Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Hanif Kureishi: Nyolc kar, mely magával ragad (Esszé a Beatles kapcsán Ginsbergékről, Huxleyról, és azokról a romlott ifjakról az Én szép kis mosodám forgatókönyvírójától.)

Hanif Kureishi
FIAM, A FANATIKUS

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás:
http://epa.oszk.hu/lettre/lettre23/08kur.htm
Official Hanif Kureishi Website >
http://www.hanifkureishi.com/

 

Az apa rákapott, hogy titkon bejárjon fia szobájába. ”rákig ült ott, s csak annyira mozdult meg, hogy nyomok után kutasson. Leginkább az rémítette meg, hogy Ali egyre rendesebb kezdett lenni. A szoba, mely régen ruhák, könyvek, krikettütők és videojátékok kuszaságából állt, most egyre tisztább és rendezettebb képet mutatott; terek alakultak ki ott, ahol addig káosz uralkodott.

Parvez eleinte örült a változásnak: fia kezdi kinőni kamaszkori szokásait. De egy napon a szemeteskuka mellett egy szakadt nejlonzacskót talált Parvez, s benne régi játékok mellett számítógéplemezeket, videokazettákat, új könyveket és divatos ruhadarabokat, melyeket a fiú alig pár hónapja vásárolt. Ali magyarázat nélkül szakított angol barátnőjével is, aki azelőtt gyakran odajárt a házhoz. Régi barátai sem telefonáltak már.

Valami önmaga számára is érthetetlen okból Parvez nem volt képes előhozakodni Alinak a szokatlan viselkedésére vonatkozó kérdéssel. Érezte, hogy enyhén félni kezd fiától, aki – két nagy hallgatás között – egyre élesebb megjegyzésekre ragadtatta magát. Parvez kevés megszólalásának egyike – „Milyen rég nem gitároztál már” – azt a titokzatos, de határozott választ váltotta ki, mely szerint „Vannak annál fontosabb dolgok is”.

Fia különös magatartását Parvez önmagával szemben elkövetett igazságtalanságnak érezte. Mindig is tudta, milyen csapdákat rejteget az élet Angliában más férfiak fiai számára. Hisz Parvez Ali kedvéért vállalt túlórákat, Ali taníttatására költött el rengeteg pénzt: könyvelőnek tanult a fiú. Jó ruhákban járatta fiát, megvásárolta az összes szükséges könyvet, és még számítógépet is vett neki. És a fiú most mindenét kidobálja! A tévé, a videó, a sztereó mind a gitár sorsára jutott. Hamarosan szinte üres lett a szoba. Még a boldogtalan falakon is csak halvány négyszögek jelezték, hol lógtak a képek, mielőtt Ali eltávolította őket.

Parvez már aludni sem tudott, a whiskeys üveghez is gyakrabban nyúlt, néha még munka közben is. Ráébredt, hogy feltétlenül meg kell beszélni az ügyet egy olyan emberrel, akinél megértésre talál.

Parvez már húsz éve taxizott. Ennek az időszaknak a felét egy és ugyanazon cég alkalmazásában töltötte le. Hozzá hasonlóan a többi sofőr is nagyrészt pandzsábi volt. Jobban szerettek éjszaka dolgozni, amikor kisebb volt a forgalom, és könnyebben jött a pénz. Napközben aludtak, így elkerülhették feleségüket is. Benn a taxisirodán szinte legényéletet éltek, kártyáztak és meg-megtréfálták egymást, sikamlós történeteket meséltek, vacsorát hoztak a helyi „balti” kisvendéglőkből, politizáltak és saját gondjaikról vitatkoztak.

De Ali ügyét a barátaival sem volt képes megbeszélni Parvez. Túlságosan szégyellte a dolgot. És félt is, hogy majd őt kárhoztatják érte, hogy fia rossz útra tért, ugyanúgy, ahogy ő is kárhoztatta az olyan apákat, akikről azt hallotta, hogy a fiuk rossz lányokkal járkál, kimarad az iskolából, vagy bandába keveredett.

Parvez évekig büszkélkedett a többieknek, milyen jól krikettezik, úszik, futballozik a fia, milyen szorgalmasan tanul, és hogy szinte minden tárgyból a legjobb jegyet kapja. Vagy talán túl sokat vár az élettől, ha azt szeretné, hogy Ali jó állást kapjon, szerencsésen megnősüljön, és családot alapítson? Ha mindezt megérhetné, Parvez boldog embernek mondaná magát. Megvalósult volna, amiről álmodott, hogy családjával helytálljon Angliában. Vajon hol tévesztett utat?

Egyik éjjel, mikor két legjobb barátjával a taxisiroda rozoga székein ülve egy Sylvester Stallone filmet néztek, Parvez hirtelen megtörte hallgatását:

– Egyszeruen nem értem! – tört ki. – Mindent kidobált a szobájából. És már beszélni se lehet vele. Régen nem is apa és fia voltunk, hanem két fivér! Hát mibe keveredett? Miért gyötör engem?

S Parvez a két kezébe temette arcát.

Még tartott a kitörése, mikor a másik két férfi már rázta a fejét, és értő pillantásokat váltott egymással.

– Mondjátok meg, mi történik itt! – követelte.

A válasz szinte diadalmas volt. Sejtették, hogy valami nincs rendjén. Most már aztán minden világossá vált: Ali kábítószerezik, és azért adja el a vagyontárgyait, hogy ehhez pénzt szerezzen. Azért ürült ki a szobája.

– Akkor most mit csináljak?

Barátai ellátták jó tanáccsal, hogy alaposan figyelje a fiát, és bánjon vele szigorúan, még mielőtt meg talál őrülni a gyerek, vagy túladagolja magát, vagy megöl valakit.

Parvez tántorogva lépett ki a hajnali levegőre, s rettegett tőle, hogy igazuk lehet. Az ő fia – kábítószeres gyilkos!

Megkönnyebbülésére az autójában ott találta Bettinát.

Az éjszaka utolsó fuvarjai általában a helyi prostituáltak voltak. A taxisofőrök mind jól ismerték és gyakran vitték őket kuncsaftjaikhoz. Az éjszaka végeztével a taxisok mindig hazavitték a lányokat, bár az is gyakran előfordult, hogy a lányok beültek a taxisirodába egy kicsit poharazni a férfiakkal. Egy menetért egy menet – így hívták ezt.

Bettina három éve ismerte Parvezt. A lány a külvárosban lakott, és a hosszú hazautak során – ilyenkor a lány nem az utasülésen ült, hanem elöl, Parvez mellett – a férfi sokat beszélt neki életéről és reményeiről, akárcsak a lány a sajátjáról. Majdnem minden éjszaka találkoztak.

A lánnyal olyasmikről tudott beszélni, amit a feleségével soha nem lett volna képes megosztani. Cserébe Bettina is mindig beszámolt az éjszaka eseményeiről. Parvez szerette tudni, kivel és hol járt a lány. Egyszer kimentette egy erőszakoskodó kuncsaft kezei közül, s azóta még melegebben éreztek egymás iránt.

Bár Bettina nem ismerte Alit, már rengeteget hallott róla. Aznap éjjel, mikor Parvez elmondta, hogy azt gyanítja, fia kábítószert szed, nagy megkönnyebbülésére a lány sem őt, sem a fiát nem ítélte el, ehelyett azt mondta:

– Minden a szemében van.

Elmondta, hogy a fiúnak véres lehet a szeme alja, a pupillák is kitágulhatnak, fáradtnak tunhet. Előfordulhat, hogy verítékben tör ki, vagy hirtelen hangulatingadozásokon esik át.

– OK?

Parvez hálásan foglalta el őrhelyét. Most, hogy már tudta, miről lehet szó, jobban érezte magát. És – gondolta – bizonyára nincs még túl késő. Minden falatot ellenőrzött, amit a fiú magához vett. Minden lehetőséget megragadott, hogy melléüljön és a szemébe meredjen. Ha módja volt rá, megragadta a kezét, hogy a hőmérsékletét is ellenőrizhesse. Ha a fiú távol volt a háztól, Parvez azonnal munkához látott: benézett a szőnyeg alá, Ali fiókjaiba és üres ruhásszekrénye mögé, szaglászott, vizsgálódott, kutatott. Tudta, mit kell keresnie: Bettina gondosan lerajzolta neki a különféle kapszulákat, fecskendőket, tablettákat, porokat és kristályokat.

A lány minden nap várta a friss híreket Parvez kutatásairól. Néhány napos szakadatlan megfigyelés után Parvez jelentette neki, hogy bár a fiú abbahagyta a sportot, ettől eltekintve teljesen egészségesnek látszik. A tekintete tiszta. Nem mondható, hogy buntudatosan elkerülné apja pillantását, ahogy ezt Parvez várta. Valójában a megszokottnál sokkal éberebbnek és nyugodtabbnak tunik: bár komor, ugyanakkor úgy látszik, nagyon is résen van. Apja hosszú pillantásait alig leplezett megvetéssel a tekintetében viszonozta, ugyanakkor szemrehányás is volt a szemében, olyannyira, hogy Parvez végül úgy érezte, mintha nem is neki, hanem a fiúnak volna igaza.

– Testileg semmit sem változott? – kérdezte Bettina.

– Nem – felelte Parvez egy pillanatnyi gondolkodás után. – Csak annyit, hogy elkezdett szakállt növeszteni.

Egyik éjjel – miután Bettinával egy éjjel-nappali bisztróban üldögélve töltötte az időt – Parvez különösen későn ment haza. A férfi és Bettina nehéz szívvel belátta, hogy kábítószeres elméletük nem vált be, miután Ali szobájában semmi drogra hasonlító tárgyat nem sikerült találni. Egyébként is, kiderült, hogy Ali nem tette pénzzé a holmijait. Kidobta, elajándékozta, eladományozta őket.

Parvez épp az előszobában állt, mikor hallotta, hogy fiánál csörög az ébresztőóra. A férfi beszaladt a hálószobájába. Felesége még ébren volt, s az ágyon ülve varrt. Parvez ráparancsolt, hogy üljön le és maradjon nyugton, bár az asszony nem állt fel, és egy szót sem készült szólni. Most azonban kíváncsian figyelte, ahogy férje az ajtórésen át lesi a fiukat.

A fiú a fürdőszobába ment és megmosakodott. Miután visszament a saját szobájába, Parvez az előszobába rohant, s fülét Ali szobájának ajtajára tapasztotta. Bentről mormoló hang hallatszott. Parvez zavarba jött attól, amit hallott, de meg is könnyebbült.

Miután már biztos tippje volt, máskor is gondosan figyelte Alit. A fiú imádkozott. Amikor csak otthon volt, kivétel nélkül minden nap ötször imádkozott.

Parvez Lahore-ban nőtt föl, ahol minden fiatal fiúnak tanulmányoznia kellett a Koránt. Annak idején a maulvi úgy akadályozta meg, hogy Parvez a tanórák alatt elaludjon, hogy spárgát kötött a hajába, melynek másik végét a plafonhoz erősítette, hogy amint a fiú feje süllyedni kezd, a kötél húzása azonnal magához térítse. Az ilyen megaláztatás nyomán Parvez mindenféle vallást elkerült. S a többi taxisofőrök sem mutattak több tiszteletet a vallás iránt. Még ki is gúnyolták a mullahokat, akik szakállukkal és kepijükkel büszkélkedtek, és azt hitték, joguk van másoknak megszabni, hogyan éljenek, miközben szemüket alaposan rajta tartották a gondjaikra bízott fiúkon és lányokon.

Parvez elmesélte Bettinának, amit megtudott. A taxisirodán is felvilágosította a kollégáit. S barátai, akik eddig olyan kíváncsian szemlélték az eseményeket, most feltunően hallgatagok maradtak. Végül is aligha tehettek szemrehányást a fiúnak vallásos buzgalmáért.

Parvez elhatározta, hogy szabaddá tesz egy estét, és elmegy a fiával vacsorázni. Akkor majd mindent megbeszélhetnek. Tudni akarta, hogy halad a gyerek a főiskolán, és mesélni akart neki arról, hogyan élt az ő családja Pakisztánban. De legfőképpen azt akarta megtudni, hogyan fedezte föl Ali – ahogy Bettina mondta – a spirituális dimenziót.

Parvez legnagyobb meglepetésére Ali nem fogadta el a meghívását. Azt állította, megbeszélése van valakivel. Parvez kénytelen volt nyomatékosan kijelenteni, hogy egy apa és fia megbeszélésénél semmi sem lehet fontosabb.

Másnap Parvez egyenesen az utcasarokra ment, ahol Bettina magas sarkú cipőben, miniszoknyában s hosszú esőkabátban állt, melyet időnként reménykedve széttárt az elhaladó autók előtt.

– Szállj be, szállj be – mondta.

A lankás mezőkön át egy olyan környékre értek, ahol jobb napokon mérföldeken át semmi sem zavarta a kilátást, csak őzek és lovak; itt aztán mindig hátradőltek, s szemüket félig lehunyva azt mondták: – Ez aztán az élet. De Parvez most reszketett. Bettina átkarolta.

– Mi történt?

– Soha életemben nem volt ilyen rossz élményem.

Míg Bettina Parvez fejét masszírozta, a férfi elmesélte neki az előző este eseményeit, azon kezdve, hogy amíg ő és a fia az étlapot tanulmányozták, a pincér, aki ismerte Parvezt, kihozta neki a szokásos whiskeyt szódával. Parvez annyira izgult a vacsora előtt, hogy még egy kérdést is kigondolt. Azt fogja kérdezni Alitól, fél-e a közelgő vizsgáitól. De először meglazította a nyakkendőjét, elrágcsált egy poppadumot és hosszan kortyolt az italából.

Mielőtt Parvez megszólalhatott volna, Ali grimaszt vágott.

– Nem tudod, hogy alkoholt inni bun? – kérdezte.

– Nagyon éles hangon beszélt velem – mondta Parvez Bettinának. – Már össze akartam szidni, amiért szemtelenkedik, de végül sikerült uralkodni magamon.

Parvez türelmesen elmagyarázta hát Alinak, hogy évek óta minden nap több mint tíz órát dolgozik, hogy kevés szórakozása vagy hobbija van, és nem jár nyaralni sem. Talán csak nem bun, ha mindezek után iszik egyet, amikor éppen megkívánja?

– De inni tilos – mondta a fiú.

Parvez vállat vont.

– Tudom.

– És a szerencsejáték is, nem?

Akárhányszor kortyolt Parvez az italból, a fiú mindig elhúzódott, vagy undorodó arcot vágott. Parvez ettől csak még gyorsabban ivott. A pincér, kedvében akarván járni barátjának, újabb pohár whiskeyt hozott. Parvez tudta, hogy kezd lerészegedni, de nem bírt parancsolni magának. Ali borzalmas arckifejezéssel, undort és megvetést sugározva ült. Aki ránézett, azt hihette, gyulöli az apját.

A vacsora derekánál jártak, amikor Parvez hirtelen elvesztette a türelmét, és földhöz vágott egy tányért. Kedve lett volna az abroszt is lerántani az asztalról, de a pincérek és a vendégek már nagyon bámulták. Azt már mégsem engedheti, hogy a fia mondja meg neki, mi helyes és mi nem. Tudta magáról, hogy nem rossz ember. Van lelkiismerete. Nem mondaná, hogy nincs szégyellnivalója, de egészében mégis becsületes életet élt.

– Hát mikor volt nekem időm vétkezni? – kérdezte Alit.

A fiú halk, monoton hangon elmagyarázta apjának, hogy valójában egyáltalán nem élt jó életet. A Korán számtalan parancsát megszegte.

– Például? – kérdezte Parvez.

Alinak nem kellett gondolkodási idő. Mint aki csak erre a pillanatra várt, apjának szegezte a kérdést, vajon nem igaz-e, hogy örömét leli a sertéshúsban?

– Hát... – És Parvez nem tagadhatta, hogy valóban nagyon szereti a ropogósra sült angolszalonnát, gombával és mustárral, két szelet pirítós közé fogva. Sőt, minden reggel ilyen szendvicset reggelizik.

Ali ekkor emlékeztette Parvezt, hogy a minap is utasította a feleségét, hogy sertéshúsból való kolbászt süssön, mondván: – Nem vagy már a faluban. Ez Anglia. Be kell illeszkednünk!

Parvezt annyira feldühítette és megdöbbentette ez a támadás, hogy újabb italt rendelt.

– A baj a következő – mondta a fiú. Áthajolt az asztalon. Az egész este során először most élet volt a szemében. – Túlságosan is a nyugati civilizáció hatása alá kerültél.

Parvez felböfögött; azt hitte, mindjárt megfullad.

– „Hatása alá”?! – kérdezte. – De hát itt lakunk!

– A nyugati materialisták gyulölnek bennünket – mondta Ali. – Papa, hogy tudsz olyasmit szeretni, ami gyulöl téged?

– Hát akkor mi a helyes válasz – kérdezte Parvez letörten –, mármint szerinted?

Alinak nem kellett gondolkodnia. Folyékonyan szónokolt apjának, mintha Parvez egy dühöngő tömeg lenne, melyet meg kellett nyugtatnia vagy meggyőznie. Az Iszlám törvénye fog uralkodni a világon, a hitetlenek újra és újra megégettetnek majd, a zsidókat és a keresztényeket pedig kiirtjuk. A Nyugat nem más, mint képmutatók, házasságtörők, kábítószeresek és prostituáltak bunbarlangja.

Míg Ali beszélt, Parvez kipillantott az ablakon, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy még mindig Londonban vannak.

– Az én népem épp eleget szenvedett. Ha az üldöztetésnek nem szakad vége, akkor dzsihád lesz. Velem együtt milliónyi más ember is szívesen áldozná életét az ügyért.

– De hát miért? Minek? – kérdezte Parvez.

– A mi jutalmunk a paradicsomban vár ránk.

– Paradicsom!

Végül, mikor Parvez szemeit már kezdte elönteni a könny, a fiú épp arról próbálta meggyőzni, hogy javuljon meg, és változtasson életén.

– De hát az hogy lenne lehetséges? – kérdezte Parvez.

– Imádkozzál – unszolta Ali. – Imádkozz velem együtt.

Parvez fizetett, és a lehető leggyorsabban kitessékelte fiát az étteremből. Nem bírt többet elviselni.

Ali beszéde úgy hatott, mintha másvalakinek a hangját nyelte volna le.

Hazafelé a fiú a hátsó ülésre ült, az üvegtábla mögé, mint egy utas.

– Mitől lettél ilyen? – kérdezte tőle Parvez, s félt, hogy valamiképp az egészért ő a felelős. – Volt valami különös esemény, ami befolyásolt?

– Csak annyi, hogy ebben az országban éltem.

– De én imádok Angliában élni – mondta Parvez, miközben a visszapillantó tükörben nézett a fiára –, itt szinte bármit csinálhat az ember.

– Éppen ez a baj – felelte Ali.

Évek óta először fordult elő, hogy Parvez nem látott tisztán. Egy teherkocsi oldalánál meghúzta az autót, és a külső visszapillantó tükre is letörött. Szerencséjük volt, hogy a rendőrség nem állította meg: jogosítványával együtt Parvez a munkáját is elveszítette volna.

Mikor pedig hazaértek, és Parvez kiszállt az autóból, megbotlott, és elesett az úttesten, úgy, hogy felhorzsolódott a keze, és a nadrágja is elszakadt. Végül sikerült feltápászkodnia. A fia még a kezét sem nyújtotta neki.

Parvez elmondta Bettinának, hogy szívesen fizetne bármit, ha csak ezt kérné a fiú – ha ezzel kiolthatná szeméből azt a könyörtelen pillantást.

– De azt az egyet nem turöm el – mondta –, hogy a saját fiam a szemembe mondja, hogy pokolra fogok kerülni! Parveznél azzal telt be a pohár, mikor a fia bejelentette, hogy megszakítja könyvelői tanulmányait. Mikor Parvez megkérdezte, miért, Ali keseru gúnnyal felelte, hogy az magától értetődik.

– A nyugati oktatás vallásellenes magatartást terjeszt.

A könyvelők világában pedig mindennapos dolog, hogy az ember nőkkel találkozik, alkoholt iszik és uzsoráskodik.

– De hát jól kereshetnél – érvelt Parvez. – Évek óta erre készülsz!

Ali azt felelte, börtönökben fog dolgozni, ahol szegény mohamedánok küszködnek, hogy a romlottság közepette megőrizzék tisztaságukat. Végül, az este elmúltával, mikor Ali aludni indult, még megkérdezte apját, miért nem hord szakállt, vagy legalább bajuszt.

– Úgy érzem, mintha elvesztettem volna a fiamat – mondta Parvez Bettinának. – Nem bírom elviselni, hogy úgy nézzem rám, mint egy bunözőre. Már el is döntöttem, mit teszek.

– Na és mit?

– Megmondom neki, hogy fogja az imaszőnyegét és takarodjon a házamból. Életemben nem volt még ilyen nehéz dolgom, de ma este megteszem.

– De nem szabad, hogy lemondj róla – mondta Bettina. – Sok mindenkivel előfordul, hogy kultuszok meg babonás szekták hatása alá kerül. Ez még nem jelenti, hogy egész életében ugyanúgy fog érezni.

Parveznek ki kell állnia a fia mellett, mondta végül.

A férfi meg volt győződve, hogy Bettinának igaza van, bár úgy érezte, nemigen tud több szeretetet kínálni a fiának, mikor az az eddigi odaadását sem hálálta meg.

Az ezt követő két hétben Parvez igyekezett elviselni fia pillantásait és szemrehányásait. Próbált társalgást kezdeményezni Ali elveiről. De ha bármilyen kritikát megkockáztatott, Ali élesen visszavágott. Egy alkalommal azzal vádolta apját, hogy a fehérek „talpát nyalja”, ezzel szemben – magyarázta – ő maga nem alsóbbrendu lény, és a világ nemcsak a Nyugatból áll, akkor sem, ha a Nyugat azt próbálja elhitetni, hogy ők a legjobbak.

– És ezt te honnan tudod – kérdezte Parvez –, miután még soha nem tetted ki a lábad Angliából?

Ali megvető pillantással válaszolt.

Egyik este, mikor bizonyos volt benne, hogy a lélegzete nem alkoholszagú, Parvez leült Alival a konyhaasztalhoz. Remélte, hogy megdicséri majd növekvő szakállát, de a fiú úgy tett, mintha észre sem venné.

Előző nap Parvez épp arról beszélt Bettinának, hogy úgy érzi, a nyugati emberek belsőleg valahogyan üresek, és hogy az embernek szüksége van valamiféle életfilozófiára.

– Igen – mondta Bettina –, ez az. Mondd el neki, mi a te életfilozófiád. Akkor majd megérti, hogy másfajta meggyőződés is létezik, nemcsak az övé.

Némi fárasztó töprengés után Parvez úgy érezte, készen áll a feladatra. A fiú úgy nézett rá, mint aki semmit sem gyanít. Parvez akadozva kijelentette, hogy az embereknek tisztelettel kell viseltetniük egymás iránt, főleg a gyermekeknek a szüleik iránt. Úgy tunt, ez egy pillanatra hatott a fiúra. Parvez felbuzdulva folytatta. Véleménye szerint nincs más, csak ez az élet, és amikor az ember meghal, akkor a földben rohad.

– A síromon fu és virág nő majd, de belőlem azért tovább él valami.

– De hát hogyan?

– Másokban. Például: benned is folytatódom majd.

Úgy tunt, ez egy kissé lehangolta a fiút.

– És az unokáidban is – tette hozzá Parvez a hatás kedvéért. – De amíg még itt vagyok, ezen a világon, addig ki is akarom használni.

– Mit értesz azon, hogy kihasználni? – kérdezte a fiú.

– Hát... – mondta Parvez – először is... az embernek élvezni kell az életet. Igen. Érezd jól magad, anélkül, hogy másoknak ártanál.

Ali azt felelte, hogy az élvezet „feneketlen verem”.

– De én nem olyan élvezetre gondoltam – mondta Parvez. – Én az élet örömére gondoltam.

– A népünk mindenütt a világon elnyomásban él – felelte a fiú.

– Tudom – felelte Parvez, és közben nem volt egészen biztos benne, ki is az a „népünk”. – De az élet akkor is arra való, hogy éljük.

Ali azt válaszolta:

– Az igaz erkölcs már évszázadok óta létezik. Mindenütt a világon emberek milliói vallják azt, amit én. Azt akarod mondani, hogy ők mind tévednek, és neked van igazad? – S Ali olyan agresszív önbizalommal nézett apjára, hogy Parvez nem folytatta.

Egy pár nappal később, Bettina egy kuncsaftjától visszatérőben Parvez autójában utazott, mikor az utcán Ali mellett haladtak el. A város túlsó végében, egy szegénynegyedben jártak, ahol két mecset is volt.

Bettina hátrafordult, hogy lássa a fiút.

– Lassíts már le, lassíts!

Aztán megszólalt:

– Jóképu gyerek. Rád hasonlít. De az arca eltökéltebb. Nem állhatnánk meg?

– Minek?

– Szeretnék beszélni vele.

Parvez megfordult a taxival, és megállt a fiú mellett.

– Hazavigyelek? – kérdezte tőle. – Messze van még.

A fiú vállat vont, és beült a hátsó ülésre. Bettina elöl ült. Parveznek eszébe jutott, milyen rövid szoknyát visel a lány, s csicsás gyurui, égszínkék szemfestéke is feltunt nkei. Ráébredt, hogy parfümjének illata, melyet úgy szeret, betölti a kocsit. Kinyitotta az ablakot. Miközben Parvez igyekezett a lehető leggyorsabban hajtani, Bettina gyöngéden megkérdezte Alitól:

– Hol jártál?

– A mecsetben – felelte a fiú.

– És hogy megy a főiskola? Sokat tanulsz?

– Ki maga, hogy ilyesmiket kérdezzen tőlem? – szólt Ali, és kibámult az ablakon. Aztán dugóba kerültek, az autó megállt.

Ekkor Bettina keze már önkéntelenül Parvez vállán nyugodott. Megszólalt:

– Apád, aki jó ember, nagyon aggódik miattad. Tudod, hogy az életénél is jobban szeret téged.

– Maga szerint szeret – mondta a fiú.

– Igen! – válaszolta Bettina.

– Akkor miért hagyja, hogy egy olyan nő hozzáérjen, mint maga?

Bettina dühösen nézett a fiúra, az pedig hideg gyulölettel nézett vissza rá. A lány azt kérdezte:

– Hát miféle nő vagyok én, hogy azt érdemeljem, hogy így beszélj velem?

– Azt maga nagyon jól tudja – mondta Ali. Aztán apjához fordult. – Most már engedj ki.

– Soha – felelte Parvez. De az autó még mozgásban volt, mikor a lány kicsapta az ajtót, kiugrott rajta – ezt nem először csinálta már – és átszaladt az úton. Parvez megállt, és többször is utánakiáltott, de a lány már eltunt.

Parvez hazavitte Alit anélkül, hogy egy szót is szólt volna hozzá. Ali egyenesen a szobájába ment. Parvez nem bírt sem újságot olvasni, sem tévét nézni, még leülni sem. Újra és újra italt töltött magának.

Végül felment a lépcsőn, és fel s alá kezdett járkálni Ali szobája előtt. Mikor végül kinyitotta az ajtót, Alit imában találta. Még csak fel sem nézett az apjára.

Parvez felrúgta. Aztán ingmellénél fogva talpra rángatta és megütötte. A fiú hátratántorodott. Parvez újra megütötte. A fiú arca már vérzett. Parvez zihált, tudta, hogy a fiához nem tud hozzáférkőzni, de azért újra megütötte. A fiú nem védekezett és nem ütött vissza, a szemében nem volt félelem. Felhasadt szájával csak annyit mondott:

– Hát ki itt a fanatikus?

 

Hanif Kureishi
NYOLC KAR, MELY MAGÁVAL RAGAD

Kovács Kinga fordítása
http://tilos.hu/djk/sanyi_kureishi.html

(Esszé a Beatles kapcsán Ginsbergékről, Huxleyról, és azokról a romlott ifjakról az Én szép kis mosodám forgatókönyvírójától.)

 

Egy nap az iskolában - egy fiúgimnáziumban London és Kent határán - énektanárunk azt mondta, hogy valójában nem John Lennon és Paul McCartney írta azokat a híres Beatles dalokat, melyeket annyira szerettünk.
1968 volt, én pedig tizenhárom éves. Akkor hallgathattunk először énekórán Beatlest - a "She's Leaving Home"-ot, a basszus nélkül. Előző héten egy kis Brahms után belefülelhettünk egy Frank Zappa lemezbe, szintén a basszus "kivételével". Mr. Hogg, az ének és hittantanárunk véleménye szerint a basszusgitár "összezavarta" a zenét. De felemelő érzés volt az iskolában bármit is hallani a Beatlestől - annyira szokatlanul liberális lépés volt, hogy teljesen felkavart.
Mr. Hogg felemelte az iskolai "sztereofonikus készülék" tetejét, melyet egy nagy, sötétszínű fadobozban tartottak, és az iskola területén a sok meghurcoltatásnak kitett, háborús sebesült gondnok tologatott ide-oda. Hogg bevezetés nélkül tette fel a "She's Leaving Home"-ot, de amint felcsendült a dal, hozzáfogott Beatles-elemzéséhez.
Lesújtó dolgokat mondott, de világosan fogalmazott, hogy az egész olyan nyilvánvalónak tűnjön mint amilyennek ő gondolta. A tények a következők voltak: Lennon és McCartney egyszerűen nem írhatták azokat a dalokat, melyeket nekik tulajdonítanak; az egész egy nagy svindli - ne vegyük be ezt az egészet a "Beatles"-ről, ők csak kirakati bábuk....
Akiket nem idegesített, hogy belekotyogott a számba, kuncogtak. De kivételesen az osztály nagyobbik fele figyelt a tanárra. Teljesen elképedtem. Miért kéne bárkinek is ilyen badarságot gondolnia? Mi áll valójában e mögött?
- Akkor ki írta a Beatles dalokat, tanár úr? - kérdezte valaki bátran. És Paul McCartney ezt énekelte:
Keményen dolgoztunk, hogy megéljünk,
Elhagyja otthonát, mert magányban élt
Oly sok éven át.

Mr. Hogg azt válaszolta, hogy Brian Epstein és George Martin a szerzője a Lennon-McCartney daloknak. A "Legendás fiúk" legfeljebb a lemezen játszottak - ha csináltak egyáltalán valamit. (Hogg kételkedett abban is, hogy kezük érintette volna a hangszereket.) - Azokon a lemezeken valódi zenészek játszanak - mondta. Aztán visszatette a lemezt a jól ismert borítóba, és témát váltott.
Engem azonban Hogg elmélete napokig aggasztott; több ízben kísértést éreztem, hogy feltartóztassam a folyosón, és bővebben megvitassam vele a témát. Minél tovább tűnődtem magamban a dolgon, annál több részlet tűnt fel. A Gombafejűek nem is tudtak kottát olvasni - hát hogy lehettek volna zsenik?
Mr. Hogg számára elviselhetetlen gondolat volt, hogy négy, különösebb képzettség nélküli fiatal ekkora tehetséget és kritikai elismerést tudhatott magáénak. De hát Hogg kultúra-eszménye a "szent" határát súrolta. "Kultúrember" - mondaná valakire, a "Közönséges ember" ellentéteként. A kultúra, még a népies kultúra is - például a népdal éneklés - olyan jelenség, amelyhez egy bizonyos, csakis hosszú, kimerítő tanulmányok révén elsajátított arckifejezés szükségeltetik. A kultúrához egy jellegzetes orr-ráncolás, egy révedező földöntúli tekintet és az ajkak szenvedélyes csücsörítése társult. Hogg tudta. Ezenkívül ott volt még az intellektus pallérozott szókincse és a bőrből készült folt-feltétek a fényes, divatjamúlt zekék könyökén.
A Beatles nyilvánvalóan nem ebbe a közegbe született. És nem is sajátíthatta el semelyik elismert akadémián vagy egyetemen. Nem, a húszas éveik elején a "Legendás fiúk" újra és újra kultúrát teremtettek, láthatóan különösebb erőfeszítés nélkül, még akkor is, mikor a kamerák előtt grimaszoltak és hunyorogtak, mint az iskolásfiúk.
Amint a szobámban ültem és Beatlest hallgattam Grundig orsósmagnómon, kibontakozott a felismerés, hogy Hogg számára a Beatles zsenialitásának elismerése egyenlő lenne a megsemmisüléssel. Túl sok mindent vonna maga után. A dalokat, melyek oly tökéletesek voltak és ismerős, mindennapos érzésekről szóltak - She Loves You, Please, please me, I Wanna Hold Your Hand - Brian Epstein és George Martin írta, mert a Beatles olyan fiúkból állt, mint mi: ostobák, faragatlanok és durvák; olyan fiúkból, akik egy igazságos világban soha semmi érdekeset nem kezdhetnének az életükkel. Ez a rendíthetetlen hit, vagy a megvetés e megjelenési formája, nem csak elméleti volt. Éreztük, néha konkrétan fel is ismertük - Hogg Beatles-megközelítése élő példa rá -, hogy tanáraink egyszerűen nem tartottak bennünket embernek, olyannak, aki képes tanulni, akit elbűvöl a világ, s aki esetleg meg is akarja ismerni.
Azért is emészthette meg Hogg ilyen nehezen a Beatles-jelenséget, mert szerinte a művészetek hierarchiába rendeződtek. A csúcson ékeskedett a komolyzene és a költészet, a szépirodalmi regény és a káprázatos festmények mellett. Középen e műfajok kevésbe jól sikerült darabjai. A lista alján pedig - és ezek már alig-alig tekinthetők művészeti formáknak - a filmek (a mozi), a televízió és végül a leggunyorosabb vigyort érdemlő popzene.
De jóleső gondolat, hogy a posztmodern hajnalán - a hatvanas évek végén - Hogg megérezte a kulturális fordulatot, és elsősorban emiatt aggasztotta annyira a Beatles. Úgy gondolta, ő tudja, mi a kultúra, mi számított a történelemben, mi mennyit nyomott a latba, és hogy mit kell tudni ahhoz, hogy tanult legyen az ember. Ezek a dolgok nem viszonylagosak voltak, nem egyszerűen ízlés vagy döntés kérdései. A tárgyilagosságnak meg voltak a maga fogalmai; léteztek kritériumok, és Hogg ismerte ezeket. Legalábbis ő így gondolta. De a bizonyosságnak ez a formája - vagyis az intellektuális tekintély -, sok más hatalom-formával együtt, változott. Az emberek elvesztették a fonalat, és már nem értették mi történik körülöttük.
Nem mintha akarva-akaratlanul figyelmen kívül lehetett volna hagyni a Beatlest. Ezek az öltönyös könnyűzenészek egyedülállóak voltak az angol popzenében, nagyobbak mint addig bárki. Milyen jó érzés volt elsuhanni busszal a Buckingham Palota mellett abban a tudatban, hogy ott ül bent a királynő és az "Eleanor Rigby"-t dudorássza ("All the lonely people...").
A Beatlesről egyszerűen kénytelen volt tudomást venni az ember, nem úgy mint mondjuk a Rolling Stonesról, amely sokszor inkább az angolok "amerikai" együttese volt, főleg miután Mick Jagger amerikai akcentussal kezdett énekelni. De a Beatles zenéje természetfölöttien szép és nagyon is angol volt. Fel lehetett ismerni benne a pajkos varieté dalokat és paródiákat, kocsmai balladákat és ami a legfontosabb, a himnuszokat. A "Legendás fiúk" hangja és külseje olyan volt, akár a kóristafiúké, tehetségük pedig oly sokrétű, hogy palettájukon mindenféle szerepelt - szerelmes dalok, humoros dalok, gyermekdalok és buzdító nóták focimeccsekhez (a White Hart Lane-en, a Tottenham Hotspurs pályáján ezt énekeltük: "Here, there and every-fucking-where, Jimmy Greaves, Jimmy Greaves"). Rock 'n' rollt is tudtak játszani, habár sokszor inkább csak parodizálták, mivel hamar elsajátították ezt a műfajt is.
Egyik ebédszünetben az iskola könyvtárában - nem sokkal a Hogg-eset után - egy Life magazinra bukkantam, amely hosszabb részleteket közölt Hunter Davies Beatles biográfiájából, az első jelentősebb, róluk és gyermekkorukról szóló könyvből. Röviddel ezután valaki ellopta a könyvtárból, és kézről-kézre járt az iskolában, mint valami korunkbeli "Szentek élete". (Míg a tananyagban kötelezőolvasmányként Gerald Durrell és C. S. Forester szerepelt, nekünk azért megvoltak a saját könyveink, melyeket megvitattunk, éppúgy, ahogy lemezeket cseréltünk és elemeztünk ki. Kedvenceink közé tartozott többek között a Candy , A legyek ura, James Bond, Mervyn Peake és a Nemi életünk).
Végül a szüleim megvették születésnapomra a biográfiát. Ez volt az első kemény kötésű könyvem. Beteget színleltem és ellógtam az iskolából egy napot, hogy kiolvashassam. A fejezetek között hosszú szüneteket tartottam, hogy hosszabb legyen az élvezet. De A Beatles nem töltött el akkora elégedettséggel, mint vártam. Nem olyan volt, mint mikor mondjuk a Revolvert hallgatja az ember, amitől elégedett lesz, és valamiféle emelkedett hangulatba kerül. A könyv felzaklatott és megszédített; nyugtalanná tett és az életemmel elégedetlenné. Miután a Beatles sikereiről olvastam, úgy éreztem, hogy alacsonyak önmagammal szemben az igényeim, és az iskolában a többiek is így vannak ezzel. Két év múlva munkába állunk; aztán nemsokára megházasodunk és veszünk a közelben egy kis házat. Életformánk még azelőtt eldőlt, mielőtt igazából élni kezdtünk volna.
Nagy meglepetésemre a "Legendás fiúk" vidéki alsó-középosztályból származtak; se gazdag, se szegény családból, zenéjük nem a nélkülözés szüleménye, de nem is számítottak kulturálisan kiváltságosnak. Lennon nyers volt, de nem a nyomor tette azzá. A Liverpool Institute, ahová Paul és George járt, jó gimnáziumnak számított. McCartney apja elég jómódú volt ahhoz, hogy Pault és testvérét, Michaelt zongorázni taníttathassa. Később vett neki egy gitárt is.
Nekünk, szüleinkkel ellentétben, nem volt iránymutató vagy példakép a politikusok, katonai vezetők és egyházi személyek között, de még a filmcsillagok között sem. Az én generációm focistákért és pop sztárokért rajongott, és a Beatles - jobban mint bárki más - számtalan fiatalnak mutatott példát. Mivel az, hogy nem a megfelelő osztályból származol, korlátozza a jövőképed, így egyikünk sem képzelte, hogy orvosnak, ügyvédnek, tudósnak vagy politikusnak mehet. Mi hivatalnoknak, köztisztviselőnek, biztosítási vagy utazási ügynöknek rendeltettünk.
Nem mintha valamiféle kreatív munka teljességgel lehetetlen lett volna. A hatvanas évek közepén kezdett teret hódítani a média. Volt kereslet tervezőgrafikusokra, grafikus művészekre és a hozzájuk hasonlókra. Rajzórán fogkrémes dobozokat és lemezborítókat terveztünk, hogy felkészüljünk egy esetleges továbbtanulásra valamelyik művészeti főiskolán. Ezek az iskolák nagy tiszteletnek örvendtek a diákok körében; köztudottan anarchikus helyek voltak, a brit pop art és számos pop együttes bölcsője és olyan nagy elmék "kitermelője", mint Pete Townshend, Keith Richards, Ray Davies és John Lennon. A háború után, a Royal Court Színház és a BBC drámarészlege mellett, a művészeti főiskolák voltak a legfontosabb brit kulturális intézmények, és néhány szerencsés srác idemenekülhetett. Egyszer ellógtam az iskolából, hogy a helyi művészeti főiskolán tölthessek egy napot. A diákok törökülésben ültek a folyosón, kócos hajjal, festékes ruhában. Az ebédlőben egy együttes próbált. Annyira szerettek ott lenni, hogy éjfélig is maradtak. A hátsó bejáratnál kotonok hevertek a fűben.
De ezek a srácok kénytelenek voltak az alkalmazott művészetek területén elhelyezkedni, ami legalább "igazi" foglalkozásnak számított. Az alkalmazott művészet elfogadható volt, de bármi, ami már túlzottan a szépművészet felé hajlott, feszültséget keltett; magamutogatásnak minősült. Még az oktatás is ebbe a csapdába esett. Amikor később főiskolára jártam, szőrös mamuszos-pongyolás szomszédaink utánam fordultak az utcán, és rosszallóan csettintettek nyelvükkel, amint elhaladtam mellettük leselejtezett katonai köpenyemben, egy halom könyvtári könyvvel a hónom alatt. Merem hinni, hogy inkább a könyveket, mint a kabátot nehezményezték - a puszta gondolatot, hogy ők finanszírozzák adójukkal haszontalanságomat. Kétségtelen, hogy a világ semmiféle hasznát nem látja szellemi fejlődésemnek; csupán érvelési technikám finomul - az értelmiségi réteg kialakítása mindössze a jövő kritikájának megteremtése.
(Valamilyen oknál fogva már régóta az a benyomásom, hogy az oktatás utálata kifejezetten angol szokás. Sohasem képzeltem, hogy a skótok, írek vagy walesiek vagy valamelyik bevándorló népcsoport így irtózna a szellemi felemelkedéstől. Mindenesetre, még el kellett telnie egy pár évtizednek, mire délkelet Anglia "egyesített szomszédsága" kitölthette bosszúját az oktatáson kollektív megtestesítőjükön, Thatcherön keresztül.)
Legalább ipari tanulónak tanulhattam volna. De a szomszédok szerencsétlenségére a Bromley Odeonban megnéztük az A Hard Day's Night-ot. Ujjunkat a fülünkbe dugva anyáinkkal együtt sikoltoztuk végig. És utána nem tudtunk mit kezdeni magunkkal, nem tudtuk, hová menjünk, hogyan szabaduljunk meg a bennünk parázsló szenvedélytől, amit a Beatles lobbantott lángra. A szokványos már nem volt elég; képtelenek voltunk elfogadni a mindennapit. Önkívületre, rendkívüli, magasztos dolgokra vágytunk - azonnal!
A legtöbb embernek ez az öröm csak egy pár óráig tartott, aztán eltompult. De voltak, akik előtt ajtót tárt egy olyan élet felé, amit talán majd egyszer élni lehet. Így aztán a Beatles a kilátások és lehetőségek megtestesítőjévé vált. Ők lettek a pályaválasztási tanácsadóink, a mítosz, amely szerint élhettünk, a fény, amelyet követhettünk.
Hogy ez hogyan lehetett? Hogyan lehetett, hogy abban a nagyszerű pop korszakban felbukkanó tömérdek együttes közül a Beatles volt a legveszedelmesebb, a legfenyegetőbb, a legbomlasztóbb? Mielőtt találkoztak volna Bob Dylannel és később LSD-t fogyasztottak volna, a Beatles-tagok egyenöltönyt hordtak és ártalmatlan szerelmes dalokat írtak, alig félreérthető és egyáltalán nem felbújtó szövegekkel. Hiányzott belőlük Elvis szexualitása, Dylan önvizsgálata és Jagger nyers fenyegetése. És mégis... és mégis - hát éppen ez az - a Beatles körül minden örömről árulkodott, míg a kis- és külvárosi fiatalok számára az öröm kizárólag a munka eredménye volt - és éppen a munka által nyert megerősítést. Az öröm a munka gyümölcse volt, és csupán munka után és hétvégén jelentkezett.
De ha megnézted az A Hard Day's Night-ot vagy a Help!-et, világossá vált, hogy ezek a fiúk élvezik az életet: a filmekből szabadság sugárzott és jókedv. Még halvány utalás sem történt arra a hosszadalmas folyamatra, amíg az ember a biztonságot és a státust csigalassan összekuporgatja, és a hosszú éveken át tartó araszolására az elégedettség felé vezető úton, amelyre elvileg az élettől számíthattunk. A Beatles körül minden az élvezetről, önfeledtségről és az én igényeinek elsőbbségéről szólt, mindenféle jövőtudat, felelősség és aggodalom nélkül. A Beatles-tagok hőssé váltak a fiatalok szemében, mert engedetlenek voltak: semmilyen hatalom nem szegte kedvüket; magabiztosak és mókásak voltak; visszafeleseltek; senki sem hallgattathatta el őket. Ez a függetlenség, kreativitás és keresőképesség izgatta annyira Hoggot. Naív hedonizmusuk és káprázatos teljesítményük túlzottan paradox volt. Hogg számára a Beatles teljes szívű elfogadása olyan lett volna, mint a bűn helyeslése. A hatvanas évek új világának elvetése viszont annyi, mintha bevallanád, hogy öreg vagy és lemaradtál.
Ekkorra a tisztességes világ védelmezői kidolgoztak egy végső stratégiát. Ez volt a szomszédok közös mentsvára. Azt állították, hogy az ilyen együttesek tehetsége sekélyes. Amilyen gyorsan jött a pénz, olyan gyorsan el is költik, olyan dolgokra pazarolják, amihez túl együgyűek, hogy értékeljék. Ezek a zenészek nem gondolnak a jövőre. Milyen bolondok, hogy feladják a biztos munka lehetőségét pusztán azért az élvezetért, hogy félévig tizenévesek rajongjanak értük.
A lekicsinylő "ezt bárki meg tudja csinálni" hozzáállás a Beatleshez nem volt feltétlenül rossz. Bárkinek lehetett együttese - és volt is. De már egészen az elejétől fogva világossá vált, hogy a Beatles nem két-slágeres együttes - mint a Merseybeats vagy a Freddie and the Dreamers. És abban az időben, mikor Hogg amiatt aggódott, hogy ki az I Saw Her Standing There szerzője, és lehalkította a basszust a She's Leaving Home-on, éppen amikor már kezdte megszokni őket, a Beatles valami olyat tett, amit addig még senki. Dalokat írtak a drogokról, olyan dalokat, amelyeket csak azok az emberek értettek meg teljesen, akik drogoztak, olyanokat, amelyeket akarattal úgy terveztek, hogy drog hatása alatt még élvezhetőbbek legyenek.
És Paul McCartney bevallotta, hogy drogozik, egészen pontosan, LSD-zik. Abban az időben ez a hír megdöbbentő volt. Akkoriban nekem a drogokkal kapcsolatban mindössze az ópiumbarlangban heverő ványadt kínai junkie-k képe ugrott be, meg a B-kategóriás filmek morfium-függői; ezenkívül ott volt még a feleség is a Hosszú út az éfszakába-ból. Mit tettek magukkal a Gombafejűek? Hova vezettek bennünket?
Peter Blake Sgt. Pepper borítóján Sir Robert Peel és Terry Southern között ott volt egy ex-etoni író, aki Az eltűnt idő nyomában lapjain is felbukkan és akit Proust zseninek tartott - Aldous Huxley. Huxley 1953-ban fogyasztott először meszkalint, tizenkét évvel azelőtt, hogy a Beatles LSD-zett volna. Tizenegyszer fogyasztott pszichedelikus drogot, utolsó alkalommal a halálos ágyán, amikor felesége LSD-t fecskendezett be neki. Első kábítószeres utazása során úgy érezte, hogy átlényegül egy bambusznádszék négy lábává. Amint szürke flanel nadrágja gyűrődései megelevenedtek (feltöltődtek "lét-elemmel") a világ egy lenyűgöző, kiszámíthatatlan, élő és lélegző organizmussá alakult át. Ebben az "átszellemült" világban Huxley rádöbbent, hogy fél a "csodálatos"-tól, ugyanakkor szüksége is van rá; a lélek egyik fő vágyálma a transzcendencia. Egy elidegenült, szokások uralta, gépies világban tagadhatatlan az ellenállhatatlan vágy a menekülésre, eufóriára, egy magasabb érzékelési szintre.
Mikor Huxley psilocybint fogyasztott Timothy Learyvel a Harvardon, az LSD iránti lelkesedése ellenére megriadt Leary elképzelésétől a pszichedelikus drogok szélesebb körű használatát illetően. Idiótának tartotta Learyt, és úgy gondolta, ha ki kellene egyáltalán próbálni tágabb körben az LSD-t, akkor is inkább a kulturális elitnek kellene adni - művészeknek, pszichológusoknak, filozófusoknak és íróknak. Fontosnak tartotta a pszichedelikus drogok komoly használatát elsősorban az elmélkedés segédeszközeként. Természetesen semmit sem változtattak a világon, mivel "összeférhetetlenek a cselekvéssel, sőt, a cselekvésre való igénnyel". Huxleyt különösen aggasztotta az LSD szexuálisan ajzó hatása és ezt írta Learynek: "Komolyan mondom, ne engedd ki a szex-szellemet a palackból! Már eléggé felkavartuk a kedélyeket azzal, hogy azt rebesgettük, a drogok serkentik az esztétikai és vallási élményt".
De Huxley nem tehetett semmit, hogy a "szellem" a palackban maradjon. 1961-ben Leary LSD-t adott Allen Ginsbergnek, akinek rögeszméjévé vált, hogy a drog a politikai változás lehetőségét hordozza magában. Négy év múlva a Beatles-fiúk találkoztak Ginsberggel, Bob Dylanen közvetítésével. Ginsberg a születésnapi partiján anyaszült meztelenül volt - a fején díszelgő alsónadrágját és a hímtagján himbálózó "ne zavarj" feliratot kivéve. Később Lennon sokat tanult Ginsberg exhibícionista tiltakozási módjából, de ez alkalommal elhúzódott Ginsbergtől, mondván: "A csajok előtt nem illik!"
A hatvanas évek második felétől a Beatles ritka, de szükséges és fontos médiumként funkcionált: ezoterikus eszméket népszerűsített - a miszticizmust, a politikai részvétel különféle formáit és a kábítószereket. Sok gondolat Huxleytól eredt. A Beatles részben ártatlanságával tudta elbűvölni a világot. Alapjában véve jófiúk voltak, akikből rosszfiú lett. És amikor rosszfiúk lettek, sok embert magukkal ragadtak.
Lennon bevallottan több százszor LSD-zett, és az a típus volt, akit vonzottak a szokatlan tudatállapotok. Az LSD eufóriát kelt, és átmenetileg feloldja a gátlásokat; képes feltárni a létezés mélyebb rétegeit. Az LSD-fogyasztó tudat-tágulása a memóriát is stimulálja. Lennon tisztában volt vele, hogy művészetének forrása a múlt, és LSD-inspirálta dalait áthatja a melankólia, önvizsgálat és megbánás. Nem csoda, hogy eredetileg azt akarták, hogy a Sgt Pepper (amire a Strawberry Fields-et és a Penny Lane-t is szánták) Lennon és McCartney liverpooli gyermekkoráról szóljon.
A Beatles-fiúk hamarosan olyan ruhákat kezdtek el hordani, amelyek szándékosan a beállt embereknek szóltak. Isten tudja mennyi "lét-elemet" érzett volna Huxley, ha látta volna John Lennont 1967-ben, amikor állítólag zöld virágmintás inget, piros kordnadrágot és sárga zoknit viselt, és egy szőrös bőrerszényt, amiben aprópénzét és kulcsait tartotta. Ez a viselet nem a munkaruha olcsó, de divatos adaptációja, amelyet a fiatal férfiak már a negyvenes évek végétől hordtak - Levi's farmernadrág és kabát, sportcipő, munkásbakancs vagy Doc Martens, baseball sapka, bőrkabát -, ez mindenki számára elérhető stílus volt, amiben kényelmesen lehetett dolgozni. A Beatles tagadta ezt a fajta munka-megközelítést. Mint holmi dendik, megengedhették maguknak, hogy ironikusan és nőiesen öltözködjenek, egymásnak, viccből, a mindennapi határain túllépve. A háború utáni küzdelmes világban, amelyet még áthatott a közelmúlt pusztítása és félelme - a háború közelebb volt hozzájuk, mint most hozzám a Sgt. Pepper - csillogó zenész egyenruhában, gyűrtbársonyban, barackvirág színű selymekben, hosszú hajjal parádéztak, ruhájuk dicsőségesen nélkülözött mindenféle funkcionalitást, felfedte kreativitásukat és kábítószer-élvezetüket.
1966-ben már úgy viselkedtek, mintha közvetlenül az egész világhoz szólnának. Nem tévedtek: a nyugati fiatalok millióinak ők jelentették a világ közepét. És egészen biztosra veszem, hogy ők az egyetlen egyszerű pop együttes, amelyről bátran állíthatjuk, hogy ha eltávolíthatnánk a történelemből, számottevően másképp alakult volna a kultúra. Ez pusztán annyit jelent, hogy amit tettek, hatásos és fontos volt. Ekkor, mielőtt az emberek tisztában lettek volna a média befolyásával, a Beatles-szentesítette társadalmi változások gyakorlatilag észrevétlenül mentek végbe. A zenészek mindig is kábítószereztek, de a Beatles volt az első, amelynek tagjai nyilvánosan és szégyenkezés nélkül büszkélkedtek drog-fogyasztással - egészen pontosan marihuánával és LSD-vel. Sohasem állították, mint a mai zenészek, ha rajtakapják őket, hogy a kábítószer "probléma" számukra. És a Rolling Stones-zal ellentétben őket sohasem szégyenítették meg kábítószerezés miatt, és nem nyilvánították őket bűnözőnek. Állítólag 1967-ben, Keith Richards házában egy rendőri razzia során megvárták, míg George Harrison távozik, és csak utána mentek be a házba. A Beatles a drogfogyasztást élvezetes, divatos és felszabadító élménynek mutatta be: hozzájuk hasonlóan te is olyan módon láthatsz és érezhetsz tőle, ami addig elképzelhetetlen volt számodra. Előttük soha senki, egyetlen együttes sem vette így védelmébe a kábítószereket, ezáltal kiragadták őket szubkulturális, avantgarde és általában erkölcstelen környezet-társításukból, és a fiatalok bevett szokásai közé emelték. Azóta a zene, a divat és a tánc mellett az illegális drogok meghatározó elemei lettek a mai nyugati fiatalság fogalmának.
Allen Ginsberg "a kor paradigmájá"-nak nevezte a Beatlest, és valóban, arra voltak kárhoztatva, hogy az életüket éljék csak úgy, minden sületlenségével, végleteivel és dicséretre méltó idealizmusával, míg le nem jár az idejük. A korlátok elvesztése, amelyet a pszichedelikus kábítószerek okozhatnak, a hatvanas évek politikai indulatai és hatalom-ellenes agressziója, a popsztár-lét butasága és hiteltelensége ritkán tör felszínre finoman kimunkált dalaikban. A Revolution és a Helter Skelter például kusza vagy mély érzelmeket próbálnak kifejezni, de a Beatles túl megfontolt ahhoz, hogy zenéjük harcba csapjon át. Sohasem támadt az az érzés az emberben, hogy a zenészek azon nyomban szétrobbannak az érzelmek puszta erejétől, mint Hendrix, a Who, vagy a Velvet Underground esetében. A Beatles-fiúk képesek voltak egyetlen dalba belesűríteni minden őrületet. Még a Strawberry Fields és az I Am the Walrus is végeredményben jólmegtervezett és visszafogott. A Revolution No. 9 kivételnek számít, és Lennonnak harcolnia is kellett, hogy rajta maradhasson a White Albumon; nagy csapást akart vele mérni zenéje eddigi kialakult formájára. De Lennonnak ki kellett lépnie a Beatlesből ahhoz, hogy ezt az irányt folytathassa, és csak akkorra sikerült megszabadulnia a Beatles-sallangoktól és megtalálnia a keresett nyers érzést, amikor első szóló-albuma megjelent.
Legalábbis Lennon ezt akarta elérni. A hatvanas évek felszabadító törekvései a hetvenes évekre kettéágaztak: az egyik irányt - hedonizmus, önimádat és pusztulás - a Stones képviselte; a komoly politika és önvizsgálat útját pedig Lennon. Továbbra is aktívan gazdagította a kor mániáit mint kezdeményező és vezető, és éppen ezért számít a kor kulturális kulcsfigurájának, hasonlóan a harmincas, negyvenes évek Brechtjéhez.
De a fejlődés érdekében Lennonnak túl kellett lépnie a Beatles korlátain, és Amerikába kellett költöznie. Fel kellett oszlatnia a Beatles, hogy érdekes életet élhessen.
A minap egy John Lennon interjút hallgattam kazettáról. Teljesen megdöbbentett, ellenállhatatlanul meglepett, hogy mennyire szerettem a hangját, és milyen kibogozhatatlanul összefonódott felnőtté válásommal. Ezt a hangot évekig valószínűleg szinte minden nap hallottam a tévében, rádióban vagy lemezen. Akkoriban rendkívülibbnek számított, mint manapság, mivel nem a BBC, vagy Dél-Anglia vagy valamelyik politikus hangja volt; nem volt sem engesztelő, sem utasítgató, egyenes volt és nagyon stílusos. Anélkül is kellemes volt, hogy az akart volna lenni. Lennon hangja továbbra is foglalkoztat, nemcsak nosztalgiából, talán inkább sokszínűsége miatt. Határozott, de könyörtelen és nyers hang; olyan, akitől nem jó hallani, ha rendreutasít. Pajkos, mérhetetlenül búskomor és intelligens is, tele önkétellyel, önbizalommal és humorral. Kifejező, elbűvölő és érzéki; nincs mögötte sok titkolózás, ellentétben például George Harrison hangjával. Támadó és harcra kész, de a benne rejlő erőszak vonzó, mert érezhetően a világ dolgai iránti szenvedélyből fakad. Olyasvalaki hangja, aki egyaránt képes érezni és gondolkodni; egy olyan emberből árad, aki feldolgozta tapasztalatait és tisztában van értékükkel.
A másik, számomra ismert közéleti hang, amely ennyi mindent képvisel, amely évekig hajthatatlanul beszélt hozzám egy egész életszemléletet hozva magával - bár a sötét oldalról -, Margaret Thatcheré. Amikor "Assisi Szent Ferenc" beszédét tartotta a Downing Street 10 előtt, miután megnyerte a hetvenkilences választásokat, hangosan nevettem már magán a hangon is. Nem fért a fejembe, hogyan szavazhatott bárki is egy ilyen rideg, dagályos, nyilvánvalóan hamis, nevetséges és általánosan abszurd hangra.
Ugyanezen a hangon, mikor egyszer a gyermekkoráról beszélt, azt mondta, ő úgy érzi, hogy "az öncélú élvhajhászás helytelen".
Így visszatekintve nem csoda, hogy a hatvanas-hetvenes évek kicsapongásaira a nyolcvanas évek liberális gazdaságának és Thatcher háború előtti túlzott metodista pedantériájának elegye válaszolt, mintha az emberek szégyent, bűntudatot és dühöt éreztek volna azért, hogy túl messzire mentek, amikor túlságosan jól érezték magukat.
A legnagyobb meglepetés a baloldalt érte - inkább az ideológiai balt, mint a tényleges Munkáspártot -, amely úgy érezte, hogy a hetvenes években felbecsülhetetlen haladást vitt véghez a Sgt. Pepper óta, beépült a médiába és a Munkáspártba, az egyetemekre és a törvénykezésbe, kiterjeszkedett és megerősítette magát olyan szervezetek segítségével, mint a homoszexuális-, fekete- és nőmozgalmak. A hatvanas évek romantikus korszak volt, és Lennon romantikus hős - költőként és politikai ikonként egyaránt. Kevesen gondolták, hogy gyorsan és könnyen vége szakad mindannak, amit ő képviselt, hogy a baloldal egyszerűen lemond morális fölényéről és az országban jól megalapozott pozíciójáról, mintha nem is kellett volna érte megküzdenie.
Thatcher érzések elleni képletes beszéde a kontroll újraéledését jelentette - amely elutasította az érzékit, saját vágyaink kielégítésének bármely módját, önmagunk felfedezését és a non-produktív kreativitás fejetlenségét, gyakran az "engedékeny" hatvanas évekkel a célkeresztben. A Beatles korszak e szűklátókörű szemléletét Thatcher munkatársa, Norman Tebbit rendkívüli szenvedéllyel remekül jelenítette meg a következő kijelentéssel: "annak a harmadrendű évtizednek, a hatvanas évek alkony-várának az elviselhetetlen, önelégült, álszent, naív, bűn-teli, mihaszna, rózsaszín vaskalapossága".
Az a vicc az egészben, hogy Thatchernek nem sikerült átalakítania Nagy-Britanniát amerikai stílusú üzlet-központú társadalommá. Ez nem olyan dolog, ami csak úgy meghódíthat egy önelégült és megosztott országot, különösen olyat nem, ahol nincs meg az önerőből boldogulás kultúrája. Nagy-Britanniában ez kizárólag a bevándorlók sajátja: nekik van veszíteni valójuk, ezért sokat is nyerhetnek, ha vállalkoznak. De úgy tűnik, mintha senki mást nem izgatna - túl komolyak már ahhoz, hogy ilyen gondolatoknak bedőljenek.
A sors iróniája, hogy Nagy-Britannia hálátlan hanyatlásának dicsősége, vagy nevezzük inkább jelentős teljesítményének, a művészetek terén mutatkozott meg. A kulturális szakadárságnak (vagy vitának vagy dacos ellenállásnak) megvannak a maga hagyományai, amelyet az osztály-függő társadalomban honos elégedetlenség és sértődöttség okoz, amely a hatvanas évek legjobb regényeinek, a hatvanas és hetvenes évek színjátszásának és a kora-nyolcvanas évek filmművészetének szolgált szellemi táplálékul. De elsősorban a még termékenyebb, világméretű közönséget elérő, innovatív és kihívó popzene volt jellemző: a háború utáni Nagy-Britannia leggazdagabb kulturális megjelenési formája. A "Sahok Sahjá"-ban Ryszard Kapuscinski a teheráni szőnyegkereskedőt idézi: "Mit adtunk mi a világnak? Költészetet, a miniatúrát és szőnyegeket. Amint láthatod, termelési szempontból ez mind haszontalan. De ezeken a dolgokon keresztül fejeztük ki igazi énünket."
A Beatles a brit popzene istensége, a kiváló dalszövegírás fémjele, és ami legalább ennyire fontos, az élet és zene összefonódása. Ők taposták ki a popzene útját az utókor számára. És Lennon, különösen azáltal, hogy nem volt hajlandó karrierista pop sztár lenni és elkülönült kora politikájától, láthatta, ahogy a pop a hetvenes években nyíltan társadalmi problémákat feszegetett. 1976-ban Eric Clapton félbeszakította birminghami koncertjét, hogy Enoch Powellt támogató beszédet tartson. Ez az eset vezetett a Rock Against Racism megalakításához. A popzene, mint az összetartás eszköze, mint ellenállás és propaganda hatékonynak bizonyult a Nemzeti Front ellen abban az időben, amikor a hivatalos politika - a Munkáspárt - képtelen volt közvetlen lépéseket tenni a sürgető utcai kérdésekben. És a punk mozgalom is természetesen részben a hetvenes évek közepének munkanélküliségéből, elerőtlenedéséből és irányvesztettségéből eredt.
A nyolcvanas években a thatcherizmus megfosztotta tekintélyétől az olyan érdektelen és nem jövedelmező foglalkozásokat, mint az oktatás, és amint már említettem, mégsem sikerült meghonosítania az önerőből boldogulás kultúráját. Manapság, éppúgy mint akkor, kevés brit hiszi, hogy ha keményen dolgozik, semmit nem tagadnak meg tőle, ahogy azt szemlátomást sok amerikai hiszi. A legtöbb brit tényként kezeli, hogy ha bármit tesz is, nem tud az osztály-rendszer korlátain és az összes velejáró előítéleten és kirekesztési ösztönön áthágni. A popzene az egyetlen terület, ahol igenis él ez a mobilitásba, jutalomba és lehetőségbe vetett hit.
Szerencsére nem baj, hogy a brit iskolarendszer nem kielégítő, szabadelvű és olyan szinten nem hisz önmagában, hogy még az a meggyőződés is hiányzik belőle, amivel a fiatalok kreativitását eltiporná, ami ezért nyugodtan továbbvirágzik, mintegy a hatalom hézagaiban - az iskolafolyosón és délután négy óra után.
A lényeg az, hogy az oktatás ne ölje ki a tanulási vágyat; igyekezzen úgy tanítani, hogy eközben a fiatalok ösztönei - amelyek indíttatásra szorulnak olyan dolgok segítségével, mint amilyen a sport, a popzene és a televízió - a tanár oktatási elvárásai ellenére is tovább sarjadjanak. Az a fajta oktatási rendszer, amire a thatcherizmusnak szüksége volt, mint alapra, szigorú, konformista; orvosokat akart nevelni, és katonákat biztosítani az üzleti háborúk lövészárkaiba, nem pedig az én fejlődését célozta, valójában ellenkezik egy olyan Anglia hangnemével vagy hangulatával, amely alapjában véve nem versenyszellemű, mivel nem kétségbeesett, bár a reménytelen helyzet már kialakulóban van.
Amióta Hogg először játszotta le a She's Leaving Home-ot a média elképesztő mértékben terjeszkedett, de a popzene maradt az egyetlen olyan terrénum, amely mindenki számára hozzáférhető, akár a közönséget, akár a résztvevőket nézzük. A mozi drága, a regény kifinomult és kirekesztő, a színház szegényes, a középosztálynak szól, a televízió körmönfont és merev. A zenéből könnyebb részesedni. És a popzenészeknek sohasem kell feltenniük maguknak olyan kérdéseket - mint például az íróknak -, hogy ki a közönségem, kihez szólok, és mit akarok mondani. Ez a művészet miattuk létezik, olyan művészet, amelynek tekintélyes méretű, új dolgokra éhes közönsége van, egy olyan publikum, amely mostanra már magába szívta a popzene történetét, kifinomult, fogékony és jól értesült.
Így aztán a hatvanas évek közepe óta Nagy Britannia csak úgy árasztja magából a végletekig tökéletesített zenét, beleértve olyan alfajokat, mint a punk, és a New Wave, a northern soul, a reggae, a hip-hop, a rap, az acid jazz, és a house. A baloldal a maga puritán módján sokszor elutasította a popot, mint igénytelen kapitalista pépet, előtérbe helyezve a népzenét és egyéb "hagyományos" műfajokat. A popzene azonban sokkal élet-közelibb, valódibb ismeretanyaggal és szellemmel rendelkezik, mint mondjuk a regényirodalom ugyanebben az időszakban. És a regényre nem lehet táncolni.
A nyolcvanas években, Thatcher "permanens forradalma" idején, sok szó esett az önazonosságról, a fajról, a nemzetiségről, a történelemről és természetesen a kultúráról. Ám a popzene, ami mindennél jobban összefűzte a fiatalokat, általában kimaradt. Pedig ez a vidám és energikus zene, amit állami iskolákból jött fiatalok komponáltak, olyanok, akiktől keveset vártak, megteremtette az öntudat, a szórakozás és a hatékony kritika elismerést és tapsot érdemlő, de sohasem intézményesítendő formáját. Persze az intézményesítés maguktól az együttesektől függ és nem valószínű, hogy valaha is végbemegy, mivel a jó popzene maga egyfajta lázadás. Ráadásul a Beatles, amely az intézményesítés legelképzelhetőbb jelöltje volt, végül is elvetette a halálnak ezt a formáját John Lennon józan eszének köszönhetően, aki visszaadta lovagi rendjelét és belemászott egy fehér szatyorba, amire egyik számának a címét biggyesztette: "Cold Turkey" - azaz szárazelvonás.