KÍNAI HARANGOK

 

Aki először tart kezében kínai bronz harangocskát, azt hihetné, hogy ugyanolyan, mint európai társai. De ez csak a látszat. Ezek a harangok ugyanis különleges zeneszerszámok. Egyáltalán nincs nyelvük, rózsafa kalapács ütésével szólaltathatók meg. S megszólalni is két hangmagasságon képesek, hol mélyebb hangon zengenek, hol magasabban csilingelnek.

A kétféle magasság, amely híressé tette e harangokat, a felület két jól megkülönböztethető részén keletkezik. Az egyik hang a harang falának alsó közepéről ered, az úgynevezett szuj helyről, a másik viszont ettől jobbra és balra eső, oldalsó részeken jön létre, amelyeket ku fekvésnek neveznek. A szuj szóról úgy tudjuk, hogy eredeti jelentése tükör és valószínűleg a harang szájának görbületére, valamint az akkoriban tűzgyújtásra használt gyújtótükör közötti hasonlóságra utal. A ku jelentése „dob” vagy „zenét keltő”.

 

A harangöntés ősi mesterség Kínában, a régészek i.e. 16. századból való harangjátékokat is találtak a feltárt lelőhelyeken. A bronzöntés tökéletes módszereit összeilleszthető darabokból álló, kerámia öntőformákkal alakították ki. A harangot mindig egy darabban öntötték, noha tíz centiméterestől kezdve több méteresek is készültek. A harang két alaphangjának hangközét az öntés és a hangolás során választották ki, a kettő között többnyire kis vagy nagy tercnyi eltérés van.

 

A harang külső jegyei szoros összefüggésben vannak hangjának színével és teljesítményével. A harangtest felső, külső részén lévő bronz dudorok (mej) finomítják a hangokat, s ami még fontosabb, a mejek a két hang elkülönítésének eszközei. Egyes harangokon felirat is található: az jelzi a két különböző magasságú hang képzésének pontos helyét. A szuj és ku alaphangok a mejek nélkül is megkülönböztethetőek, de ebben az esetben bizonyos felhangjaik közösek, s ez a tiszta hangzás kárára van. A dudorok segítségével a kétféle hang között csak kis átfedés tapasztalható.

A régi kínaiak olyan akusztikai ismeretekkel bírtak, amelyeket csak a 20. században sajátítottak el ismét az európai tudósok, s csodálkoztak rá az ősi tudomány fantasztikus teljesítményeire. A kínai harang szerkezetét több évezred szorgos munkájával fejlesztették ki, amelynek eredményei az időszámításunk utáni 3. századtól lassan feledésbe mentek.

 

A harangokat eleinte vallási szertartásoknál használták és a kínai katonák jeleztek velük. Akusztikailag a művészi célokra kialakított harangok a legértékesebbek. Ezek alul oválisak, s úgy viselkednek mint egy felfüggesztett lemez. Ha ráverünk a harangra rezgések keletkeznek, de a harang bizonyos részei viszonylag nyugalomban maradnak a többi ponthoz képest. E pontok összessége alkotja a harang csomóvonalait. A régiek a csomóvonalak hajszálpontos kijelölésében szerzett komoly szaktudásukat használták fel a különleges hangzások eléréséhez. Úgy tudták pontosan behangolni a harang egyik hangját, hogy miközben belső felületéről bronzot faragtak le, a véséssel gondosan követték a másik hang csomóvonalait. Ráadásul sok harang öntését olyan gondosan végezték, hogy további alakításra nem is volt szükség.

A harangokból harangjátékokat készítettek, ehhez hatvan-nyolcvan darabot is felfüggesztettek egy L-alakú tartó állványra három sorban. Rajtuk – hiszen mindegyik harangon két hang is megszólaltatható volt – bonyolult, gyors ütemű zenét is le tudtak játszani. A kettős hangokból álló hangszeres együttes megszerkesztése olyan teljesítmény, amelynek nincs párja még a zene mai fizikájában sem.

 

Ha hozzájutunk egy ilyen Kína földjéről származó, az ősi módszerekkel, kézművesek által készített haranghoz, az persze egyedül képtelen erre a hangzásbeli sokrétűségre. Csilingelő hangja mégis érzékeltetni tudja e távoli kultúra gazdagságát és kifinomultságát.