Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

KÍNAI HARANGOK

 

Aki először tart kezében kínai bronz harangocskát, azt hihetné, hogy ugyanolyan, mint európai társai. De ez csak a látszat. Ezek a harangok ugyanis különleges zeneszerszámok. Egyáltalán nincs nyelvük, rózsafa kalapács ütésével szólaltathatók meg. S megszólalni is két hangmagasságon képesek, hol mélyebb hangon zengenek, hol magasabban csilingelnek.

A kétféle magasság, amely híressé tette e harangokat, a felület két jól megkülönböztethető részén keletkezik. Az egyik hang a harang falának alsó közepéről ered, az úgynevezett szuj helyről, a másik viszont ettől jobbra és balra eső, oldalsó részeken jön létre, amelyeket ku fekvésnek neveznek. A szuj szóról úgy tudjuk, hogy eredeti jelentése tükör és valószínűleg a harang szájának görbületére, valamint az akkoriban tűzgyújtásra használt gyújtótükör közötti hasonlóságra utal. A ku jelentése „dob” vagy „zenét keltő”.

 

A harangöntés ősi mesterség Kínában, a régészek i.e. 16. századból való harangjátékokat is találtak a feltárt lelőhelyeken. A bronzöntés tökéletes módszereit összeilleszthető darabokból álló, kerámia öntőformákkal alakították ki. A harangot mindig egy darabban öntötték, noha tíz centiméterestől kezdve több méteresek is készültek. A harang két alaphangjának hangközét az öntés és a hangolás során választották ki, a kettő között többnyire kis vagy nagy tercnyi eltérés van.

 

A harang külső jegyei szoros összefüggésben vannak hangjának színével és teljesítményével. A harangtest felső, külső részén lévő bronz dudorok (mej) finomítják a hangokat, s ami még fontosabb, a mejek a két hang elkülönítésének eszközei. Egyes harangokon felirat is található: az jelzi a két különböző magasságú hang képzésének pontos helyét. A szuj és ku alaphangok a mejek nélkül is megkülönböztethetőek, de ebben az esetben bizonyos felhangjaik közösek, s ez a tiszta hangzás kárára van. A dudorok segítségével a kétféle hang között csak kis átfedés tapasztalható.

A régi kínaiak olyan akusztikai ismeretekkel bírtak, amelyeket csak a 20. században sajátítottak el ismét az európai tudósok, s csodálkoztak rá az ősi tudomány fantasztikus teljesítményeire. A kínai harang szerkezetét több évezred szorgos munkájával fejlesztették ki, amelynek eredményei az időszámításunk utáni 3. századtól lassan feledésbe mentek.

 

A harangokat eleinte vallási szertartásoknál használták és a kínai katonák jeleztek velük. Akusztikailag a művészi célokra kialakított harangok a legértékesebbek. Ezek alul oválisak, s úgy viselkednek mint egy felfüggesztett lemez. Ha ráverünk a harangra rezgések keletkeznek, de a harang bizonyos részei viszonylag nyugalomban maradnak a többi ponthoz képest. E pontok összessége alkotja a harang csomóvonalait. A régiek a csomóvonalak hajszálpontos kijelölésében szerzett komoly szaktudásukat használták fel a különleges hangzások eléréséhez. Úgy tudták pontosan behangolni a harang egyik hangját, hogy miközben belső felületéről bronzot faragtak le, a véséssel gondosan követték a másik hang csomóvonalait. Ráadásul sok harang öntését olyan gondosan végezték, hogy további alakításra nem is volt szükség.

A harangokból harangjátékokat készítettek, ehhez hatvan-nyolcvan darabot is felfüggesztettek egy L-alakú tartó állványra három sorban. Rajtuk – hiszen mindegyik harangon két hang is megszólaltatható volt – bonyolult, gyors ütemű zenét is le tudtak játszani. A kettős hangokból álló hangszeres együttes megszerkesztése olyan teljesítmény, amelynek nincs párja még a zene mai fizikájában sem.

 

Ha hozzájutunk egy ilyen Kína földjéről származó, az ősi módszerekkel, kézművesek által készített haranghoz, az persze egyedül képtelen erre a hangzásbeli sokrétűségre. Csilingelő hangja mégis érzékeltetni tudja e távoli kultúra gazdagságát és kifinomultságát.