Hamvas Béla Tiszapalkonyán (Terebess Ázsia E-Tár)

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
« vissza a Hamvas Béla (1897-1968) főoldalra

Hamvas Béla Tiszapalkonyán

Hamvas Béla munkásruhás fotója, az épülő tiszapalkonyai erőművel a kép hátterében

"1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon, aki Herakleitosszal, Buddhával, Lao-ce-vel és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsak beszélgetni, hanem beszélni is tudott volna. Ha az emberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repülőről, s ha megszólították volna az első munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakát átbeszéltek volna vele (nappal ugyanis Hamvasnak maltert kellett volna hordania, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki) - nos, vajon mit gondoltak volna ezek arról: ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás, vajon akkor MILYENEK LEHETNEK az ország ÍRÁSTUDÓI? De szétnézve az országban, mindent megértettek volna."

(Szőcs Géza)

[Hamvas Béla 1951-től 1964-ig, nyugdíjazásáig az Erőműberuházási Vállalat tiszapalkonyai, inotai és bokodi munkahelyein segédmunkási, raktárnoki, gondnoki munkát végzett]

1948 Hamvas Bélát könyvtári állásából felfüggesztik és "b-listázzák" - ez a politikailag megbízhatatlanok belügyminisztériumi kategóriája. A b-listás csak a legalacsonyabb rendű munkákat vállalhatja.

1948-1951 Földműves igazolványt vált ki, hüperioni világához, Szentendrére tér vissza, ír, gyümölcsöt termeszt. Itt készíti el a Karnevál c. nagyregényét. (...)

1951 júliusa A szentendrei hatósági zaklatások miatt raktárosi állást vállal Tiszapalkonyán, egy hőerőmű építkezésén. Hajnalban, munkakezdés előtt, és amikor csak teheti, titokban, kihúzott íróasztalfiókban és árokparton szanszkritból, görögből és héberből fordít; a jógáról, a Kabaláról, a zenről, és a szufikról ír tanulmányt.

1954-1962 Inotára, egy másik hőerőmű építkezésére áthelyezik. Segédmunkás. Művészetesztétikai tanulmányokat ír, befejezi Szilveszter c. regényét és hozzákezd idős kora legnagyobb esszégyűjteményének, a Patmosznak az írásához.

1962-1964 Áthelyezik Bokodra, a hőerőműbe. A Scientia sacra második részén dolgozik, amely a kereszténység és az archaikus hagyomány belső viszonyát vizsgálja. A tervezett tizenkét könyvből öt készül el. 1996-ban jelenik meg először.

1964 márciusa 67 éves, nyugdíjazzák. Két kisregényben megírja a kommunista diktatúrák orwelli kritikáját: Bizonyos tekintetben és Ugyanis címmel. Utolsó tanulmánykötete az Öt meg nem tartott előadás a művészetről 1967-1968 fordulóján készült el.

1968. november 7. Agyvérzésben meghal.

(Dúl Antal: Hamvas Béla életpályája)

Szepesi Attila: Kettős portré Hamvas Béláról
http://www.kortarsonline.hu/9909/szepesi.htm

Bor és gyümölcs

A kép, melyet Hamvas Béla, az apokalipszis krónikása ezredvégünk világáról festett, sötét tónusú. Itt-ott koromfekete. Hogy mégis felfeslik néha a vigasztalan alapszín, és a részleteket eleven derű járja át, az író érzékenysége és az isteni teremtésre napjainkig fogékony szemlélete teszi. Látja a mindennapok fogyatkozó csodáit, melyek még az ősvilágtól érintettek. Kövek és lombok, tűnődő szempárok, szárnyak és felhőfoszlányok. Vizek kék fodrai, mozdulatlan sziklák és mosolygó asszonyok.

Tudni kell, hogy a látás képessége mindnyájunknak megadatott, mégsem vehetjük küzdelem nélkül birtokunkba. A látó és a látnivaló között a kapcsolat összetört. A világ fragmentumaira fekete árnyék borul. Ezt az árnyékot észre nem venni – naivitás. Aki pedig naiv, és nappalt kiált éjszaka, az sötétséget kiált. Meg kell találni bizonyos alapállást, alaphelyzetet, ahonnan a világ valóban napfényöntözötten látható.

Ez a legegyszerűbb és a legbonyolultabb művelet. Birtokunkba kell vegyük hozzá a ciklikus időt, annak teljességét, hogy azt lássuk, ami van: egyszerre a nappalt meg az éjszakát. A romlástól megérintett, ám a teremtésre mégis folyamatosan visszaemlékező elemi valóságot.

„Az idill az öröklét meghitt nyugalmának analógiája, itt és most. Annyi valósul meg belőle, amennyit akarok. Ha valaki belép egy házba, a székek és az asztal, az ágy és a szekrény elhelyezéséből tudja, hogy az emberek, akik itt élnek, az idillben élnek vagy feldúltan… Ami az embert a huszadik században annyira megrettenti, az ellen-idillnek ez a dühödt rohama a rend és a béke, az arány és a meghittség ellen. Az idillre az állatok jobban emlékeznek: nem tagadják meg rokonságukat az angyalokkal – de még inkább a madarak, a virágok és a csillagok…” – írja Hamvas Béla a Patmoszban. Az idill szó persze senkit ne vezessen félre. Nem a külvilághoz való alkalmazkodást jelenti, hanem benső megragadottságot. A látás megszenvedett képességét. Idillben az él, aki részesedik a virágok, kövek, fák és vizek természetéből.

Hamvas művei tán ott fénylenek fel a legnagyobb intenzitással, ahol a maga derűs napjairól számol be. Elücsörög egy kerti lócán. Sétál a tengerpart fövenyén. Lehetőleg hajnalban, amikor a sirályok szabadon rikoltoznak a légnemű elem hullámai közt, és a kavicsok víz sodorta kopogásába nem vegyül a civilizáció megannyi gépzaja. Hallgatja az erdő ezernyi csendből szövődő neszeit. Epret, zöldborsót vagy szőlőt szed. Elmélkedik a fák természetéről. Megiszik a lugasban egy pohár bort. Esetleg kettőt. Közben Stonehenge kőmonstrumain vagy az indián sziklatemplomokon tűnődik. Eszébe jut a szél zúgásáról Debussy zenéje. Cseresznyét szed, kajszibarackot, zöldhagymát vagy krumplit. Ha a közelében van valaki, elbeszélget vele, és közben ilyen – gondolatokat megelőző – hangulatok áramlanak át rajta: „A fa állandó áradó növekedése, mélységekből való ömlése zavartalan, mert a táplálékkal egybenőtt. Ételével szakadatlan érintkezésben van. Növése szünet nélküli. A táplálék a föld. A fa a földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl bele. De a fa nem parazita. Nem öli a földet, hanem alkalmat ad neki arra, hogy magát elajándékozza.”

Ez nem irodalom, inkább zene. Szonáta, melynek tárgya a föld és a fa, de ugyanígy tárgya az ember és az idő. Az álom és a tér. Férfi és nő. Szellem és lélek. A létezés ritmusa.

Lapos igazság: mindnyájan abban a világban élünk, mely körülvesz bennünket. Ám hogy mit látunk meg belőle, az már tőlünk függ. Kizárólag rajtunk múlik, hogy – Hamvassal szólva – idillben élünk-e vagy feldúltan. A valóság – tér és idő, külső és benső téridő – kulisszái mindnyájunk számára ugyanazok. Utak és falak, arcok és fák, ábrándok és álmok, felhők, hegyek és virágzó mezők. Gyár- és fegyenctelepek. Szeméttelepek. Mindre a végítélet fenyegető árnyéka borul. Ám ha magunkban rendet teremtünk, ha meg nem is állíthatjuk, talán késleltethetjük a romlást. Hogy érdemes-e a végpusztulást ma késleltetni, komisz kérdés. Az azonban, hogy érdemes a mindennapok kis csodáit, a teremtésre emlékező fragmentumait felismernünk, nem lehet kérdés.

Az Óda a XX. századhoz című esszéjében így ír Hamvas: „…azt nem tudom, hogy más embernek mi a szenvedélye, az enyém az, hogy a létezésnek korunkban, vagyis reálisan adott életidőmben nyújtott lehetőségeit megértsem és birtokba vegyem. Birtokba vegyem úgy, ahogy van, apró s mindinkább időszerűtlenné váló kísérleteivel, de aztán birtokba vegyem a készülő monumentális szörnyeteget, akit ha sikerül teljes egészében elfogadnom, az olyan mérhetetlen ellenerőket fog kifejleszteni, hogy azokkal talán egyenesen az örök derűbe fogok tudni hajózni.”

Fénykép a XX. századból

Egy ember ül az ember összekaszabolta tájban. Komoran néz maga elé. Lábai – aligha elhivatott fotográfus munkáját látjuk – lemaradtak a képről. Bár a cipői nem látszanak, kétség nem férhet hozzá, bakancsot hord. Van valami vigasztalan, valami torz a felvételben. Talán az alkalmi beállítástól, talán egyébtől.

A levegő, mely a teret átitatja, elfeketedik. Hátul egy borzalmas gyártelep látszik. Felül elmetszett kémények sora. Barakkok. Lehetne börtön is, munkatábor. Szögesdrót ugyan nem látszik a képen, de annak is ott kell lennie túl a bokorsoron, mely a tavat karéjozza. Az sem kétséges, hogy a tó vize halott víz. Fekete lé, melyben nincsen élet. Szurok és benzin a tetején. Gépolaj szivárványszínű lepedéke. A környező földeket pedig elborítja a rozsdapor.

Infernális táj.

A kor, melyet visszaidéz, a század közepe. De lehetne elvileg a vége is. Egy biztos, elvéthetetlenül ebből a boldogtalan évszázadból való. Akkoriban – mert mégiscsak az ötvenes évek elején készülhetett a felvétel – optimistának szánták az ilyesféle fotográfiákat, egyáltalán, az úgynevezett munkaábrázolásokat. Ám ez a felvétel, akarva-akaratlan, torzképe minden kincstári derűnek. Itt szó sincsen optimizmusról. Csak egy kényszermunkásról, aki gubbaszt a víz partján. A lábát maga alá húzza, a kezét összekulcsolja. Elkomorodva bámul maga elé, és csak sejthető, mire gondol. Ma már persze nem csak sejthető. Hiszen a kép ábrázolta személy lassan helyére kerül a magyar irodalom történetében. A művei szerethetőek vagy elvethetőek, de vannak, hatnak.

A kép az ezredvég karikatúrája. Ha úgy tetszik, az egész újkor torzképe. Azé a világé, mely a legnagyobb szellemeit megalázta és kisemmizte. Azt hitte, hogy a szellem embere kisemmizhető. Hogy a világ sorsát meghatározó elmék helyére lehet engedelmes csinovnyikokat állítani. Párthű dalnokokat, kultúrkomisszárokat és suszterbölcseket, akik elvégzik a „feladatot” rendelés – a korabeli szóhasználatban: elvárás – szerint, melyet a napi irányvonal számukra kijelöl.

Abból a korból való a felvétel, amikor a tanítvány elárulta mesterét. A hatalom közelébe került Ortutay Gyula megalázó körülmények között nyugdíjaztatta a professzort, Sík Sándort, akinek mindent köszönhetett. Rákosi Mátyás évtizedekre kitörölte a tankönyvekből a költő Babits Mihályt, akitől annak idején Szegeden a magyar irodalmat és a francia nyelvet tanulta. A magát filozófusnak deklaráló pártkomisszár, Lukács György beletörölte a lábát ellenfelébe, a fotográfia ábrázolta férfiba. Ugyanígy Keszi Imre is, aki pedig hálával tartozott volna ennek a tóparton kuporgó, micisapkás embernek. Egykor munkatársa lehetett, ám az első adandó alkalommal hátat fordított neki. Hiába intette a képen látható száműzött valamennyiüket, hogy: ne üljetek füstparipára. Ők felültek. A csábításnak – pénz, hatalom és talmi siker – egyikük sem tudott ellenállni.

Hamvas Béla, mert őt láthatjuk a képen, meg nem alázkodott. Ismerte a füstparipák természetét. Elvesztette sovány könyvtárosi stallumát, mert hajdani tanítványai és ordas ellenfelei úgy döntöttek: aki ember marad a romlás közepette, és nem áll közéjük a falkába vonítani, könyvtáros sem lehet. Ez, egyedül csak ez fájhatott a szellemtörténésznek. Pénzt, hatalmat, hírnevet nem akart, de a könyvtárosi munka – melynek a hajdani Lao-ce adta meg a becsét – szent volt számára. Jelkép. A szellem papírra vetett, tekercsre mentett kincseinek őrzése. Lao-ce, az Öreg Mester és az angol bölcselő, Robert Burton a két nagy példa, akiktől – Hamvas szóhasználatával – a nagy könyvtárosi életművek származnak.

El kellett hagynia a könyvtár szentélyét. Részben a maga bibliotékáját is. Vidékre száműzték, ott kapott segédmunkási – raktárosi – állást. Kényszerlakhelyet jelöltek ki számára Tiszapalkonyán, ahol alighanem a jelzett fotográfia is készült.

Itt kaphatta lencsevégre a XX. század egyik legnagyobb és legállhatatosabb magyar szellemét az ismeretlen fotográfus. Aligha hihette, hogy emlékezetes dokumentumot készít. Pedig azt készített. Mert ezen a remeklésen ott borzongat mindnyájunkat e század szörnyűsége. Szenynye és árulása, természetrombolása és lélekmérgezése. Megalázottsága és megszomorítottsága.

És egy kicsit talán a szellem diadala is. Istenem, voltak elmék, férfiak, akik tudták, pontosan tudták, mi történik körülöttük és velük, és azóta is mindannyiunkkal. Mert az idők változnak ugyan, az évszázad lassan tovatűnik, a jelszavak cserélődnek, mégis, mintha mindannyian ott gubbasztanánk annak a beszennyezett tónak a partján, a vigasztalan háttér előtt.

Czakó Gábor: A hamvas-raktár
http://hjem.get2net.dk/hamv.laz/HamvSzuletesCzako.html

Hamvas Béla ünneplése születésének centenáriuma alkalmából különös és feszélyező. Például azért, mert ő maga tiltotta meg az ilyesmit. Jelesül és többek között azt, hogy festmények és szobrok készüljenek róla, hogy utcák és intézmények névadójának tegyék meg - és így tovább. A legfurább ünnepélyt talán Tiszaújvárosban rendezték. Emlékezetes, hogy ez a hely korábban a Leninváros nevet viselte, e jeles szocialista város pedig Tiszaszederkényre és Palkonyára épült. Arra a Tiszapalkonyára, ahol Hamvas Béla ötvennégy és hatvannégy között száműzetésének tíz kemény esztendejét töltötte az Erőműberuházó Vállalat raktárosaként. És most a városi könyvtár igazán szép ünnepélyt rendezett híres polgára (?) emlékére. Lőrinczné Thiel Katalin, az Egri Tanárképző docense Hamvas gondolkodói pályáját vázolta föl, a városi zeneiskola növendékei gyönyörűen muzsikáltak a szép számú közönségnek, jelen sorok írója pedig H. B. és a kor válsága címmel tartott előadást.
A legérdekesebb azonban az a két idős úr volt, aki a közönség soraiban foglalt helyet, s alkalmas időben elmesélte az ünnepelttel kapcsolatos emlékeit. Az egyik, a hangosabb és bőbeszédubb a város legjobb presszójában ült vele néhányszor. A presszó másodosztályú volt, vagyis a legdrágább hely a környéken. Tizennyolc forintba került egy üveg Zsiráf sör. Hamvas különféle deklasszált értelmiségiekkel szokott ott üldögélni. Olykor zongorázott és általában volt pénze, mert nem ingyen írta a dolgozatokat főnökei és más elvtársak érettségijéhez. Hogy író lett volna, vagy filozófus, erről legendák keringtek, de a palkonyai lakosság ugyanúgy volt ezzel mint az ország: nem olvas(hat)ta Hamvas műveit. A másik, a szerényebb öregúr kapcsolata elmélyültebb lehetett. ő megfordult Hamvas lakásán is, mely egy barakk cellasorának egyik, kb. tíz négyzetméteres helyiségéből állt. Itt örökké nagy rendetlenség uralkodott. Könyvek, papírok szanaszét, mert valami rendszerint nem akart előkerülni. Keresni kellett, a keresés pedig dúlással járt. A raktárban is rengeteg papír vette körül. Négybe, "cédulába" vágott átütőpapírok, melyekre mártogatós, ún. százas tollal írt. Azzal a bizonyos vágotthegyűvel, amelynek az írásképe még a lúdtolléra emlékeztetett, s amely akkoriban ment ki végleg a divatból.
- Mit írsz, Béla bácsi? - kérdezgette ez a bizonyos szerényebb öregúr, akkor huszonéves ifjú.
- Hát, ami az eszembe jut.
Ez minden bizonnyal így lehetett. Az is, hogy középtermetű volt, és jó kedélyű. A tanú azt állította róla, hogy nem volt vicces embernek mondható, hanem olyannak, akinek "élethumora" van. Az élethumor szót nem magyarázta, de aki olvasott Hamvast, az tudja, hogy a közlés hiteles.
Az est fénypontja, az ünnepelthez és végakaratához legméltóbb pillanata az volt, amikor ez az öregúr elmondta, hogy ama bizonyos raktár épülete ma is áll. A helybéliek hamvas-raktárnak hívják. De már nem Hamvas Béla miatt, őróla nem tudnak. Hanem csak úgy. Ki tudja, miért. Talán csak nem az erőműből szállongó és a tetőre rakódó pernye miatt?

Hajdu Imre: Csincsajanta
http://www.tiszaujvaros.hu/mambo/index2.php?option=content&task=view&id=1562&pop=1&page=0
2005. március 31.

Ne lepődjenek meg a címen! Elárulom, hogy ez – bármennyire is hihetetlennek tűnik -, az 50-es években fogant városunk neve. Méghozzá egy irodalmi műben! De a részletekről majd később…

Az elmúlt évek során sikerült annyira mélyre beleásnom magamat e város történetének kutatásába, hogy bizony mosolygok mindazokon a Tiszaújvárosról szóló – jobbára idegenforgalmi kiadványokban,, csiricsáré propagandafüzetekben leírt – megállapításokon, amelyek városunk születését az 1268-as esztendőhöz és a Villa Scederkyn névhez kötik, máshol meg azt írják, hogy a város építésének kezdete (a mai Szederkényi úti kétemeletes házak építéséről van szó): 1955. szeptember 9-e.
Bár mindkét állítás tényszerű, hisz Tiszaszederkény település első okleveles említése tényleg az 1268. esztendőhöz köthető, míg a Szederkényi úti házak ,,alapkövét” valóban 1955. szeptember 9-én rakták le, ám sem az egyik, sem a másik adatból nem vindikálhat magának Tiszaújváros születésnapot.

S mielőtt megmondanám, én honnan gyökereztetem városunk születését, felhívnám a figyelmet arra is, hogy e település eddigi neveinek említésekor – Tiszaszederkény, Leninváros, Tiszaújváros -, toldjuk meg a felsorolást egy negyedikkel, sőt sorrendben elsőként ezt kezdjük el mondani. Ez a név pedig Tiszapalkonya, pontosabban Tiszapalkonya-Újváros. (Mert nem Tiszapalkonya faluról van szó.)
A mi városunk ugyanis nem hagyományos módon, nem az emberi közösség szerves fejlődésével alakult át faluból várossá, hanem a semmiből, úgy is mondhatnám ,,lombikbébi” módjára született meg, mint annyi más ,,szocialista új város” abban az időben. A tiszapalkonyai, tiszaszederkényi, sajóörösi, sajószögedi határból kiszakított földeken fogant, kezdetben nem is városnak, nem is állandó emberi lakhelynek, hanem sokkal inkább ipari bázisnak építve.
Ennek ellenére, hogy talán ,,nem is akartak gyereket”, vagy arról akkor még nem is álmodtak a ,,fogantatók”, az emberi lakhely csak megszületett, sőt egyre jobban kiterebélyesedett. S ha most, napjainkban visszapergetjük az eseményeket az akkor már éltek és még inkább a dokumentumok segítségével, akkor a tényképek azt mutatják: ez a város – első barakkjai megépítésével, no meg a tiszapalkonyai erőmű építésével – a Tisza partján fogant, ott, ahol most már ,,felnőtt gyermekként” az Erőmű lakótelep, mai néven Tiszapart városrész áll. Valamikor 1952 végén kezdődött el ott az építkezés, de látványosan 1953-tól kezdve épült, s onnantól kezdve egyre jelentékenyebb ponttá vált Tiszapalkonya-Újváros.
Mert kezdetben bizony így hívták! Még az 1960-as, részletes megyei tanácsi jelentésben is rendre e néven szerepelt. Ám már akkor, 1960-ban valóságos harc folyt azért, hogy melyik falu nevét népszerűsítse szocialista iparunk büszkesége, az erőmű és a köré felépült kisváros.
Végül is fent döntötték el a kérdést, konkrétan a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa, amely 1961. március 24-én született határozatával mondta ki a megfellebbezhetetlen ítéletet. Nos, akkor, a minap elhunyt Losonczi Pál vezette Elnöki Tanács Tiszaszederkény javára döntött, s a palkonyai földekre épült készenléti lakótelepet erőműstől, a Tiszaszederkény falu nevét felvevő, és Szederkény falut is magába ötvöző közigazgatási egységbe olvasztotta be. E döntéssel a ,,lombikbébi” kutyabőrt is kapott jussként, vagyis Tiszaszederkény falu 700 éves múltját.
Mindezt bevezetőként és magyarázatként azért írtam le, hogy ezek után megkérdezzem Önöktől: tudják- e, a minőségi magyar irodalomban hol szerepel illetve egyáltalán szerepel-e valahol városunk neve? (A minőségi irodalom kategóriába ezúttal Balázs Árpád: Fészeklakók című egyébként kitűnő szociográfiáját és Pünkösti Árpád: Pofa be! című művét nem sorolnám be.)
Nem tagadom fogas kérdést tettem fel, ráadásul én sem akarom a ,,műveltet játszani”, jó magam is csak pár hónapja tudom, hogy létezik egy kisregény, amely 1961-ben készült el, s amely városunk születésének tényleg a kezdeteiről szól, a ,,tiszapalkonyai évekről”, az erőmű építésének társadalmi, emberi körülményeiről. A regény írója Hamvas Béla, s műve a Bizonyos tekintetben címet viseli. A regény helyszíne Tiszapalkonya -regénybeli nevén Csincsajantani -, ahol az építkezés során felgyújtottak egy barakkot, minek következményeként nyomozóbizottság szállt ki a helyszínre és a tettest keresték. Sokan gyanúba kerültek, de végül is a tettes személyére nem derült fény. Hamvas Béla ebben a szilárdan megépített keretben helyezi el lényegi mondanivalóját, ami részben az eseményekből következik, részben azok bírálatából, tagadásából.

Egy korábbi írásomban már említettem, hogy Hamvas Béla 1954 januárjától - megszakítás nélkül - 8 éven át dolgozott Palkonyán, illetve lakott az akkori barakkvárosban. A háború utáni évek otthontalansága tulajdonképpen itt szűnt meg számára, ekkor jutott először ,,otthonhoz”, egyszemélyes szobához, amely ugyan barakképületben volt, de ott legalább a munkaidő után egyedül lehetett. S ebben a szűk magántérben munka után, ha fáradtan, ha kimerülten is, de állandóan szellemi tevékenységet végzett. Mint életrajzírója Darabos Pál mondja: ,,Tiszapalkonyán még egy kis kertet is berendezett magának a barakk ablakai előtt, ahol zöldséget termesztett és néhány virágot is nevelt, hogy legalább némileg a maga képére formálja környezetét. Itt élt kéthetes turnusokban, és két hetente szombaton reggelenként haza utazott Pestre, hogy családi saját magán- és hivatalos ügyeit , többek között az ERBE Széchenyi rakpart irodaházában elintézze, barátaival találkozzék, könyvtárba menve könyveket kölcsönözzön és - ,,pihenjen” is; ez utóbbiról azonban többször is azt írta barátainak, hogy vasárnap este fáradtabban tért vissza munkahelyére, mint ahogy azt szombaton elhagyta. Ennek az e helyen kiküzdött ,,konszolidálódásnak” köszönhető, hogy Tiszapalkonyán az 50-es évek végén más művei, regényei mellett belekezdhetett utolsó nagy vállalkozásaiba, a Patmosz esszéinek és a Scientia Sacra II. része könyveinek megírásában is. A Patmosz esszéinek megírásával, mint mondta, egy tízéves koncepcióját kezdte megvalósítani, a Scientia Sacra II. részével pedig egy húszéves tervét igyekezett realizálni. E fogalmi művek mellett, ezekkel párhuzamosan pedig a látott helyzetet ,,láttatni” is óhajtva írta színdarabját és regényeit a Nem mind arany, ami rezet és a Szilvesztert, majd a Bizonyos tekintetben-t.”
E Tiszapalkonyához kapcsolódó regény cselekménye rövid jelenettel kezdődik: valaki összeesett a tengerparton és tömeg gyűlt köréje. A tömegben bámészkodók közül ketten egymásra ismernek és beszélgetésükből kiderül, hogy ,,véletlenül” mind ketten ismerik az eszméletét vesztett embert, akit Mirabelnek hívnak. Ők ketten tizenkilenc év után most találkoztak először, ugyanis mind ketten hajósok. Egyikőjük a nyílt tengeren hajózik, a másikuk pedig a part mentén. Beszélgetésük során felidézik régi közös múltjukat, Csincsajantani városát és persze Mirabelt is, aki akkor a város egyik jellegzetes alakja volt. Egy társadalom kívüli lény, csavargó, aki ott az építkezésen felszabadultan, a szabadságtól való önkívületben élt, ezért sokat ivott. Eredetileg teológus volt, de azt otthagyta, mert írtózott a nőktől, ezért a teológia elhagyása után nyolc nőnek kilenc gyermeket nemzett.
Hamvas e magányos fura alak életében az egyéni életet összemorzsoló veszedelmes erők felhalmozódását konstatálja, amire példaként többek között Herakleitosz és Nietzsche nevét említi. Mirabel alakja ugyan nem mérhető ezekhez a szellemóriásokhoz, de képlete a regényben azonos az övékével: ő az, aki a hiteles létezést az ilyen társadalmon kívüli társadalomban fenntartja, elhazudott életet nem akar igazsággal fenntartani, védeni. Ő csavargó, sőt tolvaj, aki a lopást szinte jógamódszerrel végzi, azaz derült kedéllyel, egyszerűen gyermekien , tisztán bűntudat nélkül. Mirabelnek a látó, de mégis tragikus értelem képviselőjének azonban mégis el kell buknia ebben a hazugságra, erőszakra és képmutatásra épült társadalomban: iszik, elzüllik, kizsákmányolja a feleségeit, és végül így kerül tönkrement roncsként a rakpartra, ahol ez a két ismerőse rátalál.

Hamvas regényében Mirabel ellenpontja Hassqardass, aki Mirabeltől eltérően nem a tragikus és elbukott, hanem a fölényes értelem képviselője. Mint Szellemi Minták Intézetének alkalkamazottja elmaradott népek számára irodalmat, művészetet, filozófiát ad, szent könyveket ír. Például a politikai üldözöttekről és az üldözőkről. Szerinte – és persze Hamvas szerint – a politikai üldözött és az üldöző között semmi különbség nincs, csak hadállás kérdése, hogy mikor melyik kettőjük közül. Persze mégis az üldözött van előnyben, mert az igazság, ha realizálatlan formában is, de mégis az ő oldalán áll, míg az üldözőnek csak elmélete vagyis világnézete, ideológiája van, valamint hatalma az üldözőn, illetve félelme az üldözöttről. Hassqardass (Hamvas) szerint e kettő egyike sem tartozik a jelentékeny emberek típusához. Csak érdekes emberek kategóriájába sorolható be. A jelentékeny ember, aki egyébként Hamvas eszményképe, nem szent, nem is akar az lenni, mint az érdekes ember, hanem csak fel akar ébredni az élet ,,holdkórosságából”. ,,A jelentékeny ember az igazságot nemcsak vallja, hanem tekintet nélkül a nehézségekre, realizálni törekszik, azért helyt áll. ,,Nem kötelezi el magát semmilyen elv mellett vagy ellen, mert tudja, hogy az élet szolid tényeiben mindenki azonosan foglal állást és azt is tudja, hogy ,,minden asztalnál más nyelven beszélnek” és ,,mást-mást üldöznek” – írja Darabos Pál. ,,A jelentékeny ember legfőbb tulajdonsága, hogy helyt áll azon a helyen ahol van, megteszi a rábízottakat, mégpedig tisztességből. Követelményeket másokkal szemben nem támaszt csak önmagával szemben, mert tudja, hogy mindenki önmagát minősíti. Követelése önmagával szemben az, hogy ne szennyezze be magát vagyis önmagát a holnapi ebédért el ne adja. Ahogy ezt Hamvas is tette, amikor behódolás helyett inkább a vidéki építkezési munkahelyet választotta.”
A Tiszapalkonya helyszínű Bizonyos tekintetben című regény nem a jelentékeny, hanem a barakktűzzel és a biztosítási vizsgálattal kapcsolatban felsorakoztatott érdekes emberek számbavétele. E seregszemle során Hamvas felvonultatja Csincsajantani társadalmának különböző figuráit. Mint filozofus nagyon mélyre lát. Látja, hogy az a társadalom csalásra és hazugságra épült, tagjai egymást csalták, lopták meg, e nélkül nem is érvényesülhettek. Nietzschét idézve, ott és akkor a kártevés tudatos magatartás forma volt. ,,… a társadalom e helyzetében a legrokonszenvesebb a gonosztevő, mert az legalább tiltakozik a társadalom ellen. A téglát tudatosan ezrével törik, dobják szemétbe a tonna vasat, szórják a földre vagon számra a cementet, hajítanak el csavarokat, szögeket, tapossák sárba a szenet, hagyják megrohadni a fát, pusztulni a csöveket, a ponyvát, penészedni a dohányt, megbüdösödni a húst, megférgesedni a lisztet. Amióta mindez a kártevés tudatosan történik bosszúból és ellenállásból, a cselekvést kollektívan áthatja, kénytelen vagyok Nietzschének igazat adni. Minden kicsi és nagy bűntény tiltakozás. Ha mást nem, beveri az ablakot, vagy a tiszta abroszra köp.”
Hamvasnak ez a regénye a reménytelenség, a hazugságokra épült világtól való undor regénye. S mit tehet egy ilyen a helyzetben a jelentékeny ember? Az írónak egyetlen lehetősége marad: ,,írni, Istennek, aki meghalt.” Vagyis a jelentékeny, a szellemi ember egyetlen lehetősége, de egyben kötelessége is az, hogy jelet hagyjon!
A városunk születésének időszakában fogant Hamvas mű nem könnyed leányregény. Ennek ellenére – ha nem is mindenkinek – ajánlom elolvasásra. A Csincsajantani nevet pedig - mivel rólunk van szó, és minket azonosít - jegyezzék meg!