Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

tartalomjegyzék | >>

Előszó

Néhány évvel ezelőtt, az Orient et Occident megírása idején úgy gondoltuk, hogy a könyvben tárgyalt problémákat illetően minden, legalábbis az idő tájt esedékes részletről szóltunk. Jóllehet az azóta egymást egyre nagyobb ütemben követő események nem teszik szükségessé egyetlen leírt szavunk megváltoztatását sem, kedvező alkalmat nyújtanak bizonyos kiegészítő magyarázatokra, és azoknak a gondolatmeneteknek a kibontására, amelyek hangsúlyozását az előző alkalommal nem éreztük elengedhetetlennek. E magyarázatok annál elkerülhetetlenebbekké válnak, minél agresszívebb módon látjuk manapság megerősödni azt a felforgatást, amely ellen minduntalan fellépni kívánunk. Ez okból gondosan távol maradva mindenféle vitától, célszerűnek látjuk a dolgok valódi perspektívájukban történő újbóli bemutatását. Vannak ugyanis bizonyos - gyakran kifejezetten elemi szintű - szempontok, amelyek jószerivel annyira idegenek kortársaink döntő többségétől, hogy általános megértetésükhöz újból és újból vissza kell térni rájuk, különböző aspektusaikból mutatva be őket, és ahogy a körülmények engedik bővebben megmagyarázva azokat a pontokat, amelyek előre nem mindig látható módon, nehézségeket okozhatnak.

Mindjárt a kötet címe némi előzetes magyarázatot igényel, hogy jelentése világosan érthető, s ezáltal valamennyi félreértés elkerülhető legyen. Talán senki sem vonja kétségbe ma már egy, a szó legáltalánosabb értelmében vett világválság lehetőségét, ami már önmagában is figyelemreméltó szemléletmódbeli változást jelöl: pusztán a körülmények erejénél fogva bizonyos illúziók kezdenek szertefoszlani, aminek részünkről csak örülhetünk, mert ez legalábbis kedvező tünet és jel, hogy a kortárs mentális korrigálására van még egy, hogy úgy mondjuk, halvány reménysugár a jelenlegi káosz közepette. Összhangban ezzel, nem annyira általános többé az a vég nélküli "haladásba" vetett tévhit, amelyet nem is olyan rég még afféle szent és sérthetetlen dogmaként kezeltek; vannak akik, ha zavarosan és homályosan is, de észlelik, hogy a nyugati civilizáció nem haladhat akármeddig ugyanebbe az irányba, hanem elérkezhet egy pontra, ahol megáll, sőt mi több, ahol mindenestől elmerül egy kataklizmában. De talán ezek a személyek sem látják tisztán a veszély forrását: a kifejezésre juttatott fantasztikus és gyermeteg félelmek messzemenőkig bizonyítják, hogy gondolkozásmódjuk még tele van hibákkal; az mindenesetre már előrelépés, hogy felfogják a veszélyt, még akkor is, ha inkább érzik, mintsem értik ezt; már az is eredmény, ha képesek felfogni, hogy ennek a civilizációnak, amelyre a modernek oly büszkék, a világtörténetben nem jut kitüntetett hely, és hogy ez is ugyanarra a gyászos sorsra fog jutni, mint a többé-kevésbé távoli korokban letűnt összes többi civilizáció, amelyek döntő többsége csak néhány alig felfedezhető és azonosíthatatlan nyomot hagyott hátra.

Következésképpen, amikor az ember azt mondja, hogy a modern világ egy válság kínjaiban szenved, ezalatt általában azt érti, hogy elért egy kritikus fázisba, vagy másképpen megfogalmazva, egy meglehetősen átfogó változás áll küszöbön, ami azt jelenti, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlen irányváltásnak kell következnie: hogy önkéntesen-e vagy sem, hogy hirtelen-e vagy inkább lassanként, vagy hogy katasztrófa által sújtottan, vagy sem, majd elválik. A "válság" szó ezen általános jelentése teljesen legitim és részben egybevág felfogásunkkal, de csak részben, merthogy az általunk felvett álláspont ennél jóval átfogóbb, és mert számunkra az egész modern kor teljes egészében válságperiódus; ez az amiért a könyv címe: »A modern világ válsága«. Mindamellett úgy tűnik a válság közel van forrpontjához, aminek hatására még tovább fokozódik a világ már évszázadok óta tartó, jóllehet a következményekre nézve mindmáig nem ennyire nyilvánvaló abnormalitása. Ugyanez az oka az események egyre nagyobb ütemű egymásra következésének: a világ ilyetén állapota nyilván hosszú ideig fo1ytatódhat, mindazonáltal nem mehet a végtelenségig, sőt, mi több - anélkül, hogy pontos előrejelzést lehetne adni - az embernek az a benyomása, hogy nem tarthat már sokáig.

Azonban a "válság" szó további implikációkat is tartalmaz, amelyek még alkalmasabbakká teszik, hogy ezt használjuk arra, amit ki akarunk fejezni: ami etimológiáját illeti, s amelyet a jelenlegi szóhasználatban többnyire szem elől tévesztenek, de amelyre feltétlenül hivatkoznia kell annak, aki vissza akarja adni a szó teljes jelentését és eredeti értékét, nos etimológiája bizonyos fokig az "ítélet" és az "elválasztás" szavakkal teszi rokon értelművé. Bánni legyen is a világ sorsa, minden válságkorszak közvetlenül egy feloldódást előz meg, függetlenül attól, hogy az szerencsés vagy szerencsétlen kimenetelű lesz, vagy hogy a benne való részvétel jónak vagy rossznak ítéltetik-e majd meg; ebben az időszakban lehet tehát ítéletet tartani az elért eredmények felett, mérlegelni az ezek mellett és ellen szóló érveket, bizonyos határig osztályozni az egyes (pozitív illetve negatív) eredményeket, továbbá ekkor lehet látni, hogy végül merre billen majd a mérleg. Nekünk természetesen még nem lehet célunk mindenre kiterjedő értékelést adni: ez túl korai lenne, mivel a válságnak még nincs vége, és azt , hogy mikor és hogyan ér majd véget, előre talán nem is lehet pontosan meghatározni, Az olyan előrejelzésektől, amelyek nem alapozhatóak mindenki számára érthető alapra, és amelyek ezáltal alkalmat adnának a félreértésre - s ily módon az enyhítés helyett csak fokoznák a felfordulást - mindig tartózkodni kell. Mi ezúttal mindössze arra vállalkozhatunk, hogy - egy bizonyos pontig és a rendelkezésünkre álló eszközök révén - a megfelelő embereket hozzásegítsük néhány, már megalapozottnak tűnő következtetés felismeréséhez Ezzel azok számára szeretnénk, nem részletekbe menő, közvetett módon előkészíteni a terepet, akiknek ki kell venni részüket az eljövendő "ítéletből", amelyet követően új korszak fog beköszönteni az emberiség történetében.

Az imént használt kifejezések némelyike nyilván néhány olyan eszmére emlékeztet majd, mint az Utolsó Ítélet vagy a "világ vége", és tulajdonképpen nem helytelenül; az azonban, hogy ezeket szó szerint vagy szimbolikusan, vagy mindkétféleképpen értjük - tudniillik a két koncepció valójában egyáltalán nem zárja ki egymást -, jelenleg mellékes; sem a hely, sem az idő nem alkalmas e pont bővebb tárgyalására. Mindenesetre az eredmények fent említett két szempontú mérlegelése, ezek pozitívumokra és negatívumokra való felosztása, joggal emlékeztethet a "választottak" és az "átkozottak" két csoportra való osztására, és a továbbiakban ezek végleges idesorolására. Még ha ez csak analógia is, az embernek be kell látnia, hogy érvényes, mélyen megalapozott és összhangban van mondandónk lényegével, s így e pont további magyarázatot érdemel.

Nyilván nem véletlen, hogy manapság annyi embert kísért a "világvége" rémképe. Mindez bizonyos szempontból sajnálatos, mivel az extravaganciák, amelyekre e képzet - ha félreértik - sarkallhat, és a különböző körökből előszivárgó messiásőrületek mindegyike korunk súlyos szellemi válságának egy-egy megnyilvánulása, amelyek, hogy mennyire fokozzák a globális válságot, aligha lehet meghatározni. Ugyanakkor azonban a "világvége" lidércnyomása tény, amelyet nem lehet szándékosan figyelmen kívül hagyni. E problémához való leglaposabb mentális hozzáállás nyilván ennek minden további vizsgálat nélküli, egyszerű tévedésként vagy jelentőség nélküli fantáziálásként való elutasítása. De fontoljuk csak meg, hogy még ha a "világvégével" kapcsolatos különböző vulgáris eszmefuttatások történetesen tévedések is, akkor is érdemes - természetesen a kritika fenntartása mellett - utánanézni létrejöttük okainak, és felkutatni a talán deformált, mindazonáltal mégiscsak felfedezhető igazságot, mert - mivel a tévedés mindent egybevetve puszta negatív létmód - tökéletes tévedés egyszerűen nem létezik, s ezért mint kifejezés értelmeden. Ha a problémát így szemléljük, könnyedén láthatóvá válik, hogy a "világvége" képzetének elferdülése illetve elhomályosodása szoros kapcsolatban áll 'azzal az általános szellemi-lelki elsötétedéssel, amelyben jelenleg élünk: a valóban közeli vég irányítatlanul, csak mint homályos előérzet munkál kortársaink képzeletében, és így teljesen természetesen kelt vad és főként masszívan materiális mentális képzeteket, amelyek kifacsarodottságukban külsőleg azoknak az extravaganciáknak az alakjába bújnak, amelyekre utaltunk. E magyarázat persze nem mentség az efféle hóbortokra; még ha tehát azok, akik hajlamosak ezekre - egy olyan lelki állapot révén, amelyért közvetlenül nem tehetők felelőssé - fel is menthetőek, ez magára a tévedésre sohasem lehet mentség. Ami minket illet, azzal aligha vagyunk vádolhatóak, hogy inkább szemet hunyunk a jelenkori világ "álvallásos" megnyilvánulásai, mint általában a modern tévedések fölött. Nagyon is jól tudjuk, hogy vannak olyanok, akik hajlamosak szemünkre vetni az intoleranciát, az azonban, amit itt elmondunk, remélhetőleg még számukra is elegendő lesz, hogy. jobban megértsék hozzáállásunkat ezekhez az ügyekhez, azt a hozzáállást, amely minden körülmények között tarja magát a számunkra egyetlen mérvadó állásponthoz, a részrehajlatlan és pártatlan igazsághoz.

Ez azonban a tárgyalt problémának csak egy része: a "világvége" eszmének és kísérő megnyilvánulásainak puszta pszichológiai magyarázata - azzal együtt, hogy saját szintjén igazolt lehet - sohasem teljesen kielégítő. A pszichológiai magyarázattal való megelégedéssel egy olyan modern illúziónak hódolnánk, amelynek elítélésére eddig minden kedvező alkalmat megragadtunk. Mint említettük, számos olyan ember van, aki homályosan érzi ugyan, hogy valami a végéhez közeledik, annak a változásnak azonban nem képes pofosan meghatározni a természetét és méreteit, amelynek elébe néz Képtelenség tagadni, hogy ez az előérzet - még akkor is, ha homályos és tévértelmezéseknek, képzelettorzulásoknak alávetett - valóságos alapokon nyugszik, mert bármilyen is legyen a közelgő vég természete, a válság, amelynek szükségképpen e végbe kell konkludálnia, eléggé nyilvánvaló, s azokban az egyérte1mű, könnyedén észrevehető jelekben sincs hiány, amelyek mind ugyanarra a végkifejletre mutatnak. Ez a vég nyilvánvalóan nem abban az átfogó értelemben a "világvége", amelyben sokan szeretik értelmezni, hanem egy bizonyos világnak a vége: és ha a nyugati civilizáció jelenlegi formája az, aminek közeleg a vége, akkor már érthető, hogy annak, aki hozzászokott, hogy ezen túl ne lásson semmit, s aki számára minden további nélkül ez a civilizáció, arra a meggyőződésre kell jutnia, hogy ezzel együtt minden véget fog érni, s hogy ennek megsemmisülése tényleg a "világvége" lesz.

Ezután, hogy a problémát valódi arányaira szűkítsük, elmondható, hogy valójában egy világ végének, úgyszólván egy adott korszak, egy történelmi ciklus végének közeledtét látjuk, s ez a tradicionális doktrínák összes idevágó tanítása szerint egybeeshet egy kozmikus ciklus végével is. Számos hasonló esemény történt már a múltban, és a jövőben nyilván lesinek még továbbiak is; ám ezek az események különböző horderejűek, aszerint, hogy rövidebb vagy hosszabb periódusoknak vetnek-e véget, és hogy az egész emberiséget, vagy pusztán ennek egyik vagy másik alkotórészét, néhány meghatározott fajt vagy népet érintenek-e. Azonban, minden valószínűség szerint, a világ jelenlegi állapotában bekövetkező változás méretei rendkívüliek lesznek, és bármilyen formát is öltsön - s ennek meghatározására ezúttal nem fogunk kísérletet tenni - többé-kevésbé az egész világra kihatással lesz. Bármi történjék is, az ilyen eseményeket irányító törvények analogikusan vonatkoztathatóak különböző szintekre, úgyhogy ami igaz "a világ végére" a szó elképzelhető legteljesebb értelmében (általában itt csak a földi világra szoktak gondolni), az proporcionálisan kisebb skálán számos más, a szó jóval szűkebb értelmében vett világra is érvényes.

Ezeknek az előzetes megjegyzéseknek könnyebbé kell tenniük a továbbiakban vizsgált problémák megértését. Más műveinkben többször is volt alkalmunk a "ciklustörvényekre" utalni; ezeket igen nehéz lenne teljességükben kifejteni egy, a nyugati gondolkozásmód számára könnyedén felfogható módon; ennek ellenére a ciklustörvényeket (legalábbis nagy vonalakban) mindenkinek ismernie kell ahhoz, hogy helyesen ítélhesse meg a jelenlegi korszak valódi karakterét, és hogy láthassa a kor pontos helyét a világtörténetben. Ezért művünket annak megállapításával kezdjük, hogy korunk jellegzetes vonásai pontosan azok, amelyeket a tradicionális doktrínák a korunknak megfelelő ciklikus periódussal kapcsolatban kezdettől fogva jeleztek. Ennek megfelelően, világossá fogjuk tenni, hogy az, ami egy bizonyos szempontból rendnélküliség és felfordulás, az ugyanakkor egy hatalmasabb rend szükségszerű eleme, és elkerülhetetlen következménye azoknak a törvényeknek, amelyek minden megnyilvánulás kibontakozását irányítják. Szabad legyen azonban határozattan kimondani, hogy ez nem ad okot rá, hogy az ember belenyugodjon a pillanatnyilag eluralkodni látszó rendnélküliségbe, vagy hogy passzívan behódoljon a sötétségnek, mert ha ezt kellene tenni, akkor biztosíthatunk mindenkit, hogy mi is csendben maradnánk. Ellenkezőleg, jó okunk van a végsőkig törekedni a "sötét korból" való kiút előkészítésére, mert számos jel mutatja már, hogy nincs messze, sőt mindenki számára küszöbön áll e periódus vége. Ez is egy része az események előre kijelölt rendjének, minthogy minden egyensúly két ellentétes tendencia egyidejű akciójának a gyümölcse; ha az egyik vagy a másik akció teljesen megszűnne, az egyensúlyt visszaállítani többé sohasem lehetne, és maga a világ teljes egészében eltűnne. Ez a feltevés azonban nem valósulhat meg, mert egy ellentét egyik tagjának sincs a másik nélkül értelme; ily módon aztán az ember minden látszat ellenére is biztos lehet benne, hogy minden részleges és ideiglenes egyensúlytalanság hozzájárul végül a totális egyensúly tökéletes megvalósulásához.

tartalomjegyzék | >>