Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

 

Feng Meng-lung

A GYILKOS RÉZGARAS

Fordította, a jegyzeteket és az utószót írta: Kutas György
http://www.jcu.edu.au/sass/humanities/staff/JCUPRD_016494.html

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

Igém a földi létben ha jól értelmezed,
becsvágytól, kapzsiságtól mentes legyen szíved.
Ne restelld a kupát színültig tölteni,
vidám légy, gondtalan, dalolj száz éneket.
Titokzatos ködök melléd szegődjenek;
Nap s Hold csillan a borban - bennük leld kedvedet.
S az érdemek betelvén ha megtérned lehet,
utad a mennyországba, felhő hátán vezet.

 

Ezt a nyolcsoros verset egy taoista ifjú írta. Hogy ki ő? A neve Lü Jen és a Jüecsou járásbeli Hotungba való. A Tang-dinasztia korában, a Hszientung időszakban1 a fővárosi vizsgán versengett az első helyért. Megfordult a csangani kocsmákban, ahol összetalálkozott Csung-li mesterrel, más néven Cseng Janggal. Rövidesen úgy határozott, hogy nem érdemes hivatali rang után vágyni. Ezután inkább a halhatatlanság tudományának megszerzésén fáradozott. Csung-li mester attól tartott, hogy Lü Jen elhatározása még nem elég szilárd, így hát ki akarta próbálni. Felkínálta neki a Bölcsek Kövét, hogy csináljon aranyat, legyen hasznára a világnak, szerezzen háromezer érdemet, és hajtson végre nyolcszáz jócselekedetet.

– Az arany, amit csinálok, később nem változik vissza? – kérdezte Lü Jen.

– De bizony háromezer év múltán visszaváltozik eredeti alakjára - válaszolta Csing-li mester.

– Akkor ugyan egy időre az én akaratom érvényesül, de becsapom azt, aki háromezer év múlva találkozik azzal az arannyal. Én inkább nem élek ezzel a praktikával – mondta kedvetlenül.
– Ilyen jószívű vagy hát? – kiáltott fel Csung-li mester.

Ebben bennefoglaltatott mind a háromezer érdem és mind a nyolcszáz jótétemény! Azt parancsolta nekem a Keserű Bambusz Igaz Ura, hogy: „Járj-kelj az emberek között, és ha találkozol egy kétszájúval, az lesz a te tanítványod." Én jártam-keltem a világban, de nem találkoztam senkivel, akinek két szája lett volna. De íme a te neved Lü, és a lü írásjegy két száj-ból áll. Te vagy hát az én emberem! - mondta nevetve Csung-li mester. Azután hozzálátott és kitanította Lü Jent a jin és jang csodálatos és rejtélyes tudományára. Mikor aztán Lü Jen elérte a halhatatlanságot, fogadalmat tett, hogy megment minden halandót, aki csak fellelhető a világon, és csak azután száll fel az égbe. Elvegyült hát az emberek között, és elnevezte magát Huj atyának. Hogy miért a Huj nevet választotta? Mert a huj írásjegy rejtve tartalmazza a Lü nevet2.

Egyszer Huj atya elment Csangsába. Cserépkorsót fogott a kezébe és koldulni kezdett.

– Ismerem az örök élet titkát - mondta az embereknek a piactéren. – Ha adakoztok, és megtelik a korsó pénzzel, megajándékozlak benneteket a titokkal.

Az emberek oldalát fúrta a kíváncsiság, egymás után hullottak a rézgarasok a korsóba, de az csak nem akart megtelni. Egyszer csak a piactér keleti vége felől feltűnt egy buddhista barát. Egy rézpénzzel teli kis kordélyt tolt maga előtt.

– Azt mondják, ez a kocsi rézpénz megvan vagy ezer köteg. Ez már megtölti a korsódat? – kérdezte gúnyosan.

– Hogy megtölti-e? Még a kocsidat is beletolhatod – válaszolta nevetve a taoista mester.

A barát hitte is, nem is, és így töprengett magában:

– Hány pintes lehet az a korsó? Ugyan hogyan férne bele a kocsi? Ez biztosan hazugság.

Huj atya látván, hogy amaz tétovázik, így szólt:

– Attól tartok, hogy nem akarsz adakozni, de ha állítod, hogy akarsz, akkor nem félek, hogy nem fér bele a kocsi a korsómba.

Ekkorra már nagy tömeg verődött össze. Ezek mind csak földi szemmel néztek, hogy is hihették volna a csodát, ezért erősen unszolták a buddhistát. A barát is biztos volt a dolgában, ezért így szólt:

– Hogyne akarnék adakozni! Na lássuk a fortélyodat!

A taoista oldalára fektette a korsót szájával a kocsi felé, hátrább vitte három lépéssel, és így szólt a baráthoz:

– Ki mered mondani háromszor, hogy „akarom"?

– Akarom, akarom, akarom! – kiáltott háromszor a barát. Hát lám, minden  „akarom"-ra a kocsi egy lépéssel közelebb került a korsóhoz, és mintha csak a korsó belsejéből valaki húzná, a harmadikra szépen begördült a korsóba.

– Csoda! Csoda! – kiáltozták az emberek, és mind rohant, hogy belekukkantson a korsóba, de biz abban csak egy feneketlen üreget lehetett látni.

– Égi halhatatlan, vagy bűbájos vagy? – kérdezte szomorúan a buddhista. A taoista így válaszolt:

 

Én égi halhatatlan nem vagyok,

és bűbájos hatalmam sincs nekem.

A földi létben minden véget ér,

a változások rendje végtelen.

Még testemmel sem én rendelkezem,

a kincsekből hát nem kell semmi sem.

Tanácsolom, hogy engemet kövess:

cet hátán száguldj, tajtékos vízen!

 

A barát gyanakodott, hogy mégiscsak valami bűbájosság van a dologban, és már azon volt, hogy csípjék fülön a taoistát, és vigyék a mandarin elé.   

– Máris megbántad? Ilyen nehezen válsz meg attól a kis kocsi pénztől? Akkor inkább visszaadom – szólt a taoista, papírt és ecsetet kért, írt egy kis cédulát, bedobta a korsóba és kiáltott:

– Kifelé! Kifelé!

Ezer szempár meredt a korsó szájára, de semmi sem mozdult.

– Fukar ám ez a korsó, nemnagyon akaródzik neki visszaadni. Azt várja, hogy a szegény taoista maga menjen be, és könyörögje vissza neked a pénzt – és alig, hogy ezt mondta, fürgén beugrott a korsóba, és úgy eltűnt, mintha egy mély kútba ugrott volna. A barát utána kiáltott:

– Gyere ki! Gyere ki gyorsan! – de a korsóból biz egy hang sem jött. Nagyon megdühödött erre a barát, felkapta a korsót, és földhöz vágta, hogy ezer darabra tört, de nem került abból elő sem a taoista, sem a kordély, de még az a kevés kis alamizsna sem, amit az emberek adtak össze. El sem tudták képzelni, hová tűnhetett. Csak egy kis papírdarabot találtak, rajta egy négysoros verssel:

 

Az igazat keresed, holott nem is ismered.

Orrod előtt láthatod, ám te észre sem veszed.

Egy kacajnyi pillanat, és megint találkozunk,

Tungping felé visz egy út, azon is egy kocsi megy.

 

Az emberek egymás kezéből kapkodták a papírt, hát egyszer csak lám, az írás elkezdett halványulni, és kisvártatva a papír is eltűnt. Most már mind elhitte, hogy égi halhatatlannal volt dolguk, és vitatkozva kiabálva szétszéledtek. Csak a barát fájlalta nagyon a kocsi pénzt, ott szomorkodott magában, amikor eszébe jutott, hogy „Egy kacajnyi pillanat, és megint találkozunk, Tungping felé visz az út, azon is egy kocsi megy." Nosza kapta magát, és kiment gyorsan a Tungpingi útra. Hát lám, ott volt a kordély és a pénz is hiánytalanul. Mellette állt a taoista, és nevetve integetett.

– Jól megvárakoztattál! Na itt a pénzed és a kocsid. Viheted! – aztán nagyot sóhajtott és így folytatta: – Szerzetes vagy, családod nincs, és mégis ennyire sajnálod a pénzt? Hát nincs egy ember az egész világon, aki ne volna pénzsóvár? Mily szomorú! Mily fájdalmas!

Amint ezt elmondta, felemelkedett egy felhő hátára, és elszállt. A barát még állt egy darabig tátott szájjal, aztán odaballagott a kocsihoz. A két keréken megpillantott egy-egy száj írásjegyet. Most jött csak rá, hogy Lü Jen volt, akivel találkozott. Bánta már nagyon, hogy így esett a dolog, de hát

Színről színre halhatatlant könnyebb látnod fent az égen,

mint a földön csak egyetlen bőkezű emberre lelni.

Azért meséltem el Lü Jen esetét, hogy lássátok a barát milyen gorombán bánt a halhatatlannal, csak azért, mert nem tudott megválni egy kocsi rézpénztől. Vannak persze, akik úgy vélekednek, egy kocsi pénz biz nem kis dolog, nem lehet hát csodálkozni a baráton, hiszen vannak, akik még egy rézgarassal is fukarkodnak. Ám ahogy a következő történetből is látni fogjátok, a bőkezűség és szűkmarkúság sosem azon múlik, hogy sok pénzről van-e szó, avagy kevésről. Kedves Olvasó! Hadd idézzem emlékezetedbe a Változások Könyvét3 amelyben az áll, hogy „Fojtsátok vissza indulataitokat, és szabjatok határt az élvezeteknek". Ha nem így jársz el, ne is reméld, hogy rátalálsz a Taora. A vers is azt mondja, hogy:

 

Ne vitatkozz senkivel, kapzsiságod vessed el;

aki a pénzről lemond, az igazi útra lel.

Ha a vagyont otthagyod, gondod-bajod elfogyott,

nem köt végül semmi már: halhatatlan így leszel.

 

Csianghszi tartományban, a Zsaocsou prefektúrában, a fouliangi járásban van egy forgalmas kis város: Csingtöcsen. A város lakói mind porcelánkészítéssel foglalkoznak. Jönnek is oda a kereskedők mindenfelől, felpakolnak, és Szucsouban, Hangcsouban busás haszonnal túladnak a portékán.

Élt a városban egy fazekas, Csiu Ji-ta égette a porcelánt, a felsége meg festett rá füveket, virágokat, embereket. Szerényen éltek egy csöndes sikátorban, de minden napra megvolt a betevő falatjuk, néha még egy kicsivel több is. Jang asszony harminchat éves szemrevaló fehérnép volt, és kikapós asszony hírében állt. A férjével mogorván és szigorúan bánt, de a háta mögött titokban... Fiuk, a tizennégy éves Csiu Csang-er kicsit butácska volt, nem is igen lehetett használni semmire, egész nap csak a ház körül ugrált, szaladgált.

Egy nap Jang asszonyt gyomorfájás kínozta, gondolta, iszik egy kis borsteát. Fogott hát egy rézpénzt, odaadta a fiának, hogy hozzon a piacról borsot. Csang-er fogta a pénzt és elindult. Alig, hogy kilépett a kapun, összetalálkozott a szomszéd porcelánkészítő fiával, Liu Caj-vanggal. Caj-vang tizenhárom éves volt, furfangos, ügyes fiú, aki legszívesebben egész nap pénzdobálóst játszott. Hogy milyen az a pénzdobálás? Van többféle is. Játsszák úgy is, hogy feldobják a rézgarasokat, és aki fejt mondott, azé az összes fej, aki pedig írást, azé az összes írás. De játsszák úgy is, hogy egyszer az egyik dob, másszor a másik, és a dobóé minden, ami fej. Caj-vang és Csang-er ráérő idejükben, ha pénzük volt, gyakran mérkőztek meg egymással a sikátor bejáratánál, a lépcsőn. Most is, amikor összetalálkoztak, és a szokott helyhez értek Caj-vang játszani akart.

– Ma nincs pénzem – mondta Csang-er.

– Hová indultál? – kérdezte Caj-vang.

– Anyámnak fáj a hasa, és elküldött borsért – válaszolta Csang-er.

– Borsot veszel? Akkor kell, hogy legyen pénzed!

– Csak egy garast kaptam.

– Eggyel is lehet játszani. Én is beteszek egy garast, aztán dobunk. Aki két fejet dob, az nyer, aki két írást, az veszít. Egy fej egy írás nem számít.

–Ezen nekem borsot kell vennem. Ha elvesztem mit csinálok?

– Azzal ne törődj! Ha szerencséd van nyersz, ha nem, akkor adok kölcsön, és legközelebb visszaadod – mondta Caj-vang. Csang-er egy pillanatig habozott, aztán ledobta a földre a pénzt. Caj-vang is előszedett egy rézgarast és ledobta. Csang-er pénze fej volt, Cang-vangé írás, így hát Csang-er dobhatott elsőnek. Fölszedte a földről a két pénzt, a mutatóujjára rakta, hüvelyujjával leszorította, előre hajolt, kiáltott, hogy „Fej!", feldobta a két pénzt, és tényleg mindkettő fej lett. Csang-er nyert. Az egyik pénzt felvette, a másikat a földön hagyta. Caj-vang előzúzott még egy garast, felvette a földről a másikat, ő is, mint Csang-er az ujjára fektette őket, előre hajolt, kiáltott, hogy „Fej", dobott, de mind a kettő írásra esett. Megint Csang-er nyert. Felvette mind a két pénzt, és így a saját garasával együtt már volt neki három. Csang-er egymás után nyert, feltámadt benne a játékszenvedély.

– Van még pénzed? – kérdezte Caj-vangtól.

– Nekem van, de attól félek neked nem lesz annyi szerencséd, hogy elnyerd – válaszolta Caj-vang és előszedett vagy egy tucat fényes rézpénzt, megrázta a markában és kérkedve nevetett:

– Na mersz újra dobni? – azzal leejtett egy garast. Csang-er most is két fejet dobott. Negyedszerre megint Caj-vangon volt a sor, de vesztett. Dobtak vagy tízszer egymás után, de mindig Csang-er nyert, és már tizenkét rézpénze volt. Boldog volt, mintha elásott kincsre lelt volna, tele szájjal vigyorgott, és indulni akart. Caj-vang hogy is engedte volna. Útját állta mondván:

–Elnyerted egy marék pénzem, és csak úgy el akarsz menni?

– Anyámnak fáj a hasa, várja, hogy borsteát ihasson. Most elmegyek, de máskor, ha lesz időm megint játszunk.

– Van még pénzem. Ha elnyered azt is, elmehetsz – mondta Caj-vang, de Csang-er csak menni akart. Caj-vang megdühödött:

– Ha nem akarsz játszani, add vissza a pénzem. Egy rézgarassal jöttél, és kicsaltál tőlem egy marék pénzt. Hogy akarsz akkor csak úgy elmenni?

– Én elnyertem azt tőled, és nem kicsaltam – válaszolta Csang-er, de Caj-vang makacsul benyúlt a pénzeszacskójába, előkotorta minden pénzét, és letette maga elé egy kupacba. Volt az húsz-harminc rézpénz is.

– Várd meg míg mindet elvesztem, aztán tőlem mehetsz!

Csang-er buta kis fickó volt, nem látott túl az orránál, csak a sok pénzt nézte, és feltámadt szívében a mohóság. Caj-vang is olyan csökönyösen marasztalta, hát visszaült játszani. De a szél sem fúj mindig jó irányba, a katona sem győz minden csatában, ezúttal a szerencse inkább Caj-vangnak kedvezett. Megint dobtak tizet-húszat, hol az egyik nyert, hol a másik, de a végére Caj-vang mind a tizenkét garasát visszanyerte. Csang-ernek épp csak egy garasa maradt. Régóta mondják, hogy veszíteni tudni kell. Csang-er kezdetben szerzett egy-két garast, nekibátorodott, a szerencse is mellé szegődött, és egyre-másra nyerte a rézpénzeket. Másodszorra már kedve ellenére játszott, de engedett a mohóságnak, és megfeledkezett az önmérsékletről. Amikor már néhányszor vesztett, nagyot sóhajtott, és félre tett egy garast azzal, hogy attól nem válik meg. Caj-vang dühös is volt, fel is bátorodott egy kicsit, és nyert. Azt szokták mondani, az emberekkel ki lehet jönni, gazdaggal is, szegénnyel is, csak az újonnan meggazdagodottakkal nem lehet zöld ágra vergődni. Lám itt is ez történt. Csang-er nyert egy-két garast, ez csábította, aztán nyert tizenkettőt, egy markában már el sem fért, de ez neki nem volt elég. Nem úgy tekintette a pénzt, mint égből pottyant szerzeményt, hanem sajátjának érezte, és amikor elveszítette, nem hogy elszomorodott volna, hanem bolond fejjel azt hitte, újra visszanyerheti. Elővette hát az utolsó rézpénzt.

– Miért ne próbálnám meg? Megígérte, hogy ha vesztek, ad kölcsön – gondolta, és mivel éppen ő volt soron, dobott. Mind a két pénz írásra esett. Ijedten nyúlt az egyik pénzért, de elkésett. Caj-vang felkapta mind a kettőt és gyorsan eltette.

– Nekem borsot kell vennem. Megígérted, hogy ha vesztek, adsz kölcsön. Miért tetted el most mégis mind a kettőt? – kérdezte Caj-vangot, de az megorrolt rá, amiért a nyereséggel faképnél akarta hagyni, és esze ágában sem volt kölcsönt adni. Nem hiába mondják, hogy a nemes ember három évet vár, mielőtt bosszút áll, de a közönséges ember ott nyomban kitölti haragját. Félrelökte hát Csang-ert, perdült egyet, és beszaladt a sikátorba. Csang-er sírva-jajgatva utána eredt, belecsimpaszkodott, és püfölni kezdték egymást.

Szun és Pang, ha összecsap, melyikük hatalmasabb?4

Csu és Han, ha lándzsát tör, ki győzi a másikat?5

Jang asszony csak várta-várta a borsot, hogy főzné már a teát, de jó idő eltelt már, és Csang-er csak nem ért vissza. Úgy érezte, szűnik némileg a fájás, kiment hát, hogy széjjelnézzen. Látta ám, hogy Csang-er és Caj-vang nagyban csépeli egymást.

– Te gazember! Borsért küldtelek, és te itt verekszel? Hagyod abba rögtön?

A két kölyök meghallotta a kiabálást és elengedték egymást. Caj-vang arrébb osont.

– Hol a bors, amit vettél? – kérdezte Jang asszony.

– Caj-vang elvette a pénzt, amit borsra adtál – válaszolta Csang-er szipogva.

– Pénzdobálóst játszott velem, és veszített – szólt közbe Caj-vang.

Jang asszonynak a saját fiát kellett volna megszidni, ahelyett, hogy a pénzdobálásban és más emberekben keresse a hibát. És különben is, olyan nagy érték egy rézgaras? Ha elveszett, hát elveszett. De hát Jang asszony eszét elborította egy percre a harag, és ezzel nagy szerencsétlenséget indított útjára, amely aztán még sok emberéletet követelt. Mert hát:

 

Legjobb minden ügyedet háromszor gondolni meg.

Bánatodat semmiképp el nem rejtegetheted.

 

Jang asszony, hogy olyan sokáig hiába várta a fiát, nagyon dühbe gurult, és amikor meghallotta, hogy elnyerték Csang-ertől a pénzt, káromkodni kezdett:

– Te nyavalyás fattyú, ha pénz kell, miért nem szólsz az anyádnak, hogy álljon ki a sarokra, ahelyett, hogy pénzdobálóssal kicsalod a fiam pénzét?

Szitkozódva elkapta Caj-vangot és püfölni kezdte. Épp az erszényénél fogva csípte el, és lekevert neki két nyaklevest. A gyerek ijedten kitépte magát, de az erszény leszakadt, egy csörrenéssel a földre hullott, és a pénz szétgurult.

– Csak azt az egy garast követelem vissza, aztán tőlem mehetsz – kiáltotta Jang asszony. Csang-er meghallotta, hogy mit akar az anyja, felkapott egy marék rézpénzt, és beszaladt a házba. Caj-vang feljajdult. Jang asszony bement a fia után, és ráparancsolt, hogy adja vissza Caj-vangnak a pénzt. Csang-er végül engedett, és kiszórta a pénzt az utcára. Caj-vang sírva-szitkozódva szedegette a garasokat. Mikor mindet összeszedte, vagy hat-hét hibádzott belőle. Odament a kapuhoz, és káromkodva döngette.

– Még ilyen szemtelen fattyút! Hogy lármázik! – mondta Jang asszony, azzal bereteszelte a kaput, és bement. Caj-vang még egy darabig átkozódott, dörömbölt, aztán sírva hazament. Az anyja, Szun asszony éppen tüzet rakott. Kérdezte, hogy mi baja.

– Csang-er elvette a pénzem, az anyja meg hagyta. Téged hitvány szajhának titulált, és azt mondta, hogy ha pénz kell, miért nem küldelek az utcára.

Amíg ezt meg nem hallotta Szun asszony, addig nem volt semmi baj, de mikor ezek a szörnyű szavak megütötték a fülét, megfeledkezett arról, hogy

 

Szív mélyén támad a harag,

epében kél a gyűlölet.

 

Szun asszony nagytermészetű, veszekedős asszony volt, és nagyon féltette-kényeztette a fiát. Ha kárpálni kezdett, tíz napig is mondta egyvégtében, és ki sem száradt a szája. Úgy is hívta mindenki, hogy a Kofa. Három-négy házzal laktak odébb, mint Csiuék, így hát tudta, miket művel egész nap Jang asszony, csak eddig nem szólt, mert nem akart haragot.

Most, hogy meghallotta Caj-vang szavait, a napból tűzcsóva lövellt ki, kiállt az utcára és rákezdte:

– Te házsártos disznó! Te koszos rima! Orránál fogva vezeted az uradat és kurválkodsz! Én nem törődtem veled, míg másokat nem kezdesz gyalázni. Az én ajtómat nem lépi át apáca, a hátsó kapumon nem oson be szerzetes, én nyugodtan állok az emberek elé, nem úgy mint te, aki csak látszatra vagy rendes, közben zöld sapkát húzol az urad fejére6. Nem szégyelled magad? Még van képed kiállni az utcára másokat gyalázni? Az én kölyköm még fiatal, még a fejében hordja az eszét, és még nem tud veled lyukat foltozni. Hagyd őt békén! Ha üzekedni támad kedved, fogj magadnak idősebb legényt. És ha majd párszor összeállsz vele, szülsz majd néhány fattyút. Felnővén jóféle rabló válik majd belőlük.

Egyszer „házsártos disznó"-t, másszor „koszos szajhá"-t kiabált, úgy ordított, hogy az emberek mind elmentek a környékéről. Jang asszony félt az urától, nem mert visszaválaszolni, nem volt kin a dühét kiadja, csak a fiát szidta:

– Ez mind miattad van, te semmirekellő! Rám szabadítottad ezt a nagypofájú némbert.

Felkapott egy gyújtóst, és azzal kezdte verni Csang-er fejét, akinek még a vére is kiserkent, és ordítani kezdett, mintha nyúznák.

Csiu Ji-ta éppen hazafelé tartott a műhelyből. Halotta ám, hogy Szun asszony veszettül káromkodik. Mikor kicsit jobban odafülelt, elkapott egy-két mondatot.

– Már megint melyik asszony nem tudott nyugodni? Felszarvazta az urát, és most a Kofa szidja, mint a bokrot.

Ahogy hazaért, látja, hogy Csang-er zokog. Kikérdezte, hogy a baj. Kiderült, hogy épp az ő háza táján nincs valami rendjén. Csiu Ju-ta kemény fickó volt, nem akart a szomszédok előtt sem nevetségessé lenni, nem szólt egy szót sem, leült, de majd szétvetette a düh. A távolból véget nem érően hallatszott a szitkozódás, és csak alkonyatkor csendesült végre el. Csiu Ji-ta ivott néhány csésze pálinkát, megvárta míg leszáll az éj, és az emberek nyugodni térnek. Akkor aztán magához szólította a feleségét, és vallatóra fogta:

– Te hitvány! Miket művelsz a hátam mögött! Hány fickóval álltál össze? Halljam gyorsan a nevüket! Megkeresem őket, és lesz hozzájuk egy-két szavam.

Csiu Ji-ta hangja olyan volt, mint a fél eget betöltő mennydörgés. Az asszony nagyon félt az urától, reszketett csak, hogy is merte szóra nyitni a száját.

– Te szajha! Ahhoz volt merszed, hogy fűvel-fával összeszűrd a levet, de ahhoz nincs, hogy bevalljad! Ha nem akartad, hogy kitudódjon, hát ne csináltad volna! Nekem port hintettél a szemembe, de a szomszédok figyelmét nem kerüli el semmi! Hogy nézzek most én az emberek szemébe? Na halljam gyorsan!

– Nem történt ilyen dolog! Kinek a nevét mondjam hát?

– Valóban nem? – kérdezte Csiu Ji-ta.

– Valóban!

– Ha nem, akkor miért beszélik a szomszédok? És te miért veszed magadra, amit mondanak? Nem szólsz egy szót sem, úgy teszel, mintha vétkes lennél, és nem mersz nekik válaszolni. Ha tényleg nem volt senkid, akkor megrágalmaztak. Ez esetben pedig ma éjjel bosszúból felkötöd magad a kapujukra7. Ezzel kimutathatod a vétlenséged, és rólam is lemosod a gyalázatot.

Az asszony persze nem akart menni, zokogni kezdett, de Csiu Ji-ta háromszor jól képen teremtette, és kitaszította a kapun. Utána hajított egy kötelet, és ráparancsolt:

– Aztán gyorsan, gyorsan! Ha nem teszed meg, akkor biztosan volt szeretőd! – azzal bereteszelte a kaput, és bement.

Csang-er indult volna, hogy kinyissa, de az apja szájon vágta. Elpityeredett, aztán lassan-lassan álomba sírta magát. Csiu Ji-tat is levette a lábáról az ital, ő is ledőlt, és elaludt. Csak Jang asszony volt a kapun kívül nagy keservesen, se égen, se földön nem volt hová mennie. Nem maradt más választása, csak a halál. Siránkozott, kesergett jó ideig, de félt a hajnaltól, felkapta hát a kötelet, és elindult, hogy megkeresse Liu Szan-vang házát.

Liuék három házzal arrébb laktak, de Jang asszony lelke már félig elszállt, meg is volt zavarodva egy kicsit, eltévesztette a házat, túlment a negyedik-ötödik szomszédon is, mígnem elérkezett a hetedikhez. Ennek kapuja olyan volt, mint Liuéké. Egy téglára állva felágaskodott, a kötél végét az ereszhez kötötte, a másik végét a nyakára csomózta, és ...

Lám ez az ügyes, fürge asszony hajba kapott egy rézpénzen, és az életével fizetett érte.

 

Lent a démonok közé eggyel több halott kerül:

több vázára már e hölgy nem festhet virágokat.

 

A hetedik szomszéd nyugati irányban egy kovácsmester volt. Úgy hívta mindenki, hogy Nyersvas. Minden hajnalban negyedik őrségkor8 kelt, és kezdte ütni a vasakat. Ezen a reggelen, nyitotta a kaput, és ment volna vizelni, egyszer csak dermesztő szélfuvallat csapta meg. Jobban körülnézett, hát Uram Isten...

 

Bíz az nem volt bábfigura, s színjátéki szörnyeteg sem:

egy szépasszony himbálózott könnyű szélben erre-arra.

 

Az eresz alatt ott lógott valami. Nem tudta elképzelni, hogyan kerülhetett oda. Nem tartott ő senki emberfiától, csak azt hitte káprázik a szeme. Bement hát a házba világért. Mikor jobban megnézte azt a valamit, hát látja, hogy egy nemrég felakasztott asszony, kinek a lélegzete már megszűnt, nem lehet rajta segíteni. Már azon volt, hogy nem sokat törődik a dologgal, megvárja a reggelt, és hivatalos vizsgálatot kér – hiszen ez nem valami égi csapás, vagy kideríthetetlen bűnügy –, aztán így töprengett magában:

– Ha átvinném másvalahová, semmi közöm nem lenne az ügyhöz.

Legyűrte az ijedtségét, odalépett, és leoldozta a kenderkötelet. Nyersvas nagy erejű ember volt, könnyedén leakasztotta a holttestet, hátára kapta, és kivitte a sikátorból az utcára. Alaposan be volt ijedve, nem sokat tétovázott, letette egy kapu elé, és ott hagyta. Hátra sem nézett többet, úgy sietett hazáig. Még a hideg is kiverte, a vasakat sem merte ütni, hanem inkább visszafeküdt az ágyba.

Nem is itt folytatom a történetet, hanem ott, hogy Csiu Ji-ta jókor reggel felkelt, hogy megtudja mi hír az asszonyról. Elment Liu Szan-vang házához, de ott még senki sem mozdult. Kiment a sikátor bejáratához, de ott sem volt nyoma semminek. Visszament hát, és leült.

– Csak nem szökött meg az a hitvány némber? De hát ritkán tette ki ő a lábát a házból, sötét is volt, ugyan hová mehetett volna? –töprengett magában.– Ha nem kötötte fel magát, akkor a kötélnek itt kell valahol lennie – gondolta hírtelen, és kiment a kapu elé, hogy körülnézzen, de a kötél nem volt sehol.

– Akkor pedig biztosan meghalt, csak Liuék észrevették, és elrejtették a holttestet, hogy engem félrevezessenek.

Aztán így tűnődött tovább:

– Liu Szan-vang tegnap este nem ment haza. Csak a Kofa van otthon, meg az a nyavalyás kölyök. Honnan lenne annyi erejük, hogy odébb cipeljék a holttestet, ámbár a hangyának is csak néhány lába van, épp az ember ne lelne valamilyen segítséget? Inkább megvárom míg kijönnek, és megnézem, hogyan viselkednek. Abból majd megtudom, mi történt odabent.

Ott várt, amíg Liuék kinyitották a kaput. Caj-vang jött ki, és lepényért indult a piacra. Nyoma sem látszott rajta semmi zavartságnak. Csiu Ji-ta nem tudott nyugodni, végig ment az utcán, alaposan körülszaglászott, de nem lelte nyomát az asszonynak.

Mikor visszament, látta, hogy Csang-er még nagyban horkol az ágyban. Dühösen lerántotta róla a takarót, és ráhúzott néhányat a lábára. A gyerek talpra ugrott.

– Liuék halálba kergették az anyádat, te meg nem is törődsz vele, csak az alváson jár az eszed? – förmedt rá az apja. Nyilván azt akarta, hogy a gyerek kezdjen lármázni, és ezzel kiugrassza a nyulat a bokorból. Mikor Csang-er meghallotta, hogy meghalt az anyja, bőgni kezdett, magára kapkodta a ruháit, és sírva rohant Liu Szan-vang házához.

– Te büdös szajha! Te szuka! Add vissza az anyámat - ordította. Szun asszony hallván, hogy Csang-er ott gyalázkodik a kapujánál, dehogy is tűrte, kirohant, és ráripakodott:

– Te gyilkos fajzat! Ide mersz pofátlankodni, hogy bajt keverj öreganyádnak? – kiáltotta, azzal elkapta Csang-ert a hajánál fogva, és már kezdte volna csépelni, amikor látta, hogy Csiu Ji-ta is arra tart, hát elengedte. Szegény kölyök fel s alá szaladgált az utcában, és sírva kereste az anyját. Ezt már Csiu Ji-ta sem állhatta, ő is rázendített. Szun asszony sem akart alulmaradni, Caj-vang is a segítségére sietett, és most már ők is ketten ordítottak kiszáradhatatlan torokkal. Az egész környék őket csitította, Csiu Ji-ta hazaküldte Csang-ert a házra vigyázni, ő meg nekiindult, hogy megkérjen valakit, írná meg panaszos beadványt. Aztán elment a fouliangi járáshoz és bevádolta Liu Szan-vangot és feleségét, Szun asszonyt emberélet elleni vétségért.

A tajin9 átvizsgálta a beadványt, kiküldte a fogdmegeket a vádlottakért, és beidézte a szomszédokat is tanúságtételre. Szun asszony, a Kofa soha nem tudta tartani a száját, mindig is nagy bajkeverő volt. A szomszédok nem nagyon szívlelték, így a vallomásukban akaratlanul is Csiu-Ji-tának kedveztek. Felnagyították a rágalmazás-ügyet, és szép lassacskán az egész gyilkosságot Szun asszony nyakába varrták. A tajin hitt a tanúk egybehangzó vallomásának, és úgy vélték, hogy minden bizonnyal Liu Szan-vang rejtette el a holttestet, hogy így leplezze bűnét. Kiküldte a fogdmegeit, hogy kutassák fel a tetemet. Felásták azok még a földet is, de nem lelték sehol, így az ügyet nem lehetett lezárni. Nem szabott hát ki büntetést a mandarin, de a Kofát zárkába dugták, a fogdmegek letartóztatták Liu Szan-vangot, és tovább nyomoztak Jang asszony holléte után. Csiu Ji-tát hazaengedték. Ezt az ügyet aztán jól összekuszálták. Mondják is, hogy

 

Ha a Kofa nem locsog, összevissza nem fecseg,

a dolgot a fazekas ily könnyen nem ússza meg.

 

Nem is ezt mesélem tovább, hanem inkább onnan folytatom, hogy Nyersvas lerakta a holttestet egy kapu elé. Egy kocsmáros lakott abban a házban, úgy hívták, hogy Vang Kung. Túl volt már a hatvanon, az öreg feleségével élt, és pálinkaárulással teremtette elő a mindennapra valót.

Azon az éjszakán, úgy az ötödik dobszó táján arra riadt fel, hogy valaki motoz a kapunál, de mikor jobban odafülelt, már nem hallott semmit. Már éppen visszahunyta a szemét, amikor újra neszezést halott. Felkelt, magára kapta a ruháját, és kiáltott a szolgának, hogy ugorjon, nyissa ki a kaput és kémleljen ki. Nem látott az mást, csak valami alakot, amint elnyúlva fekszik az utcán. Vang Kung úgy vélte, hogy bizonyára csak egy részeg. 

– Menj ki, és nézd meg alaposan, hogy idevalósi-e, vagy idegen – szólt a szolgának. – Ha környékbeli, akkor fel kell zörgetni a családját, hogy támogassák haza.

Ki is ment a legény, és lehajolt, hogy közelebbről megnézze, de árnyéka eltakarta a csillagok fényét, így nem láthatta tisztán. Észrevette, hogy a részeg nyaka mellett ott hever egy kenderkötél. Azt hitte róla, hogy ostor.

– Nem idevalósi ez - mondta -, úgy nézem valami lovász.

– Miből gondolod, hogy lovász? - kérdezte Vang Kung.

– Egy ostor hever mellette - válaszolta a fiú.

– Ha nem idevalósi, akkor hagyd a fenébe!

A szolga gondolta, jó lesz neki az az ostor, nyúlt is érte, hogy felvegye, de nem tudta felemelni. Azt hitte, hogy a kötél vége beszorult a fickó alá. Rántott hát egyet a kötélen, mire a test felemelkedett. A fiú rémülten arrébb ugrott.

– Ajaj! – kiáltotta, és gyorsan elengedte a kötelet. A test nagyot puffanva visszadőlt. Vang Kung is felriadt.

– Mit mondasz? – kérdezte.

– Úgy gondoltam, kár otthagyni azt az ostort, de az eszembe sem jutott, hogy ez egy akasztott ember, nyakán a kötéllel.

Mikor Vang Kung ezt meghallotta, úgy megrémült, hogy a lelke felszállt a kilencedik égbe.

– Nesze nekem egy véget nem érő pereskedés! Ha a mandarin elé kerül a dolog, hogyan mosom magam tisztára?

Ott tanakodtak a szolgával, amikor így szólt a fiú:

– Nem kell megijedni! Szabaduljunk meg valahogy a holttesttől, és akkor volt ügy, nincs ügy.

– Mondasz valamit! De hová vigyük?

– Dobjuk be a folyóba!

Neki is láttak mindjárt, megfogták kétfelől, és lecipelték a folyóhoz. A távolból embereket láttak közeledni a parton, lámpással a kezükben, féltek, hogy felfedezik őket, így hát nem sokat teketóriáztak, ledobták a holttestet a partra, és futásnak eredtek.

Azt már el sem mondom, hogyan futottak hazáig, inkább arról mesélek, hogy ki közeledett a parton a lámpás fényénél. Nem volt az más, mint Csu Csang, a város egyik nagygazdája, gonosz, ravasz ember, aki mindig örömét lelte a pörösködésben. Most is a szomszédos járásbeli Csao úrral vitázott valami föld felett, és ezen a reggelen épp arra a vitás területre tartott, hogy learassa a rizst. Vitt magával vagy egy tucat embert, sarlókkal, kötelekkel. Most készültek a bárkába beszállni.

A lámpásvivő, aki elől lépkedett, egyszer csak megpillantott egy embert keresztben fekve a folyó partján. Ő is azt gondolta, bizonyára egy részeg.

– Meszet evett ez a bolond? Ha még egyet fordul, beleesik a folyóba, és akkor befellegzett!

Az egyik legény, egy bizonyos Pu Caj, aki Csu Csang jobbkeze volt, úgy gondolta, hátha van a részegnél pár garas, leguggolt, és végigtapogatta a derekát. Érzi ám, hogy hideg az mint a jég, és a keze sem hajlik.

– Ez bizony már meghalt – mondta.

Mikor Csu Csang meghallotta ezt, gonosz tervet forralt.

– Nem kell berezelni! Hozzátok a lámpást, és nézzük meg világosnál, hogy öreg-e vagy fiatal! – parancsolta gyorsan.

Ahogy a fénynél jobban megnézték, hát látják, hogy egy akasztott asszony.

– Oldozzátok le a kötelet a nyakáról, vigyétek a bárkára, és rejtsétek el – szólt Csu Csang.

– Nagyságos úr! Azt sem tudjuk erről a fehérnépről, hogy ki fia-borja, és miért végezte ilyen csúnyán. Nem kellene inkább előbb hírt szerezni róla? – kérdezték az emberek.

– Ne üssétek bele az orrotokat! Tervem van vele – válaszolta Csu Csang. Az emberek úgy tettek, ahogy parancsolta. Leoldozták a kötelet, szólították a bárkaőrt, felvitték a holttestet a hajóra, elrejtették a bárka farában, és letakarták.

– Pu Caj! Te visszamész, és hívsz otthonról öt-hat asszonyt! - rendelkezett Csu Csang.

– Azzal a húsz-harminc mu rizzsel mi lesz? – kérdezte Pu Caj.

Mi a terved ezzel a sok emberrel?

– Te csak hívd őket! Majd én tudom, mit akarok csinálni!

Pu Caj nem értette a dolgot, de fogta a lámpást, és hazaindult. Nem telt bele sok idő, vissza is érkezett. Hajóra szálltak, és eloldozták a kötelet. Két ember nekifeküdt az evezőknek, és maguk mögött hagyták a várost.

– Nagyságos úr! Miért rakattad ezt a tetemet a bárkára? – kérdezték az emberek.

– Ha most elmegyünk learatni a rizst, ahhoz biztosan Csao embereinek is lesz egy-két szava. Annak pedig verekedés lesz a vége. Ha már az ég az utamba hozta ezt a holttestet, miért ne akasszak egy jó kis pert a nyakukba? De van még más jó tervem is.

– Nagyságos úr! Hogyan gondolod, hogy pert varrsz a nyakukba? És milyen terved van még?

– Ti ne törődjetek a perrel – válaszolta Csu Csang –, csak tegyetek így meg így, aztán úgy meg úgy. Szép summa üti a végén a markotokat. Ha van egy kis szerencsénk, elrohan a mandarinhoz, és akkor biztosan mi kerekedünk felül. Jó terv mi?

– Valóban furfangos terv! – mondták mind lelkendezve. – Nekünk, egyszerű embereknek hogy is jutott volna ilyen az eszébe.

Mert hát valóban

 

Ravasz tervet koholt, hogy kedvezzen magának,

s fortélyos módon másnak bajt keverjen.

 

Ezek itt mind faragatlan és balga fickók voltak, mit értettek ők a dolgokhoz. Hallották, hogy a gazdájuk jó baksist ígér, hát azt hitték, hogy a teknőc már bent is van a katlanban, és határtalan volt az örömük. Alig várták már, hogy szembekerüljenek a Csao család legényeivel. Annak örültek volna a legjobban, ha ott mindjárt a parton elkezdődik a csihi-puhi. Már a markukban érezték a pénzt, mintha már a pert is megnyerték volna. A bárka úgy repült, mintha szárnya nőtt volna, alig egy fertály óra, és meg is érkeztek.

Lassan világosodni kezdett. Csu Csang egy lakatlan, elhagyatott helyen állíttatta meg a bárkát, jó nyíllövésnyire a rizsföldtől. Az emberek kimentek a partra, fogtak egy foszladozó, ócska kötelet, és kikötötték a bárkát egy bokor tövéhez. Csak egy őrt hagytak a hajón, a többiek mind nekiláttak aratni. Csau Csang a távolból, a partról figyelt.

Ezt a helyet úgy hívták, hogy Ponty-híd. Alig tizenegynéhány mérföld távolságra volt Csingtöcsentől. Az egy mérfölddel odébb fekvő területet már úgy hívták, hogy Tajpocun, és az már Csiangnan tartomány Hujcsou prefektúra Vujüan járásához tartozott. Mivel ez a terület éppen két tartomány határán feküdt, mindenki elhanyagolta.

Csao Van, aki Csu Csanggal a földön vitázott, szintén tehetős ember volt. Eredetileg fouliangi illetőségű, de Vujüan járásban lakott, és mindkét járásban voltak földjei.

A vitás terület alig volt több harminc múnál, és eredetileg Csao Van unokabátyjáé, Csao Ningé volt. Ő adósság fejében elzálogosította földet Csu Csangnál, de ugyanakkor eladta Csao Vannak is. Félt, hogy kitudódik a disznóság, hát nem engedte, hogy műveljék a földet, és így három-négy éven keresztül orránál fogva vezette mind a kettőt. Most, hogy meghalt, a két gazda egymásnak ugrott. Ezt a rizst amúgy még Csao Ning ültette.

Ez a rizsföld – hogy tovább meséljem, majdnem Csao Van háza sarkánál volt. Miért nem aratta akkor ő le hamarabb a rizst? Miért hagyta ott Csu Csangnak? Kedves olvasó! Van valami, amiről még nem tudsz. Csao Van is erőszakos fickó volt, és nagyra tartotta magát. A földet szabályos szerződéssel vette az unokabátyjától, ott is lakott a közelben, ráadásul, hogy Csu Csang a szomszéd tartományból származott, így biztos volt benne, hogy az nem merészkedik át learatni a rizst. Honnan is tudhatta volna, hogy Csu Csang sem ijed meg a saját árnyékától, csak a tigris fején szeret tanyát verni, nem nagyon tart holmi démonoktól sem, szembeszáll vele, és a mező közepén aratja a rizst?

Reggel aztán jöttek, és jelentették a dolgot Csao Vannak.

– Az a fickó tényleg tigris szívet, és párduc epét evett, hogy idemerészkedik velem kötekedni! De magának kereste a bajt! kiáltotta.

– Apám! Régóta mondják, hogy „aki fél, az nem jön, aki jön az nem fél". Nem szabad hát alábecsülnöd – szólt a fia, Csao Sou.

– Hányan vannak? – kérdezte Csao Van a hírhozót.

– Tizenegynéhány férfi, és vagy hat-hét asszony – válaszolta az.

– Ha így áll a dolog, akkor mi is hívunk asszonyokat. Férfi férfi ellen, nő nő ellen. Mindet elkapjuk, megropogtatjuk egy kicsit a csontjaikat, a bárkát kivontatjuk a partra, majd akkor meglátják, hogy ki vagyok! – kiáltotta Csao Van.

Hívatott húszegynéhány férfit, és vagy tíz asszonyt, mind vastag talpúakat, lapát tenyerűeket, felgyűrt ujjakat, csupasz öklűeket, kik jöttek mint a szélvész. Csao Van és a fia mögöttük lépdelt, hogy megszemléljék, mi történik. Az embereik nézték távolban a rizsföldet, aztán elkiáltották magukat:

– Rizstolvaj gazfickók! Ne fussatok!

Csu Csang emberei látták, hogy jönnek Csaoék, hagytak csapot-papot, és a folyó felé kezdtek szaladni. Mikor a partra értek, Csu Csang rájuk parancsolt, hogy vessék le a ruháikat. Az emberek mind nekivetkőztek, a ruhákat egy kupacba rakták, odaszólítottak egy asszonyt, hogy őrizze, ők meg megfordultak, és kiáltozni kezdtek:

– Gyertek csak, gyertek! Most megkapjátok a magatokét!

Volt Csao Vannak egy bérese, úgy hívták, hogy Tien Niu-er, aki nagyon bízott az erejében, és mindenkit megelőzve rohant előre. Csu emberei, látván, hogy milyen jól megtermett legény, és milyen elszántan jön, félreugrottak, és hagyták, hogy közibük rontson, aztán férfiak, nők mind körülfogták.

– Épp jókor jöttetek! – üvöltötte, és felemelte pörölynyi öklét. Kipécézett magának egy vállas parasztlegényt, és odavágott neki. Mindjárt elsőre nagyot akart ütni, akkorát, hogy a felével is szét tört volna egy farönköt, de ki gondolta, hogy amaz is ügyibevaló fickó? Amikor az ökölcsapás az arca felé közeledett félre ugrott, az ütés csak a levegőt érte, az emberek meg minden oldalról belecsimpaszkodtak Tien Niu-erbe, hogy az mozdulni is alig tudott. Emelte volna a bal öklét, hogy lesújtson vele, de alig mozdult a keze, már valaki beleakaszkodott. Két oldalról húzták, cibálták, nem volt már menekvés. Csu emberei nem ütötték, csak vonszolták, taszigálták, aztán megkapták négyfelől, és felvitték a bárkára úgy, hogy a lába nem is érte a földet.

De mit bír egy olyan foszladozó kötél, amivel a hajót kikötötték? Ahogy ráléptek a bárkára, elszakadt. A legények a hajó farában felkapták az odakészített taszítórudakat, a többiek levitték Tien Niu-ert a hajófenékbe, és jól ellátták a baját. Csao emberei látván, hogy Tien Niu-ert a bárkára cipelik, darázsrajként rohanták meg a hajót. A Csu család asszonyai szétfutottak, és szabad utat engedtek amazoknak a hajóra.

A szó lassú, hogy híven elmondja, milyen sebesen is esett ez a dolog. A legények a taszítórudaknál csak azt várták, hogy Csao emberei, asszonyai felérjenek a bárkára. Akkor aztán nekifeszítették a partoldalnak a rudakat, és nyílsebesen a folyó közepe felé taszították a hajót. De sok volt az ember, a bárka meg könnyű, egykettőre felborultak, és mindkét család háza népe, vagy negyven ember, beesett a vízbe. Az asszonynép valahogy kievickélt a partra, a férfiak meg egymásnak estek a vízben, és széltében hosszában nagy csihi-puhi kerekedett. Kavarták a vizet erősen, mintha csak forgószél sepert volna végig. A parton állók kimeredt szemmel bámultak, kiáltoztak, nem is verekedtek. A nagy kavarodásban Pu Caj a halott asszonyt a verekedők közé lökte, és elordította magát:

– Segítség! Csaoék megöltek valakit.

Csu Csang, és a parton álló hat-hét asszony csak erre várt, ők is rázendítettek, hogy a hangjuk megrázott eget, földet. A Csao család asszonynépe épp a vizes ruháit csavargatta, mikor azt hallották, hogy agyonvertek valakit. Erre aztán kapták a ruháikat azon vizesen, és elszaladtak. A vízben lévők is nagyon megrémültek, nem tudták ki halt meg, és menekülőre fogták a dolgot. Csu emberei kaptak rajta, és üldözőbe vették őket. Jól ellátták a bajukat, épp, hogy csak ki tudtak kecmeregni a partra. Ott aztán vették a nyúlcipőt, futottak árkon-bokron keresztül, sajnálták, hogy csak két lábbal jöttek a világra. Csu emberei még tovább is kergették volna őket, de Csu Csang megálljt parancsolt:

– Most nem a verekedés a fontos! Fogjuk inkább a holttestet, és vigyük el a házukhoz.

Az emberek kivonszolták a tetemet a partra, Pu Caj pedig úgy tett, mintha a feleségét ismerte volna fel a halott nőben, és keserves sírás-rívásba kezdett. Csu Csang kiszedette a vízből a taszítórudakat, evezőket, és otthagyta megőrzésre egy parasztcsaládnál, majd így szólt az összesereglett bámészkodókhoz:

– Kedves szomszédok! Ti mindannyian saját szemetekkel láttátok, hogy megöltek valakit. Ez nem üres vádaskodás Csao Van ellen. Ha eljön a per ideje, kénytelen leszek arra kérni benneteket, hogy gyertek tanúskodni, és kérem, hogy a színtiszta igazat mondjátok majd!

Ezzel a néhány szóval Csu Csang a maga pártjára próbálta állítani az embereket. Ha ekkor lett volna a szomszédok között egy bátor ember, aki kiáll, és nem engedi, hogy Csu Csang elvigye a holttestet Csaoékhoz, hanem vállalja, hogy elmegy közvetítőként Csao Vanhoz elsimítani a viszályt, az sok ember életét mentette volna meg. De Csao úrral és a fiával mindig is nehéz volt szót érteni, féltek, hogy úgysem találnak meghallgatásra, így hát inkább senki sem ártotta magát az ügybe. Azt nem is gondolhatták, milyen gonosz tervet forral Csu Csang a szíve mélyén. Mikor az látta, hogy senki nem szól semmit, ráparancsolt az embereire, hogy öltözzenek fel. A holttestet gyékénybe tekerték, átkötötték, négyen felkapták, és elindultak Csaoék háza felé. A bámészkodók a nyomukba szegődtek megnézni, hogy mi sül ki ebből.

 

Vasseprű s bronzedény egymásnak ütközik.

A gonosz emberek egymást is üldözik.

 

Onnan folytatom a történetet, hogy Csao Van és a fia egy kicsit hátramaradtak, és nagyon megörültek, mikor a távolból látták, hogy az embereik üldözőbe veszik Csuékat. Ahogy közelebb értek, látják ám, hogy asszonyaik tetőtől talpig vizesek, mind úgy fest, mint a forró vízbe mártott csirke, és ahányan vannak, annyifelé futnak.

 

– A mieink többen vannak. Hogy-hogy azok mégis a vízbe hányták őket? – kiáltotta meglepetten Csao Van, de alig, hogy kimondta látja ám, hogy jönnek az emberei, és egymás szavába vágva mondják:

– Baj van, nagyságos úr, baj van! Menjünk vissza gyorsan!

– Ti semmirekellők! Hát így elvertek benneteket?

– A verés a kisebbik baj – válaszolták azok –, de egy meghalt közülük!

Csao Van ennek hallatán szörnyen megijedt. Megtántorodott, a lábai merevek lettek mint egy szög, egy fél lépés nem sok, annyit sem tudott tenni. Csao Sou és Tien Niu-er támogatta hazáig. Otthon leültették, és jó időbe telt, mire szóra nyitotta a száját:

– Hogy-hogy agyönütöttek valakit?

Az emberek töviről hegyire elmesélték az egész verekedést, azt is, hogy hogyan borult fel a bárka, aztán hozzátették:

– Mi nem bántottuk az asszonynépet, nem tudjuk, hogyan halhatott meg? Tán biz vízbefulladt?

Csao Van azt sem tudta mihez kezdjen, csak kiáltozott:

– Nahát! Ez aztán szép kis eset!

Az egész háza népe, öregek, fiatalok, mind összesereglettek, és riadtan álltak egy csomóban. Egyszer csak belépett valaki, és jelentette:

– Csaoék hamarosan ideérnek a holttesttel.

Csao Van halálra vált. Úgy ült, mint egy meditáló szerzetes, mozdulatlan arccal bámult a levegőbe.

Régóta mondják, hogy „bajban születik a legjobb terv". Csao Sou odafordult az apjához:

Ne aggódj apám! Van egy jó tervem, amivel megfelelünk nekik – mondta, majd ráparancsolt az emberekre:

– Ti most mind menjetek ki, engedjetek nekik szabad utat, figyeljetek, és ha meghalljátok, hogy jelt adok a tigrisjelző gonggal, akkor néhányan maradjanak a kapunál őrködni, a többiek meg mind rohanjanak be ide, és kapják el őket! Egyet se hagyjatok menekülni! Ha a mandarin elé megyünk, és meglátja, hogy ezek ennyien jöttek fényes nappal elrabolni a rizsünket, akkor bizonyára enyhébben fogja megítélni az emberéletben esett kárt.

A háznép végighallgatta, aztán sarkonfordult, és kifelé indult. Csao Van félt, hogy megint agyoncsapnak valakit, hát rájuk parancsolt:

– Csak az a fontos, hogy elkaptuk őket! Verekedni nem kell!

Az emberek rábólintottak, és mint a szélvész elrobogtak.

Csao Sou csak az egyik kedvencét, Csao Ji-langot tartotta ott, aki a család fogadott unokája volt.

– Te maradj csak itt! – szólt neki, aztán az asszonynépet mind beküldte a szobákba.

– Ki ne gyertek innen! – parancsolt rájuk.

– Ha be is vádoljuk őket, hogy fényes nappal ki akartak rabolni bennünket – szólt Csao Van a fiához –, mégis csak az emberélet elleni vétség a súlyosabb. Félek, hogy ez nem ellensúlyozza.

Csao Sou odahajolt a füléhez, és halkan azt mondta:

– Csak csináld ezt meg ezt, aztán tégy így és így!

Mikor Csao Van ezt meghallotta, nagyon megörült, és egészen erőre kapott.

– Nem szabad késlekedni! – mondta. – Minél gyorsabban, annál jobb.

Csao Sou előbb minden ajtót gondosan bezárt, aztán odakészített egy fejszét, egy fütyköst és két deszkalapot. Mikor ezzel elkészült, leküldte a konyhába Csao Ji-langot, hogy hívja fel onnan az egyik öreget, egy bizonyos Ting Vent.

Az öreg Ting hatvan év körül járt, szegről-végről rokonságban volt Csao Vannal, és minthogy erős sárgaságban szenvedett, nem tudta maga előteremteni a mindennapra valót. Fia lánya nem volt, így hát Csaoéknál élt, a tűzrakással foglalatoskodott.

Az öreg nem tudta, mivégre hívják, közelebb ment hát és megkérdezte:

– Fivéreim mit óhajtanak?

Csao Van nem válaszolt egy szót sem, Csao Sou pedig odaugrott, felemelte a husángot, és villámgyorsan lesújtott. Az öreg csak jajdult egyet, és összerogyott. Csao Sou közelebb lépett, és még egyszer odacsapott, mire az öreg kilehelte a lelkét.

Csao Sou azt hitte, senki sem látta, hogy mit mívelt. Hogy is gongolhatta volna, hogy Tien Niu-er anyja, Tien Po, aki a ház mögött lakott, akkor indul el, hogy megtudakolja, nem épp az ő fiát ütötték-e agyon abban a verekedésben. Abban a minutumban lépett elő, amikor Csao Sou véghezvitte szörnyű tettét. Ijedtében térdre rogyott, fel sem tudott állni, csak azt motyogta:

– Ó Buddha! Fényes nappal ilyen szörnyűséget!

Csao Van meghallotta ezt, hátra nézett, aztán a szemével intett a fiának. Csao Sou értett belőle, odaugrott az asszony elé, és a husánggal fejbe verte. Sugárban fröccsent ki a vér és a velő. Csao Sou attól tartott, hogy még nem végzett vele, hát hármat-négyet még a bordái közé rúgott, míg látta, hogy már biztosan nem él.

És lám, az egy garas miatt még két élet megszakadt!

A türelmes végül jól jár.

Akarnokság - sok baj, sok kár.

Csao Ji-lang, amikor hívta az öreg Tinget, nem gongolta, hogy Csao Sou ilyen gonosz dolgot forral. Mikor aztán látta, hogy véghez viszi azt a szörnyűséget, rémülten húzódott be a fal mellé. Az öreg Ting épp hogy kilehelte a lelkét, ugyanarra a sorsra jutott Tien asszony is. Nagyon félt, hogy harmadszorra a furkós az ő fején csattan. Ment volna, de úgy érezte, mázsás kövek húzzák a lábát. Egy arasznyit sem tudott mozdulni, csak állt rémülten, mint aki földbe gyökeredzett. Egyszer csak hallotta, hogy Csao Van szólítja:

– Ji-lang! Gyere gyorsan segíteni!

Hogy segítségül hívták, egy kicsit megnyugodott, nagy nehezen megmozdult, és indult, hogy segítsen Csao Sounak elvonszolni a két tetemet. Lerakták őket a paraván mögé, letakarták a két deszkalappal, majd szépen beállították a paravánt, ahogy kell.

– Aztán tartsd ám a szád! – parancsolt rá Csao Sou Ji-langra. – Ha elsimul az ügy, megkapod a részed a családi vagyonból.

– Én a tiszteletre méltó nagyapa kegyessége jóvoltából élek itt e háznál – válaszolta Ji-lang –, hogyne tartanám hát a szám?

Éppen szépen megegyeztek, mikor odakint nagy zsivaj támadt. Csu Csang érkezett meg az embereivel. Csao Vanék hárman behúzódtak az egyik szobába, gondosan bezárták az ajtót, és feszülten figyeltek. Csu Csang emberei, ahogy odaértek a holttesttel a Csao család házához, egyenesen berontottak a csarnokba. Látták ám, hogy nincs ott egy teremtett lélek sem, és az ajtók körös-körül mind zárva vannak. Csu Csang lerakatta a holttestet.

– Na majd beljebb megyünk - kiáltotta -, előhozzuk azt a csirkefogó Csao Vant, és odakötözzük a holttest lábához.

Az emberei már kezdtek is törni-zúzni, püfölték a paravánt is, mígnem az kibillent a helyéről, darabjaira esett, és rádőlt a letakart holttetemekre. Az emberek csak törtek előre, nem is gondolták, hogy valami lehet a deszkák alatt.

Amikor a paraván ledőlt, Csao Sou jelt adott a gonggal, mire az emberei nagyot kiáltottak, és berontottak a csarnokba. Csu Csang is hallotta a gongot, és azt hitte, hogy el akarják tőle rabolni a hullát. Amint amazok beértek a csarnokba, elkezdődött az üsd-vágd, adok-kapok. Összekapaszkodtak egy csomóba, gurultak egy kupacba, sanyargatták egymást erősen.

Csao Van és a másik kettő kiáltozni kezdett:

– Tien Niu-er! Agyönütötték az anyádat! Ne hagyj futni egyet se!

Tien Niu-er ezt hallván gyorsan odarohant.

– Hogyan került volna ide az anyám? – kérdezte.

– Az öreg Tinggel együtt épp hozzám jöttek, amikor ledőlt a paraván, és agyonnyomta őket! Én magam is alig tudtam félreugrani – felelte Csao Van. – Ha csak egy lépésnyit is kések, nem tudom, most mi lenne velem.

Tien Niu-er és Csao Ji-lang arrébb húzták a paravánt, és előtűnt a két holttest. Amint Tien Niu-er megpillantotta az anyja bezúzott fejét, körülötte a friss vérrel öntözött földet, nekieresztette a hangját, és zokogni kezdett. Csu Csang azt gondolta, hogy csak tetteti, oda ugrott, hogy megnézze, hát tényleg két halott feküdt ott. Nagyon megrémült, és kifelé igyekezett a csarnokból. Az emberei, látván, hogy a gazdájuk megfutott, szintén a nyomába eredtek. Nem tudták, hogy a kapunál már várnak rájuk, és elfogják őket. Egy sem tudott elmenekülni.

– Nehogy agyonüssetek valakit! – kiabálta Csao Van. Csu Csang és az emberei csak ennek köszönhették, hogy nem látták el ott mindjárt a bajukat egyszer és mindenkorra. Csao Sou köteleket, béklyókat hozott, a férfiakat, asszonyokat mind megkötözte.

Tien Niu-er fájdalmasan zokogott, szívében dúlt az indulat. Egyszer csak felugrott.

– Agyon csapom ezt a disznó Csu Csangot, hogy éppoly csúnyán végezze, ahogy szegény anyám! - kiáltotta.

– Nem szabad! Nem szabad! – csitította Csao Van. – Törvény elé fog kerülni, mi értelme akkor agyonütni. – mondta, és az emberei arrébb húzták Tien Niu-ert.

Ekkorra már a környék apraja-nagyja ott tolongott Csaoék udvarán, mindnyájan eljöttek kíváncsiskodni. Csao Van azt akarta, hogy mindenki írja alá a fényes nappal történt rablótámadásról szóló panaszos beadványt, hátra ment hát, hogy egy kis lakomát készítsen az összegyűlteknek. Sokan szegről-végről rokonai voltak, mások béresei, adósai, így hát hajlott mind a dologra. Csao Van megíratta beadványt, a szomszédok aláírták a tanúságlevelet, és együtt indultak Vujüanhszienbe,11 hogy megverjék a dobot a mandarin hivatala előtt12. Mert hát:

 

Az egyik gaztettre másik gaztett felel.

A gonosz emberek egymást veszejtik el.

 

A vujüanhszieni mandarin, Li Cseng, más néven Kuo Caj Santungban, a licsengi járásból származott. Csinsi fokozatú vizsgát tett, becsületes, megvesztegethetetlen hivatalnokként dolgozott. Felmentette az ártatlanokat, megbüntette a vétkeseket, tiszta volt, mint a forrásvíz, soha egy fillért nem fogadott el.

Mikor meghallotta, hogy verik a dobot odakint, bevonult a csarnokba, összehívatta a jámenszolgákat, írnokokat, és szólt, hogy vezessék elé Csao Vant. A többiek letérdeltek a csarnok előtt.

– Mi a panaszotok? – kérdezte a mandarin. – Az igazat mondd!

Csao Van csak fogta a kezébe a beadványt, és azt motyogta:

– Ments meg minket, nagyságos úr!

A mandarin felhozatta az egyik szolgával a beadványt. Belepillantott, és látta, hogy főbenjáró bűnről van szó.

– Ti kik vagytok? – kérdezte a kísérőktől.

– Mi mindnyájan Csao Van szomszédai vagyunk - válaszolták azok. – Láttuk amint Csu Csang szörnyű dolgokat mívelt a Csao család házában, el kellett hát jönnünk, hogy elmondjuk az igazságot – azzal átnyújtották a tanúságlevelet.

A mandarin elolvasta, hordszéket hozatott, és a halottkém, valamint a jámenszolgák kíséretében elindult Csaoékhoz, hogy lefolytassa a vizsgálatot.

A Csao házban már felállították a bírói emelvényt, és várták a mandarint. Meg is érkezett, helyet foglalt, megparancsolta a halottkémnek, hogy vizsgálja meg a holttetemeket, és jelentse, mit észlelt. A halottkém először az öreg Ting és Tien asszony holttestét szemlélte meg.

– Ennek a kettőnek betörték a fejét – jelentette. Aztán a Csu Csang féle női tetemet vette szemügyre.

– Ennek az asszonynak a testén sérülésnek semmi nyoma, csak a nyaka körül van egy véraláfutás. Látszik, hogy nem ütés okozta a halálát. Alkalmasint megfojtották.

– Biztosan így van? – kérdezte a mandarin.

– Hogy is mernék badarságot jelenteni? – válaszolta a halottkém.

– Ha ezek botokkal mentek egymásnak, akkor hogyan lehet, hogy a halott asszonyon nincs nyoma sérülésnek? – gyanakodott magában a mandarin.

– Ki ez az asszony? – kérdezte Csu Csangot.

– Az egyik emberem, Pu Caj felesége – válaszolta az.

A mandarin Pu Cajt szólította:

– A feleségedet az időben ütötték agyon? – kérdezte.

– Igen! – válaszolta Pu Caj.

A mandarin tövéről-hegyére kifaggatta Pu Cajt, majd leszállt, hogy személyesen is megtekintse a holttesteket. A halottkém jelentésében semmi sem hibádzott, de magában nagyon furcsállotta a dolgot. Lezáratta a koporsókat, és további vizsgálat céljából bevitette a hszienbe. Maga is hordszékbe szállt, és egész úton töprengett. Egyszer csak megvilágosodott előtte az ügy.

Amint visszaértek a hszienbe, helyet foglalt, és a bűnösöket letérdeltette a csarnok előtt. Beszólította Csu Csangot.

– Csu Csang! Te nem csak a Csao család háza népéből való két embert ütötted agyon, de annak a másik asszonynak az élete is a te lelkeden szárad! Valld be az igazat! – kiáltotta.

– Ez Jü asszony, az egyik cselédem, Pu Caj felesége! – válaszolta az. – Csao Van fojtotta a vízbe, a parton állók is mind látták. Ugyan hogy is öltem volna én meg? Ha nem hiszel nekem, kérdezd ki Pu Cajt, és akkor fény derül az igazságra.

– Ostoba beszéd! Ez a Pu Caj egy húron pendül veled. Azt hiszed nem tudom? Hogy mersz hetet-havat összehordani előttem! Fogjátok le!

A jámenszolgák előléptek, lekapták Csu Csangot a tíz körméről, és megbotozták, hogy csak úgy ordított bele.

Csu Csang tehetős ember volt, és szeretett ugyan pereskedni, civakodni, de ilyen szenvedést még soha nem kellett kiállania. Ki is bökte hamarosan az igazságot.

– A Fouliang folyó torkolatánál akadtunk rá arra a tetemre. Nem tudjuk,  hogyan került oda.

A mandarin lejegyeztette a vallomást, letérdeltette Csu Csangot a csarnok elé, és beszólította Pu Cajt.

– Az az asszony valóban a feleséged? – kérdezte.

– Igen, a feleségem.

– Ha valóban az, akkor miért ölted meg? És miért varrtad az egészet Csao Van nyakába?

– Nagyságos úr! Tegnap Csao Van a vízbe ölette, úgy lelte halálát. A parton állók is mind látták.

A mandarin pálcájával az asztalt verte, úgy kiáltott:

– Te felnégyelni való hitvány cseléd! Ez valaki más asszonya, és te azt hazudtad, hogy a te feleséged, hogy másokat bajba keverj! A gazdád már bevallotta, hogy te vagy a gyilkos. Ha tovább is össze-vissza hazudozol, deresre húzatlak!

Pu Caj látván, hogy a mandarin fújtat dühében, úgy megijedt, hogy a lélek is kiszállt belőle. Mikor meghallotta, hogy a gazdája már vallott, ő is kötélnek állt.

– A gazda rámparancsolt, hogy valljam azt az asszonyt a feleségemnek. Nekem amúgy semmi dolgom az egésszel.

– Mondj el mindent részletesen! – szólt a mandarin.

Pu Caj szép sorjában elmondta, hogy készültek a bárkába szállni, hogyan akadtak a holttestre, és hogyan akarták az egészet Csao Van nyakába varrni. Nem különbözött az Csu Csang vallomásától egy arasznyit sem. Most már tudta a mandarin, hogy ez az igazság.

– De ha ezt az asszonyt nem is te ölted meg, és nem is vallod a feleségednek, hogy így keverj bajt mások fejére, az öreg Ting és Tien asszony halála mégiscsak a ti lelketeken szárad! Erről még egy szót sem szóltál!

– Nagyságos úr! Amazok halálában mi nem vagyunk vétkesek! Még ha halálra botoztatsz, akkor sem mi öltük meg őket! – mondta Pu Caj.

A mandarin őt is letérdeltette a csarnok elé, és beszólíttatta Csao Van szomszédait, hogy őket is kikérdezze. Mind azt vallották, hogy Csu Csang, odahozván a holttestet verekedést támasztott, és agyonütötte azt a két embert.

Mivel beigazolódott, hogy Csu Csang aljas tervet forralva bajt akart hozni Csao Van fejére, és gyanús, hogy a gyilkosságban is része volt, a mandarin deresre húzatta. Csu Csang nem állta a kínzást, és vallott. A mandarin így Csu Csangra és Pu Cajra negyvenet-negyvenet veretett, fejvesztésre ítélte, és siralomházba záratta őket. A többi tíz legényre húszat-húszat üttetett, hármat közülük a határvidékre, hetet a tartomány más városába száműzött, és őket is tömlöcbe vettette. A hat fehércselédet megbotoztatta, és visszatoloncoltatta őket a falujukba. A földet Csao Vannak ítélte azzal, hogy vissza kell fizetnie Csao Ning helyett a kölcsönkért ezüstöket. Ezután írt a fouliangi járásnak is, hogy nyomozzák ki a női holttest eredetét.

Csu Csang kezdetben azt hitte, elég ha rászedi Csao Vant azzal a tetemmel, az fél majd perre vinni az ügyet, és így a maga hasznára fordítván az egészet, nem csak a föld lesz az övé, de még egy kis pénzt is kizsarolhat belőle. Ki gondolta volna, hogy Csao Sou is egy istentelen gonosz fortéllyal válaszol meg erre, és keresztül húzza a számításait?

Amikor levetették a tömlöc mélyére, bizony bánta már az egészet.

– Ha ma reggel nem kerül elém az a tetem, most nem lennék itt – gondolta szomorúan magában. De hát

reggel bízvást hitte még: erejével sokra jut.

Bánja már, hogy annyira könnyelmű volt s ostoba.

– Erről a helyről nem igen lehet fellebbezni – töprengett Csu Csang, így hát magához kérette a fiát. 

– Úgy számítom, hogy bizonyára elég vékonyak és hitványak azok a koporsók. Ha átjárja őket a tavasz lehelete, gyorsan elkorhadnak - mondta. - Most legelőször is menj, és keressd fel az írnokot, hogy tartaná egy kicsit vissza azt a jelentést, amit a mandarin íratott. Aztán szólj az asszonynépnek, hogy ne fecsegjenek arról az akasztott némberről. Egyúttal menj el a tartományi mandarinokhoz is, és nyújts be fellebbezést. Húzd-halaszd az ügyet jövő év tavaszáig. Addigra a halott asszony nyakáról eltünteti az enyészet a kötél nyomát. Ha pedig az egyik vád semmissé válik, akkor azzá lesz a többi is, és biztosan kimosom magam az emberölés vádja alól.

Csu Taj el is indult az ügyeket intézni, ahogyan az apja meghagyta. Nem is itt folytatom a történetet, hanem inkább azt mesélem el, hogy Csingtöcsenben a pálinkaárus Vang Kung szolgája, mivel segített a holttestet cipelni, várta, hogy kap valamit a gazdájától. Eltelt már három nap is, de nem került szóba a dolog. A szolga morgott, zsörtölődött magában, de  Vang Kung ügyet sem vetett rá. Néhány nap múltán, amikor a legény látta, hogy itt ugyan hiába vár, nem tudta visszafojtani haragját, és egyenesen a gazda képébe mondta:

– Gazduram! Szerencsédre azon az éjszakán kihúztalak a bajból. Ha én nem vagyok, reggel a tifang13 feladott volna a mandarinnál, jöttek volna a fogdmegek vizsgálódni, és megszorongattak volna alaposan! Nem használt volna akkor már valami kis borravaló, csak komoly baksis. Félek, hogy ha elapadt volna a nyálad, akkor sem tudtad volna kimagyarázni magad. Lám én megspóroltam neked egy csomó pénzt, hogy-hogy nem mondsz köszönetet érte.

A kisemberek általában nem látnak túl az orruknál. Ha véletlenül szívességet tehetnek valakinek, úgy érzik, megcsinálták a szerencséjüket, telekürtölik a világot a nagy tettükkel, ömlik belőlük a szó, milyen szerencse, hogy lehet rájuk számítani, és természetesen gazdag viszonzást remélnek. A viszonzással mindig elégedetlenek, és azonnal dühbe gurulnak. Ezért, ha nem vigyázunk az ilyenekkel, könnyen balul üthet ki a dolog, és csak bajt zúdítunk saját fejünkre. Íme, ez a szolga is, hogy egy alkalommal valami kis erőfeszítést tett, menten Vang Kung ezüstjeire számított. Ha Vang Kung értett volna valamit a dolgokhoz, akkor nem fukarkodik, hanem ad neki valami csekélységet, és azzal kész. De ki gondolta, hogy Vang Kung is fösvény vénember, aki a garast is a fogához veri, és ha azt hallja, hogy valaki pénzt akar tőle, úgy megrémül, mintha a húsából akarnának kikanyarítani egy darabot, az arca kivörösödik, a nyakán meg kiduzzadnak az erek.

Most is hallván, hogy a szolga pénzt akar, dühbe gurult.

– Te hitvány! Feketét ettél és lakkfát őriztél, hogy ilyen sötét az agyad? Az én kenyeremet eszed, tőlem kapod a bért, és ha akad egy kis semmiség, meg kell tenni néhány lépést, már pénzért sóvárogsz? – ordította.

A szolga látta, hogy Vang Kung dühbe jött, ő is kieresztette hát a hangját:

– Akkor ne tarts szolgát! És még hogy kis semmiség! Akkor miért voltál úgy berezelve? Igaz, hogy a te kenyeredet eszem, és tőled kapom a bért, de megdolgozom érte! És még valamit! A béremért csak dolgoznom kell, de hogy hulla szállítás is vár rám, azt annak idején nem említetted!

Erre már Vang asszony is odajött.

– Te jött-ment semmirekellő! Nincs benned egy csepp jó érzés sem? Hát ennyi tisztelet jár ki egy öregnek? Hogy jössz ahhoz, hogy így pörölj vele?

– Nagyságos asszony! Én kiteszem a lelkem, de pénzt azt nem ad, hanem még goromba is velem, hát hogyisne pörölnék!

– Mi az, talán én öltem meg azt az asszonyt? - kiabálta Vang Kung. – Zsarolni akarsz?

– Nem te ölted meg, de lehet, hogy gyilkosság történt, és úgy rakták a holttestet a kapu elé - mondta a szolga.

– Akkor menj, és jelents fel! – ordította Vang Kung, azzal előre lépett, jól nyakon teremtette a legényt, és kilökte a kapun. Erre nem számított a fiú, megtántorodott, kibucskázott az útra, beverte a fejét és eleredt a vére.

– Ez a vén csirkefogó! Ahelyett, hogy köszönetet mondana, még verekszik! – kiáltotta a szolga, felkapott egy követ, és Vang Kung-hoz vágta. A sors úgy hozta, hogy ez a kő nem tért se jobbra, se balra, se feljebb, se alább, hanem egyenesen beletalált Vang Kung halántékába. El is vágódott az menten, nem is lélegzett többet. Vang asszony odasietett, hogy feltámogassa az urát, hát látja, hogy szája tátva, szeme fennakadva, nem is légezik már, bizony vége van szegénynek. Lerogyott, és fájdalmasan kiáltott, sírása felhangzott az égig.

Lám az egy garas miatt még egy élet megszakadt!

 

Vagyona óva – élete veszve:

vagyon és élet eképp függ össze.

 

A szolga látván, hogy Vang Kung odavan, feltápászkodott, és el akart futni, de Vang asszony fellármázta a szomszédokat, hogy fogják el, és kössék a halott lábához.

– Miért, mit tett? – kérdezték amazok, mire elmesélte a történteket.

– Kérlek benneteket, fogjátok el! Tegyétek ezt meg nekem, mert addig nincs nyugovásom – mondta.

– Tényleg szörnyű dolgot mívelt ez a fickó. előbb jól ellátjuk a baját, aztán átadjuk a mandarinnak – mondták, azzal hárman-négyen nekiálltak, ütötték, rúgták, majd félholtra verték.

Bezáratták Vang asszonnyal a kaput, és indultak a mandarinhoz, hogy panaszt tegyenek. A hír persze futótűzként terjedt, közelről-távolról jöttek az emberek kíváncsiskodni.

Hogy tovább meséljem, Csiu Ji-ta, minthogy hiába kereste, kutatta a feleségét, csak nem lelt a nyomára, és így nem lehetett az ügy végére pontot tenni, hát nagyon rosszkedvű volt. Ma, amikor fülébe jutott a hír, hogy miért is dobta meg a szolga Vang Kungot, azt gondolta:

– Az a halott asszony biztosan az én feleségem volt.

Odasietett hát, hogy tudakozódjon. Látta, hogy Vang asszony bezárta a házát, és elment feljelentést tenni. Kérdezősködött jobbra-balra, kiszámította a napot, és minden egyezett.

– Nem kétséges, hogy az én feleségem holtteste volt az! Épp azóta a reggel óta nem lelek a nyomára. Biztosan ezek ketten vitték el. Úgy látszik, mégsem a Kofa a bűnös.

Gyorsan a hszien elé sietett, és látta, hogy Vang asszony ott kiáltozik a csarnok előtt. Mikor a mandarin hallotta, hogy főbenjáró vétekről van szó, azonnal kiküldte a fogdmegeket, hogy vegyék őrizetbe a szolgát, aztán legelőször is Vang asszonyt kérdezte ki. Amikor a szolgára került a sor, azt gondolta, hogy úgysem tudja tisztára mosni magát, hát nem várta meg, amíg kínpadra vonják, hanem bevallott mindent. A mandarin harmincat veretett rá, halálra ítélte, és bezáratta a tömlöcbe.

Csiu Ji-ta úgy számította, hogy épp azon a napon ölte meg Liu Szan-vang Jang asszonyt, tehát a holttestet is bizonyára ő vitte Vangék kapuja elé. Ez már elég nyomós bizonyíték, le lehet hát végre zárni az ügyet. Ekkor azonban még nem érkezett meg az átirat a vujüani járásból, és mivel nem volt meg a tetem, a mandarin nem találta elegendőnek a bizonyítékokat. Újra elrendelte, hogy kutassanak Jang asszony holléte után.

A szolgalegény, akit először a szomszédok hagytak helyben, aztán a mandarin veretett rá harmincat, bizony nagyon rossz bőrben volt. A börtönben is, mivel semmi hasznát nem vették, durván bántak vele. Nem is telt bele három nap, elvérzett és meghalt.

Lám, az egy garas miatt még egy élet megszakadt!

 

Sóvárog kincsre, csillogó pénzre:

helyette várja pokol sötétje.

 

Amint Csiu Ju-ta hazafelé tartott, Nyersvas háza előtt elhaladtában hallja, hogy éktelen nagy sírás-rívás van odabent. Hogy miért? Azon a bizonyos éjszakán, amikor Nyersvas beijedt, és elcipelte a holttestet, bizony erősen meghűlt. Hazamenvén ledőlt az ágyra, kilelte a hideg, jó tíz napig betegeskedett, és mostanság lehelte ki a lelkét. Ezért jajveszékelt annyira odabent az asszony.

Lám az egy garas miatt még egy élet megszakadt!

 

Bár jó kovács volt ő a napvilágon,

riadt démonná válik odalent.

 

– Egy ilyen derék fickó, és néhány nap alatt beadta a kulcsot. Lám milyen gyenge teremtmény is az ember! – sóhajtozott Csiu Ju-ta a kovács halála felett.

Amikor otthon széttekintett, csak a kölyköt látta, amint összekuporodva fekszik az egyik sarokban. Nem volt otthon még egy ivásra való forró víz sem. Nagyon elszomorodott, és bánta már, hogy ostoba fejjel elkergette az asszonyt. Most, hogy ilyen rosszul állt a szénája, mindig ingerült volt, pénz után sem igen nézett, egész álló nap csak a holttest után kutatott, de sehol sem akadt a nyomára.

Lassan el is telt ez az év, újra itt volt a tavasz, és eljött április közepe. Ekkorra Csu Csang fia, Csu Taj eljuttatta a kérvényét a tartományi bírósághoz, hogy a fouliangi járás vizsgálja ki az ügyet, valamint, hogy írjanak Vujüanba a foglyok és a koporsók ügyében. Kezdetben Csu Taj nem nagyon sürgette a dolgot, de amikor eljött április közepe, és úgy vélte, hogy a tetemek már elenyésztek, gazdag ajándékot küldött a vujüani kajfangnak,14 hogy vegyék már elő azt a beadványt.

Csao Van és a fia, mivel a Vujüan járás befejezte a vizsgálatot, úgy gondolta, hogy már nincs több tennivalója, és nyugodtan ült a babérjaikon.

A bűnösöket és a három koporsót közben két poroszló kíséretében útnak indították, és azok meg is érkeztek a fouliangi járási hivatalhoz. A fouliangi mandarin a foglyokat őrizet alá helyeztette, a koporsókat meg lerakatta tetemnézőbe, majd megíratta a válaszlevelet Vujüanba.

Másnap elővezettette a bűnösöket, és ment, hogy vizsgálatot tartson. Csu Taj az egész jáment lepénzelte, minden áron győzni akart Csao Van felett. A mandarin megérkezett a tetemnézőbe, helyet foglalt, és Csao Van átnyújtotta neki a jegyzőkönyveket. A mandarin elolvasta, és így szólt Csu Csanghoz:

– Te cselszövés céljából eltulajdonítottál egy holttestet, agyonütöttél két embert, az ügy le van zárva, mi hozzáfűzni valód van még?

– Nagyságos úr! Csao Van vízbe veszejtette Jü asszonyt, ezt mindenki látta. Aztán megvesztegette a szomszédokat és a halottkémet, mire azok azt vallották, hogy az áldozat egy akasztott asszony. Az öreg Tinget és Tien asszonyt is ők maguk tették el láb alól, de úgy állították be, mintha mi öltük volna meg őket. Hogy más körülményt már ne is említsek, elképzelhető-e, hogy a túlerejük dacára mégis mi ütöttünk volna agyon két embert közülük. Az áldozatok mind hetven éven felüliek. Nehéz elképzelni, mi haszna lenne ilyen, a halálhoz közeledő embereket hívni egy verekedéshez? Nagyságos úr! Ha utána nézel ezeknek a dolgoknak, világosan fogod látni az igazságot.

– Ha ez így van - válaszolta a mandarin -, akkor nem kellett volna annak idején beismerő vallomást tenned!

– A másik jámenben olyan durva kínvallatást kellett elszenvednem, hogy ha nem vallok, meg sem érem ezt a mai napot!

– Csu Csang azon a napon, a lopott holttestet kihasználva ránktámadt - szólt Csao Van -, a háznép elmenekült, de az öreg Ting, és Tien asszony hajlott kora miatt már nem tudott egér utat nyerni, ezért estek áldozatul a gyilkos kezének. A lopott hulla nyakán az akasztás nyomát a vujüani mandarin saját szemével is látta, hogyan adhatott volna hamis jelentést akkor a halottkém? Most, hogy a holttest már bizonyára elenyészett, ravasz szavaival meg akar téveszteni téged! Abban spekulál, hogy így kibújjon a hálóból, és engem kever bajba! Kérlek, hogy tekintsd át gondosan a jegyzőkönyveket, és azonnal látod majd, hogy mi az igazság és mi a hazugság.

– A te szavaid alapján sem lehet ítélni - mondta a mandarin, és kinyittatta a koporsót. És lám vannak a világon ilyen csudálatos esetek. Úgy vélték, hogy mivel a holttest már régóta ott nyugszik, biztosan elenyészett. Ki gondolta volna, hogy nem változott az egy cseppet sem. Úgy feküdt ott, mintha élne. Jang asszony nyakán ott virított a heg, és bár a halottkém szerette volna nem észrevenni, nem tehette! Hogy miért? Mert Csu Csang őt is lepénzelte, és ha a tetemen elvégezte volna a munkát az enyészet, hajlott volna a csalásra. Azon volt, hogy tisztára mossa Csu Csangot, és helyette Csao Vant akarta börtönbe juttatni, de most, hogy az akasztás nyoma világosan látszott, nem mert hamis jelentést tenni, mert félt, hogy esetleg a mandarin személyesen is ellenőrzi. De ha az igazat jelenti, akkor miért kapta Csu Csangtól az ezüstöket. Ezen hezitált, de a mandarin átlátott rajta, és jött, hogy saját maga vizsgálódjék. A halottkém így nem mert semmit eltitkolni, szép sorjában jelentette az igazságot. Csu Csang szitkozódott magában. A mandarin a halottkém jelentését összevetette azzal, ami a heggel kapcsolatban a jegyzőkönyvben állt. Nem tért el az attól egy jottányit sem.

– Íme mégis igaz, ami ellen fellebbeztél! - szólt a mandarin. – Miért írtál hazug beadványt a felsőbb hatóságokhoz?

Csu Csang összevissza magyarázkodott.

– Még feleselsz is! - kiáltotta a mandarin. – Kapjátok le a tíz körméről! Valld be gyorsan, honnan van az az akasztott asszony!

Csu Csang nem állhatta a kínzást, kibökte hát:

– A folyó partján találtuk azon az éjszakán. Nem tudom, hogyan került oda.

A mandarinnak jó volt az emlékező tehetsége.

– A múlt évben Csiu Ju-ta jelentette, hogy nyoma veszett a feleségének - ötlött hirtelen eszébe -, aztán a pálinkaárus felesége feljelentette a szolgalegényt, hogy az megölte Vang Kungot, és hogy azon az éjszakán valami holttestet cipeltek a folyó partjára. A holttest a mai napig sem került elő. Semmi kétség, hogy ez az a tetem.

Csu Csangra és Pu Cajra harmincat-harmincat veretett, és mint gyilkosokat, bezáratta őket a tömlöcbe. A többieket száműzetése ítélte, Csao Vant és a társait meg hazaengedte.

Amikor visszament a hszienbe, előszedette Csiu Ju-ta beadványát, és összevetette a Vangék szolgájával kapcsolatos jegyzőkönyvvel. A nap is egyezett, meg a hely is, ahová a holttestet letették. Nem volt hát kétség. Szólította egyik emberét, beidéztette Csiu Ji-tat és Liu Szan-vangot, a börtönből előhozatta Szun asszonyt, a Kofát, és együtt mentek a tetemnézőbe, hogy azonosítsák a holttestet.

Ekkor április táján dúlt a pestisjárvány a börtönben. Szun asszony is éppen nagybeteg volt, járni sem tudott. Liu Szan-vang és Caj-vang támogatta. A tetemnézőbe érve a halottkém leemelte a koporsó fedelét. Csiu Ji-ta felismerte a feleségét, és kitört belőle a kiáltás:

– Ez a feleségem! Ez az én feleségem!

A szomszédok, akik tanúskodni jöttek, mondták:

– Ez bizony tényleg Jang asszony.

A mandarin részletesen kikérdezte, hogy miért is halt meg Jang asszony. Csiu Ju-ta makacsul hajtogatta:

– Liu Szan-vang és felesége odajöttek a házunk elé, és gyalázkodtak. A feleségem nem tudta elviselni a szégyent, és felakasztotta magát.

Liu Szan-vang és Szun asszony vitatkoztak, magyarázkodtak. A szomszédok mind állították, hogy Szun asszony volt a bajkeverő, és Liu Szan-vangnak nincs része benne. A mandarin kiáltott, hogy tegyék Szun asszonyra a hüvelykszorítót. Szun asszonyt a betegség nagyon megviselte, a sok járkálás és beszéd is legyengítette, egyre sápadtabb lett. Mikor rátették a hüvelykszorítót, a fájdalmat már nem tudta elviselni, levegő után kapkodott, elvágódott, és keservesen kiáltott egyet.

Lám az egy garas miatt még egy élet megszakadt!

 

Lent a poklot eggyel több hosszúnyelvű démon lakja,

idefent meg örökre elnémult a Kofa hangja.

 

A mandarin ezt látva levetette a hüvelykszorítót. Liu Szan-vang kiáltozott, ahogy a torkán kifért, de biz azt nem tudta már visszakiáltozni.15 Caj-vang ott zokogott mellette keservesen. Ezt már a mandarin szíve sem állhatta. Így szólt Csiu Ji-tahoz:

– A feleséged összekülönbözött Szun asszonnyal, és életét vesztette, de Liu Szan-vanggal nem volt ellenségeskedés köztetek. Most, hogy Szun asszony is meghalt, legyen ez elég. Mostantól a két család éljen békességben. Mindenki temesse el a maga halottját, és ne halljak több vitáról. Aki szembeszegül az akaratommal, annak súlyos büntetés lesz a része.

Mindenki földre borult. Azt már el sem mesélem, hogyan temette el ki-ki a maga halottját, inkább azt mondom el, hogy amikor Csu Csangot és Pu Cajt a börtönbe vetették, és arra gondoltak, mennyi ezüstöt pocsékoltak el hiába, sőt még meg is botozták őket, nagyon dühösek lettek. Betegség is támadt rájuk, elkapták a pestist, nem telt bele pár nap, és mindketten meghaltak.

Lám az egy garas miatt még két élet megszakadt!

 

Inkább magad rövidítsd meg,

semhogy bárki mást becsapjál.

 

Kérdezlek téged Kedves Olvasó: Csu Csang gonosz szívvel mások kárára spekulált, és az életével fizetett érte, Csao Van és a fia könnyű szívvel megölt két ártatlan embert, két másikat meg a halálba juttatott, és mégis ép bőrrel úszták meg az egészet? Úgy látszik, van ahová nem ér el az ég hatalma? De Kedves Olvasó! Ismered a régiek mondását? Hogy melyiket? Hát azt, hogy:

 

Jót a jónak ellenében,

rosszat rossz dolog fejében;

az is, ami eddig még nem -

viszonzatik majd egészen.

 

Az ég érti, hogyan kell a jót jutalmazni, a rosszat megtorolni. Tudja ezt jól mindenki. Volt-e ez idáig valaki is, aki elkerülte volna az ég büntetését? Eddig miért nem érte utol Csao Vant és a fiát a megérdemelt büntetés? Egyrészt azért mert mostanáig tartott a meg nem érdemelt szerencséjük, és még nem jött el a leszámolás ideje, másrészt nekem is csak egy szám van, nem tudok egyszerre két dologról is mesélni.

De hát elég is a fecsegésből, inkább ott folytatom a történetet, hogy Csao Van és fia győzelmet arattak Csu Csang felett, és hazatértek. A szomszédság, rokonság mind eljött gratulálni. Napokig át ünnepeltek. Mikor aztán néhány nap elteltével tudomásukra jutott, hogy Csu Csang és Pu Caj meghalt, nem tudtak uralkodni az örömükön.

Telt múlt az idő, észrevétlenül elröpült már több mint egy esztendő. Csao Van, habár nem volt már fiatal, kedvét lelte a szelek és a hold játékában.16 Volt is egy ágyasa, úgy hívták, hogy Aj Ta-er. Ez az Aj Ta-er csinos kis teremtés volt, éppen abban a korban, amikor a lányok leginkább vágynak a szerelemre. Csao Van jóképű, vonzó férfi volt, de mégiscsak egy kicsit öregecske, inkább csak enyelegni szeretett, hogyis tudta volna kielégíteni a lány vágyait. Az meg látta, hogy Csao Ji-lang, a fogadott unoka milyen derék, csinos ember, ügyes is, nincs is még családja, hát nagyon megkedvelte. Gyakran mentek le együtt a konyhába, összebújtak, tréfálkoztak. Gondolod, hogy van olyan mamlasz a földön, aki ettől nem jön tűzbe és elutasítja a lány közeledését? Ezek ketten összenéztek, nem is telt bele egy nap, már meg is esett a dolog.

Mindketten fiatalok voltak, és mint két éhes tigris, soha sem laktak jól, amikor csak tehették, beszaladtak Csao Ji-lang szobájába. Ji-lang ügyes fiú volt, nagyon értette a módját, a lány teste könnyű lett, mint a pihe, a csontjai puhák, olyankor a lelke is messzire szállt. Arra vágytak, bárcsak örökké úgy maradhatnának.

Eltelt már vagy fél esztendő, amikor Aj Ta-er így szólt Csao Ji-langhoz:

– Már jó ideje örömünket leljük egymásban, de félek, hogy előbb utóbb kitudódik a dolog, és így nem tudok maradéktalanul boldog lenni. Mi lenne, ha szép csendben megszöknénk, elmennénk valami távoli vidékre, és életünk végéig boldogan élnénk, mint férj és feleség?

– Ha tényleg így gondolsz rám, akkor éppenséggel itt is élhetünk együtt, ameddig akarunk – felelte Csao Ji-lang.

– De hiszen te a szeretőm vagy! Mit forgatsz a fejedben? Hogyan élhetnénk mi itt, mint férj és feleség? – kérdezte Aj Ta-er.

– Annak idején az öreg Tinget és Tien asszonyt a nagyságos úr és a fia ütötték agyon, aztán az egészet a Csu család nyakába varrták. Akkor megkértek, hogy segítsek cipelni a holttesteket, és megígérték, hogy ha elsimul az ügy, akkor osztanak nekem is a családi vagyonból. A furkósbot is nálam van elrejtve. Mostanáig csak a szerelemmel voltunk elfoglalva, azért nem említettem, de most, hogy te így érzel irántam, beszélek majd vele, hogy nem kell nekem az a rész a vagyonból, keresek egy helyet ahol ellehetünk, és bejelentem, hogy el akarlak venni feleségül. Biztosan bele fog egyezni. Ha mégsem akarna elengedni téged, akkor szépen csendben elszöksz. Merhet ő nemet mondani? Ha ellenkezik, szólok Tien Niu-ernek, és együtt megyünk a mandarinhoz feljelentést tenni. Akkor aztán aligha ússza meg szárazon – mondta Csao Ji-lang.

Aj Ta-er nagyon megörült ennek.

– Ne késlekedj hát! – mondta és kisurrant a szobából.

Másnap Csao Ji-lang kileste, amikor Csao Van egyedül üldögélt a csarnokban, és odalépett hozzá.

– Nagyságos úr! – mondta. – Annak idején megígérted, hogy ha az ügy elsimul, osztassz nekem egy részt a családi vagyonból. Most, hogy már Csu Csang jó ideje halott, kérlek, hogy adnád ki a részem, hogy menjek és a magam lábára álljak.

– Gondom lesz rá – válaszolta Csao Van.

Másnap, amikor Csao Ji-lang hátra indult a házban, összefutott Aj Ta-errel.

– Beszéltem az urasággal – mondta a lánynak. – tartsd nyitva a szemed! Úgy tűnik, hajlik a dologra.

A lány bólintott, aztán elváltak.

Csao Van behívta a fiát az egyik mellékszobába, bezárta az ajtót, és halkan elmondta, miről beszélt Csao Ji-lang.

– Én elég ostobán már rá is álltam a dologra – tette még hozzá Csao Van. – Most aztán mit csináljunk?

– Annak idején azzal csak magunkhoz akartam őt édesgetni – mondta Csao Sou. – Ki gondolta, hogy komolyan is veszi!

– Akkor buta módon megígértük neki, most aztán, ha nem adunk semmit, ugyan hogy mondana le róla? – szólt az öreg Csao.

Csao Sou egy ideig töprengett magában, aztán egy gonosz ötlete támadt.

– Ha engedünk neki, azzal csak egy havonta nyíló rózsát ültetünk, és vége-hossza nem lesz a zsarolásnak – mondta. – Úgy gondolom, legjobb, ha már a tövénél elvágjuk ezt a dolgot, és azzal örökre levetjük vállunkról a gondot.

Ha az öreg jó érzésű ember lett volna, lebeszélte volna a fiát erről a tervről, adott volna a fiúnak néhány hitvány holmit, és ezzel talán elkerülhette volna a későbbi szerencsétlenséget. De egy szó mint száz, így szólt a fiához:

– Én is így szeretném, de nem jut semmi okos az eszembe.

– Nincs itt semmi nehézség – mondta Csao Sou. – Holnap elmész, és veszel egy kis arzént, borba teszed, este leitatod, és egy szó nélkül bevégzi. Mindenki tudja, hogy te milyen nagylelkű voltál hozzá, senki sem fog rád gyanakodni.

Csao Vanak tetszett a terv, és igen megörült. Míg apa és fia tanakodtak, azt hitték, hogy nem szerez arról tudomást senki, se égen se földön. Honnan is tudhatták volna, hogy Aj Ta-er kilesi őket, és gondolván, hogy erről a dologról beszélnek, közelebb lopódzik, fülét a falra tapasztja, és kihallgatja a beszélgetést. Habár elkapott egy-két szót, de nem értette tisztán, félt is, hogy kijönnek, és elcsípik, így hát elosont. Szeretett volna beszámolni Csao Ji-langnak, de mert nem értette pontosan, amiről azok ketten beszéltek, és nem akart esetleg valami jelentéktelen dolgot felfújni, hát kieszelt egy tervet.

Este sűrűn itatta Csao Vant, migcsak elégedett részegségbe nem sűlyedt az öreg. Mikor az ágyba kerültek, Aj Ta-er kedvesen magához ölelte, suttogott a fülbe, hogy az egészen eszét vesztette. A bor is felcsigázta a kedvét, persze, hogy szerelmeskedés lett a vége. Épp az édes mámor kellős közepén így szólt Aj Ta-er:

– Szeretnék mondani valamit, de félek, hogy bosszantani fog, és ezért nem merem. Ha meg nem szólok, akkor belül emésztem magam.

Az öreg nyögött, zihált a gyönyörűségtől, de ezt hallván abbahagyta.

– Talán valaki durva volt hozzád, az bánt?

– Nem állhatom ezt a csirkefogó Ji-langot – mondta Aj Ta-er. – Ma reggel illetlen szavakkal csábított engem. Eléd akartam hozni, de azt mondta: „ Az idősebb és a fiatalabb nagyságos úr is a markomban van. Még gondolni sem mernek arra, hogy ártsanak nekem." Nem tudom, mi oka arra, hogy ilyen nagy szájat nyisson? Ha mások előtt is így beszél, még gyanakodhatnak, hogy valami törvénytelen dolog történt a házban. A végén tönkreteheti a jó hírünket. Az a senkiházi jól elrendezte a tervét, és kigondolta, hogyan hozzon bajt a fejünkre.

– Hát ilyen szemtelen a fickó! – szólt Csao Van. – De ne félj, holnap este elszámolok vele ezért is.

– Hogy érted azt, hogy holnap este elszámolsz vele? – kérdezte Aj Ta-er. A végzet úgy akarta, hogy az öreg sorsa beteljesedjen. Szépen elmondta, hogyan akarják megmérgezni a fiút. A lány, hogy megtudta az igazságot, másnap reggel szaladt, és figyelmeztette Ji-langot. Amikor a fiú meghallotta ezt, alaposan beijedt.

– Lám milyen hamar felrúgták a barátságot! De ha ők az életemre törnek, akkor én miért takargassam tovább a szennyesüket? – gondolta magában. Előszedte a husángot, bezárta a szobáját, megkereste Tien Niu-ert, és elmondta neki az egészet.

Tien Niu-er dühe az egekig csapott, nyomban indult volna, hogy szétcsapjon köztük. Csao Ji-lang tartóztatta mondván:

– Ha most nagy lármát csapunk, azzal csak azt érjük el, hogy lesz idejük felkészülni. Sokkal jobb, ha egyenesen a mandarinhoz megyünk, és vele beszélünk.

– Okos dolgot mondsz – válaszolta Tien Niu-er –, de melyik járáshoz menjünk?

– Annak idején a vujüani járásnál kezdődött a per. Az a mandarin még mindig hivatalban van, először menjünk oda.

Tajpocun csak negyvenegynehány li távolságra volt a hszientől, mindketten jól kiléptek, és mentek egyenesen a jámenbe. Szerencséjükre a mandarin még nem fejezte be a reggeli kihallgatást, és még nem vonult vissza. Egyszerre kiáltottak a csarnok bejárata előtt. A mandarin behivatta őket. Írásos panaszlevelük nem volt, csak szóban mondták el a feljelentést.

Először Tien Niu-er mondta el sírva, hogy milyen sérelem érte, aztán Csao Ju-lang részletesen előadta, hogyan ölte meg Csao Sou az öreg Tinget és Tien asszonyt, hogyan varrta később az egészet Csu Csang és Pu Caj nyakába, végül átnyújtotta a husángot, mellyel a szörnyű tettet elkövették. A mandarin megtekintette. A vérnyom már száraz volt, de világosan látszott, mintha csak tegnap esett volna meg a dolog.

– Ha így történt, akkor miért nem jelentetted ezt annak idején? – kérdezte a mandarin.

 – Akkor a gazdám iránti hála tartott vissza attól, hogy jelentsem, de most attól tartva, hogy kifecsegem a dolgot, a gazdám és a fia tegnap megtanácskozták, ma este méreggel eltesznek láb alól. Ezért jöttem most el.

– Ha azok ketten egymás között tanácskoztak, akkor hogyan jutott ez a te tudomásodra? – kérdezte a mandarin.

– Szerencsémre a gazda ágyasa szólt nekem. Innen tudom.

– A gazda ágyasának miért volt olyan fontos, hogy figyelmeztessen? Bizonyára volt köztetek valami!

Csao Ji-lang, hogy ilyen szívbéli ügyről faggatták, elsápadt, összehordott hetet-havat, próbálta tagadni.

– Kár csűrni-csavarni a dolgot! Világos már előttem az ügy – mondta a mandarin, és elküldött két fogdmeget, hogy hozzák elé Csao Vant, a fiát és Aj Ta-ert. Mire Tajpocunba értek, már beesteledett.

Azt már nem mesélem el, hogyan engedték haza Tien Niu-ert, hogy lepihenjen, hanem inkább ott folytatom, hogy ezen a reggelen Csao Sou jókor reggel felkelt, és indult, hogy megvegye az arzént. Nem látta semerre Csao Ji-langot. Kérdezgette a házban jobbra-balra de senki sem tudott a fiúról. Kicsit gyanakodtak, de az eszükbe sem jutott, hogy Aj Ta-er fecsegett. Másnap hajnalban megjöttek a fogdmegek, megkötözték őket, és vitték a hszienbe. Csao Van látta, hogy Aj Ta-ert is elfogják. Azt hitte, azért keveredett bajba a lány is, mert nem engedett Csao Ju-lang csábításának. Csak amikor a fiú elmondta, hogy miért is fordult most ellene, akkor tudta meg, hogy ezek ketten összeszűrték a levet. Bánta már nagyon, hogy nem vigyázott jobban a szájára.

Csao Van és a fia vitatkoztak, veszekedtek, nem akartak vallani, de aztán a kínzásokat nem állhatták, és elmondtak mindent.

Mivel négy ember élete száradt a lelkükön, a mandarin hatvan-hatvanat veretett rájuk, és fejvesztésre ítélte őket. Csao Ji-lang elcsábította gazdája ágyasát, és saját pártfogója ellen fordult, Aj Ta-er engedett a csábításnak, és így bűnrészes lett, ezért a mandarin negyven-negyvenet veretett rájuk, halálos bűnben találta őket vétkesnek, és tömlöcbe vettette őket. Tien Niu-ert haza engedte.

Megírta a jelentést az udvarnak, és az ügy hamarosan a Büntetések Hivatalához került. Ott részletesen átvizsgálták a jegyzőkönyvet, és ősz végén a négy bűnöst a jóváhagyott ítéletek alapján kivégezték.

Lám az egy garas miatt még négy élet megszakadt!

Habár minden sérelemnek meg volt az alapja, és mindegyik adósságnak meg volt a gazdája, mégis, ha nem esik az a marakodás a garas felett, ugyan miért is halt volna meg Jang asszony? És ha nem lett volna ott Jang asszony holtteste, Csu Csang sem tudta volna mivel bajba keverni Csaoékat. Végül is tizenhárman haltak meg a rézgaras miatt. Ezért is adtam ennek a történetnek azt a címet, hogy „A gyilkos rézgaras”, mert inteni szeretném az embereket, hogy a nagylelkűséget és az önmérsékletet tartsák a legnagyobbra. Íme egy vers bizonyságul:

 

Hajba hányan kaptanak egy hitvány garas miatt:

egy kis perpatvar nyomán, mennyi szörnyű baj fakad!

Inkább nagylelkű legyél, békülékeny és szerény,

így lesz élted gondtalan, s elnyered nyugalmadat.

 

 

 

 

Jegyzetek

 

1 A Tang dinasztia korában, a Hszientung időszakban – isz. 860-874. Az éveket a dinasztiák és a császárok szerint számolták, és egy-egy császár uralkodását néha több időszakra osztották, melynek jelszószerű nevet adtak, pl. Hszientung, vagyis Teljesség korszaka.

2 A huj írásjegy rejtve tartalmazza a Lü nevet – a huj írásjegy és a lü írásjegy ugyanazokból az alkotóelemekből áll, csak másképpen elrendezve.

3 Változások Könyve – a konfucianizmus szent könyveinek egyike.

4 Szun és Pang ha összecsap – Szun Pin és Pang Csüan a Hadakozó Fejedelemségek korában (i.e. 475-221) élt hadvezérek. Mindketten Kuj-ku mesternél, a híres stratégánál tanulták a hadimesterséget, később riválisok lettek, és egymás ellen fordultak.

5 Csu és Han ha lándzsát tör – Csu, vagyis Csu hercege, más néven Hsziang Jü és Han, vagy Han hercege, más néven Liu Pang a Csin uralkodóházat megdöntő két hadsereg vezérei. A dinasztia megbuktatása után egymás ellen fordultak, és öt éven át harcoltak a trónért, míg végül Liu Pang kerekedett felül, és Han néven dinasztiát alapított i.e. 202-ben.

6 Zöld sapkát húzol az urad fejére – azaz felszarvazza. Eredetileg a fegyencek és a prostituáltak hordtak zöld fejkendőt megkülönböztető jelként, később már az énekeslányok környezetében és környezetéből élők, például a vándor muzsikusok is. A Ming-kortól kezdve szitokként arra utal, hogy az illető felesége körül nincs valami rendjén.

7 Bosszúból felkötöd magad a kapujukra – ezzel komoly kellemetlenséget zúdít az illető család nyakába.

8 Negyedik őrségkor – éjjel egy óra és három óra között. A napokat tizenkét részre osztották, egy kínai óra százhúsz perces volt. Az éjszakai órákat őrségeknek is nevezték.

Első őrség: 19 ó. – 21 ó.

Második őrség: 21 ó. – 23 ó.

Harmadik őrség: 23 ó. – 1 ó.

Negyedik őrség: 1 ó. – 3 ó.

Ötödik őrség: 3 ó. – 5 ó.

9 Tajin – hivatali méltóság, a járási hivatal vezetője.

10 mu – kínai területmérték, kb. 1/10. hold.

11 Hszien – a járás központja, a mandarin székhelye.

12 Megverték a dobot a mandarin hivatala előtt – így jelezték, hogy panasszal szeretnének fordulni a mandarinhoz.

13 tifang – egy kisebb körzet vagy falu helyi megbízottja. Ő az összekötő láncszem a mandarin és a közösség között, és mint ilyen, felelős a körzet, illetve a falu rendjéért.

14 kajfang – hivatali beosztás.

15 De biz azt nem tudta már visszakiáltozni – a régi kínai felfogás szerint a haldokló eltávozni készülő lelke még a közelben tartózkodik, azt próbálják kiáltozással visszahívni.

16 A szelek és a hold játéka – eufemisztikus kifejezés a szerelmeskedésre.

 

 

Utószó

 

A Hszing Si Heng Jen  című gyűjtemény, melyet a Ming kor végén élt Feng Meng-lung szerkesztett, beszélt nyelven írt, ún. huapenek és huapen utánzatok gyűjteménye. Feng Meng-lung korábban már összeállított két ehhez hasonló gyűjteményt, a Jü Si Ming Jent  és a Csing Si Tung Jent. Az irodalomtörténet úgy emlegeti ezt a három gyűjteményt, hogy a Három Jen.

Feng Meng-lung személyéről keveset tudunk. A Csiangszu tartománybeli Vu járásból származott, születési évét nem ismerjük, Souningben viselt hivatalt, és l646-ban halt meg. Írt verseket, de költőként nem vált ismertté. Sokkal inkább az általa szerkesztett és részben általa írt színjáték- és elbeszélés gyűjtemények tették híressé. Legjelentősebb műve a Három Jen összeszerkesztése volt.

A huapenek kezdetben külön füzetekként jelentek meg, és csak a Ming kor közepe táján kezdték kötetekbe rendezni ezeket a füzeteket. Ekkor jelentek meg az első huapen gyűjtemények, mint pl. a Csingpen Tungszu Hsziaosuo és a Csingpingsantang Huapen. Feng Meng-lung gyűjteményei viszonylat későn, a Ming kor végén láttak napvilágot. A Három Jen összeszerkesztése során Feng Meng-lung jelentős munkát végzett a Szung, illetve Jüan kori huapenek felkutatásával és összegyűjtésével. Köteteiben azonban nemcsak ezek a régi huapenek kerültek be, hanem a huapenek stílusában íródott Ming kori művek is, melyek között jelentős számban vannak Feng Meng-lung saját írásai.

Sorrendben először a Jü Si Ming Jen jelent meg, melynek eredeti címe Ku Csin Hsziaosuo volt, és csak a másik két gyűjtemény megjelenése után kapta mai címét. A második gyűjtemény az l624-ben megjelent Csing Si Tung Jen volt, majd ezt követte l627-ben a Hszing Si Heng Jen. Ez utóbbiban viszonylat kevesebb Szung, illetve Jüan kori huapen van, nagyobb részük Ming kori írástudók által írt utánzat, legtöbbjük Feng Meng-lung saját műve.

Régóta tudjuk már, hogy a l6. századi beszélt nyelven írt regények és elbeszélések között jelentős számban vannak azok, melyek ebben a formájukban évszázadokkal korábbról származó történetek végső kidolgozásai. A legkorábbi források kutatása a Szung kori városi kultúrához, pontosabban a mesemondó foglalkozáshoz vezet minket vissza, mely, ahogy a korabeli dokumentumok bizonyítják, virágzott az északi és déli nagyvárosokban. Sok dolgozat foglalkozott már ennek a tárgynak az elemzésével, és bizonyító érvényű dokumentumok hiányában ma is több feltevés létezik arra vonatkozóan, hogy vajon milyen kapcsolat van a vásári mesemondás és a nyilvánvalóan szóbeli hagyományokban gyökerező írott elbeszélések között.

Majdnem mindenki alaptételként fogadta el az ún. emlékezettámogató szövegkönyvekről szóló elméletet, mely a téma első modern feldolgozójától Lu Hszüntől származik. Lu Hszün azt állítja, hogy a történetek leírt szövegei a mesemondók számára készültek, részben egyenesen általuk, részben tanultabb írástudók tollából, akik tagjai voltak az un. könyves társaságoknak.

Ennek az elméletnek azóta már több bírálója akadt. Glen Dudbridge a Nyugati Utazásról írt monográfiája bevezetőjében idézi P.D. Hanan professzor megjegyzését: „... Nem kétséges, hogy sok történet kapcsolatban állott az orális irodalommal, de az állítás, miszerint ezeknek jelentős része mesemondók számára készült szövegkönyv lenne, nem bizonyított. Ez egyike azoknak a széles körben elterjedt elbeszélés-irodalomról szóló nézeteknek, melyeknek alapja még további kutatásra szorul."

Masuda Wataru kimutatta a huapen terminusról, melynek szó szerinti értelme hozzájárulhatott az előbb vázolt nézet kialakulásához(a huaírásjegy jelentése beszéd, beszélni, szöveg; a pen írásjegy jelentése alap, bázis, tő, forrás, gyökér, eredet), hogy a korábbi és későbbi előfordulások alapján nincs más értelme, mint hogy „történet", és hogy ez a kifejezés csak egyike a hasonló jelentésű szinonimák csoportjának.

A Lu Hszün által vázolt elméletet alátámasztó érvként szokták felhozni azt is, hogy a huapen szövegekben sok a köznapi kifejezés, és bizonyos retorikai fogások is felfedezhetőek bennük, mint pl. a közönséghez intézett kérdések, pihentető dal- és versbetétek stb., de ha a l6-l7. századi regény- és elbeszélés-irodalomban elfogadott volt a mesélő jelenlétét feltételező bizonyos retorikai fogások alkalmazása, miért ne lehetett volna ez ugyanúgy a l4.-l5. században. Az sem tűnik valószínűnek, hogy a hivatásos mesemondók emlékezettámogatásra szorultak volna szófordulatokat, szólásokat illetően, melyek szakmájuk legalapvetőbb fogásai voltak.

Ellene szól a Lu Hszün-i elméletnek az is, hogy a szóbeli előadás egyik legfontosabb sajátossága a változékonyság. A mesemondó állandóan alkalmazkodik a közönségéhez, és tanul a kollégáitól. Pontosan azért képes erre a rugalmasságra, mert a szöveget csak keretnek, váznak tekinti, és minden alkalommal újrateremti a történetet. Ebből következik, hogy az írott szöveg, a maga kérlelhetetlen formai kötöttségével és szóhasználatával gátlóan hatna az orális tradícióra és előadásmódra.

A beszéltnyelvi elbeszélés-irodalom világos kapcsolatban állt a szóbeli hagyományokkal, de a kapcsolat természete még kérdéses. Feltehetjük, hogy az ilyen írott elbeszélés másodlagos produktum volt, nem kapcsolódott közvetlenül a mesemondó foglalkozásához, és nem is rivalizálhatott vele. A leírt változatok megjelenésének nem kellett az orális előadásmód háttérbe szorulását jelentenie, hiszen mindkettő más-más réteg igényeit elégítette ki.

A gyilkos rézgaras a Hszing Si Heng Jen harmincnegyedik darabja. Az író – minden valószínűség szerint Feng Meng-lung – egy rézgaras történetének kapcsán bemutatja, hogyan vezethetett a fukarság és a pénzsóvárság végül tizenhárom ember halálához.

A történetben szereplő halálesetek kiagyaltaknak, erőltetetteknek tűnhetnek, de a középkori kínai viszonyokat elemezve megbizonyosodhatunk afelől, hogy a korabeli olvasó számára ezek hihetőek és valószerűek lehettek.

Az első haláleset, Jang asszony öngyilkossága, mely itt csak a történet kiindulópontja, már önmagában elengedő témát kínálna egy európai szerző számára egy tragédia megírásához. Jang asszony sorsa jól példázza, mennyire alá volt vetve az egyén élete a közösség ítéletének. Jang asszonynak be kellett látnia, hogy a kialakult konfliktus csak az ő halálával oldható meg, és nincs másválasztása, hiszen ő is és a családja is lehetetlenné lett téve azáltal, hogy a szomszédok szájukra vették őt, és az még csak fel sem merülhetett, hogy akár ő egyedül, akár az egész család otthagyja ezt a közösséget, és esetleg elköltözzenek a környékről.

Kínában, Európához képest még inkább szokásos volt annak az érvnek az alapján ítélni, amit magyarul úgy szoktak emlegetni, hogy „Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél", és ami köztudomásúan egyike a leghamisabb, legigazságtalanabb érveknek, és amely Európában is sok igaztalanul vádolt ember, néha csoportok, sőt egész népek életét keserítette meg.

Azt bizonyítja Nyersvas és Vang Kung esete is, hogy ez mennyire élő volt Kínába. Ők ugyanis vétlenségük biztos tudatában sem merték vállalni annak a kockázatát, hogy az ő portájuk előtt akadjanak másnap reggel a holttestre, és ezen alapult a bosszúállásnak az a módja is, melyet Csiu Ju-ta eszelt ki, hogy tudniillik Jang asszony akassza fel magát Liuék kapujára, mert ezzel nemcsak az ő becsületén esett foltot törölheti le, de komoly kellemetlenségeket okozhat vele Liuéknak is.

A Jang asszony eltűnését követő vizsgálat jól mutatja, hogy a mandarin is kezdetben a közösség ítéletét emelte törvényerőre, anélkül, hogy a jogi értelemben vett nyomozást lefolytatta volna, és Szun asszonyt a szomszédok részrehajlása juttatta a börtönbe, ahol aztán meg is halt.

Annak is mélyebb okai vannak, hogy Csu Csang és Csao Van összetűzése így alakult. Az elsődleges írott történeti forrásokban, a hivatalos történeti munkákban nemigen emlékeznek meg róla, de más forrásokból, főleg szépirodalmi művekből tudjuk, hogy Kínában időről időre megjelent a földek magántulajdonként való birtoklása, és bár ez sohasem nyer polgárjogot, bizonyos korszakokban a hatóságok kénytelenek voltak szemet hunyni felette. A hatalom birtokosai továbbra is a mandarinok, a patriarhális bürokrata uralkodó osztály tagjai voltak, de időnként jelentős szerephez juthattak a nagygazdák, meggazdagodott kereskedők, az ún. kiskirályok is. Ilyen kiskirály volt a környéken Csao Van és Csu Csang is. Az ő esetükből is látható, milyen visszásságot eredményezett az a helyzet, hogy bár hivatalosan nem volt megengedett, mégis folyt a földek adásvétele. Ha ugyanis ennek hivatalosan elismert formája van, és létezik telekkönyvezés, akkor nem állhat elő az a helyzet, hogy Csao Ning eladja a földjét Csao Vannak, és ugyanakkor el is zálogosítja azt Csu Csangnál, és Csu Csangnak nem kellett volna valamilyen fortélyhoz folyamodnia, hogy érvényt szerezzen az igazának. Így azonban nem mehetett törvény elé azzal, hogy a vitás föld őt illeti, hiszen a törvény ilyet nem ismert.

Csu Csang és Pu Caj a börtönben haltak meg, és erre a sorsra jutott Vang Kung szolgája is. Kínában is megszokott dolog volt a kínvallatás, az ítélet meghozatalához szükséges volt a bűnös beismerő vallomása. Azt is előírta a törvény, hogy az elítéltet, amikor megérkezik a börtönbe vagy a fegyenctelepe botbüntetéssel kell sújtani, de regényekből és elbeszélésekből tudjuk, hogy kellő baksis lefizetésével mentességet lehetett ezalól szerezni. Természetesen aki csak tehette, lepénzelte a börtönőröket, hogy a jóindulatukat megvásárolva méltányosabb elbánásban részesüljön. Csu Csaj is, amikor a vujüani mandarin elítélte, azon nyomban magához hivatta a fiát, és bízva a hivatalnokok és a halottkém megvesztegethetőségében megpróbált kibújni a törvény keze közül. Sorsa azonban – a klasszikus kínai elbeszélések íratlan szabálya szerint – egy megvesztegethetetlen, tisztakezű és bölcs mandarinnal hozta össze, aki keresztül látott mesterkedésein.

Magyarázatra szorul a vujüani mandarin ítélete, melyben nemcsak Csao Vant és a fiát sújtotta halálbüntetéssel, hanem Csao Ji-langot és Aj Ta-ert is fővesztésre ítélte. Ítéletéből az derült ki, hogy Csao Ju-langot nem a gyilkosságban való segédkezés és a hatóság félrevezetése bűnében találta vétkesnek, hanem őt is és Aj Ta-ert is azért ítélte el, mert gazdájuk ellen fordultak. Ezzel ugyanis súlyosan vétettek a patriarhális kötelékek ellen, és hogy ezek a kötelékek milyen erősek lehettek, arra jellemző az is, hogy Tien Niu-ernek eszébe sem jutott Csao Ju-lang ellen támadni, amikor az bevallotta, hogy végignézte Tien asszony megöletését, sőt segédkezett a holttest elrejtésénél. Tien Niu-er számára bizonyára természetes volt, hogy a családfő iránt érzett kötelező hála visszatartotta Csao Ji-langot attól, hogy felfedje az igazságot.

 

Az író ebben a történetben minden baj okát a fukarságban és a pénzsóvárságban véli felfedezni, de az olvasó látja, hogy az a garas legfeljebb csak kiinduló pontja lehetett az események megindulásának. A pénzérme viszontagságait végigkövetve bepillantást nyerhet a kor városi életébe, amely bár néha kegyetlen volt, mégis a későbbi fejlődés kiinduló pontjának tekinthető.