Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Han Jü, az igaz konfuciánus
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Han Jü; Han Tuj-cse, Han T'ui-csi' (az adott név átírási változatai); Han Csang-li, Han Cs'ang-li (a származási hely után kapott név átírási változatai); Han Ven-kung (halotti név); (Nanjang, a mai Tengcsou, Honan tart. vagy Csangli, a mai Hopej tart., 768-Csangan, a mai Hszian, Senhszi tart., 824): kínai író, költő, filozófus. Korán árvaságra jutott, bátyja nevelte. Már fiatal korában kitűnt éles eszével, nagy tudásával: felnőtt korára betéve tudtaa konfuciánus szent könyveket s a jelesebb filozófusokat is. A legfelső államvizsgát letéve kinevezték a nemes ifjak tanintézete alsó tagozatának tanárává (sze men po si). Később az államvizsgák egyik biztosa lett; a császárhoz régi szokásjog szerint benyújtott szókimondó beadványai miatt azonban hamarosan vidékre helyezték, Sanjang (a mai Huajan, Csiangszu tart.) elöljáró-helyettesévé nevezték ki. Itt, mint későbbi állomáshelyein is, a lakosság nagy rokonszenve övezte. 806-ban újra a fővárosba került mint hajdani tanintézetének ideiglenes tanára. 808-ban a hadügyminisztérium határvédelmi osztályán segédtitkár lett, de kérlelhetetlen igazságkeresése miatt hamarosan visszaküldték tanárnak. Ekkor írta Csin hszüe csie ('Magyarázatok a tanítás megkezdésekor'( c. dialógusát. Az udvar felfigyelt nagy tehetségre valló írására, s kinevezték az igazságügyi ellenőrző hivatal főtitkárává, majd a történetírói hivatalba került. Ekkor írta a Sun-cung si lut ('A 805. év regesztái'). Egyéb érdemeket is szerzett, s ennek következtében előbb a trónörökös főtitkárságának egyik elnöke, majd később a büntetések hivatalának alelnöke lett. 819-ben éles hangú beadványban tiltakozott az ellen, hogy a császár beengedje a fővárosba és a császári palotába helyeztesse el Buddha egyik, Indiából érkező ereklyéjét. Ezért büntetésből "gyarmati szolgálatra" küldték, Csaocsou (mai Kuangtung tart.-ban) helytartójának nevezték ki. A környék vizeiben ekkortájt egy krokodil garázdálkodott. Han Jü a lakosság kérésére hivatali hatáskörében levelet intézett a szörnyeteghez, megparancsolva neki, hogy kotródjék a környékről - s a krokodil "engedelmeskedett". Ez után Jüancsou tartomány (a mai Csianghszi tart.-ban) helytartója lett. Itt elrendelte, hogy az eladott gyermekeket szüleiknek szolgáltassák vissza. Eredményes szolgálatai jutalmaként visszahívták a fővárosba, s a nemesifjak tanintézetének igazgatója, később a katonai hivatal alelnöke, egy lázadás sikeres leverése után pedig a hivatalnokok hivatalának alelnöke, majd a főváros prefektusa lett. Ezzel egyidejűleg megtették a hivatalnokokat ellenőrző törvényszék fejévé. Mint a hivatalnokok hivatalának alelnöke halt meg. Kora egyik szellemi vezéregyénisége volt. Puritán konfuciánus jelleme, rettenthetetlen igazságkeresése, amellyel nemegyszer kihívta maga ellen az udvar haragját, elveihez való törhetetlen ragaszkodása ellenfelei körében is megbecsülést szerzett neki. A konfuciánus írástudók legjobb hagyományait testesítette meg. Állandó felelősséget érezve az állam, a nép sorsa iránt, nemcsak vitairatokban szállt szembe a nála eretnekségnek számító taoizmussal és buddhizmussal, hanem filozófiai rendszert is dolgozott ki a konfucianizmus megújítására. Az ő tanítása szerint a konfucianizmus központi elve, a tao nem valami égből származó erkölcsi törvény, hanem éppen ellenkezőleg: a legfontosabb emberi erények, az emberség és igazságosság kiteljesedése. Ugyanakkor az emberek egyenlőtlenségét vallja, de képességeik, jellemük szerint osztályozza őket. Puritán politikai állásfoglalása, amelyet azonban kellő hatalom híján csak műveiben fejthetett ki, intő példa volt a hanyatlásnak induló dinasztia számára, de saját korában nem fedezték fel. Az egyszerűséghez való ragaszkodása széles műveltséggel párosulva irodalmi mozgalom megalapítójává tette: művei stílusával visszatérést jelent a sok évszázada szinte egyeduralkodó pien ven 2. keresett, cikornyás stílusától a ku-ven régies, de egyszerű, közérthető nyelven íródott, lényegre törő formáihoz. E törekvésében főként Sze-ma Csien, a nagy történetíró a példaképe. Prózai írásai, esszéi, sőt előszavai, hivatalos beadványai szinte mentesek az e korban divatos lírizáló esztéticizmustól, kevés szóval a lényeget fejezik ki, sokszor megdöbbentő erővel. Háromszáz-egynéhány ránk maradt verse ugyancsak ezt a komolyságot tükrözi, néha szinte a formai költőiség rovására. Hosszabb, főként leíró versei azonban kivívták kora és az utókor csodálatát, s máig mint a Tang-kor egyik legnagyobb költőjét tartják számon. Tájleíró verseiben kereste a szokatlant, a különöset, s ezt meglepő erővel fejezte ki. Öregkorában írt versei közt jó néhány Tao Jüan-ming, Tu Fu hagyományait folytatva közvetlenül politizál. Számos barátja volt, köztük Csang Csi, Lu Tung és Meng Csiao költő. Pártfogolta és segítette a fiatalon elhalt zseniális kortárs, Li Ho költői fejlődését. Diákjai a vizsgázók között szinte külön iskolát jelentettek, s sokukkal egész életén át kapcsolatot tartott. Művei: Han Csang-li csi (1236). Magyarul: 1 vers (Ágner L., Száz kínai vers, 1937); 1 esszé (Csongor B., Világirodalmi Antológia, 1955); 2 vers (Weöres S., A lélek idézése, 1958); 2 vers (Képes G., Fordított világ, anto., 1973).

Csongor Barnabás


ŐSZI VERS
Faludy György fordítása

Ablakom előtt két fa teljes díszben.
Leveleiket fényezi a reggel.
S a szelíd őszi szellő.
Csak nem enged
mesterségéből. Simogat szünetlen.

A pisla lámpás még mindig itt virraszt
az ágytakarón, éji szemfedőmön.
Félelmek rohannak meg.
Ezektől az ember
egy sóhajjal szabadul.
Cihelődöm.

A hajnalfényben.
Tükröm elé állok.
Arcom egészen más most, mint a múltkor.
Lehetsz nagy hős,
a vízióra ellen
hiába állsz ki.
Összeköt s elhurcol.

Az élet tájain sok út visz át. Egyetlen
ösvény vezet a megsemmisüléshez.
Minek kínlódni, ha úgysincs segítség?
Tölts bort magadnak.
Élvezz.

 

TAVASZI VÁGYAK
Ágner Lajos fordítása

Ne kérdezgesd, hogy a szárnyak
elvisznek-e Vágy országba?
Oda, hol a vén világnak
rozsdás oszlop a határa.

Messze, messze tengerekre
szállni, szállni úgy szeretnék,
de ideköt minden virág,
minden fűszál, minden hegység.

Langyos szellő ring a kertben,
jön a tavasz száz madárral,
felkelő nap süt a házon,
s száll az ágról a madárdal.

Hozzátok a legjobb szőllő-
nedvét nékem száz pohárral!
A vén halál majd befogja
ajkaimat barna sárral...

 

ESTE
Képes Géza fordítása

A nap fénye megkopott,
a táj vakon vánszorog.
A felhő tépett gyapot,
kifent sarló az újhold.
Lápok, mezők igéznek,
hivatal, rang: hitvány lom.
Látlak-e még, míg élek?
Nincs már út, nincs alkalom.

 

ÉJI DAL
Képes Géza fordítása

Néma éj dereng,
benn ülök magam.
Sorsom fenn kereng:
sírni hasztalan.
Élem a Jelent -
Jövőm? Messze van.

 

A KŐDOBOK
Weöres Sándor fordítása

Csang átnyújtotta nékem rajzát a kődobokról
s igen unszolt, hogy verset írjak a kődobokról.
Tu Fu nem él. Li Po halott.
Ó, én szegény, miképpen írjak a kődobokról?

Hogy hanyatlott a Csou ház és forrongott az ország,
rengette a szent kopját dühvel Hszüan császár-isten,
és nyitott nagytanácsot, beszedte az adókat
uraktól, királyoktól, kik jöttek harci díszben.
Indult fényes vadászat: látszott, hogy jó vadászok,
madarak, lábas barmok száz földet tele-hulltak;
s a hőstettet táblákra vésték az utókornak,
érdes kemény sziklákra; kődobokat faragtak.
Híres költők, nagy mesterek
írták, vésték, csiszolták; mély völgyekbe helyezték,
hogy erdőtűz égesse, zápor mossa, nap süsse,
gonosz szellemek lessék, istenek védelmezzék.
Miként vethette rajzát selyemre
a valósághoz híven, hogy hajszálnyit se tér el?
Ódon, felfeledett szók, nehéz a megfejtésük,
sem ebihal-formájú, sem szögletes véséssel.
Még a jelek épségét az idő le nem győzte:
szarvatlan vízi-sárkányt ledöfő hegyes kopják,
egyszárnyú madarak szép összefogódzó röpte,
egymásba-kulcsolt ágú jadekő- és korall-fák,
vasbéklyó és aranylánc jól összekovácsolva,
tengerárba hajított bronz áldozati kannák.
Régi versek gyűjtői mindezeket feledték,
méltón tarkázni vélük a Zenés Dalok Könyvét;
Kong Fu-ce mennyit bolygott, s nem ment Csin tartományba,
csillagokat figyelt és a Napot nem vizsgálta.
Hajdankor rajongója, én, túl-későn születtem,
és e csodákat látva, megindul könnyem árja.

Mikor az egyetemen a felső grádust nyertem
- Jüan-ho első éve volt az -
a nyugati táborból üzente egy barátom,
hogy ez agg ereklyéket elhozná teveháton.
Akkor ünneplőt húztam, a rektorhoz fordultam,
hogy e szent értékekre irányuljon hatalma:
jól ponyvába csavarva, ládákba csomagolva,
pár tevén elszállítva: a tíz kődob itt volna,
s miként Kao ősi bronza, jusson a Főtemplomba,
becse és tündöklése megnőne százszorosra;
vagy ha az egyetemnek adná a császár-isten,
tudósok és diákok fejtenék rendre-sorra,
s a nép, mely mindenünnen gyűlik a székvárosba,
csodáló áhítattal nézne a kődobokra.
A mohát lesúrolnánk, a szennyet mind lemosnánk,
méltó csarnokba tennénk illendő tisztelettel,
befednénk épülettel, védenénk tág eresszel,
hol többé baj nem érné, ne kopjék az évekkel.
De a hivatal béna, és levelemre néma:
nem támogathat olyat, amire nem volt példa.
Most pásztor csihol lángot és marha feni szarvát
a kődobok betűin: pusztában szabad préda.
Maholnap pusztulás vár az értékes szövegre;
hat évig sóhajtoztam, nyugatra könyörögve.
Vang Si-csi kézírása, az a gyönyörűséges,
olcsón kelt el, az ára két fehérgyapjas birka;
és most, annyi harc múltán, nyolc dinasztia hulltán,
nincs, aki kegyelettel nézne a kődobokra?
Most nyugton él az ország, biztos kézben a kormány,
tiszteli a költőket Kong-ce és Mong-ce nyája;
e kérést hogy lehetne a császárhoz juttatni?
Szükség volna szebb írásra,
de megtört az én hangom, dalolva kődobokról,
a kérvény ékes hangját elfojtja könnyem árja.

 

HEGYI KÖVEK
Weöres Sándor fordítása

Goromba és szűk a szirti ösvény,
Fönn denevérek csüggnek a templomi sötétben.
Szentély-lépcsőre ültem, viharos leget ittam,
kerek gardéniák közt, banán-lomb ernyőjében.
Egy remete dicsérte az ódon fal Buddháit,
mécset hozott s mutatta, én is vele dicsértem.
Pokrócot porolt, ágyat vetett, vacsorát főzött,
és az egyszerű étel ízlett, elverte éhem.
Éjfélkor ott feküdtem, ahol bogár se zizzen,
a hegyi hold belépett az ajtón tiszta fénnyel.

Hajnalban útra keltem, egyedül eltévedtem:
ki és be, fel s le; fénypára körben
a forrást, sziklát zölden s pirosan villogtatta,
vén tölgyeket, fenyőket, mit át nem ér tíz ember;
mezítláb kavicsokra lépek a gyors patakba,
csörgése fülem mossa, szél játszik köntösömmel:
ezek tanítják a boldogságot,
minek a társas-élet, tele gonddal, teherrel?
Vajon mit mondanátok, otthoni tanítványok,
hogyha itt elrejtőznék maradék vénségemmel?

 

BEADVÁNY A CSÁSZÁRHOZ BUDDHA EREKLYÉJE ÜGYÉBEN (részlet)
Csongor Barnabás fordítása

... Mostanában értesültem róla, hogy felséged kiadta parancsát a szerzetesek seregének, üdvözölnék Buddha csontjait a nyugati fővárosában, s hogy palotája erkélyéről személyesen kívánja azt megszemlélni, ahogy vállukon vele a városba bevonulnak, nemkülönben parancsára az összes kolostorok üdvözlésére és hódolatára sietnek. Szolgád mélységes együgyűségében tudni véli, hogy felségedet nem tette tévelygővé Buddha, s nem azért végezteti ezt a tiszteletadást, hogy ezzel jó szerencsét, boldogságot reméljen, vagy éppen bőséges aratást, s jólétet a népnek, hogy engedvén a néphangulatnak, a főváros hivatalnokai és népe számára csalárd látszatot keltve belemenjen ebbe az alantas játékba. Hogyan lehetséges, hogy felséged elméjének fénylő világosságával hajlandó lenne ilyesmiben hinni? Hisz a nép ostoba és sötét, könnyen tévelygésbe ejthető, s nehezen fölvilágosítható. Ha látják, hogy felséged így cselekszik, még azt hiszik, hogy igaz szívvel szolgálja Buddhát, s azt mondják: "Lám az Ég Fia a legfelségesebb bölcsességében teljes szívvel tiszteli s hisz benne, akkor mik vagyunk mi, a nép, hogy magunkat, életünket sajnáljuk ennek áldozni? Nosza vegyünk eleven tüzet fejünk tetejére, égessük ujjainkat, s tizesével, huszasával összeseregelve oldjuk meg ruháinkat, adakozzunk nekik reggeltől estig ennek utánzására, csak attól tartván, hogy a jövő nemzedék idején a nép apraja és nagyja talán majd elhagyja e foglalatosságot." Ha nem tiltjuk be sürgősen az egész dolgot kolostorról kolostorra, akkor majd támadnak karjukat törők, testüket metélők, odaadó önfeláldozásnak nevezvén ezeket, megrontanak minden szokást, erkölcsöt, s gúny, nevetség lesz belőle mindenfelé. Nem kicsiny dolog ám ez!
Mert Buddha barbár volt. Nem értette Kína nyelvét. Ruházata más volt, mint a miénk. Szájából nem a régi királyok törvénytevő szava szólt. Testén nem a régi királyok szertartási köntösét viselte. Úr és szolga közti méltányosságról mit sem tudott, sem az atyák és fiak közti érzelmekről, ha még életben volna, s eljönne hozzánk országa fejedelme üzenetét hozva a fővárosba, felséged leereszkedhetnék, hogy fogadja őt. Minekutána azonban hirdetné tanait egy alkalommal felséged színe előtt, a szertartások módja szerint megajándékoztatnék köntösökkel, majd pedig kísérettel a határig vitetnék, hogy a sokaságot meg ne tévelyítse. De hát mit tegyünk most, amikor már halott? Korhadt, aszott csontokat, bajt jelentő maradványokat már hogy lenne illendő a palotába bebocsájtani? Konfuciusz azt mondta: "Tiszteljétek a démonokat s szellemeket, de maradjatok távol tőlük." A régi idők fejedelmei, mikor gyászt viseltek országukban, legelőször mindig a sámánt és az előimádkozót küldték előre, hogy barackfaág seprűjével elűzze a baljós hatásokat, csak azután indultak el a gyászmenettel. Most pedig oktalanul fogjuk ezt a tisztátalan, rothadó holmit, s felséged személyesen szemlélné meg, s nem megy előtte a sámán, az előimádkozó, szó sincsen barackág seprűről, a hivatalnokok nem szólnak ennek hamisságáról, az udvar írnokai nem jegyzik fel, hogy ez eltévelyedés! Mélységesen szégyenlem magam mindezekért, s kérem, adassanak át e csontok az illetékes hivatalnak, hányassanak vízbe, tűzbe, hogy a gonosznak gyökere is kiírtassék, s világunkban az igaz dolgokban való kételkedésnek vége szakasztassék, az eretnekség tovább származtatásának útja elvágassék. Hadd tudja meg a birodalom népe, hogy a legbölcsebb császár cselekedetében messze kiválik mindenek között! Nem ez volna-e a legüdvösebb, s leghatékonyabb? Ha pedig Buddhának hatalma volna, hogy gonoszt míveljen velünk ezért, hulljon minden csapása szolgád fejére, s a magas eget hívom tanúul, hogy nyugodt szívvel fogadom...

 

LEVÉL A KROKODILNAK
Csongor Barnabás fordítása

Az Ős Békesség tizennegyedik éve (820) negyedik hónapja huszonnegyedik napján Han Jü, Csaocsou helytartója meghagyta Csin Si katonai parancsnoknak, hogy egy birkát s egy sertést vessen a gonosz örvény vizébe eledelül a krokodilnak, és adja át neki üzenetét, amint következik:
Hajdan, mikor a régi királyok uralkodtak a birodalomban, akkor végigmentek a hegyeken és mocsarakon hálóval, szigonnyal, kiirtván a férgeket, kígyókat, gonosz jószágokat, kik a népben kárt tehettek, s kiűzték őket a négy tengeren túlra. Később azonban a királyok erénye megfogyatkozott, távoli vidékekre már nem bírt elhatolni, s így, bár a Csiang és a Han folyó közén még távol tartotta őket, ám a déli barbárok földjén, Csu és Jüe országában, sőt a Csan hegylánc és a tengerközén, tízezer mérföldnyire a fővárostól, a krokodilusnak, e vízi jószágnak a vizekben kelő tojásai megmaradtak, felnevelődtek, magukat befészkelték. Manapság azonban az Ég Fia trónján a Tang-ház országol. Isteni bölcsessége, oltalmazó fegyvere a négy tengeren túlig a hat világvégi vadon vidéken belül mindeneket pártul fog és oltalmaz. Hát még ezt a Jangcsouhoz közel eső vidéket, hol hajdan a nagy Jü elvonult, melyet császári helytartó és hivatalnokok igazgatnak, mely adózik a császári udvarnak az ég, a föld, a császári ősök s az összes isteneknek hozott áldozatok bemutatására - ezt a földet! Te krokodil velem, a császár helytartójával egy azon földön meg nem maradhatsz! Én a Ég Fiától kaptam parancsot arra, hogy védelmezzem e földet, kormányozzam a népét! Te pedig, krokodil, nyilvánvalóan háborgatod itt a vizeket! Bitorolván e helyet felfalod a nép jószágát, de a medvéket, vadkanokat, szarvasokat, őzeket is, magad hízlalására, fajzatod szaporítására, szembeszállva helytartói parancsommal, felibém akarván kerekedni!
Nekem, a helytartónak noha csekélyke az erőm, hatalmam, ám hogy tehetném meg akkor is, hogy fejet hajtsak, krokodil, előtted, s magamat néked alávessem? Szégyenkezvén népem, hivatalnokaim előtt gyalázattal éljek te, gonosz, melletted? Az Ég Fia parancsából jöttem ide, annak okáért lettem itt hivatalnok, ezért ezt a helyet, ezt a hatalmat veled, krokodil meg nem oszthatom! Tudd meg, krokodil és hallgass helytartói szavamra: Csaocsou tartománytól délre ott van a nagy tenger. Elbír az olyan óriásokat, mint a cethal s a griffmadár, de olyan picinyek is, mint a rák és a tarisznyarák. Elfér ott mindenki, meg is tud élni, élelemre is lel. Krokodil! Ma reggel elindulsz, estére odaérsz! Hadd egyezzünk hát meg: három napon belül vidd el innét csúf fajzatodat a déli tengerhez, hogy kikerülj az Ég Fia hivatalnokának hatósága alól. Ha három nap nem elég, akkor öt nap alatt, ha öt nem elég, akkor hét nap alatt. Ha azonban végképp nem akarnál elköltözni innét, ha nem fogadod meg a császári helytartó szavát, ha nem így teszel, krokodil, ha megátalkodottságodban ostobáskodsz, s noha figyelmeztettelek, azt tudomásul nem veszed, meg nem hallod, hanem dacolsz az Ég Fia parancsából küldött hivatalnokkal, szavára nem hallgatván nem térsz ki előle, én az ilyen megátalkodottságában ostoba jószágot mindenestől kiírtatom! Hozzáértő, mesterségüket tudó hivatalnokokat, embereket válogatok, kik számszeríjakkal, mérgezett nyilakkal elintézik dolgodat, míg népedből az utolsót is meg nem ölték könyörület nélkül!

 

AZ UNIKORNISRÓL
Tokaji Zsolt fordítása

Az unikornis természetfeletti volta teljesen nyilvánvaló: a Dalok könyvében versben énekelték meg, a Tavaszok és Őszök krónikájában is találunk róla feljegyzést, a történetíróknál és a száz filozófus műveiben is olvasható róla mindenféle tudósítás, még az asszonyok és a gyermekek is tudják róla, hogy szerencsés előjel. Noha az unikornis is állat, de nem jószág, melyeket a portákon szokás nevelgetni, sőt nem is létezik állandóan az égalatti világban, alakja sem fogható más fajtához, nem hasonlítható a lóhoz, a bivalyhoz, a kutyához, a disznóhoz, a sakálhoz, a farkashoz, a szarvashoz vagy az őzhöz. Ha pedig így van, akkor még ha fel is bukkanna az unikornis, az emberek sem ismernék fel, hogy az bizony unikornis. A szarvat viselő állatokról tudom, hogy az bivaly, a sörényesekről tudom, hogy az ló, a kutyáról, a disznóról, a sakálról, a farkasról, a szarvasról és az őzről meg tudom, hogy az kutya, disznó, farkas, szarvas és őz. Csak az unikornist nem lehet felismerni. Ha pedig nem lehet felismerni, akkor az is helyénvaló lenne, ha nem tartanák szerencsés előjelnek.
Azonban az unikornis megjelenésekor biztos, hogy szent és bölcs uralkodó ül a trónon, vagyis az unikornis jelzi a szent és bölcs uralkodó megjelenését. A szent és bölcs uralkodóknak tehát fel kell ismerniük az unikornist, s csak ekként lesz belőle szerencsés előjel. Ám az a mondás is járja: "Az, ami az unikornist unikornissá teszi az erény, nem pedig a külső formája." Ha viszont az unikornis nem csak akkor tűnne fel, amikor bölcs uralkodó kerül a trónra, akkor akár szerencsétlen előjelnek is tarthatnánk.

 

AZ OKTATÓKRÓL
Tokaji Zsolt fordítása

A tanulni vágyóknak régtől fogva oktató mesterre van szükség, akik közvetítik a tudást, jártassághoz juttatnak és eloszlatják a tudatlanságot. Nem bölcsen születünk, melyikünk lenne hát képes tudatlanságától önönmagától megszabadulni? Ám ha az oktalanok mestert nem követnek, oktalanok maradnak, s attól soha meg nem szabadulnak. Akik nálam korábban születtek, s az igazságot is nálam korábban hallották meg, mesteremként fogom követni; akik viszont később születtek mint én, de az igazságot nálam mégis korábban hallották, őket is mesteremként követem. Ha valóban tanulni vágyok, ugyan minek törődnék avval, hogy mesterem korábban vagy később született mint én? Ezért aztán az sem igazán számít, hogy mesterem előkelő vagy közrendű, aggastyán vagy ifjú, mert ha a tudás birtokosa, akkor én őt fogom mesteremnek tartani.
Ó, jaj, de rég is abbamaradt, hogy az emberek mestertől tanuljanak, s így mily nehéz a dolga azoknak, kik tudatlanságuktól megszabadulni vágynának! Még a hajdan volt korok szent bölcsei is, kik messze kimagaslottak az emberek közül, mestert követve tanultak. Mostanság viszont az egyszerű emberek, akik ugyan messze alatta maradnak a bölcseknek, s mégis szégyellnek mestertől tanulni. Így aztán a bölcsek még inkább bölcsek, az ostobák viszont még inkább ostobák lesznek. Vajon nem ebből fakad minden, ami a bölcseket bölccsé, az ostobát pedig ostobává teszi?
Aki szereti gyermekét, tanárt választ a számára és taníttatja, ő maga bezzeg szégyellne mesterhez fordulni. Ez bizony oktalanság. A gyermekek tanárai könyveket adnak kezükbe és begyakoroltatják, hogy mondatról-mondatra tudják azokat olvasni. Ezek a tanárok bizony nem azok, akiket én a tudás közvetítőjének és a tudatlanság eloszlatójának tartok. Aki nem tud olvasni, mesterhez fordul, ám aki a tudatlanságától nem szabadult meg nem cselekszi ugyanezt. A morzsányit megtanulni, de elmenni az igazán lényeges mellett, nos ennek én semmi értelmét sem látom.
Az ördögűzők, az orvosdoktorok, a zenészek és a kézművesek bezzeg nem szégyellnek egymástól tanulniä ha viszont az írástudó urak valamelyike mesterről, diákról szólna, akkor bizony a többiek körégyűlve kinevetnék őt ezért. S ha megkérdeznénk, miért, azt a feleletet kapnánk: "Ha mester és diákja majdhogy nem egyívású, akkor tudásuk is hasonló." Ha mesterünk alacsony rangú, akkor a tanítványa pironkodhat miatta, ha viszont magas hivatalt visel, talpnyalásnak számítana megkörnyékezni őket. Ó igen, nyilvánvaló, hogy a mestertől való tanulás szokása már a múlté. A derék urak az ördögűzőket, az orvosdoktorokat, a zenészeket és a kézműveseket nem ismerik el, pedig mostanság a bölcsesség dolgában bizony föl sem vehetik velük a versenyt. Hát nem különös?
A szent bölcseknek nem egyetlen mesterük volt. Példának okáért Konfuciusz tanárai Tan-ce, Csang Hung, Si Hsziang és Lao Tan voltak. Pedig hát a Tan-ce félék bölcsessége alatta marad a Konfuciuszénak. Konfuciusz mégis azt mondotta: "Ha három emberrel utazom, egyikük biztos mesteremmé lesz." Így tehát a tanítvány nem szükségszerűen tud kevesebbet tanáránál, mint ahogy a tanár sem szükségszerűen bölcsebb a diákjánál. Előbb vagy utóbb meghallani az igazságot és különleges jártasságra szert tenni, ennyi az egész amiről szó van, semmi több.
A Li család gyermeke, Pan tizenhét esztendős és kedvét leli a klasszikus szövegekben, a hat művészetben, a kanonikus művekben és azok kommentárjaiban, sőt pontosan érti is valamennyit. Nem korlátolta a kor, melyben élünk, és tőlem tanul. Csodálom őt azért, hogy képes a régiek útján járni, ezért Az oktatókról című esszémet néki ajánlom.