Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Gurgání (Gorgání)
KÖLTEMÉNYEI

Brodszky Erzsébet fordításai
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

GORGÁNÍ - a XI. század első felében élt, s a szeldzsuk Toghrul bég uralkodása alatt alkotott. 1054 körül halt meg. Gorgání főműve az 1040-54 között keletkezett Vísz és Rámín című szerelmi epikus költemény, amely Trisztán és Izolda történetének egy korai perzsa megfelelője. Gorgání a maga idejében rendkívül népszerű szerelmi történet kidolgozása során egy korai perzsa feldolgozásra támaszkodott, amely egy közép-perzsa, pehlevi (állítólag az V. század közepéről származó) verses műre épült. A történet a párthus királyok korában játszódik. Az érzések őszintesége, az egyszerű, mégis képekben oly gazdag nyelv, a történet sodró lendülete, s magával ragadó bája az elbeszélő költeményt a klasszikus perzsa irodalom egyik gyöngyszemévé teszi.

Zárún - a Korán szerint Mózes unokaöccse: közmondásos gazdagságáról és fösvénységéről.
móbed - a zoroaszteri vallás papja.
Hosáng - Irán második mitikus királya.

 

VÍSZ ÉS RÁMÍN
(RÉSZLETEK)

VÍSZ ELSŐ LEVELE

Egész égbolt ha selymem lenne nékem,
És irnok mind a csillag fenn az égen,
S a mennyboltból merítvén égi tintát,
Homokszem-, hal- s falomb-betűkkel írnák,
Világvégéig írnák csak szünetlen
A vágyat, mely reménylőn él szivemben,
Nem írnák meg, hitemre, még felét sem; -
E válásban ki látná rettegésem?!
Magányomban szememre nem jön álom,
S ha jön, rabolja hű rád-gondolásom.
Olyan lettem a kíntól: puszta árnyék,
Az ellenség is elnéz már barátként.
Ha sírással vidítom szívem olykor,
Tudom, mit ér: a lángot tűzzel oltom.
Keservemben keserves ír a sírás;
A kínnak kín csak orvossága, nincs más.
Magam vagyok, keserves bú a társam,
Te ellenséggel ülsz együtt vidáman.
Barát gyeplője ellenség kezében -
Szemem könnyűje csordul, hogyha nézem.
E hosszú fájdalom nagy máglya, vélnéd,
Türelmem benne ég el, semmi kétség.
Ki hőségben sem alhat, bárha vágyjon,
A tűzben, mondd, nyugalmat hogy találjon?
Vagyok ciprus, tövestűl mit kitépett,
S gonosz kénynek vetett bús messzeléted.
Barátnőim, ha szívük hajtja őket,
S betegségemben engem látni jönnek,
Körém gyűlnek, szorosan körben állnak,
A párnák közt soványan meg se látnak!
"Beteg társnőnk - így kérdik tréfaszóval -
Vadászik tán, avagy ki tudja, hol van?"
A vágytól már olyanná lett a testem:
A látó szemnek elrejtett a testem.
A síráslett a multban árulómmá -
Ma könnyem sincs, zokogni sem tudok már.
Hitemre, hogy Halál ha jönne értem,
Egy évig várna, meg nem látna mégsem.
A válásban csupán ez egy haszon van:
Nem lelhet rám Halál ily állapotban.
A bánat hegymagassá nőtt előttem,
S türelmem hogy felérjen rá, erőtlen.
Örökké tartson, el nem múlva, kínom,
E válást én ha tűréssel kibírom.
Olyan szívben a tűrés meg nem élhet,
A poklok lángja mit szűnetlen éget.
Olyan szív, melynek vére mind kicsorgott,
Nyugodtan hogy takarhat bármi dolgot?
Hazugság az, hogy vérből lett a lélek -
Ha vérem nincs, hogyan, hogy mégis élek?
Te, kedves, míg pihentél itt, e keblen,
A testem lomb s virág volt még a lelkem.
Magányomhoz ez illik: tűz emésszen,
Faágként, melynek ért gyümölcse vész el.
Hogy elmentél, veled ment vágyam-álmom,
Ha nem látlak, nyugalmam nem találom.
Veled van vágyam ott a messzeségben,
Veled tér vissza, máshogy semmiképpen.
A sorsom háborog, s mindegyre várok -
Te mondanád, egekkel hogy csatázok.
Világom nélküled nyugalma-vesztett,
Miként egy hadsereg, vezért ha vesztett.
Ha sírással csitítom szenvedésem -
E búban sírni nem bűn semmiképpen.
Napok múlnak, vicsorgón jőve-mennek,
Vadászeb lép el így gazella mellett.
Magam vagyok, de társam lett a bánat,
S a fájdalmam elég foglalkozást ad.
Hogy elmentél, az életvágy nem éltet -
Te voltál csak nekem mindég az élet.
Tekints orcámra egyszer még, s belátod:
Ilyen sárgát a földön még ki látott?
Ha ellenség vagy is, ki harcban állasz,
Ez arc láttán tudom hogy megbocsájtasz.
E kínt látván, ha mégoly csalfa volnál,
Tudom, még nálam is jobban zokognál.
"Beteg vagy - szólnak -, elsorvadsz a kíntól!
Hozass orvost, hogy orvosságot írjon!"
Sokak baján amíg segít az orvos,
Nekem sok bajt okoz meg kínt az orvos.
Mivelhogy orvosom elárult engem,
Azért van épp e gyötrő kín szivemben.
E titkos fájdalom míg kínnal éget,
Te adhatsz rá csak írt, mely újra éltet.
Emészt a láng, szünetlen látni vágylak,
A szívem nem derül fel, csak ha látlak.
Csak Istenben s a sorsban van reményem,
Napom felfénylik egyszer majd, remélem.
Ha orcád napja felkél s rámragyog majd,
Eloszlat vakhomályt és bánatot-bajt.
Hisz ellenség is megbocsát, ha így lát!
Te nem tudnál, szivemnek látva kínját?
Ha megszánnál, talán ez visszahozhat?
Hisz ellenség te nem lehetsz gonoszabb!
E bús levél ha nem hoz vissza téged.
Kegyetlennek nevezlek, míg csak élek.

 

VÍSZ NEGYEDIK LEVELE

A válás napja, ó, akkor mi boldog,
Ha hűtlenségre nincsen semmi gondod.
A kedvestől keserves bárha válnod,
Reményed mégis édes: újra látod.
Magányod bánatát könnyebb viselned,
Reménység hogyha sértetlen tebenned.
Az együttlétnek is tüskéje sok van:
Harag, cívódás ellentéte sokban -
De legrosszabb: unottság hogyha támad -
Közelség húz le ily gyümölccsel ágat.
Az elválásreménnyel tölti élted:
Viszontlátás örömhírével éltet.
Türelmét vesztve szívem hogyha lázad,
S kesergőn adja hírét bánatának,
"Szivem - mondom -, ne bánd azt, most ha szenvedsz,
De egy nap majd a drága kincsre lelhetsz.
A válás búja télen sújtja létünk,
Tavasszal újra boldogságot érzünk.
Ne bánkódj rajta, mostan bárha szenvedsz,
Ha jő a perc, viszontláthasd a kedvest.
Szerelmeddel üríted telt kupádat,
Felejtesz bajt, s elillan mind a bánat."
A kertészhez ne mérhess, szívem, engem?
Nem ér fel tán a gondjával szerelmem?
Tekintsed bár, mikor virágot ültet:
Virágzásig milyen sok gondja gyűlhet?
Hol álmát veszti s tenger gondot érez,
Kezén olykor tövis-szúrt sebje vérez;
Türelmetlen, s nem alhat nappal-éjjel,
Nevelgetvén locsolja szenvedéllyel.
Igy ápolgatja folyton vágyva-vágyván,
Hogy egyszer majd virágot lát az ágán.
Tekintsed bár, ki dallos csalogányt tart:
Dalától szíve mily gyönyörrel árad?
Itatván szór kölest és tiszta árpát,
Ivorból s áloéból rakja házát.
Örökké csak figyel, tűrése fogytán,
Remélvén, hogy csodás hang tör ki torkán.
Tekintsed bár, hajón ki útnak indul,
Sosem ment ő a féléstől s a kíntul.
Örökké álmos, éhség gyötri csúnyán,
Csak ég és víz, a szél-szántotta hullám.
Sehol, semerre biztonságra nem lel,
Hol ettől, hogy amattól félve retten.
Reménnyel járja útját ő azonban,
Ha forgathatja árúját haszonnal.
Tekintsed bár, ki vájkál bányamélyben,
Mi kínt szenved magában ott a mélyen?
Se nappal nem talál nyugtot, sem éjjel,
Se nap, sem éj e kínt nem tépi széjjel.
Követ hurcol s vasércet mindörökké,
Zúzván a sziklabércet mindörökké.
Csak egyért él csupán, csak egy, mit áhít:
Hogy egyszer drágakincset lel, királyit.
Remény és kín, nagyobb nincs, mint e kettő,
Az embernek tehát kell mind a kettő.
Amíg Nap s Hold az égen járna, meglásd,
Szerelmemben remény s kín váltja egymást.
Szerelmem fája, díszéűl szivemnek,
A kertek ciprusával versenyezhet.
Se forróság a lombjának nem árthat,
Se nem sárgul, rideg fagy bárha támad.
Üdén zöldell s növekszik egyre szépen,
Tavaszból, lám, ki nem fogy semmiképpen.
Szerelmed fája mily cseppet hasonló!
Vad ősz cibálta fához lett hasonló.
Csupasz már, hasztalan termésre várván,
Virág és lomb helyett tövis van ágán.
Remélem bár, kitellik még időmbűl,
Szerelmed fája ismét hogy kizöldűl.
Hüség gyümölcse áldást hoz, s csodát tesz,
A tüskékből ha száz-szirmú virág lesz.
Vagyok száraz levél, záporra szomjas,
S te hűs lég vagy, ki enyhet záporozhatsz.
Vagyok dervís, csapásban, kínban élek -
Te Qárún vagy, s a kincset szűkre méred.
A könnyem hull, s mi legrosszabb e földön:
Időmet már a sírással kitöltöm.
Szerencsétlen, ki holt kedvest siratván,
Zokog csak egyre árván sírja halmán.
Betegségben vigyázok, bármi érjen,
Egészségem reményét el ne tépjem.
Bolyongok hontalanként ily világban,
Hazámért már beteggé tett a vágyam.
Az út szélén ülök csak, mint a vándor,
Felőled kérdezek csak egyre, bárhol.
Ha mondják is: "Ne táplálj dőre álmot,
Reményed tűnt remény, hiába várod!"
A válasz rá: "Amíg e földön élek,
Remélek, és remélek, és remélek!"
Türelmem nincs, kiűzte már szerelmem;
Reményemnél kitartok rendületlen.
Szegény lelkem a tűzben mégsem ég el,
Ha olykor meglocsolgat jó reményem.
Reményt vesztvén, ó, jaj, lelkem nem élhet!
Remény nélkül egy óráig sem élek.

 

A NŐI SORSRÓL
(RÉSZLET)

Találón szólt a móbed, lám, Hosángnak:
A nőknél észt s szemérmet győz, ha vágynak.
Tökéletlen teremtmények, csalárdak,
Szeszéllyel teltek, így rossz hírben állnak.
A vágyért két világot bár veszítnek,
Az értelmet csak aztán kérdezik meg.
Ha ésszel bírsz, sziveddel mérd le vágyad:
Minő szégyen, mi érhet, mily gyalázat!
A csábnak bár a nők bővébe vannak,
Hitelt adnak a csábító szavaknak.
"Szegény" bús férfi csapdát mennyit állít,
Hogy elfoghassa azt, kit szíve áhít.
Örökké nőre les, csak rá vadászik,
Nagyon könnyen kerít hálóba bárkit.
A zsákmányt megkötözvén száz kötéssel,
Reménnyel, bíztatással, esküvéssel,
Ezer módon bizonygat, egyre sarkal,
Könyörgéssel, becéző szép szavakkal.
De bírván, lám, a kínzó vágy csitult már,
S ha felsóhajt, a kínzó vágy csitultán,
Szerelmes vágya finnyásságra fordul,
S fanyalgó hangja hangos szóra mordul.
Hogy úgy vélnéd: kilobbant mára volt láng,
Kihúnyt a tűz, miként hamvába holt láng.
Szegény nő már megúntan, sírva szenved,
Nem érték már a hűtlen férfiszemnek.
Szerencsétlen: ravasz csapdába ejtett,
Hirét veszejtve csak szégyenre tett szert.
Fizet nagy árat, mást juttatva célhoz:
Feszitett íj örökké rajta céloz.
A hűtlen férfi már semmit sem átall,
Kíméletlenre vált győzelme által.
Szerelmet nem mutat, sőt szánja inkább,
Szegény nő szégyenét felhányja inkább.
Remél tán még a nő, gyötrő reményben
Ugy ég, mint hó a nap tűző hevében,
A sebzett vadszamárnak társa, úgy van:
Szivét-lelkét a kétség tartja gúzsban.
Urától vagy családjától remegvén,
Az Istent féli, szégyenkezve tettén.