az úton Lhásza irányában kormányzó barátommal a Dalai Láma elé. A Karo-hágón találkoztunk Őszentsége karavánjának előőrseivel és onnan néztük, hogyan mászik a hosszú menetoszlop vastag porfelhőbe burkolva lassan fölfelé a hágón. Körülbelül negyven nemes alkotta a fiatal uralkodó kíséretét, kétszáz válogatott katona gépfegyverekkel és néhány tarackkal a katonai védőcsapatot. Szolgák és szakácsok egész serege kullogott utánuk, és ehhez csatlakozott az 1500 málhásállat szinte vég nélküli sora.

A menetoszlop közepén két zászló lengett: Tibet nemzeti lobogója és a 14. Dalai Láma személyes zászlaja. Ezek az uralkodó jelenlétét jelezték. Amikor közeledni láttam az ifjú királyt szürke lován, eszembe jutott egy ősrégi jóslat, amit Lhászában hallottam: a 13. Dalai Láma lesz az utolsó istenkirály.

A jóslat beteljesedni látszott. Négy hét telt el a beiktatás óta, de a fiatal Dalai Láma el sem kezdhette az uralkodást. Az ellenség már az ország területén volt, és a fővárosból való menekülés semmi jót nem jelentett.

Amikor ellovagolt előttem, megemeltem a kalapomat, és ő barátságosan intett. A hágómagaslaton imazászlók lobogtak és füstölők százai égtek, hogy az ifjú istent üdvözöljék, de erős szél fújt, így sietve továbbvonultak a legközelebbi pihenőállomásig. Ott már várta őket a meleg étel. A Dalai Láma a közeli kolostorban töltötte az éjszakát. Sokat gondoltam rá ezen az éjjelen. Bizonyára magányosan ül egy barátságtalan szobában, poros istenszobrok társaságában. Nincs kályha, ami meleget adna, a papírral beragasztott ablakok alig védik a viharos szél s a hideg ellen, és csak néhány vajmécses ad gyér világosságot.

A fiatal uralkodónak, aki eddig még nem látott mást, csak a Potalát és a Drágakőkertet, ilyen szomorú alkalommal kell az országát megismernie. Hogy vágyhat most ő is egy kis vigasztalásra és erősítésre! De neki mindig mindenki fölött kell állnia, és áldást kell adnia arra a sok emberre, akik most minden égtájról idesereglenek, hogy erőt merítsenek belőle. Fivére, Lobszang Szamten súlyos betegen tette meg az utat egy gyaloghintóban. Szívrohamot kapott, és nagyon megijedtem, amikor arról a gyógymódról hallottam, amin át kellett esnie. Az elutazás napján több órán át mély ájultságban feküdt, és a Dalai Láma háziorvosa azzal keltette életre, hogy gyógynövényeket égetett a bőrébe. Tőle tudtam meg később a Lhászából való elutazás részleteit.

A Dalai Láma menekülését szigorúan titokban tartották. Nem akarták a lakosságot nyugtalanítani, és attól is tartottak, hogy a nagy kolostorok szerzetesei mindent elkövetnek majd, hogy elhatározásától eltérítsék. Ezért csak késő este értesítették a kíséretül kijelölt hivatalnokokat, hogy az elutazást éjjel két órára tűzték ki. Utoljára itták a Potalában a vajas teát, aztán a csészéket teletöltve otthagyták. Régi szokás ez, amely remélni engedi a mielőbbi visszatérést. Egy napig kisöpörni sem szabad egyetlen szobát sem, ahol az elutazó lakott, mert az rossz előjel lenne.

Némán vonultak a menekülők az éjszakában ki a városból a Norbulingkához vezető úton. Ott, a meghitt környezetben, utoljára még rövid imába merült a fiatal istenkirály.

De alig egy napja volt úton a karaván, amikor a menekülés híre már mindenfelé elterjedt. A Dzsang kolostorból több ezer szerzetes vonult a Dalai Láma elé. Lova elé vetették magukat, és úgy könyörögtek, hogy ne hagyja el őket. Ha elmenne, vezető nélkül maradnának, és védtelenül ki lennének szolgáltatva a kínaiaknak. A fiatal uralkodó kísérői már-már attól féltek, hogy a szerzetesek megakadályozzák a Dalai Láma továbbutazását. De ebben a kritikus pillanatban újra bebizonyosodott, milyen erős személyiség a fiatal uralkodó. Néhány szóval elmagyarázta a szerzeteseknek, hogy sokkal többet tud tenni az országért, ha nem kerül az ellenség karmai közé, hogy tárgyalásokat kezd majd, és azok kedvező kimenetele után haladéktalanul visszatér. Megkönnyebbülten lélegzett föl mindenki, amikor a szerzetesek ezernyi jókívánság közepette fehér szalagokat és pénzérméket szórtak az útra, és Őszentsége visszatéréséért könyörögtek ugyan, de ellentmondás nélkül utat nyitottak.

Először látja országát a fiatal uralkodó

 

Közben Gyancéban is elterjedt a hír, hogy a Dalai Láma itt fog átutazni. Az egész, csaknem ötszáz kilométer hosszú utat mindenütt fehér kövek szegélyezték, hogy távol tartsák a gonosz szellemeket. A közeli kolostorból szerzetesek és szerzetesnők siettek ide, akik látni és köszönteni akarták az istenkirályt, talpon volt az egész lakosság, és várta a jövetelét. A közelben állomásozó indiai katonák a karaván elé lovagoltak, hogy tiszteletüket tegyék a Dalai Lámának.

Minden nagyobb faluba körmenet-szerűen történt a bevonulás, a Dalai Láma leszállt a lováról és gyaloghintóban vitték ünnepélyesen.

Szokás szerint már röviddel éjfél után útra keltünk, hogy elkerüljük a homokviharokat, amelyek napközben akadálytalanul süvítenek végig a fennsíkon. Az éjszakák rettenetesen hidegek voltak, a Dalai Láma beburkolódzott szőrmebélésű selyemköntösébe, és óriási prémsapkát húzott a fejére. Különösen hajnalban süllyedt a hőmérséklet gyakran mínusz harminc fok alá, és a szélcsend ellenére valóságos kín volt a lovaglás. A felismerhetetlenségig bebugyolálva érkezett a karaván a legközelebbi állomásra, ahol sikerült néhány felvételt készítenem, hogy megörökítsem ezt az emlékezetes menekülést.

A Dalai Láma gyakran útközben is leugrott a lováról, és hosszú léptekkel messzire előresietett. Természetesen ilyenkor minden lovasnak le kellett szállnia a lóról, és az ellustult nemesek, akik életükben sohasem gyalogoltak, kilométerekre lemaradtak. Két napig szörnyű hófúvásban lovagoltunk, és keservesen fáztunk. Felszabadultan lélegzett fel mindenki, amikor végre mögöttünk voltak a Himalája hágói, és melegebb, erdős vidékre ereszkedtünk le.

A Dalai Lámára nagy hatással voltak a világ legmagasabb hegységének jégóriásai. Norbulingkai együttlétünk alatt gyakran meséltem neki arról a sok expedícióról, ami évente a világ minden részéből útra kel a Himalájába. Tudta, hogy milyen sokat jelent az európai embernek a magas csúcsok megmászása, ha nem is értette ezt meg. Sohasem sikerült lelkesedését felkeltenem egy tibeti expedíció iránt, mert túlságosan mélyen gyökerezik minden buddhistában a hit, hogy a Himalája az istenek székhelye. Minden szerencsétlenséget, ami a hegyekben történik, a védőszellemek bosszújának tulajdonítanak, amiért az ember az istenek világába behatolt.

Gyakran sajnáltuk Aufschnaiterrel ezt a beállítottságot! Tibet ideális kiinduló ország lehetne a világ legmagasabb hegycsúcsainak megmászásához. Hosszú órákat töltöttünk azzal, hogy túrákat terveztünk és útvonalakat tűztünk ki.

Kisebb túrákra kettesben is vállalkozhattunk volna, de hiányoztak ehhez az anyagi feltételek és a felszerelés. Segítségre pedig gondolni sem lehetett. Saját magunk is tapasztaltuk, mennyire nem szívesen látják a külföldieket az országban. Csoda volt már az is, hogy a tibetiek kettőnknek engedélyt adtak, hogy közöttük élhessünk, sőt még be is fogadtak minket. Mi voltunk az első európaiak, akik a tibeti kormánytól munkaszerződést kaptunk fizetéssel. Az angolok, akik gyakran évekig éltek Tibetben, a saját kormányuk szolgálatában álltak, és saját környezetükben éltek, mint valami szigeten. Az angol képviseletnél tett látogatásaim során gyakran irigyeltem őket gondozott háztartásukért, s a meghitt hazai szokásokért. Nekem semmi lehetőségem nem volt arra, hogy otthonomban európai légkört teremtsek. Itt megtanultam, hogy a saját életstílushoz való ragaszkodás - amihez az angolok mesterien értettek - a legjobb védelem az ellen, hogy az ember más népek szokásaiban elvesszen.

Mi mindig azon fáradoztunk, hogy megtaláljuk az arany középutat. Nem akartuk egészen feladni a szokásainkat, de alkalmazkodni akartunk annak a népnek az életmódjához is, melynek a vendégei voltunk. Csak így volt elérhető, hogy megismerjük és megértsük az emberek gondolkodásmódját és életét. Alkalmazkodásunk olyan jól sikerült, hogy némelyik tibeti meg volt győződve arról, hogy valamelyik korábbi életünkben már éltünk az ő országukban. Nyelvismeretünket és beilleszkedésünket újraszületésünk bizonyítékának tekintették. Nem osztottam ugyan a nézetüket, de barátságosan mosolyogtam, mert tudtam, hogy ezt a legnagyobb bóknak szánták.

A Dalai Láma óriáskaravánja most leereszkedett a Himalája magaslatairól a Csumbi-völgy fenyveseibe. Minduntalan visszanéztem a Csomolhari jégpiramisára, ami napokig látszott még a távolban. Elgémberedett tagjaink lassan felmelegedtek a mélyebben fekvő vidék langyos levegőjén. A Dalai Láma itt látott először igazi erdőt csörgedező patakokkal, és nagy örömét lelte a látványban. Itt is gyakran leszállt a lóról és gyalog ment, pocakos nemesei bánatára. Szórványosan álló parasztházak mellett vitt az út, és ezek Ausztriára emlékeztettek. Lakói alázatosan a földre vetették magukat, vagy imába merülve összekuporodtak, amikor a Dalai Lámát megpillantották; végeláthatatlan füstölősor kísérte utunkat, úgyhogy a füst már felhőként vett körül bennünket. Az egyik településen meg kellett állnunk, olyan sok ember jött oda, hogy élő istene áldását kérje. Egy kis verandán állva áldotta meg a Dalai Láma egyenként mindegyiküket, és sok alattvalójának szemében könny ült, amikor elvonult előtte.

Tizenhat nappal a főváros elhagyása után elértük a menekülés ideiglenes célpontját, Csumbiban, a kerületi kormányzó házát. Ünnepélyesen vitték a Dalai Lámát sárga gyaloghintójában a tömeg közt új székhelyére, a „mennyei palotába, a világmindenség fényébe és békéjébe”. Ez volt az új neve a kormányzó szerény házának, amit ezennel palotává léptettek elő. Soha többé nem fog már más halandó a szobáiban lakni, mert minden helyiséget, amelyben a Dalai Láma akár egyetlen éjszakát is töltött, azonnal kápolnává szentelnek. Ezentúl az idők végezetéig áldozatokat mutatnak majd be, és áldásért könyörögnek itt a hívők.

A hivatalnokokat a környékbeli falvak parasztházaiban szállásolták el, akik igyekeztek ott a megszokott kényelem nélkül valahogy meglenni. A legtöbb katonát vissza kellett küldeni az ország belsejébe, mert túl nehéz volt az ellátásukról és az elszállásolásukról gondoskodni. A málhás állatokat is elküldték, mert kevés volt a takarmány A völgy minden bejáratát őrszemek szállták meg, és csak külön útlevéllel lehetett be- vagy kilépni. Minden hivatalnak legalább egy képviselője eljött, és így nemsokára rendes hivatali órákat és üléseket tartott a kormány, ugyanúgy, mint Lhászában. Futárok voltak állandóan úton a főváros és a menekült kormány székhelye közt. A Dalai Láma magával hozta a nagy pecsétet, amivel a lhászai menekült kormány határozatait érvényesítette. A lovas futárok hihetetlen gyorsasági rekordokat állítottak fel, az egyik mindössze kilenc nap alatt megjárta az utat oda-vissza. A küldöncök elhozták a legújabb híreket a kínaiak előnyomulásáról, és egyelőre ők jelentették az egyetlen összeköttetést Lhászával és a világgal. Csak később jött utánunk az angol Fox a készülékeivel, és az egyszerű körülmények között berendezett egy adóállomást.

A nemesek feleségei és gyermekei, akik velünk együtt tették meg az utat, azonnal továbbmentek Indiába, mert itt nem volt elég szálláshely. Sokan arra használták fel ezt az alkalmat, hogy elzarándokoljanak a buddhizmus szent helyeihez Indiába és Nepálba. A Dalai Láma családja is, Lobszang Szamten kivételével azonnal továbbment délre, és a kalimpongi állomás egyik házában telepedett le. Sokan Indiában láttak először vasutat, repülőgépet és autót, de az első lelkesedés elmúltával hamar visszavágytak hazájukba, ami a civilizációtól elmaradt ugyan, de nekik az életüket jelentette.

 

Utolsó napjaim Tibetben

 

Én Csumbiban laktam egy barátommal, egy kormányhivatalnokkal, akinek a vendége voltam. Feladatom az országban véget ért, és gyakran unatkoztam. De nem voltam képes az olyannyira megkedvelt emberektől elbúcsúzni. Úgy láttam magam, mint egy dráma nézőjét, aki sejti a szörnyű véget, és szeretné feltartóztatni, de bénultan mégis megvárja az utolsó felvonást. Hogy nyugtalanságomat elfojtsam, naponta elmentem a hegyekbe, és térképvázlatokat csináltam.

Csak egyetlen feladatomat tartottam meg: kis táskarádiómban naponta meghallgattam a híreket, és továbbítottam azokat a külügyminiszternek. A kínaiak nem nyomultak beljebb az országba, hanem újra meg újra felszólították a tibeti kormányt, hogy menjen Pekingbe tárgyalni. A Dalai Láma és a kormány végül eleget tett a felszólításnak, és kellő meghatalmazással egy küldöttséget indítottak útnak. Mivel minden ellenállás értelmetlenné vált, a kormány a Dalai Láma személyét használta fel ütőkártyának, mert tudta, milyen fontos a kínaiaknak, hogy újra az országban legyen. Szakadatlanul jöttek a küldöttségek a lakosság minden rétegéből, hogy visszakapják uralkodójukat. Mély levertség lett úrrá egész Tibeten. Most értettem meg igazán, mennyire eggyé forrt ez a nép királyával. Az áldás és a béke vele együtt eltávozott az országból.

Az ország védnöke, Csenrézi, akit a Dalai Láma testesített meg, végül nem tehetett mást, elfogadta a kínaiak feltételeit, és visszatért Lhászába.

Pekingben hosszú huzavona után megszületett egy szerződés, ami átengedte a Dalai Lámának az ország belső közigazgatását, és megígérte a vallás tiszteletben tartását és gyakorlásának szabadságát. Ennek fejében Kína magának kérte Tibet külföldi képviseletének jogát, és átvette az ország védelmét. Ezen fordult meg minden! Ez adta meg Kínának a jogot arra, hogy annyi katonát küldjön az országba, amennyit csak akar, és ezzel kezében volt a lehetőség, hogy minden további követelését érvényesítse.

Mivel a kormányzó háza a völgy egy különösen szűk és hideg részén feküdt, ahová sohasem ért el a napsugár, a Dalai Láma átköltözött a romantikus Dungkar kolostorba. Ott élt visszavonultan, szerzeteseitől és személyes szolgáitól körülvéve, és szinte már sohasem adódott alkalmunk az együttlétre. Lobszang Szamten is a kolostor egyik szobájában lakott, és néha vendégül látott engem. Ilyenkor részt vettünk a Dalai Láma hosszú sétáin, aki kísérőivel gyakran meglátogatta a környékbeli kolostorokat. Megismertem már gyors járásáról, mert senki sem tudott vele lépést tartani. Itt nyílt először alkalma testmozgásra. Régi vágya teljesült ezzel, amiről gyakran beszéltünk már Lhászában is. Kíséretének is jót tett az itteni élet. Hogy vele tarthassanak, mértékletesen kellett élniük, ezért a szerzetesek abbahagyták a tubákolást, a katonák a dohányzást és az ivást. Bár gyakran nyomasztó volt a hangulat, nem feledkeztek meg a vallási ünnepek egyikéről sem, sőt igyekeztek azokat olyan széppé tenni, amilyenné csak lehetett. De minden ünnep gyenge másolata volt csupán a lhászainak, mert itt hiányzott a pompa és a fényűzés minden eszköze. Kellemes meglepetést jelentett néhány indiai tudós érkezése, akik aranyurnában egy Buddhaereklyét hoztak a fiatal királynak. Ekkor készítettem az utolsó és egyben legjobb felvételeimet a Dalai Lámáról.

A nemesek fénye és pompája egyre jobban megfakult, minél tovább tartózkodtunk a Csumbi-völgyben. Gyalog jártak, a lovakat kevés kivétellel már rég el kellett küldeni. Még voltak szolgáik, és semmit sem kellett saját kezűleg csinálniuk, de hiányzott a kényelem, hiányoztak a palotaszerű házak, a mulatságok és az estélyek. Állandóan intrikáltak, jöttek-mentek a híresztelések. Tulajdonképpen vége volt az uralmuknak. Nem hozhattak önálló határozatokat, csatlakozniuk kellett a Dalai Láma véleményéhez, és ki tudhatta, visszaadják-e nekik a kínaiak visszatérésük után a birtokaikat? Elérkezett a feudalizmus vége, és ezt ők is érezték.

1951 márciusáig maradtam még a Csumbi-völgyben, aztán rászántam magam, hogy Indiába utazzak. Már hetek óta nyugtalan voltam, mert tudtam, hogy nem térek vissza többé Lhászába. De még a tibeti kormány alkalmazottja voltam, és szabadságot kellett kérnem az elutazáshoz. Ezt azonnal megadták. Az útlevél, amit a kormány kiállított, hat hónapig volt érvényes, és egy záradékot is tartalmazott, amely arra kérte az indiai kormányt, legyen segítségemre a visszatérésben. Keserűen mosolyogtam, mert tudtam, hogy sohasem fogom ennek hasznát venni. Hat hónap múlva a Dalai Láma valószínűleg már Lhászában lesz, ahol megtűrik ugyan Csenrézi inkarnációjaként, de soha nem fog már egy szabad nép királyaként uralkodni.

Sokat törtem a fejem, milyen megoldást találhatnék magamnak. Józan megfontolás mellett India maradt az egyetlen kiút. Levélváltásban álltam Aufschnaiterrel. Ő nem tudott Tibettől megválni. Futólag találkoztunk egyszer Gyancéban, és akkor közölte, hogy olyan sokáig akar az országban maradni, amilyen sokáig csak lehet, és csak később jön majd utánam Indiába. Amikor elbúcsúztunk, egyikünk sem tudta, hogy évekig nem látjuk egymást. A poggyászát Kalimpongig magammal vittem, és ott letétbe helyeztem. Aztán egy évig nem hallottam felőle semmit, mintha eltűnt volna. A legvadabb híreszteléseket lehetett hallani, sokan már halottnak mondták. Csak amikor már Európában voltam újra, akkor hallottam, hogy a mi mesefalunkba, Kjirongba költözött, és ott várta be a kínaiakat. A szó szoros értelmében az utolsó percig maradt. Neki még nehezebb volt a búcsú, mint nekem. Boldog voltam, amikor eltűnése megcáfolódott, és Nepál fővárosából megérkezett tőle az első életjel.

Még mindig fogva tartja őt Távol-Kelet, a világnak az a része, ami kutatóvágyát felébresztette. Kevés ember van, aki a Himaláját és a „tiltott országot” olyan jól ismerné, mint ő. Mi minden mesélni valója lesz majd, ha egyszer hazatér! Ha tizenhárom évig együtt éltünk is Ázsiában, mégis minden ember másként látja a világot.

 

Sötét felhők a Potala fölött

 

Nehéz volt a búcsú, amit tovább már nem halogathattam, és nagyon aggódtam a fiatal király sorsa miatt is. Mao Ce-tung hívei uralkodnak majd Tibetben, és a békés imazászlók helyett sarlókalapácsos vörös zászlók lobognak majd mindenütt egy új világhatalom világuralmi törekvésének jeleként. Talán túléli majd Csenrézi, a kegyelem örök istene ezt a rezsimet is, mint a kínaiak többi betörését. Csak abban szeretnék bízni, hogy a földkerekség e legbékésebb népének nem kell majd túl sokat szenvednie, és ez a nagy változás nem forgatja ki teljesen a sarkaiból. Bárcsak segítené a bölcsessége, hogy helytálljon!

Tibeti földre lépésem után hét évvel, szinte napra pontosan, ismét egy Indiába vezető határhágó kőrakásai és imazászlói előtt álltam. Fáradt és éhes voltam akkor, de telve örömmel, hogy végre elértem a vágyva vágyott országot. Most szolgák és lovak kísértek, és megtakarított pénzem megkímélt a jövő gondjaitól. De levertségem csak nem akart elmúlni. Nem éreztem semmit abból a kíváncsiságból és bizsergő várakozásból, ami egy új ország határán máskor mindig elfogott. Gyászos hangulatban néztem vissza Tibetre. Ott ágaskodott a távolban, mint valami óriási sztupa, utolsó üdvözletként a Csomolhari csúcs.

Előttem feküdt Szikkim, a fölé magasló Kancsendzöngával, a föld azon egyetlen nyolcezer méteres hegycsúcsával, amit még nem láttam.

Kezembe vettem a lovam kantárszárát, és lassan leereszkedtem az indiai síkságra.

Néhány nap múlva Kalimpongban voltam, sok év után európaiak között újra. Szokatlan volt a látványuk, a társaságuk. Sok újság tudósítója ostromolt meg, hallani akarták a legújabb híreket a világ tetejéről. Sokáig nem találtam a helyem ebben a kavarodásban, és nehezemre esett újra „megismerkedni” a civilizációval. Itt is akadtak azonban barátok, akik segítettek mindenben. De még egy ideig nem tudtam Indiától megválni, mert itt közelebb éreztem magam Tibethez, és minduntalan elhalasztottam visszautazásomat Európába.

A Dalai Láma még ugyanannak az évnek a nyarán visszatért Lhászába. Az Indiába menekült tibeti családok is hazafelé indultak. Megértem még, hogyan vonult át Tibet leendő kínai főkormányzója Kalimpongon, hogy átvegye az uralmat Lhászában. 1951 őszére egész Tibetet megszállták a kínai csapatok, és a Lámaországból érkező hírek egyre zavarosabbak és ritkábbak lettek. Mialatt e könyv utolsó sorait írom, sok szomorú gondolatom vált valósággá.

Az országban éhínség van, mert a húszezer idegen katona eltartása nagy terhet jelent. Európai újságok fényképeiről láttam, hogy Mao Ce-tung hatalmas képei virítanak a Potala falain. Páncélkocsik gördülnek végig a szent városon. A Dalai Láma hű minisztereit elbocsátották, és a Pancsen Láma a kínaiak fegyvercsörtetése közepette megtartotta bevonulását. A kínaiak elég okosak ahhoz, hogy hivatalosan elismerjék a Dalai Lámát a kormány fejének, a valóságban azonban nem érvényesül már más akarat, csak a megszálló hatalomé. És az már kényelmesen berendezkedett Tibetben. Hatalmas szervezettségének semmiség volt sok ezer kilométernyi utat építeni, ami a járhatatlan országot szorosan Kínához kapcsolta.

A legnagyobb érdeklődéssel figyelem ma is az eseményeket, mert énem egy része elválaszthatatlanul összekapcsolódott Tibettel. Bárhol élek is, a vágy ezen ország után elkísér mindenüvé. Néha hallani vélem a vadludak és a darvak szárnycsapásait és kiáltásait, amint derűs, hideg, holdfényes éjszakákon elhúznak Lhásza fölött...

Szeretnék ezzel a könyvvel rokonszenvet és megértést ébreszteni egy nép iránt, amelynek akarata, hogy szabadságban és békében élhessen, a világon eddig oly kevés figyelmet kapott.

 

Tizennégy évvel később

 

Majdnem másfél évtized telt el azóta, hogy a kínai hadsereg bevonulása után el kellett hagynom Tibetet. Sajnos nem teljesült a búcsúzásnál kimondott óhajom, hogy az ország megmeneküljön a legrosszabbtól. Az is csalfa remény volt, hogy ennyire egyenlőtlen tárgyalópartnerek közt lehetséges lojális együttműködés. Sem a Dalai Lámának a szerződés betartására irányuló készsége, sem a tibetiek okossága nem tudta elérni, hogy Tibet megtarthassa a 17 pontos megállapodásban biztosított belpolitikai önállóságát és a szabad vallásgyakorlást. Nyilvánvaló volt, hogy a kínaiaknak kezdettől fogva nem állt szándékában a szerződés betartása.

Az új hatalom szisztematikus és kegyetlen intézkedéseivel elérte, hogy a világ nyilvánossága csak 1960 júliusában a Nemzetközi Jogászbizottság híradásaiból tudta meg, milyen iszonyatos méreteket öltött a kegyetlenkedés és az elnyomás. Ez, a világ minden tájáról érkezett kb. negyvenezer jogászból álló független szervezet egy jogi bizottságot hozott létre annak kivizsgálására, hogy Tibetben a megszállók milyen mértékben sértették meg a nemzeti és emberi jogokat.

A vizsgálat eredménye megrázó volt és egyértelmű: a teokratikus társadalmi struktúra és Tibet ősrégi kultúrája halálra van ítélve, és pusztulás fenyegeti Tibet önálló nemzeti létét. A kínaiak által hirdetett „szocialista út” a tibetiek életmódjának és szokásainak gyökeres változásával járt. E cél eléréséhez a vallásos hit és mindenfajta egyházi intézmény teljes szétzúzása kényszerű szükségszerűség volt.

A régi, híres kolostorokat kirabolták, megfosztották minden kulturális értéküktől és gazdasági bázisuktól, vagy egyszerűen szétverték őket. A szerzeteseket Kínába deportálták kényszermunkára, és a cölibátus feladására kényszerítették őket. Sok szellemi vezetőt és tanítót kivégeztek, és miközben a tibetiek ezreit Kínába való áttelepülésre kényszerítették, kínai telepesek milliói érkeztek az országba. A kínaiak által ösztönzött tömeges bevándorlásnak az volt a célja, hogy a tibetiek a saját országukban reményvesztett kisebbséggé váljanak. Ezt az átalakulási folyamatot teljessé tette a tibeti ifjúság „átképzése”, és más „szocialista” intézkedések.

Természetes, hogy ez a rémuralom a nép között nyugtalanságot és elégedetlenséget keltett. Az ellenintézkedések elmaradhatatlan következmények voltak. Végül a kegyetlen üldözések a megkínzott lakosság nyílt ellenállásához vezettek.

 

A tibeti szabadságharc

 

A tibeti szabadságharc története 1954 őszén kezdődött. A vörös Kína ekkor kezdte el kiépíteni uralmát Tibetben Litangtól Csating, Batang, Tranko és más kelet-tibeti, már országhatáron kívül fekvő területek felé. Ott a kelet-tibeti Kham tartományban élnek a híres khampák. Ez a tibeti „vadnyugat”. A vidék tele van rablóval, és a lakosság időtlen idők óta hozzászokott, hogy fegyvert és pisztolyt hordjon. A kínaiak attól tartván, hogy ezeket a fegyvereket kínai katonák ellen fordítják, 1954 októberében megparancsolták, hogy minden fegyvert és lőszert szolgáltassanak be a rendőrségnek. 1955-ben egész évben folyt a harc a khampa fegyverek ellenőrzéséért, amelyben a kínaiak majdnem mindig sikertelenebbek voltak. A nép jóakaratú vezetői Lhászában és Tibet más részeiben kijöttek a kínaiakkal. Senki sem tagadhatja, hogy Lhásza (a Dalai Láma tiszteletre méltó erőfeszítései nyomán) békésen élt tovább a ráerőszakolt kínai uralom alatt. Maguk a kínaiak voltak azok, akik kemény intézkedéseikkel kiváltották a felkelést. És éppen az 1955-ös khampa-konfliktus képezte a kiindulópontját a tibetiek és az elnyomók közti viszálynak.

Ősszel azt követelték a kínaiak, hogy írjanak össze az adóalapba minden lovat, öszvért, birkát, kecskét, minden legelőt és szántóföldet, az adót pedig késedelem nélkül elszállították Pekingbe. Ezenkívül a kínai adóhivatalnokok minden kolostorban felbecsülték a szobrokat és a szent könyveket, hogy Peking azokat is megterhelhesse adóval.

A következő intézkedés a földreform volt. A kínaiak a jobbágyokat uraik ellen uszították. Találtak néhány elégedetlen hangoskodót - ilyen minden országban van -, és fizettek nekik azért, hogy elégedetlenséget szítsanak. 1955 őszén a kínaiak azt gondolták, hogy minden szükséges előkészület megtörtént ahhoz, hogy a tibeti földbirtokosok ellen nyílt bírósági eljárást rendezhessenek. De ez szinte nevetséges volt egy olyan országban, ahol a feudalizmus évszázadok óta uralkodott. A földesurakat törvény elé hurcolták, úgy kezelték, mint a bűnözőket, és szidalmazta őket a csőcselék. Számos uszítónak azt ígérték, hogy az egész földet megkapják, ha elvették kizsákmányolóiktól. Keserű ébredés volt az embereknek, mikor rájöttek, hogy a kisajátított föld legjobbjait kínai telepeseknek és katonacsaládoknak tartják fenn.

Sok földesúr khampa volt. Ők rendkívül kemény és egyenes emberek, és ezeket az intézkedéseket nem fogadták nyugodtan. Így nem csoda, hogy a nép hőse és szabadítója Kham tartományból származott. Ő a 44 éves Andrucang volt, a khampák legrégebbi és leggazdagabb családjának feje. Egész Tibetben jóságos és segítőkész embernek ismerték, aki mindig mélyen a zsebébe nyúlt, ha mások szükséget szenvedtek. Az erdőbe vonult, és egy maroknyi csapat élére állt, hogy szembeszálljon a kínai uralommal. Azzal kezdte, hogy hólavinákkal használhatatlanná tette azokat a hegyi ösvényeket, amelyeket a kínaiak összekötő útként használtak. Hamarosan megtámadták a kínai külső őrséget, és fegyvereket, lőszert és élelmiszert zsákmányoltak. Három hónapon belül sok százan csatlakoztak hozzá, azok közül, akik az egész tartományban harcoltak a kínaiak ellen. A kínaiak Csating, Batang és Tranko bombázásával és a kolostorok tönkretételével válaszoltak.

Ezután Csekundót és Litangot bombázták, azt a két várost, amelyet a khampák támogatásával vádoltak. Közben Andrucang Lhásza ellen vezette embereit, mert azt remélte, hogy tartós befolyással lesz a helyi kormányra, és ezáltal erős nyomást gyakorolhat a kínaiakra. 1958 elején khampa harcosok nagy csoportjai rejtőztek el Lhászában. Khamból és az ország más részeiből sok kereskedő és földbirtokos is a fővárosba költözött, mert ott biztonságban érezték magukat a kínaiaktól. Nemsokára a főváros túlnépesedett, és az élelmiszerhiány napról-napra érezhetőbb lett.

Ebben az időben egész Tibetben nyugtalanság uralkodott. A khampa harcosok nagy területeket ellenőriztek. A kínai katonák nem mertek eltávolodni a barakkjaiktól, és Lhászában a kínai kormányzónak is nehézségei támadtak, mert tudta, hogy khampa ellenállók százai bújtak meg a városban. Parancsba adta, hogy mindenki köteles a szülővárosába visszatérni, aki nem letelepedett lakója a városnak. A légkör robbanásig telt feszültséggel, amikor is egy áprilisi reggelen a kínai kormányzó megparancsolta a csapatainak, hogy tartóztassák le a főváros külső részének kiskereskedőit és a látogatókat. Egy nap leforgása alatt mintegy nyolcszáz tibetit fogdostak össze, és kiutasították őket Lhászából. De egyetlen khampát sem mertek letartóztatni, mert féltek Andrucang bosszújától.

Ő a rejtekhelyéről figyelte az eseményeket. Érezte, hogy eljött a nagyobb hadműveletek ideje. Hívei minden hozzáférhető fegyvert és lőszert felvásároltak. Követői (mintegy háromezer bátor, fiatal khampa) közül sokan arra törekedtek, hogy felvegyék őket a khelempába. Ez az öngyilkos kommandó egyik fajtája, fiatal harcosok válogatott csoportja volt, akik különleges kiképzést kaptak, és el voltak szánva arra, hogy inkább meghalnak a szabad Tibetért, mintsem kínai uralom alatt éljenek.

1958 májusában Andrucang megparancsolta kis seregének, hogy 3-4 fős csoportokban vonuljanak Nyemo felé, Lhászától 80 kilométerre délre, és a falun kívül gyülekezzenek. Tudta, hogy a Nyemo előtti kolostorban található a lhászai kormány egyik titkos fegyverraktára. De azt is tudta, hogyha a fegyverraktár kinyitására akarja késztetni a szerzeteseket, akkor előbb meg kell semmisítenie a Nyemo előtti kínai laktanyát.

Nyemo még nyugodt álmát aludta, amikor egy holdvilágos éjszakán Andrucang csapatai támadásba lendültek. A kínai helyőrség 1200 emberből állt, kivéve a főként fiatal, kényszerből besorozottakból álló védőőrséget; akiknek már elegük volt abból, hogy a Kínai Népi Felszabadító Hadseregben szolgáljanak. Röviddel éjfél után törtek be Andrucang emberei. Fegyverekkel, pisztolyokkal, kardokkal felfegyverkezve meglepetésszerű támadással először az őrséget győzték le, utána az egész helyőrséget. Hajnalra 1000 kínai holtteste hevert a küzdőtéren, a többiek elmenekültek. Virradatra a khampák újra eltűntek. A zsákmány a kolostor fegyvertárából 500 új fegyver, és nagy halom lőszer volt. Az új fegyverekkel a khampák további újoncokat tudtak felfegyverezni. Andrucang igazi nemzeti hős lett. Folytatták a kínaiak utánpótlás-vonalainak tönkretételét, és kisebb rajtaütéseket vezettek. Elvágták az összeköttetést Lhásza és Sigace között, ahol Tashilhünpo kolostorában a Pancsen Láma székhelye volt. Szétrombolták a Brahmaputrán átvezető legfontosabb kompot, és Konka Dzong felé vonultak. Itt meglepték a megerősített kínai csapatokat. Szabályos csatában 200 kínait öltek meg, és megsemmisítettek 39 teherautót. Ismét nagy halom fegyvert és lőszert zsákmányoltak.

1958 őszén a khampa harcosoknak már elegük volt a nyílt terepen vívott harcokból. Andrucang Cetangot választotta hadműveleti területnek. Cetang nagy kereskedőváros volt a Brahmaputrától délre. A kínaiak helyőrségi városként megerősítették, az évek során volt idejük beásni magukat. Fő védelmi vonaluk egy másfél méter mély és három méter széles vizesárok volt. Senki sem remélhette, hogy észrevétlenül át tud kelni ezen az árkon, mert éjjel-nappal őrizték. Ezért ez a kínai védelmi pont megtámadhatatlannak tűnt.

Cetang lakossága viszont torkig volt a kínai megszállással. Azok, akik ismerték a kínai védelem titkait szívesen elárulták Andrucangnak. Így történt, hogy egy sötét éjjel néhány bátor cetangi élete kockáztatásával a fő védelmi ponthoz osont, megölték az őröket, beindították a gát kerekeit, és leengedték a vizet a vizesárokból. A sötétség védelme alatt Andrucang emberei betörtek a garnizonba. A csata több órán át tartott, és végül 3000 kínai maradt holtan a csatatéren.

Ez volt a khampák legnagyobb győzelme, amelyet még továbbiak is követtek. 1958 novemberében 12.000 khampa küzdött Andrucang vezetése alatt, ellenőrizték a Gyancétól keletre és a Brahmaputrától délre eső egész területet.

A lakosság mindenütt támogatta őket. Most már nem a földbirtokosok és a kereskedők lázadásáról volt szó, hanem általános nemzeti felkelés volt ez a lakosság minden rétegének részvételével azért, hogy felszabadítsák országukat a gyűlölt elnyomás alól.

Közben a helyzet Lhászában is forrpontra jutott. 1958 elején a kínaiak már meg voltak győződve róla, hogy a velük együttműködő magas rangú kormányhivatalnokok titokban a khampákat támogatják. De erre semmi bizonyítékuk nem volt. 1958 nyarán a kínaiak már olyan nyugtalanok voltak, hogy követelték az együttműködés bizonyítékát, vagyis azt, hogy a Dalai Láma a saját katonáit és testőrségét vesse be a khampák ellen.

Ekkor a Dalai Láma egy jól kidolgozott diplomáciai játékba kezdett, hogy időt nyerjen. A tibetiek békés természetű emberek. Sohasem emelik fel a hangjukat, és szelíd válasszal igyekeznek megelőzni a további viszályt. Amikor a kínaiak a Dalai Lámát arra kérték, hogy saját katonaságát vesse be a khampák ellen, ő udvariasan azt válaszolta, hogy szívesen megtenné, de sajnos az ő katonái nem elég jól képzettek ahhoz, hogy a khampák egyenlő ellenfelei lehessenek. Amikor a kínaiak újra kérték, hogy megfelelőképpen fegyverkezzen, a Dalai Láma ismét sajnálatát fejezte ki: szomorú dolog, de nem bízik a katonáiban, hogy nem állnak-e át a khampákhoz.

Mialatt ez a diplomáciai levélváltás folyt, közeledett az időpont, amikor a Dalai Láma a minden páros évben esedékes hivatalos látogatását tette az állam „három oszlopánál”, azaz Drepungban, Szerában és Gandenben, Tibet főkolostoraiban. A három kolostor apátjai Tibet legbefolyásosabb emberei közé tartoztak. Felhasználták a Dalai Láma látogatását arra, hogy hosszú tanácskozást folytassanak vele és minisztereivel. Ez 1958 júliusában volt, és a nép vezetői már akkor aggódtak a fiatal király életéért. Elhatározták, hogy rendeletet adnak ki, hogy többé senki sem járulhat a Dalai Láma színe elé, aki előbb nem kérte ki a Kasag, vagyis a Minisztertanács írásos jóváhagyását. Ettől az intézkedéstől azt remélték, hogy a kínaiakat távol tudják tartani a Dalai Láma palotájától és így megakadályozhatják az esetleges meggyilkolását vagy elhurcolását.

A kínaiak megértették, és dühösek voltak a rendelet miatt. A katonai kormányzó azt válaszolta, hogy miután a Kasag már nem reprezentálja a népet, ezért a rendelet érvénytelen. A Minisztertanács erre nagyon bölcsen reagált. Új congdüt, új népképviseletet hoztak létre, hogy pótolják azt, amelyet a kínaiak a „Népi Felszabadító Hadsereg” bevonulásakor feloszlattak. A régi congdü a nép minden rétegéből származó 600 tagú, kissé nehézkesen működő képviselőgyűlés volt: telepesek, szerzetesek, üzletemberek, kiskereskedők és kézművesek reprezentálták a népet, de végrehajtó hatalom nem volt a kezükben. Az újra létrehozott congdü, melynek képviselőit szintén ugyanezen néprétegekből választották, csak hatvan emberből állt. A Kasag tájékoztatta a kínaiakat, hogy a Dalai Lámát ezentúl a népképviseleten keresztül érhetik csak el. Ez 1958 októberében volt.

Védőfal vette körül a fiatal királyt. A kínai kormányzó azt a parancsot kapta Pekingből, hogy ezt a falat akár a legnagyobb erőfeszítések árán is, de át kell törni. A Dalai Láma tanácsadói ugyanilyen erőfeszítéseket tettek a védelem megerősítésére. 1958 novemberében a kínaiak meghívták a Dalai Lámát a Kínai Népköztársaság Pekingben rendezendő januári nemzetgyűlésére. Ismét megindult az időhúzó diplomáciai játék. A Dalai Láma üzenetet küldött Csou En-lájnak. Azt írta, hogy készséggel részt venne a gyűlésen, de ez idő tájt minden órája be van osztva, mert ebben a hónapban áll doktori vizsgája előtt, és a kínai miniszterelnök bizonyára belátja ennek fontosságát. A kínaiak - arra törekedvén, hogy a Dalai Lámát a befolyásuk alá vonják - azt válaszolták, hogy a nemzetgyűlés későbbi időpontban is megtartható. De akkor már az egész tibeti nép azt követelte, hogy a Dalai Láma semmilyen körülmények között ne utazzon Pekingbe.

A fővárosban már működött egy titkos ifjúsági földalatti mozgalom: a Cogpa. Ezek a fiatalok kiadták azt a jelszót, amely hamarosan az egész nép körében elterjedt: „Kínaiak, menjetek haza - függetlenséget akarunk!”

E különösen kritikus időben - ez 1959. március 9-én délelőtt 10 órakor történt - egy áruló érkezett kerékpáron a Norbulingka palotába, hogy a Dalai Lámát csapdába csalja. A kínaiak erre Phagpala szerzetest választották. Az volt a szokás, hogy a Dalai Láma délelőtt 10 órai fogadásán minden szerzetes-tisztségviselő jelen van. Az aznapi - tehát március 9-i - gyűlésen, ahol 175 magas rangú hivatalnok jelent meg, ott volt Phagpala is. A szokásos barna szerzetescsuhát viselte sárga felső kabáttal. Kihasználva az alkalmat suttogva beszélt valamit a Dalai Lámával. Titokban Tibet kínai kormányzó tábornoka (Tan Kuan-szan tábornok) nevében meghívta őt a következő napon a kínai helyőrség laktanyájában rendezendő színházi előadásra. Az áruló szerzetes kifejezetten hangsúlyozta, hogy ez nem hivatalos meghívás, és a Dalai Láma a kínai-tibeti kapcsolatok érdekében - a Kasag miniszterei nélkül, csak 3-4 fegyvertelen kísérővel jelenjen meg.

A Dalai Láma a „meghívást” megjátszott lelkesedéssel fogadta. Mind a meghívás jellege, mind annak módja szemben állt a palota protokolljával. A Dalai Láma ezért azonnal legidősebb tanárához, Jongdzin rinpocséhez fordult. Ő felismerte a veszélyt, és bizalmába avatta a Kasagnak azt a három tagját, akiknek lojalitása nem volt kérdéses: Szurkangot, Saszurt és Liusart. Velük, a hűségesek közt is a leghűségesebbekkel hosszú megbeszélést folytatott, amely mélyen belenyúlt a 9-éről 10-ére virradó éjszakába. Meg voltak győződve róla, hogy a kínaiak el akarják távolítani a Dalai Lámát Lhászából, hogy végezzenek vele, ha nem lesz általuk irányítható báb. Ezen az éjszakán vetődött fel először az Indiába menekülés gondolata. De mivel a hűségesek nem mertek ilyen súlyos döntést egyedül meghozni, összehívták a frissen újjászervezett congdü hatvan képviselőjét. Ez újra elhatározta, hogy a népképviselők nagyobb számára van szükség. Ezért 1959. március 11-én csaknem ezer tibeti gyűlt össze - telepesek, üzletemberek, szerzetesek, kiskereskedők -, és arról tanácskoztak hét napon át, hogyan menthetnék meg szeretett vallási és világi vezetőjük életét. Abban mindnyájan egyetértettek, hogy a Dalai Lámát a legnagyobb veszély fenyegeti.

Ez volt a népképviselők legjelentősebb gyűlése, amelyet Tibetben valaha is összehívtak, és az első döntése az volt, hogy megsemmisítette a kínaiakkal kötött, a nemzeti jogokat sárba tipró 17 pontos megállapodást.

Mialatt a népgyűlés tagjai tanácskoztak, Lhásza utcáin a legvadabb híresztelések terjedtek el. A Dalai Láma élete és biztonsága veszélyben van! Már március 10-én hajnalban lhászai asszonyok álltak a Norbulingka palota kapujában. Nyolc órára már ezer asszony gyűlt össze. Elhatározták, hogy egyetlen kínait sem engednek át. Tíz órakor megjelentek a magas rangú lámák az istenkirálynál teendő napi látogatásra. Délre a palota körül vont élő védőfal több mint tízezer asszonyból, férfiból és gyerekből álló hatalmas tömeggé nőtt, amely elzárta a palota minden bejáratát.

A hangulat robbanást sejtetett. A tömeg tudta, hogy a Dalai Lámát a kínai laktanyába „színházi előadásra” várják, és el voltak szánva arra, hogy ezt mindenáron megakadályozzák.

Phagpala ezen a napon a reggeli tanácsülés után a többi szerzetessel együtt elhagyta a Norbulingka palotát, de röviddel később mégis visszatért, nyilvánvalóan azért, hogy a kínai laktanyába kísérje a Dalai Lámát. Ezúttal azonban már nem szerzetesnek öltözött. Kínai kabátot viselt, és egy fehér sálat, amellyel elfedte arcának alsó felét. Azt remélte, hogy így a felismerés veszélye nélkül átjut. Amikor a főbejárat őrségéhez ért, a kabátjából pisztolyt húzott elő. Mielőtt azonban tüzelhetett volna az őrök leteperték, és leesett az arcát takaró sál. A tömeg rögtön felismerte! Vad harag lángolt fel. Egy tibeti karddal levágta az áruló fejét.

Azon a héten, amíg a congdü ülésezett, a néptömeg éjjel-nappal a palota körül maradt. Spontán képződött egy tizenötezer főből álló népi védelmi egység, amelynek minden tagja kész volt megöletni magát a Dalai Lámáért.

Eközben a kínai katonák a barakkjaikban maradtak. Egyetlen kínai tiszt sem merte elhagyni a körzetét. Sok tibeti az Indiai Követség előtt gyűlt össze, és indiai segítséget kért. Ekkor adta ki a kínai kormányzó a parancsot, hogy dobjanak két gránátot a palotára. Éppen ennek az akciónak volt köszönhető a döntés: néhány órával később a Dalai Láma - akinek közreműködésére a kínai kormányzónak a tibetiek leszereléséhez szüksége lett volna -, őrzőivel együtt megszökött.

Végül az ismert félelmetes homokvihar tette lehetővé a Dalai Lámának, családjának, tanítóinak, minisztereinek és nyolcvan fős kíséretének, hogy az őrség és a szolgák segítségével titokban kiszökhessenek a palotából. A homokvihar, ami késő délután kezdődött és az esti órákig tartott, elsötétítette a Drágakőkertre irányított kínai reflektorok fényét. A tizenötezer őrt álló tibeti a fejére húzta a kabátját, és háttal fordult a dühöngő viharnak. De egy sem ment haza. Míg tombolt a homokvihar, a Dalai Lámát parasztruhába öltöztették, és átcsempészték a tömegen. A már készen álló komppal átkelt a Brahmaputrán, és a khampák által ellenőrzött területre érkezett.

Ez 1959. március 17-én este történt. 18-án hajnali kettőkor a tibeti sereg utolsó ötszáz embere képezte a Dalai Láma utóvédjét. Köztük volt a khelempa négyszáz válogatott tagja, az öngyilkos csapat. Ők valamennyien megesküdtek, hogy inkább meghalnak, de nem engednek egyetlen kínait sem lőtávolba a Dalai Lámához. Az emlékezetes menekülés alatt majdnem végig négynapi járásra a Dalai Láma mögött haladtak. További negyven órán át maradt a tömeg önkéntes testőrségként összegyűlve a Norbulingka palota körül. A közben történtekről nem tudtak, valamennyien úgy vélték, hogy a Dalai Láma még a palotájában van, és ez a tudat adta számukra a szükséges erőt.

Március 19-e reggelén a kínaiak gyűlésre hívták vezetőiket és néhány tibeti kollaboránst. Ezután felszólították a Dalai Lámát, hogy hagyja el a Norbulingka palotát, és garantálták, hogy tiszteletben tartják a személyét, és nem esik baja.

Megígérték Lhásza népének, hogy nem lesz megtorlás, de elmagyarázták, hogy a nyári kertben összegyűlt „főbb reakciósokat” ki kell végezniük.

Amikor a kínaiak ezekre az ígéretekre nem kaptak választ, a Dalai Láma előcsalogatása céljából tervszerűen bombázni kezdték a nyári palotát. Három oldalról csapódtak be a lövedékek. Az első gránát összetörte a nyugati kaput. Ez volt a kezdete a palota négyzetméterről négyzetméterre haladó tervszerű bombázásának. A palotában nemcsak a Dalai Láma nyári rezidenciája volt, hanem az apátok, a tanítók, a kancellár, a miniszterek és a testőrség nyári otthona is. Hatalmas istállók is álltak ott, amelyekben az udvar gyönyörű lovain kívül sok kiszolgált öreg gebe, birka, kecske és más állat volt elhelyezve, amelyeket buddhista szokás szerint ápoltak.

A kínai bombázás hihetetlenül pontos volt. Először az egész terület határát lőtték. Azután szünetet tartottak. A következő gránátok a centrumhoz kicsit közelebb csapódtak be. Így folytatták, a kört mindig szűkítve, míg végül az egész épületet a földdel tették egyenlővé. Tervszerűen haladtak kívülről befelé különböző szünetekkel, alkalmat adva a Dalai Lámának arra, hogy előjöjjön. Arra akarták kényszeríteni, hogy kiszolgáltassa magát a kínaiaknak. Mialatt az órákon át tartó bombázás zajlott, a tizenötezer tibeti közül senki sem hagyta el a palota körüli önkéntes őrhelyét. Ezen a napon sokan meghaltak közülük. Többen még visszarohantak a lerombolt épületbe, hogy néhány szent tárgyat megmenthessenek. Még március 19-éről 20-ára virradó éjjel is megvolt az embergyűrű a palota körül. Csak március 20-án a déli órákban lett ismert a menekülés.

Felfegyverzett, hangszóróval felszerelt kínai autók járták az utcákat, és közzétették, hogy „rablók megszöktették a Dalai Lámát”. A hír drámai hatással volt az embertömegre: egyfelől óriási megkönnyebbülést éreztek, hogy királyuk már biztonságban van, másrészt fel voltak háborodva, hogy a kínaiak kiűzték őt közülük.

Ekkor megkezdődött az iszonyatos kétnapos háború Lhászáért, amelyben több mint nyolcszáz tibeti vesztette életét. Ez valóságos mészárlás volt. A kínaiak fegyvertelen emberekre lőttek válogatás nélkül. Lakóházakat, templomokat és kolostorokat bombáztak Lhászában és azon kívül.

A halottak között sok volt a fiatal. A Cogpa, a tibeti földalatti mozgalom fiataljainak titkos társaságaként bontakozott ki. Tagjai főleg olyan tibeti fiatalok voltak, akiket a kínaiak Pekingbe küldtek iskolába. Mindent megtettek, hogy átneveljék őket. Legtöbben közülük három évet töltöttek kommunista iskolákban Pekingben. Egyiküket, Ngavang Szengit, egy kereskedő tehetséges fiát a kínaiak sokat ígérő utánpótlásként tartották számon. Kiváló diák volt Pekingben és vezető tanár az iskolájában. De megundorodott attól, amit a kommunista valóságból Kínában és Tibetben tapasztalt, és hazatérése után barátaiból és egykori osztálytársaiból megszervezte a Cogpát. Éppen úgy, ahogy Magyarországon és Lengyelországban, itt is az az ifjúság adta az ellenállási mozgalom gerincét, amelyet a kommunisták nagy fáradsággal át akartak képezni.

Szengi, ez a praktikus gondolkodású, atlétikus alkatú fiú Lhásza lakosságának minden rétegében közkedvelt volt. Az ellenállás első stádiumában a vezetése alatt álló Cogpa nem játszott aktív szerepet; fegyvert, lőszert, újoncokat gyűjtött a harcoló khampák számára. Csak a Lhászáért vívott csata kitörésekor állt Szengi a kompnál, hogy segítsen az embereinek még az utolsó másodpercben elhagyni a várost. Hajnalban utolsónak ugrott fel a kompra, és két kézzel integetett az embereknek, akiknek a körvonalait a túlsó part dombjain megpillantotta. Azt hitte, hogy a tibeti hadsereg emberei, akik fedezik a Cogpa menekülését, de kínaiak voltak. Integetés közben lőtték le. Ezen a napon az átkelésnél még egy fiatal tibeti halt meg hősként. Ő Lobszang Gendön Szaducang volt, akit már 1950-ben kiválasztottak arra a feladatra, hogy fedezze a Dalai Láma akkori menekülését. Ez csak kettő a sok ezer tibetiből, akiket ezen a napon mészároltak le. És mégis talán egy még rosszabb sorsot kerültek el. Mert a kínaiaknak most már volt bátorságuk bekebelezni a halottakkal borított Lhászát. Azonnal letartóztattak minden 16 és 60 év közötti férfit, és Kínába hurcolták őket kényszermunka-táborba.

Az egész nép, és különösen a harcoló khampák védelme alatt a Dalai láma 1959. március 31-én drámai körülmények között elérte Asszám indiai határát, és az indiai hadsereg oltalma alá helyezte magát. Azt a kínai állítást, hogy a felkelést a reakciós osztály rendezte, még sokáig lehetett hallani. A menekültek tömege, akiknek nagy része a szegény népből származott, viszont nem ezt igazolta. Ezenkívül a felkelés vezetői - akik közben megszervezték a „Nemzeti Önkéntes Hadsereg Tibet Felszabadítására” nevű sereget - a Dalai Láma egyetértésével mélyreható változásokat helyeztek kilátásba Tibet szociális és politikai szerkezetében. Egy 1959. január 1-én kiadott nyilatkozatban ez áll: „Kötelezzük magunkat népünk életfeltételeinek és életszínvonalának javítására. Kötelezzük magunkat, hogy az országban bevezetünk minden olyan reformot, amely a természeti feltételekkel, népünk szokásaival és vallásával összhangba hozható. Az ország gazdasági fejlődésével kapcsolatban megfogadjuk, hogy legjobb erőink szerint segítjük nomád népünk, földműveseink, kézműveseink és munkásaink életét, és a változásokat nemzeti életünk minden területére kiterjesztjük. Olyan politikát vallunk, amely ezeket a változásokat békés eszközökkel kívánja elérni.”

 

Zárszó

 

Több mint fél évszázad telt el azóta, mióta abban a szerencsében volt részem, hogy Tibetben élhettem. A Dalai Láma azt mondta egy alkalommal: „Heinrich Harrer közülünk való lett és most, hogy idősebbek lettünk visszaemlékszünk azokra a boldog napokra, amelyeket egy szabad országban együtt töltöttünk el. Egy igazi barátságnak az a jellemzője, hogy bármi történik is, az mit sem változik. A barátság, és az a készség, hogy egymáson segítsünk az élet hátralévő részére is megmarad. Heinrich Harrer mindig ilyen barátja volt Tibetnek. Az ő legnagyobb érdeme mégis kétségtelenül a „Hét év Tibetben” című könyve, amely emberek millióival ismertette meg országunkat. Ma is a tibeti szabadság aktív harcosa, és ezért hálásak vagyunk neki.”

Amikor Peter Aufschnaiter és én sok hatezer méter fölötti hágót leküzdve csaknem két év alatt elértük Lhászát, kimerültek, éhesek és betegek voltunk. Nem lettünk volna meglepve, ha a tibeti kormány visszatoloncolt volna minket az indiai határhoz. Hiszen Tibet tiltott ország volt és még inkább ilyen a szent város. Ám ennek az ellenkezője történt. Együttérzőek voltak velünk, enni adtak, meleg ruhát, munkát és otthont kaptunk, és hamarosan egészen befogadtak minket.

Mialatt boldogan éltünk Lhászában senki sem gondolt arra, hogy eljöhet az a nap, amikor el kell hagynunk a világ tetejének ezt a békés országát. Bevonult a Kínai Vörös Hadsereg, és a Dalai Láma és százezer tibeti 1951-ben Indiába menekült.

Ami azóta a hó országában történt, az szinte elmondhatatlan. 1,2 millió tibeti vesztette életét, és a hatezer szakrális épület 99 százalékát lerombolták. Az természetes, hogy most, amikor a tibetieknek segítségre van szükségük, mindenki, aki ezt az országot és bátor népét szereti, megpróbál az érdekükben mindent megtenni. A különböző Tibetet segítő szervezetek tudósításai, és a régi képek nyilvánosságra hozatala szükséges volt és szükséges most is, mert gyakorlatilag a ma száműzetésben élő tibetiek közül senki sem látta olyannak a hazáját, amilyen az a szétrombolása előtt volt. Büszke vagyok arra, hogy a „Hét év Tibetben” című könyvet tibeti nyelven is kinyomtatták. Sikeréhez hozzájárul az is, hogy a jelentős művészként ismert Jean Jacques Annaud játékfilmet forgatott belőle. Az alkotás dokumentarista hűséggel beszéli el az inváziót és a tibetiek szenvedéseit, azzal a céllal, hogy az elnyomott tibetiek helyzetén segítsen.

A kínai nyomás hatására a környező országok nem engedték meg, hogy a Himalájában forgassák a hegyi felvételeket, hanem ezeket az Andokban kellett felvenni. Ez a kínai hatalomtól való félelem jellemzi az Emberjogi Bizottság magatartását is, amely 1996 áprilisában Genfben hat nemzetet elítélt, Kínát azonban nem.

Ami engem illet, amióta elhagytam Tibetet, sok más érdekes országot és népet ismertem meg, és bár idős korra gyakran megváltoznak az ember motivációi és érzelmei, az én Ázsiát és különösen Tibetet illető elragadtatásom változatlan, és évről-évre elutazom a Himalája egyik országába. Csak Tibet határai tabuk számomra, mint „persona non grata”, amit azonban egyenesen kitüntetésnek tekintek.

A két világháború között egy brit tiszt azt gondolta, hogy a repülőgép feltalálásával a világ végérvényesen megnyílik. De, gondolta, marad még egy utolsó titok. Létezik egy hatalmas ország a világ tetején, ahol csodák történnek. Olyan szerzetesek élnek ott, akiknek a lelke el tudja hagyni a testét, és léteznek jóslatok, amelyek meghatározzák a jövő történéseit. Az országot földünk legmagasabb hegyei övezik, és uralkodója egy Élő Isten. Lakhelye egy semmihez sem fogható szépségű vár egy vörös sziklán, és a fővárost, Lhászát szigorúan őrzik a szerzetesek. És a romantikusok örömére a titokzatos hegyekben még a Kék virág is nyílik.

Nem csoda hát, hogy misszionáriusok, kalandorok és kutatók érdeklődtek, hagy ennek az országnak a titkait és misztériumait felfedezzék. Peter Aufschnaiternek és nekem megvolt a lehetőségünk, hogy a titokzatos Tibetet a maga eredetiségében megismerjük - de egyben hanyatlásában is. Tanúi voltunk, amint az évezredes kultúra összeomlott.

Már kora ifjúságom óta kalandozó utazók és kutatók könyveit olvastam. Nagy példaképeim voltak Alexander von Humboldt és mindenekelőtt a legendás svéd Ázsia-kutató, Sven Hedin. Az ő tibeti kalandjai különösen nagy hatással voltak rám. És amikor a második világháború ideje alatt a fogolytáborunk Indiában, a Himalája lábánál feküdt szökési kísérleteink természetesen Tibet felé irányultak, a világ tetejének tiltott országába, mivel délen a brit birodalom elzárta menekülési lehetőségeinket.

Egyet mindenekelőtt világossá szeretnék tenni: a britek minket a genfi konvenció előírásainak megfelelően kezeltek. Szögesdrót mögött ülni semmi esetre sem volt elviselhetetlen. Sőt, majdnem kellemes volt. Voltak könyveink, sportfelszerelésünk, kirándultunk a közeli vidékekre és bőségesen el voltunk látva élelemmel - vagyis semmi okunk nem volt a szökésre. Az én vágyamnak, hogy kikerüljek a szögesdrót mögül más oka volt: valamit el akartam érni. Ez talán az ember örök vágya a szabadságra, de nálam ehhez a hegyek szeretete is hozzájárult, és az a fantasztikus, titkos elképzelés, hogy a közeli Himalája-hegyek mögött a tiltott országot, Tibetet elérjem.

A „Hét év Tibetben” című könyv 1951 tavaszán fejeződik be, amikor második otthonomtól és fiatal barátomtól, a 14. Dalai Lámától Dél-Tibetben búcsút vettem. Akkor a legkevésbé sem vágytam elmenni vagy elszökni. Ellenkezőleg. Mielőtt India határát átléptem, készítettem még néhány utolsó felvételt Őszentségéről a szabad Tibetben. Ez lett a Life magazin színes címlapfotója 1951. május hetedikén. A világ megismerte a kínaiak bevonulását Tibetbe.

Mialatt én 1952-ben visszatértem Ausztriába, a Dalai Láma minisztereivel a Tibetben maradás mellett döntött, abban a hitben, hogy a kínaiak tartják magukat legalább az általuk diktált és a tibetiek részéről kikényszerítve aláírt 17 pontos szerződéshez.

Az élet az idegen uralom alatt egyre rosszabb és rosszabb lett. Az 1959-es márciusi lhászai népfelkelés alkalmával a Dalai Láma el tudott szökni, és nélkülözésekkel teli hetek után elérte Indiát. Pandit Nehru fogadta a prominens menekültet. Én is üdvözölhettem őt Tezpurban (Asszam), éppen 15 évvel azután, hogy elhagytam a dehra-duni fogolytábort. Végeérhetetlenül jöttek a menekültek, és Dharamszalában egy nem hivatalos menekült kormányt alakítottak.

Az elkövetkező évek nehezek voltak. 1962-ben a Dalai Láma elvesztette szeretett édesanyját, majd hamarosan legidősebb bátyját, Lobszang Szamtent, aki még csak ötvenéves volt. Ők voltak a száműzetésben a legnagyobb támaszai. A Dalai Láma iránti csodálat és tisztelet világszerte egyre jobban terjedt. A kínai vezetés nagy bosszúságára a Dalai Láma karizmatikus személyisége hatására a tibetiek szabadságvágya mit sem változott. Az is Őszentsége érdeme, hogy a világ a tibeti népet kétezer éves kultúrájával széles körben megismerte, és értékeinek szétrombolását mint hatalmas veszteséget fogta fel. Őszentsége életének csúcspontja kétségtelenül az volt, amikor 1989-ben megkapta a Béke Nobel-díjat.

Az természetes, hogy büszkeséggel tölt el, hogy ez a tisztelt nagy személyiség az én barátom. De akkor is büszke vagyok, ha a tibeti menekültek a száműzetésben sikeresek és kedveltek. Még mindig hálás vagyok, hogy a lhászai tartózkodásomkor olyan nagyvonalúan befogadtak.

Egy csodálatos véletlen folytán Őszentségének és nekem azonos napon, július 6-án van a születésnapunk. Szülőfalum, az ausztriai Kártner tartománybeli Hüttenberg bizonyára legjelesebb napja 1992. július 25-e volt, amikor a Dalai Láma felszentelte és megnyitotta a Heinrich Harrer Múzeumot.

Tibetben negyven év óta tart az elnyomás. Az én régi Lhászámból szinte semmi nem maradt. Lhásza kínai város lett, számtalan kínai üzlettel, kocsmák és játéktermek százaival. A Potala körül piroslámpás házak működnek, hogy tudjanak hol szórakozni a megszálló katonák. Évtizedek óta zajlik a rombolás, az elnyomás, a sterilizálások, a genocídium és a politikai nyomás - mindez azonban a tibetiek szabadságvágyát nem tudta megtörni. Hitük és a Dalai Láma iránti tiszteletük töretlen.

A világon mindenhol szimpátia-megmozdulások zajlanak a Dalai Láma mellett, és szóban sokan biztosítják őt arról, hogy egyetértenek vele - sajnos azonban a szavakat nem követik tettek. Az anyagi javak fontosabbnak tűnnek a világnak, mint az emberi jogok. Én mégis arról álmodom, hogy eljön a szabadság napja, és mindazok, akik a Dalai Lámát és az ő népét szeretik, egy hatalmas körmenetben a Potala elé vonulnak, a tibeti teremtő erő eme egyedülálló épülete elé.

Ha a kulturális értékek megsemmisítése tovább is tart, akkor sem fog soha sikerülni a kínaiaknak a világ legmagasabb hegyein, amelyek az országot körülveszik, a tibeti istenek trónusát ledönteni. És ezért a magas hágókon a hívő tibetiek feliratai továbbra is hirdetik: „Az istenek győzni fognak!”