Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

MUSZTAFA LUTFI AL-MANFALÚTÍ
A halász

Fordította: Ghoneim Emeni
Forrás: http://magyar-irodalom.elte.hu/ezredveg/0304/03042.html#mlam
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Egy barátom mesélte a következő történetet:
    "Éppen otthon voltam egy reggel, amikor hirtelen egy halász lépett be a házba, a vállán átvetett hálóban lévő nagy halat kínálta eladásra. Nem próbáltam alkudni, odaadtam neki a kért összeget.

    Sugárzó arccal köszönte meg, majd így szólt: - Most először kaptam meg azt az árat, amit jogosnak tartok. Allah legyen kegyes hozzád, mint ahogy te is kegyes voltál hozzám. Tegyen téged olyan gazdaggá lelkedben, mint amilyen gazdaggá vagyonodban tett.

    Nagyon megörültem ennek a fohásznak, és reméltem, hogy az ég zárt kapui megnyílnak előtte. Ugyanakkor el is csodálkoztam, vajon honnan tudhat ez a közönséges öregember olyan igazságot, ami mostanában csak a kiválasztott kevesek által ismert? Hogy a lelki boldogság nem azonos az anyagi boldogsággal. Ezért így szóltam hozzá: - Valóban úgy gondolod, hogy létezik boldogság a pénzen kívül?

    Csendesen és meghatódva elmosolyodott:

    - Ha a boldogság csak a vagyontól függ, úgy én lennék egyike a legszerencsétlenebb embereknek a világon, hiszen a legszegényebbek közül való vagyok.

    - És te boldognak érzed magad?

    - Igen - felelte -, mert meg vagyok győződve arról, hogy amim van,  elegendő a megélhetésemhez, és nem rohanok elérhetetlen vágyak után. Így milyen ajtón át találhatna utat szívembe a kétségbeesés?

    - Ember, mi lelt téged? Az öregség elvette tán az eszedet? Hogy mondhatod boldognak magad, mikor mezítláb vagy, még egy saru sincs a lábadon, és alig pár szakadt rongy fedi testedet?

    Az öregember így válaszolt:

    - Ha a boldogság a lélek nyugalma és öröme, és a gond a lélek fájdalma és szenvedése, úgy én boldog vagyok. Mert ruháim rongyos voltában vagy életem nehézségeiben nem találok semmi olyat, ami fájdalmat okozna nekem, vagy aggodalomra adna okot. Ha azonban a boldogság számodra valami más, ezeken túlmutató dolog, akkor én azt bizony nem is érthetem.

    - De vajon nem szomorít el téged, ha látod a gazdagokat? Ha látod életüket, bútoraikat, öltözéküket, palotáikat, hajóikat, szolgáikat és lovaikat, ételüket és italukat? Nem bánt téged a hatalmas különbség az ő helyzetük és a tied között?

    - Mindezen javak fontosságát csökkenti szememben az, hogy nem láttam még senki olyat, aki nagyobb részt kapott volna a boldogságból azáltal, hogy ezeket a dolgokat birtokolta, mint én, akinek mindez nem adatott meg. Beszéltél az ételekről... Mi más lenne a rendeltetésük, mint hogy az éhségünket csillapítsuk velük? Nos, én nem emlékszem, hogy valaha is éhesen feküdtem volna le. De arra sem emlékszem, hogy valaha is mohóságomat akartam volna kielégíteni. Mindig csak akkor ettem, ha megéheztem, és így minden falat számomra olyan ízletes volt, amit semmilyen ínyencség nem adhatott volna meg, ha jóllakottan eszem belőle.

    Ami a palotákat illeti... van egy kis kunyhóm, és nem érzem azt, hogy szűkös lenne nekem, a feleségemnek és a gyermekeimnek. És ha bánnám is, hogy nincsen palotám, olyan látvány tárul szemem elé, ami mindenért kárpótol.

    Minden hajnalban vállamra veszem a hálómat, és lemegyek a folyópartra, ott láthatom az eget és a vizet, a fehér sugarakat és a zöld földeket, s végignézem, ahogy keleten a napkorong aranypáncélként vagy lángnyelvként felragyog, aztán alig emelkedik fel egy-két mérföldnyire a horizont fölé, a fény már törött ékszerként szétszóródik a víz felszínén. Amikor ez a látvány  elém tárul, olyannyira eltölt a természet szépsége és nyugalma, hogy érzéseim és szenvedélyeim elcsitulnak, én pedig belemerülök a csöndbe, mint alvó az édes álomba. Ilyenkor úgy érzem, hogy visszatérek legbensőbb önmagamhoz...

    Ez az elragadtatás tölti be egész lényemet mindaddig, míg hirtelen erős rántást nem érzek a kezemben. Hálómban a vergődő hal nyugtalanul csapkod. S mi lehet kínlódásának oka, ha nem az, hogy megfosztották a végtelen tértől, ahol szabadon mozoghatott, s egy szűk börtönbe került, ahol nincs lehetősége játékra és mozgásra?

    Ehhez hasonló a szegények és gazdagok helyzete is. A szegény úgy vándorolhat, ahogy kedve tartja, szabadon, mint a madár. A szegény a szem számára láthatatlanul suhanhat át az égen. Nem így a gazdag, aki csak behatárolt területen mozoghat, megláncolva és toronyba zárva megfigyelőhelyén. Nem léphet ki házából anélkül hogy órákat ne töltene a tükör előtt azon fáradozva, hogy a valóságból képzelete segítségével  új, számára kedvezőbb valóságot hozzon létre. Ezután még hosszan morfondírozik: vajon kedvező benyomást fog-e kelteni a külső szemlélőben? S csak miután sikerült meggyőznie önmagát igenlő válaszával, merészkedik az emberek közé. De még akkor is kétségek gyötrik; úgy jár-kel, hogy közben minden igyekezetével a saját magáról alkotott kép megőrzésén fáradozik. Teste minden mozdulatára és elméje minden gondolatára vigyáznia kell, ezért nem képes felszabadultan viselkedni, és a körülötte levő valóságot meglátni. Annyira lekötik a figyelmét a másoktól elvárt megbecsülés jelzései, hogy magát a létező teljességet egyáltalán nem érzékeli.

    Én viszont, amikor már elegendő halat fogtam aznapra, visszatérek a partra, és a piacon vagy a házak kapujában eladom zsákmányomat. Napnyugtakor hazamegyek, feleségem és gyermekeim csókkal-öleléssel fogadnak. Miután munkámmal teljesítettem a családom iránti, és imámmal Uram iránti kötelességemet, békességgel hajtom fejemet álomra saját ágyamban. Nincs semmi szükség arra, hogy bársonyból, selyemből, vagy bármi más finom anyagból legyen. Hogyan tekinthetném magamat nyomorultnak, amikor, noha csak a legszükségesebbel rendelkezem, nyugodt a lelkiismeretem?

    Nincs más különbség köztem és a gazdagok között, csak az, hogy az emberek engem látván nem állnak fel tisztelettel, és nem hajbókolnak előttem, ha elmegyek közöttük. Számomra azonban ez a különbség nem jelent semmit, nincs értéke a szememben. Hiszen mit számít nekem, hogy állnak-e vagy ülnek, repülnek a levegőben vagy akár a tenger mélyén búvárkodnak? Hiszen nincs közük egymáshoz, sem hozzám, és csak úgy nézem őket, mint egy színdarab szereplőit.

    Senki máshoz nem fűz olyan kapcsolat ezen a világon, mint amilyen az én Istenemhez. Az ő szolgája vagyok a szó valóságos értelmében, hiszek az ő hatalmasságában, s rajta kívül más urat nem ismerek. Nem titkolom előled azt sem, jó uram, hogy Isten mindenhatósága mellett másik ember feljebbvalóságát elfogadni nem tudom. Ez a bizonyosság tölti el a szívemet, még ha magáról a királyról van is szó, hadseregével és katonai kíséretével, zászlajával és jelszavaival. Nem ver gyorsabban a szívem előtte a rémülettől és ijedtségtől, s nem tartom nagyobb tiszteletben, mintha a színdarab királyát látnám.

    Ez a hit az alapja nyugalmamnak, és annak, hogy lelkem gondtól és bánattól mentes. Ez a hit szabadított ki mindig a lét viharainak és viszontagságainak karmaiból, olyannyira, hogy azok már nem is tűnnek valóságosnak számomra. Hogyan szenvedhetnék olyan csapástól, amelyről tudom, hogy eleve elrendeltetett, s nincs menekvés előle, s közben tudom, hogy nem méretett rám több, mint amennyinek elviselésére képes vagyok, s amennyivel meg tudok békélni?

    Hiszek a sorsban és a végzetben, akár jót, akár rosszat tartogat számomra, hiszek a túlvilági jutalomban és büntetésben. E világ jelentősége egyre kisebb szememben. Annyira így van ez, hogy a javaiban nem lelem örömömet, és gonoszsága nem okoz bánatot. Az élet dolgai közül nincs semmire befolyásom, még saját életemre sem. Pedig esküszöm, hogy még soha nem indultam el úgy halászni a folyóra, hogy fel ne merült volna bennem a kétség: vajon magam térek-e vissza otthonomba, vagy úgy visznek majd haza?

    Az élet maga nem egyéb, mint egy hatalmas tenger, az emberek pedig benne hánykolódó halak. Nem kétséges, hogy egy napon eljön értük a halál, mint a halász, s kiveti a hálóját. Van, akit kifog, és van, aki elkerüli a hálót. De aki ma elmenekült, holnap fennakad.  Miért ragaszkodnék hát ahhoz, ami nem az enyém, és miért támaszkodnék arra, ami nem ad biztonságot? Ha ezt teszem, akkor nincs nálam ostobább vagy kishitűbb ember a világon."

    Így szólt ekkor az elbeszélő:

    "Hatalmasat nőtt a szememben ez az ember, csodáltam elméje nagyságát és szíve okosságát. Bizony, irigyeltem elégedettségét, és hitét saját boldogságában. Azt mondtam neki:

    - De öreg, az emberek mind a boldogság után sírnak, azt kutatják folyton, de nem lelik sehol. Azt vallják, hogy a szenvedés az élet velejárója, s nem lehet megszabadulni tőle. Hogyan is gondolhatod, hogy a világ örömmel teli? Hát nem maga a fájdalom?

    Az öregember így válaszolt:

    - Nem, uram. Az ember természetétől fogva boldog, csakhogy ő teszi szerencsétlenné saját magát. Sóvárog a pénz után, s ezt a sóvárgást bocsánatos bűnnek tartja. Csak siránkozik és kesereg, s úgy gondolja, hogy joga van valóra váltani életében vagyonért epedő reményeit.  Ha pedig kudarcot vall, s terve nem valósul meg, akkor sorsát átkozza, mint elnyomott a zsarnokot. Ám ahogy azután a napok telnek, megfeledkezik kudarcának okáról, és siratja a régi szép napokat. Ha pedig a csapás olyan oldalról érkezik, ahová előzőleg minden reménységét helyezte, szeretteivel vagy földi javaival kapcsolatban, akkor legyűri a gond és a bánat. Mindezt elkerülhette volna, ha megismeri sorsát, és értelmét, tapasztalatát felhasználva lemond hiú reményeiről, rádöbbenve, hogy mindaz, amit az ember birtokol, csak ideiglenesen az övé, csak letétben van nála, csak a gyenge lélek és a képzelet délibábja...

    Az embert kínzó legtöbb gyötrelem okát ne a külső körülményekben keressük, belülről erednek azok, az egyén viselkedéséből, magatartásából. Az irigység akkor fáj, ha állandóan epekedve pillantunk valamilyen áhított dologra; a gyűlölet a gyenge ember fájdalma, aki tehetetlennek érzi magát a bosszúra. A kéjsóvár az ágyában csak kínzó vágya hangját hallja. Csak a zsarnok szenved áldozata átkától, és attól, ha zsarnokságának tényével szembesül. Ugyanígy érez minden hazug, rágalmazó, becsmérlő, s bárki, akinek lelkébe tisztátalanság költözött.

    Csak tiszta lélekkel lehet boldog az ember, e nélkül menthetetlenül a nyomorúság útjára kerül, hiába övé a föld és az ég összes kincse."

    Barátom így fejezte be történetét:

     "Amikor a halász idáig ért elbeszélésében, felállt, megragadta a botját, s azt mondta: - Imádkozom érted, jó uram, olyan imával, amelyben a legjobbat kívánom neked: Isten tegyen téged olyan boldoggá lelkedben, mint amilyen gazdaggá vagyonodban tett..."


MUSZTAFA LUTFI AL-MANFALÚTÍ
Szabadság
Fordította: Ghoneim Emeni
Forrás: http://magyar-irodalom.elte.hu/ezredveg/0212/02122.html#musz
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Macskám nyávogására, ébredtem hajnalban. Ott állt az ágyam mellett, és ahogy hozzám dörgölőzött, valami sürgető kérést éreztem a mozdulataiban. Vajon mi lehet a baja? Talán éhes - felkeltem, és ételt készítettem neki, de elfordult tőle. Szomjas lenne? Odavittem a vizéhez, de nem örült neki. Továbbra is engem nézett, olyan fájdalmas és szomorú pillantással, ami lelkem mélyéig hatolt. Látványa olyannyira felkavart, hogy azt kívántam, bárcsak Salamon lehetnék, hogy érthessem nyelvét és enyhíthessem fájdalmát. A szoba ajtaja zárva volt. Feltűnt, hogy macskám szorosan a nyomomban van, akárhányszor csak az ajtóhoz lépek. Hirtelen megértettem, mit akar. Kinyitottam hát neki az ajtót. Amint megpillantotta a nyílt teret és a szabad eget, bánata és nyugtalansága örömre változott. Futva eredt útjára, én pedig visszafeküdtem és fejemet a kezem alá téve elgondolkodtam a jelenségen. Vajon érti ez a macska a szabadság jelentését? Hiszen szomorú elvesztésekor, és boldog, ha újra megleli. Úgy tűnik, igen. A szabadság jelentését annak igazi valójában felfogja... Hiszen ezért bánkódott és sírt, tartózkodott ételtől és italtól. Ezért hízelkedett, könyörgött, törleszkedett, és követelődzött.
    Különös, gondoltam. Sok rabságba került emberfia nem érez úgy, mint ez a szobába zárt cica, vagy a ketrecbe zárt fenevad. A madár szárnyaszegetté válik a rabság gyötrelmeiben. Nem így az ember. Talán akad köztük olyan, aki keresi a szabadulás útját, de sokan inkább maradnának börtönükben, önsajnálattól eltelve, sebeiket nyalogatva.

    Az egyik legbonyolultabb kérdés, amely hosszú ideje foglalkoztatja az embert: vajon a néma állatnak hogy lehet nagyobb igénye a szabadságra, mint a beszélni tudó embernek? Lehet, hogy a beszéd csapás volt az emberre és boldogságára nézve? Vajon a némaság és együgyűség a feltétele annak, hogy örülni tudjunk a szabadságnak?

    Milyen szabadok az állatok, égen, vízben, hegyekben és erdőkben! S az ember két börtön foglyaként éli le életét: saját maga és társadalma rabja a bölcsőtől a koporsóig.

    Vallási előírásnak és törvénynek nevezett láncokat és bilincseket rakott az erős a gyengére, hogy így elnyomja a társadalmi rend és igazság nevében, megfosztva őt legdrágább kincsétől, a szabadságától. Ezután magára hagyta aggódva, riadt szívvel, félelemtől dermedten e rettenetes szabályokkal, mígnem az ember önnön börtönének őrévé vált... Minden kézmozdulata, minden lépése, szava, lelkének minden rezdülése felett őrködik, hogy megtartsa eme szabályokat. Elhitte, amit hazudtak neki, hogy ezáltal megszabadulhat zsarnokaitól és szenvedéseitől. Észre sem veszi, hogy milyen ostoba, hiszen nincs a világon nagyobb börtön, mint amiben már benne él.

    A zsarnok legnagyobb bűne a rabbal szemben nem az, hogy elragadja szabadságát, hanem az, hogy megfosztja öntudatától, tönkreteszi éberségét, míg már nem is bánkódik miatta, s egy könnycseppet sem ejt érte.

    Ha tudná az ember, hogy mennyit ér, amit elloptak tőle, s milyen veszedelmesek a testét és lelkét behálózó kötelékek, akkor önkezével vetne véget életének. Hiszen jobb lenne ez is az olyan életnél, amelyet nem világít be a szabadság egyetlen sugara sem.

    Kezdetben meztelenül járt az ember, vagy olyan kényelmes ruhákat viselt, melyek védelmet nyújtottak a természet csapásai ellen. Aztán öltöztetni kezdték, mint a csecsemőt vagy a halottakat, mint a tehetetlen bábokat, s elhitették vele, hogy ennek így kell lennie. Csak annyit evett és ivott, amennyi elegendő táplálékul szolgált neki, és amennyit a természete követelt. De közé és természetes szükségletei közé álltak, megtöltötték szívét félelemmel a betegségtől és haláltól... s ezáltal előírhatták számára, hogy azt egyen és igyon, amit az orvos rendel el. És nem beszélhet és nem írhat másról, csak amit a vallási elöljárók és politikai vezetők engedélyeznek neki. Hogy akkor és úgy álljon, üljön, menjen vagy várakozzon, mozogjon vagy pihenjen, ahogy a hagyományok, szabályok és törvények előírják.

    Az ember nem lehet máshogy boldog az életben, csak úgy, ha teljes szabadságban élhet. Ha testén, szellemén, lelkén és öntudatán nem zsarnokoskodik senki és semmi. Ha cselekedeteink és gondolataink egyetlen mércéje saját lelkiismerete.

    A szabadság olyan nap, amelynek minden lélekben fel kell virradnia, és aki ettől megfosztva él, az örökös sötétségbe taszíttatott, ennek kezdete az anyaméh, vége pedig a síri sötét.

    A szabadság maga az élet, nélküle az ember nem különb, mint tehetetlen játékszer a gyermek kezében. Nem új dolog ez az ember történetében. Veleszületett joga és természete, ősidőktől sajátja. Éppen ezért nem kell könyörögve nyújtania érte a kezét. Övé ez a jog, csak megfosztották tőle törtető embertársai. Senki nem adhatja ezt ajándékba neki, és senki sem veheti el tőle.