Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Hvang Szunvon
DARVAK
(Hak)
Fordította: Osváth Gábor
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

A 38. szélességi foktól északra fekvő falucska a végtelenbe nyúló őszi égbolt alatt teljesen kihaltnak tűnt.
A gazdátlan házak udvarán egyik dísztök a másikba kapaszkodva lengett a szélben.
Váratlanul egy öreg jött elő, pipáját a háta mögé rejtve. Aztán riadt arcú gyerekek, akik szokás szerint elfutottak és csak a távolból figyelték, mi történik.
Amúgy a falu házain nemigen látszódtak a háborús pusztítás nyomai. Szongszam mégis érezte, hogy ez már nem az a falu, ahol megszületett és felnőtt.
Megállt a hegy lábát övező gesztenyéskertnél. Sokszor volt fenn ezeken a fákon annak idején. Mintha a távolból ma is hallaná a bibircsókos arcú öregapó kiabálását: "Azok a bitang kölykök megint lopják a másét!"
A bibircsókos arcú bácsi bizonyára meghalt már azóta; az útközben látott néhány öreg között hiába kereste.
Megérintette az egyik fát és egy pillanatra felnézett a kék égre. A szelídgesztenyék a tüskés burokból kihasadva úgy potyogtak a földre , hogy az ágak meg se rezdültek.
Az Ideiglenes Közrendvédelmi Hivatal előtt egy szorosan megkötözött fiatal férfit pillantott meg. Úgy rémlett, korábban nem látta a faluban; odament, hogy közelebbről is megnézze. Visszahőkölt a meglepetéstől. Gyerekkori legjobb barátja, Tokcse volt .
Az egyik rendőrtől megkérdezte, mi történt. Azt a választ kapta, hogy az illető személy a helyi parasztszövetség elnökhelyettese volt, otthon bújkált, nemrég sikerült elfogniuk.
Szongszam leült az udvaron és rágyújtott.
Úgy döntöttek, hogy a foglyot bekísérik Csongdanba. Az egyik fiatal közrendvédelmist jelölték ki a feladatra.
Szongszam a tövig szívott cigarettával meggyújtott egy másikat.
- Majd én elviszem a fickót - mondta.
Tokcse elfordította a fejét és nem is próbált a másikra nézni.
Elhagyták a falu utolsó házát is. Szongszam egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Nem érezte a dohányfüst ízét. Csak szívta gépiesen, aztán fújta kifelé. Hirtelen arra gondolt, Tokcse is kívánhatja a cigarettát. Emlékezett rá, hogy gyerekkorukban a kerítés mögé bújva töklevelekből sodortak maguknak szívnivalót és annak a füstjét eregették. De kínálhat-e cigarettával olyasvalakit, aki ilyen mélyre süllyedt?
Annak idején sűrűn jártak a bibircsókos öreg kertjébe, hogy gesztenyét szerezzenek. Egyszer, amikor Szongszam volt a soros, hogy felmásszon, hirtelen felhangzott az öreg kiabálása. A fiú villámgyorsan csúszni kezdett lefelé, aztán ugrott is egy jókorát, s ezenközben tüskék fúródtak az ülepébe. De nem volt mit tenni, futniuk kellett. Amikor már elég messzire értek, és az öregúr is lemaradt, akkor mutatta meg a fenekét Tokcsének. Rettentően fájt, amikor az húzogatta kifelé a tüskéket. Még könnyezett is. Utána viszont nagyon jólesett, hogy Tokcse megosztotta vele a saját gesztenyéit.
Szongszam elnyomta a cigarettát. Eltökélte, hogy addig nem gyújt rá, amíg a fogollyal van.
A hegygerincre vezető úthoz értek. Errefelé is gyakran jártak Tokcsével füvet szedni, egészen 1943-ig , amikor is Szongszamék családja a 38. szélességi foktól délre fekvő Csonthe környékére költözött.
Szongszamból valósággal kirobbant az elfojtott indulat:
- Te gazember! Hány embert öltél meg eddig?
Tokcse éppen csak rápillantott, aztán elfordította a fejét megint.
- Gazember! Hány embert öltél meg?
A másik ismét ránézett, most már hosszabb ideig. Szeme tágra nyíltan, nedvesen csillogott, borotválatlan ajka remegett.
- Miért? Te talán ebben jeleskedtél? - kérdezte.
A gazember! Szongszam mellében mintha felszakadt volna valami. Ami eddig ott lefojtva volt, most szabadon kitörhetett.
- Mi keresnivalója van az elnökhelyettesnek mostanság errefelé? Miért nem menekültél el? Valami feladatot kaptál és azért rejtőztél el?
Tokcse hallgatott.
- Ne hazudj! Milyen titkos megbízatással bújkáltál?!
A fogoly csaklépdelt tovább egy szó nélkül. A nyavalyást biztos emészti belül a lelkifurdallás. Szeretne a szemébe nézni, de az már megint elfordult.
Szongszam a derekára csatolt pisztolytáskához kapott:
- Hiába is magyarázkodnál! Kivégzőosztag vár odaát. Bánd meg a bűneidet, amíg lehet!
Tokcse, még mindig kerülve a tekintetét,beszélni kezdett:
- Nem akarok én magyarázkodni. A legszegényebb család vót a mienk, de én magam elöl jártam a munkában mindég, oszt így megtettek elnökhelyettesnek. Ha ez halálos bűn, nincs mit tenni, de én régen is az vótam, ma is az vagyok: fődet túró paraszt, csak ehhez értek - aztán egy pillanatnyi szünet után: -Édesapám betegen fekszik otthon. Már hatodik hónapja.
A nincstelen, gyorsan öregedő özvegyembernek a fia volt az egyetlen vagyona. Már hat évvel ezelőtt is görnyedt volt a háta, az arca pedig májfoltos.
- Megnősültél?
Rövid csend után:
- Meg.
- Kit vettél el?
- A Tökmagot.
- Te jó ég! A Tökmagot. Akit azzal ugrattak, hogy csak a föld mentén növekedik, az ég felé egy szemernyit se, merthogy a magánakvaló, aprócska nőszemély ráadásul még kövér is volt. Ő és Tokcse ki nem állhatták, ha csak lehetett, csúfolták, megríkatták. Nahát, most meg Tokcse felesége.
- Hány gyereketek van?
- Őszre várjuk az elsőt.
Szongszam alig tudta visszafojtani a nevetését. Hogy ő most azt kérdi, hány gyerekük van, és ő meg azt feleli, hogy őszre várják az elsőt. Hogy a Tökmag piciny hasában egy új élet növekedik. De észbekapott, hogy körülmények nem engedik meg a vidámkodást, másra terelte a szót:
- Mindenképpen furcsa, hogy itt maradtál, hogy nem menekültél el!
- Én is el akartam menni.Azt mondták, ha a déliek ideérnek, azok minden férfit megölnek, ezért aztán a tizenhét és negyven közötti férfiakat erőnek erejével rábírták, hogy tartsanak velük északra. Világos, hogy nekem mindenképpen menekülnöm kellett vóna akár úgy is, hogy apámat a hátamon cipelem. De apám azt mondta: nem! Hova mehet a paraszt a fődjéről, amit megszántott, ahol elvetett? Apám itt a faluban élte le az életét, és már csak én maradtam meg neki. A legkevesebb, amit még megtehetek érte, hogy én fogom le a szemét, amikor meghal. Tényleg, mi lehet rosszabb egy paraszt számára, mint otthagyni a fődet és elfutni...
Szongszam múlt év júliusában menekült el. Éjszaka suttogta el apjának, hogy szökni akar. Az ő apja is ugyanazt mondta akkor: a paraszt nem hagyhatja el a földjét, hová is futhatna? Végül egyedül ment el. Idegen utakon és falvakon át bújdokolva állandóan csak az járt a fejében: mi lehet a gazdasággal, öreg szüleivel, a feleségével, a gyerekeivel? Szerencsére nem esett bajuk, sértetlenül megúszták.
Felértek a gerincre. Most Szongszam volt az, aki kerülte a másik tekintetét. Az őszi nap meredeken tűzött a tarkójára. Az ilyen idő, mint a mai, kiválóan alkalmas a cséplésre - gondolta.
Amikor a hegylábhoz értek, Szongszam léptei lelassultak, végül megállt.
Amott a mező közepén, mintha fehér ruhás öregek köszöntgetnék egymást, egy csapat darumadár hajladozott. A 38. szélességi fok mentén jártak épp. Ott, ahol embernek nyoma sem volt, a darvak háborítatlanul élték mindennapjaikat.
Olyan tizenkét évesek lehettek,amikor titokban, hogy a felnőttek ne lássák, hurokcsapdát állítottak, és azzal egy darvat sikerült fogniuk. Termetes madár volt, homlokán egy piros folttal. Szalmahánccsal kikötötték egy fához, aztán a szárnyait is lekötözték. Naponta kijártak hozzá, különféle játékokkal gyötörték szegényt, még lovagolni is próbáltak rajta. Egyik nap a felnőttek különös dolgot kezdtek beszélni: idegen úr érkezett Szöulból, hogy darvakra vadásszon. Állítólag még a főkormányzóság engedélyét is beszerezte, valami múzeumnak kell a kitömött madár. A két fiú egyenest a mezőre rohant. Már nem érdekelte őket, hogy a felnőttek rájönnek a titokra és kikapnak miatta. Csak az járt a fejükben: a madaruknak nehogy baja essék. Lélekszakadva vágtattak a tövises bozóton át, kiszabadították a lábát a hurokból, szárnyairól is leszedték a köteléket.De a daru csak tántorogva ugrált. A rabság és a sanyarú bánásmód megtette a magáét. Felemelték és a magasba dobták, hogy repüljön. Hirtelen lövés dörrent. A daru kettőt-hármat verdesett a szárnyával, majd visszazuhant a földre. Eltalálták?! A közeli nádas szélén, tőlük nem messze, az övékéhez hasonló, piros foltos daru kitárta szárnyait és huss! a levegőbe emelkedett. Erre élettelennek tűnő madaruk megremegett, kinyújtotta hosszú nyakát, rikoltó hangot hallatott és ő is felröppent hirtelen. Egy kört írtak le a fiúk fölött, aztán eltűntek a szemük elől. Ők ketten csak bámultak utánuk hosszú ideig, még azután is, hogy elnyelte őket a messzeség.
- Hé, fogjunk egyet, ráérünk! - tört ki az ujjongás Szongszamból.
Tokcse nem tudte mire vélni a dolgot, csak állt bambán.
- Én hurkot csinálok a köteledből, te meg kergesd felém őket!
Szongszam leszedte a rab kötelékeit és elnyargalt a bozótoson át.
Tokcse arca kifehéredett. Mint a villám hasított a tudatába, amit a másik a kivégzőosztagról mondott. Bármelyik pillanatban lövés dördülhet abból az irányból, amerre a másik csörtetetett.
Amikor kissé távolabbra ért, Szongszam visszafordult:
- Hé, mit állsz ott, mint egy hülye! Menj és hajtsd felém őket!
Tokcse mintha megértett volna valamit, ő is futni kezdett. Ebben a pillanatban a végtelen kék égen a darumadarak kitárt szárnyakkal elsuhantak fölöttük.

(1953)