Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
MUSZTAFA
LUTFI AL-MANFALÚTÍ
A
halász
Fordította: Ghoneim Emeni
Forrás: http://magyar-irodalom.elte.hu/ezredveg/0304/03042.html#mlam
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Egy
barátom mesélte a következő történetet:
"Éppen otthon voltam egy reggel, amikor hirtelen egy halász
lépett be a házba, a vállán átvetett hálóban lévő nagy halat kínálta eladásra.
Nem próbáltam alkudni, odaadtam neki a kért összeget.
Sugárzó arccal köszönte meg, majd így szólt: - Most először
kaptam meg azt az árat, amit jogosnak tartok. Allah legyen kegyes hozzád, mint
ahogy te is kegyes voltál hozzám. Tegyen téged olyan gazdaggá lelkedben, mint
amilyen gazdaggá vagyonodban tett.
Nagyon megörültem ennek a fohásznak, és reméltem, hogy az
ég zárt kapui megnyílnak előtte. Ugyanakkor el is csodálkoztam, vajon honnan
tudhat ez a közönséges öregember olyan igazságot, ami mostanában csak a kiválasztott
kevesek által ismert? Hogy a lelki boldogság nem azonos az anyagi boldogsággal.
Ezért így szóltam hozzá: - Valóban úgy gondolod, hogy létezik boldogság a pénzen
kívül?
Csendesen és meghatódva elmosolyodott:
- Ha a boldogság csak a vagyontól függ, úgy én lennék egyike
a legszerencsétlenebb embereknek a világon, hiszen a legszegényebbek közül való
vagyok.
- És te boldognak érzed magad?
- Igen - felelte -, mert meg vagyok győződve arról, hogy
amim van, elegendő a megélhetésemhez, és nem rohanok elérhetetlen vágyak
után. Így milyen ajtón át találhatna utat szívembe a kétségbeesés?
- Ember, mi lelt téged? Az öregség elvette tán az eszedet?
Hogy mondhatod boldognak magad, mikor mezítláb vagy, még egy saru sincs a lábadon,
és alig pár szakadt rongy fedi testedet?
Az öregember így válaszolt:
- Ha a boldogság a lélek nyugalma és öröme, és a gond a lélek
fájdalma és szenvedése, úgy én boldog vagyok. Mert ruháim rongyos voltában vagy
életem nehézségeiben nem találok semmi olyat, ami fájdalmat okozna nekem, vagy
aggodalomra adna okot. Ha azonban a boldogság számodra valami más, ezeken túlmutató
dolog, akkor én azt bizony nem is érthetem.
- De vajon nem szomorít el téged, ha látod a gazdagokat?
Ha látod életüket, bútoraikat, öltözéküket, palotáikat, hajóikat, szolgáikat
és lovaikat, ételüket és italukat? Nem bánt téged a hatalmas különbség az ő
helyzetük és a tied között?
- Mindezen javak fontosságát csökkenti szememben az, hogy
nem láttam még senki olyat, aki nagyobb részt kapott volna a boldogságból azáltal,
hogy ezeket a dolgokat birtokolta, mint én, akinek mindez nem adatott meg. Beszéltél
az ételekről... Mi más lenne a rendeltetésük, mint hogy az éhségünket csillapítsuk
velük? Nos, én nem emlékszem, hogy valaha is éhesen feküdtem volna le. De arra
sem emlékszem, hogy valaha is mohóságomat akartam volna kielégíteni. Mindig
csak akkor ettem, ha megéheztem, és így minden falat számomra olyan ízletes
volt, amit semmilyen ínyencség nem adhatott volna meg, ha jóllakottan eszem
belőle.
Ami a palotákat illeti... van egy kis kunyhóm, és nem érzem
azt, hogy szűkös lenne nekem, a feleségemnek és a gyermekeimnek. És ha bánnám
is, hogy nincsen palotám, olyan látvány tárul szemem elé, ami mindenért kárpótol.
Minden hajnalban vállamra veszem a hálómat, és lemegyek a
folyópartra, ott láthatom az eget és a vizet, a fehér sugarakat és a zöld földeket,
s végignézem, ahogy keleten a napkorong aranypáncélként vagy lángnyelvként felragyog,
aztán alig emelkedik fel egy-két mérföldnyire a horizont fölé, a fény már törött
ékszerként szétszóródik a víz felszínén. Amikor ez a látvány elém tárul,
olyannyira eltölt a természet szépsége és nyugalma, hogy érzéseim és szenvedélyeim
elcsitulnak, én pedig belemerülök a csöndbe, mint alvó az édes álomba. Ilyenkor
úgy érzem, hogy visszatérek legbensőbb önmagamhoz...
Ez az elragadtatás tölti be egész lényemet mindaddig, míg
hirtelen erős rántást nem érzek a kezemben. Hálómban a vergődő hal nyugtalanul
csapkod. S mi lehet kínlódásának oka, ha nem az, hogy megfosztották a végtelen
tértől, ahol szabadon mozoghatott, s egy szűk börtönbe került, ahol nincs lehetősége
játékra és mozgásra?
Ehhez hasonló a szegények és gazdagok helyzete is. A szegény
úgy vándorolhat, ahogy kedve tartja, szabadon, mint a madár. A szegény a szem
számára láthatatlanul suhanhat át az égen. Nem így a gazdag, aki csak behatárolt
területen mozoghat, megláncolva és toronyba zárva megfigyelőhelyén. Nem léphet
ki házából anélkül hogy órákat ne töltene a tükör előtt azon fáradozva, hogy
a valóságból képzelete segítségével új, számára kedvezőbb valóságot hozzon
létre. Ezután még hosszan morfondírozik: vajon kedvező benyomást fog-e kelteni
a külső szemlélőben? S csak miután sikerült meggyőznie önmagát igenlő válaszával,
merészkedik az emberek közé. De még akkor is kétségek gyötrik; úgy jár-kel,
hogy közben minden igyekezetével a saját magáról alkotott kép megőrzésén fáradozik.
Teste minden mozdulatára és elméje minden gondolatára vigyáznia kell, ezért
nem képes felszabadultan viselkedni, és a körülötte levő valóságot meglátni.
Annyira lekötik a figyelmét a másoktól elvárt megbecsülés jelzései, hogy magát
a létező teljességet egyáltalán nem érzékeli.
Én viszont, amikor már elegendő halat fogtam aznapra, visszatérek
a partra, és a piacon vagy a házak kapujában eladom zsákmányomat. Napnyugtakor
hazamegyek, feleségem és gyermekeim csókkal-öleléssel fogadnak. Miután munkámmal
teljesítettem a családom iránti, és imámmal Uram iránti kötelességemet, békességgel
hajtom fejemet álomra saját ágyamban. Nincs semmi szükség arra, hogy bársonyból,
selyemből, vagy bármi más finom anyagból legyen. Hogyan tekinthetném magamat
nyomorultnak, amikor, noha csak a legszükségesebbel rendelkezem, nyugodt a lelkiismeretem?
Nincs más különbség köztem és a gazdagok között, csak az,
hogy az emberek engem látván nem állnak fel tisztelettel, és nem hajbókolnak
előttem, ha elmegyek közöttük. Számomra azonban ez a különbség nem jelent semmit,
nincs értéke a szememben. Hiszen mit számít nekem, hogy állnak-e vagy ülnek,
repülnek a levegőben vagy akár a tenger mélyén búvárkodnak? Hiszen nincs közük
egymáshoz, sem hozzám, és csak úgy nézem őket, mint egy színdarab szereplőit.
Senki máshoz nem fűz olyan kapcsolat ezen a világon, mint
amilyen az én Istenemhez. Az ő szolgája vagyok a szó valóságos értelmében, hiszek
az ő hatalmasságában, s rajta kívül más urat nem ismerek. Nem titkolom előled
azt sem, jó uram, hogy Isten mindenhatósága mellett másik ember feljebbvalóságát
elfogadni nem tudom. Ez a bizonyosság tölti el a szívemet, még ha magáról a
királyról van is szó, hadseregével és katonai kíséretével, zászlajával és jelszavaival.
Nem ver gyorsabban a szívem előtte a rémülettől és ijedtségtől, s nem tartom
nagyobb tiszteletben, mintha a színdarab királyát látnám.
Ez a hit az alapja nyugalmamnak, és annak, hogy lelkem gondtól
és bánattól mentes. Ez a hit szabadított ki mindig a lét viharainak és viszontagságainak
karmaiból, olyannyira, hogy azok már nem is tűnnek valóságosnak számomra. Hogyan
szenvedhetnék olyan csapástól, amelyről tudom, hogy eleve elrendeltetett, s
nincs menekvés előle, s közben tudom, hogy nem méretett rám több, mint amennyinek
elviselésére képes vagyok, s amennyivel meg tudok békélni?
Hiszek a sorsban és a végzetben, akár jót, akár rosszat tartogat
számomra, hiszek a túlvilági jutalomban és büntetésben. E világ jelentősége
egyre kisebb szememben. Annyira így van ez, hogy a javaiban nem lelem örömömet,
és gonoszsága nem okoz bánatot. Az élet dolgai közül nincs semmire befolyásom,
még saját életemre sem. Pedig esküszöm, hogy még soha nem indultam el úgy halászni
a folyóra, hogy fel ne merült volna bennem a kétség: vajon magam térek-e vissza
otthonomba, vagy úgy visznek majd haza?
Az élet maga nem egyéb, mint egy hatalmas tenger, az emberek
pedig benne hánykolódó halak. Nem kétséges, hogy egy napon eljön értük a halál,
mint a halász, s kiveti a hálóját. Van, akit kifog, és van, aki elkerüli a hálót.
De aki ma elmenekült, holnap fennakad. Miért ragaszkodnék hát ahhoz, ami
nem az enyém, és miért támaszkodnék arra, ami nem ad biztonságot? Ha ezt teszem,
akkor nincs nálam ostobább vagy kishitűbb ember a világon."
Így szólt ekkor az elbeszélő:
"Hatalmasat nőtt a szememben ez az ember, csodáltam elméje
nagyságát és szíve okosságát. Bizony, irigyeltem elégedettségét, és hitét saját
boldogságában. Azt mondtam neki:
- De öreg, az emberek mind a boldogság után sírnak, azt kutatják
folyton, de nem lelik sehol. Azt vallják, hogy a szenvedés az élet velejárója,
s nem lehet megszabadulni tőle. Hogyan is gondolhatod, hogy a világ örömmel
teli? Hát nem maga a fájdalom?
Az öregember így válaszolt:
- Nem, uram. Az ember természetétől fogva boldog, csakhogy
ő teszi szerencsétlenné saját magát. Sóvárog a pénz után, s ezt a sóvárgást
bocsánatos bűnnek tartja. Csak siránkozik és kesereg, s úgy gondolja, hogy joga
van valóra váltani életében vagyonért epedő reményeit. Ha pedig kudarcot
vall, s terve nem valósul meg, akkor sorsát átkozza, mint elnyomott a zsarnokot.
Ám ahogy azután a napok telnek, megfeledkezik kudarcának okáról, és siratja
a régi szép napokat. Ha pedig a csapás olyan oldalról érkezik, ahová előzőleg
minden reménységét helyezte, szeretteivel vagy földi javaival kapcsolatban,
akkor legyűri a gond és a bánat. Mindezt elkerülhette volna, ha megismeri sorsát,
és értelmét, tapasztalatát felhasználva lemond hiú reményeiről, rádöbbenve,
hogy mindaz, amit az ember birtokol, csak ideiglenesen az övé, csak letétben
van nála, csak a gyenge lélek és a képzelet délibábja...
Az embert kínzó legtöbb gyötrelem okát ne a külső körülményekben
keressük, belülről erednek azok, az egyén viselkedéséből, magatartásából. Az
irigység akkor fáj, ha állandóan epekedve pillantunk valamilyen áhított dologra;
a gyűlölet a gyenge ember fájdalma, aki tehetetlennek érzi magát a bosszúra.
A kéjsóvár az ágyában csak kínzó vágya hangját hallja. Csak a zsarnok szenved
áldozata átkától, és attól, ha zsarnokságának tényével szembesül. Ugyanígy érez
minden hazug, rágalmazó, becsmérlő, s bárki, akinek lelkébe tisztátalanság költözött.
Csak tiszta lélekkel lehet boldog az ember, e nélkül menthetetlenül
a nyomorúság útjára kerül, hiába övé a föld és az ég összes kincse."
Barátom így fejezte be történetét:
"Amikor a halász idáig ért elbeszélésében, felállt,
megragadta a botját, s azt mondta: - Imádkozom érted, jó uram, olyan imával,
amelyben a legjobbat kívánom neked: Isten tegyen téged olyan boldoggá lelkedben,
mint amilyen gazdaggá vagyonodban tett..."
MUSZTAFA
LUTFI AL-MANFALÚTÍ
Szabadság
Fordította:
Ghoneim Emeni
Forrás: http://magyar-irodalom.elte.hu/ezredveg/0212/02122.html#musz
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Macskám
nyávogására, ébredtem hajnalban. Ott állt az ágyam mellett, és ahogy hozzám
dörgölőzött, valami sürgető kérést éreztem a mozdulataiban. Vajon mi lehet a
baja? Talán éhes - felkeltem, és ételt készítettem neki, de elfordult tőle.
Szomjas lenne? Odavittem a vizéhez, de nem örült neki. Továbbra is engem nézett,
olyan fájdalmas és szomorú pillantással, ami lelkem mélyéig hatolt. Látványa
olyannyira felkavart, hogy azt kívántam, bárcsak Salamon lehetnék, hogy érthessem
nyelvét és enyhíthessem fájdalmát. A szoba ajtaja zárva volt. Feltűnt, hogy
macskám szorosan a nyomomban van, akárhányszor csak az ajtóhoz lépek. Hirtelen
megértettem, mit akar. Kinyitottam hát neki az ajtót. Amint megpillantotta a
nyílt teret és a szabad eget, bánata és nyugtalansága örömre változott. Futva
eredt útjára, én pedig visszafeküdtem és fejemet a kezem alá téve elgondolkodtam
a jelenségen. Vajon érti ez a macska a szabadság jelentését? Hiszen szomorú
elvesztésekor, és boldog, ha újra megleli. Úgy tűnik, igen. A szabadság jelentését
annak igazi valójában felfogja... Hiszen ezért bánkódott és sírt, tartózkodott
ételtől és italtól. Ezért hízelkedett, könyörgött, törleszkedett, és követelődzött.
Különös, gondoltam. Sok rabságba került emberfia nem érez
úgy, mint ez a szobába zárt cica, vagy a ketrecbe zárt fenevad. A madár szárnyaszegetté
válik a rabság gyötrelmeiben. Nem így az ember. Talán akad köztük olyan, aki
keresi a szabadulás útját, de sokan inkább maradnának börtönükben, önsajnálattól
eltelve, sebeiket nyalogatva.
Az egyik legbonyolultabb kérdés, amely hosszú ideje foglalkoztatja
az embert: vajon a néma állatnak hogy lehet nagyobb igénye a szabadságra, mint
a beszélni tudó embernek? Lehet, hogy a beszéd csapás volt az emberre és boldogságára
nézve? Vajon a némaság és együgyűség a feltétele annak, hogy örülni tudjunk
a szabadságnak?
Milyen szabadok az állatok, égen, vízben, hegyekben és erdőkben!
S az ember két börtön foglyaként éli le életét: saját maga és társadalma rabja
a bölcsőtől a koporsóig.
Vallási előírásnak és törvénynek nevezett láncokat és bilincseket
rakott az erős a gyengére, hogy így elnyomja a társadalmi rend és igazság nevében,
megfosztva őt legdrágább kincsétől, a szabadságától. Ezután magára hagyta aggódva,
riadt szívvel, félelemtől dermedten e rettenetes szabályokkal, mígnem az ember
önnön börtönének őrévé vált... Minden kézmozdulata, minden lépése, szava, lelkének
minden rezdülése felett őrködik, hogy megtartsa eme szabályokat. Elhitte, amit
hazudtak neki, hogy ezáltal megszabadulhat zsarnokaitól és szenvedéseitől. Észre
sem veszi, hogy milyen ostoba, hiszen nincs a világon nagyobb börtön, mint amiben
már benne él.
A zsarnok legnagyobb bűne a rabbal szemben nem az, hogy elragadja
szabadságát, hanem az, hogy megfosztja öntudatától, tönkreteszi éberségét, míg
már nem is bánkódik miatta, s egy könnycseppet sem ejt érte.
Ha tudná az ember, hogy mennyit ér, amit elloptak tőle, s
milyen veszedelmesek a testét és lelkét behálózó kötelékek, akkor önkezével
vetne véget életének. Hiszen jobb lenne ez is az olyan életnél, amelyet nem
világít be a szabadság egyetlen sugara sem.
Kezdetben meztelenül járt az ember, vagy olyan kényelmes
ruhákat viselt, melyek védelmet nyújtottak a természet csapásai ellen. Aztán
öltöztetni kezdték, mint a csecsemőt vagy a halottakat, mint a tehetetlen bábokat,
s elhitették vele, hogy ennek így kell lennie. Csak annyit evett és ivott, amennyi
elegendő táplálékul szolgált neki, és amennyit a természete követelt. De közé
és természetes szükségletei közé álltak, megtöltötték szívét félelemmel a betegségtől
és haláltól... s ezáltal előírhatták számára, hogy azt egyen és igyon, amit
az orvos rendel el. És nem beszélhet és nem írhat másról, csak amit a vallási
elöljárók és politikai vezetők engedélyeznek neki. Hogy akkor és úgy álljon,
üljön, menjen vagy várakozzon, mozogjon vagy pihenjen, ahogy a hagyományok,
szabályok és törvények előírják.
Az ember nem lehet máshogy boldog az életben, csak úgy, ha
teljes szabadságban élhet. Ha testén, szellemén, lelkén és öntudatán nem zsarnokoskodik
senki és semmi. Ha cselekedeteink és gondolataink egyetlen mércéje saját lelkiismerete.
A szabadság olyan nap, amelynek minden lélekben fel kell
virradnia, és aki ettől megfosztva él, az örökös sötétségbe taszíttatott, ennek
kezdete az anyaméh, vége pedig a síri sötét.
A szabadság maga az élet, nélküle az ember nem különb, mint
tehetetlen játékszer a gyermek kezében. Nem új dolog ez az ember történetében.
Veleszületett joga és természete, ősidőktől sajátja. Éppen ezért nem kell könyörögve
nyújtania érte a kezét. Övé ez a jog, csak megfosztották tőle törtető embertársai.
Senki nem adhatja ezt ajándékba neki, és senki sem veheti el tőle.
