Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Ágoston Gábor – Sudár Balázs
GÜL BABA ÉS A MAGYARORSZÁGI BEKTASI DERVISEK

Terebess Kiadó, Budapest, 2002
A könyv borítója
Eisenhut Ferenc: Gül Baba halála (1886) c. festménye
Elektronikus kiadás > PDF

Tartalom

Bevezetés
A török Buda
A muszlim hitélet
A bektasi dervisrend története
A kezdetek
A dervis rend
A betiltott rend
A bektasik hitvilága
Általános misztikus vonások (Az embertől az Istenig)
A mester és a tanítvány
Az út
A betűmisztika
Síita hatások
Iszlám előtti hagyományok
Ünnepek, szertartások, szokások
A bektasik viselete
Tánc, zene, vers
Bektasi kolostorok Magyarországon
Mire jó egy derviskolostor?
Török kolostorépítészet
A török kolostor-elnevezések
Buda: Hizir Baba kolostora
Eger
Lippa: Jágmur Baba kolostora
Pécs: Idrisz Baba
Székesfehérvár
A Tettyéről
Gül Baba neve és személye
A legendák Gül Babája
Mitrovicai Gül Baba legendák
Gül Baba türbéje
A türbe a törökkorban
A türbe a török uralom után: zarándoklatok
A türbe műemlékké nyilvánítása és restaurálása
Mozgalom a türbe megmentésére és egy iszlám kulturközpont kialakítására
Függelék I.
Függelék II.
Függelék III.
Függelék IV.
Függelék V.
Függelék VI.


Bevezetés

Minárék erkélyeiről dallamos ezánt zengő müezzinek, dzsámik és mecsetek imaszőnyegein kuporgó, fátyolos hangon Koránt recitáló éltes imámok, aranyos betűkkel díszített régi arab, perzsa és török nyelvű vallási műveket, jövőbe látó tudós könyveket lapozgató turbános törökök és bosnyákok, az esti mécsek pislogó világánál Koránt másoló muszlimok, füstölők illatától bódult, kerengő dervisek, Mekkát megjárt muszlim zarándokok, tengerek és szárazföldek vándorai, Allah iránti szerelmüket versben megéneklő, réveteg tekintetű szúfik, török végvárak bajvívóit énekeikkel buzdító, hőstetteiket zengő lantos költők. Mindennapi szereplői egy rég letűnt világnak. Megszokott alakjai egy idegen kultúrának, egy más világlátásnak, amely Magyarországon nem tudott gyökeret ereszteni, mert ez a föld egy régebben meghonosodott kultúrának volt hazája, és ez a hazai kultúra elszívott előle mindent, nem hagyván számára forrást.
E kultúra a 17. század végén az oszmánli török katonákkal és családtagjaikkal együtt tűnt tova, s az új hatalom urai megtettek mindent, hogy az országlakókat minél kevesebb emlékeztesse a másfélszáz éves oszmánli török uralomra. Az oszmánli uralom emlékei oly gyorsan tűntek el, amilyen gyorsan öltöttek keleties vonásokat városaink a török foglalás után. Talán csak egyetlen épület volt, amely továbbra is vonzotta a Balkán, Kis-Ázsia és Arábia igazhívőit: Gül Baba síremléke, vagy ahogy ők nevezték, Gül Baba türbéje. Ahhoz, hogy Gül Baba hírnevének az emberi feledékenységgel, a nevét fenntartó türbének pedig az idők viszontagságaival dacoló titkát megérthessük, vissza kell térnünk azokhoz az időkhöz, amikor Buda még a félhold uralma alatt állott.


A török Buda

Jóllehet Szulejmán szultán 1526-ban és 1529-ben is bevonult Budára, azt mégsem foglalta el. Nem azért, miként azt egyes történészek vélik, mert előre látta volna, hogy milyen nagy pénzügyi terhet jelent számára a birodalom logisztikai központjától oly messzire fekvő, hadseregének hatósugarán kívül eső város és az alája tartozó terület meghódítása, hanem azért, mert az 1526-ban magyar királlyá választott Szapolyai János (1526-1540) lojalitása, s a szerémségi várak török őrhada elegendő ellenőrzést biztosított a szultán számára Magyarország felett, no meg azért is mert a Balkán természetes határát jelentő Duna-Dráva vonalon túl egy ismeretlen világ várta a hódítokat. Szapolyai halála után, amikor I. Habsburg Ferdinánd (1526-1564), akit 1526-ban a magyar nemesség egy része szintén magyar királlyá választott, elérkezettnek látta az időt Buda és Magyarország korábban Szapolyai által ellenőrzött részeinek meghódítására, Szulejmán sem várhatott tovább. A szultán, vagy ahogyan ők nevezték, a padisáh csapatai 1541. augusztus 29-én, a mohácsi csata 15. évfordulóján elfoglalták Budát. A főváros elfoglalása után Magyarország három részre darabolódott: a Magyar Királyság, Habsburg uralkodók alatt, az ország északi részein a hajdani országterület harmadára, mintegy 100-120 ezer négyzetkilométerre zsugorodott, a középső, megközelítőleg ugyanekkora nagyságú országterületet az oszmánok csatolták birodalmukhoz. Szapolyai keleti országrészéből pedig, amely az előbbieknél kisebb volt, a török vazallus Erdélyi Fejedelemség született meg. Buda, a középkori Magyar Királyság fővárosa, az Oszmán Birodalom legészakibb tartományának, a budai vilajetnek lett a központja, ahol mindent a katonai feladatoknak kellett alárendelni.
A frissen meghódított terület védelmére a budai várba már 1541-ben 2653, a pesti várba pedig 914 katonát rendeltek. A védelem erősítésére további 4196 főt helyeztek át a délvidéki török várakból. A katonák között a törökök mellett szép számmal találunk ortodox hitű délszlávokat, de a muszlimok között is sok volt a bosnyák, horvát vagy szerb. Idő haladtával ez a balkáni délszláv elem került túlsúlyba olyannyira, hogy helyesebb lenne nem is török, hanem balkáni-muszlim világról beszélnünk. Buda utcáin a hódító törökök és a szolgálatukban álló délszlávok mellett magyarok, latinnak nevezett raguzaiak, zsidók és az összeírásokban kiptinek mondott ortodox hitű cigányok keveredtek.1
A katonák részint a várak kaszárnyáiban, részint a polgári lakosokkal együtt, a várak mellett lévő városok házaiban telepedtek le. A budai helyőrség a királyi palota környékén, a Várhegy szélein és a kapuk táján lakott. Janicsárkaszárnyák voltak még a mai Fortuna és Országház utcában, a Bécsikapu tér környékén. A lovasságot a várhegyen kívül, a külvárosban helyezték el. A tartomány elöljárója, legfőbb katonai és polgári parancsnoka,
a budai pasa először Martinuzzi Fráter György házában, majd a Duna partján lakott, a királyi kert tövében. Háza olyan közel volt a Dunához, hogy Szokollu Musztafa budai beglerbég (1566-1578) fia a palota ablakából ugrott a Dunába, ha úszni támadt kedve. Magasabb vízállás idején, miként a birodalom fővárosában, Isztambulban a Boszporusz-parti villáknál és házaknál szokásos,
a pasa és vendégei csónakjaikkal egészen a palota ajtajáig mehettek. Ezt a szállásukat csak a tizenötéves háború (1593-1606) idején cserélték fel a biztonságosabb várbelivel, amikor az 1598. évi ostrom előtt az akkori budai pasa felköltözött a Várba, és
a mai Várszínház közelében rendezte be hivatalát. A pasa után a helyi oszmán igazgatás másik fontos oszlopa, a janicsáraga a Bécsikapu tér közelében lelt otthonra.
A magyarok a mai Dísz tértől északra lévő utcákban és a Vizivárosban, azaz a Széna tértől a Lánchíd budai hídfőjéig elterülő városban laktak. Az olaszok az Olasz utcában, a zsidók a Zsidó utcában, azaz a mai Táncsics Mihály utcában éltek. A Vizivárosban, elkülönülve az ottani magyar keresztényektől és zsidóktól, nagyszámú cigányság élt.
A város lakossága jól rekonstruálható a török adóösszeírások alapján. A lakosokat, miként a birodalom nagyobb városaiban általában, Budán is utcánként, illetve a török városi igazgatás sajátos beosztásához igazodva mahallénként, azaz "városnegyedenként" írták össze. A mahallékat a nagyobb múltú muszlim városokban valamely jelesebb vallási építményről nevezték el, Budán azonban a város utcái után kapták nevüket: így volt Olasz ucca mahalle, Szentgyörgy ucca mahalle, Mindszent ucca mahalle, Szombathel ucca mahalle, Szent Pál ucca mahalle, Ötvös ucca mahalle, Zsidó ucca mahalle, Szent Péter mártír ucca mahalle és Kopt mahalle. Az oszmán hatóságok felekezetek szerint tartották nyilván a város lakosait: az elsőként felsorolt mahallékban a keresztények, a Zsidó ucca mahalléban a zsidók, a Kopt mahalléban pedig az ortodox hitű, délszláv nevű cigányok laktak.
Buda nem muszlim lakossága a 16. század második felében:2

A legnagyobb vallási csoport a keresztényeké volt. Az 1559. évi összeírás készítői megjegyezték, hogy Budán az 1546-ban lajstromba vett 366 keresztény közül 209 meghalt, 3 családfő eltűnt, heten pedig elköltöztek. 1559-re adóköteles lett 45 korábbi fiú, s beköltözött a városba 95 családfő és 42 nőtlen fiú. Az első összeírás óta eltelt 13 év alatt így a budai keresztények száma csak 10%-kal csökkent.
A keresztényeket a zsidók követték: 1547-ben 73 családban 33 dzsizje-fizetőt vettek lajstromba. Az 1546-ban összeírt 101 zsidó közül 1559-ig 12 meghalt 70 pedig megszökött. Időközben Budára költözött 35 családfő és három nőtlen férfi, valamint összeírási sorba jutott egy fiú. Mivel az 1547. évi összeírás készítői külön feltüntették a beköltözők származási helyét, így tudjuk, hogy Budára a többi között 25 család telepedett be vagy költözött vissza Isztambulból, Kavalából, Szalonikiből és Monasztirból. A beköltözések azonban nem pótolhatták az elvándorlókat, így 1559-ben a defterbe vett zsidók száma az 1546. évinek csupán 58%-a volt. A visszaesést a század végéig azonban sikerült kiküszöbölni, sőt jelentős növekedést regisztrálhatunk. Amíg 1546-ban még csak 72 családfőt írtak össze, addig 1590-ben már 104-et, ami 44 %-os növekedést jelent.
Budán kétség kívül az ortodox hitű cigányok között regisztrálhatták az adóösszeírók a leglátványosabb gyarapodást: összeírt családfőik száma 1546 és 1559 között 12 %-kal, 1546 és 1580 között 75 %-kal növekedett. Ez a gyarapodás annál inkább figyelemre méltó, mert épp közülük tértek át a legtöbben a hódítók új hitére. A budai kipti lakosság számarányának növekedése a nagyarányú bevándorlással magyarázható.3
Egységesebb képet mutatott Pest lakossága. Az összeírók zsidókról és ortodox hitű cigányokról itt nem tesznek említést. A lajstromba vett 121 család kizárólag magyar volt. Az 1546-ban összeírt pestiek 66%-a 1559-re meghalt, elköltözött vagy megszökött. A beköltözőknek köszönhetően azonban a város lakossága nem csökkent. Hasonló volt a helyzet Óbudán is: jóllehet az 1546-ban összeírtaknak 34 %-a meghalt vagy megszökött 1559-re, a beköltözéseknek köszönhetően itt sem csökkent a népesség.4
A hódítók lassan a saját képükre formálták a várost. A messziről érkező utasnak először a dzsámik égbe nyúló tornyai, azaz mináréi tűntek fel. A dzsámik és mecsetek zöme átalakított keresztény templom volt. A templomokból eltávolították a keresztény szimbólumokat, kihordták a padokat, a hideg köveket díszes török és perzsa szőnyegekkel takarták le. Kialakították
a mekkai irányt (kible) jelző mihráb-fülkét, hogy az igazhívő muszlimok Mekka felé fordulva végezhessék imájukat, a namazt. A mihráb jobb oldalán kőből vagy fából elkészítették a pénteki szónok, azaz a hátib számára a szószéket, a minbert. Ilyen szószékek csak a dszámikban voltak, csak itt lehetett elvégezni a pénteki istentiszteletet. A kisebb muszlim templomokban, azaz a mecsetekben erre nem volt lehetőség, ott csak a közönséges napi imádkozást végezték a hívek. A keresztény templomokból átalakított dzsámik mellett a hódítók szép számmal építettek maguknak új dzsámikat és mecseteket.5
A dzsámik mellé mektebeket és medreszéket, azaz elemi és középiskolákat,6 imáretnek hívott szegénykonyhákat, fürdőket, a birodalom nagyobb városaiban kórházakat és könyvtárakat építettek. A vallási építmények után megjelentek a kézművesek műhelyei és a kereskedők boltjai is, nagyobb városokban szakmánként elkülönülve. Budán a mai Úri utcának a Dísz tértől a Szentháromság utcáig terjedő részét Csizmadia sornak hívták, mert itt sorakoztak a csizmadiák műhelyei és árusítóhelyei. De külön mahalléjuk volt egy időben a fazekasoknak és külön utcájuk a rézműveseknek.
Ez a keleties világ idegennek tűnt azoknak a nyugati utazóknak, akik néhány évvel vagy évtizeddel korábban még a keresztény Buda utcáin jártak. A város új urai és lakói nemcsak az utcákat építették be bódéikkal, de befalazták a templomok és lakóházak ablakait is. Az 1555. augusztusában Budán járt Hans Dernschwam alig ismer rá az egykor virágzó városra: "A házak sorban egymás után beomlanak. Építkezésnek nyoma sincs, legfeljebb annyi, hogy a lakó meghúzhassa magát az eső és hó elől. A nagy, tágas termeket, szobákat istállószerűen, kőből-agyagból-fából összeeszkábált cellák tömegére darabolták fel. Pincékre nincs szükségük; ezeket szeméttel töltötték meg. Saját házának senki sem ura és gazdája."7 A házakat annyira körülépítették, "hogy az ember jószerivel rá sem ismer a kapukra és a régi nagy hintóbejárókra. Ugyanis a házak elé - mi több: a házakhoz tapasztva - ereszalját, zsibárusbódékat építettek, melyekben a kézművesek török módi szerint a nyílt utcán ülnek és dolgoznak."8
Ne feledjük azonban, hogy a középkori Magyar Királyság hajdani fővárosa az oszmánli török időkben csak egy volt a birodalom tartományi központjai közül, majd 1500 kilométerre a birodalom kulturális központjától. Ahogy nőtt a távolság Isztam
bultól, úgy lettek egyre kisebbek és szürkébbek az épületek, úgy jutott egyre kevesebb pénz a budai dzsámik és középületek építésére. Helyi mecénásban pedig nem bővelkedett ez a távoli végvidék. A legtehetősebbek még így is derekasan kivették részüket ideiglenes új hazájuk építéséből. Valamennyiük közül kiemelkedett Szokollu Musztafa, budai pasa (1566-1578), Szokollu Mehmed nagyvezír unokaöccse, aki a leghosszabb ideig, tizenkét esztendőn át kormányozta a budai tartományt. Musztafa pasa, Budán, Pesten, Székesfehérvárott és Eszéken egy-egy dzsámit, Budán két, Székesfehérvárott, Füleken, Földváron és a szerémségi Nemcsén egy-egy mecsetet, Budán egy nagyobb, Pesten egy kisebb medreszét építtetett.9 De a tartomány végvidék jellege, a háborús viszonyok nem kedveztek a békés építő munkának: "Ugyan minek építkeznénk ? Hiszen egyszer csak itt teremnek
a keresztények, és összelövöldözik az egészet. Inkább pénzünk legyen, amit könnyen és bármikor magunkkal vihetünk" - mondták a budai törökök 1605-ben egy már hónapok óta közöttük élő német szolgának.10 Ha a házakra nem is, a dzsámikra és mecsetekre, türbékre és derviskolostorokra azért jutott annyi pénz és akarat, hogy a távolba szakadt muszlimoknak ne kelljen nélkülözniük Allah igéjét.


A muszlim hitélet

A hódoltsági muszlimok vallásos és erkölcsi életéről az itteni dzsámik és alkalmozottaik gondoskodtak. A legfontosabb személy az imám volt, aki a gyülekezet előtt imádkozva a szertartásokat vezette. Gyakorta ő töltötte be a hátib, azaz a pénteki prádikátor tisztét is. Ilyenkor napidíja még kisebb helyeken is elérhette a 15-20 akcsét, azaz egy janicsár napi zsoldjának háromszorosát. Nagyobb dzsámikban külön hátib szolgált. A pénteki prédikáció mind vallási, mind pedig politikai tekintetben a muszlim közösség életének jeles eseménye volt. Az első, ún. intő prédikációban a hátibnak lehetősége nyílott, hogy figyelmeztesse a gyülekezet tagjait az iszlám előírásainak betartására. A prédikáció tartalma rendesen kapcsolódott a muszlim vallási naptárhoz: így nyújt alkalmat például a böjti hónap, a Ramazán, vagy Muharrem hava, az Asúra napja a böjtről, az alamizsnaosztásról és a jótéteményekről szóló elmélkedésre, és az ehhez kapcsolódó erkölcsi intelmekre. A prédikáció után a hátib felszólította a híveket az imádkozásra, mire mindnyájan elvégezték imádságukat. Ezután következett a pénteki istentisztelet legünnepélyesebb és politikai szempontból is kitüntetett része, a tulajdonságok szónoklata. Ebben a szónok megemlítette a kalifa, esetünkben az oszmán szultán nevét, ami azt jelentette, hogy mindazokon a területeken, ahol a szultán nevét a hátibok belefoglalták a hutbéba, a szultán volt az úr. A főhatóság kinyílvánításának ezen ünnepélyes formája és a pénzverés a hatalomnak olyan külső jegyei voltak, amelyet a birodalom minden alattvalója könnyen felismerhetett. Ezért olvashatjuk a muszlim birodalmak régi krónikáiban a következő mondatot oly gyakran: Az ő nevére mondták a hutbét és az ő nevére verték a pénzt. Budán erre 1541 szeptember 2-án, a város elfoglalása utáni első pénteki napon került sor a dzsámivá átalakított Nagyboldogasszony-templomban. Dzselálzáde Musztafa török történetíró erről így számolt be krónikájában: "A szent pénteki napon a vallásvédő padisáh ő felsége az államnak összes oszlopaival, a vezírekkel, előkelőkkel, az udvari szolgákkal és az egész sereggel a dzsámiba ment. A müezzinek az imára hívó éneket énekelték s az ezán hangjaival szerencséltették Budun városát és környékét. Az ékesszólású hátib pedig a pénteki imát mondta, Isten és a teremtmények legelsőjének dicsőítése után a győzedelmes padisáh nevét említvén a hutbéban. Az említett napon az egész müszülmán hadsereg sírt örömében, azért, hogy míg a tegnapi napon ama templom a hitetlenség festményeivel volt tele, ma már a paradicsomhoz hasonló dzsámivá alakult át és a korán olvastatott benne. Ilyen állapotban a padisáh hatalmának örökké tartásáért imádkoztak, mint aki a vallás eme szerencséjének szerző oka volt. Hallgattassék meg az ima Isten trónja előtt!"11
Hétköznapokon közönséges prédikátort, egy váizt hallgatott a gyülekezet. Prédikációiban gyakorta ki kellett térnie a híveket leginkább foglakoztató kérdésekre, amelyeket azok kis cédulára írva nyújtottak át neki. Egy-egy ilyen prédikáció megszerkesztése a váizoktól a teológiai ismereteken túl a legkülönfélébb politikai, gazdasági témákban való jártaságot és jó retorikai készséget igényelt. Az igényesebb váizok házi könyvtáraiban ezért olyan kéziratos könyveket találhatunk, amelyek a perzsa, arab és török költészet, az iszlám miszticizmus, vagy épp az álomfejtés birodalmába vezették el a prédikátorokat.12
A dzsámikban több háfiz is volt. Ezek olyan vallásos személyek voltak, akik könyv nélkül tudták az egész Koránt, vagy
annak egy-egy részét. Az alkalmazottak közül mind rangban mind pedig fizetségben az utolsó helyen következtek a dzsámiszolgák: egy-két lámpás és gyertyagyújtogató, azaz csiraktár és szirádzsi, mecsetszolga, azaz kajjim, és végül a müezzinek, akiket a budai keresztények is jól ismertek, hiszen naponta ötször is láthatták őket a dzsámik karcsú mináréinak kör alakú párkányain, amint imára szólítják Mohamed híveit, mindig szigorúan meghatározott időben, aminek kijelölésében egy másik dzsámiszolga, az időjelző vagy muvakkit volt a müezzinek segítségére.
A dzsámik alkalmazottai nem panaszkodhattak. Békés és veszélytelen munkájukért jobban megfizették őket, mint e veszélyekkel teli távoli végvidék helyőrségeinek katonáit. A 16. században a legalacsonyabb rangú mecsetszolgák napidíja sem igen maradt el a janicsárok zsoldjától, a tartomány nagyobb dzsámijaiban szolgáló imámok fizetsége pedig az oszmán hadsereg legjobban fizetett lovas szpáhijainak zsoldjához közelített.
Azokat a dzsámikat, mecseteket és iskolákat, amelyekről az állam nem tudott gondoskodni, az Oszmán Birodalomban oly kiterjedt alapítványi rendszer, a vakufok hálózata tartotta el. Szegények és gazdagok tehetségükhöz mérten igyekeztek eleget tenni vallásuk jótékonysági elvárásainak. A szegényebbeknek gyakran csak arra tellett, hogy szerény napidíjat folyósítsanak azon mecsetszolgák számára, akik haláluk után lelki üdvösségükért elmondanak egy-egy imát. A tartomány katonai-polgári igazgatásának magasabb polcain biztos jövedelmet húzó, jelentékenyebb ingatlanokkal rendelkező hivatalnokok, begler- és szandzsákbégek, defterdárok és kádik bőkezűbb alapítványokat tettek. Ezek a tehetősebb tisztségviselők felismerték, hogy milyen fontos szerepet játszanak a dzsámik a nép erkölcsi nevelésében és hitéletének ápolásában, s ezért sorra emelték a hírnevüket is öregbítő nagyobb imaházakat, s versengve ostromolták a Portát kérvényeikkel, hogy az általuk kibővített és szószékkel ellátott mecseteket dzsámiknak ismerje el, és engedélyezze bennünk a pénteki istentisztelet tartását és a hutbe elmondását. Valamennyi közül kiemelkedett Szokollu Musztafa budai pasa, akinek módjában állt, hogy a földet, mely neki otthont adott, nagyszámú építkezéseivel gazdagítsa. De a többi budai pasa is kitett magáért: Rüsztem pasa (1559-1563) például Esztergomban mecsetet, iskolát és fürdőt építtetett. A fürdőket igen szerethette, mert az esztergomin kívül Pesten, Székesfehérvárott és Lippán is csináltatott egyet-egyet. Murteza pasa pedig épületek egész sorát javíttatta ki budai kormányzóságának (1626-1630) ideje alatt a saját pénzén. Építkezéseit a pasa életrajzírója Mohamed Nergiszi (1592-1635) és egy hivatalos irat is fenntartotta az utókornak:
a pasa rendbehozatta számos magyarországi vár és város falait, tornyait és hídjait, a várakban lévő ágyúszertárakat, hadianyagraktárakat és lőporraktárakat, de több vallási építményt is felújíttatott. Így hozatta rendbe a budai Fethijje dzsáminak és tartozékainak tetőszerkezetét, a pesti kincstári dzsámi födémjét, az egri szultáni dzsámit, amely az Egert elfoglaló Mehmed szultánnak a nevét viselte, valamint a székesfehérvári, a zsámbéki, a paksi, szegedi, simontornyai, gyulai és újlaki kincstári dzsámikat. Palotán pedig, ahol eredetileg nem is volt dzsámi, a városi muszlim közösség kérésének engedve új dzsámit emeltetett.13
Ismert, hogy az iszlám világ azon tagjait, akiket már nem elégített ki az ortodoxia életfelfogása, s akik durva darócba öltözve a keleti városok zsibongó forgatagától távoleső csöndes rendházaikba visszahúzódva vallásos elmélkedéssel törekedtek a leki tökéletesedésre, igénytelen ruházatukról szúfinak, az általuk létrehozott vallási-filozófiai mozgalmat pedig szúfizmusnak szokás nevezni. Az iszlám világ ezen réveteg tekintetű aszkétái más és más módon vélték elérhetőnek a végső célt, a megsemmisülést, midőn a szúfi eggyéolvad az egyedüli tökéletes Ő-vel. Azt az utat vagy ösvényt, amelyen a szúfi elérheti végcélját az iszlám miszticizmus az arab taríka szóval jelöli. A különféle misztikus irányzatokat, amelyeket Európában csak közönségesen dervisrendnek nevezünk, "a szúfit az Istenhez eljuttató út" arab nevéről az oszmánli törökök taríkatnak nevezték.


A bektasi dervisrend története

Az iszlám alapvetően közösségi vallás, olyannyira, hogy a muszlimok szerint a kisebb-nagyobb gyülekezetek együtt üdvözülnek vagy éppen kárhoznak el. A Paradicsom eléréséhez pedig elegendő az iszlám öt oszlopának - a hit megvallása, a napi ötszöri ima, az alamizsnálkodás, a mekkai zarándoklat és a böjt - betartása, vagy akár a hősi halál a hitetlenek elleni harcban.
Azonban már a hidzsra első századaiban (VII-VIII. sz.) feltünedeztek belső utakat kereső misztikusok, akik az üdvösséget lelki fejlődéshez kötötték, mi több, a mennyországot már a földi életben elérhetőnek tartották. Elképzeléseik keresztény, buddhista,
és perzsa hatásokat tükröztek. Gyapjúból - arabul szuf - készült ruhájuk miatt általában szúfinak nevezték őket.14
A szúfi tanok a VIII-X. században kristályosodtak ki, oly nagyhatású mesterek munkája nyomán, mint Haszan al-Baszrí (642-728) vagy Dzú n-Nún al-Miszrí (meghalt 861-ben). A rohamosan terjedő "eretnekség" kihívta az iszlám ortodoxia haragját, amely hamarosan lecsapott az elhajlókra. 922-ben kivégezték a kor leghíresebb mesterét, Halládzs al-Manszúrt, mert egy misztikus utazása során így kiáltott fel: Analhakk! - vagyis: Én vagyok Isten!
A X-XII. században a szúfi bölcsek azon fáradoztak, hogy tanaikat az ortodox iszlám szemében is elfogadhatóvá tegyék.
A szúfizmus nem áll szemben az iszlámmal - érveltek -, éppen ellenkezőleg, elfogadja és elmélyíti azt.
A XII-XIII. század politikai válságai nagy változásokat érleltek a misztikusok számára is, a széthulló muszlim birodalmak romjain virágzottak a szúfi közösségek. Semmi sem akadályozta szerveződésüket, sőt gyakran épp a helyi hatalmak támogatták az első dervisrendeket. A kor bizonytalan életkörülményei pedig nagy tömegeket fordítottak a misztika - a belső világ - felé.15


A kezdetek

A népvándorlás újabb és újabb hullámai számos török törzset vetettek nyugatra Belső-Ázsiából. Anatóliát az 1071-es manzikerti győzelem nyitotta meg a szeldzsukok előtt. A mongol hódítás által okozott átrendeződés pedig újabb - általában türkmennek nevezett - törzseket vetett Kis-Ázsiába. Anatólia keleti határai csupán a szafavida-oszmán ellentét elmélyülésével, a XV-XVI. század fordulóján zárultak le.
Az újonnan érkezett nomád türkmenek és a már néhány évszázada letelepedett, városias kultúrával bíró szeldzsukok között rövid idő alatt kiéleződtek az ellentétek. Nem csupán az életmódbeli különbségekkel volt baj, a jövevények politikailag is kezelhetetlennek bizonyultak. Ráadásul a türkmenek muszlim hite sem tűnt kifogástalannak a szunnita szeldzsukok szemében.16
A keleti határ nyitottsága folytán az anatóliai törökök sokáig megőrizték közép-ázsiai kapcsolataikat. Szellemi központjuk jó ideig Horaszán - a Szeldzsuk birodalom szíve - maradt. Itt jött
létre az első török dervisrend, a jeszevijje is. Ahmed Jeszeví (?-1166) dervisei, a "horaszáni szentek" (horaszán erenleri) nagy szerepet játszottak a törökség iszlamizálásában, ezért nem meglepő, hogy tanításaik közé - az általános szúfi tanok mellett - török hagyományok, többek közt a sámánhit emlékei keveredtek. Hamarosan eljutottak Anatóliába is, ahol hatásukat elsősorban a türkmenek között fejtették ki, s számos szellemi és politikai mozgalomnak - például a babái felkeléseknek - a vezetőivé váltak.17 A bektasi rend gyökereit ezek közt az államhatalommal szemben álló, sajátos iszlám hitet valló nomád türkmenek között kell keresnünk.
Hadzsi Bektas Veli maga is Horaszánból érkezett az 1230-as évek végén. "Ó, Bektas! ... Legyél te a rumi abdálok (értsd: anatóliai dervisek) feje! Rumban sok a tiszta, igaz lélek, ezért egy percet se késlekedj, tüstént indulj!" - küldte őt mestere, Ahmed Jeszevi. Alig érkezett Hadzsi Bektas Anatóliába, máris a korszak egyik legnagyobb mozgalmának, a Baba Iljász-féle felkelésnek a kellős közepén találta magát. Kezdetben maga is az új prófétaként tisztelt mester tanítványává szegődött, ám a fegyveres harctól visszarettent. Kappadókia ember nem járta vidékén, Szuludzsakarahöjükben telepedett le, ám hamarosan tanítványok sereglettek köré. Életéről, csodáiról egy XIV. századi legendárium, a Vilájetnáme számol be.18 Állítólag maga is írt néhány könyvet - például egy értekezést a biszmillah (Isten nevében…) formuláról -, de ezek hitelessége megkérdőjelezhető. A békés, kertészkedő mester 1271-ben távozott az élők sorából.19
Maga Hadzsi Bektas nem alapított rendet, csupán tanítványai laza csoportját hagyta hátra. Híre azonban elterjedt, sokan övezték nagy tisztelettel az emlékét, sokan tartották magukat a követőjének. Abdál Músza, Kajguszuz Abdál vagy Otmán Baba - bár maguk kalenderi, rufáí dervisek voltak, vagy a rumi abdálok közé tartoztak - olyannyira magukévá tették a tanításait, hogy az utókor bektasi babákként emlékezett rájuk. Verseik, írásaik, legendáik máig a bektasi irodalom gerincét alkotják.
A bektasik felemelkedését néhány szerencsés körülmény öszszejátszása is segítette. A szeldzsuk szultánság romjain kialakuló türkmen bégségek fogékonyak voltak a misztikára, a "horaszáni szentek"-ben nem ellenséget, ellenkezőleg, segítséget láttak. Adományokkal segítették őket, kolostorokat építettek a számukra.20 Hadzsi Bektas - vagy valamelyik tanítványa - szerencsésen
az oszmánokhoz csatlakozott, s ő lett a dinasztia új seregének,
a janicsár testületnek a védszentje, pírje. (A legendák szerint 1326-ban, valójában talán valamivel később, 1360 körül) A janicsárok Hadzsi Bektas fiainak (Hadzsi Bektas ogullari) tekintették magukat, az ő emlékezetére hordták jellegzetes süvegüket, az üszküföt.
Az oszmánok és a bektasik kapcsolata gyümölcsözőnek bizonyult. A dervisek hathatós segítséget nyújtottak a balkáni hódítások során: Ha kellett, földet műveltek, ha kellett, harcoltak. Kolostoraik egyszerre szolgáltak fogadóként, imahelyként és katonai támaszpontként. Hajlékony szemléletük, vallási toleranciájuk pedig elfogadhatóvá tette őket a keresztények szemében is,21 így jelentősen hozzájárultak a hódítások megszilárdításához, s előkészítették a terepet nagyobb török népességek betelepülésére.22


A dervisrend

A XV-XVI. század fordulója jelentős változásokat érlelt. Erdebilben - a Kaszpi tenger közelében - újabb dervisrend jött létre, amely hamarosan nagy népszerűségre tett szert a türkmenek körében. Ez önmagában még nem jelentett volna problémát, csakhogy Sejh Szafinak, a rend alapítójának utódai - a szafavidák - Irán uralkodói lettek. (Híveiket vörös fejfedőjük miatt kizilbasnak nevezték.) Az Oszmán Birodalomnak versenyképes riválisa támadt.
Az oszmán szultánok nehéz helyzetbe kerültek. Saját hatalmukat kockáztassák-e, s hagyják, hogy az új állam - türkmen támogatással - nagyra nőjön? Vagy forduljanak szembe vele, s ezzel veszítsék el híveik egyik jelentős csoportját, akik közül maguk is származtak, s akiknek felemelkedésüket köszönhették, a türkmen tömegeket? I. Szelim (1512-1520) ez utóbbi mellett döntött.23
Elhatározása hosszú távú következményekkel járt: sorozatos türkmen lázadások és folyamatos perzsa háborúk jellemezték a következő évszázadok történelmét. Az oszmán szultánok a korábban gyakorolt vallási tolerancia helyett az ortodox, szunnita iszlám bajnokai lettek, 1517-től ők viselték a kalifa címet is.
A síita tan felé hajló türkmenek ettől kezdve gyanúsnak számí
tottak az Oszmán Birodalomban. Hitük egyébként részben az üldöztetések, részben a szafavidák erőteljes propagandájának a hatására egységesült. E kialakult vallási szintézis a bektasi, vagy - a XIX. század végétől használatos néven - alevi hit.24
A XVI. század eleje a bektasik belső életében is fordulatot hozott. Egy csoportjuk részben - a rossz nyelvek szerint viszont elsősorban - politikai, részben vallási megfontolásokból szigorúbb rendet szeretett volna látni. Bálim Szultán volt az, aki e szervezőmunkát elvégezte, s meghatározta a rend szabályait, egységesítette a viseletet, kialakította az alaptanokat (Erkánnáme = Iránymutató könyv). A rend az addigi képlékeny, határozatlan formák helyett az ő munkája révén nyert határozott, markáns arculatot. Nem csoda, hogy őt tekintik a rend második alapítójának (pír-i száni).25
Ettől kezdve a bektasijje két ágra szakadt. A türkmenek körében megmaradt kötetlen, szabályozatlan népi vallásosság formájában, amelynek legnagyobb szentje Hadzsi Bektas, s központja a Pír kolostora Szuludzsakarahöjükben. Vezetője, a cselebi Hadzsi Bektas vér szerinti leszármazottjának tekinti magát. Követői születési alapon kerülnek a közösségbe. Ezt az irányzatot nevezik cselebiján ágnak.26 E mellett azonban kialakult egy új, szabályozott dervisrend, amely kolostorokban él, meghatározott vallásgyakorlatot követ, hierarchiával bír. Belépni csak szabad akaratból, hosszú tanulóidő leteltével lehetséges. A dervisek egy része még nőtlenségi fogadalmat is tesz (müdzserret dervis), amelynek jeléül karikát hordanak a bal fülükben. Vezetőik a dedebabák, szintén a Píreviben, a rend központi kolostorában székelnek, s magukat Hadzsi Bektas szellemi gyermekeinek tekintik. Mivel a mestereket köztük babának hívják, ők a babagán irányzat. Elsősorban Isztambulban és a Balkánon leltek otthonra.27
A rend kettéválása persze nem jelentett szakítást. A dervisrendek életében új irányzatok felbukkanása természetes jelenségnek számított. Egy-egy nagy hatású tanító körül számos tanítvány gyűlhetett össze, akik adott esetben önálló irányzatnak, a rend új ágának (kol) nyilváníthatták magukat. Tulajdonképpen ez történt a bektasik esetében is. Bár a két ág között érzelmi ellentétek feszülnek, hitük, szertartásaik, szent könyveik, irodalmuk nagyjából megegyezik.
Az új irányzat, a babagán, megtalálta a helyét a birodalomban. Vallási elhajlásaikat eltűrték, mert hasznosak voltak a hatalom
számára. Ráadásul ők örökölték a hatalmas pártfogó, a janicsártestület támogatását is. A kapcsolat igen szorosnak tűnik: a rend új vezetője - a dedebaba - csak akkor vált törvényesen rendfőnökké, ha elzarándokolt Isztambulba, s ott a janicsáraga tette fejére a "koronát", vagyis a dervissüveget. Másrészt pedig az isztambuli janicsárkaszárnyában állandóan tartózkodnia kellett néhány dervisnek, akik csupán a sereg győzelméért imádkoztak.28 A dervisek hozzátartoztak a janicsáraga reprezentációjához is. Ha ünnepélyes keretek közt vonult valahová, akárcsak a dívánba is, a dervisek kiáltozva vonultak lova előtt. Egyikük "Kerimullah!" - Isten kegyelmes! - kiáltására a többiek kórusban feleltek: Hu! - vagyis ő maga, azaz Allah.29
Persze ez a kapcsolat sem tűnt mindig felhőtlennek. Egy bektasi a XVIII. században állítólag így beszélt a katonákhoz: "Hé, ti bolondok, miért dobjátok oda az életeteket semmiért? Szégyelljétek magatokat! Sületlenség, amit a szent háborúról és a harcban az önfeláldozás erényeiről fecsegnek nektek. Míg az oszmán szultán palotájában múlatja az időt, a frenk király meg saját országában szórakozik, vajon miért adjátok életeteket a harcban e hegyek közt?"30
A janicsárokkal fenntartott kapcsolat, s a végeken való folyamatos jelenlét jelentősen hozzájárult a rend terjedéséhez. Míg Anatóliában viszonylag alacsony maradt a kolostorok száma,
a Balkánon gombamód szaporodtak a rendházak. A Pelopponészoszon a XIX. század végére több, mint 20, Macedóniában 15 rendházuk volt. A legerősebbé az albán közösségek váltak, a múlt század második felétől számos dedebaba került ki soraikból, körülbelül 50 kolostoruk működött (1962-ig!). Érdekes, hogy Boszniában és Szerbiában - s általában a szláv lakosságú területeken - alig néhány tekkéről tudunk. Az egyiptomi kolostorokat a legenda szerint Kajguszuz Abdál alapította, forrásaink azonban csak a XVI. századból vannak. Az Oszmán Birodalom határain kívül a rendnek csupán egyetlen kolostora volt, Kerbelában, Sáh Hüszejn halálának helyén.31


A betiltott rend

A XIX. században az Oszmán Birodalomban is más szelek kezdtek fújni. A változások természetesen a hadseregben kezdődtek, hiszen a sorozatos vereségek ráébresztették a vezetőket a birodalom hadászati elmaradottságára. A reform részeként 1826-ban feloszlatták az utolsó évszázadban teljesen elzüllött janicsárságot. Velük buktak a bektasik is: a rendet megszüntették, kolostoraikat lerombolták, vagy az állam iránt lojálisabbnak mutatkozó naksibendi derviseknek adták.32
A rend természetesen tovább élt, csupán társadalmi és politikai befolyása csökkent hatalmas pártfogója elvesztésével. A csapás elsősorban a janicsárokkal szoros kapcsolatban álló babagán ágat érintette, a türkmen bektasikat jóval kevésbé rázta meg.
A babák azonban hamarosan visszaszerezték politikai befolyásukat. A szabadgondolkodásra mindig is hajlamos bektasik kapcsolatokat építettek ki a francia szabadkőművesekkel, aktív szerepük volt a török páholyok létrehozásában. A jövő Törökországa pedig ezekben érlelődött, innen csírázott ki az ifjú oszmán mozgalom, amely 1908-ban átvette a hatalmat, s alkotmányt adott ki. Később e páholyokat látogatták az ifjú törökök - köztük Kemál Atatürk - is. A felszabadító háború (1919-1923) kezdetén Atatürk személyesen kereste fel a bektasi rend vezetőjét, Dzsemálettin Cselebit, hogy támogatását kérje.33 Ennek ellenére, 1925-ben a többivel együtt a bektasi rendet is feloszlatta. A bektasik azonban ezt is túlélték, s gyakorlatilag - a korábbinál jóval titkosabb formában - máig léteznek. Természetesen az emigránsok nyíltan folytathatják vallásgyakorlataikat Ausztráliában, vagy a detroiti kolostorban.34


A bektasik hitvilága

A bektasik hitvilága számos forrásból táplálkozik. Az eredetileg sámánhitű törökök megismerkedtek Buddha, Zoroászter és Mani tanításaival, amelyek bizonyos időszakokban az államvallás szerepét is betöltötték náluk.35 Ne higgyük, hogy e tanok eltűntek
a távoli múltban! Például a XIII. században Anatóliába költöző Eretna törzs ujgur volt, s mint ilyen, buddhista.36 Maga az iszlám sem egységesen lépett be a törökség történelmébe. Egyszerre
találkoztak a síita és a szunnita irányzatokkal, de az iszlám misztikával is. Nem hanyagolható el a kereszténység - több hullámban érkező - hatása sem.
A bektasi vallásosság egyik legalapvetőbb jellegzetessége
- az ortodox iszlámnál sokkal nagyobb mértékű - nyitottsága, alkalmazkodóképessége. Sokáig nem is alakult ki semmilyen egységes doktrína, Bálim Szultán volt az, aki többé-kevésbé kidolgozta a vallásgyakorlat rendjét, amint arról már szót ejtettünk. Ennek ellenére számos helyi irányzat létezett továbbra is.
A következőkben a teljesség igénye nélkül néhány alapvető mozzanatot emelek ki a XVI. század elején kialakult szintézisből: az iszlám misztika jellegzetességeit, a síita hatásokat és a sámánhit továbbélését.


Általános misztikus vonások
(Az embertől az Istenig)

A misztikusok az igazságot - Istent - nem kívül, a külvilágban, hanem belül, önmagukban keresik. Lemondanak a világi javakról, feladják vágyaikat, akaratukat. Mindannak, ami a világhoz, e hús-vér létezéshez köti az embert, összefoglaló neve a nefesz.37 A feladat - vagy inkább lehetőség - nem más, mint ennek a nefesznek a megzabolázása: "Aki lelke démonát (nefesz) legyőzi, a hit Bölcs Salamonja lesz." - tartja egy népszerű dervis-ének.38
E félelmetes lélek-démon azonban nem más, mint a szerepek összessége, maga a színdarab. Az álarcok sokasága - a szerepjátékba való belefeledkezés - fátyolként borul a szemünk elé, s megakadályozza, hogy igazi lényünket megpillanthassuk. Nem látván az igazi szépséget, vakon, eszement bolond módjára bolyongunk a világban.39 Ezt az állapotot a szúfik egy híres szerelmi történettel példázzák. Medzsnún, mivel Lejla iránti szerelme nem teljesülhetett be, elbujdosott. Pusztai magányában állandóan szerelmese szépségéről ábrándozott, gyönyörű énekeket szerzett róla. A fájdalom azonban olyannyira elvette az eszét, hogy amikor végre valóban találkozott kedvesével, nem ismerte fel őt. E medzsnúni helyzet a bektasi életszemlélet kedvelt parabolája: nem vesszük észre azt, ami nyilvánvaló, olyannyira el vagyunk foglalva a keresésével.
Fel kell tehát ocsúdni az öntudatlan álomból, ki kell nyitni
a szemünket. Csakhogy ez ésszel nem megy, az isteni létezés
világába az elme nem léphet be. "Az elme így szól: Megkeresem a Nap fényét! - s keményen dolgozik." - vélekedik Kajguszuz Abdál.40 Mit lehet tenni?

Nem találtam gyógyírt bánatomra Egyiptomban
"Menj, keresd Hadzsi Bektas gyülekezetét!"
S ha Molla Hünkárhoz (Mevlána) fordulnék
S dervis lennék, vajon kedvesemet megtalálnám-e?
Vagy talán az utána való bánkódástól meghalok?

- teszi fel a kérdést egy XVII. századi misztikus énekmondó (ásik).41 A válasz többé-kevésbé egyértelmű: Bármit tesz is, bárkihez fordul - legyen az akár a leghíresebb mester - az nem viszi közelebb a célhoz, az Istenben való feloldódáshoz. De a vágyakozástól talán meghal, persze nem a test, hanem a nefesz, s ekkor feltárul Isten arca, az utazó célhoz ér.


A mester és a tanítvány

Az utat mindenkinek magának kell bejárnia, mégis létezik segítség, a mester (mürsid) és a közösség (dzsem'). "Egy óra részegség a bölcsek társaságában többet ér, mint ezer év magányos böjtölés és vezeklés." - írja Kajguszuz Abdál.42 Júnusz Emre - a leghíresebb török misztikus költő - pedig egész verset szentelt a mester fontosságának:43

Ha azt mondod: "Gyere testvérem, keressük Istent!"
Lehetetlen az, amíg méltó mesterre nem lelsz.
Ha azt mondod: "Lássuk az igazság arcát!"
Lehetetlen az, amíg méltó mesterre nem lelsz.

A kádik és a müftik összegyűltek,
Minden könyvüket összehordták,
S azt kérdezték: Kitől vetted e tudást?
Lehetetlen az, amíg méltó mesterre nem lelsz.

A mester - bár semmit nem vállalhat át tanítványa (müríd) kínjaiból - jelenlétével bizonyíja, hogy az út bejárható. Tanácsaival - aminek egyébként a tanítvány köteles engedelmeskedni - sok szenvedéstől, szellemi vargabetűtől kímélheti meg neveltjét. A könyv kevés, - tapasztalatokra van szükség.


Az út

"E kétkapujú fogadóban vándorlok éjjel-nappal" - énekli Ásik Vejszel.44 Gondolhatunk a születéstől a halálig tartó időszakra is, de tágabb értelemben az Istentől az Istenig vezető útról van szó, amely akár életek hosszú sorát veheti igénybe, - a bektasik hisznek a lélekvándorlásban.
Az Istentől való elszakadás már megtörtént, most vissza kellene találni: ez a misztikus - az utazó - feladata. Általánosan elfogadott nézet szerint az út négy részre oszlik, négy kapun kell áthaladni.45 Az első szakasz a seríat, az iszlám vallásjog. Ez csupán annyit jelent, hogy az úton járónak be kell tartania az alapvető emberi normákat. Ha felismeri, hogy ez kevés, ez még nem Isten útja, akkor léphet át a második szakaszba. Ez már a taríkat, az igazi út, általában valamilyen dervisrendhez való csatlakozással vagy magányos meditációk végzésével jár. Ez alatt
a dervis egy teljesen új, a korábbitól elütő látásmódot sajátít el. A harmadik lépésben a márifet, a biztos tudás kerül a birtokába. Ez nem az elme okoskodásának az eredménye, hanem a valódi isteni értelem. Nem is annyira konkrétum, mint inkább a tisztánlátás képessége. Az utolsó kapu pedig a hakíkat, az igazság,
a valóság. A korábban megszerzett tudás szeretettel párosul. Ha ez maradéktalanul bekövetkezik, akkor létrejön a feloldódás, a fanafillah. Ez azonban a fizikai létezés következtében nem lehet állandó állapot, ezért az út számtalanszor bejárandó.


A betűmisztika

Az arab nyelv mássalhangzókra épülő rendszere, s az a tény, hogy a betűknek számértékük is van, számos misztikust indított arra, hogy ezek segítségével fedezzen fel rejtett összefüggéseket, titkos jelentéseket. E törekvéseket végül is egy perzsa, Fazlullah-i Hurúfí foglalta rendszerbe a XIV. század közepén. Tanításai hamarosan széles körben elterjedtek, s minden misztikus iskolára mély hatást gyakoroltak.
A betűmisztika (hurúfijje) anatóliai elterjedése egybeesett
a bektasik népszerűsödésével, ezért köztük is akadt jó néhány mester, aki a hurúfi tanokat beépítette saját rendszerébe. Misztikus szavak számértékéből például Hadzsi Bektas életének kulcsfontosságú dátumait vélték kiolvasni. Mohamed nevének számértéke például Bektas életéveinek számát adja ki: M+h+m+d = 40+8+40+4 = 92.
A bektasik körében azonban az efféle spekuláció sohasem terjedt el széles körben, csupán néhány, a hurúfijjén belül közhelynek számító elemet használtak fel. Átvettek néhány rövidítést, például a mim betű Mohamedet, az ájn Alit jelenti. Egy híres képen Ali neve emberi arcot formáz, amely annyit jelent, hogy Ali - az isteni tökéletesség megnyilvánulása - mindenkiben megvan, sőt mindenkin látható. (5. ábra) Mi különbség lehetne akkor az emberek között?
Kedvelt parabola a Korán első szúrája, a Fátiha, s annak 7 verse is. E szúra magában foglalja a teremtés teljességét, s ezért meglátszik - többek között - az emberi arcon is. 7 fekete vonás minden emberen látható: a négy szempilla, a két szemöldök és a haj - ezek az anyai vonások. A férfiak azonban további 7 - apai - vonással bírnak: a szakáll az arc két oldalán, a bajusz jobb és bal oldala, két erőteljes vonás az orr mellett, s végül az alsó ajak alatti szőr. Ezekhez járul további 14 fehér vonás: az arc, a fülek, az orr… stb. Az egész összesen 28-at ad, s mivel az arab ábécé 28 betűből áll, ennyivel írták a Koránt is, következésképp az emberi arcon ott látható a teremtés. A bektasik azonban inkább a kalligráfiát kedvelték, mint a valódi betűmisztikát.46 (1-6. és 12. ábra)


Síita hatások

Jellegzetes bektasi vonás néhány síita tan megvallása. A szunnita Oszmán Birodalomban - amelynek feje, a szultán egyúttal kalifa is, az egész szunnita iszlám világ vezetője - az egyetlen síita, pontosabban a síizmushoz közelítő dervisrend a bektasijje volt. Igaz, a síita perzsák szemében inkább szunnitának tűntek. A bektasi hit egyéni szintézisnek tetszik a két pólus között.
A leglényegesebb elem Ali tisztelete. Létrejött egy "bektasi szentháromság" is: Allah-Mohamed-Ali. Allah tanításai Mohameden keresztül érkeztek a földre, ezért ő a vezető (rehber). Ali viszont az isteni tökéletesség földi megtestesülése, így őt tekintik a mesternek (mürsid), ő az emberiség ura (sáh-i merdán). Kettejük közül a bektasiknál Ali örvend nagyobb tiszteletnek, cselekedeteiket az ő nevében kezdik: Biszm-i sáh: A sáh nevében! Hadzsi Bektas Velit egyébként az ő reinkarnációjának tartják. Nagy tisztelet övezi a Próféta vér szerinti családját (ál-i Aba, ehl-i bejt), amelybe általában öt személyt sorolnak: Mohamedet, Alit - Mohamed vejét, Fatimát - Mohamed lányát, és fiaikat, Haszánt és Hüszejnt.47
Az imámok Alival kezdődő sora az, amely az isteni fényt, a titkos tudást továbbörökíti. A síiták szerint Mohamed nem minden tudást hirdetett ki nyilvánosan, s a legfontosabb titkokat csupán Ali előtt fedte fel, aki azt csupán az imámoknak adta tovább. Ehhez azonban tragédiák sora és szenvedés párosul: a bektasik elképzelése szerint - fittyet hányva a történelmi tényeknek - mind a 12 imám erőszakos halállal halt meg. Itt kell szót ejtenünk egy bektasi szokásról, a tevellá és a teberrá megvallásáról. Előbbi a próféta családjának és az imámoknak a tisztelete és szeretete, utóbbi pedig ellenségeiknek - Mervánnak, Jezídnek - az elátkozása. Részint emlékezés ez, részint viszont aktuálpolitika: az elnyomók könnyűszerrel behelyettesíthetők az oszmán szultánokkal. Misztikus értelemben azonban egész más a helyzet: az Isten iránti valódi szeretetről, vagy annak hiányáról beszél e szertartás.48
A 12 imám egyébként állandó jelkép, ők képviselik a tanítványi láncot. Rájuk emlékezve szerepel a bektasi szertartásokon 12 tisztségviselő, méltóság. A rendfőnök természetesen Ali helyén - posztján - ült. A 12 hely mellesleg párosult a rend korai mestereinek nevével is, mintha ők mind a rendalapító körül teljesítenének szolgálatot. A 12 imám hite és a központi hármasság számos európai kutatót indított keresztény hatások feltételezésére, amely azonban máig is vita tárgyát képezi.49


Iszlám előtti hagyományok

A bektasik a török sámánhit számos elemét megőrizték. Szertartásaik tulajdonképpen sámán szertartások megszelídített formái. A közösség éjszaka gyűlik egybe, s az iszlámban teljesen szokatlan módon a nők egyenrangú félként jelennek meg. Ez feltehetőleg a nomád életformára vezethető vissza, ahol a nomád török nőnek joga volt a család fontos döntéseibe beleszólni. Kezdetben - a XIII-XIV. században - a közösség szabad ég alatt, tűz körül gyűlt össze. Innen ered a szakrális körtáncok hagyománya. Később - az üldözés erősödésével - a szertartások egyre titkosabbá váltak, kolostorok falai közé szorultak vissza, a tűz pedig sokágú gyertyatartónak adta át a helyét. Emléke azonban megmaradt, idézzünk fel egyet a híres világutazó Evlia Cselebi által megőrzött legendák közül!50
"Abdál Músza kolostora előtt nagy volt a sár, ezért a szerzetesek így szóltak hozzá: - Ó, szultánunk! Sár van a kolostor előtt, s a zarándokok sokat szenvednek tőle. Készíts köves utat! - így
beszéltek. - Legyen! - szólt a mester. Éjjel fáklyákat gyújtottak, s rézdobokat és defet (sámándob) verve a hegyekbe vonultak. - Béke legyen veled, Allah hegye! - szóltak, s két leborulást végeztek. - Ó, hegy! Azt kérem tőled: Kolostort építettem, s hogy a szívek szentélye lehessen, - a Próféta szerelmére - 12 ezer követ szeretnék. Mindegyik akkora legyen, mint egy öszvér! Jöttünk, hogy üdvözöljünk! - így imádkozott Abdál Músza. A dervisek pedig ráfeleltek: Allah! Hirtelen megdördült az ég, hatalmas szél támadt. Músza apó dervisei egymásba kapaszkodtak. Reggel azután látják ám, hogy a kolostor előtt háromezer lépés hosszú járda támadt. Ilyen csodatevő képessége volt Abdál Múszának."
Csupán ebben az egy legendában számos elem őrződött meg a régi török hitvilágból. Jelen van a hegy és a tűz tisztelete.
A törökségnek több szent hegye is létezik, ilyen például a türkök Ötükenje, amely valahol a mai Mongólia területén lehetett. A hegykultuszt persze az iszlám is megerősítette a Sinai hegy (Túr dagi) említésével. A leghíresebb hegy azonban a Kaf hegye, amely a Kaukázussal azonos, de tágabb értelemben az egész Földet is jelenti. Ilyen jelentésben került át a bektasi irodalomba is, amelyben a hegy az akadály, amelyen keresztül a kedveshez, Istenhez el lehet jutni.51
A tűz a törökök által is tisztelt négy elem - tűz, víz, föld és levegő - egyike, a törökök között mindig nagy megbecsülésnek örvendett. Talán fölösleges a sámánszertartásokon betöltött szerepére utalnunk.52
Músza legendájában figyelemreméltó a dobok szerepeltetése is. Evlia háromféle dobot sorol fel (Davul, def, nakkáre), amely legalábbis annyit jelent, hogy a dervisek nagy zajt csaptak. Az egyik dob - a def, a dervisek jellegzetes ütőhangszere - ráadásul a sámándob egyenes leszármazottja. (11. ábra)
A fenti történethez hasonló csodáknak se szeri, se száma, szinte minden korai mesterhez kötődnek ilyenek. Gyógyítottak, jövendöltek, áldást osztottak, átkot szórtak, megtalálták az elveszett jószágot, s ha kellett madárrá változtak - hogy csak a köznapibbakat említsük.53
Emeljünk ki csupán egyet e furcsaságok sorából! Tudjuk, hogy Gül Baba türbéjében egy fakard lógott a falon.54 Miért? A fakarddal való hadakozás hozzátartozott a babák tudományához. Eredetileg a sámánok használták a révüléskor a gonosz szellemek
távoltartására,55 tőlük került a bektasikhoz. Maga Hadzsi Bektas is forgatott ilyet, majd fegyverét egyik tanítványára, Szári Szaltukra hagyta. Ő azután a Balkánra ment, s Kaligrában megküzdött a Sátánnal, fejét vette - fakarddal.56 Egy másik - ismeretlen - dervis pedig Mentese környékét hódította meg egy hasonló szerszámmal, s az ott élőket vagy megölte, vagy muszlimmá tette.57
Az állatalakban való "közlekedés" szintén mindennapos jelenség a legendákban. Ali oroszlán vagy daru képében jelent meg. Hadzsi Bektas sólyom vagy galamb bőrébe bújt. Gejikli Baba (Szarvasos apó) szarvasok közt élt remeteként, s maga is szarvassá tudott változni. Kolostorában máig szarvasagancsok emlékeztetnek erre.58 A szarvas egyébként a lelki vezető szimbóluma.
A legismertebb történet Kajguszuz Abdálhoz fűződik:
Az ifjú Gajbí herceg - az alanjai bég fia - vadászatra indult. Egy szarvast vett üldözőbe. Sikerült nyilával megsebeznie az állatot, de az tovább menekült, s egy kolostor kapuja mögött eltűnt. A herceg dühösen vonta kérdőre a derviseket a szarvas holléte felől. A perlekedésre előkerült a kolostor főnöke, Abdál Músza is, s behívta az ifjú Gajbít. Az előadta történetét, mire Músza apó levette köpenyét, s a herceg nyílvesszője ott volt
a hóna alá fúródva. A herceg erre magábaroskadt, megbánta bűneit, s Abdál Músza tanítványai közé szegődött. Ekkor vette fel a Kajguszuz Abdál nevet.59
A bektasik tisztelettel övezik a köveket, fákat is. Anatóliában számos sziklát tartanak szent helynek, például Szuludzsakarahöjükben az Öt Köveket (Bestaslar), a Bölcső követ (Besiktas) vagy az Oszlopos Követ (Direkli Tas). Szent fa pedig szinte minden kolostorban zöldellt. Bálim Szultán szederfája állítólag közel ötszáz éve virul a Píreviben.60


Ünnepek, szertartások, szokások

A bektasi rend az egyik legzárkózottabb török dervisrend. Összejöveteleiket éjszaka, "zárt ajtók mögött" rendezik, őrök (bekcsi) vigyáznak, nehogy illetéktelen személy léphessen közéjük.61 Viselkedésük már csak azért is érdekes, mert a többi rend nyilvánosan végezte gyakorlatait. Még ha kolostorban éltek is, a kíváncsiak beléphettek és megnézhették szertartásaikat. Így volt ez a keringő derviseknél (mevlevi), nem is beszélve a rufáíkról, akik kifejezetten látványos gyakorlatokat végeztek, például izzó vasat csókolgattak, vagy mérges kígyó fejét harapták le. A bektasik különcségét csak fokozta, hogy a nőket egyenrangúnak tekintették. Férfiak és nők együtt, zárt ajtók mögött, éjszaka... Nem csoda, ha a kortársak képzelete megindult. A bektasikat folyamatosan vádolták, orgiák szervezésével, szodómiával, hitetlenséggel.
Az ellenszenv oka a bektasik furcsa viselkedésében keresendő. Hiszen még a legalapvetőbb muszlim kötelességek teljesítését is elmulasztották. Nem voltak hajlandók elvégezni a napi ötszöri imát, legalábbis nem a megfelelő módon, a dzsámikat pedig egyenesen kerülték. A helyzet szemléltetésére álljon itt néhány tanmese:62

Egy ortodox muzulmán rá akart venni egy bektasit a helyes imádkozásra:
- Barátom, ha rendesen imádkozol, öt lirát fizetek neked naponta! - a bektasinak tetszett az ajánlat, s ezért minden nap rendesen imádkozott, majd felvette a neki járó pénzt. Egy nap azonban a buzgó vallásos ember észrevette, hogy dervisünk nem végzi el az ima előtt kötelező rituális mosakodást:
- Barátom, miért nem mosakszol ima előtt?
- Uram, te "vizes imáról" beszélsz. Az tíz lirába kerül.

Egy magas hegyen álló bektasi kolostorba - a ramazáni böjt idején - vendégségbe érkezett a környék vallásos elöljárója, imámja. A dede éppen iszogatott.
- Ó, dervisek! Gyorsan hozzatok az imámnak egy poharat! - szólt.
- Ej, te szégyentelen! Tán nem tudod, hogy ramazán van? Szégyen és gyalázat, hogy ilyenkor, fényes nappal iszol! - dühöngött az imám.
- Ó, barátom - mosolygott a dervis - ez a ramazán nálam is, nálad is jóval öregebb, nem igaz? S vajon egy ilyen öreg Ramazán hogyan jöhetne fel egy ekkora hegy tetejére?

Egy bektasi elgondolkozva, dohányozva ballagott az utcán. Szembe jött vele a janicsáraga, s haragosan rákiáltott:
- Mi dolog ez?! Nem tartod be a szent ramazáni böjtöt? Dohányzol?! - A baba csodálkozva válaszolt: - Elfelejtettem, aga...
- Mit felejtettél el?!
- Azt hogy az utcán vagyok...

Egy bektasit boriváson kapnak, s így korholják:
- Ej, ember, nem tudod talán, hogy a bor ellensége az egészségnek? Miért iszol hát?
- Tudom én, hogy ellenség, ezért akarom elpusztítani.

Természetesen a bektasik nem utasítják el az iszlámot, sőt magukat jó muzulmánnak tekintik. Csupán a vallási előírásokat nem hajlandók betartani, amelyeket amúgy sem a Próféta hozott, hanem azok az Omajjád kalifák, akik Alit és az imámokat üldözték, meggyilkolták. A bektasik tehát imádkoznak, de a maguk módján. A leborulást (rekát) kevésnek tartják, szerintük sokkal fontosabb Isten nevének gyakori említése, a zikr. Ezt pedig közösen, gyakran énekelve végzik. Böjtölnek is, csak némiképp más értelmezésben, mint a szunniták.63
Négy évkörhöz kötődő ünnepet ülnek meg. Megtartják az áldozat ünnepét (Kurbán bajrámi) - ami az ortodox iszlámban
a ramazán havi böjt zárlata, - számukra azonban gyásznap ez, Ali meggyilkolásának emlékezete. Március 21-e Nevrúz, az újév, s egyúttal a fénynek és Alinak születésnapja. Ráadásul Ali és Fatima - Mohamed lánya - egybekelésének évfordulója is. Valódi örömünnep ez a bektasik körében, édességekkel, apró ajándékokkal lepik meg egymást. Május 6-a Hizir Iljász napja (Hidrellez), a nyár kezdete. Ezen a napon találkozik a két halhatatlan szent, Hizir és Iljász, akik a földi és az égi utakat róják. Az ő feladatuk az útmutatás, az úton járók vezetése. Végül a nagyböjt muharrem hónap 1-étől 12-éig tart. A bektasik igen szigorú korlátozásokkal élnek, nem isznak vizet, nem mosakszanak, nem vesznek kést a kezükbe, tartózkodnak a húsevéstől, nem kezdenek új munkába. Ezzel emlékeznek Hüszejnnek és társainak - akiket egyébként név szerint számon tartanak - a szenvedéseire. A böjt csúcspontja az Asúra - muharrem hónap 10. napja, e napon szenvedett vértanúságot Ali a kerbelái csatamezőn. Ez a bektasik legszomorúbb ünnepe. A gyász 3 napig tart, 12-én este oldódik fel, ekkor süteményekkel édességekkel, kedveskednek egymásnak az emberek.64
Az évkörhöz nem kötődő ünnepek legjelentősebbike az ájn-i dzsem (a gyülekezés ünnepe). Gyakoriságát semmi sem szabályozza, a közösség vezetője, a baba saját belátása szerint hívja
össze. A készülődés már reggel elkezdődik, kitakarítják a helyiséget (mejdán), előkészítik az edényeket, az ételt, italt. A résztvevők napszállta után érkeznek, s a mester rituális köszöntése után a teremben körben ülnek le. A mester (pír, vagyis a baba) és a közösség öregjei - összesen 12-en - állatprémeken (poszt) foglalnak helyet, ezért hívják őket posztnisínnek, "bőrön ülő"-nek.
Kezdetnek ki-ki előadhatja panaszait, vélt vagy valós sérelmeit, amelyet a baba - ha teheti - orvosol. Ilyen módon megszabadulva a világi gondoktól, kezdődhet a valódi, "szent" együttlét. A baba jelére a zenészek (zákir, ásik) megpengetik hangszereiket, s néhány himnuszt (nefesz) énekelnek, a közösség aktív részvételével. A továbbiakban a mester tanításait hallgatják, kérdéseket tesznek fel neki, majd megkezdődik a rituális körtáncok, a szemáhok sorazata. Az estét az áldozati állat elfogyasztása, s egyben lakoma zárja, amely során egy másik súlyos kihágást is elkövetnek: alkoholt fogyasztanak. A demnek nevezett pálinkát (raki) egy előre kinevezett pohárnok (szákí) szolgálja fel. Hajnaltájban a baba imával (gülbenk) zárja le az együttlétet.65
E szertartás eredete Mohamed égi utazására - a mirácsra - nyúlik vissza:

A próféta Dzsebráil - Gábriel arkangyal - parancsára Burák nevű lovára pattant, s egyenesen Allah trónjáig (ars) vágtatott. Visszatérvén egy házat látott, amelyben világosság égett. Mohamed bekopogott. - Ki az? - kérdezték. - Én vagyok a Próféta! - felelte, de az ajtó zárva maradt. Másodszorra is hasonló eredménnyel járt. Harmadszorra azonban már így válaszolt: - A koldusok szolgálója vagyok. - Erre feltárult az ajtó, s beléphetett
a házba, ahol 39-en ültek. - Kik vagytok? - kérdezte a Próféta. - Mi vagyunk a negyvenek - felelték - Egy a szívünk, mindig tudjuk, mi történik a többiekkel. - s hogy bebizonyítsák, Ali megsebezte a kezét, s mindenkinek a karjából vér buggyant, sőt, még a kint őrködő Szelmán-i Fáriszí vére is lecsöppent a menynyezetről. Később maga Szelmán is megérkezett, kezében egy szem szőlővel. - Ó, te szegények szolgája! - szólt - Oszd el e szőlőszemet közöttünk igazságosan! - Mohamed egy tálban kipréselte a szőlőt, serbetet készített belőle, amitől mindenki megmámorosodott, s helyéről felugorva táncba kezdett.66
A bektasik ezt a találkozást, a Negyvenek gyülekezetét (kirklár medzsliszi) elevenítik fel minden szertartásuk alkalmával, szertartásukat ilyen módon nem kisebb személlyel igazolva, mint Mohamed próféta.
Hasonló módon készülnek a másik nagy eseményre, az új tanítvány beavatására is (ikrár ájini). Az "újoncot" - a kellő imádkozás és rituális mosakodás elvégzése után - lelki vezetője - a rehber - a terembe vezeti, ahol fehér lepedőbe, halotti lepelbe csavarják. Ez jelképezi, hogy régi élete számára ő már halott, s most új élete kezdődik. A következő figyelmeztetéseket súgják a fülébe:
A megvilágosodottak gyülekezetében, az alapító szent színe előtt, mestereddel szemben alázatos belenyugvás tölt-e el? Ne szólj hamisan, ne egyél tiltottat, ne fajtalankodj és ne tégy erkölcstelent, ami nem a tied, ne vedd el, ne mondj el mindent, amit látsz. Hiszel-e Allahban, Mohamedben és Aliban, a Tizenkét Imámban, a ház népének helytartójában? Homlokodra írt sorsodat, szerencsédet elfogadod-e? A kettőt egynek tudod-e? Szívedben éjjel és nappal Allah, Mohamed és Ali egységét mestered segítségével beláttad-e? Ha azt mondtuk valamire, hogy igazság, igazságát megértetted-e? Ha azt mondtuk valamire: hazugság, hazugságát beláttad-e? A megtisztulás útján Dzsáfer-i Szádik rendjét igaznak ismerted-e meg? A tevellát és a teberrát elvégezted-e? Ha eme elhatározásodtól elfordulnál, az Utolsó Ítélet napján arcod váljék feketére! Allah, Mohamed és Ali, Hünkár Hadzsi Bektas Veli elhatározásodat támogassa, hu...67

Eközben egy - az áldozati állatoknál használatos - fehér zsinórt (tigbent) kötnek a nyakába, s a terem közepére vezetik. A tanítvány köszönti az út 4 szakaszát, a 4 kaput megtestesítő babákat, ezzel jelezve, hogy már ismeri titkukat.
Ennek végeztével a mester nyitott jobb tenyerét a tanítvány vállára helyezi,68 s elénekli a Korán megfelelő verseit: "Akik hűségesküt fogadnak neked, azok Allahnak tesznek hűségesküt. Allah keze van a kezük fölött. Aki esküszegő lesz, önmaga ellen lesz esküszegő. Aki azonban teljesíti az egyezséget, amit Allahhal kötött, annak nagy fizetséget fog adni."69 A tigbentet leoldja a tanítvány nyakáról, s a fülébe suttog: "Ne távozz el, el ne távozz, meg ne fordulj, meg ne fordulj... A kezednek, a lágyékodnak és a nyelvednek ura légy, mestered Mohamed, vezetőd Ali!" Ezzel megtörtént a befogadás, a tanítványból dervis lett.
Végül a halotti leplet is lefejtik a válláról, s helyette a dervisek szent köntösét, a hirkát adják rá. A tanítvány ezzel az aktussal születik újjá, immár a másik, a szellemi sík vonzásában élő világban.
Ekkor meggyulladnak a gyertyák, s az új dervis köszönti a 12 "bőrön ülő"-t, s kezdetét veszi a közös ünneplés, amúgy bektasi módra, zenével, tánccal. Valójában egy rövid ájn-i dzsemet tartanak.70


A bektasik viselete

Érdemes hosszabban elidőznünk a bektasik viseletének tanulmányozásával, hiszen az kétszeresen is nagy fontossággal bírt. Egyrészt minden ruhadarabnak szimbolikus jelentést tulajdonítottak, az értő szem igen sok mindent kiolvashatott belőle. (7. ábra) Másrészt a viselet megkülönböztetésül is szolgált. "Minden rendnek sajátos viselete van - írja D'Ohsson - ráadásul legtöbbjüknél különbségek vannak a dervisek, és vezetőik, a sejkek viselete között. Ez elsősorban a turbánokon mutatkozik meg, kupolájuk formájában, színében, és feltekerésük módjában."71
A bektasi viselet megismerését kezdjük mi is a turbánnal!
A dervissüveg (tádzs, vagyis korona) - legalábbis a bektasik hite szerint - Isten ajándékaképpen szállt alá a Földre. Természetes tehát, hogy nem közönséges fejfedőről van szó: "Belseje titok, külseje fény. Varrótűje a mester, cérnája a tanítvány. Kupolája Isten, 12 cikke a 12 imám. Pecsétje Muhammed-Ali, kapuja 4. A vele járó kötelesség a mester (pír) szolgálata, hagyománya a mesternek való engedelmesség." - tartják a bektasik.72
A süveg négy részből állt. A hengeres alsó részt (lenger) kupola (kubbe) zárja le, melynek tetején egy kis gomb, a rózsa (gül) helyezkedhetett el. A lengerre pedig turbánt (szárik) tekerhettek. Minden egyes alkotórész számos "titkot" rejt.73 (9. ábra)
A kupolát általában 12 fehér cikkelyből (dilim, terk) varrták össze, amelyek az imámok sorára emlékeztette a bektasikat. Ezt ismerték bektasi süveg, vagy hüszejní tádzs néven, s feltehetőleg ilyen állt Gül Baba sírján is. Viseletét Bálim Szultán vezette be. Léteztek azonban más formájúak is, maga Hadzsi Bektas például az egyetlen varrással elkészített, csúcsos elifí tádzsot kedvelte. A 4 cikkelyből összevarrt fejfedőt Ethemí tádzsnak nevezték.
(8. ábra) A 7 cikkelyes semszí tádzs jelentéséről így vall a költő:
Süvegünk formája
A hét verset (a Fátihát) jelképezi
Mivel ez a hét vers
Az ember alakját jelképezi74

E versben nem nehéz felismerni a hurúfijje, az írás és számmisztika hatását, amelyről alább már ejtettünk néhány szót.
Lényegesnek számított az is, hogy hogyan készítették el a lengert. Leggyakrabban négy osztatú volt, mert a 4-es szám különleges jelentőséggel bírt a dervisek szemében. Először is a misztikus út 4 szakaszból állt (Seríat, taríkat, márifet és hakíkat), azután Allah és Mohamed neve 4-4 (arab) betűvel írható le
(A-l-l-h, M-h-m-d), valamint az iszlám hitvallás (kelime-i tevhid) 4 szavára is utal (Lá iláhe ill' Allah).
"Ha a dervis rangra nézve előrehaladt, mi különböző időközökben történik, egyházi főnöke által megengedtetik neki a kalap szélét kendővel körülcsavarni. E tekervények száma 7 és kilenc közt változik... azt mondja a dervis: Ezzel lekötöm az önzést, a másodiknál: ezzel lekötöm a kapzsiságot, a harmadiknál: ezzel lekötöm a haragot, stb."75 Turbán (szárik) kötése tehát csak magas rangú derviseknek járt, legelőször a babáknak. A dedebabák és a halifebabák a turbán-kötéshez használt zöld kendő végét szabadon hagyták, amely így jobb vállukra lógott.
A rózsát, a gült nem viselhette akárki, csak azoknak járt, akik előrehaladtak az úton, s megtapasztalták az Istenben való feloldódást. Ezért hívják a rózsát a megvilágosodottak pecsétjének (erenler damgaszi) is, s ez jelképezi a hakíkatot, vagyis az egyetlen igazságot, Istent.76 S miért éppen a süveg csúcsára került? E kérdésre nem találtam választ, de érdekes tény, hogy az indiai jógában - amelynek szerepe volt a dervisrendek genezisében is - kitüntetett szerepet kap a fejtető. Itt helyezkedik el (pontosabban valamivel lejjebb a koponyán belül) a koronacsakra (brahmarandhra vagy szahaszrára csakra), amelynek jelképe az ezerszirmú lótusz, s amely szintén párhuzamba állítható a rózsával - s ahol "a hanyatlástól és fejlődéstől mentes hatalmas nagy Isten lakozik".77

A dervisrendeket egyébként már a hajviselet is megkülönböztette egymástól és az utca népétől. A bektasik előfutárának tekinthető rumi abdálok például minden szőrzetet - a szemöldököt és a szempillát is beleértve - leborotváltak a fejükről.

Szakállamat és hajamat
Bajszomat és szemöldökömet
Isten segítse ügyemet
E szakállat leborotválom78

Ezzel szemben a bektasik tekintélyes szakállt és bajuszt növesztettek, ezzel emlékezve szellemi ősükre, a próféta vejére, Alira. Olyannyira fontos szimbólumnak tekintették ezt, hogy e szőrzetek leborotválása egyenesen bűnnek számított. Ha pedig valakit kitagadtak a rendből - a büntetés súlyosbítása képpen - szakállát és bajszát leborotválták.79
A dervisek felsőruházatát egy hajdari nevű mellény, valamint az aba és egy másik hirka elnevezésű köpeny alkotta. Az aba durván szövött anyagból készített, elöl nyitott, hosszú, bő ujjú ruhadarab volt, amelynek azonban nem volt gallérja. Nem másra utaltak ezzel a dervisek, mint a halotti ingre, s azt akarták jelezni vele: mi már meghaltunk a világ számára.80 Mellesleg innen ered a mi abaposztó szavunk,81 miképp a sál is, amely szintén a bektasik jellegzetes ruhadarabjának számított. Méltán írhatta Temesvárli Gázi Ásik Haszán, amikor a bektasikat akarta jellemezni: "Rajtunk az aba, a hirka és a sál".82
A dervisek derekukat egy 15-20 cm széles szőttes övvel (kemer) tekerték körül. Az öv Hz. Ibrahim, azaz Ábrahám szimbóluma, s a szolgálatkészséget jelenti. Ugyanakkor emlékeztet
a fegyverövre is, amelynek felkötése a harci kedvre utal, jelen esetben a lelki csatamezőkön.83
A dervisek számos kegytárgyat tartottak maguknál. Elmaradhatatlan eszközük az olvasó, a teszbih. Ez is - többek között -
a hinduktól került át a dervisekhez valahol Közép-Ázsiában, onnan terjedt el az egész iszlám világban. A hivatalos iszlám azonban sokáig gyanakodva tekintett az idegen eredetű tárgyra, s még a XV. században is születtek értekezések az olvasó védelmében.84 A muzulmán olvasó - a hinduk 108 szemű malájával szemben - 99 golyócskából áll. Ezt 33-anként egy nagyobb, kiálló szem, a nisáne tagolja. Az első 33 alatt a szubhánullah
a következő 33-nál az elhamdulillah, végül pedig az Allah ekber kifejezést kell ismételgetni. Használták azonban Allah 99 nevének recitálására is.
Hasonlóan fontos, de már sajátosan bektasi tárgy a teszlim tasi és a palhenk. Mindkettő félig megmunkált kőből készített, 12 szögű kőlap. Az előbbi kisebb, nyakba akasztva hordták, utóbbi nagyobb, és az övön, baloldalt viselték. A 12 ág a 12 imámra utal. A teszlim tasi - a megadás köve - a világtól való eltávolodást, az Allahra hagyatkozást jelenti. Viselése arra utal, hogy gazdája betartja a híres mondást: "Eline, beline, diline száhib ol!" vagyis "A kezednek, a lágyékodnak és a nyelvednek ura légy!" Azaz: tudd, hogy mit csinálsz, mit beszélsz, élj tudatosan. Ennek fényében érthető, hogy miért engedi meg a bektasi rend - a többihez hasonlóan - az alkoholfogyasztást. Hiszen nem magán a cselekvésen, hanem annak tudatos voltán van a hangsúly.
A teszlim tasit kizárólag egy különleges, Ürgüp mellett bányászott kőből készítik. A legenda szerint Hadzsi Bektast egy keresztény asszony meg akarta ölni. A mérget fagylaltba keverte, amit a mester jóízűen elfogyasztott. Azonban valaki figyelmeztette
a veszélyre, s ő azonnal kiöklendzte a veszélyes eledelt, ami azután megkövült, s létrejött a szent kő.85
A palhenknek is története van. Egyszer, midőn Mohamed a pusztában böjtölt, s különösképpen gyötörte az éhség, a fájdalom elűzésére jókora követ helyezett a gyomrára. Ezért hordják e tárgyat a dervisek az övükön,86 s ezt vette észre az angol Edward Brown a budai Gül Baba kolostorban is.87
Jelképes tárgya a szedzsdetasi, a leborulás köve is. Ez a kerek vagy négyszögletes lapocska a kerbelái csatamező porából készül. Imádkozás közben gazdája előtt fekszik a földön, aki minden leboruláskor erre, szimbolikusan Kerbelá porába hajtja a fejét. Kultusza a tevellá és a teberrá megvallásával áll szoros kapcsolatban.88
A dervisek felszereléséhez több meglehetősen furcsa tárgy is tartozott. Ilyen volt például a kürt - a nefír - amely kezdetben a vadállatok elijesztésére szolgált. Utóbb szimbolikus jelentést is nyert, az Utolsó Ítélet harsonáira emlékeztetett, s gyakorlatban csak a dedebabák megválasztásakor szólaltatták meg.89 Számos példány díszítette a bektasi kolostorok falait, Szuludzsakarahöjükben éppúgy, mint Budán.
A kalenderik, majd később a bektasik is hordtak magukkal egy hosszúnyelű bárdot (teber). Sok mindenről vall e harci szerszám. Használták az útonjáró dervisek saját biztonságuk megóvására,
alkalomadtán fegyverként is. A janicsárok közt élő derviseknek szimbóluma volt e tárgy. Szintén jelképes értelme lehetett a dedebabák harci szekercéjének is: az ember lelkében dúló harcra utaltak vele.90

Kézben a bárd, fejen a süveg
Harcolok a lelkemmel

Végül a dervisek életének elmaradhatatlan kelléke volt a kéregető tál, a keskül, amelyet egy fél kókuszdióból készítettek.
Amint látjuk tehát, Hadzsi Bektas szegénykéi igencsak el voltak látva felszerelési tárgyakkal, egyszerűségről szó sem volt. Persze a jelképek - számunkra átláthatatlan - dzsungele számukra egyszerű és világos ösvénynek számított. (7. ábra)


Tánc, zene, vers

Említettük már, hogy a bektasi szertartások elmaradhatatlan része a zene, a tánc. A rend történetének ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy ezek számos szállal kötődnek a török népzenéhez, népköltészethez. Különösen a cselebiján-ág esetében figyelhető ez meg. A városiasabb babagán-szárny viszont - főleg az utóbbi kétszáz évben - a klasszikus oszmánli kultura elemeit tette magáévá. Ilymódon a két ág közötti politikai, felfogásbeli különbségek kulturális kifejeződést is nyertek.
Jóllehet a szertartások rendje kötött, nincsenek "kötelező", "kanonizált" himnuszok (nefesz).91 A zenészek (zákir, ásik) - a közösség hagyományainak figyelembevételével - maguk döntik el, mit játszanak repertoárjukból. Csupán néhány kötöttség létezik. Általánosan elterjedt szabály például, hogy a szertartás negyedik éneke Duváz, emlékezés a 12 imámra. Minden ájn-i dzsem során elhangzik egy ének, amely a negyvenek gyülekezetét idézi (mirádzslama). Gyakorta az esedékes ünnep határozza meg a témát. Nevrúz idején Ali születéséről énekelnek (mevlíd-i Ali), május elején Hizirről. Muharrem hónapban a kerbelánál elesetteket gyászolják (merszije). A helyzet némiképp a zsoltárparafrázisok esetére emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy itt még egy távoli alapszöveg sem létezik, csupán a téma adott.
Az énekmondók - ásikok, akiknek még a neve is szerelmest jelent - sokszor maguk írják szövegeiket, de nagyon erős a hagyo
mányozódás, a mester-tanítványi láncok megtartóereje is. Kialakult például néhány versforma, amelyeket kötelező érvényűnek tekintenek,92 senkinek sem jut eszébe eltérni ezektől. Hasonlóan erősek a képi konvenciók is, többszáz éve ugyanazok a motívumok bukkannak fel a versekben. Ezért aztán gyakran a képnek csak töredékét - "hívószavát" - kell megemlíteni, s az avatott hallgatóság a többit már hozzáképzeli, "tudja".
Az ásikok "madárnyelven" beszélnek, mondanivalójukat szimbólumok mögé rejtik. E gyakorlat részben a XVI. században, az üldözések hatására alakult ki. Másrészt az elmondhatatlant úgyis csak szimbólumokon, képeken keresztül lehet tolmácsolni. A bektasik körében is - mint általában - a szerelmi költészet nyelve a legkedveltebb. A titkos beszédet oly tökélyre fejlesztették, hogy gyakran nem is lehet eldönteni, hogy misztikus költeményről, vagy izzóan erotikus szerelmes versről van-e szó. Annál is inkább, mert az ásik-költészet idővel valóban profanizálódott, s valódi világi versek is születtek.
Példa képpen álljon itt néhány himnusz! Az első egyszerű, népies formában íródott, egy hódoltsági kéziratban maradt fenn.93 Dallamát nem ismerjük, csupán annyit tudunk, hogy nevá makámban, "hangnemben" énekelték. A második viszonylag kései, múlt századi alkotás Közép-Anatóliából. A vers a klasszikus költészet szabályai szerint íródott, a török nyelvtől teljesen idegen időmértékes formát követi. Ismétlései, egyszerű felépítése mégis a török népköltészet hangulatát idézi.94

Szerelmed miatt kesergek
Hol talállak, Allah, téged?
A bánat nyomorulttá tett
Hol talállak, Uram, téged?

Szegény földönfutó lettem
Szívemben százezer sebem
Utamról eltévelyedtem
Hol talállak, Allah, téged?

Az én szívem vérrel telt meg
Szemem könnye tengerré lett
Fáradtságom panaszt termett
Hol talállak, Uram, téged?

Lelkemet tűz emésztette
Lassan hamuvá égette
Szultánomhoz értem. Szóltam:
Hol talállak, Allah, téged?

(Fogarasi Zsolt fordítása)


Ó, Uram! Fénylő szerelemmel tégy fényessé engem
Ó, Uram! A szeretők titkába avass be engem

Ó, Uram! A próféták kapuján bocsáss be engem
Ó, Uram! Ali rejtett titkát testesítsd meg bennem

Ó, Uram! Lángra vágyó pillangóvá tegyél engem
Ó, Uram! Véghetetlen borral részegíts meg engem

Ó, Uram! Az egység titkának tudását add nekem
Ó, Uram! Legyek fülemüle a mennyei kertben

Ó, Uram! Mohamed házában tégy kutyává engem
Ó, Uram! Ali kastélyában tégy szamárrá engem

Ó, Uram! Örök hitvallással legyen örök lelkem
Ó, Uram! Tiszta vizek között tiszta folyó legyen

Ó, Uram! Szerelmed tüzével égess porrá engem
Ó, Uram! Dagassz felhővé, tégy óceánná engem

Ó, Uram! Kegyelmezz szolgádnak, Askijának, nekem
Ó, Uram! Szívem vágyát add meg, tégy boldoggá engem

(Sudár Balázs fordítása)

Az ásikok mindig hangszerrel kisérik éneküket. Zeneszerszámuk - a baglama - hűséges társuk, legbelső barátjuk: "Te, egy szederfa ága, s én egy ember fia" - mondja egyikük.95 E hosszúnyakú lant a régi török sámánok, bahsik és ozanok legendás hangszerének, a kopuznak a leszármazottja.96 (10. ábra) A falusi bektasik más hangszert nem is használnak, néhány városi közösségben azonban a klasszikus zene instrumentumai - az ud, a kemán, a nej - is elterjedtek, sőt, a zenelmélet néhány kifejezetten bektasi ritmust is számon tart (pl. bektasi devr-i reván, bektasi rakszi).
Idézzünk fel egy éneket Pír Szultán Abdáltól, az egyik leghíresebb XVI. századi ásiktól, akit - nehogy dalaival lázítson - a szivaszi bég parancsára kivégeztek. A költő, aki állítólag 1541-ben Budán is megfordult, e versben szelídebb "húrokat penget", hangszerével társalog.97

Gyere én sárga tamburám
Mond, mért zokogsz? Ezt kérdem én
Bensőm üres, bánatom nagy
Bíz' azért sírok, zokogok én

Nyakamba húrt akasztottak
Ezer dalra fakasztottak
Csalogányként nótáztattak
Bíz' azért sírok, zokogok én

Búbánatra felhangoltak
Énekeltem gyászolóknak
Kik még élnek, kik már holtak
Bíz' azért sírok, zokogok én

Törzsem deszkával takarták
Nagy gonddal, jól lekaparták
Ütlegeltek, hasam marták
Bíz' azért sírok, zokogok én

Gyere, én sárga tamburám
Szólj hozzám így vigasztalván:
Kedvesem nem néz már énrám
Bíz' azért sírok, zokogok én

Sárga tambura a nevem
Égig szálljon fel énekem
Pír Szultán az én mesterem
Bíz' azért sírok, zokogok én

(Csirkés Ferenc fordítása)

A rituális tánc (szemáh) rendje szigorúan szabályozott. Bár
a férfiak és nők együtt táncolnak, nem érhetnek egymáshoz. A mozdulatok, a koreográfia, sőt még a résztvevők száma és életkora is kötött, egyénieskedésnek nincs helye. Csak a lábak és a kezek mozdulnak, a csípő teljesen passzív. A tánc általában több tételből áll, lassan kezdődik (agirlama) majd a végére felgyorsul (jeldirme, jürütme). A táncosok mielőtt nekikezdenének, engedélyt kérnek a mestertől, akinek sohasem fordíthatnak hátat. Muharrem hónapban - a gyászra való tekintettel - nem táncolnak.98
A szemáh eredetét több legenda is elbeszéli. Hadzsi Bektas Vilájetnáméja szerint:99

Egy nap Hadzsi Bektas Veli tanítványaival a Hirka dag hegyeibe ment. A hegytetőn tüzet raktak. Egyszer csak Hadzsi Bektas felugrott, és táncolni kezdett a tűz körül. Tanítványai követték
a példáját. 40-szer kerülték meg a tüzet, amikor Hadzsi Bektas levette a csuháját (hirka), és a tűzre vetette. Amikor elégett, a hamut szétszórta, s így szólt:
- Ahova e hamu hullott, ott lesz nektek tűzrevalótok! - azzal megfordult, s elment. Attól kezdve a hegyen burjánzani kezdett a fű, napról napra sokasodott. A tanítványok, ha odatévedtek,
a füvet levágták, tüzet raktak, s amellett melegedtek. Azóta e hegyet Csuha-hegynek (Hirka dagi) nevezik.
E némiképp sámán-hagyományokat mutató legenda mellett létezik egy másik, az iszlámhoz lényegesen közelebb álló eredetmonda is. Amikor Mohamed égi utazásáról visszatérőben találkozott a a negyvenekkel (kirklár), egy szem szőlőből serbetet készítettek, amitől mindahányan berugtak. Hamarosan táncolni kezdtek, s olyan hevesen járták, hogy még a köntöseiket is elhajigálták.Voltaképpen minden szemáh ennek a táncnak a hasonmása.
A szemáhoknak számos helyi, különböző szerepű változata létezik. Példa képpen álljon itt egy erzindzsáni dallam: Kirklár szemáhi - A negyvenek tánca. A szertartások legalapvetőbb tánca ez. Három része az ima, a lassú és a gyors tétel. Legalább kettő, legfeljebb tizenkét asszony járja, több helyen feltétel a 40 éves kor betöltése is. Férfiak csak kivételes esetben táncolják.100 (13. ábra)


Bektasi kolostorok Magyarországon

Evlia Cselebi 1660-1666 között bejárta szinte az egész hódoltságot, s szokásához híven minden érdekességet feljegyzett. Többek között megemlékezett a derviskolostorokról is, írói stílusához hozzátartozott, hogy egy-egy település kapcsán szót ejtsen a helyi szerzetesekről. Nyilvánvaló túlzásai ellenére egyre több adatáról derül ki, hogy a valóságos helyzetet tükrözi, ezért meggondolásra érdemes tény, hogy a hódoltság területén több, mint száz kolostorról tesz említést.
A következőkben azt próbáljuk meg felderíteni, hogy e rengeteg kolostor közül melyek tartoztak a bektasikhoz. A konkrét esettanulmányok előtt azonban célszerű a rend kolostorainak néhány általános jellegzetességével megismerkednünk. Hogyan nézett ki egy rendház, hogyan hívták? Mire használták? Meganynyi érdekes kérdés. Megválaszolásukra már csak azért is szükségünk van, hogy a hódoltságra vonatkozó információ-törmelékeket helyesen tudjuk értékelni.


Mire jó egy derviskolostor?

Különös jelenség, hogy a törökök által bekebelezett területeken villámgyorsan megjelentek a dervisek, felépültek a rendházak. Budán 1551-ben, alig 10 évvel a hódítás után már több kolostor is állt,101 s számuk folyamatosan emelkedett. A XVII. században Egerben és Budán 7, Pécsen 6, Fehérváron 5 rendház állt a misztikus úton járók rendelkezésére. Miért volt szükség ennyi kolostorra?
Azt gondolnánk, hogy egy derviskolostor világtól elvonult emberek hajléka, akik Isten útjait járják, s lehetőleg békés körülményekre, idilli környezetre vágynak. Ezzel a hódoltság csak kevéssé szolgálhatott. Ráadásul a kolostorokat szokás szerint a városfalakon kívülre építették, s ezért állandóan ki voltak téve
a portyázók pusztításainak.
A fenti kérdések megválaszolásához messzire vissza kell mennünk az oszmánok múltjába. A XIII-XIV. századi Anatólia zavaros politikai viszonyai közepette széles körben elterjedtek a szúfi tanok, sokan a vallásban kerestek menedéket. Gombamód szaporodtak az áhi-közösségek, amelyek a köznapi élet minden területén kifejtették hatásukat. Bár vallási alapon szerveződtek, jelentékeny szerepük volt az oktatásban, a gazdasági életben,
a szociális feszültségek levezetésében is.102 A török kolostorok
ezeket az áhi-hagyományokat őrizték. Szellemi központoknak számítottak, ingyenkonyhákat tartottak fenn, s gyakran a gazdasági életben is igen jelentős szerepet vállaltak. A bektasik például különösen vonzódtak a vízimalmokhoz. Gyakran kaptak adomány-képpen, de maguk is előszeretettel építettek.103 A budai Gül Baba kolostor dervisei és a fehérvári bektasik is birtokolt néhányat.104 Megjegyzem, hogy a pécsi Tettye-patak völgyének csendjét is vízimalmok zakatolása verte fel.
A korai dervisek katonai szempontból sem jelentettek elhanyagolható erőt. Nem csak arról van szó, hogy együtt vonultak a sereggel és lelkesítették a katonákat. Maguk is fegyveresek lévén, önálló feladatokat is elláttak, kolostoraik őrizték a veszélyes útszakaszokat, hágókat, felügyeltek a közbiztonságra. A rendházak - a karavánszerájok mellett - biztos éjszakai szállásnak számítottak. Közvetlenül katonai szempontból pedig alkalmasint a sereg gyülekezőhelyeként szolgáltak.105 E funkciókat - már csak a janicsárokkal fenntartott szoros kapcsolat révén is - nagyobbrészt a bektasik örökölték.
A hatalom szempontjából azért is előnyösnek mutatkozott a frissen meghódított területeken a dervisek letelepítése, mert az iszlámnak olyan lazább, türelmesebb irányzatát képviselték, amely viszonylag könnyen talált kapcsolatot a helyi lakosság keresztény hitével. A közös szent helyek, a közös ünnepek pedig nagymértékben segítették az oszmán hatalom stabilizálódását.
Nem csoda, hogy a törzsi vezetők, később pedig az oszmán szultánok igyekeztek megnyerni maguknak e közösségek támogatását. Cserében adományokkal látták el őket, kolostorokat építettek a számukra. A XVI. század elejére azonban - az államhatalom megszilárdulásával párhuzamosan - a dervisek kezdtek terhessé válni. Nem így a végeken, ahol a régi recept szerint lehetett kihasználni e "muszlim lovagok" előnyös adottságait.
Az a gyanúm, hogy a hódoltsági kolostorok nagy számának az okát is ebben kell keresnünk. Hiszen nem elzárkózó, emberkerülő dervisek lakhelyének tűntek, épp ellenkezőleg, a közösségi élet centrumai lehettek. S persze nem a szigorúan vett európai kolostorok mintájára kell elképzelnünk őket, e kolostorok csak részben szolgáltak kegyes célokat, legalább ugyanolyan súllyal estek latba egyéb előnyeik is.


Török kolostorépítészet

Érdemes néhány szót szólnunk a bektasik kolostorépítő szokásairól is, mivel a török rendházak teljesen eltérnek európai társaiktól. A legnagyobb különbség talán az, hogy Keleten nem alakult ki sajátos kolostor-építészeti stílus, sőt, a dervisek építményei inkább közönséges lakóházakra emlékeztettek.106 Nem készültek akkora műgonddal, mint például a dzsámik vagy medreszék. Viszonylag gyorsan el is enyésztek, számtalanszor újjáépítették, javítgatták őket. A bektasikat ráadásul az a csapás érte, hogy a rend 1826-os feloszlatásakor kolostoraikat is lebontásra ítélték. Számos épület esett áldozatul a rombolásnak, ezért nagyon nehéz - még török viszonylatban is - képet alkotnunk arról, hogy hogyan is nézhetett ki egy XVI-XVII. századi kolostor.
A bektasik részben megörökölték elődeik, a rumi abdálok, a kalenderek épületeit, közöttük néhány régi, közép-ázsiai mintára emelt, ún. négy-árkádos (dört ejvánli) rendházat. Szép példája ennek a nikszári Csöregi Büjük Tekke. A négyszögletes épület központi része a fedett udvar, amelynek centrumában kút (sádirván) áll. Az udvar négy oldalát négy boltozatos helység (ejván) határolja - ez a régi medreszék emléke. A gazdagon kiképzett kapuval szemben helyezkedik el a tulajdonképpeni dzsámi, az imádkozóhely (namazgáh). Jelentősségét megemelt padlószintje mutatja. A kaputól jobbra ás balra egy-egy árkád szolgált szállásnak, gyülekezőhelynek. A sarkokban pedig az alapító türbéje, a baba "lakosztálya" és kamrák, hálóhelyiségek kaptak helyet.107 (14. ábra)
E négy-árkádos épülettípus Anatóliában jelentősen megváltozott, továbbfejlődött. A hajdani udvar és a dzsámi egy szintre került, méreteik kiegyenlítődtek. Az oldalsó termek a dongaboltozat helyett kupolát kaptak, s alapterületük lecsökkent. A bejárat kiképzése teljesen átalakult, az épület homlokzata előtti árkádsorrá változott. Az így létrejött épülettípust nevezik T-alakú, vagy závijeli (závijés) dzsáminak. Néhány - például a jenisehiri - ezek közül is átkerült a bektasik használatába, de jellemzővé sohasem vált e forma.108 (15. ábra)
A bektasik általánosságban azonban nem a fentiekhez hasonló, egy tömbből álló, komoly művészi értéket képviselő épületeket használtak kolostor gyanánt. Jobban kedvelték a több kisebb, szerényebb kivitelű építményből összetevődő épületegyütteseket, amelyet fallal övezett kert ölelt körül. E komplexumok központja
egyetlen nagyobb ház, amely magába foglalta a cellákat, a gyülekezeti termet, a konyhát. Ennek ellenére a kolostorok legmaradandóbban elkészített része - a türbe. Gyakran több is, az alapítóén kívül a donátoré, vagy esetleg későbbi híres mestereké. Nem véletlen, hogy a legtöbb kolostorból csupán ezek maradtak fenn máig.
Egy szerényebb méretű bektasi kolostor - hánikáh - teljes egészében ránkmaradt Bojaliköjben.109 A kert közepén álló komplexum három épületből áll. A két különálló türbe mellett maga
a kolostor nagy téglalap alakú építmény. Benne hosszú folyosó vezet végig, amelyről jobbra és balra kis cellák nyílnak. Az épület végén található a mejdán, az imahely és a közösségi élet színtere. A folyosó bejárat felé eső vége felett kis szobácska található, ez lehetett a baba "lakosztálya". (16. ábra)
A nagyobb kolostorok esetében a központi terület az udvar.
A különböző szerepű helyiségek e köré rendeződnek. A legteljesebb változatot a három udvaros kolostor jelenti. Ilyen a rend anyakolostora, a szuludzsakarahöjüki Pírevi, vagy Abdál Músza elmálibeli kolostora. (17. és 18. ábra)
Példaként vessünk egy pillantást a központi kolostorra!110 Az épület mai formáját a XVIII. század végén nyerte el, de feltehetőleg korábbi állapotokat tükröz. Az első udvar tulajdonképpen gazdasági szerepet lát el, itt vannak az istállók, a nagy vendégházak, s a látogatók szükségleteinek kielégítésére csorgókutat is építettek ide. A valódi kolostor a második udvar és környéke. Itt találhatóak a vendégszállások, a mosókonyha, a konyha, a raktárak, az ebédlők, s végül itt a mejdánevi, a szertartások elvégzésére szolgáló közösségi helyiség. Ebből az udvarból nyílnak a dervisszállások és a babák szobái is. Az udvar közepét nagyméretű vízmedence foglalja el. A harmadik udvar egyfajta szentély: tulajdonképpen sírmező. Három türbe látható itt: az alapítóé, Hadzsi Bektasé, a rend megszervezőjéé, Bálim Szultáné és végül egy dedebabáé, Güvencs Abdálé. Bektas türbéjét utóbb kiegészítették egy gyülekezeti teremmel, a kirklár mejdánival is, s bevonva a Güvencs Abdál türbét egész kis komplexum jött létre. A türbéket a dervisek sírjai veszik körül. Ebben az udvarban áll Bálim Szultán szederfája is. Ez az udvar az emlékezés,
a zarándoklás helye.
Efféle tekkékben töltötték napjaikat a bektasik. A kisebb, 15-20 fős hódoltsági kolostorok feltehetőleg az egyszerűbb egy épületes hanikáhokra, závijékre hasonlított, míg Gül Baba kolostora valószínűleg nagyobb, több udvaros komplexum lehetett.


A török kolostor-elnevezések

A kolostorok elnevezése igen érdekesen alakul a törökség körében. Európában a helynévvel és a rend megnevezésével lehet
a legkönnyebben jellemezni egy rendházat. Nem így a törököknél! Számukra a legkézenfekvőbb a kolostor alapítójának az emlegetése,111 ilyen a mi Gül Baba tekkénk is. Sokkal meglepőbb, hogy néha a kolostor építtetőjének, vakuf-tevőjének a nevét viseli, mint például a pécsi Jakovál Haszán tekkeszi, vagy a isztambuli Kodzsamusztafapasa Hánikáhi. Viszonylag ritka a helynévvel való azonosítás. Példának a Gümüshaneli tekke neve kínálkozik, amely Isztambul egyik városrészére utal. A dervisrend meghatározásával történő megjelölés alig fordul elő, kivételt csupán a mevlevik és a kalenderik képeznek. Ők kolostoraikat mindig
a helynévvel és a mevlevi- vagy kalenderháne kifejezéssel jelölték. Egy-egy rendházat gyakran több különböző néven is ismertek. Például Bandirmali Sejh Júszuf Efendi isztanbuli dzselveti tekkéjét hívták Bandirmali, Szejjid Hásim Baba és Inádijje tekkének is.112
Nem haszon nélkül való megismerkednünk azokkal a kifejezésekkel sem, amelyeket az oszmánli nyelvben a kolostorok jelölésére használtak. E szavak több-kevesebb jelentésbeli árnyalatot tükröznek, értékük gyakran a szövegkörnyezettől függ. Nagyvonalú fordításuk számos félreértésre adhat okot.
A legáltalánosabban elterjedt szó, a tekke egyértelműen a kolostort - a dervisrendek életének keretét képező építményt - jelenti. Az épület elsősorban vallásos célokat szolgál, másodsorban azonban lehetnek egyéb funkciói is, működhet ingyenkonyhaként, átmeneti szállásként, oktatási intézményként is. A tekke perzsa megfelelői - a dergáh és az ászitáne - azokat a nagy, központi kolostorokat jelölik, amelyek különleges feladatokkal bírtak, például csak ezekben lehetett új derviseket beavatni. Kifejezetten a dervisrendekhez kötődik a hánikáh elnevezés, amely azonban az épület szállás, fogadó jellegére utal.113
A závije az egyik legsokrétűbb kifejezés. Általában kis kolostor értelemben használatos, amely korlátozott jogosítványokkal bír az anyakolostorokkal szemben. Gyakorta azonban a tekke szinonímájaként szerepel, s nincsen semmilyen megkülönböztető funkciója.114 Eredetileg - az arab ribáthoz hasonlóan - számos
közösségi funkciót látott el, ezek közül csupán az egyik volt a kolostor szerepkör. Talán e sokszínűség, vagy ennek az emléke okozza a szó bizonytalan használatát.115
Még két kifejezés rejthet kolostort: a küllije és az imáret. Eredetileg mindkettő számos elemből álló vallásos komplexumok elnevezésére szolgált. Lehetett bennük mecset, türbe, fürdő, medresze, könyvtár, szegénykonyha és esetleg kolostor is, de ez semmiképp sem nyomja rá bélyegét az épületegyüttesre. Az imáret esetében a XVI-XVII. századra a sokféle funkció közül egy, a szegénykonyha vált meghatározóvá.116
E rövid áttekintésnek nem lehet célja a terminológiai problémák megoldása, csupán arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyes fogalmak értelmezésekor igencsak körültekintőnek kell lennünk, s ha lehetséges, a szövegkörnyezet - illetve az író nyelvezetének - elemzéséből kell kiindulnunk.
Így van ez Evlia Cselebi esetében is. A nagy török világutazó szerencsére viszonylag egységes terminológiát használ. A tekke, a hánikáh és az ászitáne szóval jelöli általában a kolostorokat, anélkül, hogy e kifejezésekkel árnyalatokat óhajtana kifejezni. Eme felcserélhetőség egyik legszebb példáját épp a pécsi halveti kolostor leírásánál olvashatjuk: "Ferhád Pasa kolostora (tekke). E boldogságos rendház (ászitáne) a halveti rend különleges lakhelye (hánikáh)."117 E három kifejezés Evliánál egyértelműen az elsősorban vallásos tevékenységre szolgáló épületekre utal.
Evlia szóhasználatában a závije érdekes módon nem a dervisrendek működéséhez kapcsolódik, hanem tulajdonképpen a mecset szinonimája. (Így például az egri Kethüdá mecset Evlia szerint závije.118) Közösségi gyülekezőhelynek tekinti őket, amelyek mihrábbal bírnak, s az egyes városrészekhez kötődnek (mahalle závijeszi). Sohasem említi őket városon kívül, és sohasem esik szó rendhez tartozásukról. Az imáret, a küllije és a dergáh Evlija szóhasználatában nem utal kolostorra.

A magyarországi bektasi kolostorok kutatásához viszonylag kevés forrás áll a rendelkezésünkre. Evlia Cselebi ugyan több, mint száz kolostort említ, de gyakran csupán a létükről beszél, s mindössze három esetben árulja el, hogy bektasi rendházról ír. Áttételesen bektasinak kell tekintenünk az ál-i aba névvel jelölt kolostorokat is, mivel e kifejezés szerzőnknél a bektasi szó szinonimája.119 Ezzel bő egy tucatra emelkedik a kolostorok száma. Evlia néhányszor megemlíti az alapító nevét, amely mögött egyes esetekben szintén bektasikat sejthetünk.
Forrásaink másik csoportját a török adóösszeírások képezik. Ezekben szórványosan találunk egy-két adatot, kifejezett vakuf összeírás alig van Magyarországról. Azonban ezekből is csak elvétve tudjuk meg, hogy melyik rendhez tartozik a megadományozott kolostor, inkább csak az alapító nevét ismerjük meg.
Értékes anyagot szolgáltatnak a nyugati utazók, követek leírásai is, jóllehet általában nem tudtak - s nem is akartak -különbséget tenni dervis és dervis között. A kolostorokról pedig amúgy is ritkán írtak, mivel küllemük nem keltette fel érdeklődésüket.
Helyrajzi kérdésekben a nyugati rézmetszetek, városábrázolások hívhatók segítségül, de használatuk komoly óvatosságot igényel. A művészek általában hadmérnökök - alaprajzi - vázlatai és hadijelentések, szemtanúk elbeszélése alapján dolgoztak, nem meglepő tehát, hogy a hiányzó részleteket saját fantáziájukkal pótolták ki. Gyakran már kész képeket rajzoltak újra, kisebb-nagyobb - önkényes - változtatásokkal.
A rajzolóknak csupán kis része jutott el ténylegesen Magyarországra, s volt valóban szemtanúja az eseményeknek, hibákra, elrajzolásokra azonban náluk is számítanunk kell. Jelen esetben - a török vallási célú épületek keresésekor - nagy nehézséget jelent az is, hogy a nyugatiak egyáltalán nem voltak tisztában az építmények céljával, így a képek feliratai szinte teljesen használhatatlanok. Jellemző az is, hogy a metszők képi kliséket használtak, függetlenül a valós helyzettől.
Mindezek két következménnyel járnak. Egyrészt igyekeznünk kell felderíteni a metszet forrásait, hogy hitelességét ellenőrizzük. Másodszor pedig nem szabad túlértékelnünk a látottakat. Egy-egy kép alapján feltehetőleg nem az épület hiteles képére, hanem csupán létezésének tényére következtethetünk.
A következőkben egyenként vizsgáljuk a bizonyosan bektasi, vagy a rendhez tartozás gyanújába kevert kolostorokat. Célunk az, hogy az összes - sajnos nem túl nagy mennyiségű - fellelhető adatot felsorakoztassuk. Kivételt a budai Gül Baba kolostorával tettünk, hiszen azzal a könyvben külön fejezet foglalkozik.


Buda: Hizir Baba kolostora

Hizir Babáról gyakorlatilag semmit sem tudunk, jóllehet kolostora a jelentősebb budai rendházak közé tartozhatott: Gül Babáé után ezt emlegetik a legtöbbet. Tud róla Behram Demiski, Zenarolla és Marsigli, s természetesen Evlia Cselebi is.120 Szőlők között álló, kisebb, kőből épült rendház, 15 dervissel. Ez minden amit elmondhatunk.
A kolostor földrajzi elhelyezkedése azonban meghatározható. Evlia szerint "az Ova kapun kívül, déli irányban gyönyörű szőlők között" álló épület. Marsigli török térképe az Ova-kaputól viszonylag messze, délnyugati irányban tünteti fel a kolostort. Ezen a helyen számos metszeten magányosan álló, romos épületet látunk,121 amely feltehetőleg azonos Hizir Baba tekkéjével. Pontos helye a Nap-hegy, a Kis-Gellérthegy és a Sváb-hegy által határolt, északra nyíló széles völgyben van, egy kisebb tó partján. Körülbelül idáig terjeszkedett a török temető is. (24-25. ábra)
Érdekes, hogy Marsigli térképén két "Hizir Babá"-t tüntet fel, a tekkét, és a puszta nevet. Ez utóbbit az Ova kapuval szemben ábrázolja. Fekete e helyet Hizir Baba türbéjével azonosítja.122 S valóban, metszetek sora ábrázol ezen a helyen türbét, az ágyúállások között vagy mögött.123 A kerek, kupolás türbe mellett egy másik négyszögletes, sátortetős építményt, talán egy másik türbét is látunk. (26. ábra)


Eger

"A Hatvani-kapun kívül, egy madárdaltól hangos helyen van egy bektasi kolostor, amelynek cellái, termei vannak. Egy magas kupola alatt nyugszik Dede Szultán. Sírja, amely a dervisek (zarándok) helye, különféle feliratokkal, gyertyatartókkal, mécsesekkel ékes. Hetven-nyolcvan szegény (ti. dervis) lakik benne. A harcosok adnak nekik a zsákmányukból, abból élnek."124 - a hét egri derviskolostor közül csupán ezt az egyet írja le részletesebben Evlia Cselebi, feltehetőleg azért, mert ezt tartja a legfontosabbnak.
E rövid leírás is lehetőséget nyújt azonban a kolostor helyének meghatározására. A Hatvani-kapu a város három kapuja közül
az egyik, a dél-nyugati, az Eger-patak bal partján. Még a múlt században is állt, a főszékesegyház építésekor, a Széchenyi tér rendezésekor, 1873-ban bontották le.125 A kolostor tehát valahol a kapu előterében, a városfalon kívül helyezkedett el.
Sajnos a várost ábrázoló rajzok, metszetek sokasága a települést nyugatról ábrázolja, ahonnan a Hatvani-kapu és környéke rosszul látszik, a kolostor feltehető helye pedig vagy kívül esik a képen, vagy dombhát mögé kerül. Az 1687-es ostrom idején azonban számos hiteles, s a korábbi sémától eltérő rajz készült. Egy olasz metszeten a városfalon kívül, éppen a kívánt helyen magányosan álló épületet látunk.126 A domboldalon, szőlők közt álló építményről a metszet jelmagyarázata azt is elárulja, hogy az török kolostor: "Un monasteria Turchesca". Azt hiszem, nem tévedünk, ha ebben véljük felfedezni …Dede Szultán kolostorát. (19. ábra)
Néhány másik metszet a kérdéses helyen kicsi, négyszögletes, tornyos épületet ábrázol.127


Lippa: Jágmur Baba kolostora

Evlia adja tudtunkra, hogy a városon kívül, a Temesvár felé vezető úton egy óra járásra "Irem kertjéhez hasonló környezetben" áll Jágmur Baba kolostora. Lakói "tiszta és ártatlan, igazhitű, tökéletes életű, tudós, Istenért epedő" bektasi dervisek.128 Jóllehet, konkrétan a kolostorra vonatkozó adatunk nincs több, de ismerünk egy híres bektasit, aki Lippán élt, s nem lehetetlen, hogy a rendházzal is kapcsolatban állt. Életrajzát egy XVII. századi "ki-kicsodá"-ból, Atái életrajz-gyűjteményéből idézzük.
"Es-Sejhü's-seríf Muhammedü'l-Hindi. Hindusztán országában híres szultánok palotája, mosolygó fehér fog Agra városa. Az említett sejh a Hadzsi Bektas szolgálatában gyógyulást találó Sejh Riza halifái közül való, Ahmed Jeszevi rendjéhez tartozó szent ember. A külső és a belső világban egyaránt elmélyült bölcs a gürgeni Hümájún padisáh akaratából Ászáfhoz hasonló bölcsességű vezír lett. Amikor Ádilhán 960-ban (1552/53) Hind országát hatalmába kerítette, Hümájún padisáhhal együtt ő is a perzsa sáhhoz menekült, s Sáh Tahmaszptól a fent említett isteni uralkodóval egyetemben segítséget kértek. Az ördöggel cimboráló Tahmaszp azonban szunnitának vélte őt, s elhatározta, hogy
megöleti. Ezért Rum országába menekült. Szülejmán Szultán Hán az említett urat fenséges színe elé hívatta, és a régi szokások szerint napi 120 akcse jövedelmet adományozott neki. Miután
4 évig Isztambulban maradt, nemes természetének engedve, a vizek és a levegő után tudakozva Rum országának összes haditáborát egytől-egyig bejárta, mint egy virágoskertet. Mivel úgy találta, hogy a Temesvári vilájetben levő Lippa várának vize a legkellemesebb, s levegője a legtisztább, a szultán engedélyével letelepedett ott. Az a vár pedig ezüstös falú, jól megerősített, pecsétgyűrűhöz hasonlatos erősség volt. Azután 20 ezer akcse értékű birtokot kapván, pihenés és nyugalom közepette a tudománnyal és a vallásgyakorlattal foglalkozott. 974-ben (1566/67) költözött el az élők sorából. Fényes homlokú nemes úr, a dicsőség és a nemesség elöljárója, a jólét fénysugara és a nemesség fénye, a szentek között csillogó szent, a tökéletességről és teljességről ismert, a helyes cselekvésben járatos, a tudás és a hit birtokosa, a templomok és mecsetek galambja volt az említett sejh."129
Zárójelben jegyzem meg, hogy Muhammed al-Hindi aligha válhatott az indiai Agrában Hadzsi Bektas követőjévé. Talán Isztambulban, talán utazásai során, vagy éppen itt, Jágmur Baba tekkéjében lépett a rendbe. Ám itt sem nyugodott, Evlia szerint a hitetlenek elleni harcban lelte halálát.130


Pécs: Idrisz Baba

Érdekes figura a pécsi Idrisz Baba. Evlia csak annyit tud róla, hogy "az 1000. esztendőben élt, s az öregek többféle csodáiról beszélnek."131 Megerősíti őt Ibrahim Pecsevi is, aki személyesen ismerte a szentet: "A mi városunkban, a gyönyörű Pécsett ekkor egy Idrisz apó nevű jövendőmondó volt, kinek néhány csodatétele nyilvánosságra jutott...."132 Elbeszélése szerint Idrisz baba 1592-ben még életben volt, s halála után türbét (kupolát) emeltek sírja fölé.
Pecsevi egyéb érdekességeket is tartogat a számunkra. Szerinte Idrisz Babát és Haszán boszniai pasát baráti szálak fűzték össze. "Ő (ti a pasa) az apóval ismerős volt, és teljesen jó véleménnyel volt felőle." A pécsi szent a következőket kívánta neki, midőn hadjáratba indult: "Bárhova megy, szerencsés lesz, a szentek lelkei segítik őt, sőt a felséges Isten kegyelmének közvetítője, Ali is vele lesz és katonaságával."133 Nem hangzik éppen ortodox muszlim szájába illő áldásnak. A szentek emlegetése még csak hagyján, de hogy az isteni kegyelem közvetítője Ali, s nem Mohamed… Ez az enyhén síizmusba hajló felfogás a bektasi rendre volt jellemző. Sírja a városon kívül, babának hívják, jó kapcsolatban áll a katonasággal, heterodox nézeteket vall... Azt hiszem, joggal feltételezhetjük, hogy emberünk bektasi dervis volt.134 Arra, hogy türbéje körül kolostor alakult volna ki, nincs adatunk.


Székesfehérvár

Evlia Cselebi Székesfehérvár öt ál-i aba, azaz bektasi kolostora közül egyet kiemel, .... Baba tekkéjét. Az alapító nevének helye üresen maradt a kéziratban, tehát téves a Baba Tekke olvasat.
A rend jelenléte jól dokumentálható a városban. Egy III. Murád kori (1574-95) adóösszeírás a bektasi kolostor - nem különösebben nagy - vakufjait említi,135 s találtak bektasi sírköveket is a városban.136
A helyrajzi meghatározáshoz ismét Evlia leírása kínálkozik kiindulási alapnak. Többször is kiemeli, hogy a kolostor a Budai kapun kívül (Budin kapuszindan tasra), a Királykút (Král kujiszi), és a piactér közelében helyezkedik el. Említi az "Isztolní Belgrád vértanúinak búcsújáróhelye" cím alatt is, amivel mintha a város temetőjére utalna.137
Budai kapuból kettő is létezett, az egyiket a belváros északi falába, a másikat pedig a Budai (Besli) külváros sáncába vágták (Külső Budai Kapu).138 Evlia azonban a Budai kapu alatt a belváros kapuját érti. Ennek előterében helyezkedett el a külváros, amely a XVII. század második felében kifejezetten jelentős, sűrűn lakott településnek számított.
A Királykút számos metszeten látható (már 1601-ben is!), a külváros ÉK-i sarkánál, a település sáncain kívül. Siklósi Gyulának sikerült megtalálnia a kút középkori maradványait is.139
Székesfehérvárnak a török korban két temetője is volt, egy
a Budai külvárostól északra, egy pedig a budai és az ingovány külváros között. Számunkra az előbbi a fontos. Evlia említi, hogy a kolostorban nyugszik az építtető, Gázi Szülejmán pasa, akinek a sírhelye az egyetlen említésre érdemes zarándokhely Fehérváron. A metszetek tanúsága szerint a temetőben türbe állt.140 Talán nem tévedünk, ha ezt Szülejmán pasa sírjával azonosítjuk. A temető elhelyezkedése egyébként eleget tesz a fenti meghatározásoknak is. Valóban a budai kapun kívül áll, a vásártér és a Királykút közelében.
A metszetek fallal körülvett sírmezőt ábrázolnak, amely a török gyakorlatban nem jellegzetes. Nem lehetetlen, hogy valójában bekerített - és temetkezési célokra használt - kolostorkerttel van dolgunk. A metszeteken a türbe mellett épületek, vagy azok romjai is feltűnnek. Véleményem szerint ez lehetett a keresett kolostor.141 (20-23. ábra)
Ki lehet Szülejmán pasa? Személyét eddig nem sikerült meghatároznom, de talán valamelyik budai pasát sejthetjük benne. Az mindenesetre nem lenne meglepő, hogy egy budai pasa alapítson kolostort Fehérváron. Karakas Mehmed pasa például dzsámit, závijét alapított a városban.


A Tettyéről

Köztudott dolog, hogy a pécsi Tettye nevű dombon valamikor derviskolostor állt, melynek romjai ma is láthatóak. Gerő Győző még azt is tudni véli, hogy a bektasikhoz tartozott.142 Honnan-e bizonyosság?
Első számú érv maga a név, a Tettye. Hosszú huzavona143 után Kakuk Zsuzsa bizonyította véglegesen, hogy a szó a török (illetve arab) tekke kifejezés leszármazottja, annak a nyugat-balkáni nyelvjárás sajátságai szerint módosult változata.144 Érdekes módon a dervisekre utaló egyetlen közvetlen adat viszonylag későn, 1686-ban bukkan fel, Vecchi Gábor adománylevelében: "Ezenkívül átadatik Ő Excellentiájának (Vecchi Gábor tábornok) … mely földtelek azonos a török (hamis) remetékhez tartozott, mint az említett nagy romok lakóihoz és e völgy birtokosaihoz."145
Gerő Győző nem történeti adatokra, hanem analógiára hivatkozva állítja, hogy az épületet a bektasik birtokolták: egy Tirana melletti bektasi kolostort szintén Tettye néven emlegetnek. Érvként hozza fel azt is, hogy a rendház a városon kívül helyezkedett el. Sajnos egyik bizonyíték sem kielégítő. A tettye elnevezés a Nyugat-Balkánon teljesen általános, minden kolostor így hívnak. S nem csak a bektasik építkeztek a falakon kívül. Ne keressünk távoli példát: a híres pécsi mevleviháne is a kapukon kívül épült. Röviden szólva, semmi sem bizonyítja, hogy a Tettye bektasi kolostor lett volna.
Sajnos a romok sem eredeti török épületek. A kastélyt Szathmáry György pécsi püspök építtette 1505-21 között, nyári palotának.146
A hódoltságban feltehetőleg sokkal több bektasi kolostor állt, mint amennyit feljebb említettünk. Néhány esetben bár biztosat nem állíthatunk, de legalább - néhány jellegzetesség alapján - következtethetünk a bektasik jelenlétére. A felsorolásra kerülő feltételek egyike sem tekinthető döntő erejűnek, sőt együttes jelenlétük is csupán alapos gyanúra ad okot.
1. A bektasik általában a városfalon kívül építkeztek. Ez azonban nem csak őket jellemzi. A kifejezetten városias műveltségű mevlevik pécsi kolostora is a falakon kívül állt.
2. A bektasik szoros kapcsolatban voltak a hadsereggel, ezért nagyobb katonai központok mellett számíthatunk a jelenlétükre. Hozzá kell azonban tennünk, hogy nem álltak egyedül e magatartással, hiszen például a halvetiket is erős kötelékek fűzték
a katonasághoz.147 S meg kell jegyeznünk, hogy Szerbiában és Boszniában alig létezett bektasi kolostor.148
3. A bektasik maguk is katonák, szentjeik gyakran gázik, vértanúk. (Ilyen kapcsolat azonban a halvetik és a sereg közt is létezett) A dedebabák máig is jelvényként viselik a harci bárdot.
4. A bektasi elöljárók neve a baba, más rend nem használja e kifejezést hivatalosan, pl. a kolostorok elnevezésekor. (De bektasik szerepelhetnek egy sor másik névvel is, pl: dede, szultán.)149
Vegyük sorra a lehetséges eseteket! A budai kolostorok - az említetteken kívül: Baba Miftáh,150 Gázi Gürz Eliász,151 Mukhtár Baba,152 és Hindi Baba153 tekkéje - egytől-egyig a városfalon kívül álltak, alapítójukat babának hívták, az egyetlen kivételt jelentő Gürz Eliász viszont Baba-kaszabából való volt. Egyébként ő hitharcos is volt, miképp Mitfáh Baba is. Hindi Baba talán azonos a vukovári Hindi Babával,154 akiről viszont tudjuk, hogy részt vett a mohácsi csatában.
Az Evlia által búcsújáróhelynek titulált helyek mögött is gyanakodhatunk kolostorra. A szigetvári Szulejmán-türbe esetében például nem beszél rendházról, holott tudjuk, hogy a hely jeles halveti központ volt,155 alaprajzát pedig Eszterházy Pál hagyományozta ránk.
Az eszéki Bajrám Baba búcsújáróhelye a valpói, Hoszrev Babáé pedig a belgrádi úton helyezkedett el.156 Talán mellettük állhatott Eszék 4 kolostorából egy-egy.157
A paksi Árkocs Baba búcsújáróhelye szintén a városon kívül, a Duna-parton állt, ő maga pedig hitharcos volt.158
Hatvanban a "nagy külvárosi kapu árokhídján túl" nyugodott Haszán Baba Veli Bek, maga is hitharcos.159
Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy a magyarországi bektasikról kevés emlék maradt ránk, csak sejthetjük, hogy működésük ennél jóval jelentősebb lehetett. Bár néhányuk közismert szent lett, hírnevük nem hasonlítható Gül Babáéhoz.


Gül Baba neve és személye

Valamennyi törökkori építményünk közül a legismertebb Gül Baba türbéje, amelynek névadójáról, életéről és tetteiről alig tudunk valamit, jóllehet az őt körüllengő legendák nemcsak a muszlim világban ismertek, de utat találtak a magyar legendakincsbe, irodalomba és operett-irodalomba is. De ki is volt ez a titokzatos muszlim szerzetes?
Gül Baba személyét az ismeretlenség és titokzatosság fátyla fedi, csakúgy mint annak a dervisrendnek a megalapítójáét, amelyhez e szent életű dervis tartozott. Szent volt és szerette a rózsákat - írta róla egyik kései méltatója,160 s talán még azok sem tudnak róla többet, akik türbéjének, azaz sírkápolnájának szomszédságában laknak a Rózsadomb Margit-hídhoz közel eső lejtős részén, a Mecset utcában és környékén. A tisztánlátást nehezíti az a sok legenda, amely e muszlim szent életét körüllengi.

Ezek az évszázadok alatt néhány hihető s még több hihetetlen elemmel gazdagították a róla alkotott képet. Az egyik legismertebb kútfőnk Evlia Cselebi, a híres 17. századi török világutazó, aki az oszmán hadakkal keresztbe-kasul bejárta a két és fél millió négyzetkilométernyi, Budától Baszráig terjedő hatalmas birodalom minden fontosabb tartományát. Evlia Cselebi azonban több, mint egy évszázaddal Gül Baba halála után fordult meg Budán, s jegyzett fel néhány adatot a muszlim szent életére vonatkozóan. Bonyolítja a helyzetet, hogy Evlia Cselebi szavahihetőségét a magyar történettudomány többször és jó okkal kétségbe vonta. Szekfű Gyula, a II. világháború előtti magyar történetírás talán legképzettebb, legjobb tollú, de minden bizonnyal legnagyobb hatású képviselője 1916-ban a Török történetírók harmadik kötetéhez írott előszavában Evlia Cselebi munkáját, s a török krónikákat általában "a magyar történetírás számára teljességgel használhatatlannak" ítélte.161 Bizonyára Szekfű Gyula éles és túlzó kritikájának is szerepe lehetett abban, hogy a törökkori Buda monográfusa, Fekete Lajos is elbátortalanodott, s azt írta, hogy az is bizonytalan, egyáltalán történelmi személyiségnek tekinthetjük-e Gül Babát. Dolgozatának végén pedig úgy nyilatkozott, hogy Gül Baba nevű személy talán nem is élt.162 Szekfű azonban maga is túlzásokba esett, s jókora torzítással
a világutazó Evlia Cselebit török történetírónak, munkáját, az Utazások könyvét pedig krónikának minősítette, jóllehet sem a török, sem pedig a nemzetközi történetírás nem kezelte őt és munkáját így. Mindenki tisztában volt és van vele, hogy Evlia Cselebi útleíró, s munkája nem krónika, hanem útleírás telis-tele keleties szóvirágokkal, a keleti ember fantáziája szülte túlzásokkal. Ezeket lehámozva azonban roppant gazdagságú művelődéstörténeti forrást kapunk, amelyet méltán állíthatunk párba az Oszmán Birodalomról készült európai útleírásokkal. Az utóbbi évek kutatásai arra is rámutattak, hogy Evlia Cselebi többször használt korabeli forrásokat is, s hogy a világutazó oly sokszor (és sokszor joggal) megkérdőjelezett számadatai sem mindig légből kapottak. Ami pedig a Gül Babára vonatkozó tudósítását illeti, semmi okunk kételkedni abban, hogy olyan hagyományt jegyzett fel, amit részben - miként ő maga mondja - az 1541. évi magyarországi hadjáratban részt vett atyjától, részben pedig itt Budán hallott. Mielőtt azonban magával Gül Baba személyével foglalkoznánk röviden ismertetnünk kell a nevével kapcsolatban napvilágot látott elképzeléseket.163
Nevét a legendákon kívül a Margit-híd budai oldalán, a Rózsadombon ma is látható, s a Török Kulturális Minisztérium jóvoltából frissen restaurált türbe örökítette meg, valamint az azóta elpusztult derviskolostor, illetve ezekre az építményekre vonatkozó hivatalos iratok, a türbét és a derviskolostort meglátogató európai és török utazók útleírásai tartották fenn. Gül Baba neve a török hivatalos iratokban és krónikákban, csakúgy mint a keresztény kútfőkben több változatban fordul elő. A török iratokban k és l betűkkel jegyezték le. Ugyanez az alak szerepel két egykorú, 1684-ből származó térképen. Mivel az arab írás nem jelöli a magánhangzókat, a szónak több helyes olvasata is elképzelhető. Ismert szótáraink is több olvasatot és jelentést adnak: olvasható gülnek, ami általában virágot és kiváltképp rózsát jelent, de ugyanez az olvasat levezethető a gülmek (nevetni) igéből is. Olvasható kelnek, ami sömört, sömöröst, varast, rühest, koszost, kopaszt, sivárt, illetve külnek, ami hamut, hamu színűt, és innét jelentésátvitellel romot, pusztulást is jelenthet, illetve használható mindezek igei jelentése is (elpusztít, elemészt stb.). S ahogy az már lenni szokott ha egy szónak több magyarázata is lehetséges, a különböző magyarázatoknak hamarosan akadtak hívei is.
Legtöbben a gül olvasatot és annak rózsa jelentését fogadták el. Ezt az olvasatot és jelentést támogatják a keresztény, latin betűs források is, amelyek nem sok kétséget hagynak afelől, hogy a szó első tagjában ü magánhangzót kell ejtenünk. Edward Browne (1644-1708) norwichi orvos, aki 1669-ben a londoni Royal Society megbízásából járt Magyarországon, 1673-ban kiadott útleírásában Gül Baba nevét hallás után fonetikusan Julpapaként örökítette meg és a szó jelentését egyértelműen Rózsák Atyjaként adja meg: "Budai tartózkodásunk alatt meglátogattunk egy török szerzetesrendet, ahol a perjelt, vagy főapátot Gül Babának (Julpapa) hívják, ami annyit tesz, mint a Rózsák Atyja."164 Már Tóth Béla, a múlt század és a századelő nagy tudású, méltán becsült, de méltatlanul elfeledett művelődéstörténésze, a Kelet jeles ismerője és szerelmese,165 felhívta a figyelmet arra, hogy Edward Browne a török gül szó délszláv gul, gyul, tyul ejtését hallhatta az akkorra már jócskán elszlávosodott Budán és ezért írta Gül Babát Julpapának.166 Ugyancsak ezt a szlávos közvetítést mutatja néhány egyéb európai forrás, így az 1684. évi török térképekkel együtt közölt látkép legendája, ahol a szent neve Gyul Baba alakban olvasható, vagy a török nyelvben jártas, Budát is jól
ismerő itáliai hadmérnök, Luiggi Ferdinando Marsigli167 egyik feljegyzése, amely a nevet Ghiul Baba formában őrizte meg.168
Más olvasatot és megoldást javasolt Kúnos Ignác a Pallas Nagy Lexikonban. Szerinte "E mecsethez (valójában Gül Baba türbéjéről, azaz sírkápolnájáról van szó) az a monda fűződik, hogy a mohammedán prófétának egyik bajnoka, Gül Baba itt halt volna meg hősi halállal és mert a porai itt nyugszanak, el is nevezték Gül Baba mecsetjének. A török hagyományok e mondának ellent mondanak. Ők is ösmernek egy olyan mohamedán szentet, aki a padisáh kíséretében a szentek közé került és Budinban (Buda) meg is halt. Csakhogy e hős neve nem Gül, hanem Kel-Baba. A kel szó kopaszt, tarhajút jelent és ennek azért nevezték el, mert nem volt egy hajszála sem. Valószínű, hogy a kel szó népetimologiai hatás folytán vált Gül-lé, amit az a körülmény is elősegíthetett, hogy a Rózsadombra került a mecset, vagyis
a gül dombjára."169
Kúnos etimológiájának és Kopasz-apó magyarázatának gyenge pontjaira már Tóth Béla rámutatott. A népetimológia ugyanis "közismeretű szavakkal nem szokott játszani", s a Gül Baba
elnevezés a törökségben éppenséggel nem ismeretlen. Tóth Béla maga is említett egy példát, annak a Gül Baba nevű szentnek
a türbéjét, amely Drinápolytól másfél órányira, a Büjükderbend felé vivő út mentén állott. Az azóta kiadott török forrásokban további példák találhatók a Gül Baba, Gül Dede elnevezésekre.170
Megint más megoldást javasolt Németh Gyula. Ő a nevet Gül Babának olvasta, de azt nem a rózsa jelentésű névszóból, hanem a gülmek (nevetni) igéből próbálta magyarázni. Azzal érvelt, hogy a török névadásban ritkán fordulnak elő növénynevekkel képzett személynevek.171 Állítását már Fekete Lajos meggyőzően cáfolta, amikor kimutatta, hogy épp a gül (rózsa) és a szünbül (jácint) kivételek. Fekete Lajos több olyan személynevet is idézett, amelyeket e két névszóból képeztek.172 Fekete példáit továbbiakkal gyarapíthatjuk: egy 1566. március 25-i szultáni rendelet említ egy bizonyos Güldzsioglu (Rózsaárus vagy Rózsatermesztő fia) Musztafát, aki ellen hatalmaskodás miatt panaszkodtak a falusiak.173 Egy 1560. augusztusi rendeletben egy bizonyos Güldzsi (Rózsaárus) Ali,174 az ankarai kádi-jegyzőkönyvek 1588-
1590. évi bejegyzései között pedig egy Gül Dede nevű személy szerepel.175
Az is ismert, hogy a rózsának kitüntetett helye volt a bektasik és az alevik között. A bektasi himnuszokban (nefesz) igen gyakori a gül deszteszi, azaz a csokor rózsa kifejezés, amellyel a rend tagjai arra emlékeznek, midőn Ali közvetlenül halála előtt egy csokor rózsát kért, majd megkapván azt, meghalt. Egy Vámbéry Ármin által feljegyzett legenda szerint Gül Baba nevében a rózsa a tisztaságot jelképezte, mivel dervisünk messze földön ismert volt tisztaságszeretetéről. A koszovói Mitrovicán pedig úgy tudták, hogy az eredetileg Etem névre hallgató dervist csak halála után nevezték el Gül Babának. Ennek oka pedig az volt, hogy az öreg dervis halála előtt a csarsiban, azaz a piactéren mindenki szeme láttára arcon csókolta a szolgálatában álló zsidó gyermeket, akinek az orcáján ettől a csóktól legott egy rózsa jelent meg.176
A legvalószínűbb magyarázat azonban az, hogy a dervisek
a gül és a szünbül szavakat azok átvitt, misztikus értelmében használták. Fekete Lajos Evlia Cselebi munkájából csokorba gyűjtötte azokat a helyeket, ahol a gül ilyen értelemben szerepel. A török világutazó a kónjai Dzseláleddin Rúmi mevlevi kolostoráról szólva azt írta, hogy a heti vallásgyakorlatokon résztvevő dervisek és a kolostorba látogatók mindegyike egy-egy kertnek a gülje, hogy a Memi Baba tekke lakói mind egy kert güljei, és hogy az egyik budai tekke sejhje, azaz elöljárója, Hizir Baba az ottani rózsakertben van eltemetve. Ugyanebben az átvitt, misztikus értelemben szerepel a rózsa Evlia Cselebinek abban a két versében, amit a dervisek világa iránt fogékony török világutazó írt Budán jártakor Gül Baba tiszteletére:177

"Az egyenesség és igazságosság rózsaligetjének rózsája,
Szenteknek szentje a budai Gül Baba." illetve

"A szultáni kegyesség bányája a Baba,
Nem marad üresen az öreg koldus,
Merzifunból jővén, itt hazát talált,
Szulejmán sáh idejében Gülli-baba."

Fekete Lajos említi, hogy a rufái dervisek gülnek nevezték azt a tüzes vasat, amelyet vallásos táncuk közben extázisba esvén kézzel érintettek, illetve ajkukkal csókoltak. A gül, a szúfiknál rendesen a misztikus tudás, az Istenről szerzett bizonyosság jelképe, de jelentheti magát a dervist is, aki a végső Igazságot keresi. Ezért olvashatjuk gyakorta, hogy a dervisek rendjük, vagy tekkéik rózsái. Theodor Menzel pedig arról számolt be, hogy a szúfik ugyancsak gülnek nevezik a dervissüvegen lévő gömb alakú szövetdarabot.178 Gül Baba tehát valóban "Rózsa-apó" volt, de nem a földi rózsa, nem a mulandó virág kedvelője, hanem jeles dervis, rendjének, kolostorának legszebb rózsája, aki dervisfövegén a házfőnöki gült viselte. Nagyon is valószínűnek látszik tehát Fekete Lajos feltevése, aki úgy vélte, hogy Gül Baba nem olyan név, amit az ember gyermekkorban kap, hanem később, felnőttkorban felvett név, illetve olyan név, amelyet a rendtársak és tisztelők adhattak a szent életű dervisnek.179 De ki volt Gül Baba? Egyáltalán, történelmi személy volt-e, vagy csak a legendák szülöttje?
Evlia Cselebi úgy tudta, hogy Gül Baba híres bektasi dervis volt, aki a Próféta családjából származott. Az utazó apjától úgy hallotta, hogy a Szivaszi vilájetben, Merzifonban született dervis Fátih szultán Mehmed (1451-1481) II. Bajezid (1481-1512) I. Szelim (1512-1520) valamint I. (Törvényhozó Nagy) Szulejmán (1520-1566) idejében karddal a kezében terjesztette Allah igéjét. 1541-ben agg fejjel részt vett a Magyarország elleni hadjáratban, s nem sokkal Buda 1541. augusztus 29-i elfoglalását követően, szeptember 2-án a dzsámivá átalakított Nagyboldogasszony templomban tartott hálaadó istentiszteleten érte a halál, aminél szebb és ünnepélyesebb véget igazhitű muszlim aligha kívánhatott magának. Evlia Cselebi még azt is hozzáfűzte a történethez, hogy az imádságot Ebusszuud Efendi sejhüliszlám, a birodalom legmagasabb vallási vezetője mondta fölötte, s hogy koporsóját maga Szulejmán szultán is vitte, ami a muszlim világban a halott iránti tiszteletnek és megbecsülésnek megszokott kifejezése.
Látható tehát, hogy 120 esztendővel Gül Baba halála után Evlia Cselebi már sokat tudott e szent életű dervisről. Azt is feljegyezte, hogy Szulejmán szultán az újonnan meghódított magyarországi tartomány, a budai vilájet élére a bagdadi beglerbéget, Szulejmán pasát állította, akinek a kinevezési irat átadásakor a következőket mondta: "Őrködés alatt és gondozásban legyen és Gül Baba lévén Buda őrzője, az ő gondoskodása ügyeljen fel rá!"180 A korábbi irodalomban ezt általában úgy magyarázták,
hogy a szultán Gül Babát tette meg Buda és a magyarországi tartomány védszentjévé. Feltűnő azonban, hogy az 1541. évi magyarországi hadjáratról beszámoló kortárs török krónikások, így a már idézett és a hadjáratban részt vett Dzselálzáde Musztafa erről és általában Gül Babáról semmit nem tudott vagy legalább nem tartott szükségesnek feljegyezni, jóllehet a szeptember 2-i pénteki hálaadó istentiszteletről ő is beszámolt. A kortárs vagy közel kortárs török történetírók hallgatása Gül Babáról, s arról a tényről, hogy a szultán őt jelölte volna ki Buda védszentjévé, sehogy sem volt összeegyeztethető a török világutazó leírásából kikerekedő képpel. Hogyan lehet az, hogy egy ilyen nagy befolyással rendelkező, köztiszteletben álló bektasi dervisről, aki négy egymást követő szultán uralkodása alatt, szinte hihetetlenül hosszú időn át szolgálta a dinasztiát, s akiről a 17. század hatvanas éveiben Evlia Cselebi már sokat tudott mesélni, a kortárs török történetírók nem emlékeztek meg? Ez az ellentmondás sokáig feloldhatatlannak tetszett. Fekete Lajos, aki talán a legjobban ismerte a Gül Babáról szóló forrásokat, egyenesen arra a következtetésre jutott, hogy Gül Baba nem is volt történeti személy, s talán sohasem élt. Feketét vélhetőleg Edward Browne állítása tévesztette meg. Az angol orvos ugyanis ott-jártakor azt az értesülést szerezte, hogy a budai bektasi derviskolostor elöljáróját Gül Babának nevezték. Fekete Lajos ebből arra következtetett, hogy Evlia Cselebi Gül Babája talán sohasem volt történeti személy, ellenben mindig volt Budán egy Gül Babának nevezett személy, a derviskolostor mindenkori főnöke, elöljárója.
Ez a vélekedés azonban nehezen védhető, hisz az egyes dervisrendek házfőnökei a kútfőkben mindig a saját nevükön szerepelnek, s nem tudunk arról, hogy egy kolostor elöljárói örökletes módon egyetlen nevet viseltek volna. Valószínűbb, hogy az angol utazó, vagy tolmácsa érthetett valamit félre. Abban nincs semmi különös, hogy a Gül Babáról elnevezett bektasi kolostor fejét Babának nevezték, hisz ez a bektasiknál meglehetős gyakori elnevezés. A rendházak főnökeit, sejhjeit Dedének, Babának szokták hívni, amire az egyes rendtörténetekben, vagy kolostortörténetekben bőséges példát találhatunk. Browne ott-jártakor is egy ilyen Baba állhatott a budai bektasi dervisek élén, aki a Gül Babáról elnevezett rendház vezetője volt, s ezt érthette félre az angol idegen, vagy tolmácsa.
Ami mármost az Evlia Cselebinél fennmaradt hagyományt illeti, ezzel sincs minden rendben. Az ellentmondás feloldásához közelebb vihet bennünket egy másik forrás. Ismerünk ugyanis egy másik Gül Babát, pontosabban Gül Dedét. Gül Mehmed
Dedének hívták, s Sírvánból érkezett az Oszmán Birodalomba. Nyolc évig szolgált Fátih szultán Mehmed alatt, a szultán által építtetett egyik isztanbuli dzsámiban, ahol koránmagyarázatot (tafszir) és tradíciótudományt (hadísz) oktatott, sőt a szultánnak is adott órákat koránmagyarázatból. Egy alkalommal az Edirne közelében vadászgató padisáh társaságában megfordult egy Korudzsu nevű faluban, ami igen megtetszett Gül Dedének. Mivel a tanításért soha nem fogadott el fizetséget, a szultán néki adományozta a falut, ahol Gül Dede egy derviskolostort (závije) alapított. Gül Dede nevét az általa alapított kolostor halála után is megőrizte, amit ékesen bizonyít az is, hogy az 1618-ban meghalt edirnei származású költő, Tígí Cselebi is írt egy dicsőítő költeményt Gül Dedéről.181
Látható tehát, hogy ugyanazon a néven legalább két ismert személy is élt, az egyik II. Mehmed szultán, a másik pedig I. Szulejmán szultán uralkodásának idején. Arra kell gondolnunk, hogy a két valós személyből a halványodó emlékezet s talán Evlia Cselebi legendák és mesék iránt mindig fogékony képzelete gyúrt össze egy személyt, egy szent életű dervist, aki Mehmed szultán idejétől Szulejmán szultánig karddal és hittel szolgálta
a dinasztiát. Ismerve a bektasi dervisek és a janicsárok közti szoros kapcsolatot az ugyanis nagyon is elképzelhető, hogy a Buda elfoglalására érkező hadakkal több dervis is érkezett Magyarországra, s közöttük lehetett a mi Gül Babánk, aki azonban ekkor még nem lehetett oly ismert és jeles személyiség, amilyenné a későbbi korok szépítő emlékezete rajzolta, s talán ezért hallgatnak róla a korabeli török krónikások.
Tudjuk, hogy a janicsárok úgy tartották, hogy az új sereg (jeni cseri) felállításánál maga a bektasi dervisrend alapítója, Hadzsi Bektas Veli segédkezett, s hogy a sajátos janicsárföveget is ő adományozta a janicsároknak. A 14. század hatvanas-hetvenes éveiben felállított janicsárság azonban aligha bírhatta az 1291 előtt meghalt Hadzsi Bektas áldását, s a bektasi dervisrend megalapítója aligha bábáskodhatott az új sereg létrehozásán. Ha azonban az Orudzs Bégnél megőrzött hagyományt úgy értelmezzük, hogy a janicsárok nem magának Hadzsi Bektasnak, hanem valamely követőjének, a rendalapító felhatalmazását bíró, befolyásos rendfőnöknek az áldását kapták meg, a történet legott hihetővé válik. Annyi bizonyos, hogy a hagyomány igen élénken élt a janicsárság soraiban, s nagy mértékben erősítette a janicsárság és a bektasi dervisek közti összetartozás tudatát. A hadbavonuló janicsárokat "harcba menő jámbor dervisek" buzdították, s a 94 janicsár egység (orta) kaszárnyájában állandóan ott lakott Hadzsi
Bektas egyik vekilje. A bektasi dervisrend feje pedig, kinevezése után Isztambulba jött, ahol a janicsáraga tette fel fejére a tádzsot, azaz jellegzetes fejfedőjét.
Jóllehet Evlia Cselebi gözdzsünek, azaz a város védszentjének nevezi Gül Babát, egy másik forrásunk, egy 17. századi török lantos költő, aki Musztafa néven írta verseit, s aki talán azonos a század ismert lantos költőjével Kajikcsi Kul Musztafával, Gül Babáról azt írta, hogy a város evlijája, azaz szentje, de nem védszentje.
Az is meggondolandó, hogy elfogadjuk-e Evlia Cselebi azon állítását, miszerint Gül Baba 1541-ben halt volna meg, hisz láttuk, a korabeli források erről hallgatnak. Ugyancsak furcsa, hogy türbéjét is csak a harmadik budai pasa, Jahjapasazáde Mehmed építtette fel 1543 és 1548 között, tehát évekkel később Gül Baba feltételezett halála után. E tekintetben figyelemre méltó egy másik 17. századi forrásunk. Giovanni Paolo Zenarolla úgy tudta, hogy Gül Baba dúsgazdag öreg muszlim volt, akinek bőkezű alapítványai hatvan dervis ellátását biztosították a derviskolostorban.182 Ez megint arra utal, hogy Gül Baba hosszabb ideig, legalább egy-két évig kellett, hogy Budán tartózkodjon, s halálát talán csak Evlia Cselebi tette korábbra, a Buda elfoglalása utáni első pénteki istentisztelet napjára, ezzel is emelve a személye körül akkorra már kétség kívül kialakult nimbuszt.
Arra vonatkozóan, hogy Gül Baba történeti személy s, hogy Budán a mai türbében lett eltemetve, a régészet szolgált érdekes bizonyítékokkal századunk elején. Az 1914-ben műemlékké nyilvánított építményben 1915-ben a helyreállítási munkálatokkal és a talaj eredeti szintre történő leszállításával összefüggésben Bartucz Lajos antropológus, egyetemi magántanár vezetésével tetemkutató ásatást folytattak. Az ásatás folyamán hét gödröt találtak, amelyből csak kettő volt eredetileg sírgödör, a többit akkor áshatták ki, amikor kincsek után kutatva valamikor a 19. században a sírokat feldúlták és kirabolták. A sírokban három személy csontvázának maradványait sikerült azonosítani: ezekből egy középkori, kettő pedig 16. századi. Az I. számú csontvázhoz tartozó fogak koronájának kopottságából, a csontok könnyű voltából, valamint a tömör csontállomány felszívódottságából Bartucz Lajos arra következtetett, hogy ez a csontváz idős egyéné, vélhetőleg Gül Babáé lehetett. Az izomtapadási helyek és nyúlványok fejlettsége erős férfire vallanak, akinek életében magassága a megmaradt csontok alapján 164 cm lehetett.
A másik csontváz adatai egyértelműen kizárják, hogy azt azonosítsuk Gül Babával. Ez a II. számú csontváz ugyanis nem
természetes halállal halt meg. A szegycsonton, a hetedik bordán és a lapockán szúrástól származó súlyos sérülésnyomok láthatók, amiből arra lehet következtetni, hogy a fegyver a szegycsont jobb felénél hatolt be és az egész jobb mellkason áthatolva a jobb lapockán jött ki. Mivel a sérülési felületen forradás nyomai nem láthatók, valószínű, hogy az illető a szúrás következtében veszítette életét. A koponyatetőn is volt egy négyszögletes nyílás, amely vagy harci csákánytól vagy valamilyen kardtól származik. Látható tehát, hogy ez a személy semmiképpen nem lehetett Gül Baba, inkább egy 16. századvégi török harcos, esetleg magasabb rangú egyén, aki vagy harc közben esett el, vagy pedig más módon, de bizonnyal erőszakos halállal veszítette életét.183
E másik személy kilétével kapcsolatos találgatások egyelőre nem meggyőzőek. Hammer egyik adatára hivatkozva az ásatási jelentésben és a későbbi irodalomban is az olvasható, hogy ez a személy Kalajlikoz Ali pasa budai helytartó lett volna, aki 1580. júniusa és 1583. szeptembere között majd pedig 1586 áprilisától haláláig, 1587 február 22-ig volt budai pasa. Hammer zavaros közléséből egyébként az az elképzelés is felmerült, hogy Gül Baba azonos lenne az említett budai pasával, ezt azonban semmi nem bizonyítja. Ellenkezőleg, Pecsevi Ibrahim török krónikás, aki egy emberöltővel Ali pasa halála után maga is hosszabb ideig lakott Budán és közeli rokonai is éltek a tartományi székhelyen, így bizonyára tisztában volt a fontosabb török kultikus építményekkel, úgy tudta, hogy Ali pasát Buda "városában egy dombon" temették el, de azt nem mondja, hogy ez a Gül Baba domb lett volna, jóllehet ennek nevét ismerte. Pecsevi azt sem írja, hogy Ali pasa erőszakos halállal halt volna meg.184 Az azonban igen valószínű, hogy a halálakor 40-45 év körüli, mindössze 153 cm körüli férfi 40-50 évvel Gül Baba halála után, tehát valamikor a 16. század végén erőszakos halállal halt meg.185 Ha e személyt a budai pasák között kell keresnünk, ami szintén csak egy lehetőség, akkor a század végéről csak egy ilyet ismerünk, Ferhádot, akit 1590 szeptember közepén a fellázadt katonák öltek meg.186 Mivel azonban az elhalt személyről halálának erőszakos voltán kívül semmit nem tudunk, azonosításához jelenlegi ismereteink nem elegendőek. Igen érdekes, hogy a 19. század derekán a budaiak is úgy tudták, hogy Gül Baba híres budai pasa volt.
Gül Baba sírja a türbe közepén feküdt. A sír tájolása, valamint
a vele párhuzamos másik sírban lévő épebben és kevésbé bolygatottan fennmaradt másik csontváz alapján megállapítható, hogy Gül Babát úgy helyezték örök nyugalomra, hogy lábbal és arccal Mekka felé nézett, hogy amikor az ítélet napján feléled és felül, legott a Kábát láthassa.
Az egykori harcos dervis az utókor szépítő képzeletében békés aggastyánná szelídült, aki a budai lankákon épített derviskolostor fejeként meghonosította a rózsakertészetet, s aki hol békés elmélkedéssel, Allahnak tetsző istenes cselekedeteivel, hol pedig a rózsakert ápolásával múlatta idejét. Jóllehet Gül Baba csak rövid időt töltött Budán, s a nevét viselő derviskolostort csak évekkel halála után építették, a budai kolostorkertben rózsákat gondozó bölcs és jóságos dervis képe oly mélyen vésődött a kései utókor tudatába, hogy a dombot, amelyen a kolostor valaha állott, máig Rózsadombnak nevezzük.

folytatás