Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Graham Greene

A CSENDES AMERIKAI

Regény

Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest

A mű eredeti címe

The Quiet American

Fordította

SZÖLLŐSY KLÁRA

Az utószót írta

UNGVÁRI TAMÁS

ISBN 963 1 302287

Ó William Heinemann Ltd., London 1955

Szerkeszti: Kónya Judit

Felelős kiadó a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő Tóth J. Bertalanné

Műszaki vezető Jánosa István

Műszaki szerkesztő Ágotai Béláné

A borító és kötésterv Murányi István munkája

Kolosváry Bálint rajzával

Megjelent 1974-ben, 9,71 A/5 ív terjedelemben

Kedves René és Phuong,

Nemcsak az utolsó öt esztendő során Saigonban együtt töltött szép esték emlékére kértelek, engedjétek meg, hogy könyvemet nektek ajánljam, hanem azért is, mert szemérmetlenül kisajátítottam lakásotokat, hogy abban helyezzem el egyik hősömet, és a te nevedet, Phuong, hogy olvasóim dolgát megkönnyítsem, mert egyszerű, szép és könnyen kiejthető, amit pedig nem mondhatunk el valamennyi honfitársnőd nevéről. Mindketten láthatjátok, hogy egyébként keveset vettem át a valóságból – élő alakot semmi esetre sem. Pyle, Granger, Fowler, Vigot, Joe: mindezeknek nincs eredetije sem Saigonban, sem Hanoiban; Thé tábornok pedig meghalt – hátba lőtték, úgy hírlik. Még a történelmi eseményeket is átcsoportosítottam. Például a nagy bomba a Continental közelében megelőzte a biciklibombákat, s nem utánuk következett. Ilyen apró változások miatt nincs lelkifurdalásom. Regényt írtam, nem történelmet, és remélem, hogy kitalált hőseim sorsa elszórakoztat majd egy rekkenő saigoni estén.

Baráti üdvözlettel

GRAHAM GREENE

Nem szeretem, ha megindítanak; az akarat izgalomba jön;

s a tett

Nagyon veszedelmes dolog; remegek valami mesterkéltért,

A szív sérelméért s valami törvénytelen processzusért;

Hajlunk az ilyesmire a mi szörnyű kötelesség-fogalmainkkal

A.H. CLOUGH

E pompás korban mennyi új találmány

A testet ölni s lelket menteni,

S mind csupa tiszta szándék, semmi ármány.

BYRON

ELSŐ RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Vacsora után ott ültem a Rue Catinat-ra néző szobámban, és vártam Pyle-t. “Legkésőbb tízre magánál leszek” – mondotta, és amikor az óra már az éjfelet is elütötte, nem bírtam ki tovább, és lementem az utcára. Fekete nadrágos vénasszonyok guggoltak a lépcső pihenőjén: február lévén, valószínűleg melegük volt az ágyban. Egy triksahajtó karikázott végig az utcán lassan, a folyópart irányába; ott, ahol délután kirakták az új amerikai repülőgépeket, égtek a lámpák. Pyle-nak nyoma sem volt sehol a hosszú utcán.

Persze, visszatarthatták valami okból az amerikai követségen – biztattam magam –, de ebben az esetben feltétlenül telefonált volna az étterembe; mindig kínosan ügyelt az efféle apró udvariasságokra. Megfordultam, hogy visszamenjek a házba, és a szomszéd kapu alatt egy leányt pillantottam meg. Arcát nem láttam, csak fehér selyemnadrágját, hosszú virágos köntösét, de azért megismertem. Hányszor várt rám esténként!

– Phuong – szólítottam. Ez a név azt jelenti: főniksz, de manapság már semmi sem mesebeli és semmi sem éled meg hamvaiból. Mielőtt kimondta, már tudtam, hogy Pyle-ra vár. – Nincs itt.

– Je sais. Je t’ai vu seul á la fenêtre.[1]

– Megvárhatod odafent is – mondtam. – Biztosan nemsokára megjön.

– Itt is várhatok.

– Inkább ne. Elcsíp a rendőrség.

Követett, felmentünk. Mindenféle gúnyos és kellemetlenkedő megjegyzés jutott eszembe, de Phuong sem angolul, sem franciául nem tudott eléggé, hogy megértse a gúnyt, és – különös! – nem is kívántam megbántani, sem őt, sem önmagamat. Mikor felmentünk a lépcsőn, a vénasszonyok utánunk fordultak, s mihelyt elhaladtunk, hangjuk úgy emelkedett, süllyedt, mintha kórusban énekelnének.

– Miről beszélnek?

– Azt hiszik, hogy hazajöttem.

Szobámban a kis fa, amelyet a kínai újévre állítottam, elhullatta már sárga virágait. A szirmok írógépem billentyűi közé estek. Kipiszkáltam őket.

– Tu es troublé[2] – mondta Phuong.

– Nem hasonlít hozzá. Mindig olyan pontos.

Levetettem cipőmet, nyakkendőmet, és végigdőltem az ágyon. Phuong meggyújtotta a gázkályhát, és teavizet forralt. Mintha csak fél évvel ezelőtt lennénk.

– Azt mondja, hogy nemsokára elmégy – szólt Phuong.

– Meglehet.

– Nagyon szeret téged.

– Nem tehetek róla.

Észrevettem, hogy másképp fésülködik: fekete haja simán hullik vállára. Emlékeztem rá, hogy Pyle-nak nem tetszett régi cifra frizurája – Phuong azt hitte, hogy egy mandarin lányához csak olyan hajviselet illik. Behunytam a szemem, és Phuong most megint az volt, ami régen: a teavíz sziszegése, csésze csörrenése, az éjszaka egy bizonyos órája, pihenés ígérete.

– Nemsokára megjön – szólt Phuong; mintha vigasztalásra szorulnék, amiért Pyle nincs itt.

Eltűnődtem: miről beszélhetnek egymással? Pyle mindent komolyan vett, gyakran szenvedtem végig előadásait a Távol-Keletről, amelyet alig annyi hónapja ismert, ahány éve én. Másik kedvenc témája a demokrácia volt; határozott és bosszantó nézetei voltak arról, hogy az Egyesült Államok mit tesz az emberiségért. Phuong ezzel szemben bámulatosan tudatlan volt; ha Hitler került volna szóba, bizonyosan félbeszakítja a társalgást, hogy megkérdezze ki az. Megmagyarázni pedig annál is nehezebb lett volna, mert Phuong sohasem látott sem németet, sem lengyelt. Európa földrajzáról is csak igen halvány sejtelmei voltak, noha Margaret hercegnőről természetesen sokkal többet tudott nálam. Hallottam, amint tálcát tesz le az ágy végében.

– Még mindig szerelmes beléd, Phuong?

Annami nővel lefeküdni olyan, mintha madarat fogadnál ágyadba: csicsereg és dalol a párnádon. Volt idő, mikor úgy éreztem, egy sem énekel olyan szépen, mint Phuong. Kinyújtottam a kezem, és megérintettem a karját. A csontjuk is olyan törékeny, mint a madáré.

– Szerelmes beléd, Phuong?

Felkacagott, s hallottam, hogy meggyújt egy gyufát. “Szerelmes?” – talán ezt a fogalmat sem érti.

– Megcsináljam a pipádat? – kérdezte.

Mire kinyitottam a szememet, Phuong meggyújtotta a lámpát, és elkészítette a tálcát. Bőre a lámpafényben sötét borostyánszínű volt, ahogy szemöldökét figyelmesen összevonva a láng fölé hajolt, és a tűt forgatva, hevítette a kicsiny ópiumgolyót.

– Pyle még mindig nem szí? – kérdeztem.

– Nem.

– Szoktasd rá, másképp nem jön vissza.

Babonásan hitték, hogy az ópiumszívó szerető mindig visszatér hozzájuk, még Franciaországból is. A férfi szexuális teljesítőképességének árthat az ópium, de nem bánták – a szerető inkább hű legyen, mint potens. Phuong most a csésze domború szélén gyúrta a forró golyócskát, orromat megütötte az ópium szaga. Ennek a szagnak nincs párja. Ágyam mellett az ébresztőóra tizenkettő-húszat mutatott, de a feszültség már elmúlt belőlem. Pyle kicsire zsugorodott. A lámpa megvilágította Phuong arcát, ahogy a hosszú pipát készítette; komolyan, gondosan hajolt fölébe, mintha kisgyermeket gondozna. Szerettem a pipámat: kétlábnyi sudár bambusznád, mindkét végén elefántcsont. Kétharmadában a feje, mint szulák megfordított kelyhe: domború széle kifényesedett és megsötétült a sok ópiumgyúrásban. Phuong most gyors csuklómozdulattal bedugta a tűt a parányi mélyedésbe, elengedte az ópiumot, a pipa kelyhét a láng fölé fordította, és megfogta, nehogy elmozduljon. Az ópiumgolyócska halkan, finoman sercegett, ahogy beszívtam.

A gyakorlott ópiumszívó egyetlen szippantásra beszí egy egész pipát, nekem azonban mindig több szippantásra volt szükségem. Aztán hátradőltem, fejemet a bőrpárnára fektetve, míg Phuong elkészítette a másodikat.

– Nézd – mondtam –, világos, mint a nap. Pyle tudja, hogy lefekvés előtt elszívok néhány pipát, nem akar zavarni. Majd eljön reggel.

Megint a tű villámgyors mozdulata; elszívtam a második pipát. Mikor letettem, így szóltam:

– Semmi okunk aggodalomra. Az égvilágon semmi.

Ittam egy korty teát, és kezemet Phuong karja alá tettem.

– Mikor elhagytál – mondtam –, jó volt, hogy ezzel vigasztalódhattam. A Rue d’Ormay-n van egy jó ház. Mekkora feneket kerítünk mi, európaiak, a semminek. Nem lenne szabad olyan férfival élned, aki nem szí, Phuong.

– De hiszen elvesz feleségül. Hamarosan.

– Persze, az egészen más.

– Készítsem el újra a pipádat?

– Jó.

Eltűnődtem, vajon hajlandó lenne-e velem aludni aznap éjjel, ha Pyle nem jön el, de tudtam, hogy mire elszívom a negyedik pipát, már nem fogom kívánni. Kellemes lenne, persze, magam mellett érezni csípőjét az ágyban – mindig hanyatt fekve aludt –, és ha reggel fölébredek, egy pipával kezdhetem a napot, és nem önmagam egyedüli társaságával.

– Pyle most már nem jön – mondtam. – Maradj itt, Phuong.

Odanyújtotta a pipát, és fejét rázta. Mire beszívtam az ópiumot, már nem sokat számított, hogy velem van-e vagy sem.

– Miért nincs itt? – kérdezte.

– Honnét tudjam?

– Thé tábornokhoz ment?

– Fogalmam sincs.

– Azt mondta, ha nem vacsorázhat veled, akkor idejön.

– Ne aggódj. Majd megjön. Készíts még egy pipát.

Mikor a láng fölé hajolt, Baudelaire verse jutott eszembe: “Mon enfant, ma soeur…” Hogy is megy tovább?

Aimer à loisir

Aimer et mourir

Au pays qui te ressemble[3]

Künn a vízen pihentek a hajók, “dont l’humeur est vagabonde”.[4] Úgy képzeltem, ha megszagolnám a bőrét, alig érezhető finom ópiumszaga volna, a színe meg olyan volt, mint a kicsi lángé. Ruhájának virágait láttam az északi csatornák partján: bennszülött volt, mint egy növény, soha többé nem akartam hazamenni.

– Bárcsak én volnék Pyle – mondtam fennhangon, de a fájdalom mérsékelt volt és elviselhető, az ópium gondoskodott erről.

Valaki kopogott az ajtón.

– Pyle – mondta Phuong.

– Nem. Ő nem így kopog.

Megint kopogtak, türelmetlenül. Phuong gyorsan felállt, s eközben megrázta a sárga virágos fát – szirmai megint írógépemre peregtek. Kinyílt az ajtó.

– Monsieur Foulair – szólt egy parancsoló hang.

– Én vagyok Fowler – mondtam. Csak nem fogok felkelni egy rendőr kedvéért; anélkül, hogy fölemeltem volna a fejem, láthattam khakiszínű nadrágját.

Majdnem érthetetlen vietnami franciasággal elmagyarázta, hogy azonnal – rögtön – sürgősen hívatnak a Sûreté-re.[5]

– A francia Sûreté-re vagy a vietnamira?

– A franciára. – A rendőr szájából ez így hangzott: “Franszung.”

– Milyen ügyben?

A rendőr nem tudta; ő csak azt a parancsot kapta, hogy állítson elő.

– Téged is – mondta Phuongnak.

– Egy hölgyet magázni illik – mondtam neki. – Honnan tudta, hogy itt van nálam?

Megismételte, hogy ezt a parancsot kapta.

– Elmegyek reggel.

– Sur le chung[6]– jelentette ki a rendőr, egy apró, takaros, csökönyös emberke. Beláttam, hogy hasztalan próbálkoznék vitatkozni, feltápászkodtam, és fölvettem a cipőmet, nyakkendőmet. Vietnamban mindig a rendőrségé az utolsó szó; visszavonhatják a szabadmozgási engedélyemet, kizárhatnak a sajtókonferenciákról, ha akarják, még a kiutazási engedélyemet is megtagadhatják. Ezek voltak a nyílt, törvényes módszerek; de egy háborús országban nem lényeges a törvényesség. Ismertem valakit, akinek hirtelen és érthetetlenül eltűnt a szakácsa; a nyomok a vietnami Sûreté-hez vezettek, de az ottani tisztek váltig bizonygatták, hogy a szakácsot kihallgatás után kieresztették. Családja sohasem látta többé – talán csatlakozott a kommunistákhoz, talán besorozták a Saigon környékén virágzó magánhadseregek egyikébe, a Hoa-Haók vagy a caodisták közé, vagy Thé tábornok csapataiba. Talán egy francia börtönben sínylődik. De az is meglehet, hogy szépen keres leánykereskedelemmel Cholonban, a kínai negyedben. Vagy talán a szíve mondta fel a szolgálatot, mialatt kihallgatták. Kijelentettem:

– Nem megyek gyalog. Fizessenek egy triksát. – Az embernek ügyelnie kell a tekintélyére.

Ugyanezen okból utasítottam vissza a cigarettát, amellyel a francia rendőrtiszt a Sûreté-n megkínált. Három pipa után agyamat tisztának, ébernek éreztem, könnyen döntöttem ilyen mellékes kérdésekben anélkül, hogy egy percre is szem elől tévesztettem volna a fő kérdést: mit akarnak tőlem? Vigot-val többször találkoztam társaságban, feltűnt nekem, mert nevetségesen szerelmes volt a feleségébe, egy talmi és feltűnő szőke nőbe, aki semmibe se vette a férjét. Most hajnali két óra volt, Vigot fáradtan, nyomottan ült a cigarettafüstben, a fülledt hőségben, homlokán zöld szemellenző, íróasztalán egy kötet Pascal, kinyitva, időtöltésül. Mikor kijelentettem, hogy Phuongot csak a jelenlétemben engedem kihallgatni, nyomban beleegyezett, nagyot sóhajtva, ami azt jelenthette, hogy unja Saigont, unja a hőséget, vagy talán az életet általában.

– Igazán röstellem, hogy ide kellett kéretnem – mondta angolul.

– Nem kérés volt, hanem parancs.

– Ó, ezek a bennszülött rendőrök… fogalmuk sincsen semmiről. – Szeme a Les Pensées[7] egyik lapján pihent, mintha még mindig Pascal bús fejtegetései foglalnák le minden gondolatát. – Szeretnék öntől egyet-mást kérdezni Pyle-ra vonatkozóan.

– Jobban tenné, ha tőle kérdezné.

Phuonghoz fordult, és élesen nekiszegezte a kérdést, franciául.

– Mióta él együtt Monsieur Pyle-lal?

– Egy hónapja… nem is tudom – válaszolta Phuong.

– Mennyit fizetett magának?

– Ezt nincs joga megkérdezni – szóltam közbe. – A hölgy nem eladó.

– Azelőtt magával élt, ugye? – kérdezte Vigot hirtelen. – Két esztendeig.

– Újságíró vagyok, az a megbízásom, hogy tudósításokat írjak a maguk háborújáról… amikor megengedik. Ne kívánja, hogy a botránykrónikájukat is szaporítsam.

– Mit tud Pyle-ról? Kérem, válaszoljon a kérdéseimre, M. Fowler. Nem szívesen teszem fel őket, de komoly dologról van szó. Higgye el, nagyon is komoly a dolog.

– Nem vagyok besúgó. Mindent tud Pyle-ról, amit mondhatnék. Életkora harminckét év, a Gazdasági Minisztériumnál dolgozik, amerikai állampolgár.

– Úgy beszél, mintha a barátja volna – jegyezte meg Vigot, és elnézett mellettem Phuongra.

Egy bennszülött rendőr lépett be, három csésze feketekávét hozott.

– Vagy inkább teát parancsolnak? – kérdezte Vigot.

– A barátja vagyok – mondtam. – Hogyne lennék? Egyszer hazamegyek innét, ugye. Phuongot úgysem vihetem magammal. Vele jó dolga lesz. Kitűnő megoldás. És Pyle azt állítja, hogy feleségül veszi. Nem lehetetlen, hogy csakugyan elveszi. Pyle derék fickó, a maga módján. Komoly. Egész más, mint az a lármás csürhe a Continentalban. Pyle egy csendes amerikai. – Így jellemeztem összefoglalóan, pontosan, mintha azt mondtam volna: “kék gyík”, vagy “fehér elefánt”.

– Igen – mondta Vigot. Íróasztalára meredt, mintha ott keresné a szavakat, amelyekkel éppolyan pontosan összefoglalja Pyle-t, ahogy én tettem. – Nagyon csendes amerikai.

Ott ült a szűk, meleg irodában, és várta, hogy valamelyikünk megszólaljon. Egy moszkitó zümmögve indult támadásra. Phuongot figyeltem. Az ópium élesíti az elmét – talán csak azért, mert megnyugtatja a kedélyeket, és lehűti az indulatokat. Semmi sem olyan fontos, még a halál sem. Úgy láttam, Phuong nem fogta fel Vigot szavainak értelmét, nem hallotta ki belőlük a melankóliát és a véglegességet – alig tudott angolul. Ahogy ott ült a kemény irodai széken, még mindig türelmesen várta Pyle-t. Én már feladtam a várakozást, és láttam Vigot-n, hogy tudomásul veszi mindkettőnk álláspontját.

– Hol találkozott vele először? – kérdezte tőlem.

Minek magyaráztam volna meg neki, hogy Pyle volt az, aki kereste társaságomat? Múlt szeptemberben láttam először, a téren át jött a Continental bárja felé, félreismerhetetlenül fiatal és elhasználatlan arcát úgy dobta felénk, mint a hajítódárdát. Gólyalábával, katonásan kurtára nyírt hajával, tágra nyílt diákos tekintetével olyannak látszott, mint aki a légynek sem vét. Az utcai asztalok jórészt foglaltak voltak. “Megengedi? – kérdezte komolyan, udvariasan. – A nevem Pyle. Nemrég jöttem.” Azzal összehajtogatta hosszú tagjait, leült és sört rendelt. Egyszer csak gyorsan felnézett a kemény déli verőfényben.

– Kézigránát? – kérdezte izgatottan, reménykedve.

– Nem, valószínűleg egy autó kipufogója – mondtam és mindjárt meg is sajnáltam a csalódásért. Az ember olyan hamar elfelejti a fiatalságát; valamikor engem is lázasan érdekelt mindaz, amit jobb kifejezés híján híranyagnak neveznek. De most már meguntam a kézigránátokat, a helyi újság is utolsó lapján hozta őket – tegnap éjjel ennyi meg ennyi robbant Saigonban, ennyi meg ennyi Cholonban; az európai sajtóba már bele sem kerültek. Az utcán a jól ismert bájos, majdnem kétdimenziós jelenségek közeledtek: fehér selyemnadrág, rózsaszín- meg lilamintás, csípőig felhasított hosszú, szűk kabátka. Azzal a nosztalgiával figyeltem őket, amelyet – előre tudtam – érezni fogok, ha majd örökre elhagyom ezt az országot.

– Ugye, gyönyörűek? – kérdeztem söröspoharam fölött, és Pyle futó pillantást vetett a nőkre, ahogy vonultak végig a Rue Catinat-n.

– Ó, igen – mondta közönyösen. Nagyon komoly fiú volt. – A követünket nagyon aggasztják ezek a gránátok. Roppant kínos lenne, azt mondja, ha baleset érne valakit… mármint valakit a mieink közül.

– Valakit maguk közül? Meghiszem, súlyos ügy lenne. Sehogy se tetszene a Kongresszusnak.

Miért akarja az ember mindig ugratni az együgyűt? Tíz napja talán még a bostoni egyetem parkjában sétált, hóna alatt a könyvek, amelyeket jó előre elolvasott a Távol-Keletről meg Kína problémáiról. Nem is hallotta, amit mondtam. Máris nyakig merült a demokrácia dilemmájába, a Nyugat felelősségébe; szentül eltökélte – amint hamarosan rájöttem –, hogy jót fog cselekedni, nem egyénekkel, hanem egy országgal, egy kontinenssel, egy világgal. No, most aztán elemében volt – az egész világegyetem javításra szorult.

– Hol van? A hullaházban? – kérdeztem Vigot-tól.

– Honnan tudja, hogy meghalt? – Ostoba rendőrkérdés volt, méltatlan Pascal olvasójához, méltatlan ahhoz a férfihoz, aki olyan érthetetlenül szereti a feleségét. Intuíció nélkül nem lehet szeretni.

– Ártatlan vagyok – vetettem oda. És magamnak is azt mondtam: igaz, ártatlan vagyok. Hiszen Pyle mindig a maga feje után ment. Kutattam magamban, nem lelek-e valamiféle érzést, legalábbis sértődöttséget a rendőrtiszt gyanúsítása miatt – de nem találtam. Senki sem felelős, csak Pyle egymaga. “Nem jobb-e mindenkinek, ha meghal?” – érvelt bennem az ópium. De aztán Phuongra sandítottam óvatosan, mert neki fájhatott. Bizonyosan szerette Pyle-t a maga módján; hiszen engem is kedvelt, mégis elhagyott Pyle‑ért. Sorsát hozzákötötte a fiatalsághoz, a bizakodáshoz, a komolysághoz, és most mindez cserbenhagyta – előbb hagyta cserben, mint az öregség és a kétségbeesés. Ott ült, nézett ránk, és úgy tetszett, még mindig nem érti. “Talán jó lenne – gondoltam –, ha elvihetném őt innen, még mielőtt feldereng benne az igazság”. Hajlandó voltam bármely kérdésre válaszolni, ha ezáltal gyorsan és szókimondás nélkül befejezhetem a beszélgetést, hogy később mondhassam meg Phuongnak a teljes igazat, négyszemközt, távol a rendőrtiszt tekintetétől, a kemény hivatali székektől, meg a csupasz lámpagömbtől, mely körül szállongtak a pillék.

– Melyik napszakra kíváncsi? – kérdeztem Vigot-tól.

– Az estére, hat és tíz között.

– Hat órakor ittam egy apéritifet a Continentálban. A pincérek emlékezni fognak rám. Hat-negyvenötkor lementem a rakpartra, és megnéztem, hogyan rakják ki az amerikai repülőgépeket. A Majestic bejáratában találkoztam Wilkinsszel, az Associated News tudósítójával. Aztán a szomszéd moziba mentem. A pénztárnál is fognak rám emlékezni, pénzt váltottak nekem. Onnan triksát fogadtam, és kimentem a Vieux Moulin[8]-ba, gondolom, nyolc-harminc tájt érkezhettem. Egyedül vacsoráztam. Granger is ott volt, megkérdezheti. Aztán triksán jöttem vissza, lehetett úgy háromnegyed tíz. A hajtót valószínűleg nem lesz nehéz megtalálni. Tízre vártam Pyle-t, de nem jött el.

– Miért akart felmenni önhöz?

– Telefonált. Azt mondta, fontos ügyben akar velem beszélni.

– Van róla sejtelme, hogy mi lehetett az?

– Nem. Pyle-nak minden fontos volt.

– És ez a lány… tudja, hol töltötte az estét?

– Éjfélkor az utcán várt rá. Aggódott miatta. Fogalma sincs semmiről. Nem látja?... Még most is várja!

– Látom – mondta Vigot.

– Csak nem képzeli, hogy én öltem meg, féltékenységből, vagy a lány… de miért? Hisz úgy volt, hogy feleségül veszi.

– Igen.

– Hol találták meg?

– A dakowi híd alatt, a folyóban.

A Vieux Moulin pár lépésnyire volt a hídtól. A hidat fegyveres rendőrök őrizték, a vendéglőt vasrács védte a kézigránátok ellen. Éjszaka nem volt biztonságos a hídon átmenni, mert a túlsó part a sötétség beállta után a vietminhiek kezében volt. Ezek szerint Pyle holttestétől alig ötven yardnyira vacsoráztam.

– Az volt a baj – mondtam –, hogy Pyle belékeveredett mindenfélébe.

– Hogy őszinte legyek – felelte Vigot –, sajnálom is meg nem is. Sok bajt csinált.

– Isten óvjon bennünket az ártatlanoktól és a jó emberektől.

– A jóktól?

– Igen. Pyle jó volt. A maga módján. Maga római katolikus, M. Vigot. Maga sosem értené meg az ő módját. Egyébként pedig átkozott jenki volt.

– Hajlandó lenne azonosítani a tetemet? Igazán sajnálom. Ez a szokás. Szó, ami szó, kellemetlen egy szokás.

Nem tartottam érdemesnek megkérdezni, hogy miért nem vár, amíg valaki jön az amerikai követségről, mert tudtam az okát. A mi rideg mértékünkkel mérve, a francia módszerek kissé elavultnak látszanak: a franciák hisznek a lelkiismeretben, a bűntudatban, a tettest szembesíteni kell áldozatával, hátha összetörik, és elárulja magát. Újra elismételtem magamnak, hogy ártatlan vagyok, miközben lementünk a kőlépcsőn az alagsorba, ahol a hűtőberendezés zümmögött.

Kihúzták, mint egy jégkockatartót, és megnéztem. Sebei nyugalomba fagytak.

– Látja, nem kezd vérezni a jelenlétemben – mondtam.

– Comment?[9]

– Hát nem ez a célja? Ilyen próba meg olyan próba? De alaposan megfagyasztották. A középkorban nem ismerték a mélyhűtést.

– Felismeri?

– Hogyne.

Sehogy sem illett ide – most még kevésbé, mint máskor. Otthon kellett volna maradnia. Szinte láttam őt a családi fényképalbumban – lóháton az üdülőben, fürdeni Long Islandon, társaival szórakozni egy huszonharmadik emeleti lakásban. Odatartozott a felhőkarcolók és expresszliftek, fagylaltok és Dry Martinik világába, ahol villásreggelire tejet isznak, és csirkehúsos szendvicset fogyasztanak a Merchant Limitednél.

– Nem ez okozta a halálát – szólt Vigot, és a mellén tátongó sebre mutatott. – Belefulladt az iszapba. Iszapot találtunk a tüdejében.

– Gyorsan dolgoznak!

– Muszáj… ebben a klímában.

Visszatolták a tálcát, és becsukták a jégszekrény ajtaját. Gumiborítása tompán csattant.

– Szóval, nem tud rajtunk segíteni? – kérdezte Vigot.

– Sajnos, nem.

Gyalog mentem haza Phuonggal; most már nem ügyeltem a tekintélyemre. A halál megszünteti a hiúságot, még a fájdalmat titkoló felszarvazott férfi hiúságát is. Phuong még mindig nem sejtette, miről van szó, én pedig nem tudtam, hogyan közöljem vele gyengéden és tapintatosan. Újságíró voltam – nagybetűs címekben gondolkoztam. “Saigonban meggyilkoltak egy amerikai tisztviselőt!” Az újságnál bizony nem tanulja meg az ember, hogyan kell rossz híreket közölni; most is a lapomra kellett gondolnom, s meg kellett kérnem Phuongot: “Ugye megengeded, hogy egy percre bemenjek a távíróhivatalba?” Kinn hagytam az utcán, feladtam a sürgönyt, és kimentem. Gesztus, formaság volt az egész: úgyis tudtam, hogy a francia tudósítókat már informálták, vagy ha Vigot becsületesen járt el (ami lehetséges), akkor a cenzúra visszatartja a sürgönyeimet, amíg a franciák fel nem adták a magukét. Lapom mindenképpen párizsi keltezéssel fogja megkapni a hírt. Nem mintha Pyle különösebben fontos lett volna. Valódi karrierjének részleteit – azt, hogy halála előtt legalább ötven embert küldött a halálba – semmiképpen sem illett közölni, mert ez ártott volna az angol-amerikai jó viszonynak, és a követ fel lett volna háborodva. A követ sokra tartotta Pyle-t, Pyle kitüntetéssel végezte az egyetemet, és tudományos fokozatot szerzett valami olyan tárgyból, amiből Amerikában tudományos fokozatot lehet szerezni – talán közösségi viszonyokból vagy színházművészetből, vagy éppenséggel távolkeleti ismeretekből (rengeteg könyvet olvasott erről a témáról).

– Hol van Pyle? – kérdezte Phuong. – Mit akart a rendőrség?

– Gyere haza – mondtam.

– Pyle is odajön.

– Éppúgy oda is jöhet, mint máshová.

A vénasszonyok még mindig ott pletykáltak a lépcsőn, a viszonylagos hűvösön. Mikor benyitottam, azonnal észrevettem, hogy a szobámat átkutatták: minden nagyobb rendben volt, mint valaha, amikor elhagytam.

– Még egy pipát? – kérdezte Phuong.

– Kérek.

Levettem a nyakkendőmet, cipőmet, a közjátéknak vége, az éjszaka majdnem éppolyan volt, mint azelőtt. Phuong az ágyam végébe kuporodott, és meggyújtotta a lámpát. Mon enfant ma soeur – borostyánszín a bőre. Sa douce langue natale.[10]

– Phuong – szólítottam. Az ópiumot gyúrogatta a pipakehely szélén. – Il est mort, Phuong.[11] – A tűt kezében tartva, felnézett rám, homlokát ráncolva, erőlködőn, mint a gyermek, ha gondolkodni próbál.

– Tu dis?[12]

– Pyle est mort. Assasimé.[13]

Letette a tűt, és a sarkára ült, rám meredt. Nem volt se jelenet, se könnyek, semmi, csak tűnődés – hosszú, magányos tűnődése valakinek, aki kénytelen megváltoztatni egész életét.

– Jobb, ha itt maradsz ma éjjel – mondtam.

Bólintott, felvette a tűt, és újra nekiállt ópiumot hevíteni. Mikor aznap éjjel fölébredtem egyik mély, rövid – alig tízperces – ópiumálmomból, amely egész éjszakai pihenésnek tetszik, kezemet ott találtam, ahol azelőtt is mindig pihent: Phuong lába között. Aludt, alig hallottam lélegzetét. Hosszú hónapok óta először nem voltam egyedül, és mégis – mikor eszembe jutott a szemellenzős Vigot a rendőrségen, meg a követség csendes, kihalt folyosói, és megéreztem tenyeremben a finom szőrtelen bőrt – azt kérdeztem magamtól haragosan: hát én volnék az egyetlen, aki igazán szerette Pyle-t?

MÁSODIK FEJEZET

1

Addig a napig, mikor Pyle felém jött a Continental előtti téren, már épp eléggé kiismertem amerikai újságíró kollégáimat: nagydarab, lármás, kisfiús, középkorú emberek voltak, telve fanyalgó gúnnyal a franciák ellen – pedig, ha meggondoljuk, mégiscsak ők harcolták meg ezt a háborút. Időről időre, miután egy-egy ütközetet annak rendje-módja szerint bevégeztek, és a halottakat eltakarították, ezeket a tudósítókat áthívták Hanoiba – repülőgépen csaknem négyórányi út –, ott a főparancsnok beszédet intézett hozzájuk, elhelyezték őket egy éjszakára a sajtótáborban, amely azzal kérkedett, hogy a bármixerjük a legjobb egész Indokínában, másnap repülőgépen elvitték őket a csatatér fölé, háromezer láb magasságban (ennyi a nehéz géppuska lőtávolsága), azután teljes épségben és zajosan, mint valami iskolai kirándulás résztvevőit, visszaszállították őket a saigoni Hôtel Continentalba.

Pyle csendes volt, szerénynek látszott, azon az első délelőttön néha előre kellett hajolnom, hogy megértsem, mit mond. És nagyon, nagyon komolyan vett mindent. Egyszer-egyszer szinte magába roskadt, mikor meghallotta az amerikai sajtó zajongását az emeleti teraszon, amely – a közhit szerint – biztonságosabb védelmet nyújtott kézigránátok ellen. De nem kritizált senkit.

– Olvasta York Harding műveit? – kérdezte.

– Nem, nem hiszem. Mit írt?

Átnézett a tejvendéglőre az utca túlsó oldalán, és ábrándosan megjegyezte: “Úgy látom, az ott egy jó soda-fountain.” Vajon miféle mélységes honvágy nyilvánult meg ebben a furcsa választásban, hogy mit vesz észre elsőnek a merőben idegen környezetben? De hiszen én is, mikor először mentem végig a Rue Catinat-n, elsőnek a Guerlain-parfümöt vettem észre az egyik kirakatban, és azzal vigasztaltam magam, hogy Európa elvégre mindössze harminc órányira van! Pyle most nagy nehezen elszakadt a tejvendéglőtől és közölte:

– York írt egy könyvet, aminek az a címe: A vörös Kína útja.  Nagyon mélyenszántó munka.

– Nem olvastam. Ismeri őt személyesen?

Ünnepélyesen bólintott, és hallgatásba merült. De egy pillanat múlva megszólalt, hogy enyhítse a benyomást, amelyet keltett:

– Nem ismerem közelebbről – mondotta. – Ha jól emlékszem, összevissza kétszer találkoztam vele.

Ez tetszett nekem: hogy kérkedésnek érzi ha hivatkozik ismeretségére ezzel a – minek is hívják? – York Hardinggal. Később tapasztaltam, hogy határtalanul tiszteli azokat, akiket “komoly író”-nak nevezett. Ebből a fogalomból kizárta a költőket, regény- meg drámaírókat, kivéve, ha úgynevezett “korszerű témát” dolgoznak fel – de még ebben az esetben is tanácsosabb volt szerinte közvetlenül a forrásból, például Yorkból, meríteni az adatokat.

– Tudja – mondtam –, ha az ember sokáig él egy országban, akkor már nem olvas róla.

Óvatosan felelt:

– Persze, engem is érdekel a helybeliek véleménye.

– Hogy azután egybevesse Yorkkal?

– Igen. – Alighanem észrevette a gúnyt, mert szokott udvarias módján hozzátette: – Rendkívül hálás lennék, ha ideje engedné, és tájékoztatna a főbb problémák felől. Tudniillik York már több mint két esztendeje járt itt.

Tetszett nekem, hogy olyan lojális azzal a Hardinggal szemben, akárki legyen is. Milyen más volt ez, mint az újságírók rágalmazásai, éretlen cinizmusa.

– Jöjjön, igyunk még egy üveg sört – mondtam –, és megpróbálok magának általános képet adni az itteni dolgokról.

Azzal kezdtem – és Pyle jótanulós áhítattal leste minden szavamat –, hogy elmagyaráztam a helyzetet Északon, Tonkin tartományban, ahol a franciák akkoriban erősen tartották a Vörös-folyó deltáját, s vele együtt Hanoit és az egyetlen északi kikötővárost, Haiphongot. Ez volt a legfőbb rizstermelő vidék, és mikor a termés beért, rendszeresen megkezdődött az évenként megismétlődő csata a rizsért.

– Ez tehát Észak – mondottam. – A franciák esetleg kitarthatnak, szegény ördögök, ha a kínaiak nem támogatják a Vietminhet. Ott minden csupa dzsungel meg hegy, meg ingovány, rizsföldek, ahol a katona feje se látszik ki, és az ellenség a szó szoros értelmében eltűnik, fegyverét elássa, maga parasztruhát ölt… De ami azt illeti, az ember kényelmesen megrohadhat Hanoi mocsaraiban. Ott nem bombáznak. A jó ég tudja, miért. Lehet mondani, szabályszerű háború.

– És itt Délen?

– A franciák este hétig kézben tartják a főútvonalakat, hét után pedig kézben tartják az őrtornyokat meg a városokat… legalábbis részben. De ez nem jelenti azt, hogy biztonságban érezheti magát, másképp nem volna vasrács az éttermek előtt.

Hányszor elmagyaráztam már mindezt. Lemez voltam, amelyet mindig föltettek, okulásul, valahányszor idegen érkezett – átutazó képviselő, vagy új angol követ. Néha éjszaka közepén arra riadtam fel, hogy fennhangon mondom: “Vegyük például a caodaistákat.” Vagy a Hoa-Haókat, vagy a Binh Xuyent, mindezeket a magánhadseregeket, amelyek pénzért vagy bosszúért árulták szolgálataikat. Az idegenek festőinek mondták őket, pedig az árulásban és a bizalmatlanságban semmi festői nincsen.

– Most pedig – folytattam – itt van Thé tábornok. A caodaisták vezérkari főnöke volt, de most bevette magát a hegyek közé, és mind a két fél ellen harcol, a franciák és a kommunisták ellen…

– York azt írja – szólt Pyle –, hogy a Keletnek egy Harmadik Erőre van szüksége.

Talán már akkor meg kellett volna látnom a szemében a fanatikus lobogást, a frázis átütő hatását, számok mágiáját: Ötödik Hadoszlop, Harmadik Erő, Hetedik Nap… Sok bajt megtakarítottam volna mindannyiunknak, még Pyle-nak is, ha felismerem fáradhatatlan fiatal elméje valódi irányát. De otthagytam a faképnél, hadd rágódjék a neki vetett problémakoncokon, és elindultam mindennapos sétámra, fel-alá a Rue Catinat-n. Hiába, Pyle-nak is magának kell felfedeznie ezt az országot, amely úgy fogja az embert, mint a szagok: rizsföldek aranyát az alacsony késő délutáni nap alatt, halászok törékeny hálótartó villáit, amelyek moszkitóként lebegnek a földek felett; a csésze teát egy öreg abbé verandáján, ágya, széke körül reklámnaptárak, vödrök, törött csészék – egy élet hordaléka; aknarobbanás helyén az utat javító lányok medúzakalapjait; Dél aranyát, fiatal zöldjét, tarka ruháit, Észak mély barnáit, fekete ruháit, és az ellenséges hegyek karéját meg a repülőgépek zúgását. Mikor ideérkeztem, úgy számoltam kiküldetésem napjait, mint az iskolás fiú a félév elmúlását; azt hittem, oda vagyok láncolva egy Bloomsbury-negyedbeli terecske maradványaihoz, az Euston-kapun áthaladó hetvenhármas buszhoz, a Torrington Place-i tavaszhoz. Most már bizonyosan hajt a tulipán a terecskén, de nekem semmi közöm hozzá. Azt kívántam, hogy napomat gyors, rövid robbanások tagolják – talán kipufogó, talán kézigránát –, a párás déli levegőben kecsesen mozgó selyemnadrágos alakok látványát kívántam, Phuongot kívántam – otthonom nyolcezer mérfölddel eltolódott.

A főbiztos házánál, ahol vörös váll-lapos, fehér sapkás idegenlégiósok álltak őrt, megfordultam, átvágtam a katedrálisnál, és visszafelé elhaladtam a vietnami Sûreté komor fala mellett, amely valósággal bűzlött a vizelettől meg az igazságtalanságtól. És mégis – ez is része volt az otthonnak, mint azok az emeleti sötét folyosók, amelyeket az ember lehetőleg elkerült gyermekkorában. A rakparti könyvárusok kirakták a pornográf lapok – Tabu és Illusion – legújabb számait. Tengerészek söröztek az utcán házi készítésű bombák könnyű célpontjául. Phuongra gondoltam, aki most bizonyosan halra alkuszik, balra, a harmadik utcában, mielőtt tízóraizni megy a tejvendéglőbe (akkoriban mindig pontosan tudtam, hogy merre jár) – és Pyle persze csakhamar kiment az eszemből. Meg sem említettem őt Phuongnak, mikor leültünk villásreggelizni a Rue Catinat-ra néző szobánkban; Phuong a legszebbik virágos selyemruháját vette föl, mert éppen két éve volt, hogy először találkoztunk Cholonban, a Grand Monde étteremben.

2

Egyikünk sem említette a nevét, mikor a halálát követő reggel felébredtünk. Mire magamhoz tértem, Phuong már fölkelt, és elkészítette a teánkat. Halottakra nem féltékeny az ember, és aznap reggel úgy éreztem, mi sem könnyebb, mint tovább folytatni régi közös életünket.

– Itt maradsz ma éjjel? – kérdeztem Phuongtól croissant[14]-t majszolva, tőlem telhető könnyedséggel.

– El kell hoznom a holmimat.

– Hátha ott van a rendőrség – mondtam. – Jobb lesz, ha elkísérlek. – Ennél közelebbről aznap nem is érintettük Pyle-t.

Pyle egy új villában lakott a Rue Duranton közelében; az utca azoknak a főutaknak egyikébe torkollott, amelyeket a franciák állandóan felapróznak tábornokaik tiszteletére – úgyhogy a Rue de Gaulle-t a harmadik mellékutca után Rue Leclercnek hívták, s ez megint előbb vagy utóbb hirtelen Rue de Lattre-rá változott. Valami fontos személy érkezhetett Európából repülőgépen, mert a főbiztos rezidenciájához vezető úton minden húszyardnyira egy-egy rendőr posztolt.

A Pyle lakásához vezető kavicsos úton több motorkerékpár állt, egy vietnami rendőr megvizsgálta újságíró-igazolványomat. Phuongot nem volt hajlandó beengedni, így hát elindultam francia rendőrtisztet keresni. Pyle fürdőszobájában Vigot épp a kezét mosta Pyle szappanával, és Pyle törülközőjével szárogatta. Vászonöltönyének ujján olajfolt éktelenkedett – alighanem az olaj is Pyle-é volt.

– Mi újság? – kérdeztem.

– Megtaláltuk a kocsiját a garázsban. Nincs benne benzin. Tehát triksán ment el este… vagy valaki másnak a kocsiján. Talán kiengedték a benzint.

– Gyalog is mehetett – jegyeztem meg. – Ismeri az amerikaiakat!

– A maga kocsija elégett, ugye? – folytatta Vigot elgondolkozva. – Azóta nem vett másikat?

– Nem.

– Egyébként nem lényeges.

– Nem.

– Van valami feltevése? – kérdezte.

– Nagyon is sok.

– Mondja el.

– Hát például: lehetséges, hogy a vietminhiek gyilkolták meg. Rengeteg embert gyilkoltak meg Saigonban. Pyle-t a folyóban találták meg, a dakowi hídnál, ez éjszaka Vietminh-terület, mikor a maguk rendőrsége visszavonul. Vagy talán a vietnami Sûreté tette el láb alól, ilyesmiről is hallottunk. Talán nem szerették a barátait. Vagy talán a caodaisták ölték meg, mert ismerte Thé tábornokot.

– Csakugyan?

– Azt mondják. De az is lehet, hogy Thé tábornok ölette meg, mert ismerte a caodaistákat. Vagy a Hoa-Haók gyilkolták meg, mert udvarolni próbált a tábornok ágyasainak. Vagy talán egyszerűen a pénzéért gyilkolta meg valaki.

– Vagy egyszerűen féltékenységből – vetette közbe Vigot.

– De hátha a francia Sûreté intézte el – folytattam –, mert nem tetszettek a kapcsolatai. Mondja, igazán keresik a gyilkosait?

– Ó, nem – mondta Vigot. – Csak jelentést írok, ennyi az egész. Feltéve, hogy az ügy a háborúval van kapcsolatban… elvégre is ezrek halnak meg évente.

– Engem kipipálhat – mondtam. – Nekem semmi közöm hozzá. Semmi közöm – ismételtem. Ez hitvallásom sarkalatos pontja volt. Ha már ilyen az élet, ám verekedjenek mások, szeressenek, gyilkoljanak mások – én nem keveredem semmibe. Újságírótársaim tudósítónak nevezték magukat, én jobban szeretem a riporter szót: azt írom, amit látok, de nem cselekszem. Az állásfoglalás is cselekvés.

– Mit keres itt?

– Phuong holmijáért jöttem. Az emberei nem engedik be.

– Menjünk, keressük meg a holmit.

– Nagyon kedves magától, Vigot.

Pyle-nak két szobája volt, hozzá konyha, fürdőszoba. Bementünk a hálószobába. Tudtam, hol keressem Phuong ládáját: az ágy alatt. Kihúztuk együtt; a képeskönyvei voltak benne. Elővettem a szekrényből kevéske ruháját – két szép selyemköntösét, jobbik nadrágját. Úgy tetszett, alig néhány órája lógnak ott, nem tartoznak oda, átmeneti jelenségek, mint a szobába tévedt pillangó. Egy fiókban megtaláltam kicsi, háromszögletű bugyijait és sálgyűjteményét.

Végeredményben nagyon kevés volt az, amit be kellett csomagolni, kevesebb, mint amennyit víkendre vinne egy európai.

A nappaliban fényképet találtam, amely kettőjüket ábrázolta. A botanikuskertben vették le őket, az egyik nagy kősárkány mellett. Phuong Pyle kutyáját fogta pórázon, egy fekete nyelvű fekete csaut. Túlontúl fekete kutya volt. Betettem a fényképet is a ládába.

– Mi történt a kutyával? – kérdeztem.

– Nincs itt. Talán magával vitte.

– Hátha visszajön, és akkor megvizsgálhatja a mancsához tapadt földet,

– Nem vagyok Lecoq, se Maigret, azonkívül háború van.

A könyvespolchoz léptem, és megnéztem a két sor könyvet – Pyle könyvtárát. A vörös Kína útja, A demokrácia kihívása, A Nyugat hivatása – gondolom, ezek voltak York Harding összes művei. Azután kongresszusi jelentések sora következett, egy vietnami szólásgyűjtemény, a Fülöp-szigeteki háború története, egy olcsó Shakespeare. Mit olvasott, ha pihent? Könnyű olvasmányait egy másik polcon találtam meg: Thomas Wolfe válogatott munkáit, egy rejtélyes antológiát, mely Az Élet Diadala címet viselte, meg egy válogatást amerikai költőkből. Volt ott egy sakkfeladvány-gyűjtemény is. Nem sok, hogy az ember üres estéit kitöltse, de elvégre is – ott volt Phuong. Az antológia mögé bedugva fűzött könyvet találtam: A házasság fiziológiája. Nyilván úgy tanulmányozta a szexuális életet, mint a Távol-Keletet: papíron. És a jelszó: házasság. Pyle kötelességének érezte, hogy mindig belekeveredjék valamibe.

Íróasztala teljesen üres volt.

– Ezt jól kipucolták – jegyeztem meg.

– Ó – mondta Vigot –, ezeket az amerikai követség nevében voltam kénytelen gondozásba venni. Tudja, milyen gyorsan terjednek a hírek. Hátha fosztogatásra került volna a sor. Lepecsételtem az összes papírjait. – Komolyan beszélt, el sem mosolyodott.

– Talált valami kompromittálót?

– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy kompromittáló adatokat találjunk egy szövetséges ellen – felelte Vigot.

– Megengedné, hogy elvigyek egy könyvet… emlékül?

– Majd nem nézek oda.

Kiválasztottam A Nyugat hivatásá-t York Hardingtól, és betettem a ládába Phuong ruháira.

– Mint Pyle barátja… – kezdte Vigot – nem lenne valami, amit bizalmasan közölhetne velem? A jelentésem nagyjából megvan. Pyle-t a kommunisták gyilkolták meg. Ez talán egy hadjárat kezdetét jelzi az amerikai segélyakció ellen. De egymás közt… nézze, nem jó ilyen szárazon diskurálni, mit szólna egy vermuthoz?

– Korán van még.

– Nem mondott magának semmit, amikor utoljára találkoztak?

– Nem.

– Mikor látta utoljára?

– Tegnap reggel. A nagy csinnadratta után.

Szünetet tartott, hagyta, hogy válaszom utórezgései kicsengjenek – az én agyamban, nem az övében. Tisztességesen vallatott.

– Mikor tegnap este felkereste magát, nem volt otthon?

– Tegnap este? Úgy látszik. Nem is tudtam…

– Egyszer még kiutazási engedélyre lehet szüksége. Tudja, hogy végtelen ideig elhúzhatjuk…

– Csak nem hiszi, hogy haza akarok menni? – válaszoltam.

Vigot az ablakon át kinézett a verőfényes, felhőtlen égre. – A legtöbben haza akarnak menni – mondta bánatosan.

– Én jól érzem magam itt. Otthon… problémáim vannak.

– Merde[15] – szólt Vigot. – Itt az amerikai kereskedelmi attasé. Kereskedelmi attasé. – ismételte gunyorosan.

– Akkor én megyek. Hátha engem is le akar pecsételni.

– Sok szerencsét – mondta Vigot lemondón. – Nekem biztosan lyukat fog beszélni a hasamba.

Mikor kiértem a kapu elé, a kereskedelmi attasé a Packardja mellett állt, és kétségbeesetten magyarázott valamit a sofőrjének. Köpcös, pocakos, középkorú ember volt, arca úgy festett, mintha sosem szorult volna borotvára. Odahívott:

– Fowler! Meg tudná magyarázni ennek az átkozott sofőrnek…

Elmagyaráztam. Az attasé megjegyezte:

– Hisz én is ugyanezt mondtam neki, de mindig úgy tesz, mintha nem értene franciául.

– Talán a kiejtésen múlik.

– Három évig éltem Párizsban. A kiejtésem bőven elég jó ezeknek az átkozott vietnamiaknak.

– A demokrácia hangja – mondtam.

– Tessék? Mi az?

– Ha jól tudom, York Hardin egyik műve.

– Nem értem. – Gyanakvó pillantást vetett a ládára. – Mit cipel itt?

– Két fehér selyemnadrágot, két selyemköntöst, néhány női bugyit… talán hármat. Valamennyi belföldi gyártmány. Semmiféle amerikai segély.

– Fent járt? – kérdezte.

– Igen.

– Hallotta?

– Hallottam.

– Szörnyű – mondta az attasé. – Szörnyű.

– A követ bizonyára nagyon izgatott.

– Képzelheti. Most épp a főbiztossal tárgyal, és kihallgatást kért az elnöktől. – Karomra tette a kezét, és félrevont. – Maga jól ismerte a Pyle gyereket, ugye? Még mindig nem tudom elhinni, hogy ilyen rettenetes dolog történt vele. Jól ismerem az apját, Harold C. Pyle professzort… bizonyára hallott már róla?

– Nem.

– Világhírű szaktekintély a víz alatti erózió területén. Nem látta a fényképét a Time címlapján a múlt hónapban?

– Ahá, most már emlékszem. A háttérben egy omladozó szikla, az előtérben aranykeretes pápaszem.

– Igen, ő az. Nekem kellett megfogalmaznom a sürgönyt. Szörnyű volt. Úgy szerettem azt a gyereket, mint a tulajdon fiamat.

– Ezek szerint közeli rokonságban áll az apjával.

Rám meresztette nedves, barna szemét.

– Mi ütött magába? – kérdezte. – Az ember csak nem beszélhet így, amikor egy kiváló fiatalember…

– Bocsásson meg – mondtam. – A halál különbözőképpen hat az emberekre. – Meglehet, hogy igazán szerette Pyle-t. – Mit sürgönyzött? – kérdeztem.

Komolyan idézte, szóról szóra:

– “Mélységesen megrendülve közlöm, fia hősi halált halt a demokráciáért.” A követ maga írta alá.

– Hősi halált? – ismételtem. – Nem hangzik ez egy kicsit félreérthetően? Mármint az otthoniaknak. A Gazdasági Misszió nem azonos a hadsereggel. Bíbor Szívet se kapnak, ha jól tudom?

Az attasé halkan felelt, titokzatosan és sokatmondón:

– Pyle-nak speciális megbízatása volt.

– Ó, ezt sejtettük valamennyien.

– De ő nem beszélt, ugye?

– Ó, nem. – feleltem, és eszembe jutott Vigot mondása: – Ő nagyon csendes amerikai volt.

– Van valami tippje – kérdezte az attasé –, hogy ki ölte meg és miért?

Hirtelen dühbe gurultam; meguntam az egész bandát a coca-cola magánraktáraikkal, a hordozható kórházaikkal, Wydecarjaikkal meg a nem egészen korszerű fegyvereikkel együtt.

– Van – mondtam. – Azért ölték meg, mert túlságosan ártatlan volt az élethez. Fiatal volt, csacsi és tudatlan, és mindenfélébe belekeveredett. Fogalma sem volt róla, mint ahogy maguknak sincs, hogy voltaképpen miről van szó; maguk pedig ellátták pénzzel, a kezébe nyomták York Harding könyveit a Távol-Keletről, és azt mondták neki: “Rajta. Nyerd meg a Keletet a demokráciának.” Sose látott meg semmit, amit nem az egyetemi előadótermekben tanult, írói és tanárai pedig bolonddá tartották. Ha egy holttest került a szeme elé, nem látta meg rajta a sebeket. Vörös Veszedelem; a Demokrácia katonája.

– Azt hittem, a barátja volt – mondta az attasé szemrehányó hangon.

– Igen, a barátja voltam. Azt kívántam volna neki, hogy odahaza olvassa az újságok vasárnapi mellékleteit meg a baseball-híreket. Biztonságos, nyugodt életet kívántam neki, egy szabályszerű amerikai lány oldalán, aki tagja a könyvbarátok klubjának.

Az attasé zavartan köszörülte a torkát.

– Persze, persze – mondta. – Megfeledkeztem arról a szerencsétlen históriáról. A maga pártján álltam, Fowler. Pyle nagyon helytelenül viselkedett. Magának is megmondhatom, hosszú vitánk volt arról a lányról. És tekintettel arra, hogy jól ismertem a szüleit…

A szavába vágtam:

– Vigot várja – és faképnél hagytam. Akkor látta csak meg Phuongot, s amikor visszanéztem rá, fájdalmas elképedéssel bámult utánam – az örök bátya, aki semmit sem ért.

HARMADIK FEJEZET

1

Phuonggal is a Continentalban ismerkedett meg Pyle, talán két hónappal megérkezése után. Kora este volt, mikor naplemente után pillanatnyi hűvösség támad és az árusok gyertyát gyújtanak a mellékutcákban. Kockák kattogtak az asztalon, ahol a franciák a Quatre Vingt-et-un nevű szerencsejátékkal szórakoznak; a Rue Catinat-n fehér selyemnadrágos lányok kerékpároznak hazafelé. Phuong narancslevet ivott, én pedig sört, szótlanul ültünk, egymás társaságának örvendve. Akkor történt, hogy Pyle félénken odaoldalgott, és én bemutattam őket egymásnak. Az volt a szokása, hogy ilyenkor merően bámult a lányra, mintha még sose látott volna nőt, és azután elpirult.

– Azt gondoltam – kezdte –, hogy nem lenne-e kedve átülni a hölggyel az asztalomhoz? Az egyik attasénk…

A kereskedelmi attasé volt. A felső teraszról sugározta le ránk kitáruló, meleg, üdvözlő mosolyát, mely telve volt önbizalommal – mintha ő lenne az a bizonyos reklámférfiú, akit azért szeretnek barátai, mert a megfelelő szájfertőtlenítő szert használja. Sokszor hallottam már, hogy Joe-nak szólítják, de a családnevét sohasem tudtam meg. Zajos fogadtatást csapott, székeket huzigált és pincérért kiáltott, noha mindez a túlbuzgalom a Continentalban legfeljebb sör, brandy vagy vermut választékát eredményezhette.

– Milyen meglepetés, hogy itt látom, Fowler – mondta. – Éppen várjuk vissza a fiúkat Hanoiból. Úgy látszik, komoly csata volt. Azt hittem, maga is velük volt.

– Unok négy órát repülni a sajtókonferenciáért.

Elégedetlenül nézett rám.

– Ezek a srácok igazán lelkesen dolgoznak. Pedig hát kétszer annyit kereshetnének businessben vagy a rádiónál, méghozzá minden kockázat nélkül.

– De ott dolgozni kéne – mondtam.

– Megszimatolják a harcot, mint a csatalovak! – folytatta az attasé lelkendezve; meg sem hallotta azt, amit kellemetlen lett volna tudomásul vennie. – Bill Granger például a világért ki nem maradna semmiféle muriból.

– No, ebben igaza van. A minap is nagy muriban láttam a Sporting bárjában.

– Nagyon jól tudja, hogy nem erről beszélek.

Most két triksahajtó karikázott végig, bőszülten taposva, a Rue Catinat-n, és híradóba illő finissel állt meg a Continental előtt. Az elsőben Granger ült, a másodikban egy kicsiny, szótlan, szürke motyó, amelyet Granger kicibált a kövezetre. “No, gyerünk, Mick – mondta –, gyerünk, gyerünk.” Aztán a triksahajtóval kezdett alkudni. “Nesze – mondta –, többet nem adok, akár tetszik, akár nem” – s azzal a taksa ötszörösét odavágta az úttestre, az ember lába elé.

– Úgy látom, szegénykék megértek egy kis kikapcsolódásra – jegyezte meg a kereskedelmi attasé idegesen.

Granger egy székre dobta a motyót. Aztán észrevette Phuongot.

– Nini – kiáltott fel –, Joe, te vén izé, hol találtad ezt a kincset? Nem is tudtam, hogy ilyen jó ízlésed van. Bocsánat, sürgősen bilire kell mennem. Vigyázzatok Mickre.

– Nyers, katonás modor – jegyeztem meg.

Pyle ismét elpirult.

– Sose hívtam volna át magukat, ha tudtam volna – mormolta komolyan.

A szürke motyó megmozdult a széken, feje az asztalra hullott, mintha nem is tartozna a többihez. Aztán sóhajtott, hosszú, sípoló, végtelenül mélabús sóhajjal, és elcsöndesedett.

– Ismeri? – kérdezte Pyle-tól.

– Nem. Talán a sajtóhoz tartozik?

– Úgy hallottam, Bill Micknek szólítja – mondta a kereskedelmi attasé.

– Mintha új U. P. tudósító érkezett volna a napokban?

– Nem az. Azt ismerem. Hátha a Gazdasági Misszió tagja? Nem ismerheti valamennyit, hisz több százan vannak.

– Nem hiszem, hogy odatartozik – mondta az attasé. – Nem emlékszem rá.

– Megkereshetjük az igazolványát – ajánlotta Pyle.

– Az Isten szerelmére, föl ne költse! Elég bajunk van egy részeggel. Granger biztosan tudja, hogy kicsoda.

Granger sem tudta. Komoran jött vissza az illemhelyről.

– Ki ez a hölgy? – kérdezte sötéten.

– Miss Phuong, Fowler úr ismerőse – válaszolta Pyle mereven. – Szeretnénk tudni, hogy kicsoda…

– Hol csípte föl? Az ember nem lehet eléggé óvatos ebben a városban. Hál’ istennek, hogy a penicilint feltalálták – tette hozzá borúsan.

– Ide hallgass, Bill – mondta az attasé. – Tudni szeretnénk, hogy ki ez a Mick.

– Tőlem kérditek?

– De hisz te hoztad ide!

– A francok nem bírják a whiskyt. Kidöglött.

– Szóval francia? Úgy hallottam, Micknek szólítottad.

– Valahogy csak köllött szólítanom – mondta Granger. Aztán Phuonghoz hajolt: – Hé, maga! Igyék még egy pohár narancslevet. Van programja ma estére?

– Minden estére van programja – válaszoltam helyette.

A kereskedelmi attasé sietve közbeszólt:

– Mi újság a fronton, Bill?

– Óriási győzelem Hanoitól északnyugatra. A franciák visszaszereztek két falut, aminek az elvesztését sose vallották be. Súlyos vietminhi veszteségek. A saját sebesültjeiket még nem értek rá összeszámolni, de egy-két hét múlva tudatják.

– Úgy hírlik – mondta az attasé –, hogy a vietminhi csapatok betörtek Phát Diêmbe, fölégették a katedrálist, elkergették a püspököt.

– Erről nem informáltak Hanoiban. Ez nem győzelem.

– Az egyik orvosi osztagunk nem jutott tovább Nam Dinhnél – mondta Pyle.

– Ti nem jutottatok el odáig, ugye, Bill? – kérdezte a kereskedelmi attasé.

– Mit képzel, mi vagyok én? Laptudósító, akinek az Ordre de Circulation-ja[16]mutatja, hogy meddig szabad mennie. Felrepülök a hanoi repülőtérre. Onnét kocsin átvisznek a sajtótáborba. Aztán repülőgépen elvisznek a két város fölé, amit visszafoglaltak, és megmutatják nekünk a háromszínű lobogót. Persze akármilyen istenverte lobogó lehetne, abból a magasságból. Aztán sajtóértekezletet tartunk, és egy ezredes elmagyarázza, hogy mit láttunk. Aztán elküldjük a táviratainkat a cenzúrán keresztül. Aztán iszunk. Indokína legjobb mixere. Aztán felülünk a gépre, és visszarepülünk. Kész, vége.

Pyle komoran meredt söröspoharára.

– Alábecsüli magát, Bill – mondta a kereskedelmi attasé. – Az a beszámoló a 66. számú útról… milyen címet is adott neki? A pokol országútja… igazán Pulitzer díjat érdemel! Tudja, melyikre gondolok… az árokban térdeplő ember, akinek a bomba elvitte a fejét, meg az a másik, az alvajáró…

– Ó, csak nem képzeli, hogy a közelébe mentem annak a rohadt országútnak? Ha Stephen Crane le tudott írni egy háborút, anélkül, hogy látta volna, akkor én miért ne tudnám? Különben is vacak gyarmati háború az egész. Kérek még egy whiskyt. És aztán gyerünk, és szerezzünk egy nőt. Magának már megvan a szórakozása. Én is megérdemlem a magamét.

Pyle-hoz fordultam.

– Mit gondol, van valami igazság a Phát Diêm-i hírekben?

– Nem tudom. Fontos ez? Szeretnék elmenni és megnézni, ha igazán fontos.

– Miért lenne fontos a Gazdasági Missziónak?

– Istenem – mondta Pyle. –, azt nem lehet úgy elhatárolni. A gyógyszer is a fegyvernek egy fajtája, nem gondolja? Azok a katolikusok bizonyára erősen kommunistaellenesek, ugye?

– Mindenesetre kereskednek a kommunistákkal. A püspök a kommunistáktól szerzi be a teheneit meg a bambusznádat az építkezéseihez. Nem hiszem, hogy ők volnának York Harding Harmadik Ereje – ugrattam Pyle-t.

– Kuss! – ordította Granger. – Nem tölthetem itt az egész éjszakámat! Megyek az Ötszáz Lány Házába.

– Nagyon örvendenék, ha maga és Miss Phuong velem vacsoráznának… – kezdte Pyle.

De Granger félbeszakította:

– Megvacsorázhatnak a Chalet-ban, míg én elintézem a lányokat a szomszédban. – Jöjjön, Joe. Maga mégiscsak férfi.

Eltűnődtem, hogy mi hát a férfi, és azt hiszem, akkor kedveltem meg Pyle‑t. Kissé elfordult Grangertől, söröspoharát forgatta, arcán elszánt mi‑közöm‑hozzá kifejezés. Aztán Phuonghoz fordult:

– Képzelem, hogy unja már ezt a sok politizálást… mármint a hazájáról?

– Comment?

– Mit csináljunk Mickkel? – kérdezte a kereskedelmi attasé.

– Itthagyjuk – javasolta Granger.

– Azt nem tehetjük. Hisz a nevét se tudjuk.

– Akkor vigyük magunkkal, és bízzuk a lányokra.

A kereskedelmi attasé harsány, hivatalos nevetést hallatott. Most olyan arcot vágott, mint a televízióban.

– Maguk fiatalok – mondta –, csinálhatnak, amit akarnak. De én már öreg vagyok ehhez a játékhoz. Hazaviszem magammal. Azt mondja, hogy francia?

– Franciául beszélt.

– Ha be tudjuk tenni a kocsimba…

Mikor az attasé elment, Pyle triksába ült Grangerrel, mi pedig Phuonggal követtük őket a Cholonba vezető úton. Granger megpróbált Phuong mellé beülni a triksába, de Pyle eltérítette. Ahogy végigkarikáztunk a kínai negyedbe vezető hosszú külvárosi utcán, francia páncélautók hosszú sora jött velünk szembe, mindegyiken ágyúcső meredezett, s néma katona ült mozdulatlanul, mint a bálvány a csillagos, fekete, homorú égbolt alatt. Nyilván megint összezördültek egy magánhadsereggel, talán a Binh Xuyennel, akik a Grand Monde-ot meg a choloni játékbarlangokat tartották kézben. Lázadó bárók országa volt ez. Olyan, mint Európa a középkorban. De mit keresnek itt az amerikaiak? Hiszen Kolumbus még föl sem fedezte az országukat!

– Tetszik nekem az a Pyle – mondtam Phuongnak.

– Nagyon csendes – mondta rá Phuong, és ez a jelző, melyet ő használt elsőnek, rajta ragadt, mint valami iskolai gúnynév, amíg végül már Vigot szájából hallottam, ahogy ott ült zöld szemellenzőjével, és közölte velem Pyle halálhírét.

A Chalet előtt megállítottam triksánkat, és azt mondtam Phuongnak: “Menj be, és foglalj asztalt. Nekem Pyle után kell néznem.” Ez volt az első ösztönöm – hogy megvédelmezzem. Eszemet sem járta meg, hogy sokkal inkább magamat kellene védenem. Az ártatlanság mindig némán védelemért esdekel, holott sokkal okosabban tennénk, ha mi védekeznénk ellene: az ártatlanság olyan, mint a néma leprás, aki elveszítette csengettyűjét, és most szerte járkál a világban, ártó szándék nélkül.

Mikor az Ötszáz Lány Háza elé értem, Pyle és Granger már bement. Megkérdeztem a katonai rendőrőrszemet az ajtóban: – Deux Americains?[17]

Fiatal idegenlégiós káplár volt, épp revolverét tisztította. Egy pillanatra abbahagyta, hüvelykujjával a belső ajtó felé bökött, és tréfás megjegyzést tett hozzá németül. Nem értettem.

A pihenés órája volt a hatalmas, nyitott udvarban. Száz meg száz leány hevert a gyepen, vagy guggon ülve beszélgetett társnőivel. A négyszögletes udvart körülvevő kamrácskák függönye félre volt húzva; az egyikben fáradt lány feküdt egyedül az ágyon, két lábát egymásra téve. Cholonban zavargások voltak, a csapatok készültségben, és így a lányoknak nem volt munkájuk: vasárnapját ülte a test. Csak egy gomolyag verekedő, karmolászó, sivalkodó lány jelezte, hogy hol van valamelyest forgalom. Eszembe jutott a régi saigoni história az előkelő vendégről, aki elveszítette a nadrágját a küzdelemben, míg átverekedte magát a rendőrőrszemig. Polgári ruhás egyén számára nem volt biztonság idebenn. Ha valaki katonai területre merészkedik mint vadorzó, az vállalja a felelősséget tettéért, és küzdje ki magának a visszavezető utat.

Kidolgoztam magamnak egy módszert: divide et impera.[18] Kiválasztottam magamnak egy lányt a körém gyűlő tömegből és lassacskán arrafelé szorítottam, ahol Pyle meg Granger dulakodtak.

– Je suis un vieux – mondtam. – Trop fatigué. – A lány vihogott és sürgetett. – Mon ami – folytattam. – il est très riche, très vigoureux.

– Tu es sale[19] – mondta a lány.

Megláttam Granger kipirult, diadalmas arcát; szemlátomást úgy fogta fel ezt a kitüntetést, mint férfiasságának kijáró hódolatot. Az egyik lány karját Pyle-ébe fűzte, és azon igyekezett, hogy gyengéden kituszkolja a gyűrűből. Betoltam a velem levő a többi közé, és odaszóltam neki:

– Pyle, ide hozzám!

Átnézett rám, a lányok feje fölött, és azt mondta:

– Borzalmas. Jaj, de borzalmas!

Talán a lámpafény tette, de az arca szürkének, beesettnek látszott. Akkor ötlött eszembe, hogy talán még érintetlen.

– Jöjjön innét, Pyle – mondtam neki. – Bízza őket Grangerre. – Láttam, hogy a nadrágzsebéhez nyúl, s valóban azt hittem, a lányok közé akarja szórni piasztereit meg dollárjait. – Ne csináljon bolondságot, Pyle – szóltam rá élesen. – Hisz hajba kapnak a pénzen. – A lány, aki velem jött, hátat fordított nekem, s én még egyet löktem rajta, amíg bekerült a Granger körül szorongó belső gyűrűbe. – Non, non – mondtam. – Je suis un Anglais, pauvre, très pauvre.[20] – Azzal megragadtam Pyle kabátja ujját, és kiráncigáltam a gyűrűből; a másik karján még mindig ott lógott a lány, mint a horogra került hal. Két vagy három lány elállta utunkat, mielőtt kijutottunk a kapuhoz, ahol a káplár állt és figyelt: de nem voltak nagyon tolakodók.

– Mit csináljak ezzel? – kérdezte Pyle.

– Majd lemarad.

És a lány abban a pillanatban eleresztette Pyle karját, és alámerült a Granger körüli forgatagban.

– Grangernek nem lesz semmi baja? – kérdezte Pyle aggodalmasan.

– Megkapta, amit kívánt, a szórakozását.

Künn az éjszaka hihetetlenül csendesnek tetszett, mindössze egy újabb páncélos osztag hajtott el mellettünk, céltudatosan, mint aki tudja, mi a kötelessége.

– Szörnyű – mondta Pyle. – Ki hitte volna… Olyan csinosak voltak! – tette hozzá ijedt szomorúsággal. Nem irigyelte Grangert, csak azt fájlalta, hogy valami jó – márpedig báj és csinosság kétségkívül a jónak megjelenési formája – így eltorzuljon, ilyen rosszul bánjék vele az élet. Pyle meglátta a fájdalmat, ha a szeme elé került. (Ezt nem gúnynak szánom; elvégre sokan vagyunk, akik erre nem vagyunk képesek.)

– Jöjjön át a Chalet-ba – mondtam. – Phuong vár.

– Bocsánat, egészen megfeledkeztem róla. Nem lett volna szabad egyedül hagynia.

– Őt nem fenyegette veszély.

– Én csak Grangert akartam biztonságba… – Újra gondolataiba merült, de mikor beléptünk a Chalet-be, kétségbeesetten, zavarosan hozzátette: – Elfelejtettem, hogy hány férfi van…

2

Phuong a táncparkett szélén foglalt asztalt. A zenekar egy slágert játszott, amely öt évvel ezelőtt volt népszerű Párizsban. Két vietnami pár táncolt; kis termetűek voltak, takarosak, hűvösek, és olyan civilizáltak, amilyen európai sohasem lehet. (Az egyiket megismertem, a Banque de l’Indo-Chine könyvelője volt, a feleségével.) Úgy tetszett, sosem öltöznek hanyagul, sohasem mondanak tapintatlanságot, sosem esnek áldozatul mocskos szenvedélyeknek. A háború középkorias volt, ők pedig a jövőt képviselték – a tizennyolcadik századot. Az ember azt várta volna, hogy Mr. Pham-Van-Tu szabad idejében augustusi hexametereket szerez, de történetesen tudtam róla, hogy Wordsworth-ot tanulmányozza, és természetleíró verseket ír. Szabadságát mindig Dalatban töltötte, mivel ennek a levegője hasonlít leginkább az angol tavak vidékéhez. Könnyedén biccentett, mikor eltáncolt mellettünk. “Vajon – gondoltam – hogy megy a sora Grangernek, tőlünk alig ötvenyardnyira?”

Pyle rossz franciasággal bocsánatot kért Phuongtól, amiért megváratta. “C’est impardonnable”[21]

– Hol maradt – kérdezte tőle Phuong.

– Hazakísértem Grangert.

– Haza? – mondtam nevetve, és Pyle úgy nézett rám, mint egy második Grangerre. És hirtelen az ő szemével láttam meg magamat: középkorú, hízásnak induló férfi, a szeme véraláfutásos, szerelemre idétlen, talán kevésbé hangos, mint Granger, de cinikusabb, romlottabb; és láttam Phuongot, ahogy először láttam, mikor tizennyolc évesen eltáncolt asztalom mellett a Grand Monde-ban, hófehér báli ruhájában, nénje felügyelete mellett, aki mindenáron jó partit, európai férjet akart szerezni húgának. Egy amerikai táncjegyet váltott, és felkérte Phuongot; egy kicsit be volt rúgva, de nem veszélyesen, azt hiszem, nemrég érkezett Saigonba, és azt hitte, hogy a Grand Monde-beli fogadóhölgyek szajhák. Nagyon megszorongatta, mikor először megkerülték a táncparkettet, és a lány egyszer csak otthagyta, visszament a nénjéhez, az amerikai meg ott maradt elveszetten, hajótörötten a táncolók között, és azt se tudta, mi történt vele és miért. A leány pedig, akinek akkor még a nevét sem tudtam, ott ült csendesen, narancslevet szürcsölgetve – a maga ura, akinek senki sem parancsol.

– Peut-on avoir l’honneur?[22]– szólt Pyle, kétségbeejtő francia kiejtésével, és egy pillanattal később már szótlanul csoszogtak a terem túlsó végében. Pyle olyan messze tartotta magától Phuongot, hogy úgy tetszett, minden pillanatban elveszítheti vele a kapcsolatot. Nagyon rosszul táncolt, Phuong pedig a világ legjobb táncosnője volt Grand Monde-beli napjaiban.

Hosszú, reménytelennek látszó udvarlás volt annak idején. Ha házasságot, biztos révet ajánlhattam volna, minden elintéződik, és Phuong nénje szótlanul, tapintatosan elenyészik közelünkből. Így azonban három hónap telt el, mire egy percig is egyedül maradhattam vele a Majestic erkélyén, míg nővére a szomszéd szobából pillanatonként átszólt, hogy mikor megyünk már be. Teherhajó érkezett Franciaországból, azt rakták ki fényszórók világításában, a triksák csengettyűi úgy szóltak, mint megannyi telefon, és én úgy kerestem, és nem találtam szavakat, mint egy tapasztalatlan fiatal szamár. Reménytelenül bújtam be ágyamba a Rue Catinat-n, és nem is álmodtam, hogy négy hónappal ezután Phuong mellettem fog feküdni, kissé ziháló lélegzettel, kacagva meglepetésében, mert minden egészen más volt, mint ahogy elképzelte..

– Monsieur Foulair! – A táncoló párt néztem, és észre sem vettem, hogy egy másik asztal mellől Phuong nénje integet. Most odajött, és kénytelen-kelletlen hellyel kínáltam. Nem voltunk jóban ama bizonyos este óta, mikor ő rosszul lett a Grand Monde-ban, és én kísértem haza Phuongot.

– Egy teljes esztendeje nem láttam – mondta.

– Gyakran járok fel Hanoiba.

– Ki a barátja? – kérdezte.

– Pyle-nak hívják.

– Mit csinál?

– Az amerikai Gazdasági Misszió tagja. Tudja, mivel foglalkoznak: villanyvarrógépekkel látják el az éhező szabónőket.

– Vannak éhező szabónők?

– Nem tudom.

– De nem használnak varrógépet. És valószínűleg nincs is villany, ahol laknak. – Mindent szó szerint vett.

– Ezt már Pyle-tól kell megkérdeznie – mondtam.

– Nős?

Elnéztem a táncparkett felé.

– Az a gyanúm, hogy ennél közelebb még sose került egy nőhöz.

– Nagyon rosszul táncol – jegyezte meg Phuong nénje.

– Nagyon.

– De megbízható, rendes embernek látszik.

– Igen.

– Megengedi, hogy itt maradjak egy kis ideig? Nagyon unalmas a társaságom.

A zene abbamaradt. Pyle mereven meghajolt Phuong előtt, azután visszavezette asztalunkhoz, és kihúzta a székét. Láttam Phuongon, mennyire tetszik neki ez a ceremóniás udvariasság. “Sok mindent nélkülözhet mellettem” – gondoltam.

– Ez Phuong nővére – fordultam Pyle-hoz. – Miss Hei.

– Örvendek – mondta Pyle és elpirult.

– New Yorkból jött? – kérdezte Miss Hei.

– Nem, Bostonból.

– Az is az Egyesült Államokban van?

– Igen, igen, hogyne.

– Az édesapja üzletember?

– Nem, tulajdonképpen nem. Professzor.

– Ó, szóval tanár? – kérdezte Miss Hei kissé csalódottan.

– Hát… tekintély a maga szakmájában, tetszik tudni. Az emberek tanácsért fordulnak hozzá.

– Az egészségük dolgában? Talán doktor?

– Nem, nem olyanfajta doktor. Mérnöki doktorátusa van. A víz alatti erózió a szakmája. Tudja, hogy az micsoda?

– Nem.

Pyle megpróbált humorosan válaszolni.

– No, ezt majd a papa fogja elmagyarázni.

– Itt van?

– Ó, nem.

– De nemsokára ideérkezik?

– Csak tréfa volt – felelt Pyle bocsánatkérőn.

– Van még egy húga? – kérdeztem Miss Heitől.

– Nincs. Miért kérdi?

– Mert ez úgy hangzik, mintha Mr. Pyle partiképességét vizsgálná.

– Csak egy húgom van – mondta Miss Hei, és kezét súlyosan Phuong térdére ejtette, mint az elnök a rendre intő kalapácsot.

– Nagyon csinos a húga – jegyezte meg Pyle.

– A húgom a legszebb lány Saigonban – szólt Miss Hei, mintegy helyreigazítva Pyle-t.

– Nem kétséges.

– Legfőbb ideje, hogy vacsorát rendeljünk – mondtam – Saigon legszebb lányának is kell táplálkoznia.

– Nem vagyok éhes – mondta Phuong.

– A húgom érzékeny – folytatta Miss Hei rendületlenül, és hangjából fenyegetés csengett ki. – Gondoskodást kíván. És gondoskodást érdemel. Nagyon, nagyon hűséges teremtés.

– A barátomnak szerencséje van – mondta Pyle ünnepélyesen.

– A húgom szereti a gyermekeket – tette hozzá Miss Hei.

Nevettem, de aztán elkaptam Pyle tekintetét: meglepetten, rosszallóan nézett rám, és hirtelen rádöbbentem, hogy komolyan érdekli mindaz, amit Miss Hei mond. Mialatt vacsorát rendeltem (noha Phuong azt mondta, hogy nem éhes, tudtam, hogy szívesen bekebelez egy jókora bifszteket két nyers tojással, körítéssel, miegymással), fél füllel hallgattam, amint Pyle a gyerekkérdést taglalja.

– Mindig az volt az álláspontom, hogy sok-sok gyereket szeretnék – mondta. – Olyan érdekes egy nagy család. Meg aztán a házasság stabilitását is biztosítja. És a gyerekeknek is jó. Én egyetlen gyerek voltam. Nagy hátrány az életre, ha az ember egyetlen gyerek.

Még sose hallottam Pyle-t ennyit beszélni.

– Hány éves az édesapja? – kérdezte Miss Hei mohón.

– Hatvankilenc.

– Öregemberek szeretik az unokákat. Szomorú dolog, hogy a húgomnak nincsenek szülei, akik gyermekeinek örvendezzenek. Ha majd eljön az ideje – tette hozzá, és szemrehányón sandított rám.

– És persze magának sem – tette hozzá Pyle, meglehetős fölöslegesen, legalábbis nekem úgy tetszett.

– Atyánk kitűnő családból származott. Mandarin volt Huéban.

Közbeszóltam:

– Megrendeltem a vacsorát mindannyiuknak.

 – Nekem ne – mondta Miss Hei. – Vissza kell mennem a társaságomhoz. De szívesen találkoznék Mr. Pyle-lal máskor is. Ugye, majd megszervezi.

– Ha visszajövök Északról – mondtam.

– Felutazik?

– Úgy látom, ideje, hogy közelebbről szemügyre vegyem a háborút.

– De hisz a sajtó már visszajött – mondta Pyle.

– Annál jobb. Legalább nem találkozom Grangerrel.

– Akkor majd eljön hozzám, Mr. Pyle, mialatt Monsieur Foulair távol van… Hogy felvidítsa a húgomat – tette hozzá kelletlen udvariassággal.

Mikor elment, Pyle megjegyezte:

– Milyen kellemes, művelt hölgy. És milyen jól beszél angolul.

– Mondd meg neki, hogy a nővérem állásban volt Singapore-ban – mondta Phuong büszkén.

– Igazán? Milyen állásban?

Lefordítottam Phuong szavait.

– Export-import vállalatnál. Gyorsírást is tud.

– Bár lenne több ilyen munkaerőnk a Gazdasági Missziónál.

– Majd beszélek vele – válaszolta Phuong. – Szívesen dolgozna az amerikaiaknak.

Vacsora után megint táncoltak. Én is rosszul táncolok, de nem voltam olyan félszeg, mint Pyle – vagy talán éppolyan félszeg voltam én is azokban az első időkben, amikor szerelmes voltam Phuongba? Nyilván sokszor táncolhattam Phuonggal a Grand Monde-ban Miss Hei rosszullétének emlékezetes éjszakája előtt, ha egyébért nem, hát azért, hogy alkalmam legyen szót váltani vele. Pyle nem ragadta meg ezt az alkalmat, ezt láttam, ahogy újra megkerülték a parkettet. Valamennyire fölengedett, kevésbé távol tartotta magától, de hallgattak mind a ketten. Ahogy lenéztem Phuong lábára, mely olyan könnyedén, pontosan lépkedett, s irányította Pyle csoszogását, hirtelen megint szerelmes voltam, és el sem tudtam képzelni, hogy egy-két óra múlva Phuong hazajön velem koszos szobámba. A közös vécé meg a lépcsőn kuksoló vénasszonyok…

Azt kívántam, bár sose hallottam volna azt a hírt Phát Diêmről, vagy legalább is más városról szólt volna a hír, és nem arról az egyetlen északi városról, ahová észrevétlenül, ellenőrzés és cenzúra megkerülésével besurranhatok, hála egy francia tengerésztiszttel való barátságomnak. Hírlapi szenzáció hajhászása? Erről szó sem lehetett akkoriban, amikor mindenki Koreára volt kíváncsi. A halál kihívása? Miért akartam volna meghalni, mikor Phuong minden éjszaka mellettem aludt? De azért tudtam a választ a felmerülő kérdésre. Gyermekkoromtól fogva sosem hittem az állandóságban, de mindig vágyódtam utána. Mindig féltem, hogy elveszítem a boldogságot. Egy hónap múlva, egy év múlva Phuong elhagy. Ha nem jövőre, hát három év múlva. A halál volt az egyetlen abszolút érték az én világomban. Aki elveszíti az életét, az soha többé nem veszít el semmit. Irigyeltem azokat, akik hisznek valamilyen istenben, de nem bíztam bennük. Úgy éreztem, bátorságukat mesével táplálják, az állandóról, a változatlanról alkotott mesével. A halál biztosabb Istennél, a halálban nem fenyeget többé a nap nap után fennálló veszély, hogy meghal a szerelem. Lehull vállaimról az unalommal és közönnyel teli jövő terhe. Sohasem lehettem volna pacifista. Valakit megölni feltétlenül mérhetetlen jótétemény. Ó, igen, az emberek mindig, mindenütt szeretik ellenségeiket. Barátaiknak tartják fenn a fájdalmat, az ürességet.

– Bocsásson meg, hogy elragadtam Miss Phuongot – szólalt meg mellettem Pyle.

– Ó, én úgysem táncolok, de szeretem nézni Phuongot, amikor táncol. – Az ember mindig harmadik személyben beszélt róla, mintha nem volna jelen. Néha olyan láthatatlan volt, mint a béke.

Elkezdődött a műsor első része: egy énekes, egy zsonglőr, egy komikus színész; az utóbbi szörnyen obszcén volt, de mikor Pyle-ra néztem, láttam rajta, hogy nem tudja követni a francia argot-t. mosolygott, amikor Phuong mosolygott, és zavartan nevetett, ha én nevettem.

– Vajon mi történt Grangerrel – mondtam, és Pyle szemrehányóan nézett rám.

Azután jött az est szenzációja: egy csoport nőimitátor. Napközben a csoportnak több tagját láttam a Rue Catinat-n sétálni ócska kashanadrágban, pulóverben, kissé kékbe játszó állal, csípőjüket riszálva. Most, kivágott estélyi ruhában, hamis ékszerekkel, hamis keblekkel, fátyolos mély hangjukkal semmivel sem voltak kevésbé kívánatosak, mint a legtöbb európai nő Saigonban. Egy fiatal repülőtisztekből álló társaság odafüttyentett nekik, és ők csábosan visszamosolyogtak rájuk. Megdöbbentett Pyle hirtelen, felháborodott tiltakozása.

– Menjünk innét, Fowler! – mondta. – Elegünk volt, nem gondolja? Ez igazán nem neki való.

NEGYEDIK FEJEZET

1

A székesegyház harangtornyából nézve a csata festői volt – nem több –, mozdulatlanságba merevedve, mint a búr háború panorámája egy régi Illustrated London News-ban. Egy repülőgép ejtőernyőn eresztett le utánpótlást egy elszigetelt őrsnek a calcaire-ben, ebben a furcsa, idő- meg esőrágta hegységben, az annami határon, amely egymásra dobált habkőhalmokhoz hasonlít; és mivel a gép mindig ugyanarra a pontra tért vissza, hogy lesiklását végezze, olyan volt, mintha el sem mozdult volna, és az ejtőernyő is mindig ott lebegett ugyanazon a helyen – félúton ég és föld között. A lapályon változatlanul robbantak az aknák, füstjük tömör volt, mint a kő, és a piacon sápadtan lángolt a tűz a napfényben. Az ejtőernyősök – csepp játékkatonák – libasorban vonultak a csatornák mentében, de ebből a magasságból mozdulatlannak látszottak. Még a torony sarkában üldögélő pap sem változtatta helyzetét, mozdulatlanul olvasta breviáriumát. Ebből a távolságból nézve, roppantul takaros és tiszta volt a háború.

Hajnal előtt érkeztem partra futó csónakon Nam Dinhből. A hadikikötőben nem tudtunk kiszállni, mert elvágta az ellenség, amely hatszáz yardnyi távolságban teljesen bekerítette a várost. Így a lángban álló piactér mellett futottunk partra. Csónakunk könnyű célpont volt a lángok fényében, de ki tudja, miért, senki sem tüzelt ránk. Minden csendes volt, a lángoló bódék ropogását leszámítva. Még az is hallatszott, amint egy szenegál őrszem a folyóparton őrhelyét változtatja.

Jól ismertem Phát Diêmet az ostrom előtt, fakalyibákból álló egyetlen hosszú utcáját, amelyet százyardonként egy-egy csatorna, templom és híd szakított meg. Éjszaka csupán gyertya és olajmécses világított benne (villanyvilágítás nem volt Phát Diêmben, csak a francia tisztek szállásán), s az utca éjjel-nappal egyaránt nyüzsgött, zsibongott. A maga furcsa, középkorias módján, a püspökfejedelem árnyékában és oltalmában az ország legélőbb városa volt; most pedig, mikor partra szálltam, és megindultam a tiszti szállás felé, a leghalottabbnak látszott. Törmelék, üvegcserép, égett festék és vakolat szaga. A hosszú utca kihalt volt, ameddig a szem ellát; londoni negyedre emlékeztetett kora hajnalban, légi riadó után, az ember szinte várta a figyelmeztető táblát: “Fel nem robbant bomba.”

A tiszti szállás elülső fala kidőlt, a szemben levő házak romokban hevertek. Lefelé jövet a folyón Nam Dinhtől odáig, megtudtam Peraud hadnagytól, hogy mi történt. Peraud hadnagy komoly fiatalember volt, szabadkőműves, az ő szemével nézve olyan volt az egész, mint végítélet a babona felett. A Phát Diêm-i püspök egyszer Európában járt, és onnét magával hozta a Fatimai Szűz Mária kultuszát, azaz Mária-imádatát abban a formájában, ahogy a római katolikusok hite szerint gyermekek látomásaként, Portugáliában megjelent. Hazaérkezve Phát Diêmbe, a székesegyház területén barlangkápolnát épített a Fatimai Szűz Mária tiszteletére, és évente körmenetet tartott az ünnepén. A püspök feszült viszonyban volt a francia meg vietnami csapatok felett parancsnokoló ezredessel, amióta a hatóságok feloszlatták a püspök magánhadseregét. Abban az évben az ezredes (aki bizonyos fokig tisztelte a püspököt, mert mind a ketten jobban ragaszkodtak hazájukhoz, mint a katolicizmushoz) baráti gesztust tett, és főbb tisztjeivel legelöl vonult a körmenetben. Soha még nagyobb tömeg nem sereglett össze Phát Diêmben, hogy tisztelegjen a Fatimai Szűz Mária előtt. Még a lakosság jó felét kitevő buddhisták között is sokan voltak, akik nem akartak kimaradni a mulatságból, és akik egyik istenben sem hittek, még azok is remélték, hogy ez a sok zászló meg tömjénfüstölő, meg az arany szentségtartó valami módon távol tartja majd a háborút otthonuktól. A körmenet élén a püspök hadseregének egyetlen maradványa: a rezesbanda haladt, és a francia tisztek – akik ezredesük parancsára hívőkké lettek – illedelmesen, mint a ministránsgyerekek követték a bandát a díszkapun át a székesegyház területére, elhaladtak a Szent Szív hófehér szobra mellett, amely egy szigeten állt a katedrális előtti kicsiny tóban, el a keletiesen terpeszkedő szárnyú harangtorony alatt, és bevonultak a fafaragású templomba, amely egyetlen fatörzsből alkotott óriás oszlopaival, vöröslakk oltárával inkább buddhista szentélynek látszott, semmint kereszténynek. És beözönlött a nép a csatornák közötti sok-sok faluból, abból az alföldi tájból, amelyben – a németalföldivel ellentétben – zöldellve sarjadó rizsvetés meg aranyló termés van a tulipánföldek, templomok a szélmalmok helyén.

Senki sem vette észre a vietminhi ügynököket, akik szintén csatlakoztak a körmenethez, és aznap este, amikor a kommunisták főcsapata a calcaire hágóin át levonult a tonkini lapályra, s az előretolt francia őrsök tehetetlenül figyelték őket a hegyekből, Phát Diêmben akcióba léptek a becsempészett vietminhi ügynökök.

Most, négy nap után, ejtőernyős csapatok segítségével félmérföldnyire visszaszorították az ellenséget a város körül. Ez vereség volt, ennek folytán a városba nem engedtek be újságírót, táviratozni sem lehetett, mert a lapokba csak győzelmi híradások kerülhettek be. Ha a hatóságok értesülnek terveimről, már Hanoiban megállítottak volna, de minél távolabb kerül az ember a főhadiszállástól, annál lazább az ellenőrzés, és mire az ember az ellenség lőtávolába kerül, szívesen látott vendégként üdvözlik. Ami a hanoi vezérkar szemében fenyegető veszély, s a Nam Dinh-i parancsnokló ezredes számára aggodalom, az a harcban álló hadnagynak tréfa, szórakozás, a külvilág érdeklődésének jele, alkalom arra, hogy néhány boldog órára önmagát felmagasztosítsa, és hamis hősiesség fényében lássa meg sebesült és elesett embereit is.

A pap becsukta breviáriumát.

– No, ez is megvan – mondta. Európai volt, de nem francia: a püspök nem tűrt volna francia papot a kerületében. A pap bocsánatkérőn folytatta: – Ide kell feljönnöm, látja, hogy egy kis ideig nyugtom legyen szegényektől.

Az aknatűz mintha közeledett volna; vagy talán az ellenség válaszolt végre. Furcsa módon az volt a legnehezebb, hogy az ember megtalálja az ellenséget: több tucatnyi keskeny arcvonal volt, és a csatornák, tanyai épületek közt, a rizsföldeken, temérdek alkalmas leshely.

Közvetlenül alattunk állt, ült és feküdt Phát Diêm egész lakossága. Katolikusok, buddhisták, hitetlenek egyaránt összeszedték legféltettebb holmijukat – tűzhelyet, lámpát, tükröt, szekrényt, pár darab gyékényt, szentképet – és beköltöztek a székesegyház körülkerített területére. Itt, Északon, kegyetlenül hideg lesz a sötétség beálltával, és a templom máris zsúfolásig megtelt; más védett hely pedig nem volt, még a toronyba vezető lépcsőn is ültek, és egyre többen és többen özönlöttek be a kapun, gyermekeiket, motyójukat cipelve. Vallásuktól függetlenül mind úgy hitték, hogy ott biztonságban lesznek. Mialatt néztük a tolongást, vietnami egyenruhába öltözött puskás fiatalember furakodott át a tömegen; egy pap megállította és elvette fegyverét. A mellettem álló pap megszólalt:

– Semlegesek vagyunk idebenn. Ez a terület Istené.

“Furcsa, szegény nép ez itt Isten országában – gondoltam. – Ijedtek, fáznak és éheznek. (» Nem tudom, mivel fogjuk jóllakatni ezt a tenger népet «– mondta a pap.) Az ember azt hinné, ilyen nagy Király többet nyújtana népének.” De aztán azt gondoltam: “Mindenütt ugyanaz, akármerre jár az ember: nem a leghatalmasabb uralkodók népe a legboldogabb.”

Odalenn már mindenfélét árultak kicsiny bódékban.

– Olyan, mint valami óriási búcsú – mondtam. – Csak épp hogy egyetlen mosolygós arcot se látni.

– Tegnap éjjel majd megvette őket az Isten hidege – mondta a pap. – De a klastrom kapuját zárva kell tartanunk, másképp elárasztanának.

– Odabenn jó meleg van? – kérdeztem.

– Nem nagyon. Meg aztán tizedrészük se férne el. Tudom, mire gondol – folytatta. – De életbevágóan fontos, hogy néhányan tartsuk a kondíciónkat. A mi kórházunk az egyetlen Phát Diêmbe, s valamennyi ápolónőnk apáca.

– És a sebészük?

– Megteszem, ami tőlem telik.

Csak akkor vettem észre, hogy reverendája vérfoltos.

– Énhozzám jött? – kérdezte a pap.

– Nem. Tájékozódni akartam.

– Azért kérdeztem, mert tegnap éjszaka is feljött hozzám valaki. Gyónni akart. Egy kicsit megijedt attól, amit a csatorna tájékán látott. Nem lehet tőle rossznéven venni.

– Nagyon rossz a helyzet arrafelé?

– Az ejtőernyősök kereszttűzbe fogták szegényeket. Azt hittem, magát is valami efféle hozta.

– Nem vagyok katolikus. Maga szerint talán még kereszténynek sem volnék nevezhető.

– A félelem néha különös utakra viszi az embert.

– Engem sosem vinne erre. Még ha hinnék is valamiféle istenben, akkor is gyűlölném a gyónás gondolatát. Letérdelni egy sötét skatulyában. Kitárulkozni egy másik ember előtt. Bocsásson meg, tisztelendő atyám, de természetellenesnek érzem… férfiatlannak.

– Ó – mondta a pap könnyedén –, úgy nézem, maga jó ember. Nem hiszem, hogy sok megbánnivalója lett volna.

Végignéztem a templomokon, ahogy egyenletes távolságban sorakoztak a csatornák között a tengerig. A második toronyban fény villant.

– Úgy látom, nem sikerült valamennyi templomukat semlegesen tartani – jegyeztem meg.

– Lehetetlen – válaszolta a pap. – A franciák beleegyeztek, hogy tiszteletben tartják a székesegyház területének semlegességét. Többet nem kívánhatunk. Az, amit lát, egy idegenlégiós őrs.

– No, megyek. Éljen boldogul, tisztelendő atyám.

– Isten áldja, jó szerencsét. Óvakodjék az orvlövészektől.

A tömegen kellett átfurakodnom, hogy kijussak a templom területéről. Elhaladtam a tó mellett, a kiterjesztett karú cukorfehér szobor előtt, és kiértem a hosszú utcára. Majdnem háromnegyed mérföldnyire láttam el jobbra és balra, és rajtam kívül mindössze két élő ember volt az egész hosszú úton, két álcázott sisakú katona; lassan távolodtak az út szélén, géppisztolyukat lövésre készen tartva. Úgy mondom, élő ember, mert az egyik kapualjban egy halott feküdt, fejjel az utcára. A fölötte gyülekező legyek zümmögése, a katonák csizmájának távolodó ropogása – egyéb nem hallatszott. Gyors léptekkel siettem el a holttest mellett, fejemet elfordítva. Mikor néhány perc múlva visszanéztem, egyes-egyedül voltam az árnyékommal, és nem hallatszott más zörej, csak amit magam okoztam. Úgy éreztem magam, mint céltábla a céllövöldében. Eszembe ötlött, hogy ha itt, ezen az utcán bármi történik velem, órákba telhet, míg megtalálnak. Lesz idejük a legyeknek, hogy összecsődüljenek fölöttem.

Átkeltem a második csatornán, és befordultam egy templom felé. Tíz-tizenkét ember kuporgott a földön, terepszínű ejtőernyős-öltözékben; két tiszt a térképet tanulmányozta. Ügyet sem vetettek rám, mikor odaléptem hozzájuk. Az egyik katona, akin rádiótelefon hosszú antennája meredezett, azt mondta: “Mehetünk” – és mindenki felállt.

Rossz franciaságommal megkérdeztem, nem csatlakozhatnék-e hozzájuk. Ennek a háborúnak egyik előnye az volt, hogy az európai ábrázat magában véve menlevélnek számított: európai nem eshetett abba a gyanúba, hogy ellenséges ügynök.

– Ki maga? – kérdezte a hadnagy.

– Tudósításokat írok a háborúról.

– Amerikai?

– Nem, angol vagyok.

– Jelentéktelen vállalkozás – mondta a tiszt –, de ha akarja, velünk jöhet… – Nekiállt, hogy levegye rohamsisakját.

– Nem, nem – tiltakoztam. – Ez a harcolókat illeti meg.

– Ahogy gondolja.

Libasorban kivonultunk a templom mögött, legelöl a hadnagy. A csatornaparton egy pillanatra megálltunk, és megvártuk, míg a rádiós kapcsolatot létesít a kétoldalt elhelyezett járőrökkel. Aknák húztak el fölöttünk, távolabb robbantak, ahol már nem láthattuk. A templom mögött többen csatlakoztak hozzánk, most már mintegy harmincan voltunk. A hadnagy halkan magyarázta, ujjával böködve a térképet:

– A jelentések szerint háromszázan vannak ebben a faluban, itt ni. Talán ma este akarnak támadni. Nem tudjuk. Még eddig senki sem találta meg őket.

– Mennyire vannak innét?

– Háromszáz yardnyira.

A rádiótelefon valamit mondott, mi pedig némán mentünk tovább, jobbra tőlünk a nyílegyenes csatorna, balra alacsony bozót, azután szántóföld, aztán újra bozót. “Minden tiszta” – suttogta a hadnagy megnyugtató kézlegyintéssel, ahogy elindultunk. Negyven yarddal arrább utunkat csatorna keresztezte, rajta hídmaradvány – egy szál deszka, korlát nélkül. A hadnagy intett, hogy fejlődjünk fel, és leguggoltunk mindnyájan, az ismeretlen területtel szemben, ami odaát volt, harminc lábnyira tőlünk, a palló túlsó oldalán. Az emberek a vízre néztek, és azután, mintegy vezényszóra, valamennyien egyszerre elfordították tekintetüket. Egy pillanatig nem láttam, amit ők láttak; de amikor megláttam, nem tudom, miért, a Chalet jutott eszembe, meg a nőimitátorok, és a fiatal tisztek, akik odafüttyentettek nekik, és Pyle, amint azt mondja: “Ez nem való neki.”

A csatorna tele volt holttesttel. Ha most visszagondolok rá, pörkölt jut eszembe, amiben túl sok a hús. A testek egymás hegyén-hátán feküdtek; egy hamuszürke fej, névtelen és fölismerhetetlen, mint beretvált koponyájú fegyenceké, kiállt a vízből, mint egy bólya. Vér nem volt sehol; valószínűleg már régen elfolyt. Fogalmam sincs, hányan lehettek; kereszttűzbe kerülhettek, amikor megpróbáltak visszajutni, és azt hiszem, ahogy ott kuporogtunk a parton, mindegyikünk azt gondolta: “Ma nekem, holnap neked.” Én is elfordítottam a tekintetemet; nem akaródzott tudomásul vennünk, hogy mennyire nem számítunk, hogy milyen gyorsan, egyszerűen, névtelenül ér utol a halál. Noha elmém kívánta a halál állapotát, úgy féltem tőle, mint szűz lány a döntő aktustól. Azt szerettem volna, ha a halál előzetes figyelmeztetés után következik be, hogy felkészülhessek rá. Felkészülhessek – mire? És hogyan? Nem tudtam; hacsak nem azzal, hogy számba veszem, milyen kevés az, amit itt hagyok.

A hadnagy a rádiós mellett ült, és a földre meredt, a lába elé. A rádió most parancsokat recsegett, és a tiszt sóhajtva, mint akit álmából keltenek, feltápászkodott. Furcsa bajtársiasság érződött minden mozdulatukban, mintha egyenrangúakként vennének részt egy feladat végrehajtásában, amelyet már ősidők óta végeznek együtt. Senki sem várt parancsot, hogy mitévő legyen. Ketten a pallóra léptek, és megpróbáltak átkelni rajta, de fegyverük súlya miatt elveszítették az egyensúlyukat, így hát nem tehettek egyebet, lovagolva ráültek, és úgy vergődtek át lassan, araszról araszra. Egy másik katona lapos fenekű dereglyét talált valamivel lejjebb, a bokrok közé rejtve, s odacsáklyázta a hadnagyhoz. Hatan beleültünk, és a katona csáklyázva megindult a túlsó part felé, de hullazátonyra futottunk és megakadtunk. A katona buzgón csáklyázott, rúdját az emberanyag közé döfködte, az egyik hulla elszabadult, és teljes hosszában elnyúlva lebegett a vízen a csónak mellett, mint a napfényben hanyatt fekvő fürdőző. Aztán elszabadult a csónakunk; mikor átértünk a túlsó partra, kimásztunk és vissza sem néztünk többé. Egyetlen lövés sem dördült; életben voltunk; a halál visszavonult előttünk – talán a legközelebbi csatornáig. Valaki mögöttem nagyon komolyan megszólalt: “Gott sei Dank.”[23] A hadnagyot kivéve, a legtöbbjük német volt.

Odaát tanyai házakra bukkantunk. Elsőnek a hadnagy ment be, a falhoz lapulva; libasorban követtük, hat-hat lábnyi távolságot tartva. Azután a katonák – megint csak parancs nélkül – szétszóródtak a majorban. Az élet elmenekült innét, egy árva tyúk nem sok, annyi sem maradt az udvarban; de annak a helyiségnek a falán, amelyik valaha a lakószoba volt, két csúnya olajnyomat függött, az egyik Jézus Szent Szívét ábrázolta, a másik a Madonnáét a Gyermekkel – s ez valami európai színezetet adott az egész düledező épületcsoportnak. Az ember tudta, miben hittek azok, akik itt laktak, még ha nem osztozott is a hitükben; emberi lények voltak, nem szürke, vértelen hullák.

A háborúnak jelentős része üldögélés, semmittevés, várakozás. Nem tudván, mennyi időnk van hátra, nem érdemes belekezdeni még egy gondolatmenetbe se. Az őrszemek azt tették, amit már olyan sokszor cselekedtek azelőtt: kivonultak őrhelyükre. Akármi moccant most előttünk, ellenség volt. A hadnagy megjelölte térképét, és rádión közölte tartózkodási helyünket. Déli csend támadt; még az aknavetők is hallgattak, és a levegőben nem voltak repülők. Az egyik katona egy gallyal piszkálta a trágyát az udvarban. Egy idő múlva úgy tetszett, a háború megfeledkezett rólunk. Reméltem, hogy Phuong nem felejtette el leküldeni az öltönyömet a tisztítóba. Hideg szél birizgálta a szalmát az udvarban, valaki a pajta mögé oldalgott, hogy könnyítsen magán. Megpróbáltam visszaemlékezni, vajon kifizettem-e Hanoiban az angol konzulnak az üveg whiskyt, amit kiutalt nekem.

Két lövés dördült mifelénk, és azt gondoltam: “Ez az. Most jön.” Ez volt a figyelmeztetés, amelyet kívántam. Örömteli izgalommal vártam az állandósulást.

De nem történt semmi. Szokásom szerint “túlzottan felkészültem az eseményre”. Csak hosszú percek múlva jött be az egyik őrszem. Valamit jelentett a hadnagynak. Ennyit kaptam el belőle: “Deux civils.”[24]

A hadnagy így szólt hozzám:

– Menjünk, nézzük meg.

És az őrszemet követve, kibotorkáltunk a sáros, gyomverte ösvényen, amely két szántóföld között vezetett. Húszyardnyira a tanyától, egy sekély árokban megtaláltuk, amit kerestünk. Egy asszony meg egy kisfiú feküdt ott. Nyilvánvalóan halottak voltak; az asszony homlokán kicsi, alvadt vérrög, a gyermek aludni látszott. Hatéves lehetett, s úgy feküdt, mint a magzat anyja méhében, csontos kis térdét álláig húzva. “Malchance”[25]– mondta a hadnagy. Lehajolt és hanyatt fordította a gyermeket. Szentelt érme volt a nyakában, és én azt gondoltam magamban: “Lám, a zsuzsu nem segít.” Teste alatt körülharapdált karéj kenyér volt. “Gyűlölöm a háborút” – gondoltam.

– Eleget látott? – kérdezte a hadnagy gyűlölködve, mintha én lennék felelős a halottakért.

A katona szemében talán a civil az a valaki, aki felbéreli őt a gyilkolásra, a gyilkosság bűntudatát beleszámítja a bérbe, és kibújik a felelősség alól. Visszamentünk a tanyára, és szótlanul leültünk a szalmára, védetten a széltől, mely mint az állat, tudta, hogy jön a sötétség. Az a katona, aki a trágyában turkált, most könnyített magán, és az, aki könnyített magán, turkált. Elgondoltam, hogy a nyugalmas percekben, miután kiállítottuk az őrszemeket, az asszony nyilván úgy gondolta, hogy biztonságosan előjöhetnek az árokból. Tűnődtem, vajon meddig fekhettek ott; a karéj kenyér már nagyon száraz volt. Valószínűleg ez a tanya volt az otthonuk.

A rádió ismét működésbe lépett.

– Bombázni fogják a falut – mondta hadnagy fáradtan. – A járőröket behívták éjszakára.

Felkerekedtünk és megindultunk visszafelé, csáklyázva a hullákon keresztül, libasorban a templom mögött. Nem mentünk messzire, mégis hosszúnak tetszett az út, azzal a két halottal, mint egyetlen eredménnyel. Felszálltak a gépek, mögöttünk elkezdődött a bombázás.

Besötétedett, mire visszaértem a tiszti szállásra, ahol az éjszakát kellett töltenem. Mindössze egy fok volt zérus felett, meleg csak a lángban álló piacon volt. A tiszti szállás egyik falát páncélököl döntötte ki, az ajtók meggörbültek, s a ponyvafüggönyök nem zárták ki a huzatot. A dinamó nem működött, dobozból, könyvből barikádokat építettünk a gyertya lángjai köré. Kommunista pénzbe kártyáztam egy Sorel nevű századossal; italba nem játszhattunk, minthogy a tiszti étkezde vendége voltam. A szerencse gyötrőn ingadozott. Kibontottam whiskysüvegemet, hogy kissé megmelegedjünk, s a tisztek körém gyűltek.

– Ez az első pohár whiskym Párizs óta – mondta az ezredes.

Egy hadnagy lépett be, aki végigjárta az őrszemeket.

– Azt hiszem, nyugodt éjszakánk lesz – mondta.

– Négy előtt nem fognak támadni – szólt az ezredes. – Van revolvere? – fordult hozzám.

– Nincsen.

– Majd szerzek. Azt ajánlom, tegye a párnája alá. – Majd udvariasan folytatta: – Attól tartok, kicsit keménynek fogja találni az ágyát. És három-harminckor megkezdődik az aknatűz. Megpróbáljuk megakadályozni a csapatösszevonást.

– Mit gondol, mennyi ideig fog ez tartani?

– Ki tudja? Nam Dinhből nem kaphatunk több erősítést. Ez az egész csak elterelő hadművelet. Ha kitartunk annyi segítséggel, amennyit két napja kaptunk, akkor ezt már bízvást győzelemnek nevezhetjük.

A szél újra feltámadt, furakodott befelé. A ponyvafüggöny hólyagosan domborodott (eszembe jutott a kárpit mögött leszúrt Polonius), és a gyertya lángja táncolt. Árnyékunk színpadias volt.

– Kitartanak az őrsök?

– Feltehetően – felelte az ezredes. Majd halálos kimerülten hozzátette: – Mindez semmi, érti? Jelentéktelen ügy ahhoz képest, ami száz kilométernyire innét Hoa Binhben történik. Az csata.

– Még egy pohárral, ezredes úr?

– Köszönöm, nem kérek. Remek ez az angol whisky, de tanácsos lenne valamennyit éjszakára tartalékolni belőle: szükség lehet rá. Most pedig, ha megengedi, megyek és lefekszem. Ha az aknák rákezdik, úgyse lehet szó alvásról. Sorel százados úr, gondoskodjék róla, hogy Monsieur Foulairnek meglegyen mindene: gyertya, gyufa, revolver.

Azzal visszavonult a szobájába.

Ez jeladás volt mindannyiunknak. Számomra matracot tettek a földre egy kis raktárszobában, és körülrakták ládákkal. Nagyon rövid ideig maradtam csak ébren; a kemény padló valósággal pihentető volt. Eszembe jutott – de a gondolatba furcsamód nem vegyült féltékenység –, hogy Phuong vajon otthon van-e. Egy test birtoklása kicsiségnek tetszett ma este; talán túl sok testem láttam aznap, amely nem volt senkié, még önmagáé sem. Mindnyájan nélkülözhetők vagyunk. Mikor elaludtam, Pyle-ról álmodtam. Színpadon táncolt, egyedül, mereven, karját láthatatlan partner felé nyújtva, én pedig zongoraszékszerű ülőkén ülve figyeltem, kezemben revolver, arra az esetre, ha netán valaki meg akarná akadályozni táncában. A színpad mellett felszögezett program – amilyenen az angol music-hallokban szokták közzétenni a műsort – ezt hirdette: A szerelem tánca. I. kategória. A színpad hátterében valaki mozgott, szorosabbra markoltam a revolveremet. Aztán fölébredtem.

Kezem a kölcsönkapott pisztolyon volt; az ajtóban egy férfi állt, kezében gyertya. Rohamsisakja árnyékot vetett szemére, s csak amikor megszólalt, ismertem föl benne Pyle-t.

– Ne haragudjék, hogy fölébresztettem – mondta bocsánatkérőn. – Azt mondták, hogy itt alhatok.

Még mindig nem voltam teljesen ébren.

– Hol szerezte ezt a sisakot? – kérdeztem.

– Kölcsönkaptam valakitől – felelte határozatlanul. Katonai felszerelészsákot vonszolt be maga után, és gyapjúval bélelt hálózsákot szedett ki belőle.

– Látom, jól fel van szerelve – mondtam, és megpróbáltam visszaemlékezni, hogy miért is vagyunk itt mind a ketten.

– Ez az elsősegély-osztagaink szabályos úti fölszerelése – magyarázta. – Hanoiban kaptam kölcsön. – Termoszt, kis szeszfőzőt, hajkefét, borotvafölszerelést, napi konzervadagot húzott elő. Órámra néztem. Hajnali három felé járt az idő.

2

Pyle folytatta a kicsomagolást. Keskeny polcot alkotott a ládákon, és odatámasztotta borotválkozótükrét, készülékét.

– Nem hiszem, hogy kap vizet – mondtam.

– Ó, reggelre van elég a termoszban – felelte Pyle. Leült hálózsákjára, és nekifogott, hogy lehúzza bakancsát.

– Hogy az ördögbe került ide? – kérdeztem.

– Nam Dinhig átengedtek, hogy ellenőrizzem a trachomaosztagunkat, onnét pedig csónakot béreltem.

– Csónakot?

– Hát amolyan dereglyefélét… nem tudom a pontos nevét. Hogy őszinte legyek, kénytelen voltam megvenni. Nem került sokba.

– És egyedül jött le a folyón?

– Igazán nem volt nehéz, higgye el. Hozott az ár.

– Megőrült!

– Ó, dehogy. Igazából csak az a veszély fenyegetett, hogy elsüllyed a csónak.

– Vagy lelövi egy vízi járőr, vagy egy francia repülőgép. Vagy a vietminhiek elvágják a nyakát.

Pyle zavartan elmosolyodott.

– Akárhogy is, de itt vagyok – mondta.

– És miért?

– Ó, két okom is van rá. De nem akarom tovább ébren tartani.

– Nem vagyok álmos. És úgyis nemsokára kezdődik az ágyúzás.

– Megengedi, hogy arrébb tegyem a gyertyát? Egy kicsit világos van idebenn.

Idegesnek látszott.

– Nos, mi az első ok?

– Hát… a minap maga mondta, hogy ez a hely érdekes lehet. Tudja, mikor Grangerrel voltunk… meg Phuonggal.

– Úgy?

– Érdekelt. Meg akartam nézni. Megmondom őszintén, egy kicsit szégyelltem magam Granger miatt.

– Értem. Szóval, ilyen egyszerű az egész.

– Ó, hisz nem volt semmi komoly nehézség, nem igaz? – A cipőfűzőjével játszott, elhallgatott. – Nem vagyok őszinte – mondta azután.

– Nem?

– Igazából azért jöttem ide, hogy magával beszéljek.

– Azért jött ide?!

– Azért.

– Mit akar.

Felnézett a cipőfűzőjéről; majd elsüllyedt zavarában.

– Be kell vallanom: belészerettem Phuongba.

Elnevettem magam. Nem álltam meg. Olyan váratlan volt, és olyan komolyan vette.

– Nem várhatott volna, amíg visszamegyek? – mondtam. – A jövő héten már Saigonban leszek.

– Hátha elesik – válaszolta Pyle. – Nem lett volna becsületes dolog részemről. Meg aztán… nem tudom, kibírtam volna-e, hogy annyi ideig távol tartsam magam Phuongtól.

– Úgy érti, hogy idáig távol tartotta magát?

– Természetesen. Csak nem képzeli, hogy megvallom neki, mielőtt maga tud róla?

– Mások megteszik – mondtam. – No és mikor történt a dolog?

– Azt hiszem, akkor este, a Chalet-ban, mikor táncoltam vele.

– De hisz nem is került hozzá elég közel!

Értetlenül meredt rám. Szemlátomást éppoly megdöbbentőnek találta a viselkedésemet, amilyen hóbortosnak én az övét.

– Tudja, mi tette? Azt hiszem, az a sok lány abban a házban, ahogy ott együtt láttam őket. Milyen csinosak voltak! Hiszen Phuong is köztük lehetett volna. Meg akartam védelmezni.

– Nem hiszem, hogy védelemre szorul. Miss Hei nem hívta meg magát?

– Meghívni meghívott, de én nem mentem el. Távoltartottam magam. – Kétségbeesetten hozzátette: – Szörnyen szenvedtem. Olyan komisznak éreztem magam, de higgye el, ha házasok volnának, sohasem… szóval, sosem állnék férj és feleség közé.

– Úgy látom, nagyon is biztos benne, hogy közénk állhat – jegyeztem meg. Most először bosszankodtam rajta.

– Fowler… – kezdte. – Nem is tudom a keresztnevét.

– Thomas. Miért kérdi?

– Ugye, megengedi, hogy Tomnak szólítsam? Úgy érzem, bizonyos tekintetben összehozott minket ez az ügy. Mármint az, hogy ugyanabba a nőbe vagyunk szerelmesek.

– No és mi lesz a következő lépése?

Lelkesen felült, hátát a ládáknak vetve.

– Most, hogy tudja, minden egészen más – mondta. – Meg fogom kérni a kezét, Tom.

– Jobban szeretném, ha Thomasnak szólítana.

– Választania kell köztünk, Thomas. Azt hiszem, az eléggé fair megoldás.

De vajon fair volt-e csakugyan? Először éreztem a magányosság fenyegető borzongását. Fantasztikus, elképesztő, és mégis, mégis… Szeretőnek gyatra lehet, de embernek én voltam gyatra. Pyle kezében ott volt a legnagyobb ütőkártya: a tisztességes szándék.

Vetkőzni kezdett, és én azt gondoltam: “És a fiatalság is őmellette szól”. Milyen szomorú Pyle-t irigyelni.

– Nem vehetem feleségül – mondtam. – Mert már van egy feleségem odahaza, Angliában. Sohasem lenne hajlandó elválni. High Church[26]… ha netán tudja, hogy ez mit jelent.

– Igazán sajnálom, Thomas. Egyébként a keresztnevem Alden, ha esetleg…

– Én inkább megmaradok Pyle-nál – válaszoltam. – Mindig úgy gondolok magára.

Bebújt hálózsákjába, és kinyúlt, hogy eloltsa a gyertyát.

– Phű – mondta. – Örülök, hogy ezen túl vagyunk, Thomas. Szörnyű rosszul éreztem magam.

Szembeötlő volt, hogy most már egy cseppet sem érzi magát rosszul.

Mikor a gyetya kialudt, a kinti tűzvész fényében csak épp csikófrizurája körvonalait láthattam.

– Jó éjszakát, Thomas, aludjon jól – mondta, és közvetlenül szavai nyomán, mint ócska vígjátéki végszóra, elbődültek az aknavetők, dübörögve, üvöltve, robbanva.

– Szentséges isten – kiáltott fel Pyle. – Támadás?

– Nem, megpróbálják visszaverni a támadást.

– Úgy látom, alvásról szó se lehet.

– De nem ám.

– Thomas, meg kell mondanom, mennyire imponál nekem, ahogy ezt az egészet fogadta… klasszul viselkedett, klasszul, erre nincs más szó!

– Köszönöm.

– Maga annyival tapasztaltabb nálam, Thomas. Tudja, Boston bizonyos tekintetben egy kicsit… egy kicsit szemellenzős. Még akkor is, ha az ember nem tartozik a Lowellek vagy a Cabotok közé. Szeretném, ha tanácsot adna nekem, Thomas.

– Mire nézve?

– Phuongra.

– Nem nagyon bíznék a tanácsomban, ha magának volnék. Tudja, elfogult vagyok. Meg akarom tartani Phuongot.

– Ó, de én tudom, hogy maga becsületes, száz százalékig becsületes, és mind a ketten a szívünkön viseljük Phuong érdekeit.

Egyszer csak úgy éreztem, nem bírom tovább a kisfiús naivságát.

– Fütyülök az érdekeire – mondtam. – Magának adom az érdekeit, mindenestül. Énnekem csak a teste kell. Azt akarom, hogy mellettem feküdjön az ágyban. Inkább tönkretenném őt, és vele hálnék, semmint… semminthogy az átkozott érdekeit tartsam szem előtt.

Pyle csak ennyit mondott: “Ó”… – halkan, a sötétben.

Én pedig folytattam:

– Ha csak az érdekeit tartja szem előtt, akkor az isten szerelméért, hagyjon neki békét! Mint minden nő, Phuong sem vágyik egyébre, csak egy jó… – Aknarobbanás dörrenése mentette meg a gyengéd bostoni füleket a nyers angolszász szótól.

De Pyleban volt valami rettenthetetlen. Eltökélte, hogy remekül viselkedem, ennek folytán remekül kellett viselkednem. Azt mondta tehát:

– Jól tudom, hogy szenved, Thomas.

– Nem szenvedek.

– Dehogyisnem! Tudom, hogy én mit szenvednék, ha le kellene mondanom Phuongról.

– De hiszen nem mondtam le róla!

– Nekem is fontosak a fizikai dolgok, Thomas, de minderről lemondanék, még a reményről is, ha Phuongot boldognak láthatnám.

– Phuong boldog.

– Lehetetlen… ebben a helyzetben! Phuong gyermekekre vágyik.

– Csak nem veszi készpénznek azt a sok szamárságot, amit a nénje…

– Egy nővér néha jobban tudja…

– Be akarta adni magának a maszlagot, Pyle, mert azt hiszi, hogy magának több pénze van, mint nekem. És amint látom, be is vette…

– Nincs egyebem, csak a fizetésem.

– Mindegy, akkor is jó az átszámítási kulcs.

– Ne keseredjék el, Thomas. Megesik az efféle. Bárcsak mással történt volna, és nem magával. Mondja, ezek a mi aknavetőink?

– Igen, a “mieink”. Úgy beszél, mintha Phuong máris elhagyott volna engem, Pyle.

– Persze – mondta Pyle minden meggyőződés nélkül. – Hátha magát választja.

– Mit csinálna akkor?

– Áthelyeztetném magam.

– Mondja, Pyle, miért nem megy el innét, mielőtt bajt csinál?

– Nem lenne fair vele szemben, Thomas – válaszolta komolyan. Sose láttam még embert, akinek nemesebb indítékai voltak a bajkeverésre. Még azt is hozzátette: – Azt hiszem, maga nem érti meg Phuongot.

Amikor aztán, hónapokkal utóbb, azon a bizonyos reggelen Phuong mellett ébredtem, ezt gondoltam magamban: “És te vajon megértetted őt? El tudtad volna képzelni ezt a helyzetet? Phuong szép csendesen alszik mellettem, te pedig halott vagy?” Az idő néha meghozza a bosszút, de a bosszú gyakran megsavanyodik. Nem tennénk-e okosabban, ha nem is próbálnánk megérteni senkit, ha elfogadnók a tényt, hogy egyik ember sohasem értheti meg a másikat, sem a feleség a férjét, sem férfi a szeretőjét, sem szülő a gyermekét? Talán ezért találták ki az emberek az Istent: egy mindent megértő lényt. Talán, ha nagyon akarnám, hogy megértsenek, vagy hogy én megértsek valakit, beleringathatnám magam a hitbe, de én riporter vagyok: Isten pedig csak a vezércikkíróknak létezik.

– Igazán azt hiszi, hogy Phuongban van valami különleges megértenivaló? – kérdeztem akkor Pyle-t. – Az isten szerelméért, igyunk egy whiskyt. Nem lehet vitatkozni ilyen lármában.

– Kicsit korán van – mondta Pyle.

– Inkább átkozottul késő.

Töltöttem két pohárral, és Pyle a fény felé emelte a magáét, átnézett rajta. Keze reszketett, valahányszor egy akna robbant, és mégis – megtette ezt az értelmetlen kiruccanást Nam Dinhtől.

– Milyen furcsa – szólt Pyle – hogy egyikünk sem mondhatja: “Szerencse fel!”

Így hát ittunk, és nem szóltunk semmit.

ÖTÖDIK FEJEZET

1

Azt hittem, hogy csak egy hétig leszek távol Saigontól, de majdnem három hét lett belőle. Először is Phát Diêm területéről kikerülnöm nehezebbnek bizonyult, mint bejutnom. Nam Dinh és Hanoi közt el volt vágva az út, repülőgépet pedig nem indítanak egy szál újságíró kedvéért, akinek különben sem volt ott semmi keresnivalója. Azután, mikor szerencsésen eljutottam Hanoiba, éppen odarepítették a tudósítókat, hogy számba vegyék a legfrissebb győzelmet, és a gépen, amely visszavitte őket, nem volt hely a számomra. Pyle még aznap reggel elhagyta Phát Diêmet: küldetését teljesítette, megbeszélte velem Phuong dolgát, s egyéb nem volt, ami tartóztassa. Amikor az aknák elhallgattak – reggel öt óra harminckor –, alva hagytam el, s amikor egy csésze kávé meg néhány kétszersült elfogyasztása után visszamentem a kantinból, már nem volt ott. Úgy képzeltem, hogy sétálni ment; azután, hogy csáklyázva jött le a folyón Nam Dinhtől odáig, egy-két orvlövész igazán meg se kottyant volna neki. Meg aztán Pyle éppúgy nem tudta elképzelni a fájdalmat vagy veszélyt önmaga számára, mint ahogy nem tudta elképzelni a fájdalmat, amelyet másnak okoz. Egy alkalommal – de ez már hónapokkal utóbb történt – nem álltam meg tovább, és beleütöttem az orrát, mármint a fájdalomba, amelyet okozott; máig is emlékszem rá, elfordult és mocskos cipőjére meredt: “Meg kell tisztíttatnom, mielőtt bemegyek a követhez.” Éreztem, hogy már fogalmazza mondatait York Hardingtól ellesett stílusában. Pedig őszinte volt a maga módján, s merőben a véletlenen múlott, hogy az árat mindig mások fizették – egészen az utolsó éjszakáig, a dakowi híd alatt.

Csak Saigonba visszatérve tudtam meg, hogy mialatt én a kantinban reggeliztem, Pyle rávett egy fiatal tengerésztisztet, engedje fel partra futó csónakjára, és a tiszt, a szokásos őrjárat után titokban partra tette őt Nam Dinhben. A szerencse kedvezett neki, trachomaosztagával együtt huszonnégy órával azelőtt ért vissza Hanoiba, hogy az utat hivatalosan elvágottnak nyilvánították. Mire én Hanoiba jutottam, Pyle már továbbment Délnek; levelet hagyott nevemre az újságírótábor mixerénél:

Kedves Thomas – írta –, nem találok szavakat, hogy kifejezzem, milyen rendesen viselkedett a múltkor, éjjel. Nem tagadom, a szívem a torkomban dobogott, amikor beléptem abba a szobába, hogy megkeressem magát. (Vajon hol dobogott a hosszú csónakút alatt?!) Nem hiszem, hogy sokan vannak, akik olyan nyugodtan fogadták volna ezt a dolgot. Nagy volt, Thomas, és most, hogy megvallottam magának, már korántsem érzem magam olyan aljasnak, mint azelőtt. (De hát csakis őróla van-e szó ebben az ügyben? – gondoltam felháborodva, pedig ugyanakkor tudtam, hogy nem így érti. Szerinte minden rendbe jön, mihelyt ő már nem érzi magát aljasnak: én is boldogabb leszek, Phuong is boldogabb lesz, az egész világ boldogabb lesz, még a követ meg a kereskedelmi attasé is boldogabb lesz. Kitavaszodott Indokínában, amióta Pyle már nem érzi magát aljasnak.) Huszonnégy óra hosszat vártam itt magára, de ha ma nem indulok el, egy hétig nem jutok vissza Saigonba, pedig a munkám Délre szólít. Megkértem a trachomaosztagbeli fiúkat, hogy látogassák meg magát; meglátja, szeretni fogja őket. Remek fickók, és emberfölötti munkát végeznek. Semmiképp se aggódjék, hogy maga előtt érek vissza Saigonba. Megígérem, hogy nem keresem fel Phuongot, míg maga meg nem érkezik. Nem akarom, hogy később úgy érezze, bármely tekintetben is unfairen viselkedtem. Szívélyes üdvözlettel, Alden.

Megint az a hallgatólagos feltételezés, hogy “később” én leszek az, aki elveszíti Phuongot. Vajon az önbizalom alapja az átszámítási kulcs? Régen is beszéltünk font-os emberi tulajdonságokról. Vajon ezután majd dolláros szerelemről kell beszélnünk? A dolláros szerelem természetesen magába foglalja a házasságot, őfelségét, a gyermeket, anyák napját – még akkor is, ha utóbb magába foglalná Renót vagy a Virgin-szigeteket, vagy ahová manapság gyors válásért járni szoktak. A dolláros szerelem csupa jó szándék, tiszta lelkiismeret, mindenki mást pedig vigyen el az ördög. De az én szerelmemnek nem voltak szándékai – tudta a jövőt. A legtöbb, amit az ember tehet, hogy enyhítse ezt a jövőt, hogy tapintatosan adja tudtára a másiknak, amikor elérkezik, és itt még az ópiumnak is megvan a maga szerepe. Azt azonban mégsem sejtettem, hogy a jövő első eseménye, amelyet tapintatosan kell közölnöm Phuonggal, Pyle halála lesz.

Hanoiban, okosabb dolgom nem lévén, elmentem a sajtóértekezletre. Természetesen Granger is ott volt. Egy túlságosan csinos fiatal francia ezredes elnökölt, egy alacsonyabb rangú tiszt tolmácsolt. A francia tudósítók úgy ültek együtt, mint egy vetélytárs-futballcsapat. Nemigen tudtam odafigyelni az ezredes szavaira; gondolataim minduntalan visszaszálltak Phuonghoz, egyetlen kérdés körül keringtek: hátha Pyle-nak igaza van, és én elveszítem őt – hová megy az ember innét?

A tolmács beszélt:

– Az ezredes úr azt mondja, hogy az ellenség teljes vereséget szenvedett és súlyos veszteségei vannak, az elesettek száma körülbelül egy teljes zászlóaljra rúg. Az utolsó csapatok éppen most kelnek át a Vörös-folyón, hevenyészett tutajokon. A légierő szünet nélkül bombázza őket.

Az ezredes hátrasimította ápolt búzaszőke haját, és mutatópálcáját elegáns mozdulatokkal végigtáncoltatta a hosszú faltérképen. Egy amerikai tudósító megkérdezte:

– És a francia veszteségek?

Az ezredes pontosan tudta a kérdés értelmét, hiszen ez a kérdés mindig elhangzott a konferenciának körülbelül ezen a pontján, de megállt, pálcáját a levegőben tartva, sugárzó mosollyal, mint egy népszerű tanító, s várt, amíg tolmácsolják. Csak azután válaszolt rá türelmes kétértelműséggel.

– Az ezredes úr azt mondja, hogy veszteségeink nem voltak súlyosak. Pontos számot még nem tud mondani.

Ez mindig a zűrzavar kezdetét jelezte. Az ember azt hitte volna, hogy az ezredes előbb-utóbb megtalálja a módját, miképpen tartsa féken lázongó osztályát, vagy az iskolaigazgató másvalakit jelöl ki erre a posztra, aki nagyobb tekintéllyel tud rendet tartani.

Granger szólalt meg:

– Csakugyan azt akarja állítani ezredes úr, hogy az ellenség halottait volt ideje megszámolni, de a sajátjait nem?

Az ezredes türelmesen szőtte kitérő válasza terjedelmes hálóját, holott pontosan tudta, hogy csakhamar újabb kérdésekkel fogják szétszaggatni. A francia újságírók komor hallgatásba burkolóztak. Ha az amerikai tudósítók beismerésre bírják az ezredest, ők is lecsapnak rá, de a maguk részéről nem csalják lépre honfitársukat.

– Az ezredes úr azt mondja, hogy az ellenséges erőket lerohanták. A tűzvonal mögött meg lehet számolni az elesetteket, de amíg a csata folyik, nem várhatnak adatokat az előrenyomuló francia erőkre vonatkozóan.

– Nem arról van szó, hogy mi mit várunk – felelte rá Granger –, hanem hogy az Etat–Major[27] mit tud, illetve mit nem tud. Komolyan azt állítja, hogy az egységek nem jelentik rádión a veszteségeiket?

Az ezredest lassan elhagyta az önuralma. “Okosabban tette volna – gondoltam –, ha mindjárt kezdettől szembefordul támadásunkkal, és kijelenti, hogy tudja az adatokat, de nem hajlandó közölni. Elvégre is az ő háborújuk, nem a miénk. Semmiféle Istentől eredő jogunk nincs információra. Minekünk nem kell egyszerre megküzdenünk Párizsban a baloldali képviselőkkel, és ugyanakkor Ho Si Minh csapataival a Vörös- és a Fekete-folyó között. Mi nem esünk el a csatatéren.”

Az ezredes hirtelen kibökte, hogy a francia áldozatok aránya egy a háromhoz, azután dühösen hátat fordított nekünk, és térképére meredt. Az ő emberei voltak ezek a halottak, tiszttársai, évfolyamtársai St. Cyrben – nem puszta számok voltak neki, mint Grangernek.

– Ezen már elindulhatunk – mondta Granger, és bárgyú büszkeséggel nézett körül.

A francia újságírók lehajtott fejjel, komoran jegyeztek.

– Ez több, mint amit Koreáról el lehet mondani – jegyeztem meg, szántszándékkal félreértve az ezredest; de ezzel csak újabb ötletet szolgáltattam Grangernek.

– Kérdezze meg az ezredes urat – mondta –, hogy mit szándékoznak tenni a franciák? Az ezredes úr azt állítja, hogy az ellenség menekülőben van a Fekete-folyón át…

– Vörös-folyón – helyesbített a tolmács.

– Nem bánom én, akármilyen színű az a folyó. Azt szeretnénk tudni, hogy a franciák mit szándékoznak tenni.

– Az ellenség menekül.

– És mi lesz, ha az ellenség átér a túlsó partra? Akkor maguk mit csinálnak? Leülnek az innenső parton, és azt mondják, hogy: no, ennek is vége? – A francia tisztek sötét megadással hallgatták Granger pökhendi tirádáját. Manapság a katonának még alázatosnak is kell lennie. – Mit fognak csinálni? Karácsonyi üdvözlőlapokkal fogják őket bombázni?

A százados híven tolmácsolt, még a cartes de Noël-t is szóról szóra elmondta. Az ezredes fagyosan mosolygott.

– Nem karácsonyi üdvözlőlapokkal – mondta.

Azt hiszem, Grangert különösen ingerelte, hogy az ezredes olyan jóképű és fiatal. Nem volt eléggé férfias – legalábbis Granger felfogása szerint. Felfortyant:

– No hát, eddig ugyan nem sok egyébbel bombázták őket!

Az ezredes váratlanul angolul szólalt meg, kifogástalan angolsággal. Ezt mondta:

– Ha az amerikaiak által megígért utánpótlás megérkezett volna, akkor lenne mivel bombáznunk őket.

Választékos eleganciája ellenére az ezredes egyszerű ember volt. Azt hitte, hogy egy újságírónak fontosabb a hazája becsülete, mint a híranyag.

Granger lecsapott a közlésre; jófejű ember volt, és minden adatot pontosan észben tartott.

– Azt akarja mondani, hogy a szeptember elején ígért hadianyagból még semmi sem érkezett meg?

– Azt – felelte az ezredes.

Granger jegyezni kezdett: megszerezte a híranyagát.

– Bocsánat – mondta az ezredes. – Ezt nem közlésre szántam: ez csak magyarázat.

– De ezredes úr – tiltakozott Granger –, ez érdekes! És itt még segíthetünk is maguknak.

– Nem, ez a diplomaták dolga.

– Mi baj származhat belőle?

A francia tudósítók kínos helyzetbe kerültek; nemigen értettek angolul. Az ezredes megszegte a szabályokat. Bosszúsan sugdolóztak.

– Ezt nem tudom megítélni – mondta az ezredes. – Az amerikai lapok talán azt mondanák: “Ó, a franciák örökké panaszkodnak, örökké koldulnak.” Párizsban meg a kommunisták vádaskodnának. “A  franciák a vérüket ontják Amerikáért, és Amerika még egy használt helikoptert sem küld nekik cserébe.” Nem, nem, semmi jó nem származnék ebből. A végén továbbra sem lenne helikopterünk, az ellenség pedig továbbra is itt állna ötvenmérföldnyire Hanoitól.

– De azt legalább leadhatom, hogy égető szükségük van helikopterekre?

– Annyit közölhet – mondta az ezredes –, hogy fél évvel ezelőtt három helikopterünk volt, most pedig egy van! Egy! – ismételte keserűen, s mint aki maga sem érti a dolgot, – Azt is megírhatja, hogy ha valaki ebben a harcban megsebesül, nem súlyosan, csak éppen megsebesül, akkor előre tudhatja, hogy halál fia. Tizenkét vagy talán huszonnégy óra hordágyon, a mentőállomásig, aztán rossz utak, motorhiba, leshelyen rejtőző ellenség, vérmérgezés… Jobb mindjárt elesni. – A francia tudósítók előrehajoltak, próbálták követni. – Ezt megírhatja! – fejezte be az ezredes, és szépsége még gyilkosabbá tette felháborodását. – Interprêtes – szólt oda a tolmácsnak, s azzal elhagyta a szobát, a századosra bízva, hogy bírkózzék meg az angolból franciára való fordítás szokatlan feladatával.

– No, ennek jól a tyúkszemére hágtam – jegyezte meg Granger önelégülten, azzal behúzódott a bár egyik sarkába, hogy megfogalmazza táviratát.

Az én tudósításom megírása nem tartott sokáig; Phát Diêmről nem írhattam olyat, amit a cenzorok átengednének. Ha anyagom megéri, átrepülhettem volna Hong Kongba, és onnét táviratozhattam volna, de hol van az a híranyag, amely fölér a kiutasítás kockázatával? Nemigen tudtam elképzelni. A kiutasítás itteni életem végével, Pyle győzelmével lett volna egyértelmű; és amikor visszaértem szállodámba, rekeszemben csakugyan ott várt Pyle győzelme, a vég – üdvözlő távirat, amely előléptetésemet adta hírül. Ezt a fordulatot még Dante sem eszelte ki elkárhozott szerelmesei számára. Paolót nem léptették elő a Pokolból a Purgatóriumba.

Felmentem kietlen szobámba, ahol csöpögött a hidegvízcsap (meleg víz egész Hanoiban nem volt,) és leültem ágyam szélére, fejem fölött, mint duzzadt felhő, a felhúzott szúnyogháló. Ezután tehát én leszek lapom külpolitikai rovatvezetője, minden délután fél négykor meg fogok érkezni abba a Viktória-korabeli barátságtalan épületbe, a londoni Blackfriars-pályaudvar közelébe, ahol a lift mellett Lord Salisbury domborművű képmása díszeleg. Saigonból továbbították az örömhírt, s eltűnődtem, vajon Phuongnak fülébe jutott-e már. Eztán tehát nem leszek többé riporter; eztán önálló nézeteim lesznek az eseményekről, és cserébe ezért a semmitmondó előjogért, megfosztanak utolsó esélyemtől a Pyle elleni küzdelemben. Érintetlenségével szemben nekem tapasztalatom volt, a szexuális játszmában a kor éppolyan jó kártya, mint a fiatalság, de az adu a játékban a jövő – és nekem most már a további tizenkét hónap korlátozott jövője sem áll rendelkezésemre. Irigyeltem az állandó életveszélyben forgó, honvágytól epedő katonatiszteket. Sírni szerettem volna, de könnycsatornám éppoly száraz volt, mint a melegvíz-vezeték. Bántam is én a hazát – nekem csak a Rue Catinat-i szobám kellett.

Sötétedés után hideg volt Hanoiban, és a lámpák sötétebben égtek itt, mint Saigonban, jobban illettek a háborúhoz meg a nők sötétebb ruházatához. Felmentem a Rue Gambettán a Pax-bárig; nem akaródzott együtt inni a Metropole-ban a magasabb rangú francia tisztekkel, feleségeikkel meg barátnőikkel. Mikor a Pax-bárhoz értem, hallottam az ágyúk távoli morajlását Hoa Binh irányából. Napközben elnyelte hangjukat a közlekedés zaja, de most minden csendes volt, csak a biciklicsengők csilingeltek, ahol a triksahajtók kínálgatták szolgálataikat. Pietri a szokott helyén ült. Furcsa hosszú koponyája úgy ült a vállán, mint körte a tálban; a francia Sûreté tisztje volt, és a Pax-bár tulajdonosnőjét vette feleségül, egy csinos tonkini nőt. Ő is a kevesek közé tartozott, akik nem vágytak haza. Korzikai születésű volt, de Korzikánál jobban szerette Marseille-t, és Marseille-nél is jobban szerette helyét a Pax-bár teraszán, a Rue Gambettán. “Vajon – gondoltam –, tudja-e már, hogy milyen táviratot kaptam?”

– Quatre Vingt-et-un? – ajánlotta.

– Miért ne?

Kockázni kezdtünk, és teljességgel elképzelhetetlennek tetszett, hogy valaha is más életem legyen, távol a Rue Gambettától meg a Rue Catinat-tól, a vermut semmitmondó ízétől, a kockák jól ismert kopogásától, s a látóhatáron óramutatóként körbejáró ágyútűztől.

– Visszamegyek – mondtam.

– Haza? – kérdezte Pietri, miközben négy-kettő-egyet vetett.

– Nem. Angliába.

MÁSODIK RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Pyle bemondta magát hozzám “egy whiskyre”, de tudtam, hogy jóformán sosem iszik. Hetek teltek e Phát Diêm-i utam óta, és ottani fantasztikus találkozásunk szinte hihetetlennek tűnt fel. Még beszélgetésünk részletei is elhomályosultak. Mintha római sírkő hiányzó betűi lettek volna, én meg a régész, aki tudományos részlehajlása szerint próbálja kitölteni az űröket. Még az is eszembe ötlött, hátha az egész csak ravaszul kieszelt és mókás álcázása volt valódi céljainak; mert már egész Saigon beszélte, hogy Pyle olyan szolgálatban van, amelyet kevéssé találó szóval titkosnak neveznek. Talán amerikai fegyvereket szállít egy Harmadik Erőnek, a Phát Diêm-i püspök rezesbandájának, amely fiatal, fizetetlen és fiatal regrutáiból megmaradt… A táviratot, amely Hanoiban várt, zsebemben őriztem. Nem volt értelme, hogy tartalmát közöljem Phuonggal: ez csak könnyel, civakodással mérgezte volna meg utolsó hónapjainkat. Még kiutazási engedélyemet is csak az utolsó pillanatban szándékoztam kiváltani, hátha van valaki ismerőse az idegen-ellenőrző hivatalban.

– Hat órakor jön Pyle – mondtam neki.

– Megyek, meglátogatom a nővéremet.

– Miért? Pyle bizonyára látni szeretne.

– Nem kedvel engem, sem a hozzátartozóimat. Míg el voltál, egyetlenegyszer sem látogatta meg a nővéremet, pedig kifejezetten meghívta. A nővérem nagyon meg volt bántva.

– Nem kell elmenned.

– Ha látni akarna, meghívhatott volna a Majesticbe. Négyszemközt akar veled beszélni, üzleti ügyben.

– Milyen üzlettel foglalkozik?

– Azt mondják, nagyon sok mindent importál.

– Mi mindent?

– Gyógyszert meg effélét…

– Az az Északon működő trachomaosztagnak kell.

– Meglehet. A vámhatóságoknak nem szabad kinyitniuk. Diplomáciai csomagoknak tekintik. De egyszer hiba történt… a hivatalnokot elbocsátották miatta. A követség elsőtitkára azzal fenyegetőzött, hogy leállítja az egész importot.

– És mi volt a ládában?

– Plasztik.

– Mi a csudának kell az nekik? – mondtam, jóformán oda sem figyelve.

Amikor Phuong elment, leültem levelet írni. A Reuter-ügynökség egyik embere néhány nap múlva indul Hong Kongba, és ott feladhatja a levelemet. Tudtam, hogy könyörgésem hiábavaló, de nem akartam magamnak később szemrehányást tenni, hogy nem tettem meg minden lehetőt. Azt írtam a főszerkesztőnek, a pillanat a legkevésbé sem alkalmas rá, hogy leváltsák tudósítójukat. De Lattre tábornok haldoklik Párizsban, a franciák kivonulóban vannak Hoa Binh területéről – az ország északi része még sohasem forgott nagyobb veszélyben. Azt is megírtam neki, hogy nem vagyok alkalmas külpolitikai szerkesztőnek: vérbeli riporter vagyok, nincs véleményem a dolgokról. Az utolsó lapon még személyi okokra is hivatkoztam, bár nemigen hittem, hogy valamelyes emberi érzés maradhat valakiben a neonvilágítás meg a zöld szemellenzők világában, az elcsépelt frázis közepette: “A lap érdeke”… “A helyzet úgy kívánja”…

Ezt írtam:

Személyes okoknál fogva nagyon szerencsétlen lennék, ha most el kellene hagynom Vietnamot. Nem hiszem, hogy képességeimhez mérten jó munkát végezhetnék Angliában, mert ott anyagi gondokon kívül még családi kellemetlenségek is zaklatnának. Ha megengedhetném magamnak, szívesebben lemondanék állásomról, mintsem hogy visszatérjek Angliába. Ezt csak azért említem, hogy bizonyítsam, milyen erős bennem az ellenkezés. Úgy gondolom, eddig beváltam mint tudósító, és ez az első szívesség, amelyet önöktől kérek.

Azután átnéztem a Phát Diêm-i csatáról írott cikkemet s kiigazítottam úgy, hogy Hong Kong-i keltezéssel elküldhető legyen. A franciák most már nem fogják kifogásolni, az ostrom véget ért, a vereséget győzelemnek lehet kijátszani. Azután eltéptem a szerkesztőhöz intézett levelem utolsó lapját. Nem volt semmi értelme: a “személyes okok” csupán kétértelmű tréfák célpontjául szolgálhatnak. Minden tudósítóról feltételezték, hogy megvan a bennszülött kedvese. A főszerkesztő pajzán célzást tesz majd az éjszakai szerkesztőnek, az meg hazaviszi az irigylésre méltó gondolatot streathami családi ikerházába, és ezzel fekszik be az ágyba, derék hitvese mellé, akit évekkel azelőtt Glasgowból hozott haza magával. Pontosan láttam magam előtt a házat, a családi otthont, amely irgalmatlanul elnyeli az embert: a hallban egy törött tricikli, és valaki eltörte a kedvenc pipáját; és a nappaliban egy gyereking várja, hogy felvarrják rá a leszakadt gombot.

“Személyes okok!” Nem, ha majd az újságíróklubban iszom a whiskymet, semmi kedvem, hogy a kollégák tréfái Phuongra emlékeztessenek.

Kopogtak ajtómon. Beengedtem Pyle-t; fekete kutyája előtte szaladt be a szobába. Pyle átnézett a vállamon, és meglátta, hogy a szoba üres.

– Egyedül vagyok – mondtam. – Phuong elment a nénjéhez.

Pyle elpirult. Észrevettem, hogy hawaii ing van rajta, bár színben és mintában viszonylag mértéktartó. Ez meglepett: tán csak nem esett amerikaellenes tevékenység gyanújába?

– Remélem, nem zavarom… – kezdte.

– Dehogyis. Nem inna valamit?

– Köszönöm. Talán egy pohár sört.

– Sajnálom, nincs hűtőszekrényünk; úgy hozatjuk a jeget. Talán whiskyt?

– Keveset, ha nem haragszik. Nem szoktam hozzá az égetett szeszhez.

– Jéggel?

– Sok szódával… ha nincsenek szűken.

– Nem láttam Phát Dhiêm óta – mondtam.

– Megkapta a levelemet, Thomas?

Mikor a keresztnevemet mondta, úgy hatott, mint egy deklaráció – hogy nem tréfált, nem álcázta magát, és most azért jött, hogy megkaparintsa Phuongot. Észrevettem, hogy a haja is frissen van nyírva; talán a hawaii ing is a hím tarka tollazatának a szerepét játssza?

– Megkaptam a levelét – feleltem. – Azt hiszem, a legokosabb lenne, ha most leütném magát.

– Minden joga megvan hozzá, Thomas – mondta. – De én sokat bokszoltam a főiskolán… és annyival fiatalabb vagyok.

– Nem, ez nem lenne helyes sakkhúzás a részemről, belátom.

– Tudja, Thomas, nekem sehogy se tetszik (és biztosra veszem, hogy maga is így van vele), hogy a háta mögött tárgyalunk Phuongról. Azt hittem, ő is itt lesz.

– Hát akkor miről tárgyaljunk… plasztikról? – Nem volt szándékomban, hogy meghökkentsem Pyle-t.

– Honnét tudja? – kérdezte.

– Phuong mondta.

– És ő? ...

– Nyugodt lehet, mindenki beszéli a városban. De hát miért érdekes ez? Játékárugyárat akar nyitni?

– Nem szeretjük, ha segélyakcióink részletei kitudódnak. Tudja, milyen a Kongresszus… meg aztán utazó szenátoraink is vannak. Rengeteg bajunk volt a trachomaosztagainkkal is, mert az egyik gyógyszer helyett egy másikat használtak.

– Még mindig nem értem a plasztikot.

Pyle fekete kutyája a szoba közepén ült, és rengeteg helyet foglalt el. Lihegett; a nyelve olyan volt, mint az égett palacsinta. Pyle kitérő választ adott:

– Tudja, támogatni akarjuk itt a helyi ipart, és ügyelnünk kell a franciák miatt. Ők azt akarják, hogy mindent Franciaországban szerezzenek be.

– Nem csodálom. A háborúhoz pénz kell.

– Szereti a kutyákat?

– Nem.

– Érdekes. Azt hittem, az angolok nagy kutyabarátok.

– Mi meg azt hisszük, hogy az amerikaiak mind dollárbarátok, de mindenütt van kivétel.

– Nem is tudom, mit csinálnék Duke nélkül. Tudja, néha olyan átkozottul egyedül érzem magam…

– Pedig van elég munkatársa a szakmájában…

– Az első kutyámat Hercegnek hívták. Edwardról, a Fekete Hercegről neveztem el. Tudja, arról, aki…

– Lemészároltatta az asszonyokat meg a gyermekeket Limoges-ben.

– Erre nem emlékszem.

– Nem, a történelemkönyvek rendesen átsiklanak rajta.

Azután is még sokszor láttam szeme, szája körül azt a fájdalmas, csalódott kifejezést, amikor a valóság nem vágott egybe dédelgetett romantikus eszméivel, vagy amikor valaki, akit szeretett vagy csodált, alatta maradt lehetetlenül magas követelményeinek. Emlékszem, egyszer York Hardingot durva tárgyi tévedésen kaptam, s valósággal vigasztalnom kellett Pyle-t: “Tévedni emberi dolog.” Pyle idegesen nevetett, és azt válaszolta: “Talán szamárnak tart, de… szóval, majdnem csalhatatlannak hittem.” És hozzátette: “Apámnak nagyon tetszett, amikor egyszer találkozott vele, márpedig apámnak fenemód kényes az ízlése.”

A Duke nevű fekete kutya, miután kilihegte magát, és ezzel mintegy jogot szerzett a levegőre, felállt és körülszaglászott a szobában.

– Nem kérhetné meg a kutyáját, hogy maradjon veszteg? – mondtam Pyle-nak.

– Persze, persze. Bocsánatot kérek. Duke, Duke. Ülj le, Duke.

Duke leült, és hangosan nyalogatni kezdte legbecsesebb részeit. Megtöltöttem poharainkat, és Duke mellett elhaladva, sikerült megzavarnom tisztálkodását. De a nyugalom rövid ideig tartott: csakhamar vakarózni kezdett.

– Duke hallatlanul okos – mondta Pyle.

– És mi történt a Herceggel?

– Lenn voltunk a farmon Connecticutban, és elgázolta egy autó.

– Megsiratta?

– Ó, nagyon bánkódtam miatta. Igazán közel állt hozzám, de hát az embernek uralkodnia kell magán. Úgysem hozza már vissza semmi.

– És ha Phuongot elveszíti, akkor is uralkodni fog magán?

– Ó, igen, remélem. És maga?

– Nem hiszem. Talán még ámokfutóvá is válhatok. Erre nem gondolt, Pyle?

– Jobban szeretném, ha Aldennak szólítana, Thomas.

– Inkább nem. Pyle-hoz… sok minden fűződik. Nos, gondolt-e rá, vagy sem?

– Nem, hogy gondoltam volna. Maga a legrendesebb fickó, akivel életemben találkoztam. Ha arra gondolok, hogy hogy viselkedett, amikor éjnek idején betörtem a szobájába…

– Emlékszem, mielőtt elaludtam, arra gondoltam, milyen kényelmes lenne, ha támadásba kerülnénk, és maga elesne. Hősi halál. A Demokráciáért.

– Ne csúfolódjék, Thomas. – Nyugtalanul feszengett. – Nem csodálom, hogy egy kicsit együgyűnek tart, de azért azt tudom, hogy mikor ugrat.

– Nem ugratom.

– Tudom, a szíve mélyén maga is csak az ő javát akarja.

Ekkor meghallottam Phuong lépteit. Minden valószínűség ellenére reméltem, hogy Pyle már nem lesz ott, mire hazajön. Pyle is meghallotta és fölismerte a lépteit.

– Itt van – mondta; pedig csak egyetlen este volt alkalma megtanulni a járása ritmusát. Még a kutya is felállt és az ajtóhoz ment (nyitva hagytam, hogy hűvösebb legyen), mintha elfogadná Phuongot mint a Pyle család tagját. Én betolakodó idegen voltam.

– A nővérem nem volt otthon – szólt Phuong, és gyanakodva sandított Pyle-ra.

“Vajon – gondoltam –, igazat mond-e Phuong, vagy pedig a nénje parancsolt rá, hogy siessen haza?”

– Emlékszel M. Pyle-ra? – kérdeztem.

– Enchantée[28] – Phuong fölvette legjobb társasági modorát.

– Örülök, hogy viszontlátom – szólt Pyle elpirulva.

– Comment?

– Nem nagyon jól tud angolul – mondtam.

– Sajnos, én még rosszabbul beszélek franciául. De tanulok. És megértek mindent… ha Miss Phuong elég lassan beszél.

– Majd inkább én tolmácsolok – mondtam. – Az itteni kiejtést nem könnyű megszokni. Mit akar neki mondani? Ülj le, Phuong. M. Pyle egyenesen tehozzád jött. Igazán nem kívánja – fordultam Pyle-hoz –, hogy kettesben hagyjam magukat?

– Nem, azt akarom, hogy mindent halljon, amit mondani fogok. Másképp nem lenne fair.

– Akkor lóduljon neki.

Pyle ünnepélyesen kezdte, mintha szóról szóra betanulta volna szerepét, hogy nagyon szereti és tiszteli Phuongot, első perctől fogva érezte ezt, amikor vele táncolt. Engem egy főkomornyikra emlékeztetett, aki turistákat vezet végig egy “főúri otthonon.” A főúri otthon Pyle szíve volt, s a család magánlakosztályába csupán gyors, futó pillantást vethettünk. Gondolom, kínos pontossággal fordítottam mondókáját – úgy még esetlenebbül hangzott –, Phuong pedig mozdulatlanul ült, ölbe tett kézzel, mintha filmet nézne.

– Gondolja, hogy megértett? – kérdezte Pyle.

– Amennyire meg tudom állapítani, meg. Nem akarja, hogy egy kis szenvedélyt tegyek bele?

– Ó, nem – felelte Pyle. – Csak fordítsa szó szerint. Nem akarom őt érzelmileg befolyásolni.

– Értem.

– Mondja meg, hogy feleségül akarom venni.

Megmondtam.

– Mit mondott Miss Phuong?

– Azt kérdezte, hogy komolyan gondolja-e. Azt válaszoltam neki, hogy maga komoly fiatalember.

– Azt hiszem, ez nagyon furcsa helyzet – mondta Pyle. – Hogy épp magát kérem, hogy tolmácsoljon.

– Igen, elég furcsa.

– És mégis olyan természetesnek érzem. Elvégre is, maga a legjobb barátom.

– Fölöttébb kedves.

– Maga az első, akihez fordulnék, ha bajba kerülnék.

– No és persze az is bajnak minősül, hogy belészeretett a barátnőmbe, ugye?

– Természetesen. Bárcsak más volna, akárki más, és nem maga, Thomas.

– No és most mit mondjak neki? Hogy nem tud nélküle élni?

– Nem, ez túlságosan érzelmes. Meg aztán nem is egészen igaz. El kellene innét mennem, persze, de hát az ember mindenen átvergődik.

– Mialatt azon gondolkozik, hogy mit mondjon neki, megengedi, hogy a magam nevében szóljak hozzá néhány szót?

– Hogyne engedném meg, hiszen ez csak fair, Thomas.

– No, Phuong – fordultam hozzá –, hát elhagysz a kedvéért? Feleségül vesz. Én pedig nem vehetlek el. Tudod, miért.

– Elmégy? – kérdezte Phuong, és én a zsebemben lapuló levélre gondoltam.

– Nem.

– Soha?

– Hogyan ígérhetném azt meg? Ő sem ígérheti. Házasságok is felbomlanak. Néha még hamarább, mint a mienkhez hasonló kapcsolatok.

– Nem akarok elmenni… – mondta Phuong, de a mondat nem hangzott megnyugtatóan: ki nem mondott “de”-t tartalmazott.

Pyle folytatta:

– Azt hiszem, nyílt kártyákkal kell játszanom. Nem vagyok gazdag. De édesapám halála után öröklök körülbelül ötvenezer dollárt. Teljesen egészséges vagyok… erről orvosi bizonyítványom is van, mindössze két hónappal ezelőttről, és megmutathatom Miss Phuongnak a vérképemet is.

– Ezt nem tudom lefordítani. Mire való?

– Hát… hogy biztosan tudjuk, hogy lehet gyerekünk.

– Így udvarolnak maguknál Amerikában? Jövedelem és vérkép?

– Nem tudom. Még sosem kértem meg senkinek a kezét. Odahaza talán az édesanyám beszélne az ő anyjával.

– A vérképéről?

– Ne gúnyolódjék, Thomas. Nyilván régimódi vagyok. Láthatja, hogy egy kicsit meg vagyok zavarodva.

– Én is. Hagyjuk az egészet, és vessünk kockát érte.

– Most cinikusnak akar feltűnni, Thomas. Pedig tudom, hogy a maga módján éppen úgy szereti, mint én.

– No, folytassa, Pyle.

– Mondja meg neki, nem várom, hogy mindjárt megszeressen. Majd meghozza az idő. De mondja meg, biztonságot és megbecsülést ajánlok fel neki. Ez nem hangzik izgalmasan, de talán többet ér a szenvedélynél.

– A szenvedélyt bármikor megkaphatja – vetettem közbe – a sofőrjétől, mikor maga a hivatalban van.

Pyle elvörösödött, félszeg mozdulattal felugrott, és így szólt:

– Milyen ocsmány tréfa. Nem tűröm, hogy sértegesse. Nincs joga hozzá, hogy…

– Még nem a felesége.

– Mit adhat maga neki? – folytatta Pyle dühösen. – Pár száz dollárt, amikor hazamegy innét; vagy talán a bútorral együtt fogja továbbadni?

– A bútor nem az enyém.

– Ő sem. Phuong, hozzám jön feleségül?

– És mi lesz a vérképpel? – mondtam. – Meg az orvosi bizonyítvánnyal? Az övére feltétlenül szükség lesz. És talán az enyémet sem ártana beszerezni. Meg a horoszkópját… vagy nem, az indiai szokás.

– Legyen a feleségem, Phuong!

– Mondja franciául – vetettem oda. – Vigyen el az ördög, ha tovább tolmácsolok magának!

Felpattantam; a kutya morogni kezdett. Dühbe gurultam.

– Mondja meg ennek az átkozott dögnek, hogy maradjon csendben. Ez az én házam, nem az övé.

– Legyen a feleségem! – ismételte Pyle. Egyet léptem Phuong felé, és a kutya megint rám mordult.

Azt mondtam Phuongnak:

– Mondd meg neki, hogy menjen el, és vigye magával a kutyáját.

– Jöjjön el velem most mindjárt – mondta Pyle. – Avec moi.

– Nem – mondta Phuong. – Nem.

Egyszerre mindkettőnkből elpárolgott a düh. Ilyen egyszerű volt a probléma: egyetlen szó, három betű megoldotta. Hihetetlenül megkönnyebbültem. Pyle ott állt, a száját is eltátotta, arcán a legnagyobb megrökönyödés tükröződött.

– Azt mondta: nem – hebegte.

– Igen, ennyit még tud angolul. – Most már nevethetnékem volt: hogy megbolondítottuk egymást! Azt mondtam: – Üljön le, és igyék még egy whiskyt, Pyle.

– Azt hiszem, jobb, ha elmegyek.

– Igyék csak, az útra.

– Nem kéne meginnom az összes whiskyjét – mormolta.

– A követségen át mindent megkapok, amire szükségem van. – Az asztalhoz indultam, és a kutya a fogát vicsorgatta.

– Kuss, Duke! – rivallt rá Pyle. – Viselkedj tisztességesen. – Letörölte a verítéket a homlokáról. – Bocsásson meg, Thomas, ha olyasmit mondtam, amit nem kellett volna. Nem is tudom, mi jött rám. – Fölemelte poharát és felsóhajtott: – Az erősebb győz. Csak arra kérem, Thomas, ne hagyja el.

– Dehogyis, miért hagynám? – válaszoltam.

Phuong hozzám fordult:

– Ne csináljak neki egy pipát? – kérdezte.

– Elszívna egy pipát?

– Nem, köszönöm. Ópiumhoz nem nyúlok, különben is tiltja a szolgálati szabályzatunk. Csak felhörpintem ezt, és már megyek is. Ne haragudjék Duke miatt. Máskor nagyon nyugodtan szokott viselkedni.

– Maradjon itt, vacsorázzon velünk.

– Köszönöm. Ha nem veszi rossz néven, szívesebben maradok egyedül. – Bizonytalanul mosolygott. – Azt hiszem, szemtanúk azt mondanák, hogy furcsán viselkedtünk mind a ketten. Bárcsak feleségül vehetné!

– Igazán azt kívánja?

– Azt. Amióta láttam azt a házat… tudja, ott a Chalet mellett… azóta nagyon féltem őt.

Gyorsan felhajtotta a szokatlanul erős italt, nem nézett Phuongra, és amikor elbúcsúzott, nem fogta meg a kezét, csak ügyefogyottan biccentett feléje. Megfigyeltem, hogy Phuong tekintete az ajtóig követte Pyle-t, és a tükör előtt elhaladva, megláttam magamat: nadrágom felső gombja nyitva állt, pocaknak induló has. Az ajtó előtt Pyle azt mondta:

– Megígérem, hogy nem találkozom vele többé, Thomas. Remélem, hogy ez az ügy nem fog éket verni kettőnk közé, ugye? Mihelyt a megbízásom lejár, áthelyeztetem magam.

– Mikor lesz az?

– Körülbelül két év múlva.

Visszamentem a szobámba, és ezt gondoltam: “Mi haszna az egésznek? Megmondhattam volna nekik, hogy elmegyek.” Pyle-nak mindössze néhány hétig kell viselnie vérző szívét, mint egy kitüntetést… Hazugságom még a lelkiismeretén is könnyíteni fog.

– Készítsem el a pipádat? – kérdezte Phuong.

– Igen, egy pillanat. Előbb megírok egy levelet.

A második levelem volt aznap, de ennek egyik lapját sem téptem el, pedig éppoly kevéssé remélhettem kedvező választ. Ezt írtam:

Kedves Helen, áprilisban visszamegyek Angliába külügyi rovatvezetőnek. Képzelheted, hogy nem nagyon örülök neki. Anglia volt kudarcom színhelye. Azt reméltem, hogy házasságunk éppolyan tartós lesz, mint hogyha osztoznék vallásos meggyőződésedben. A mai napig sem látom tisztán, hogy hol vétettük el a dolgot (pedig tudom, mind a ketten megtettük, ami tőlünk telt); azt hiszem, az én rossz természetem volt az oka mindennek. Tudom, néha nagyon gonosz és kegyetlen tudok lenni. Azt hiszem, azóta valamennyit javultam – ez a Kelet hatása –, nem lettem kedvesebb, de nyugodtabb. Vagy talán csak arról van szó, hogy öt esztendővel öregebb lettem, életemnek abban a felében járok, amikor öt év már jelentős része annak, ami még hátra van. Nagyon nagylelkű voltál hozzám, sohasem tettél nekem szemrehányást, amióta különváltunk. Most arra kérlek, tetézd meg nagylelkűségedet. Tudom, mielőtt házasságot kötöttünk, figyelmeztettél, hogy válásról sohasem lehet szó. Vállaltam ezt a kockázatot, és nem is panaszkodom miatta. Most mégis arra kérlek, add beleegyezésedet a váláshoz.

Phuong odaszólt nekem az ágyból, hogy előkészítette a tálcát.

– Egy pillanat – mondtam.

Megpróbálhatnám szépíteni a dolgot – írtam –, megpróbálhatnám nemesebbnek és fennköltebbnek mutatni, ha úgy tüntetném fel, hogy a másiknak a kedvéért történik. De nem így van; mi pedig mindig megmondtuk egymásnak az igazat. Nem; magamért teszem, és csakis magamért. Szeretek valakit, több mint két esztendeje élünk együtt, a lány ragaszkodik hozzám, de tudom, hogy nem vagyok neki fontos. Ha elhagynám, kis ideig talán búsulna utánam, de tragédiáról szó sem lenne. Férjhez menne máshoz, és gyermekeket szülne neki. Butaság, hogy ezt így megmondom neked. Ezzel egyenesen a szájadba adom a választ. De mert idáig mindig igazat mondtam, talán azt is el fogod hinni, hogy az én számomra az ő elvesztése a meghalás kezdetét jelentené. Nem kérlek rá, hogy “okosan” viselkedjél (az okosság feltétlenül a te pártodon van), sem arra, hogy irgalmas légy. Ez a hangzatos szó nem illik helyzetemhez, és egyébként sem érdemlek irgalmat. Azt hiszem, voltaképpen arra kérlek, hogy viselkedjél ez egyszer ésszerűtlenül, légy hűtlen a jellemedhez. Azt szeretném, ha (sokáig töprengtem a helyes kifejezésen és végül sem találtam el) megindulnál és előbb cselekednél, mielőtt időd volna a gondolkozásra. Tudom, hogy ez könnyebb telefonon, mint nyolcezer mérföld távolságban. Ó, bárcsak azt kábeleznéd: “Beleegyezem!”

Mikor befejeztem, úgy éreztem magam, mint aki hosszú távot futott, és edzetlen izmait túlerőltette. Ledőltem az ágyra, míg Phuong elkészítette a pipámat.

– Fiatal – mondtam.

– Kicsoda?

– Pyle.

– Az nem olyan fontos.

– Én is elvennélek, ha tehetném, Phuong.

– Én elhiszem, de a néném nem hiszi.

– Épp most írtam a feleségemnek, és megkértem, váljon el tőlem. Eddig még sose kértem erre. Hátha van remény.

– Sok reményed van rá?

– Nem, de egy kevés van.

– Ne aggódjál. Nesze, szívd.

Beszívtam a füstöt, és Phuong hozzálátott, hogy elkészítse a második pipát. Megint megkérdeztem:

– Igazán nem volt otthon a nénéd, Phuong.

– Mondtam már, hogy nem.

Semmi értelme sem volt rákényszeríteni az igazság szenvedélyét; ez jellegzetesen nyugati szenvedély, akárcsak az alkohol. A whisky, amelyet Pyle-lal ittam, csökkentette az ópium hatását. Azt mondtam Phuongnak:

– Hazudtam neked, Phuong. Hazarendeltek.

Phuong letette a pipát.

– De nem mégy?

– Ha visszautasítanám, miből élnénk?

– Veled mehetnék. Szeretném látni Londont.

– Nagyon rosszul éreznéd magad, ha nem házasodhatnánk össze.

– De hátha a feleséged elválik tőled.

– Hátha.

– Mindenképpen veled megyek – mondta Phuong.

Komolyan gondolta, de szemében hosszú gondolatsor kezdetét láttam, amikor újra fölvette a pipát, és melegíteni kezdte az ópiumgolyócskát.

– Vannak felhőkarcolók Londonban? – kérdezte, és hálás voltam neki ezért a naiv kérdésért. Hazudhat udvariasságból, félelemből, még érdekből is, de sohasem lenne elég ravasz, hogy eltitkolja hazugságát.

– Ha felhőkarcolót akarsz látni, Amerikába kell menned.

Gyors pillantást vetett rám a tű fölött; tudomásul vette baklövését. Aztán miközben gyúrta az ópiumot, össze-vissza fecsegett arról, hogy milyen ruhákat fog viselni Londonban, hol  fogunk lakni, aztán a hosszú föld alatti vonatokról, amelyekről valami regényben olvasott, meg az emeletes autóbuszokról; repülni fogunk, vagy hajón megyünk oda?

– És a Szabadságszobor… – tette hozzá.

– Nem, Phuong, az is Amerikában van.

MÁSODIK FEJEZET

1

Évente legalább egyszer a caodisták ünnepet tartanak a Szentszékükön, Tanyinban, Saigontól nyolcvan kilométernyire északnyugat felé. Hol a Felszabadulás, hol a Hódítás ennyiedik vagy annyiadik évfordulóját ünneplik, hol valami buddhista, konfuciánus vagy keresztény ünnepet ülnek meg. A caodaizmus mindig egyik kedvenc fejezetem, amikor idegen látogatóknak előadást tartok Vietnamról. A caodaizmus egy kokinkínai államhivatalnok találmánya; három vallást egyesít magában. A Szentszék Tanyinban van. Pápa és női bíbornokok. Jóslás, asztaltáncoltatással. Szent Victor Hugo. Krisztus és Buddha szobrai a székesegyház tetejéről egy távol-kelet ábrándra tekintenek le Walt Disney modorában: sárkánykígyók technicolorban. Az újonnan érkezők kivétel nélkül el voltak ragadtatva leírásomtól. De hogyan érzékeltettem volna velük az egész ügy sivárságát: a huszonötezer főnyi magánhadsereget, amely ócska autók kipufogójából készült aknavetőkkel van fölfegyverezve, a franciák szövetségese, és a veszély pillanatában nyomban semlegesnek nyilvánította magát. Az ünnepélyekre – amelyeknek célja a parasztok fékentartása – a pápa meghívta a kormány tagjait (el is mentek, ha épp a caodaisták voltak kormányon), a diplomáciai testületet (amely néhány másodtitkárral meg azok feleségével vagy barátnőjével képviseltette magát), és a francia főparancsnokot, aki egy irodai munkára beosztott kétcsillagos tábornokot küldött el maga helyett.

A Tanyinba vezető úton katonai meg diplomáciai kocsik hosszú sora iramodott végig, az út veszélyesebb szakaszain idegenlégiós őrség állt a rizsföldeken. Ez a nap mindig némi aggodalmat keltett a francia főparancsnokságban, a caodaistákban pedig bizonyos reménységet – mert ugyan mi domboríthatná ki jobban az ő lojalitásukat, mint hogyha néhány fontos személyiséget lepuffantanak a caodaista területen kívül?

Minden kilométernyire kicsiny vályogőrtorony magaslott a sík földek fölé, mint megannyi felkiáltójel, és minden tíz kilométernyire egy-egy nagyobb erőd volt, benne idegenlégiós, marokkói vagy szenegál őrség. Akárcsak a New Yorkba vezető főútvonalakon, a kocsik mind egyforma sebességgel haladtak; és mint a New Yorkba áramló forgalomban, itt is fegyelmezett türelmetlenséget érzett az ember, ahogy a közvetlenül előtte haladó kocsit, és – a tükörben – a mögötte jövőt figyelte. Mindenki arra törekedett, hogy eljusson Tanyinba, végignézze az ünnepélyt, és minél hamarabb hazakerüljön: hét óráig volt szabad kijárás.

A francia uralom alatt levő rizsföldeket a Hoa-Haók rizsföldjei, majd a caodaisták rizsföldjei váltották fel; ez utóbbiak úgyszólván állandó harcban álltak a Hoa-Haókkal: mindössze a zászlók váltakoztak az őrtornyokon. Pucér kis lurkók ültek a bivalyokon, amelyek csökig gázoltak az öntözött földeken; ahol az arany termést már kicsépelték, medúzakalapos parasztok szórták a rizst bambuszból font kicsiny, hajlított pajtákban. Az autók sebesen hajtottak el mellettük – más világba tartoztak.

Most már minden faluban caodaista templom hívta fel az idegenek figyelmét: égszínkék meg rózsaszín vakolat, a kapu fölött óriási Isten szeme. Egyre szaporodtak a zászlók, parasztok vonultak az úton csoportosan: közeledtünk a Szentszékhez. A távolban a szent hegy tornyosult Tanyin fölé, mind zöld színű keménykalap; ott fészkelt Thé tábornok, a pártütő vezérkari főnök, aki kijelentette, hogy egyaránt harcolni szándékozik a franciák és a vietminhiek ellen. A caodaisták kísérletet sem tettek elfogására, noha elrabolta egyik bíborosukat; úgy hírlett azonban, hogy ezt a pápa beleegyezésével cselekedte.

Tanyinban rekkenőbb volt a hőség, mint bárhol másutt a Déli Deltában; talán a víztől való távolság tette, talán a végeérhetetlen szertartások izzasztották meg annyira az embert. Izzadtam a katonaság nevében, amely feszes vigyázzban hallgatta végig az érthetetlen nyelven tartott hosszú beszédeket; izzadtam a pápa nevében, aki nehéz kínai brokátba volt öltözve. Csak a trópusi sisakos papokkal csevegő fehér selyemnadrágos női bíborosok keltették a hűvösség benyomását a tűző napfényben. Az ember el sem tudta képzelni, hogy valaha még este hét óra lesz, és koktélt lehet inni a Majestic tetőteraszán, a Saigon folyóról fújdogáló szellőben.

A díszszemle után meginterjúvoltam a pápa helyettesét. Nem reméltem, hogy valami érdekeset hallok tőle, és ebben igazam volt: mindkét részről csupán konvenciónak tettünk eleget.

Thé tábornok felől kérdeztem.

– Forrófejű katona – mondta a vicepápa, és azzal elejtette a témát. Belekezdett előre megírt szónoklatába, elfelejtvén, hogy azt már két évvel azelőtt előadta nekem; olyan volt, mint az én gramofonlemezeim, újonnan érkezők számára: a caodaizmus olyan vallási szintézis… a vallások legjobbika… misszionáriusokat küldtek Los Angelesbe… a Nagy Piramis titkai. Hosszú fehér kámzsát viselt, és egyik cigarettát gyújtotta meg a másikon. Agyafúrtnak és korruptnak látszott; feltűnő gyakran használta a “szeretet” szót. Biztosra vettem, hogy tudja, mindnyájan csak azért jöttünk, hogy kinevessük a mozgalmát; tiszteletteljes modorunk éppoly képmutató volt, mint az ő hamis szentessége – de mi kevésbé voltunk agyafúrtak. Képmutatásunkkal mit sem nyertünk, még csak egy megbízható szövetségest sem, míg az övék fegyvert, utánpótlást, sőt, még készpénzt is szerzett nekik.

– Köszönöm, eminenciás uram. – Felálltam, kifelé indultam. A vicepápa az ajtóig kísért, cigarettája hamuját a padlóra szórva.

– Isten áldása legyen munkáján – mondotta kenetteljesen. – És ne felejtse el: Isten az igazságot szereti.

– Melyik igazságot? – kérdeztem.

– A caodaista hitben valamennyi igazság találkozik, és az igazság: szeretet.

Óriási gyűrű volt az ujján, s amikor búcsúzóul kezét nyújtotta, valóban azt hiszem, elvárta volna, hogy megcsókoljam! De én nem vagyok diplomata.

Kinn a kegyetlenül merőlegesen tűző napsütésben megláttam Pyle-t: Buickjával küszködött, hasztalan igyekezett beindítani. Az utóbbi két hétben mindenütt belészaladtam: a Continental bárjában, az egyetlen jó könyvesboltban, a Rue Catinat-n. Barátságát, amelyet kezdettől fogva igyekezett rámtukmálni, most jobban hangsúlyozta, mint valaha. Bánatos szeme szavak nélkül Phuongról kérdezett, míg szája egyre nagyobb hévvel fejezte ki, hogy mennyire szeret, sőt – urambocsá! – csodál. Kocsija mellett egy caodaista őrnagy állt, és hadarva magyarázott valamit. Mikor odaléptem, elhallgatott. Megismertem: Thé szárnysegédje volt, mielőtt a tábornok bevette magát a hegyek közé.

– Adjon Isten, őrnagy úr – köszöntöttem. – Hogy van a tábornok úr?

– Melyik tábornok? – kérdezte félénken vigyorogva.

– A caodaista hit szerint – mondtam – bizonyára minden tábornok testvér!

– Képtelen vagyok elindítani a kocsit, Thomas! – mondta Pyle.

– Mindjárt kerítek szerelőt – mondta a tiszt, és elment.

– Megzavartam magukat.

– Ó, sebaj – felelte Pyle. – Azt akarta tudni, mennyibe kerül egy Buick. Olyan barátságosak ezek a vietnamiak, ha az ember megtalálja velük a hangot. Úgy látom, a franciák nem tudnak velük bánni.

– Nem bíznak bennük.

– Mindenki megbízhatóvá lesz, ha megbízunk benne – jelentette ki Pyle ünnepélyesen.

Szakasztott úgy hangzott, mint egy caodaista aranymondás. Úgy éreztem, Tanyin levegője olyannyira etikus, hogy nem tudok lélegzeni benne.

– Nem inna valamit? – kérdezte Pyle.

– Boldogan!

– Hoztam egy termosz limonádét – áthajolt a kocsin, és a hátul elhelyezett kosárban kotorászott.

– Gint nem hozott?

– Nem. Sajnálom, gint nem hoztam. De higgye el – folytatta bátorítón – a limonádé nagyon jót tesz ebben a hőségben. Vitamin van benne… hirtelenében nem is tudom, milyenféle fajta vitamin.

Csészét nyújtott felém; kiittam.

– Mindenesetre nedves – mondtam.

– Akar egy szendvicset? Igazán kitűnő. Újfajta szendvicskrém, Vita-Hyg a neve. Édesanyám küldte, Amerikából.

– Köszönöm, nem vagyok éhes.

– Olyasféle íze van, mint az orosz hússalátának… csak egy kicsit szárazabb.

– Igazán nem kérek.

– Nem bánja, ha én eszem?

– Dehogy, miért bánnám!

Nagyot harapott a szendvicsből; recsegett-ropogott a foga között. Távolabb egy fehér meg rózsaszínű kő Buddha távozott ősei honából, szolgája – ugyancsak szobor – rohanvást követte. A női bíborosok hazaszállingóztak, az Isten szeme figyelt a székesegyház kapuja fölött.

– Tudja, hogy itt ebédet is szolgálnak fel? – mondtam.

– Úgy gondoltam, inkább nem kockáztatok semmit. A hús… tudja, az ember nem lehet elég óvatos ebben a hőségben.

– Nyugodt lehet. Vegetáriánusok.

– Persze, persze… de én szeretem tudni, hogy mit eszem. – Megint nagyot harapott a Vita-Hygből. – Gondolja, hogy van itt olyan szerelő, aki érti a dolgát?

– Annyit mindenesetre ért hozzá, hogy a kipufogójából aknavetőt készítsen. Úgy tudom, Buickból lesz a legjobb aknavető.

Az őrnagy visszajött, és elegánsan tisztelegve jelentette, hogy elküldött a kaszárnyába szerelőért. Pyle megkínálta Vita-Hyg szendviccsel, de a tiszt udvariasan elhárította.

– Annyiféle étkezési szabályunk van itt… – mondta fölényes világfi modorában. Kitűnően beszélt angolul. – Ostobaság, de hát tudják, mit jelent egy vallási fővárosban élni. Gondolom, ugyanez a helyzet Rómában… vagy Canterburyben – tette hozzá felém fordulva kurta, fölényes kis biccentéssel.

Azután elhallgatott. Hallgattak mind a ketten. Határozottan éreztem, hogy fölösleges vagyok. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy Pyle-t ugrassam; az ugratás a gyönge egyetlen fegyvere, és kettőnk közül én voltam a gyönge. Nekem nem volt a birtokomban fiatalság, komolyság, integritás, jövő. Azt mondtam:

– Tudja mit? Mégis kérek egy szendvicset.

– Hogyne – mondta Pyle. – Hogyne, szívesen. – Egy pillanatra megállt, mielőtt a kosár fölé hajolt.

– Nem, nem – mondtam. – Csak tréfáltam. Maguk ketten akarnak maradni.

– Szó sincs róla! – tiltakozott Pyle. A legügyetlenebb hazudozó volt, akit valaha láttam; szemlátomást sohasem gyakorolta ezt a tudományt. – Thomas a legjobb barátom – magyarázta a tiszthez fordulva.

– Ismerem Mr. Fowlert – válaszolta a tiszt.

– Még látom, mielőtt elmegyek, Pyle – mondtam, azzal elindultam a katedrális felé. Odabenn némi hűvösséget reméltem.

Szent Victor Hugo a francia akadémia egyenruhájában, háromszögletű kalapja körül dicsfénnyel, Szun Jat-szenre mutatott, aki épp valami nemes érzelmet rótt fel kőtáblájára; és már benn is voltam a hajóban. Ülőhely nem volt, csak a pápai szék, mely körül gipszkobra tekergőzött; a márványpadló csillogott, mint a víz, és az ablakokban nem volt üveg. “Lyukas kalitkát építünk a levegőnek – gondoltam –, és a vallásnak ugyanilyen kalitkát szerkesztünk.” Kétségek nyílnak az időjárás viszontagságainak, és hitvallások engednek utat végtelen sokféle magyarázatnak. Feleségem megtalálta a maga lyukas kalitkáját, néha irigyeltem érte. Napfény és levegő nem ugyanaz, és én túlságosan sokat éltem a napfényben.

Végigmentem a hosszú, üres középhajón; ez nem az az Indokína volt, amelyet szerettem. Oroszlánfejű sárkányok kúsztak fel a szószékre; a tetején Krisztus tárta ki vérző szívét. Buddha úgy ült, ahogy mindig ülni szokott: üres öllel. Konfucius szakálla soványan csüngött le, mint vízesés a száraz évszakban. Mindez színjáték volt; a nagy földgömb az oltár fölött – nagyravágyás, a mozgatható födelű kosár, amelyből a pápa jósolni szokott – népbolondítás. Vajon, ha ez a templom öt évszázad óta állna, és nem két évtizede – vajon akkor meggyőzőbbé tette volna a sok-sok lábnyom és az idő múlása? Vajon valaki, aki meggyőzhető, mint a feleségem, megtalálná itt azt a hitet, amelyet élő emberben hasztalanul keres? És ha igazán sóvárogtam volna a hitre, vajon megtalálhattam volna-e feleségem normann templomaiban? De én sohasem kívántam a hitet. A riporter feladata, hogy közöljön és feljegyezzen. Pályám során sosem fedeztem fel az ésszel fel nem érhetőt. A pápa ceruzával a kezében prófétált egy mozgó lapon, és a nép elhitte neki. Minden vízióban valahol megtalálhatjuk a táncoló asztalt. Az én emléktáramban sehol sem volt látomás, sem csoda.

Találomra lapozgattam emlékeimben, mint fényképalbumban. A róka, amelyet egy ellenséges világítórakéta fényében láttam Orpingtonnál, előbújt barna erdei lyukából, s egy baromfitenyészet mellett lopakodott. Egy szíven szúrt maláj holtteste, amelyet egy gurkha járőr hozott be teherautón a pahangi táborba; a kínai kulik körülállták, és idegesen nevetgéltek, míg egy másik maláji párnát tett a feje alá. Szállni készülő galamb egy hotelszoba kandallójának párkányán; feleségem arca az ablaknál, amikor utoljára jártam otthon, és elbúcsúztam tőle. Gondolataim tőle indultak, és hozzá tértek vissza. Levelemet több mint egy hete megkaphatta, és a nem várt sürgönyválasz nem jött meg. De azt mondják, ha az esküdtszék sokáig tanácskozik, a vádlott remélhet. Ha még egy hétig nem jön levél, vajon kezdhetek-e reménykedni? Kinn már egymás után berregtek fel a katonák, diplomaták autói: az ünnepnek vége – jövő évig. Takarodót fújtak, megkezdődik a vad rohanás vissza, Saigonba. Kimentem, hogy Pyle után nézzek.

Egy árnyékfoltban állt a tiszttel, és kocsijával senki sem foglalkozott. Megbeszélésük – akármiről folyt is – láthatóan véget ért, szótlanul álltak egymással szemben, kölcsönös udvariasság által feszélyezve. Odaléptem hozzájuk.

– No, én indulok – mondtam. – Maga is jobban tenné, ha indulna, feltéve, ha be akar érni a kijárási idő végére.

– Nem jött a szerelő.

– Minden pillanatban jöhet – mondta az őrnagy. – Ő is részt vett a felvonulásban.

– Miért nem tölti itt az éjszakát? – ajánlottam. – Különleges éjszakai misét celebrálnak… bizonyára érdekes élmény lesz magának. Három óra hosszat tart.

– Vissza kéne mennem Saigonba.

– Ha most rögtön nem indul, nem ér vissza. – Kelletlenül hozzátettem: – Szívesen elviszem a kocsimon, ha akarja, és az őrnagy úr holnap majd utánaküldi a kocsiját Saigonba.

– Caodaista területen nem kell törődnie a kijárási tilalommal – mondta a katonatiszt diplomatikusan. – De azon túl… A kocsiját természetesen elküldöm holnap.

– Kipufogóstul! – jegyeztem meg, és a tiszt arcán sugárzó, tárgyilagos kurta mosoly jelent meg – a mosolygás katonai rövidítése.

2

A kocsisor már jócskán megelőzött, mire elindultunk. Felgyorsítottam, hogy utolérjem a kocsikat, de már kiértünk a caodaista övezetből a Hoa-Haók övezetébe, és porfelhőnek még mindig nem volt nyoma. Lapos és kihalt volt a táj az estében.

Nem volt éppen az a fajta táj, amely alkalmas leshelyekben bővelkedik, de az elárasztott rizsföldeken az úttól néhány lépésnyire is rejtőzhettek emberek.

Pyle a torkát köszörülte, bizalmas beszélgetés előjeleképpen.

– Remélem, Phuong jól van – kezdte.

– Még sose volt beteg, amióta ismerem.

Egyik őrtorony eltűnt mögöttünk, a másik előtűnt, mint súlyok a mérlegen.

– Tegnap találkoztam a nénjével, amint éppen vásárolni ment.

– És nyilván felszólította magát, hogy látogassa meg – mondtam.

– Mi tagadás, meghívott.

– Nem egykönnyen adja fel a reményt.

– A reményt?

– Hogy hozzáadja magához Phuongot.

– Azt mondta, hogy maga elmegy.

– Ilyen kósza hírek néha szárnyra kelnek.

– Nekem megmondaná az igazat, ugye, Thomas? – kérdezte Pyle.

– Az igazat?

– Tudniillik kértem az áthelyezésemet. És nem szeretném, ha egyikünk se maradna mellette.

– Azt hittem, megvárja, míg a megbízatása lejár.

– Igen, de beláttam, hogy nem bírom ki – felelte Pyle tárgyilagosan, önsajnálat nélkül.

– Mikor megy el?

– Nem tudom. Azt mondják, talán hat hónap alatt elintézik.

– És hat hónapig kibírja?

– Ki kell bírnom.

– Milyen indoklást adott?

– A kereskedelmi attasénak… tudja, Joe-nak, akit maga is ismer… többé-kevésbé megmondtam az igazat.

– Valószínűleg bitangnak tart, amiért nem engedem át magának a barátnőmet.

– Ó, nem, sőt inkább a maga pártját fogta.

A kocsi köpködött és zihált; már jó egy perce köpködhetett, mire észrevettem, mert egész idő alatt Pyle ártatlan kérdése járt az eszemben: “Nekem, ugye, megmondaná az igazat?” Ez a kérdés egyszerű, naiv lelkivilágra vetett fényt, egy olyan világra, amelyben nagybetűvel írják a Demokráciát meg a Becsületet, s ugyanazt értik e szavakon, mint apáink.

– Kifogyott – mondtam.

– A benzin?

– Volt bőven. Teletöltöttem a tartályt, mielőtt elindultam. De azok a bitangok Tanyinban kiszívták. Észre kellett volna vennem. Jellemző rájuk, hogy annyit hagytak, hogy kikerüljünk az ő övezetükből.

– Mit tegyünk?

– Még éppen eljuthatunk a legközelebbi őrtoronyig. Reméljük, hogy van egy kevés benzinjük.

De a szerencse cserbenhagyott. Kocsink harmincyardnyira megközelítette az őrtornyot, és ott felmondta a szolgálatot. Odamentünk a torony lábához, és felszóltam franciául, hogy jó barátok vagyunk, engedjenek fel. Cseppet sem vágytam rá, hogy egy vietnami őrszem golyója által leljem a halálomat. De válasz nem jött; senki sem nézett ki. Megkérdeztem Pyle-t:

– Van revolvere?

– Nincs. Sose hordok.

– Én sem.

Az alkony utolsó fényei – zöld és arany, mint a rizs – elcsorogtak a lapos föld szélén; a semleges, szürke ég előtt az őrtorony olyan fekete volt, mint a nyomdafesték. A kijárási tilalom órája közeledett. Újra kiáltottam; semmi válasz.

– Nem tudja véletlenül, hány torony mellett mentünk el a legutóbbi erőd óta?

– Nem figyeltem meg.

– Én sem.

Valószínűleg legalább hat kilométer lehetett a legközelebbi erődig – egy óra járás. Harmadszor kiáltottam, és a csend úgy ismétlődött meg, mint egy válasz.

– Úgy látszik – mondtam –, nincs fenn senki. Felmegyek, megnézem. – A sárga-vörös csíkos zászló, melynek vöröse narancsszínűvé fakult, jelezte, hogy kiértünk a Hoa-Haók területéről a vietnami hadsereg területére.

– Nem gondolja, hogy ha itt várnánk, talán jönne egy kocsi? – kérdezte Pyle.

– Meglehet; de hátha ők jönnek előbb?

– Menjek vissza a kocsihoz, és gyújtsam meg a lámpát?

– A világért se! Hagyja.

Olyan sötét volt már, hogy botladozva kerestem a létrát. Lábam alatt valami reccsent. Elképzeltem, amint a hang messze száll az elárasztott rizsföldeken… vajon kinek a fülébe? Pyle elvesztette körvonalait, homályos folt volt az út szélén. A sötétség úgy hullott le, mint a kő.

– Maradjon ott, amíg szólok – mondtam Pyle-nak. Egy pillanatig azt hittem, hogy az őrszem felhúzta a létrát, de ott volt a helyén: noha ellenség is felmászhatott rajta, ez volt egyedüli menekvésünk. Megindultam felfelé.

Sokszor olvastam róla, hogy mire gondolnak az emberek a félelem pillanataiban: Istenre, családra, egy nőre… Bámulom önuralmukat. Én nem gondoltam semmire, még a csapóajtóra sem, amely ott volt fölöttem. Azokban a másodpercekben megszűntem létezni; testet öltött félelem voltam. A lépcső tetejére érve, bevertem a fejemet, mert a félelem nem számolta a lépéseket, nem látott, nem hallott. Azután a fejem kibukkant a vályogpadló fölé, senki sem lőtt rám, a félelem elszivárgott.

3

Kicsiny olajmécses égett a padlón, a fal mellett két ember kuporgott, és engem lesett. Az egyiknél géppisztoly volt, a másiknál puska, de éppúgy meg voltak ijedve, mint én. Iskolás fiúknak látszottak, de a vietnamiakra a kor éppoly hirtelen zuhan rá, mint a sötétség: előbb sokáig fiúk, aztán átmenet nélkül aggastyánok. Örültem, hogy bőröm színe, szemem metszése igazolványomul szolgált; most már félelemből sem fognak rám lőni.

Felkapaszkodtam a padlóra vágott nyíláson át, s folyton beszéltem, hogy megnyugtassam őket. Megmondtam, hogy lenn vár a kocsim, a benzinem kifogyott. Nincs-e valami kevés üzemanyaguk, amit megvásárolhatnék; de ahogy körülnéztem, ez valószínűtlennek látszott. A kicsi kerek helyiségben nem volt semmi, csak egy láda töltény a géppisztolyhoz, keskeny faágy meg két tarisznya, ami a falba vert szögön lógott. Két csajka, benne rizsmaradvány meg evőpálcika jelezte, hogy étvágytalanul vacsoráztak.

– Ha legalább annyi volna, hogy a legközelebbi erődig eljussunk? – kérdeztem.

Az egyik fal mellett kuporgó katona – a puskás – fejét rázta.

– Ha nincs, itt kell töltenünk az éjszakát.

– C’est défendu.[29]

– Ki tiltja?

– Maga civil.

– Senki sem kényszeríthet rá, hogy kinn üljek az úton, és elvágassam a nyakamat.

– Maga francia?

Csak az egyik katona beszélt. A másik félrefordított fejjel kuporgott, és a falba vágott lőrést figyelte. Nem láthatott egyebet, csak egy levelezőlapnyi eget; de fülelni látszott, és én is fülelni kezdtem. A csend megtelt hanggal, olyan neszekkel, amelyeknek nehéz volt nevet adni – sustorgás, nyekkenés, roppanás, köhögésféle, aztán suttogás. Aztán Pyle hangját hallottam; úgy látszik, eljött a létra aljáig.

– Nincs semmi baj, Thomas?

– Jöjjön fel – kiáltottam vissza.

Pyle megindult felfelé a hágcsón, és a néma katona a nyílásnak szegezte géppisztolyát. Azt hiszem, egy szót sem hallott beszélgetésünkből, s mozdulata szögletes, ügyetlen volt. Úgy láttam, a félelem valósággal elvette az eszét. Ráripakodtam őrmester módjára: “Tedd le azt a puskát!” – és hozzátettem azt a francia disznóságot, amelyre – úgy gondoltam – leginkább ráismer. Gépiesen engedelmeskedett. Pyle feljött.

– Megengedték, hogy idefenn biztonságban maradhassunk reggelig – mondtam neki.

– Remek – felelte Pyle. Hangja meglepetten csengett. Hozzátette: – Nem kéne az egyik fickónak a kettő közül őrségen lennie?

– Nem szeretik, ha rájuk lőnek. Kár, hogy nem hozott valami erősebb italt, mint limonádét.

– Azt hiszem, legközelebb hozok – mondta Pyle.

– Hosszú éjszaka áll előttünk.

Most, hogy Pyle velem volt, már nem hallottam a neszeket. Még a két katona is látszólag megnyugodott egy kissé.

– Mi történik, ha a vietminhiek megtámadják őket? – kérdezte Pyle.

– Egyet lőnek és elszaladnak. Minden reggel olvashatjuk az Extréme Orient–ban: “Elmúlt éjjel egy Saigontól délnyugatra levő őrtornyot átmenetileg elfoglaltak a vietminhi csapatok.”

– Szép kilátások.

– Negyven ilyen őrtorony van innét Saigonig. Mindig van rá esély, hogy a másikat éri.

– Milyen jó lenne most az a szendvics – jegyezte meg Pyle. – De igazán azt hiszem, az egyiknek ki kellene néznie.

– Ő meg attól fél, hogy egy golyó be talál nézni. – Most, hogy mi is lekuporodtunk a padlóra, a két vietnami kicsit megnyugodott. Bizonyos fokig sajnáltam őket: nem könnyű feladat két hiányosan kiképzett katonának idefenn kuksolni minden áldott éjszaka, mikor nem tudhatják, mikor lopóznak fel a vietminhiek a rizsföldeken át az úton. Azt mondtam Pyle-nak:

– Gondolja, hogy tisztában vannak vele, hogy a Demokráciáért harcolnak? Ide kéne hívnunk York Hardingot, magyarázza el nekik.

– Maga mindig gúnyt űz Yorkból – mondta rá Pyle.

– Gúnyt űzök mindenkiből, aki java idejét azzal tölti, hogy olyasmiről írjon, ami nincs: eszmékről.

– Az ő számára vannak. Miért, maga nem hisz semmiféle eszmében? Például Istenben?

– Semmi okom Istenben hinni. Maga hisz benne?

– Hiszek. Én unitárius vagyok.

– Hány százmillió istenben hisznek az emberek? Hiszen még egy római katolikus is más-más istenben hisz, ha meg van ijedve, vagy ha jókedvű, vagy éhes.

– Talán ha van Isten, olyan óriási, hogy mindenki másnak látja.

– Ühüm, mint a bagkkoki Óriás-Buddhát – mondtam. – Az ember nem láthatja egyszerre az egészet. De ő mindenesetre nyugton marad.

– Azt hiszem, maga minden áron cinikusnak akar feltűnni – mondta Pyle. – Valamiben csak kell hinnie. Senki sem élhet hit nélkül.

– Ó, én nem vagyok Berkeley követője. Én hiszem, hogy a hátam ennek a falnak támaszkodik. Hiszem, hogy az ott egy géppisztoly.

– Nem úgy értettem.

– Még azt is hiszem, amit a tudósításaimban megírok, márpedig ez több, mint amit a maguk tudósítói elmondhatnak magukról.

– Cigarettát?

– Nem szívok, csak ópiumot. Adjon az őröknek. Nem árt, ha jó barátságban maradunk velük.

Pyle felállt, meggyújtotta a katonák cigarettáját, aztán visszaült mellém. Megjegyeztem:

– Bárcsak szimbolikus jelentősége lenne a cigarettának, mint a sónak.

– Nem bízik bennük?

– Nincs az a francia tiszt, aki szívesen töltené az éjszakát két halálra rémült vietnami őrszemmel egy ilyen toronyban. Hiszen már olyat is hallottunk, hogy egy csapat átadta a tisztjeit. A vietminhiek néha nagyobb eredményt érnek el hangszóróval, mint páncélököllel. Nem csodálom. Ők sem hisznek semmiben. Maga és a magához hasonlók olyan emberekkel akarnak itt háborút csinálni, akiket nem érdekel az egész.

– Nem akarnak kommunizmust.

– Elég rizst akarnak – feleltem. – Azt, hogy ne lőjenek rájuk. Azt akarják, hogy egyik nap olyan legyen, mint a másik. Nem akarják, hogy mi, fehérbőrűek, mondjuk meg nekik, hogy mit akarnak.

– Ha Indokína leszakad…

– Ismerem ezt a lemezt. Sziám leszakad. Malaya leszakad. Indonézia leszakad. Mit jelent az, hogy “leszakad”? Ha hinnék a maga Istenében és a túlvilági életben, akkor a mennybéli hárfámat tenném fel a maga aranykoronája ellen, hogy ötszáz év múlva talán nem lesz többé New York, és nem lesz London, de itt, ezeken a földeken rizst fognak termelni, és a parasztok csúcsos kalapjukban, hosszú rudakon fogják piacra vinni termésüket. A kisfiúk ugyanígy fognak ülni a bivaly hátán. Szeretem a bivalyt: ki nem állhatja a mi szagunkat. És ne felejtse el: bivalyszemszögből maga is európai!

– Majd rákényszerítik őket, hogy higgyék, amit mondanak nekik; nem engedik meg nekik, hogy maguk gondolkozzanak.

– A gondolkozás merő fényűzés. Azt hiszi, hogy a paraszt, ha este bebújik a vályogviskójába, leül és Istenre meg a Demokráciára gondol?

– Úgy beszél, mintha az egész ország csupa parasztból állna. Hát a tanult emberek? Boldogok lesznek?

– Ó, nem – válaszoltam –, hiszen a magunk eszméi szerint tanítottuk őket. Veszedelmes játékokra oktattuk őket: azért ülünk most itt és aggódunk, nehogy elvágják a nyakunkat. Megérdemeljük, hogy elvágják. Bárcsak itt lenne a barátja is, az a York Harding. Nagyon érdekelne, hogy mit szól hozzá.

– York nagyon bátor ember. Koreában is…

– Nem volt besorozott katona, ugye? Retúrjegye volt. Retúrjeggyel a bátorság intellektuális gyakorlattá válik, mint a szerzetesek önkorbácsolása. Mennyit bírok? Ezek a szegény ördögök nem ülhetnek fel a repülőgépre, ami hazaviszi őket. Hogy hívnak, hé? – kiáltottam oda nekik, mert azt reméltem, hogy ezzel valahogyan bevonhatom őket társalgásunkba. Nem válaszoltak, csak a cigarettájuk mögül sandítottak ránk gyanakvón. – Azt hiszik, hogy franciák vagyunk – mondtam.

– Ez az – mondta Pyle. – Mért kel ki Harding ellen? Inkább a franciák ellen kéne kikelnie! A kolonializmusuk ellen.

– Izmusok és kráciák. Tényeket kérek! Egy gumiültetvényes veri a munkásait… rendben van, föltétlenül ellene vagyok. De nem a gyarmatügyi miniszter adta ki neki rendeletben, hogy verje. Franciaországban nyilván a feleségét verné. Láttam egy lelkészt, olyan szegény volt, hogy nem volt egy váltás ruhája, napi tizenöt órát dolgozott, házról házra járt a kolerajárvány idején, nem evett egyebet, csak rizst meg sózott halat, és misézett egy ócska fakupával. Nem hiszek Istenben, és mégis híve vagyok ennek a papnak. Ezt mért nem nevezi kolonializmusnak?

– De hiszen csakugyan az! York is mondja, gyakran a jó adminisztrátorok nehezítik meg egy rossz rendszer megváltoztatását.

– A franciák itt mindenesetre a vérüket ontják nap nap után, ez nem eszme. Ők nem tartják lóvá ezt a népet féligazságokkal, mint a maguk politikusai… meg a mieink. Jártam Indiában, Pyle, és tudom, mennyi bajt csinálnak a liberálisok. Minekünk már nincs is liberális pártunk; a liberalizmus megfertőzte valamennyi pártot. Mindnyájan vagy liberális konzervatívok vagyunk, vagy liberális szocialisták… mindnyájunknak tiszta a lelkiismerete. Akkor már inkább vagyok kizsákmányoló, aki harcol azért, amit kizsákmányol, s meghal vele együtt. Nézze meg Burma történelmét. Bevonulunk, elfoglaljuk az országot, a bennszülött törzsek támogatnak, győzünk; de mint maguk amerikaiak, mi sem voltunk akkoriban gyarmatosítók – ó, nem, mi békét kötöttünk a királlyal, és visszaadtuk neki a tartományát, és hagytuk, hogy a szövetségeseinket keresztre feszítsék, és kettéfűrészeljék… ők jóhiszeműek voltak. Azt hitték, itt maradunk. De mi liberálisok voltunk, és nem akartuk, hogy rossz legyen a lelkiismeretünk.

– Ez régen volt.

– Itt is ugyanazt fogjuk csinálni. Felbátorítjuk őket, aztán itthagyjuk szegényeket hiányos fölszereléssel meg egy játékiparral.

– Játékiparral?

– A maga plasztikja…

– Igen, igen, persze.

– Igazán nem tudom, miért politizálok. Nem érdekel a politika, különben is riporter vagyok. Nem vagyok engagé, nem foglalok állást.

– Igazán nem? – kérdezte Pyle.

– Legfeljebb a vita kedvéért, hogy eltöltsük ezt az átkozott éjszakát, ennyi az egész. Azontúl nem. Én mindenképpen tudósító leszek, akármelyik fél nyer.

– De ha ők győznek, akkor hazugságokat fog írni.

– Többnyire van rá mód, hogy az ember megmondja az igazat, egyébként nem vettem észre, hogy a lapjaink különösebb súlyt helyeznének erre.

Azt hiszem, az a tény, hogy ott ülünk és beszélgetünk, bátorságot öntött a két katonába; talán azt remélték, hogy fehér hangunk (mert a hangoknak is van színük, a sárga hang énekel, a fekete bugyborékol, a mienk egyszerűen: beszél) – nagyszámú ember hatását kelti majd, és távol tartja a vietminhieket. Felvették csajkájukat, és folytatták vacsorájukat, evőpálcikájukkal kaparva a csajka fenekét, és széle fölött szemmel tartva Pyle-t meg engem.

– Szóval azt hiszi, hogy elveszítettük a harcot? – kérdezte Pyle.

– Nem ez a fontos – válaszoltam. – Nem vágyom rá, hogy magunkat győzni lássam. Azt szeretném, ha ez a két szerencsétlen flótás boldog lenne, ennyi az egész. Azt szeretném, ha nem kéne idefenn kuksolniuk a sötétben, rettegve.

– A szabadságért harcolni kell.

– Egyetlen amerikait se láttam harcolni errefelé. Ami pedig a szabadságot illeti, nem tudom, mit jelent. Kérdezze meg tőlük. – Átszóltam nekik franciául: La liberté… qu’est ce que c’est la liberté?[30] – Azok csak szopogatták a rizst, bámultak, és egy szót se szóltak.

– Miért akarja, hogy mindenki egyformán gondolkozzék? – mondta Pyle. – Maga csak a vita kedvéért vitatkozik. Maga entellektüel. Magának éppen olyan fontos az ember, az egyén, mint akár nekem, akár York Hardingnak.

– De miért csak most fedeztük fel? – kérdeztem. – Miért nem beszélt így senki negyven évvel ezelőtt?

– Mert akkor nem forgott veszélyben.

– Ó, nem, a mi egyéniségünk nem forgott veszélyben, de ki törődött a rizsföldön dolgozó paraszt egyéniségével… és ki törődik vele ma? Az egyetlen, aki emberszámba veszi, a politikai biztos. Leül a vityillójában, és megkérdi a nevét, és meghallgatja a panaszait, naponta egy órát áldoz rá, hogy oktassa… mindegy, hogy mire, de úgy bánik vele, mint emberrel, mint értékkel. Ne szajkózza itt a Távol-Keleten a frázist, hogy az emberi lelket veszély fenyegeti, mert a rossz oldalra talál kerülni: itt ők védik az egyéniséget, mi pedig csak a 23 987-es számú közlegényt, az egyetemes stratégia egységét.

– Felét se hiszi annak, amit mond – felelte Pyle bosszúsan.

– Legalább háromnegyedét. Régóta élek itt. Higgye el, szerencse, hogy nem vagyok engagé, még kísértésbe kerülnék, hogy cselekedjek egyet-mást. Mert itt Keleten… no, szóval, én nem szeretem Ike-ot. Tudja, kit szeretek? Itt ezt a kettőt. Ez az ő országuk. Hány óra? Megállt az órám.

– Nyolc-harminc.

– Még tíz óra és mehetünk.

– Elég hűvös lett – mondta Pyle és megborzongott. – Ezt igazán nem hittem volna.

– Víz van körös-körül. Van egy pokrócom a kocsiban. Elég lesz?

– Nem veszélyes lemenni?

– Ilyen korán nem támadnak a vietminhiek.

– Hadd menjek én.

– Nem, én jobban látok a sötétben.

Mikor felálltam, a két katona abbahagyta az evést. Odaszóltam nekik: “Je reviens, tout de suite”[31]. Kilógattam lábamat a csapóajtón, megtaláltam a hágcsót és lementem. Furcsa, hogy milyen megnyugtató hatású a társalgás, kivált elvont témákról; a legszokatlanabb környezetet is normalizálja. Már nem féltem; úgy éreztem, szobát hagytam el és visszatérek, hogy folytassam a vitát; az őrtoronyból a Rue Catinat lett, a Majestic bárja, vagy akár egy londoni lakás a Gordon Square közelében.

A torony aljában egy pillanatra megálltam, hogy látni tanuljak a sötétben. Holdfény nem volt, csak csillagfény. A holdfény hullakamrára emlékeztet, és csupasz villanykörte fényére márványlap fölött; de a csillagfény eleven és örökké mozgó, majdnem olyan, mintha azokból a határtalan térségekből valaki a jóakarat üzenetét küldené, mert a csillagoknak még a neve is kedves. A Vénusz minden nő, akit szeretünk, a Medvék gyermekkorunk mackói, és a Dél Keresztje – gondolom – azoknak, akik hisznek, mint a feleségem, olyan lehet, mint egy zsoltár vagy lefekvés előtti imádság.

Egyszer én is összeborzongtam, mint Pyle, de az éjszaka eléggé meleg volt, csak a sekély víz az út menti földeken vonta be hűvös kéreggel a levegőt. Megindultam a kocsi felé, és ahogy arra fordultam az úton, egy pillanatig úgy hittem, hogy már nincs ott, ahol állt. Ez megrendítette bátorságomat, még akkor is, amikor eszembe jutott, hogy az őrtoronytól harmincyardnyira döglött be. Önkéntelenül is görnyedt háttal osontam; így kevésbé feltűnőnek éreztem magam.

Ki kellett nyitnom a csomagtartót, hogy kivegyem a pokrócot; a kattanás, nyikorgás szinte ijesztően hatott a nagy csendben. Nem örültem neki, hogy én vagyok az egyetlen zajforrás az éjszakában kétségkívül lapuló sok fül számára. A pokrócot vállamra vetettem, jóval óvatosabban csuktam be a csomagtartót, mint ahogy felnyitottam, s akkor éppen, amikor bekattant a zár, Saigon felé fellobbant az ég, és robbanás zaja dörgött végig az úton. Golyószóró dörrent – egyszer, kétszer és elhallgatott újra, mire a robajlás véget ért. “Valaki megkapta” – gondoltam, és valahol nagyon messze emberi hangot hallottam, fájdalom-, félelem- vagy talán diadalordítást. Nem tudom, miért, egész idő alatt úgy képzeltem, hogy hátulról ér a támadás, az útnak azon a szakaszán, amelyet már megtettünk, s egy pillanatig egyenesen felháborítónak éreztem, hogy a vietminhiek ott legyenek előttünk, köztünk és Saigon között. Mintha öntudatlanul a veszélybe hajtottunk volna ahelyett, hogy távolodtunk volna tőle – éppúgy, mint ahogy most is feléje mentem, vissza a toronyhoz. Lassú léptekkel haladtam, mert így kevesebb zajt ütöttem, mint hogyha rohantam volna, de a testem futni kívánt.

A létra aljáról felszóltam Pyle-nak: “Én vagyok, Fowler.” (Még most sem voltam rá képes, hogy a keresztnevemet mondjam.) Odabent a helyzet megváltozott. A rizsescsajkák ismét a földre kerültek, az egyik katona csípőjéhez szorította a puskát, és a falnak dőlve merően nézte Pyle-t. Pyle pedig távolabb tőle, a szemben levő fal közelében térdelt, és a géppisztolyt tartotta szemmel, amely a padlón feküdt, közte és a másik katona között. Olyan volt a helyzet, mintha Pyle kúszva megindult volna a géppisztoly felé, de megállították volna. A második katona karja a géppisztoly felé nyúlt. Egyikük sem harcolt, nem is fenyegetőzött, az egész olyan volt, mint az a játék, amelyet gyermekkorunkban játszottunk: nem szabad meglátni, hogy moccanunk, mert ha meglátják, visszaküldenek oda, ahonnét indultunk.

– Mi történik itt? – kérdeztem.

A két őr felnézett rám, Pyle pedig előrevetette magát, és magához húzta a géppisztolyt.

– Mi ez, játék? – kérdeztem.

– Nem bízom benne – mondta Pyle. – Nem akarom, hogy nála legyen a fegyver, ha jönnek.

– Tud vele bánni?

– Nem én.

– Nagyszerű. Én sem. Remélem, meg van töltve, mert úgyse tudnók újra tölteni.

A katonák belenyugodtak fegyverük elvesztésébe. Az egyik leeresztette és a térdére fektette puskáját; a másik a falnak dőlt, és lehunyta szemét, mintha azt hinné – mint a gyermekek –, hogy akkor láthatatlan. Talán még örült is, hogy megszabadult a felelősségtől. Valahol messze a puska megint megszólalt, aztán csend lett. A második katona még szorosabbra zárta a szemét.

– Nem tudják, hogy nem értünk hozzá – mondta Pyle.

– Elméletileg ők is a mi pártunkon állnak.

– Azt hittem, hogy maga egyik párton sem áll!

– Egy-null – mondtam. – Bárcsak a vietminhiek is tudnák.

– Mi történik odakinn?

Megint a másnapi Extrême Orient-et idéztem: “Vietminhi partizánok tegnap éjjel megtámadtak egy Saigontól ötven kilométernyire levő őrtornyot, és átmenetileg elfoglalták.”

– Úgy gondolja, nagyobb biztonságban lennénk kinn, a földeken?

– Mindenesetre nagyon vizesek lennénk.

– Úgy látom, nem nagyon izgatott – jegyezte meg Pyle.

– Halálosan félek, de a helyzet rosszabb is lehetne. Általában nemigen támadnak meg egy éjszaka háromnál több őrtornyot. Esélyeink megnövekedtek.

– Hát ez mi?

Nehéz jármű robogott végig az úton, Saigon felé. Odamentem a lőréshez, és kinéztem rajta: tank dübörgött el alattunk.

– Az őrjárat – mondtam. A géppuska a toronyban hol erre fordult, hol arra. Szerettem volna lekiáltani nekik, de aztán meggondoltam – mi eredménye volna? Úgysincs helyük két hasznavehetetlen civil számára. A földes padló egy kicsit remegett, amint elhajtottak mellettünk, aztán vége volt. Órámra néztem: nyolc-ötvenegy – aztán vártam s igyekeztem leolvasni a mutatók állását, mikor a géppuska tüze fellobban. Mint mikor az ember a villámlás és a dörgés közt eltelt időből igyekszik kiszámítani a zivatar távolságát. Egy ízben úgy rémlett, mintha páncélököl hangja felelne rá, aztán megint elcsöndesedett.

– Mikor visszajönnek – mondta Pyle –, jelt adhatnánk nekik, hogy vigyenek el a táborba.

Robbanás rázta meg a torony padlóját.

– Ha visszajönnek – jegyeztem meg. – Ez úgy hangzott, mint egy aknarobbanás. – Amikor megint megnéztem az órát, negyed tíz is elmúlt, és a tank nem jött vissza. Tüzelés nem hallatszott többé.

Leültem Pyle mellé, és kinyújtottam a lábam.

– A legjobb lesz, ha aludni próbálunk – mondtam. – Ennél okosabbat úgysem tehetünk.

– Nyugtalan vagyok az őrök miatt – mondta Pyle.

– Amíg a vietminhiek nem támadnak, nem kell tőlük tartanunk. Tegye a lába alá a géppisztolyt a biztonság kedvéért. – Behunytam a szemem, és megpróbáltam elképzelni, hogy másutt vagyok – egy negyedosztályú vasúti kocsiban ülök, amilyeneket a német vonatokon járattak, mielőtt Hitler uralomra került; még fiatal voltam, és cseppet sem kedvetlenített el, ha az egész éjszakát ülve kellett töltenem; éber álmaim még reménységgel voltak tele, és nem félelemmel. Ebben az órában szokta Phuong elkészíteni esti pipáimat. Eszembe jutott, vajon vár-e levél Saigonban; azt reméltem, hogy nem, mert előre sejtettem, mi lenne a tartalma, és amíg nem jön levél, mégis ábrándozhatom a lehetetlenről.

– Alszik? – kérdezte Pyle.

– Nem.

– Mit gondol, nem kellene felhúznunk a létrát?

– Kezdem megérteni, hogy az őrök mért nem húzzák fel. Ez a távozás egyetlen lehetséges útja.

– Bárcsak visszajönne az a tank.

– Most már nem jön vissza.

Megpróbáltam erőt venni magamon, és csak hosszú időközönként nézni az órát; de az időközök sosem voltak olyan hosszúak, mint amilyennek éreztem. Kilenc-negyven, tíz-öt, tíz-tizenkettő, tíz-harminckettő, tíz-negyvenegy.

– Ébren van? – szólítottam meg Pyle-t

– Ébren.

– Mire gondol?

Egy pillanatig tétovázott.

– Phuongra – mondta azután.

– Igen?

– Éppen azon gondolkoztam, mit csinálhat most.

– Azt megmondhatom. Mostanra már beletörődött, hogy az éjszakát Tanyinban töltöm, máskor is előfordult. Valószínűleg fekszik az ágyon, füstölőpálcikát éget a moszkitók ellen, és a képeket nézegeti a Paris-Match egy régi számában. Akárcsak a franciák, ő is rajong az angol királyi családért.

– Milyen jó magának, hogy ilyen pontosan tudja – mondta Pyle mélán, és szinte magam előtt láttam a sötétben meleg kutyaszemét. Fidónak kellett volna nevezni, nem Aldennak.

Tudni éppen nem tudhatom, de valószínűleg így van. Semmi értelme féltékenykedni, mikor az ember úgysem védekezhet. Csalás ellen nincs barikád.

– Néha igazán utálatos, ahogy róla beszél, Thomas. Tudja, hogy én milyennek látom őt? Üdének, mint a virág.

– Szegény virág – mondtam. – Rengeteg a dudva körülötte.

– Hol ismerkedett meg vele?

– A Grande Monde-ban táncolt.

– Táncolt?! – kiáltott fel Pyle, mintha bántaná ez a gondolat.

– Rendkívül tiszteletre méltó és erkölcsös foglalkozás – mondtam. – Ne aggódjék miatta.

– Maga olyan tapasztalt, Thomas!

– Tapasztalt? Öreg vagyok. Majd ha maga is az én koromban lesz…

– Nekem még sosem volt dolgom nővel – vallotta meg Pyle. – Mármint nem úgy, hogy igazán számított volna. Nincs tapasztalatom.

– Úgy veszem észre, maguk, amerikaiak, rengeteg energiát pazarolnak fütyülésre.

– Még sose mondtam meg senkinek.

– Maga fiatal. Emiatt nem kell szégyenkeznie.

– Magának már sok nővel volt dolga, ugye, Fowler?

– Nem tudom, mit jelent az, hogy “sok”. Mindössze négy nő volt az életemben, aki fontos volt nekem, vagy én neki. A többi negyven-egynéhány… az ember nem is tudja, miért csinálja. Higiénia, társadalmi kötelezettség… mind a kettő téves elképzelés.

– Csakugyan azt hiszi, hogy tévesek?

– Bárcsak visszakaphatnám azokat az éjszakákat. Még ma is szerelmes vagyok, Pyle, pedig már leáldozóban a napom. No és persze a büszkeség is sok mindenre rávitte az embert. Hosszú ideig tart, míg belátjuk, hogy nem érdemes büszkének lenni arra, hogy kívánnak. Pedig Isten tudja, mire vagyunk büszkék egyáltalán, ha megnézzük, hogy miféle alakok kellenek a nőknek.

– De ugye, nem hiszi, hogy nem vagyok normális, Thomas?

– Dehogyis, Pyle.

– Nem mintha nem érezném szükségét, Thomas. Éppúgy szükségét érzem, mint akárki más. Nem vagyok… rendellenes.

– Egyikünk sem kívánja olyan mértékben, mint ahogy állítja, Pyle. Ebben rengeteg az önszuggesztió. Ma már tudom, hogy senkire sincs szükségem, csak Phuongra. De ezt csak idővel tanulja meg az ember. Egy évig is meglennék viharos éjszaka nélkül, ha ő nem volna mellettem.

– De mellette van – mondta Pyle olyan halkan, hogy alig értettem.

– Az ember promiszkuitással kezdi, és úgy végzi, mint a nagyapja: hűségesen kitart egy nő mellett.

– Bizonyára szörnyű naivnak tartja, hogy valaki ezzel kezdje…

– Ó, nem.

– Nincs benne a Kinsey Reportban.

– Éppen azért nem naiv.

– Tudja, Thomas, nagyon jólesik, hogy itt vagyok, és így beszélhetek magával. Még a veszélyről is megfeledkezem.

– Igen, mi is így voltunk a Blitzben – mondtam –, amikor átmenetileg csend lett. De a nácik mindig visszajöttek.

– Ha valaki megkérdezné magától, hogy mi volt a legnagyobb szexuális élménye, mit felelne?

Erre pontosan tudtam a választ.

– Egy kora reggel, amikor ágyban feküdtem, és néztem, ahogy egy piros pongyolás nő a haját keféli.

– Joe azt mondta, hogy az volt, amikor egyszerre feküdt az ágyban egy néger nővel meg egy kínaival.

– Húszéves koromban én is ilyesmit találtam volna ki.

– Joe ötvenéves.

– Nem tudom, szellemileg milyen korúnak ítélték a háborúban.

– A piros pongyolás nő Phuong volt?

Csak ezt ne kérdezte volna!

– Nem – mondtam. –, az a nő korábban jött az életembe. Amikor elhagytam a feleségemet.

– És mi történt aztán?

– Őt is elhagytam.

– Miért?

Csakugyan: miért?

– Amikor szeretünk – mondtam –, mind őrültek vagyunk. Attól féltem, hogy elveszítem. Úgy képzeltem, hogy változást észlelek rajta; nem tudom, hogy valóban megváltozott-e, de nem bírtam tovább a bizonytalanságot. Úgy rohantam a végbe, mint ahogy a gyáva ember ront neki az ellenségnek, és vitézségi érmet nyer. Túl akartam lenni a halálon.

– A halálon?

– Igen, afféle volt. Aztán eljöttem ide a Távol-Keletre.

– És megtalálta Phuongot?

– Igen.

– És Phuonggal kapcsolatban nem éli át ugyanezt?

– Nem. Tudja, az a másik szeretett. Attól féltem, hogy elveszítem a szerelmét. Most csak attól félek, hogy elveszítem Phuongot. – Vajon miért mondtam ezt? Igazán nem volt szándékomban Pyle-t bátorítani.

– De Phuong szereti magát, nem?

– Nem, nem úgy. Ez nincs a természetükben. Majd maga is tapasztalni fogja. A keleti embert gyerekesnek nevezni közhely… de bizonyos tekintetben gyerekek. Szereti magát hálából a kedvességéért, a biztonságért, amit nyújt, az ajándékokért, amiket ad nekik, és gyűlölik egy ütésért, igazságtalanságért. De azt nem tudják, hogy mi az: belépni egy szobába, és megszeretni egy idegent. A magamfajta öregedő férfinak ez nagyon megnyugtató, Pyle: addig nem szökik meg hazulról, amíg az otthona boldog.

Nem volt szándékomban, hogy megbántsam. Csak akkor vettem észre, hogy megbántottam, amikor elfojtott haraggal ezt mondta:

– De talán többre becsülné a nagyobb biztonságot, több kedvességet.

– Meglehet.

– Ettől nem fél?

– Nem annyira, mint a másiktól féltem.

– Szereti őt egyáltalán?

– Ó, igen, Pyle, szeretem. De úgy csak egyszer szerettem.

– Annak ellenére, hogy negyven-egynéhány nővel volt dolga – vágta a fejemhez.

– Szüntelenül hiszem, hogy ez alatta van a Kinsey Reportbeli átlagnak. Tudja, Pyle, a nők nem szeretik a szüzeket. Mi férfiak sem szeretjük őket, azt hiszem… kivéve, ha patológiás hajlamaik vannak.

– De hiszen én nem mondtam, hogy szűz vagyok – felelte Pyle.

Beszélgetésünk mindig groteszkbe fordult. Talán az őszintesége tette, hogy mindig kilendültünk a megszokott sínekből? Sohasem vette szabályszerűen a kanyarokat.

– Száz nővel is lehet dolga, és mégis szűz maradhat, Pyle. A legtöbb katonájuk az volt, akit erőszakos nemi közösülés miatt felakasztottak a háború alatt. Ideát, Európában, kevesebb van ebből a fajtából. Örülök neki, mert nagyon kártékony.

– Nem értem, mit beszél, Thomas.

– Nem érdemes, hogy elmagyarázzam. Különben is, unom a témát. Elértem azt a kort, amikor már nem a szexuális élet a probléma, hanem az öregség és a halál. Ha fölébredek, ez az első gondolatom, és nem egy női test. Csak éppen… nem akarok egyedül maradni utolsó évtizedemben, ennyi az egész. Nem tudnám, miről gondolkozzam naphosszat. Azt kívánnám, hogy egy nő legyen a szobámban… még ha nem is szeretem. De ha Phuong elhagyna, vajon lenne-e erőm újat keresni!...

– Ha csak ennyit jelent magának…

– Csak ennyit, Pyle? Várjon, amíg elfogja a rettegés, hogy tíz esztendőt kell lemorzsolnia társtalanul, és a végén az aggok menhelye. Akkor majd kétségbeesetten szaladgál ide-oda, elszalad még a piros pongyolás lány mellől is, csak azért, hogy találjon valakit… akárkit, aki megmarad, amíg vége a komédiának.

– Akkor mért nem megy vissza a feleségéhez?

– Nem könnyű valakivel élni, akit az ember megsebzett.

Valahol egy géppisztoly hosszú sorozatot adott le; nemigen lehetett messzebb egy mérföldnél. Talán egy ideges őrszem lövöldözött az árnyékokra; talán egy újabb őrtornyot ostromoltak. Az utóbbit kívántam, ez ismét megnövelte volna esélyeinket.

– Fél, Thomas?

– Persze hogy félek. Ösztönösen, minden porcikámmal. De az eszemmel tudom, hogy jobb így meghalni. Ezért jöttem Keletre. Itt az ember a halál küszöbén él. – Órámra néztem. Tizenegy is elmúlt. Még nyolc óra, és föllélegezhetünk. Azt mondtam: – Azt hiszem, már majdnem mindent megbeszéltünk, kivéve Istent. Őt talán inkább hagyjuk hajnalra.

– Nem hisz benne, ugye?

– Nem.

– Én nem látnám értelmét a világnak Őnélküle.

– Én pedig vele nem látom értelmét.

– Egyszer olvastam egy könyvet…

Sohasem tudtam meg, milyen könyvet olvasott Pyle. (Valószínűleg nem York Hardingot akarta említeni, vagy Shakespeare-t, vagy a modern költők antológiáját, sem A házasság fiziológiáját–t; talán Az Élet diadalá-ról akart beszélni.) Egy hang jött hozzánk a toronyba, mintha a csapóajtó árnyékában szólt volna – öblös hangszóró-hang volt, valamit mondott vietnami nyelven. “Mi vagyunk soron” – mondtam. A két őr figyelt, arccal a lőrés felé fordulva, alsó ajkuk lefittyedt.

– Mi az? – kérdezte Pyle.

A nyíláshoz léptem – olyan volt, mintha a hangon gázoltam volna keresztül. Gyorsan kinéztem: nem láttam semmit, még az utat sem, és mikor visszafordultam a szoba felé, a puska irányt változtatott – csak azt nem tudtam, énfelém vagy a lőrés felé irányul-e. De amikor odább léptem a fal mentében, a puska megmozdult, tétovázott, majd követett; a hang pedig újra meg újra ugyanazt ismételte. Leültem, s a puska is leereszkedett.

– Mit mond? – kérdezte Pyle.

– Nem tudom. Valószínűleg megtalálták a kocsit, és felszólítják ezeket a fickókat, hogy adjanak ki bennünket, vagy valami effélét. Azt ajánlom, vegye magához a géppisztolyt, mielőtt elszánják magukat.

– Lőni fog.

– Még nem határozta el. És ha elhatározta, akkor így is, úgy is lő.

Pyle megmozdította a lábát, és a puska fölemelkedett.

– A fal mellett megyek – mondtam. – Ha a tekintete elmozdul, fogja rá a fegyvert.

Abban a pillanatban, amikor felálltam, a hang elhallgatott; összerezzentem a csendre. Pyle nagyot kiáltott: “Eldobni a puskát!” Éppen csak átsuhant az agyamon, hogy a géppisztoly meg van-e töltve – mert addig meg sem néztem –, amikor a katona eldobta a puskát.

Odamentem és fölvettem a földről. Akkor a hang újra rákezdte; úgy tetszett, egyetlen szótag sem változott. Talán lemezt használtak. Szerettem volna tudni, mikor jár le az ultimátum.

– Most mi lesz? – kérdezte Pyle, mint az iskolás gyerek, aki laboratóriumi kísérlet lefolyását figyeli; mintha neki személy szerint semmi köze sem volna az egészhez.

– Talán páncélököl, talán a vietminhiek.

Pyle a géppisztolyt vizsgálgatta.

– Nincs ennek semmi különös fortélya – mondta. – Adjak le egy sorozatot?

– Nem, hagyjon nekik időt, hadd tétovázzanak. Jobban szeretnék tüzelés nélkül elfoglalni a tornyot, és ezzel mi is egérutat nyerünk. Azt mondom, siessünk ki innét.

– De hátha odalent várnak.

– Az bizony meglehet.

A két férfi erősen figyelt; azt írom, “férfi”, de nem hiszem, hogy a kettő együtt negyven évet számlált.

– Hát ezek? – kérdezte Pyle, és elképesztő nyíltsággal megkérdezte: – Lőjem őket agyon? – Talán a géppisztolyt akarta kipróbálni.

– Nem bántottak.

– De ki akartak adni.

– Miért ne adnának ki? – mondtam. – Semmi keresnivalónk itt. Ez az ő országuk.

Kivettem a tárat, és letettem a puskát.

– Csak nem hagyja itt? – kérdezte Pyle.

– Öreg vagyok már ahhoz, hogy puskával szaladjak. És ez különben sem az én háborúm. Gyerünk.

Nem az én háborúm, de azt kívántam, bárcsak tudnák ezt azok is, akik odalenn a sötétben leselkednek. Elfújtam az olajlámpát, és lelógattam a lábamat, a létrát kerestem. Hallottam, amint a katonák egymással sugdolóztak anyanyelvükön, mely olyan, mint a dal.

– Induljon – szóltam Pyle-nak. – Tartson egyenesen a rizsföldnek. Ne felejtse, hogy víz alatt áll… hogy milyen mélyen, azt nem tudom. Kész?

– Kész vagyok.

– Köszönöm a társaságot.

– Szívesen, máskor is – felelte Pyle.

Hallottam az őrök mozgolódását a hátunk mögött. “Vajon van-e késük?” – villant át az agyamon. A hang a megafonon át parancsolóan szólt, mintha utolsó lehetőséget kínálna. Lenn, a sötétben valami halkan mozdult – patkány is lehetett. Tétováztam.

– Bár lenne egy korty italom – suttogtam.

– Gyerünk.

Valami jött felfelé a létrán; hallani nem hallottam, de a létra remegett lábam alatt.

– Miért vár? – kérdezte Pyle a hátam mögött.

Nem tudom, miért gondoltam valaminek azt, ami némán lopakodott felfelé. Csak ember tud létrán felmászni, mégsem tudtam embernek, magamhoz hasonló embernek elképzelni; olyan volt, mintha vadállat osonna gyilkolni, nesztelenül és lelkifurdalás nélkül, hiszen a teremtésnek másfajta kategóriájába tartozik. A létra remegett, rázkódott; úgy rémlett, már a szemét is látom villogni. Egyszer csak nem bírtam tovább, és leugrottam. Lenn pedig nem volt egyéb, csak a süppedős talaj, amely megfogta a bokámat, és megcsavarta, mint egy kéz. Hallottam, amint Pyle lemászik a létrán, és akkor ismertem csak fel a helyzetet: megbolondított a félelem, nem ismertem fel a létra remegésében a saját remegésemet – én, aki azt hittem magamról, hogy cinikus és józan vagyok, tehát mindaz, ami a jó megfigyelőt és riportert jellemzi. Talpra álltam, de kis híján elestem, annyira fájt a lábam. Sántítva elindultam a rizsföld felé, Pyle lépteit is hallottam magam mögött. Akkor páncélököl-lövedék érte a tornyot, a robbanásra hasra vágódtam.

4

– Megsérült? – kérdezte Pyle.

– Megütöttem a lábamat. Nem komoly.

– Gyerünk innét – sürgette Pyle.

Egy pillanatig még láttam, olyan volt, mintha talpig finom fehér porral volna beszórva. Aztán egyszer csak elmúlt, mint a kép a mozivásznon, ha kialszik a lámpa, csak a hang folytatódott. Óvatosan föltérdeltem az ép lábamra, és megpróbáltam felállni anélkül, hogy sérült bokámat megterheljem – de abban a pillanatban lerogytam megint, lélegzetemet is elvágta a fájdalom. Nem a bokám volt; valami történt a bal lábammal. Még aggódni sem voltam képes, a fájdalom megszüntette a gondot. Nagyon csendesen feküdtem, azt reméltem, hogy a fájdalom nem talál meg újra; még a lélegzetemet is visszafojtottam, mint fogfájásnál szokás. Nem is gondoltam a vietminhiekre, akik nemsokára végigkutatják majd a torony romjait; még egy bomba robbant – a vietminhiek biztosak akartak lenni a dolgukban, mielőtt közelednek. “Milyen sok pénzbe kerül néhány embert megölni – gondoltam, mikor a fájdalom kissé csillapult –, lovat ölni mennyivel olcsóbb.” Nem lehettem teljesen eszméletemnél, mert azt hittem, a sintér udvarában vagyok, aki gyermekkorunk réme volt a kisvárosban, ahol születtem. Akkoriban úgy képzeltük, halljuk a lovak rémült nyerítését, és a fájdalom nélküli gyilkolószer robbanását.

Most, hogy mozdulatlanul feküdtem, kis ideig nem tért vissza a fájdalom; ezt éreztem a legfontosabbnak, s lélegzetemet is visszafojtottam. Teljesen józanul azon gondolkoztam, nem kellene-e bekúsznom a rizsföldre. Hátha a vietminhieknek nem lesz rá idejük, hogy olyan messze keressenek. Mostanáig már bizonyára másik járőr indult, kapcsolatot próbál létesíteni az első tank legénységével. De végül is jobban féltem a fájdalomtól, mint a partizánoktól, és mozdulatlanul fekve maradtam. Pyle közelségét semmi nesz sem árulta el: nyilván bevette magát a földekbe. Azután sírás ütötte meg a fülemet. A torony felől jött – vagy pontosabban: onnét, ahol az imént a torony állt. Nem férfi sírása volt, hanem gyermeksírás – gyermeké, aki fél a sötétben, de sikoltani sem mer. Valószínűleg a két kiskatona egyike volt; társa nyilván meghalt. Reméltem, hogy a partizánok nem fogják elvágni a nyakát. Nem lenne szabad gyermekekkel háborút viselni, eszembe jutott az a kicsi, összekuporodott holttest az árokban. Behunytam a szemem – ez a fájdalmat is távol tartotta –, és vártam. Férfihang mondott valamit, amit nem értettem. Úgy éreztem, szívesen elaludnék ott, a sötétben, egyedül, távol a fájdalomtól.

Aztán meghallottam Pyle suttogását: “Thomas, Thomas.”. Gyorsan beletanult a nesztelen partizánmozgásba: nem hallottam visszajönni.

– Menjen el – súgtam.

Megtalált és hasra feküdt mellém.

– Miért nem jött? Megsebesült?

– A lábam. Azt hiszem, eltört.

– Golyó?

– Nem, nem. Gerenda. Vagy kő. Valami a toronyból. Nem vérzik.

– Meg kell próbálnia.

– Menjen csak egyedül, Pyle. Nem akarok mozdulni, nagyon fáj.

– Melyik lába?

– A bal.

Átkúszott a másik oldalamra, és a nyaka köré fonta a karomat. Nyöszörögni szerettem volna, mint a gyermekkatona a toronyból, és dühös is voltam, de haragot nehéz suttogva kifejezni.

– Az Isten verje meg magát, Pyle, hagyjon békén. Itt maradok.

– Nem maradhat.

Félig felhúzott a vállára, és a fájdalom elviselhetetlenné fokozódott.

– Ne adja a hőst, a fene egye meg! Nem akarok menni.

– Segítsen egy kicsit – lihegte Pyle –, vagy mind a kettőnket elcsípnek.

– Azt a…

– Legyen csöndben, mert meghallják.

Sírtam bosszúságomban, erősebb szót nem használhatok lelkiállapotomra. Rátámaszkodtam és lelógattam a bal lábamat; olyanok voltunk, mint a háromlábú futóverseny ügyefogyott részvevői, és nem is hiszem, hogy szabadultunk volna, ha indulásunk pillanatában meg nem szólal egy golyószóró a szomszédos őrtorony felől: talán járőr közeledett, talán a normájukat teljesítették a partizánok – a harmadik tornyot foglalták el. A lövöldözés mindenesetre elfödte lassú és ügyetlen menekülésünk neszeit.

Nem hiszem, hogy egész idő alatt öntudatnál voltam; az utolsó húsz yardon Pyle jóformán a karjában cipelt. “Vigyázat, ide bemegyünk” – mondta. Száraz rizs zörgött körülöttünk, iszap cuppogott, emelkedett alattunk. Mire Pyle megállt, a víz a derekunkig ért. Pyle lihegett, a levegő el-elakadt a torkában, és ez úgy hangzott, mint a kecskebéka brekegése.

– Sajnálom – mondtam.

– Nem hagyhattam ott – mondta Pyle.

Első érzésem a megkönnyebbülés volt: a víz meg az iszap gyengéden, de erősen fogta körül a lábamat, mint egy kötés; de csakhamar vacogni kezdtünk a hideg vízben. Találgattam, vajon elmúlt-e már éjfél; még jó hat órát tölthetünk így, ha ugyan addig meg nem találnak a vietminhi partizánok.

– Nem tudná egy kicsit áttenni a testsúlyát? – kérdezte Pyle. – Csak egy pillanatra.

Oktalan ingerültségem visszatért; nem volt rá egyéb mentségem, csak a fájdalom. Nem én kívántam, hogy megmentsék az életemet – vagy inkább: hogy ilyen kínos módon halasztódjék a halál. Vágyva gondoltam vissza fekvőhelyemre a kemény, száraz földön. Ott álltam, mint a daru, fél lábon, hogy Pyle-t valamennyire mentesítsem testsúlyom alól, és ha mozdultam, a rizskalászok csiklandoztak, vágtak, zizegtek.

– Ott megmentette az életemet – kezdtem, és Pyle már a torkát köszörülte az ilyenkor kötelező válaszra –, hogy itt meghalhassak. A szárazföldet jobb szeretem.

– Jobb, ha nem beszél – mondta Pyle, mintha beteghez szólna. – Kíméljük az erőnket.

– Ki a fene kérte rá, hogy megmentse az életemet? Azért jöttem ide a Távol-Keletre, hogy meghaljak. Ez megint a maga átkozott orcátlansága… – Megtántorodtam az iszapban, és Pyle a válla köré emelte a karomat.

– Könnyítsen a lelkén – mondta.

– Maga túl sok háborús filmet látott. Nem vagyunk tengerészek, velem nem nyerhet vitézségi érmet.

– Cs-ss.

Lépések hallatszottak, a rizsföld széléig jöttek; a távoli lövöldözés abbamaradt, nem volt más nesz, csak a lépések, meg a rizs halk zizegése lélegzetünk alatt. Aztán a lépések megálltak; úgy tetszett, alig egy szobahossznyira tőlünk. Éreztem, amint Pyle keze az ép oldalamon lassan nyom lefelé; mind a ketten belesüppedtünk az iszapba, nagyon lassan, hogy minél kevesebb zajt üssünk. Fél térden, fejemet hátrahajtva, épphogy a szájam a víz fölé ért. A fájdalom újra belenyilallt a lábamba, és azt gondoltam: “Ha most elájulok, megfulladok.” Mindig különösen féltem a vízbefúlástól, gyűlöltem a gondolatát. Miért nem választhatja meg az ember a halálát? Most nem volt semmi nesz; alig húszlábnyira tőlünk talán valaki várt – zizzenésre, köhintésre, tüsszentésre… “Úristen – gondoltam –, most tüsszenteni fogok!” Bárcsak magamra hagyott volna Pyle, akkor csak a magam életéért lennék felelős, és nem az övéért; márpedig ő élni akar. Ujjamat a felső ajkamhoz szorítottam, azzal a fogással, amit gyerekkorunkban, bújócskázás közben tanultunk, de a tüsszentés nem tágított, ki akart törni, azok meg a sötétben lapulva várták a tüsszentést. Közeledett, közeledett, kitört…

De abban a pillanatban, amikor tüsszentettem, a vietminhiek géppuskatüzet nyitottak, végigsöpörték a rizsföldet, és tüsszentésemet elnyelte a kemény kattogás; mintha acélba vágnának géppel lyukakat. Mélyet lélegzettem, és a víz alá buktam: ilyen ösztönösen kerüli az ember azt, amit szeret, kacérkodik a halállal, mint a nő, aki azt kívánja, bárcsak leteperné a kedvese. A sorozat végigkorbácsolta a rizst fejünk fölött; azután elmúlt a vihar. Ugyanabban a pillanatban bukkantunk fel a levegőre mindketten, és hallottuk amint a léptek toronyiránt távolodnak.

– Ezt elértük – mondta Pyle, és még fájdalmamban is elgondolkoztam rajta, hogy vajon mit értünk el: énrám az öregség vár, a magány és egy szerkesztői szék; ami pedig Pyle-t illeti, most már tudjuk, hogy elhamarkodottan beszélt. Azután megint elhelyezkedtünk a jeges vízben, és vártunk. A Tanyin felé vezető úton máglyatűz lobbant fel, vígan égett, mint valami népünnepélyen.

– Ez a kocsim – mondtam.

– Szégyen, gyalázat! – mondta Pyle. – Gyűlölöm a pusztítást, Thomas!

– Úgy látszik, még éppen annyi benzin volt benne, hogy meggyulladjon – jegyeztem meg. – Mondja, Pyle, maga is úgy fázik, mint én?

– Jobban már nem is fázhatnék.

– Mi lenne, ha kikecmeregnénk innét, és lefeküdnénk az útra?

– Várjunk még egy félórát.

– A terhet maga viseli.

– Én kibírom. Fiatal vagyok. – Tréfának szánta, de jeges zuhany volt, hidegebb, mint az iszap. Az imént még bocsánatot akartam kérni fájdalmam kitöréséért, de most újra csak a fájdalom szólalt meg.

– Persze, persze, maga nagyon fiatal. Maga várhat, ugye?

– Hogy érti ezt, Thomas?

Egy egész hétnek beillő éjszakát töltöttünk együtt, de még most is éppúgy nem értett meg, mint ahogy nem értett franciául.

– Jobban tette volna, ha otthagy – mondtam.

– Nem tudtam volna Phuong szemébe nézni – mondta, és ezt a nevet úgy tette le, mint bankár a tétet. Elfogadtam.

– Szóval, őérte tette – mondtam. Féltékenységemet még képtelenebbé, még megalázóbbá tette, hogy alig hallható suttogással kellett kifejeznem; nem volt hangja, márpedig a féltékenység a kulisszahasogatást kedveli. – Azt hiszi, hogy a hősi magatartásával megszerzi őt? Nagyon téved. Ha meghaltam volna, akkor megkaphatná.

– Nem így értettem – válaszolta Pyle. – Ha az ember szerelmes, mindenképpen ki akar tenni magáért, ennyi az egész.

Ez igaz, gondoltam, de nem úgy, ahogy ő naivságában hiszi. Ha az ember szerelmes, a másiknak a szemével látja önmagát is, ez annyit jelent, hogy az ember a saját hamisított és felmagasztosított képébe szerelmes. A szerelmes férfit nem a becsület hajtja, bátor tette nem egyéb szerepnél, amelyet kétszemélyes közönség előtt alakít. Szerelmes talán már nem voltam, de azért jól emlékeztem rá.

– Én a maga helyében otthagytam volna magát – mondtam.

– Ó, dehogy hagyott volna, Thomas. – És tűrhetetlenül magabiztosan hozzátette: – Én jobban ismerem, mint maga saját magát.

Dühösen igyekeztem elhúzódni tőle, és a magam lábán viselni testsúlyomat, de a fájdalom visszajött, dübörögve, mint a vonat az alagútban, és én még erősebben nekidőltem, mielőtt elkezdtem süllyedni a vízbe. Mindkét karjával átfogott, támogatott, azután elindult, és araszról araszra vergődött velem a part, az út széle felé. Mikor odaértünk, laposan lefektetett a sárba, a rizsföld legszélén, az út alatt, és mire a fájdalom szűnni kezdett, kinyitottam a szememet, és már nem kellett visszafojtanom a lélegzetemet, addigra már nem láttam egyebet, csak a csillagképek bonyolult jelrendszerét – egy ábécét, amelyet nem tudtam elolvasni, mert nem az otthoni csillagképek voltak.

Aztán Pyle arca hajolt fölém, eltakarta a csillagokat.

– Elindulok az úton, Thomas, amíg járőrt nem találok.

– Megbolondult? – mondtam. – Hisz lelövik, mielőtt megkérdeznék, hogy kicsoda. Feltéve, ha a vietminhiek nem kapják el.

– Ez az egyetlen lehetőség. Maga nem fekhet itt a vízben hat óra hosszat.

– Akkor tegyen ki az útra.

– Ugye, nem volna értelme, hogy itthagyjam magának a géppisztolyt? – kérdezte kétkedőn.

– A világon semmi értelme nem volna. Ha már mindenáron hős akar lenni, legalább menjen az út mentén, a rizs között.

– A járőr elmenne mellettem, mielőtt jelt adhatnék.

– De hiszen nem is tud franciául.

– Majd azt kiáltom nekik: “Je suis frongçais”.[32] Ne aggódjék Thomas. Vigyázok magamra.

Mielőtt szólhattam volna, már olyan messze volt tőlem, hogy nem hallhatta suttogásomat; nesztelenül haladt, megállva, ahogy megtanulta. Láttam alakját az égő kocsi fényében, de nem lőttek rá; nemsokára kikerült a lángok fényköréből, s hamarosan csend lépett a lába nyomába. Ó, igen, Pyle vigyázott magára, éppoly óvatosan haladt, mint amilyen óvatosan lecsónakázott a folyón Phát Diêmbe, óvatos volt, mint egy ifjúsági regény hőse, büszke volt rá, mint egy cserkészjelvényre, és fogalma sem volt kalandja kétes kimeneteléről.

Ott feküdtem, és lestem, mikor kezdenek lövöldözni a vietminhi partizánok, vagy az idegenlégiós járőr; de lövés nem jött. Legalább egy órájába telik, ha nem többe, amíg elérhet a következő toronyig – ha ugyan egyáltalán eléri. Oldalt fordítottam a fejem, amíg megláttam, mi maradt az őrtornyunkból: egy rakás vályog meg bambusz, s néhány gerenda, amely összeroskadni látszott, ahogy a kocsi tüze kihamvadt. Amikor a fájdalom elhagyott, békesség vett rajtam erőt – az idegek fegyverszünete; énekelni szerettem volna. Eszembe jutott: milyen különös, hogy újságíró kollégáim kétsoros hírben számolnak be ennek az éjszakának az eseményeiről; “közönséges vagy kerti” éjszaka volt, és én voltam benne az egyetlen különlegesség. Azután megint halk nyöszörgést hallottam a torony romjai felől. Az egyik őr nyilván még élt.

“Szegény ördög – gondoltam –, ha a kocsink nem éppen az ő tornya előtt dögli be, akkor megadhatta volna magát, ahogy majdnem mind megadják magukat, vagy elmenekülhetett volna, amikor az a hang megszólalt a megafonban. De ott voltunk mi ketten, két fehér ember, nálunk volt a géppisztoly, és ők nem mertek mozdulni. Mire elmentünk, már késő volt.” Én voltam felelős azért a nyöszörgésért; régen azzal kérkedtem, hogy fölötte állok az egésznek, hogy ez a háború nem az én háborúm, de azokat a sebeket én ütöttem, éppen úgy, mint hogyha a géppisztolyt használtam volna, ahogy Pyle akarta.

Megpróbáltam felkapaszkodni az útra, oda akartam menni hozzá. Az egyetlen, amit tehettem: hogy osztozzam fájdalmában. De saját fájdalmam visszatartott. Már nem hallottam a nyöszörgését. Mozdulatlanul feküdtem, nem hallottam egyebet, csak a magam fájdalmát, amely lüktetett mint egy óriás szív, és lélegzetemet visszafojtva imádkoztam Istenhez, akiben nem hittem: “Add, hogy meghaljak, vagy elájuljak. Add, hogy meghaljak, vagy elájuljak”; azután – úgy hiszem – elájultam és nem tudtam semmiről, amíg végül azt álmodtam, hogy a szemhéjam összefagyott, és valaki vésőt illesztett közéje, hogy szétválassza; figyelmeztetni akartam, hogy vigyázzon, meg ne sértse a szemgolyómat, de nem tudtam beszélni; végül a véső áthatolt, és zseblámpa világított az arcomba.

– Rendben vagyunk, Thomas – mondta Pyle.

Ennyire emlékszem, de arra már nem, amiről Pyle később sokaknak beszámolt: hogy állítólag az ellenkező irányba mutogattam, és azt mondtam, hogy a toronyban egy sebesült van, és előbb arról gondoskodjanak. Semmi esetre sem tehettem ezt abban a szentimentális értelemben, amelyet Pyle föltételezett. Ismerem magamat, ismerem határtalan önzésemet. Nem érezhetem magam jól (márpedig legfőbb vágyam az, hogy jól érezzem magam), amíg más valaki láthatón, hallhatón, tapinthatón szenved. A tisztalelkűek ezt néha önzetlenséggel tévesztik össze, holott mindössze arról van szó, hogy a kisebb jót – a jelen esetben fájdalmam azonnali enyhítését – alárendelem a sokkal nagyobb jónak, a háborítatlan lelki nyugalomnak, amelyben nem kell mással törődnöm, csak önmagammal.

Visszajöttek és közölték, hogy a kis katona meghalt. Megkönnyebbültem. Már a lábam sem fájt annyira, miután a morfiuminjekciós fecskendő beléharapott.

HARMADIK FEJEZET

1

Lassan kapaszkodtam felfelé a lépcsőn Rue Catinat-beli lakásomhoz. Az első fordulónál megálltam pihenni. A vénasszonyok most is ott pletykálkodtak, mint rendesen, az árnyékszék előtt kuporogva a földön; arcuk barázdáiban hordozták a Sorsot, mint más a tenyerében. Elhallgattak, mikor elmentem mellettük. “Vajon – gondoltam –, ha érteném a nyelvüket, mit beszélnének nekem arról az időről, amelyet távol töltöttem otthonról, az Idegenlégiós-kórházban a tanyini úton?” Valahol az őrtoronyban vagy a földeken elveszítettem a kulcsaimat, de üzentem Phuongnak, s üzenetemet meg kellett kapnia, ha még ott volt. Ez a “ha” volt bizonytalanságom fokmérője. A kórházba nem kaptam tőle hírt, de franciául nemigen tudott írni, én pedig nem értettem a vietnami nyelvet. Bekopogtam, az ajtó nyomban kinyílt, és minden változatlannak tetszett. Erősen figyeltem Phuongot, mikor megkérdezte, hogy vagyok, megtapogatta járókötésbe tett lábamat, és vállát kínálta, hogy támaszkodjam rá – mintha bizony támaszkodni lehetne ilyen zsenge növényre. – Jó itthon – mondtam.

Phuong azt mondta, hogy hiányoztam neki; mondanom sem kell, hogy ezt akartam hallani a szájából. Phuong általában mindig azt mondta, amit hallani szerettem volna, mint a kuli, ha kérdésekre válaszol – hacsak véletlenül meg nem botlott a nyelve. Most erre a véletlen botlásra vártam.

– Hogy töltötted az időt? – kérdeztem.

– Ó, gyakran látogattam a nővéremet. Most az amerikaiaknál kapott állást.

– Úgy, igazán? Pyle segítségével?

– Nem Pyle, Joe.

– Ki az a Joe?

– Ismered. A kereskedelmi attasé.

– Ahá, persze, Joe.

Joe-t az ember mindig elfelejtette. A mai napig sem tudnám leírni külsejét, csak pocakjára, frissen borotvált, púderes arcára, meg zsíros nevetésére emlékszem, egyéniségéből semmi sem maradt meg – csak épp annyi, hogy Joe-nak hívták. Vannak emberek, akiknek csak becenevük van.

Phuong segítségével végignyúltam az ágyon.

– Moziban nem voltál? – kérdeztem.

– A Catinat-ban nagyon mulatságos filmet adnak… – és nyomban mesélni kezdte a filmet, roppant részletesen, míg én körülnéztem a szobában, kerestem a fehér borítékot, amelyben a távirat lehetne. Amíg nem kérdem, addig azt hihetem, hogy elfelejtette átadni; hátha ott fekszik az asztalon, az írógép mellett, vagy a szekrényen, vagy talán biztonság okából elrakta a fiókba, ahol a sálgyűjteményét tartja.

– A postamester… azt hiszem, a postamester volt, de az is lehet, hogy a polgármester… szóval utánuk lopózott, és kölcsönkérte a létrát a péktől és bemászott Corinne ablakán, de tudod, Corinne átment a másik szobába François-val, ő meg nem hallotta, hogy Madame Bompierre jön, és Madame Bompierre bejött, és meglátta őt a létra tetején, és azt hitte, hogy…

– Ki volt Madame Bompierre? – kérdeztem, miközben a mosdó tájékát kémleltem, mert Phuong néha oda is bedugott mindenfélét a szájvizes üvegek közé.

– Mondtam már. Corinne anyja volt, és férjet keresett, mert özvegyasszony volt…

Az ágyam szélén ült, és a kezét bedugta az ingem alá.

– Nagyon mulatságos volt – mondta.

– Csókolj meg, Phuong.

Sosem volt kacér, nem kérette magát; megcsókolt és azután folytatta a film meséjét. Éppígy lefeküdt volna mellém, ha arra szólítottam volna fel; minden további kérdés nélkül kihámozta volna magát nadrágjából, és azután folytatta volna Madame Bompierre históriáját, és a postamester kínos helyzetének ecsetelését.

– Posta nem jött?

– De igen.

– Mért nem adod ide?

– Még nem szabad dolgoznod. Feküdj és pihenj.

– Hátha nem munka?

Odaadta a borítékot, és mindjárt láttam, hogy kinyitották. A távirat így szólt: “Négyszáz szavas cikket kérünk de Lattre halálának hatásáról katonai és politikai helyzetre.”

– Csakugyan munka – mondottam. – Honnét tudtad? Miért nyitottad ki?

– Azt hittem, a feleségedtől van. Reméltem, hátha jó hír van benne.

– Ki fordította le neked?

– Elvittem a nővéremnek?

– Ha rossz hír lett volna benne, elhagytál volna?

Megsimogatta a mellemet megnyugtatásul; nem érezte meg, hogy ezúttal szavakra vágyom – élőszóra, még ha hazug is.

– Nem akarsz egy pipát? Van itt egy levél is. Azt hiszem, ez csakugyan tőle való.

– Azt is kinyitottad?

– A leveleidet nem nyitom ki. A távirat nyilvános. A postai tisztviselő is elolvassa.

Ez a boríték a sálak között feküdt. Óvatosan kiemelte, és az ágyamra tette. Megismertem az írást.

– Ha rossz hír van benne, mit fogsz…?

Tudtam, hogy nem lehet benne más, mint rossz hír. Távirat jelenthetett volna hirtelen nagylelkű felbuzdulást; a levél nem jelenthet egyebet, csak magyarázkodást, önigazolást; ezért nem fejeztem be kérdésemet, mert nem lett volna becsületes olyan ígéretet kérni Phuongtól, amit senki sem képes megtartani.

– Mitől félsz? – kérdezte Phuong, és én azt gondoltam: “A magánytól, az újságíró-klubtól, a garzonlakástól… és félek Pyle-tól.”

– Tölts egy brandyt szódával – mondtam, és megnéztem a levél megszólítását: “Kedves Thomas” – és a végét: “Szeretettel, Helen.” És vártam a brandyt.

– Tőle van?

– Tőle.

Mielőtt olvasni kezdtem, már azon gondolkodtam, hogy a végén hazudjak‑e Phuongnak, vagy mondjam meg az igazat.

Kedves Thomas, nem voltam meglepve, amikor megkaptam leveledet, és megtudtam, hogy nem élsz egyedül. Te nem vagy az a típus, aki sokáig egyedül marad. Úgy szeded fel a nőket, mint a kabátod a port. Talán komolyabban venném a problémádat, ha nem volnék bizonyos benne, hogy nagyon hamar megvigasztalódol majd itt, Londonban. Akár hiszed, akár nem: az egyetlen, ami gondolkozóba ejt, és amiért nem táviratozok egy kurta nem‑et – az a szegény lány. Mi, nők, rendszerint jobban belekeveredünk az effélébe, mint a férfiak.

Ittam egy korty brandyt. Nem gondoltam rá, hogy a szexuális sebek évek múltával sem hegednek be. Gondatlanságomban –azzal, hogy nem válogattam meg eléggé óvatosan szavaimat – újra föltéptem Helen sebeit. Ki kárhoztatná őt azért, hogy viszonzásul ő is gyenge pontjaimat tapintja ki? Aki boldogtalan, bántani akar.

– Rossz levél? – kérdezte Phuong.

– Egy kicsit kemény – válaszoltam. – De joga van hozzá…

Olvastam tovább.

Mindig azt hittem, hogy Anne-t jobban szereted, mint bennünket – mármint a többi nőt. Míg aztán fogtad magad, és elmentél tőle. Úgy látom, most megint egy másik nőt akarsz elhagyni, mert amint leveledből kiolvasom, nemigen vársz “kedvező” választ. “Mindegy, én megtettem, ami tőlem telik”; nem így gondolod-e magadban? Mit tennél, ha történetesen “igen”-t sürgönyöznék? Feleségül vennéd őt? (Így kell írnom: “őt”, mert a nevét nem közlöd.) Talán elvennéd. Gondolom, akárcsak mi, te is öregszel, és nem akarsz egyedül maradni. Én is néha nagyon egyedül érzem magam. Úgy hallom, Anne talált magának másik élettársat. De hát őt még idején hagytad el.

Ó, Helen pompásan megtalálta az alig behegedt sebet! Megint ittam. “Vérre megy”… ez a frázis jutott eszembe.

– Hadd készítsek egy pipát – szólt Phuong.

– Ahogy akarod – mondtam. – Ahogy akarod.

Ez az egyik ok, amiért nemet kellene mondanom. (A vallási okról nem is kell beszélnünk), mert ezt sohasem értetted meg, és sosem hittél benne.) A házasság nem gátol meg abban, hogy elhagyj egy nőt; csak meglassítja a folyamatot, és a lánnyal szemben csak annál unfairebb volnál, ha olyan sokáig élnél vele, mint például énvelem. Ide hoznád Angliába, ahol hontalanul és idegenül érezné magát, s milyen rettenetesen elhagyott lenne, amikor a végén a faképnél hagyod. Gondolom, még késsel-villával sem tud bánni, ugye? Azért beszélek ilyen durván, mert elsősorban az ő javára gondolok most és nem a tiédre. De azért a tiéddel is törődöm, Thomas, drágám.

Fizikai rosszullét fogott el. Hosszú ideje nem kaptam levelet a feleségemtől. Most is én kényszerítettem rá az írásra, és a levél minden sorában éreztem fájdalmát. Az ő fájdalma pedig kihívta az én fájdalmamat; megint ott tartottunk, ahol régen – bántottuk egymást. Bárcsak lehetne bántás nélkül szeretni. A hűség nem elegendő; Anne-hez hűséges voltam, mégis bántottam. A bántás maga a birtoklás ténye; testileg-lelkileg egyaránt túl kicsik vagyunk hozzá, hogy egy másik embert büszkeség nélkül birtokoljunk, vagy megaláztatás nélkül engedjük magunkat birtokba venni. Bizonyos tekintetben örültem, hogy a feleségem megint bántott: nagyon is megfeledkeztem fájdalmáról, pedig ez volt az egyetlen jóvátétel, amelyet nyújthattam neki. Sajnos, minden konfliktusba ártatlanok is keverednek. Mindig, mindenütt sír egy hang a toronyból.

Phuong meggyújtotta az ópiumlámpát.

– Megengedi a feleséged, hogy elvegyél?

– Még nem tudom.

– Nem mondja?

– Ha mondja is, nagyon lassan mondja.

“Milyen büszke vagy rá – gondoltam –, hogy dégagé vagy, tudósító és nem vezércikkíró, és mennyi bajt keversz a színfalak mögött. A másikfajta háború ártatlanabb ennél. Az aknavető kevesebb kárt okoz.”

Ha erőszakot követek el legmélyebb meggyőződésemen, és igent mondok, vajon neked jót teszek-e ezzel? Azt írod, visszarendeltek Angliába; képzelem, mennyire utálod ezt az életformát, s nyilván mindent megteszel majd, hogy megkönnyítsd magadnak. Egy pohárral többet iszol a kelleténél, és utána elveszed azt a lányt. Az első alkalommal becsülettel megtettünk mindent, hogy sikerüljön – te is, meg én is –, és mégsem sikerült. Másodszor az ember már nem igyekszik annyira. Azt mondod, az életednek lenne vége, ha elveszítenéd ezt a lányt. Egyszer régen szóról szóra ugyanezt írtad nekem – megmutathatom neked a levelet, ma is őrzöm –, és felteszem, hogy ugyanezt írtad Anne-nek is. Azt mondod, mindig megmondtuk egymásnak az igazat, de, Thomas, a te igazad mindig olyan változó! Mi értelme, hogy az ember veled vitatkozzék, vagy megpróbáljon jobb belátásra bírni? Könnyebb úgy tenni, ahogy a vallásom rendeli – szerinted esztelenül –, és egyszerűen azt válaszolni: nem hiszek a házasság felbontásában, vallásom tiltja, és így a válaszom – nem, Thomas, nem.

Még egy fél oldal következett a “Szeretettel, Helen”-ig; de azt már nem olvastam el. Gondolom, az időjárásról adott hírt, meg egy öreg nagynénémről, akit szeretek.

Panaszra nem volt okom, hiszen ezt a választ vártam. Sok igazság volt benne. Csak azt kívántam volna, hogy ne gondolkozzék írásban ilyen hosszan, amikor a gondolatai neki éppúgy fájnak, mint nekem.

– Azt mondja, hogy nem?

Jóformán habozás nélkül válaszoltam:

– Még nem döntött. Még van remény.

Phuong nevetett.

– Nagyon hosszú arccal mondod, hogy “remény”.

Úgy kuporgott lábaimnál, mint a kutya a keresztes lovag sírján; pipámat készítette, én pedig azon tűnődtem, mit mondjak Pyle-nak. Mire elszívtam négy pipát, már bátrabban néztem szembe a jövővel; Phuongnak azt mondtam, hogy a remény határozottan kecsegtető: feleségem ügyvéddel konzultál. Akármelyik nap megjöhet a válást ígérő sürgöny.

– Voltaképp nem is olyan fontos. Rám írathatnál valamit – mondta Phuong; hallottam, hogy a nővére szól belőle.

– Nincs félretett pénzem – mondtam. – Pyle-t nem tudom túllicitálni.

– Ne aggódj. Majd csak lesz valahogy. Mindig van kiút – biztatott Phuong. – A nővérem azt mondja, köthetnél életbiztosítást is. – Lám, milyen reálisan gondolkozik: nem kisebbíti a pénz jelentőségét, és nem tesz forró, kötelező szerelmi vallomást. “Vajon Pyle hogy tűrné ezt a keménységet az évek során – gondoltam –, hiszen ő maga ízig-vérig romantikus.” De persze, az ő esetében meglenne az anyagi biztonság, a keménység talán meglágyulna, mint a nem használt izom, ha az igénybevétel megszűnik. A gazdag így is, úgy is, felül marad.

Aznap este, mielőtt a Rue Catinat-beli üzletek bezártak, Phuong még három selyemkendőt vásárolt. Az ágyamon ült, úgy mutogatta, sikongatott az élénk színek láttára, űrt töltött be éneklő hangjával, aztán gondosan összehajtogatta a kendőket, és eltette a többihez a fiókba. Olyan volt, mintha szerény vagyonka alapjait rakná le. És én is leraktam jövőm hóbortos alapjait: még aznap este levelet írtam Pyle-nak, azzal a megbízhatatlan tisztasággal és éleslátással, amit az ópium ad az embernek. Levelemet a minap találtam meg, York Harding A Nyugat hivatása című könyvében. Azt olvashatta, amikor a levelem megjött. Talán olvasójelnek tette be, és azután már nem olvasott tovább.

“Kedves Pyle” – írtam, és ez egyszer kísértésben voltam, hogy “Kedves Alden”-t írjak, mert elvégre is, ez köszönőlevél volt, és nemigen különbözött más köszönő levelektől abban, hogy hazugságot tartalmazott.

Kedves Pyle, már a kórházból akartam írni, hogy megköszönjem, amit akkor éjszaka értem tett. Kétségkívül nagyon kínos végtől mentett meg. Most már kezdek járni, igaz, hogy bottal; a lábam, úgy látszik, épp a legjobb helyen tört el, és a vénség még nem érte el és porhanyította meg csontjaimat. Legközelebb össze kell jönnünk, hogy megünnepeljük felépülésemet. (Itt megakadt a tollam, s aztán, mint a hangya, ha akadályba ütközik, megkerülte, és más úton haladt tovább.) Még egyéb ünnepelnivalóm is van; tudom, hogy örülni fog, ha megtudja, hiszen mindig mondta, hogy mind a ketten elsősorban Phuong érdekeit tartjuk szem előtt. Mikor hazajöttem, feleségem levele várt; többé-kevésbé beleegyezett a válásba. Így hát nem kell többé aggódnia Phuong sorsáért…

Kegyetlen mondat volt, de csak akkor döbbentem rá kegyetlenségére, amikor befejeztem és végigolvastam a levelet, akkor pedig már késő volt változtatni rajta. Ha megpróbálom kivakarni, hát eltéphetem az egészet.

– Melyik kendő tetszik neked a legjobban? – kérdezte Phuong. – Én a sárgát imádom.

– Igen a sárga a legszebb. Menj le a szállodához, és dobd be ezt a levelet.

Megnézte a címzést.

– Elvihetem a követségre. Megtakaríthatjuk a bélyeget.

– Nem, jobb szeretném postán küldeni.

Hanyatt dőltem, és ópiummámoros megkönnyebbülésemben azt gondoltam: “Most legalább nem fog elhagyni, amíg el nem megyek, és hátha holnap, néhány pipa után kitalálom a módját, hogy maradhassak.”

2

Az élet folyik tovább – ez már sokakat megmentett a megőrüléstől. Mint ahogy légitámadás alatt sem lehet egész idő alatt félni, éppúgy a mindennapi munka, véletlen találkozások, személytelen aggodalmak bombázásában is órákra megfeledkezik az ember egyéni félelmeiről. Nem gondolhattam örökké a jövő áprilisra, Indokína elhagyására, a Phuong nélküli ködös jövőre, mert ott voltak a napi táviratok, a vietnami sajtó tudósításai, végül pedig megbetegedett a helyettesem, egy Dominguez nevű indiai (a családja Goából jött Bombayn keresztül), aki helyettem látogatta a kevésbé fontos sajtóértekezleteket, érzékeny füllel figyelte a pletykákat és kósza híreket, és elvitte tudósításaimat a távíróhivatalba meg a cenzúrához. Indiai kereskedők segítségével, kivált északon, Haiphong, Nam Dinh és Hanoi vidékén, megszervezte saját egyéni titkosszolgálatát az én javamra, és azt hiszem, a tonkini deltában tartózkodó vietminhi csapatok elhelyezéséről pontosabban volt informálva, mint a francia főparancsnokság.

Mivel értesüléseinket sohasem használtuk fel fölöslegesen, csak akkor, amikor szenzáció lett belőlük, és mivel sohasem tettünk semmiféle jelentést a francia titkosszolgálatnak, Dominguezben megbíztak még a Saigon-Cholonban bujkáló vietminhi ügynökök is. Bizalmukat kétségtelenül fokozta az a körülmény, hogy Dominguez – neve ellenére – ázsiai bennszülött volt.

Szerettem Dominguezt. Míg mások a felszínen viselik büszkeségüket, mint egy bőrbetegséget, és a legkisebb érintésre is érzékenyek, addig ő mélyen elrejtette büszkeségét, és azt hiszem, azt hiszem, az ember számára elérhető minimumra csökkentette. Mindennapos kapcsolatunkban csak szelídséget, alázatot, föltétlen igazságszeretete tapasztaltam nála; büszkesége talán csak annak mutatkozott volna meg, aki házasságban él vele. Igazság és alázat talán együtt járnak; hazugságaink nagy része büszkeségből fakad – az én mesterségemben például a riporter büszkeségéből, abból a becsvágyból, hogy érdekesebb tudósítást adjon le, mint a többiek. Dominguez volt az, aki átsegített ezen; segített, hogy ne törődjem az otthonról jövő sürgönyökkel, amelyek azt firtatták, miért nem küldtem meg nekik X. Y. történetét, vagy Z. riportját, amelyekről tudtam, hogy nem igazak.

Most, hogy megbetegedett, ébredtem csak rá, hogy mennyit köszönhetek neki; hiszen még arról is gondoskodott, hogy a kocsimban legyen benzin, és ennek ellenére soha egyetlen szóval, egyetlen pillantással sem igyekezett behatolni magánéletembe. Azt hiszem, római katolikus volt, de erre csak nevéből, születési helyéből következtettem, beszélgetésében sohasem árult el semmit erről – akár Krishnát imádhatta volna vagy a batui barlangokba zarándokolhatott volna évente, szöges övvel a derekán. Betegsége most valóságos jótétemény volt számomra, mert kirántott szorongató magánügyeim taposómalmából. Most nekem kellett végigülnöm a fárasztó sajtóértekezleteket, nekem kellett lesántikálnom a Continentalba, hogy kis asztalkám mellett elpletykáljak újságíró-kollégáimmal. Mivel azonban az igazságot a hamisságtól korántsem tudtam olyan jól megkülönböztetni, mint Dominguez, felvettem azt a szokást, hogy esténként elballagtam hozzá, és megbeszéltem vele, amit hallottam. Néha ott találtam nála egyik-másik hindu barátját a bútorozott szobában, amelyet Dominguez a Boulvard Galliéniről nyíló szerény utcácskában bérelt. Dominguez egyenes derékkal ült keskeny vaságyán, lábát maga alá húzva, olyanformán, hogy az embernek nem is az volt az érzése, hogy beteget látogat, hanem az, hogy egy rádzsa vagy főpap fogadja. Néha, amikor nagyon gyötörte a láz, arcáról patakzott a veríték, de tiszta gondolkozását sosem vesztette el. Mintha a betegség valaki másnak a testével történnék. Háziasszonya egy korsó friss limonádét tett az ágya mellé, de sohasem láttam, hogy Dominguez ivott volna belőle; talán mert ezzel beismerte volna, hogy a saját szomjúsága gyötri, a saját teste az, amelyik szenved.

Számos látogatásom közül egyre különösen tisztán emlékszem. Már nem kérdeztem tőle, hogy érzi magát, mert attól tartottam, kérdésem szemrehányásnak hangzik; ő ellenben mindig féltő gonddal érdeklődött egészségi állapotom felől, és bocsánatot kért, hogy annyi lépcsőn kell felmásznom hozzá.

Azután így szólt:

– Szeretném, ha felkeresné egy barátomat. Tud valamit, ami érdekelheti.

– Igen?

– Felírtam a nevét, mert tudom, hogy nehezen jegyzi meg a kínai neveket. De természetesen nem szabad felhasználnunk. Ócskavas-kereskedése van a Quai Mythón.

– Fontos?

– Fontos lehet.

– Megmondaná, hogy miről van szó?

– Jobb szeretném, ha az ő szájából hallaná. Valami rejtélyes van benne, de nem egészen értem.

A verejték csorgott arcáról, hagyta csorogni, mintha minden cseppje eleven és megszentelt volna; ennyire hindu volt, soha még a légynek sem vétett volna.

– Mit tud Pyle-ról, a barátjáról? – kérdezte.

– Nem sokat. Útjaink kereszteződnek, ennyi az egész. Tanyin óta nem láttam.

– Mivel foglalkozik itt?

– A Gazdasági Missziónál dolgozik, de hát ez persze sok mindent takarhat. Azt hiszem, a háziipart támogatja, talán amerikai üzleti érdekeltség. Sehogy se tetszik nekem, ahogy az amerikaiak a franciákat küldik harcba, és ugyanakkor a saját business-pecsenyéjüket sütögetik.

– Hallottam beszélni a minap egy fogadáson, amit a követség adott az átutazó kongresszusi képviselők tiszteletére. Pyle-t bízták meg, hogy informálja őket.

– Isten irgalmazzon a Kongresszusnak – mondtam. – Hiszen Pyle alig fél éve van itt.

– A régi gyarmatosító hatalmakról beszélt, Angliáról és Franciaországról, azt mondta, hogy maguk ketten nem is remélhetik, hogy megnyerik az ázsiaiak bizalmát. Itt aztán nagy szerep vár a tiszta kezű Amerikára.

– Tiszta kéz? – mondtam. – Honolulu, Puerto Rico, New Mexico…

– Aztán valaki feltette az elmaradhatatlan kérdést, hogy az itteni kormánynak vannak-e esélyei a Vietminh legyőzésére, és Pyle erre azt válaszolta, hogy egy Harmadik Erő elérheti ezt. Mindenütt lehet találni egy Harmadik Erőt, amely egyaránt mentes a kommunizmustól és a kolonializmus bélyegétől… ezt nemzeti demokráciának nevezte; csak vezetőt kell találni a számára és megóvni a régi gyarmati hatalmaktól.

– Ez mind benne van York Hardingban – mondtam. – Akkor olvasta, mielőtt kijött ide. Erről beszélt már az első héten, úgy látszik, azóta se tanult semmit.

– Hátha megtalálta a vezetőjét – jegyezte meg Dominguez.

– Számít ez valamit?

– Nem tudom. Azt sem tudom, hogy Pyle mivel foglalkozik. De feltétlenül menjen el a barátomhoz, a Quai Mythóra.

Hazamentem a Rue Catinat-ba, levelet hagytam Phuongnak és azután – épp napnyugtakor – áthajtottam a kikötőn. A székek, asztalok ott sorakoztak a rakparton a gőzösök meg a szürke hadihajók tövében; a kicsiny hordozható konyhákban sercegett, bugyborékolt az étel. A Boulevard de la Somme-on a fák alatt szorgoskodtak, a fal tövében jövendőmondók guzsorogtak, kezükben piszkos kártya. Saigonból Cholonba menet az ember mintha más városba került volna, a munka itt napszálltával inkább kezdődött, semmint véget ért. Olyan volt, mintha egy pantomimszínpadra hajtottam volna; a hosszú függőleges kínai cégérek, a fényes kivilágítás, a statiszták özöne besodort a színfalak mögé, ahol egyszer csak minden sokkal sötétebb, csöndesebb volt. Egy mellékutca újra visszavitt a rakpartra; kínai bárkák – sampanok –álltak sűrűn egymás mellett, raktárak ásítoztak az árnyékban, sehol egy teremtett lélek.

Nagy nehezen megtaláltam a címet, inkább véletlenül bukkantam rá; a kapu nyitva állt, egy rossz lámpa fényében megláttam az ócskavashalmok Picasso-szerű furcsa alakzatait; vaságyak, fürdőkádak, hamuvedrek, autóhűtők, kopott festéksávok, ahol a lámpa fénye ráesett. Végigmentem a vashegybe vágott keskeny ösvényen, és Mr. Csut szólítottam, de nem kaptam választ. Az ösvény végén lépcső vezetett egy épülethez, amelyről feltételeztem, hogy Mr. Csu háza: szemlátomást a hátsó kapuhoz irányítottak, és nem kételkedtem benne, hogy Domingueznek nyomós oka volt erre. Még a lépcsőház is ócskavassal volt kibélelve, olyasféle limlommal, amelyről talán úgy gondolták, hogy valamikor még hasznát vehetik ebben a háznak csúfolt csókafészekben. Az emeleten egyetlen nagy szoba volt, s ebben egy egész család hevert, üldögélt, olyanformán, mint indulásra kész táborban. Mindenfelé apró teáscsészék álldogáltak, garmadával voltak fölismerhetetlen tárgyakkal teli kartondobozok meg csukott, beszíjazott vulkánfíber kofferek; egy széles ágyon öreg hölgy üldögélt, rajta kívül két fiú és két lány volt a szobában, három koros asszony barna parasztnadrágban, kabátkában, egy kisbaba a földön csúszkált, két kék selyem mandarinkabátos öregember pedig a sarokban madzsongozott; ügyet sem vetettek rám, gyorsan játszottak, minden egyes követ már a fogásáról ismertek fel, és a kövek csattogása olyan volt, mint kavics surrogása a tengerparton, mikor a hullám visszavonul. A többiek sem hederítettek az érkezésemre, csak egy macska ugrott fel az egyik kartondobozra, egy sovány kutya pedig megszaglászott és visszahúzódott.

– Mr. Csu? – kérdeztem, és két asszony megrázta a fejét; még mindig nem nézett rám senki, de az egyik asszony kiöblített egy csészét, és teát töltött bele a kannából, amely selyembéléses melegítőben pihent. Leültem az ágy végébe, az öreg hölgy mellé, az egyik lány odahozta a csészémet: mintha befogadtak volna a közösségbe, a kutyával meg a macskával együtt – talán azok is éppolyan véletlenül vetődtek oda, mint én. A kisbaba odakúszott, megráncigálta a cipőfűzőmet, de senki sem szidta meg érte; Keleten nem szidják meg a gyermekeket. Három kereskedelmi naptár függött a falon, mindegyiken tarka kínai ruhás, rózsapiros arcú leányzó képe. Volt ott egy nagy tükör is, rajta rejtélyes módon ez a felirat: Café de la Paix; talán véletlenül került az ócskavas közé és ott rekedt. Már-már magam is úgy éreztem, ott rekedek.

Lassan szürcsöltem a keserű zöld teát, egyik tenyeremből a másikba emelgetve a fületlen csészét, amely perzselte ujjaimat, és azon tűnődtem, meddig illik maradnom. Megpróbáltam franciául szóba elegyedni a családdal, s megkérdeztem, mikorra várják haza M. Csut, de senki sem válaszolt; nyilván nem értették meg kérdésemet. Amikor a csészém kiürült, újra megtöltötték, és ki-ki folytatta foglalatosságát; az egyik asszony vasalt, egy leány varrt, a két fiú a leckéjét írta, az öreg hölgy a lábára meredt, a vén Kína parányi, elnyomorított lábaira – a kutya pedig a macskát leste, amely fenn ült a kartondobozok tetején.

Lassan felderengett bennem, hogy Dominguez milyen keményen dolgozik szűkös megélhetéséért.

Elképesztően kiaszott kínai lépett be a szobába. Jóformán semmi helyet nem foglalt el a térben, olyan volt, mint a vékony zsírpapír, amely a kekszesdobozban elválasztja egymástól a sorokat. Kiterjedése csupán csíkos flanellpizsamájának volt.

– M. Csu? – kérdeztem.

Az ópiumszívó közömbös pillantásával nézett rám. Láttam beesett arcát, gyermekcsuklóját, kislánykarját: sok esztendő, sok pipa kell hozzá, hogy ilyen méretekre sorvassza az embert. Azt mondtam:

– Barátom, M. Dominguez küldött. Azt mondta, valami érdekeset tudna mutatni nekem. Ugye, Mr. Csuhoz van szerencsém?

Igen, mondta az öreg, ő valóban M. Csu, s azzal udvarias kézmozdulattal visszaültetett helyemre. Láttam, hogy jövetelem célja elveszett valahol agya ködös folyosóiban. Nem innék-e egy csésze teát? Látogatásomat fölöttébb megtisztelőnek tekinti. Újabb csészét öblítettek ki a padlóra, s helyeztek tenyerembe, égő parázsként – a “teapróba”. Megjegyeztem, milyen nagy a családja.

Enyhe meglepetéssel nézett körül, mintha ez még sosem tűnt volna fel neki.

– Anyám – mondotta –, feleségem, nővérem, nagybátyám, fivérem, gyermekeim, néném gyermekei.

A kisbaba elgurult a lábam mellől, hanyatt feküdt, rúgkapált és kukorékolt. Fogalmam sem volt, hogy kié lehet. A szobában senkit sem láttam elég fiatalnak vagy elég öregnek ahhoz, hogy létrehozza.

– M. Dominguez azt mondta, nagyon fontos – kezdtem újra.

– Ah, M. Dominguez. Remélem, jó egészségnek örvend.

– Lázrohama volt.

– Bizony, az évnek ez a szaka egészségtelen.

Még arról sem voltam meggyőződve, hogy tudja, kicsoda Dominguez. Köhögés fogta el, s pizsamakabátja alatt – melyről hiányzott két gomb – mellén a feszes bőr úgy szólt, mint a bennszülött dob.

– Magának sem ártana orvoshoz fordulnia – jegyeztem meg.

Most még valaki érkezett; nem is hallottam bejönni a szobába. Választékosan öltözött, európai ruhás fiatalember volt. Angolul szólalt meg:

– Mr. Csunak csak fél tüdeje van.

– Igazán sajnálom…

– Százötven pipát szí naponta.

– Épp elég!

– Az orvos szerint árt neki, de Mr. Csu sokkal jobban érzi magát, amikor szí.

Megértően morogtam.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Mr. Csu üzletvezetője vagyok.

– Az én nevem Fowler. M. Dominguez küldött. Azt mondta, hogy Mr. Csunak van valami közlendője.

– Mr. Csu emlékezete nagyon meggyengült. Nem inna egy csésze teát?

– Köszönöm, már három csészével ittam.

Úgy hangzott, mint egy nyelvkönyvbeli párbeszéd.

Mr. Csu üzletvezetője kivette kezemből a csészét, és odanyújtotta az egyik lánynak; a lány a maradékot a padlóra löttyintette, és újra teletöltötte a csészét.

– Ez nem elég erős – mondta az üzletvezető, elvette a csészét, megkóstolta, majd kiöblítette a csészét, és megtöltötte egy másik kannából. – Ugye, ez jobb?

– Sokkal jobb.

Mr. Csu a torkát köszörülte, de csak azért, hogy iszonyatos nagyot köpjön egy rózsaszínű virágokkal díszített köpőcsészébe. A kisbaba ide-oda hempergett a padlón, a kilottyintott teamaradékok között, a macska pedig a kartondobozról egy bőröndre ugrott át.

– Talán jobb lenne, ha velem tárgyalna – mondta a fiatalember. – A nevem Mr. Heng.

– Ha lenne szíves megmondani…

– Menjünk át a raktárba – javasolta Mr. Heng. – Ott nyugodtabban leszünk.

Kezet nyújtottam Mr. Csunak. Mr. Csu a két tenyere közé engedte a kezemet, és egy ideig ott tartotta, arca megrökönyödést fejezett ki, majd tanácstalanul körülnézett a zsúfolt szobában, mintha megpróbálna elhelyezni engem nagyszámú családjában. A kavicssurrogás elhalkult, amint lementünk a lépcsőn.

– Vigyázzon – szólt Mr. Heng. – Az utolsó lépcsőfok hiányzik. – És zseblámpájával odavilágított.

Visszaértünk a vaságyak, fürdőkádak közé, Mr. Heng egy oldalösvényen kalauzolt végig. Amikor vagy húsz lépést tettünk, megállt, és zseblámpáját egy kicsiny vasdobra irányította.

– Látja ezt? – kérdezte.

– Mit lássak rajta?

Felfordította és megmutatta a védjegyet: “Diolacton.”

– Ez sem mond nekem semmit.

Mr. Heng így folytatta:

– Két ilyen dobom volt itt. Mindenféle más ócskavassal együtt Mr. Phan-Van Muoi garázsából került ide. Ismeri Muoit?

– Nem, nem hiszem.

– A felesége Thé tábornok rokona.

– Még mindig nem értem… !

– Tudja, hogy ez micsoda? – kérdezte Mr. Heng, lehajolt, és hosszúkás, homorú tárgyat vett fel a földről; leginkább egy szál zellergyökérhez hasonlított, és krómosan villant zseblámpája fényében.

– Talán valami vízcsapalkatrész?

– Ez egy öntőminta – magyarázta Mr. Heng. Szemlátomást gyönyörűségét lelte az oktatás unalmas mesterségében. Megint elhallgatott, hogy annál jobban kidomborítsa tudatlanságomat. – Tudja, mit értek öntőmintán?

– Igen, hogyne, de még mindig nem egészen…

– Ez az öntőminta az Egyesült Államokban készült. Diolacton egy amerikai gyártmány neve. Pedzi-e már?

– Őszintén szólva: nem.

– A mintában hiba van. Azért dobták el. De azért nem lett volna szabad eldobni az ócskavas közé… sem ezt, sem a dobot. Ez hiba volt. Mr. Muoi üzletvezetője személyesen jött el érte. A mintát nem találtam, de a másik dobot visszaadtam neki. Azt mondtam, hogy egyebem nincsen, ő pedig azt állította, hogy azért kell a dob, mert vegyszert akar benne tárolni. Az öntőmintát, persze, nem kérte, ezzel nagyon is elárulta volna magát, de alaposan átkutatott mindent. Később Mr. Muoi személyesen elment az amerikai követségre, és Mr. Pyle-t kereste.

– Úgy látom, kitűnő az információs szolgálata – jegyeztem meg. De még mindig nem értettem, hová akar kilyukadni.

– Ezek után megkértem Mr. Csut, lépjen érintkezésbe Mr. Dominguezzel – mondta Mr. Heng.

– Vagyis azt akarja mondani, hogy bizonyos kapcsolatot állapított meg Pyle és Thé tábornok között – mondtam. – Nagyon távoli kapcsolat. És különben sem újság. Itt mindenki benne van a titkosszolgálatban.

Mr. Heng belevágta a sarkát a fekete vasdobba, és a dobbanás erősen visszhangzott a vaságyak közt.

– Mr. Fowler, maga angol. Semleges. Mindnyájunkkal egyforma tisztességesen áll szemben. Azt hiszem, megérti, ha valaki közülünk erős szimpátiát érez valamelyik oldallal.

Azt válaszoltam:

– Ha arra céloz, hogy kommunista vagy vietminhi érzelmű, tőlem ne tartson. Én semmin sem botránkozom meg. Nem politizálok.

– Ha bármi kellemetlenség történik itt, Saigonban, bennünket fognak hibáztatni. A Bizottságom szeretné, ha önnek tiszta képe lenne a dolgokról. Azért mutattam meg ezt.

– Mi a Diolacton? – kérdeztem. – Úgy hangzik, mint valami kondenzált tejféleség.

– Van valami köze a tejhez. – Mr. Heng belevilágított a dobba. Az alján egy kevés fehér por maradt. – Egy bizonyos fajta amerikai műanyagnak a neve – mondotta.

– Hallottam olyasmit, hogy Pyle plasztikot importál, játékkészítésre.

Fölvettem az öntőmintát, nézegettem, megpróbáltam kitalálni a formáját. Ez persze nem mutatta, hogy milyen lenne maga a tárgy; a tükörképe volt, megfordított mása.

– Nem játékra – mondta Mr. Heng.

– Olyan, mint egy horgászbot darabja.

– Szokatlan a formája.

– Nem tudom elképzelni, hogy mire való.

Mr. Heng elfordult, és lassan megindult visszafelé az ócskavashegy árnyékában.

– Csak arra kérem – mondta –, vésse eszébe, amit itt látott. Egyszer talán még lesz rá oka, hogy írjon róla. De azt ne árulja el sohasem, hogy itt látta a dobot.

– Sem a mintát? – kérdeztem.

– Azt a legkevésbé.

3

Nem könnyű viszontlátni azt, aki – mint mondani szokás – megmentette az életünket. Nem láttam Pyle-t, amíg a kórházban voltam; néha oktalanul aggasztott távolmaradása, hallgatása (melyet pedig nem volt nehéz megmagyarázni, mert hajlamosabb volt az elfogódottságra, mint én), s esténként néha, mielőtt az altató lecsillapított, elképzeltem őt, amint felmegy a lépcsőn, bekopog az ajtómon, ágyamba fekszik. Ebben igazságtalan voltam hozzá, s így még bűntudat is járult egyébkénti formális kötelezettségemhez. (Miféle távoli ősöktől örököltem ezt az ostoba lelkiismeretet? Őket nyilván nem bántotta, amikor a kőkorszakban gyilkoltak, raboltak.)

Néha elgondolkoztam: hívjam-e meg ebédre életem megmentőjét, vagy találkozzam vele egy konyakra, a Continental bárjában? Merőben szokatlan társadalmi probléma, talán attól függ, hogy az ember mekkora értéket tulajdonít az életének. Egy étkezés, hozzá egy palack bor – vagy egy dupla whisky? Néhány napig gyötört a kérdés, amíg Pyle maga nem oldotta: eljött és bekiáltott csukott ajtómon keresztül. Rekkenő délután volt, a délelőtt fáradalmait aludtam ki – beteg lábamat igyekeztem mozgatni –, és nem hallottam a kopogást.

– Thomas, Thomas! – Kiáltása belékeveredett az álomba: hosszú, néptelen úton mentem végig, vártam a kanyarodót, de nem jött. Úgy tekeredett le az út, mint a mérőszalag, örökös egyhangúsága sohasem változott volna meg, ha meg nem töri a hang – előbb mint fájdalmas nyöszörgés a toronyból, aztán mint hozzám, személy szerint intézett megszólítás: “Thomas, Thomas!”

Halkan azt mormoltam: “Menjen el, Pyle. Ne jöjjön a közelembe. Nem akarom, hogy megmentsen.”

– Thomas!

Verte az ajtót, de én lapultam, mintha megint a rizsföldön volnék, és ő az ellenség. Aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy a kopogás abbamaradt, valaki halkan beszélt odakinn, és másvalaki válaszolt. A suttogás veszedelmes. Nem tudtam megállapítani, kik beszélnek. Óvatosan leszálltam az ágyról, botomra támaszkodva odasompolyogtam a másik szoba ajtajához. Talán óvatlanul mozogtam és meghallották, mindenesetre csend támadt odakinn az ajtó előtt. És a csend, mint egy növény, indákat eresztett, bekúszott az ajtó alatt, és kiterjesztette leveleit a szobámban, ahol álltam. Nem szerettem ezt a csendet, elszakítottam – hirtelen kirántottam az ajtót. Phuong állt a folyosón, Pyle két keze a vállán volt; mozdulatukról ítélve akár csókolózhattak is.

– Jöjjön be – mondtam. – Jöjjön be, Pyle.

– Sehogy se tudtam fölébreszteni – mondta.

– Előbb aludtam, aztán meg nem akartam, hogy zavarjanak. De ha már úgyis megzavart, hát kerüljön beljebb. – Franciául odaszóltam Phuongnak: – Hol csípted föl?

– Itt a folyosón – válaszolta. – Hallottam kopogni, hát fölszaladtam, hogy beeresszem.

– Üljön le – mondtam Pyle-nak. – Iszik egy csésze kávét?

– Nem, én leülni sem akarok, Thomas.

– No hát, én leülök. A lábam nem bírja az álldogálást. Megkapta a levelemet?

– Meg. Bárcsak ne írta volna.

– Miért?

– Mert elejétől végig szemenszedett hazugság az egész. Megbíztam magában, Thomas.

– Sose bízzék senkiben, ha nő van a dologban.

– Akkor ezután ne bízzék bennem, Thomas. Fel fogok járni a lakására, ha nincs itthon, névtelen leveleket fogok küldözni… Talán én is felnövök lassan, Thomas. – De a hangja könnyesen elcsuklott, és fiatalabbnak látszott, mint valaha. – Nem győzhetett volna hazugság nélkül?

– Nem. Ez az európai kétszínűség, Pyle. Ezzel kell pótolnunk nyersanyag- hiányunkat. De mindenesetre ügyetlenül hazudhattam. Hogyan jött rá?

– Phuong nénje – mondotta. – Most Joe-nak dolgozik. Épp most találkoztam vele. Tudja, hogy hazahívták.

– Úgy, erről van szó – mondtam megkönnyebbülve. – Ezt is Phuong is tudja.

– És a felesége levelét? Azt is tudja? A nővére látta.

– Hogyhogy?

– Idejött, meglátogatta Phuongot tegnap, mikor maga nem volt itthon, és Phuong megmutatta neki. Miss Hei tud angolul. Őt nem lehet becsapni.

– Értem.

Semmi értelme sem lett volna, hogy bárkire is haragudjam; kétségkívül én voltam a hibás, és Phuong valószínűleg csak kérkedésből mutatta meg a levelet; ezt nem tekinthettem a bizalmatlanság jelének.

– Tegnap éjszaka már tudtad? – fordultam Phuonghoz.

– Tudtam.

– Észrevettem, hogy nagyon hallgatag voltál. – Megérintettem a karját. – Úgy viselkedhettél volna, mint egy fúria… de te Phuong vagy, te nem vagy fúria.

– Gondolkozni akartam – mondta Phuong, és most visszaemlékeztem rá, hogy az éjszaka folyamán fölébredtem, és szabálytalan lélegzéséből megállapítottam, hogy ébren van. Kinyújtottam a karomat, és megkérdeztem: “Le cauchemar?” Eleinte, mikor a Rue Catinat-ba költözött, gyakran voltak lidérces, rossz álmai, de tegnap éjjel tagadóan rázta fejét kérdésemre. Háttal feküdt felém, és én közelebb húzódtam hozzá, odaszorítottam a lábamat – ez lévén az első mozdulat a közeledés ceremóniájában. Még akkor sem vettem észre, hogy valami baj van.

– De hát nem magyarázná meg, Thomas, hogy miért…

– Ez csak igazán kézenfekvő. Meg akartam tartani Phuongot.

– Akkor is, ha neki árt vele?

– Természetesen.

– Ez nem szerelem.

– Talán nem úgy, ahogy maga értelmezi, Pyle.

– Én meg akarom őt védeni.

– Én nem. Nincs szüksége védelemre. Én azt akarom, hogy körülöttem legyen, azt akarom, hogy velem háljon.

– Az ő akarata ellenére?

– Akarata ellenére nem maradna itt, Pyle.

– Ezek után nem szeretheti magát.

Ilyen primitíven képzelte el a dolgokat. Hátrafordultam, hogy megnézzem, mit csinál Phuong. Bement a hálószobába, megigazította az ágytakarót, ahol az imént feküdtem; azután elővette a polcról egyik képeskönyvét, és leült az ágyra, mintha semmi köze sem volna szóváltásunkhoz. Tudtam, milyen könyvet nézeget: az angol királynő élete volt képekben. Láttam – megfordítva – a koronázási hintót, útban a Westminster-apátság felé.

– A szerelem: nyugati szó – mondtam. – Érzelgősségből használjuk vagy azért, hogy megszépítsük vele egy nőhöz való rögeszmés kötöttségünket. De az itteni embereknek nincsenek rögeszméik. Nagyon megsérül, Pyle, ha nem vigyáz magára.

– Ha nem volna beteg a lába, összeverném.

– Hálás lehet nekem… no és persze Miss Heinek. Most már lelkifurdalás nélkül törhet célja felé, márpedig maga roppantul lelkiismeretes, ugye, Pyle, kivéve, ha plasztikról van szó.

– Plasztikról?

– Remélem, tisztában van vele, hogy mibe fogott bele. Ó, tudom, a szándéka tiszta, mindig tiszta. – Meghökkenve, gyanakvón nézett rám. – Néha kívánom, bárcsak lenne magában egy kis rossz szándék, jobban megértené az embereket. És ugyanez vonatkozik a hazájára is, Pyle.

– Én tisztességes életet akarok neki biztosítani. Ez a hely… bűzlik.

– Füstölőpálcikákkal ellensúlyozzuk a bűzt. Gondolom, maga majd hűtőszekrénnyel kecsegteti, meg külön autóval, meg a legújabb típusú televíziós készülékekkel meg…

– Meg gyerekekkel – vágott a szavamba.

– Derék ifjú amerikai honpolgárokkal, akik az igazat, mindig csak az igazat vallják.

– És maga mit ad neki? Hiszen még haza sem akarja vinni magával.

– Isten őrizz, nem vagyok olyan kegyetlen. Hacsak nem váltom meg mindjárt a retúrjegyet.

– Megtartja, mint kényelmi berendezést, amíg el nem utazik.

– Phuong is ember, Pyle. Ő maga is képes dönteni.

– Hamis adatok alapján. Egy gyermek!

– Phuong nem gyermek. Keményebb, mint amilyen maga valaha is lesz. Ismeri azt a fajta politúrt, amelyik nem karcolódik? Ez Phuong. Tízet is túlél a mi fajtánkból. Legfeljebb megöregszik, annyi az egész. Kínozhatja gyermekszülés, éhség, hideg, reuma, de gondolatok, rögeszmék sohasem fogják kínozni, mint bennünket. Nem karcolódik, legfeljebb elpusztul.

De miközben szavaltam és néztem Phuongot, amint épp lapozott (családi csoportkép Anne hercegnővel), tudtam, hogy én is, éppúgy mint Pyle, kitalálok egy képzelt alakot. Sohasem ismerhetjük embertársainkat; legjobb tudomásom szerint Phuong éppúgy megriadt, mint akármelyikünk – csak a kifejezés készsége hiányzott belőle, semmi egyéb. És visszaemlékeztem az első gyötrelmes esztendőre, amikor olyan szenvedélyesen igyekeztem megérteni őt, amikor könyörögtem neki, mondja el, hogy mit gondol, és megijesztettem, mert oktalan dührohamokat kaptam hallgatása miatt. Még a vágyam is fegyver volt; mintha azzal, hogy kardunkat az áldozat méhe fölé döfjük, szóra bírhatnók őt, és önuralma feladására késztethetnők.

– Eleget mondott – vetettem oda Pyle-nak. – Most már tudja, amit tudnia kell. Menjen el, kérem.

– Phuong – szólította.

– Monsieur Pyle? – felelte Phuong kérdőn, felnézett a windsori kastély képéről, amelyet épp tanulmányozott, és udvariassága komikus és egyben megnyugtató volt abban a pillanatban.

– Becsapta magát.

– Je ne comprends pas.[33]

– Ugyan, menjen már – mondtam. – Menjen haza a Harmadik Erejéhez, York Hardinghoz és a Demokrácia hivatásához. Menjen és pepecseljen plasztikkal.

Utóbb el kellett ismernem, hogy szó szerint teljesítette utasításomat.

HARMADIK RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

1

Vigot-t csak két héttel Pyle halála után láttam viszont. A Boulevard Charner-n mentem felfelé, amikor utánam szólt a Club-étteremből. Akkoriban ez volt a Sûreté tagjainak kedvelt étterme; mintegy kihívásul azoknak, akik gyűlölték őket, a földszinten szoktak enni-inni, míg a közönség többi része az emeleten ült, mert ott biztonságban voltak a partizánok kézigránátjai elől.  Odaültem hozzá, és Vigot vermutot hozatott nekem.

– Játsszunk érte?

– Ahogy tetszik – feleltem és kihúztam kockámat a rituális játékhoz, a Quatre Vingt-et-un-höz. A kockák alakja, a szemek elhelyezése ma is az indokínai háborús éveket idézi vissza számomra. Akárhol vagyok, ha két kockázó embert látok, Hanoi vagy Saigon utcáin, Phát Diêm rommá lőtt épületei között érzem magam, látom a csatornák mentén őrjáratukat végző ejtőernyősöket, terepszínű furcsa mintáik mimikrijével védve, mint a hernyók, hallom az aknavetők tüzelését, néha egy halott gyermek képe is megjelenik szemem előtt.

– Sans vaseline – mondta Vigot, miközben négy-kettő-egyet vetett. Odatolta nekem az utolsó szál gyufát. A játék szexuális tolvajnyelve közismert volt a Sûreté tagjai között; talán Vigot maga találta ki, s tőle vették át beosztottjai, akik azonban Pascal olvasására nem kaptak rá általa. – Alhadnagy. – Minden elvesztett játszma egy rendfokozatnyi emelkedést jelentett, s az ember addig játszott, amíg valamelyik játékos százados vagy őrnagy nem lett. Vigot a második partit is megnyerte, s mialatt kiszámolta a gyufaszálakat, odavetette:

– Megtaláltuk Pyle kutyáját.

– Igazán?

– Nyilván nem volt hajlandó megválni a gazdája holttestétől. Akárhogyan is, elvágták a torkát. Az iszapban feküdt, ötvenyardnyira Pyle-tól. Talán odáig vonszolta magát.

– Még mindig érdekli az ügy?

– Az amerikai követ örökké a sarkamban van. Hál’ istennek, ha egy franciát gyilkolnak meg, nincs ennyi vesződségünk. De hát az olyan esetnek nincs is ritkasági becse.

Előbb a gyufaszálak elosztásáért játszottunk, s azután megkezdődött az igazi játék. Vigot hátborzongató gyorsasággal tudta kivetni a négy-kettő-egyet. Már csak három gyufája maradt; én pedig a lehető legalacsonyabb pontszámot vetettem. – Nanette – mondta Vigot, és két szál gyufát tolt át hozzám. Amikor utolsó gyufaszálától is megszabadult, csak ennyit mondott: – Capitaine – én pedig megrendeltem a pincérnél az italt.

– Megtörtént már, hogy valaki megverte magát? – kérdeztem.

– Ritkán. Akar revansot?

– Majd máskor. Micsoda játékos lehetne magából, Vigot! Mondja, szokott másféle szerencsejátékot is játszani?

Szánalmasan elmosolyodott, s magam sem tudom, miért, szőke felesége jutott eszembe, akiről az a hír járta, hogy a fiatalabb tisztekkel csalja Vigot-t.

– Istenem – válaszolta –, hát ott van mindig a legnagyobb szerencsejáték.

– A legnagyobb?

– “Mérlegeljük a nyereséget és a veszteséget – idézte –, ha arra teszünk, hogy Isten létezik; mérlegeljük a kétféle eshetőséget. Ha nyerünk, mindent nyerünk; ha veszítünk, nem veszítünk semmit.”

Én is Pascallal válaszoltam – az egyetlen Pascal-idézettel, amit könyv nélkül tudtam:

– “Az, aki fejet választ, s az, aki írást, egyforma hibás. Mind a kettő téved. A helyes út: nem tenni semmire.”

– “Igen, de tenni kell. Nincs választás. Elindultunk az úton.” Maga nem követi a saját elveit, Fowler. Maga is bele van keveredve, mint mi mindnyájan.

– De nem a hitbe.

– Nem a hitről beszélek. Tulajdonképpen Pyle kutyája jár az eszemben.

– Úgy!

– Emlékszik arra a megjegyzésére, hogy talán valami nyomra bukkanok, ha megvizsgálom a sarat a lábain, és így tovább?

– És maga azt mondta rá, hogy nem Maigret, sem Lecoq.

– Mindent egybevetve, elég jól végeztem a dolgomat – mondta. – Ugye, Pyle rendesen magával vitte a kutyáját, ha elment hazulról?

– Azt hiszem.

– Nem hagyta egyedül kóborolni, ugye? Ahhoz túlságosan értékes volt az állat.

– Nem lett volna biztonságos. A bennszülöttek eszik a kutyahúst. – Vigot zsebre akarta vágni a kockát. – A kocka az enyém, Vigot.

– Ó, bocsánat. Elgondolkoztam…

– Miért mondta, hogy én is bele vagyok keveredve?

– Mikor látta utoljára Pyle kutyáját, Fowler?

– Isten tudja. Nem szoktam fölírni a noteszomba, amikor kutyákkal van randevúm.

– Mikor megy haza?

– Nem tudom pontosan. – Nem szeretek információt adni a rendőrségnek. Nekik is kényelmesebb.

– Szeretném meglátogatni… ma este. Tíz óra megfelel? Ha egyedül lesz.

– Majd elküldöm Phuongot a moziba.

– Megint rendbe jöttek egymással

– Igen.

– Érdekes. Pedig az a benyomásom, hogy maga… hogy is mondjam… boldogtalan.

– Erre igazán ezer és egyféle oka lehet az embernek, Vigot. – És támadóan hozzátettem: – Magának tudnia kell.

– Nekem?

– Maga se boldog.

– Ó, nekem nincs miért panaszkodnom. “A romba dőlt ház nem boldogtalan.”

– Ez mi?

– Ez is Pascal. Érvelés amellett, hogy az ember büszke legyen a nyomorúságára. “A fa nem boldogtalan.”

– Miért lett rendőr, Vigot?

– Többféle körülmény vitt rá. Pénzt kellett keresnem, kíváncsi voltam az emberekre, meg aztán… igen, ez is hozzátartozik… szeretem Gaboriau-t.

– Talán inkább papnak kellett volna mennie.

– Akkoriban nem olvastam a megfelelő szerzőket.

– Még mindig gyanúsít, hogy valami közöm van az ügyhöz?

Felállt, s megitta, ami a pohárban maradt.

– Szeretnék magával beszélgetni, ennyi az egész.

Hátat fordított és elment. Úgy rémlett, részvéttel nézett végig rajtam, mint egy életfogytiglani büntetését töltő rabra, akinek elfogatása az ő lelkén szárad.

2

Valóban megkaptam büntetésemet. Mintha Pyle, amikor elhagyta lakásomat, ennyi meg ennyi heti bizonytalanságra ítélt volna. Valahányszor hazatértem, elkészültem a katasztrófára. Néha nem találtam otthon Phuongot, s képtelen voltam nekiülni a munkának, amíg haza nem jött, mert sosem tudtam bizonyosan, vajon hazajön-e. Mindig kikérdeztem, hol, merre járt (de ügyeltem, nehogy hangom aggodalmat vagy gyanakvást áruljon el), és Phuong néha azt válaszolta, hogy piacon volt, vagy az üzletekben vásárolt, és bizonyítékul felmutatta a bevásárolt holmit (de akkoriban még bizonyítási készségét is természetellenesnek és gyanúsnak éreztem); máskor moziban volt, és jegyének leszakított darabja igazolta beszámolóját; néha a nénjét látogatta, és azt hiszem, ott találkozhatott Pyle-lal. Vadul öleltem őt azokban a napokban, mintha gyűlölném; pedig nem őt gyűlöltem, hanem a jövőt. A magányosság feküdt ágyamban, éjszakánként a magányosságot zártam karjaimba. Phuong nem változott: főzött, elkészítette pipáimat, szelíden, engedelmesen tárta ki testét gyönyörömnek (de már nem volt gyönyörűség); és úgy, mint ahogy az első időkben a lelkét kívántam, most gondolatait akartam olvasni, de azok mélyen el voltak rejtve előlem, egy nyelvbe, amelyet nem beszéltem. Kérdezni nem akartam. Nem akartam, hogy hazudjék (amíg nem hangzik el nyílt hazugság, addig még áltathatom magam azzal, hogy ugyanúgy vagyunk egymással, mint voltunk), de gyanakvásom néha mégis megszólalt.

– Mikor láttad Pyle-t? – kérdeztem.

Phuong tétovázott – vagy talán csak emlékezni próbált?

– Amikor itt járt – válaszolta.

Szapulni kezdtem – szinte öntudatlanul – mindent, ami amerikai. Társalgásomban sűrűn szerepelt az amerikai irodalom szegénysége, az amerikai politikai élet botrányai, az amerikai gyerekek vásottsága. Mintha Phuongot nem egy ember, hanem egy nemzet akarná tőlem elragadni. Mindent hibáztattam, amit Amerika művel. Agyonuntattam barátaimat Amerikával, még a franciákat is, akik készségesen osztoztak nézeteimben. Úgy éreztem, elárultak; de az embert nem az ellensége árulja el.

Akkoriban történt a biciklibombák esete. Egy este, amikor az Imperial-bárból hazaérkeztem üres lakásomba (vajon Phuong moziban volt-e vagy a nővérénél?), az ajtó alá bedugva levélkét találtam. Dominguez írta. Elnézést kért, amiért még mindig gyengélkedik, és felszólított, másnap fél tizenegy tájt legyek a nagy áruház előtt, a Boulevard Charner sarkán. Mr. Csu kérésére írt, de erős volt a gyanúm, hogy inkább Mr. Heng kívánja jelenlétemet.

Az egész incidens, amint utóbb kitűnt, nemigen érdemelt többet egy bekezdésnél – méghozzá humoros bekezdésnél. Nem volt köze az Északot pusztító gyászos és kegyetlen háborúhoz, a Phát Diêm csatornáit eltorlaszoló több napos szürke hullákhoz, az aknavetők dübörgéséhez, a napalm vakító fehér fényéhez. Talán negyedórát várakozhattam egy virágárusbódé előtt, amikor egy teherautónyi rendőr állt meg az áruház előtt, nagy fékcsikorgással, pneusivítással; a Rue Catinat felől jöttek a Sûreté-főkapitányságról. A rendőrök leugráltak és az áruház felé rohantak, mintha tömeget ostromolnának meg; de nem volt tömeg, csak egy nagy biciklikarám. Saigonban minden nagyobb épületet ilyen kerékpárparkoló-hely kerít körül; nincs az a nyugat-amerikai egyetemi város, amelyben több biciklitulajdonos laknék. Mielőtt beállíthattam volna fényképezőgépemet, a nevetséges és megmagyarázhatatlan akció már be is fejeződött. A rendőrök benyomultak a kerékpárok közé, kiemeltek hármat, fejük fölött kivitték a boulevard-ra és beledobták a díszkútba. Mielőtt egyet közülük megállíthattam volna, már visszaszálltak teherautójukra, és robogtak tovább a Boulevard Bonnard-on.

– Opération Bicyclette – szólalt meg egy hang a fülem mellett. Mr. Heng volt.

– Mi ez? – kérdeztem. – Gyakorlat? De mire?

– Várjon csak egy kicsit – szólt Mr. Heng.

Néhány járókelő közeledett a kúthoz; egy kerék kiállt belőle, mint a bója a tengerből, hogy eltérítse a hajók útját a roncsok veszélyes tájékáról. Egy rendőr átszaladt az úton és integetett, kiáltozott.

– Menjünk, nézzük meg – indítványoztam.

– Inkább ne – mondta Mr. Heng és órájára nézett. Tizenegy óra négy percet mutatott.

– Siet – mondtam neki.

– Sosem árt.

Abban a pillanatban a szökőkút felrobbant. Faragott kávájának egy darabja egy ablakba vágódott, és az üveg csillogva permetezett alá, mint a víz. Senki sem sérült meg. Leráztuk ruhánkról a vizet meg az üvegcserepeket. Egy biciklikerék búgva forgott az út közepén, mint a csiga, aztán megingott és elesett.

– Most van tizenegy óra – szólt Mr. Heng.

– Mi az ördög?...

– Úgy gondoltam, érdekelni fogja – mondta Mr. Heng. – És nagyon remélem, hogy érdekelte.

– Jöjjön, igyunk valamit.

– Sajnálom, nem érek rá. Vissza kell mennem Mr. Csuhoz. De előbb hadd mutassak valamit. – Odavezetett a biciklikarámhoz, és eloldotta a magáét. – Nézze meg jól.

– Raleigh gyártmányú – mondtam.

– Nem, a pumpát nézze meg. Nem emlékezteti valamire?

Atyaian mosolygott elképedésemen és elkarikázott. Egyszer még visszafordult és integetett, azzal ment tovább Cholon és az ócskavasraktár felé. Bementem a Sûreté-re információért, ott aztán megértettem, mire célzott Mr. Heng. Az öntőminta, amelyet raktárában láttam, olyan formájú volt, mint egy biciklipumpának a fele. Aznap Saigonban városszerte kiderült az ártatlan biciklipumpákról, hogy plasztikbombák, amelyek pontosan tizenegy órakor felrobbantak, kivéve, ahol a rendőrség – alighanem Mr. Hengtől eredő értesülések alapján – megelőzte a robbanást. Semmi különös nem történt: tíz robbanás, hat ember könnyebben megsebesült, s ég tudja, hány kerékpár megsemmisült. Újságírótársaim – kivéve az Extrême Orient munkatársát, aki outrage-nak, gyalázatnak bélyegezte a dolgot – tudták, hogy csak akkor helyezhetik el tudósításukat, ha nevetséges színezetet adnak a históriának. “Biciklibombák Saigonban” – címnek nem rossz. Valamennyien a kommunistákat okolták. Én voltam az egyetlen, aki azt írtam, a biciklibombákkal Thé tábornok tüntetett, de a szerkesztőség megváltoztatta beszámolómat. Thé tábornok nem volt szenzáció, az ő leleplezésére nem lehetett helyet pazarolni. Dominguez révén megüzentem Mr. Hengnek, hogy őszintén sajnálom, én megtettem, ami tőlem telt. Mr. Heng udvarias köszönetet üzent vissza. Akkor úgy találtam, hogy Mr. Heng – vagy a vietminhi bizottság – túlzottan érzékeny; senki sem haragudott komolyan a kommunistákra az ügy miatt. Sőt, ha ez egyáltalában elképzelhető lett volna, azt hihették volna róluk, hogy van humorérzékük. “Legközelebb vajon mit fognak kitalálni?” – mondogatták a társaságban, s az egész képtelen históriát az én szememben is a boulevard közepén búgócsigaként pörgő biciklikerék jelképezte. Pyle-nak sohasem említettem, hogy mit hallottam Thé tábornokkal való kapcsolatáról. Pepecseljen csak ártatlanul a plasztikkal, hátha akkor megfeledkezik Phuongról. Mindazonáltal – mert egyik este éppen arra jártam, és mert úgysem volt jobb dolgom – benéztem Mr. Muoi garázsába.

Kicsiny, rendetlen helyiség volt a Boulevard de la Somme-on, inkább ócskavastelephez hasonlított ez is, semmint garázshoz. A helyiség közepén egy autó állt a kocsiemelőn, hűtőfödele felnyitva tátongott – olyan volt, mint valami őskori állat modellje egy vidéki múzeumban, ahová sohasem vetődik látogató. Azt hiszem, mindenki megfeledkezett róla, hogy a kocsi ott van. A padlón mindenfelé ócska ládák, vasdarabok hányódtak; a vietnami sohasem dob el semmit, éppúgy, mint a kínai szakács, aki hét fogásra oszt fel egyetlen kacsát és még a körmét is felhasználja. Nem is tudtam elképzelni, ki adhatott túl olyan könnyelműen az üres dobokon meg a hibás öntőmintán; talán egy alkalmazott csente el, hogy néhány piaszter külön keresethez jusson, talán a leleményes Mr. Heng vesztegetett meg valakit.

Embert nem láttam sehol, így hát beléptem. “Talán elbújnak – gondoltam –, mert attól tartanak, hogy a rendőrség keresni fogja őket.” Nem lehetetlen, hogy Mr. Hengnek vannak kapcsolatai a Sûreté-vel, de még akkor sem valószínű, hogy a rendőrség akcióba lépne. Az ő szempontjukból sokkal kívánatosabb volt, hogy a közvélemény a kommunistáknak tulajdonítsa a biciklibombákat.

A kocsin meg a betonpadlón heverő lomon kívül az égvilágon semmit sem láttam. Nehéz volt elképzelni, hogyan gyárthatták a bombákat Mr. Muoi garázsában. Nemigen voltam vele tisztában, hogy a fehér por, amit a dob alján láttam, hogyan változik át plasztikká, de annyit sejtettem, hogy ez bonyolult folyamat, és nehezen vihető végbe itt, ahol még az utcán meredező két benzinkút is elhanyagoltnak látszik. A bejáratban álltam, és kinéztem az utcára. A boulevard középső sétányán, a fák alatt borbélyok működtek; egy fatörzsre szögelt tükördarab visszaverte a napfényt. Medúzakalapos lány baktatott el mellettem, rúdra akasztott két kosarat vitt. A Simon Frères-áruház tövében kuksoló jövendőmondónak ügyfele akadt: egy töpörödött aggastyán – gyér szakálla mint Ho Si Minhé –, aki közönyösen nézte a zsíros kártyák keverését, kirakását. Ugyan volt-e még egy piaszter ára jövője? A Boulevard de la Somme-on az ember az utcán élt. Itt mindenki mindent tudott Mr. Muoiról, de a rendőrségnek nem volt kulcsa a nép bizalmához. Az életnek ezen a síkján minden köztudomású volt, de európai nem szállhatott le erre a síkra úgy, ahogy kimehetett az utcára. Eszembe jutottak a lépcsőházban, a közös árnyékszék előtt tereferélő vénasszonyok: ők is mindenről értesültek, de én nem tudtam, hogy mit tudnak.

Visszamentem a garázsba, és benyitottam hátul a kis irodába. A falon a szokásos kínai kereskedelmi naptár, a rendetlen íróasztalon árjegyzékek, gumiarábikumos üveg, számológép, néhány iratkapocs, teáskanna három csészével, nagy csomó hegyezetlen ceruza, és meglepő módon egy használatlan képes levelezőlap, amely az Eiffel-tornyot ábrázolta. Akármit írt is York Harding grafikusan és elvontan a Harmadik Erőről – ez volt az, ha az ember az életben kereste. A hátsó falban ajtót pillantottam meg; zárva volt, de kulcsa ott feküdt az asztalon, a ceruzák között. Kinyitottam az ajtót és beléptem.

Fészerfélébe jutottam, amely körülbelül akkora volt, mint a garázs maga. Egyetlen gép állt benne, első látásra nagy vaskalitkának tetszett, temérdek ülőkével, valami szárnyatlan óriás madarak számára berendezve; úgy festett, mintha ócska rongyokkal volna körülkötözve, de a rongyokat valószínűleg tisztogatásra használták, mielőtt Mr. Muoit és segédeit elszólította innét valami. A gépen megtaláltam a gyáros nevét – Lyonban készült – meg a szabadalmi számot – vajon mit szabadalmaztatott? Bekapcsoltam az áramot és az ócska gép életre kelt; a vasrudaknak rendeltetésük volt, a masina úgy viselkedett, mint egy aggastyán, aki végső erejét összeszedve lesújt öklével, és újra meg újra lesújt… Ez az ócska holmi még mindig prés volt, bár a maga világában kétségkívül ugyanahhoz a letűnt korhoz tartozott, mint a némafilm. De ebben az országban, ahol semmit sem dobnak a szemétre, s ahol előbb-utóbb minden felbukkanhat, hogy itt fejezze be pályafutását (emlékszem, egyszer A nagy vonatrablás című őskori filmet láttam egy Nam Dinh-i zugmozi vásznán végigrángatózni – még mindig mulatott rajta a közönség), itt ez a prés ma is használható volt.

Alaposan megvizsgáltam: fehér por nyomait fedeztem fel rajta. Diolacton – gondoltam – valami köze van a tejhez. Dobnak, öntőmintának nyoma sem volt. Visszamentem az irodába, onnét a garázsba. Szerettem volna megveregetni az ócska autó sárhányóját; talán sokáig kell várnia, de egyszer majd felvirrad a napja… Mr. Muoi és a segédei most már bizonyosan a rizsföldeken járnak, útban a szent hegyek felé, ahol Thé tábornok tartja főhadiszállását. Amikor most végre elkiáltottam magam – Monsieur Muoi! –, hirtelen úgy rémlett messze kerültem a garázstól meg a boulevard-tól és a borbélyoktól, újra ott vagyok a rizsföldön, ahol meglapultam a tanyini úton. “Monsieur Muoi!!” Szinte láttam, ahogy valaki felém fordul a rizskalászok között.

Hazamentem. Fenn, a lépcső fordulójában a vénasszonyok rázendítettek csicsergésükre, amelyet éppoly kevéssé értettem, mint a madarak nyelvét a sövényen. Phuong nem volt otthon, cédulát hagyott, hogy nénjéhez ment. Lefeküdtem – lábam még mindig hamar kifáradt – és elaludtam. Amikor fölébredtem, ébresztőórám világító számlapja egy óra huszonöt percet mutatott, megfordultam, mert azt vártam, hogy Phuongot ott találom magam mellett, alva. De a párna gyűretlen volt. A lepedőt aznap cserélhette, még a mosoda hűvösségét viselte magán. Fölkeltem, kihúztam a fiókot, amelyben selyemkendőit tartotta: nem voltak ott. A könyvespolchoz léptem: A Királyi Család Élete Képekben is eltűnt. Magával vitte a kelengyéjét.

A sokk pillanatában az ember nem érez fájdalmat; a fájdalom hajnali három óra tájt kezdődött, amikor nekifogtam megtervezni az életet, amelyet úgy-ahogy, de mégiscsak folytatnom kell, és emlékeimet rendezni, hogy valamiképp kiselejtezzem őket. A boldog emlékek a legrosszabbak, megpróbáltam csak a rosszra visszagondolni. Volt gyakorlatom az effélében. Átéltem már. Tudtam, hogy véghez tudom vinni, ami szükséges – de megöregedtem, éreztem, hogy kevés energiám maradt az újrakezdésre.

3

Elmentem az amerikai követségre, és Pyle-t kerestem. A kapuban kérdőívet kellett kitöltenem, s átadnom az ott posztoló katonai rendőrnek.

– Nem töltötte ki a látogatás célját – mondotta.

– Akihez megyek, úgyis tudja – feleltem.

– Szóval megbeszélés szerint jött?

– Úgy is mondhatjuk.

– Képzelem, nevetségesnek találja ezt a sok ceremóniát, de vigyáznunk kell. Nagyon fura alakok járnak itt ki és be.

– Hallottam.

A rendőr áttolta a rágógumit a másik pofájába, és beszállt a liftbe. Vártam. Fogalmam sem volt, hogy mit mondjak Pyle-nak. Ilyesféle jelenetben még sosem szerepeltem. A rendőr visszajött. Kelletlenül odaszólt:

– Fölmehet. 12/a számú szoba. Első emelet.

Mikor beléptem a szobába, mindjárt láttam, hogy Pyle nincsen ott. Az íróasztalnál Joe ült, a kereskedelmi attasé – a családnevét még mindig nem tudtam. Az írógép mögül Phuong nénje lesett. Csak nem diadalt olvastam ki vizsla barna szeméből?

– Kerüljön beljebb, Tom, kerüljön beljebb – kiáltotta Joe lármás kedélyességgel. – Örülök, hogy látom. Hogy van a lába? Ritkán tiszteli meg a mi kis műintézetünket. Húzza idébb azt a széket. Mondja el a véleményét az új offenzíváról. Tegnap este összeakadtam Grangerrel a Continentalban. Indul megint Északra. Mondhatom, nem lopja a napot! Mindenütt első a szenzáció színhelyén. Gyújtson rá. Tessék, itt a cigaretta. Ismeri Miss Heit? Képtelen vagyok megjegyezni ezeket a neveket… öreg vagyok én már ahhoz. Csak így szólítom: “Hej, ide hozzám!” és ő nem bánja. Semmiféle avult gyarmati formaság. Halljuk a legújabb pletykát, Tom! Maguk a füvet is hallják nőni. Hallom, mi történt a lábával. Igazán sajnálom. Alden mondta…

– Hol van Pyle?

– Ó, Alden nem jött be ma reggel. Valószínűleg otthon van. A munkája nagy részét otthon végzi.

– Tudom én, hogy mit csinál otthon.

– Mondhatom, az a gyerek nem lopja a napot… Hogyan? Mit mondott?

– Tudom, hogy… többek közt mit csinál otthon.

– Nem értem, mire akar kilyukadni, Tom. Kicsit nehéz felfogású vagyok. Mindig is az voltam. És leszek.

– Az én szeretőmmel hál… a maga gépírónőjének a húgával.

– Miket beszél?

– Kérdezze meg Miss Heit. Ő ütötte nyélbe a dolgot. Pyle elszerette a barátnőmet.

– Ide nézzen, Fowler, én azt hittem, hivatalos ügyben jött. Nem rendezhetünk cirkuszt a hivatalban, vegye tudomásul.

– Azért jöttem, hogy Pyle-lal beszéljek, de nyilván elbújik előlem.

– Igazán, Tom, maga az utolsó, akinek szabad lenne így beszélnie Aldenről. Azután, amit magáért tett!

– Igen, igen, persze. Megmentette az életemet, ugyebár. De ki a fene kérte erre?

– Méghozzá az élete kockáztatásával! Annak a gyereknek nagy szíve van.

– Bánom is én a szívét. Itt most más testrészeiről van szó.

– Nem tűröm az ilyen kétértelmű megjegyzéseket, Fowler! Hölgy is van jelen…

– Ó, ezzel a hölggyel mi nagyon jól ismerjük egymást. Engem hiába próbált behálózni, hát most megfogta Pyle-t. Rendben van. Tudom, hogy rosszul viselkedem, és továbbra is rosszul fogok viselkedni. Vannak helyzetek, amikor az ember rosszul viselkedik.

– Rengeteg dolgunk van, Fowler. Jelentést kell írnunk a kaucsuktermelésről…

– Ne féljen, megyek már. De ha Pyle telefonál, mondja meg neki, hogy itt jártam. Talán kötelességének fogja tartani, hogy visszaadja a látogatást. – Aztán Phuong nővéréhez fordultam: – Remélem, az ajándékozási szerződést láttamoztatja a közjegyzővel, az amerikai konzullal és a Christian Science-egyházzal.

Azzal kimentem a folyosóra. Joe szobájával szemben találtam egy “Férfiak” feliratú ajtót. Bementem, magamra zártam az ajtót, és fejemet a hideg falnak támasztva sírni kezdtem. Addig nem sírtam. Még a vécéjük is hűtött volt, a mérsékelt hőmérsékletű páraszegény levegő felszárította könnyeimet, ahogy elapasztja az ember nyálát és testében a spermát.

4

Dominguezre bíztam ügyeimet és Északra utaztam. Haiphongban barátaim voltak a Gascogne-repülőrajban, órákat töltöttem a repülőtér bárjában, vagy a repülőtér melletti kavicsos pályán kuglizva. Hivatalosan a fronton voltam, merészség tekintetében Grangerrel is felvehettem a versenyt, lapomnak azonban ezzel sem hajtottam több hasznot, mint Phát Diêm-i kirándulásommal. De ha az ember a háborúról ír, önérzete megkívánja, hogy olykor a kockázatban is osztozzék.

Nem volt könnyű osztozni benne, még rövid időre sem, mert Hanoiból utasítás érkezett, hogy harci bevetésen nem vehetek részt, csak bombázórepülésen, ez pedig ebben a háborúban olyan biztonságos volt, mint egy autóbusz kirándulás, mert a nehéz géppuskák hatósugaránál magasabban repültünk és semmi egyéb nem fenyegetett, csak az esetleges motorhiba vagy a pilóta tévedése. Menetrendszerűen indultunk és menetrendszerűen érkeztünk vissza; bombarakományunk rézsút lehullott, csavaros füstoszlop tört fel a hídból vagy útkereszteződésből, azután szépen visszahajókáztunk apéritifre, és tovább gurítottuk kugligolyóinkat a pályán.

Egyik reggel a városi tiszti étkezőben üldögéltem és konyakoztam egy fiatal tiszttel, akinek leghőbb vágya az volt, hogy viszontlássa a southendi mólót, amikor bevetési parancs érkezett. “Akar velünk jönni?” Hogyne akartam volna. Még egy bombázórepüléssel is agyon lehet ütni az időt és a gondolatokat. A repülőtér fele menet a tiszt megjegyezte:

– De ez harci bevetés lesz!

– Azt hittem, nem szabad…

– Csak ne írjon róla. Mégis meglátja az országnak egy olyan részét, a kínai határ közelében, amit valószínűleg nem ismer. Lai Csau környékét.

– Úgy tudtam, hogy ott minden nyugodt, francia kézen.

– Nyugodt volt mostanáig. Két napja foglalták el a vietminhiek. Az ejtőernyőseink alig néhány órányira vannak. Azt akarjuk, hogy a vietminhiek kussoljanak, amíg vissza nem foglaltuk az állást. Ezt pedig csak zuhanórepüléssel, géppuskázással érhetjük el. Mindössze két gépünk van erre a célra… az egyik éppen működik. Vett már részt zuhanóbombázásban?

– Nem.

– Kicsit kedélytelen, amíg meg nem szokja.

A Gascogne-repülőrajnak csak kicsiny, B-26-os bombázógépei voltak; a franciák “prostituált”-nak nevezik ezt a típust, mert rövid szárnya lévén, nem tudni, mivel tartja fenn magát. Engem egy kerékpárülés nagyságú fémkorongra ültettek, térdem a pilóta hátához ért. Lassan emelkedve a Vörös-folyó fölé értünk, amely ebben az órában csakugyan vörös volt. Mintha messze visszamentünk volna az időben, és annak a régi földrajztudósnak a szemével látnók, aki elnevezte – éppen ebben az órában, amikor a késő délutáni napsütés parttól partig betöltötte medrét. Kilencezer láb magasságban elkanyarodtunk a Fekete-folyó felé; csakugyan fekete volt, árnyékkal tele, mert a fény olyan szögben esett, hogy elkerülte; és az egész fenséges, nagyszerű táj – völgy, szirt, dzsungel – megfordult tengelye körül, és felfelé meredezett. Egész századot leereszthettünk volna ezekre a szürke-zöld földekre, nem hagyott volna több nyomot, mint sűrű vetés közé ejtett néhány pénzdarab. Messze előttünk picike repülőgép mozgott, mint a szúnyog. A távolság egyre fogyott köztünk.

Két kört írtunk le a torony és a zölddel övezett falu fölött, aztán dugóhúzóban emelkedtünk felfelé, a vakító levegőbe. A pilóta – Trouinnek hívták – hátrafordult felém, és a szemével intett: kormánykerekén ott voltak a gombok, amelyek a géppuskát szabályozzák és a bombákat kioldják. Amikor nekiindultunk a zuhanásnak, beleimben azt a furcsa lazulást éreztem, amely minden új tapasztalatot kísér: az első táncot, az első vacsorameghívást, az első szerelmet. A wembleyi hullámvasútra kellett gondolnom, amikor fölért a legmagasabb pontjára: kiszállni már nem lehet, az ember az élmény csapdájába került. Éppen annyi időm volt, hogy a magasságmérőről leolvassam a háromezer métert – és már zuhantunk lefelé. Most minden csak érzés volt, a látás semmi. A pilóta hátához nyomódtam, mintha szörnyű súly nyomta volna mellemet. Nem éreztem azt a pillanatot, amikor a bombák kioldódtak; aztán a géppuska kattogott, és a gép korditszaggal telt meg; mellemről levált a súly, ahogy emelkedtünk, most már a gyomrom hagyott cserben, öngyilkosként, spirálban hullott lefelé, a föld felé, amelyet elhagytunk. Negyven másodpercre Pyle megszűnt, nem létezett, de még a magányosság is megszűnt. Ahogy nagy ívben emelkedtünk felfelé, az oldalablakon át láttam a felénk nyúló füstoszlopot. A második zuhanás előtt félelem fogott el; féltem a megaláztatástól, féltem, hogy lehányom a pilóta hátát, féltem, hogy öregedő tüdőm nem bírja a nyomáskülönbséget. A tizedik zuhanás után már csak ingerültséget éreztem; túl soká tart ez az egész, menjünk haza már. De megint meredeken felfelé lövelltünk a géppuska hatósugarából kikerülve, megint elkanyarodtunk, és megint felénk mutatott a füst. A falut minden oldalról hegyek övezték, minden alkalommal ugyanonnan, ugyanazon a nyíláson át kellett megközelítenünk. Nem volt rá módunk, hogy váltogassuk támadási irányunkat. Amikor tizenegyedszer zuhantunk, azt gondoltam, a megaláztatás félelmétől immár szabadon: “Elég, ha egyetlen légelhárító ágyút beirányoznak.” Megint felfelé emeltük orrunkat a biztonságos levegőbe – talán nincs is ágyújuk. A bevetés negyven perce végeérhetetlennek tetszett, de egyéni gondjaim gyötrelmét nem éreztem ezalatt. A nap lenyugvóban volt, amikor hazafelé indultunk; a földrajztudós pillanata elmúlt, a Fekete-folyó már nem volt fekete, és a Vörös-folyó is csak aranyszínű.

Zuhantunk megint lefelé, a görcsös, foghíjas erdőtől a gondozatlan rizsföldeken szétterjedő folyó felé, és mint a golyó, megcéloztunk egy kicsi sampant a sárga vízen. Egyetlen dörrenés, és a sampan szikraesőben felrobbant; meg sem vártuk, hogy áldozataink hogyan próbálnak kivergődni, hanem fölemelkedtünk, és folytattuk utunkat hazafelé. Megint azt gondoltam, amit Phát Diêmben, a halott gyermek láttára: “Gyűlölöm a háborút.” Volt valami felháborító abban, ahogy hirtelen, véletlenül kiszemeltük zsákmányunkat; történetesen éppen arra mentünk, egyetlen lövés kellett csak hozzá, nem is volt, aki viszonozza a tüzet, és már el is tűntünk, miután hozzáadtuk szerény teljesítményünket a világ aznapi halottaihoz.

Föltettem fülhallgatómat, hogy Trouin százados szólhasson hozzám.

– Egy kis vargabetűt fogunk csinálni – mondta. – A calcaire-ben gyönyörű a napnyugta. Nem szabad elmulasztania. – tette hozzá kedvesen, mint a házigazda, aki uradalma látványosságait mutogatja vendégének, és mintegy száz mérföldön keresztül gyönyörködtünk a napnyugtában a Baie d’Along fölött. A sisakos, kemény katonaarc elmélázva tekintett ki, le a porózus kőtömbök, ívek között aranyló mélyedésekbe, és a gyilkolás sebe már nem vérzett tovább.

5

Trouin százados ragaszkodott hozzá, hogy aznap este ő lásson vendégül az ópiumházban, noha ő maga nem szívott. Szereti a szagát – magyarázta –, szereti a nyugalom érzését a fárasztó nap után, de hivatása miatt ennél többet nem engedhet meg magának. Vannak ugyan tisztek, akik ópiumot szívnak, de azok a földön teljesítenek szolgálatot; őneki szüksége van az éjszakai nyugodt alvásra. Egy kis elrekesztett alkóvban hevertünk – egymás mellett sorakoztak a rekeszek, mint iskolai hálóteremben – és a kínai tulajdonos készítette pipáimat. Amióta Phuong elhagyott, egyszer sem szívtam. Szemben velünk, a folyosó túloldalán egy mesztic nő heverészett, karcsú, hosszú lábát felhúzva, s első pipája után egy fényes papírra nyomtatott képes folyóiratot olvasott; a mellette levő rekeszben két idős kínai folytatott üzleti megbeszélést, teát szürcsölgettek, pipájukat félretéve.

– Az a sampan – mondtam –, amit ma este… csinált az valami rosszat?

– Ki tudja? – válaszolt Trouin. – Az a parancsunk, hogy a folyónak ezen a szakaszán mindent lőjünk le, ami csak mutatkozik.

Elszívtam első pipámat. Igyekeztem nem gondolni arra a számtalan pipára, amit odahaza szívtam. Trouin folytatta:

– Ez a mai ügy… ez nem a legrosszabb a magamfajta katonának. A falu fölött bennünket is lelőhettek volna. Mi is éppen annyit kockáztattunk, mint ők. Amit gyűlölök, az a napalmbombázás. Háromezer láb magasságból, teljes biztonságban. – Kétségbeesett mozdulatot tett. – Az ember látja, amint az erdő tüzet fog. Isten tudja, mit látna odalenn… Szegény ördögök elevenen megégnek, a láng ellepi őket, mint a víz. – Kitört belőle a düh az értetlen világ ellen: – Én nem vívok gyarmati háborút! Azt hiszi, megtenném mindezt a Terre Rouge-i ültetvényeseknek? Inkább haditörvényszék elé állok. Mi mind a maguk háborúit vívjuk, de a bűntudatot, azt nekünk hagyják.

– Az a sampan – mondottam.

– Igen, a sampan is. – Figyelte, ahogy elnyúlok, és elszívom a második pipámat. – Irigylem, hogy van mibe menekülnie.

– Nem tudja, hogy mitől menekülök. Nem a háborútól. Ahhoz semmi közöm. Nem vagyok belékeveredve.

– Majd belékeveredik. Maga is, mindenki. Előbb vagy utóbb.

– Én nem.

– Látom, még mindig biceg.

– Joguk volt hozzá, hogy rám lőjenek, de még csak nem is tették. Egy őrtornyot robbantottak fel. A romeltakarító osztagokat mindig tanácsos nagy ívben elkerülni. Még a Piccadillyn is.

– Egyszer majd történik valami, és maga is állást foglal.

– Nem. Visszamegyek Angliába.

– És az a fénykép, amit egyszer mutatott…?

– Ó, azt azóta eltéptem. Elhagyott.

– Ne haragudjék, hogy tapintatlan voltam.

– Így szokott ez történni. Előbb én hagytam el másokat, most fordul a kocka. Az ember szinte hajlamos hinni a felsőbb igazságszolgáltatásban.

– Én hiszek benne. Amikor először dobtam le napalmbombát, ezt gondoltam magamban: ez az a falu, ahol születtem. Ott lakik M. Dubois, apám öreg barátja. A pék… gyerekkoromban nagyon jóban voltam a pékünkkel… ott menekül a lángtengerben, amit én okoztam. A Vichy-katonák nem bombázták a saját országukat. Hitványabbnak éreztem magam még náluk is.

– És mégis folytatja.

– Ó, ez csak hangulat. A napalmmal jár. De az idő nagyobb részében úgy érzem, hogy Európát védelmezem. És tudja, amazok odaát… azok is szörnyű dolgokat művelnek. Amikor 1946-ban kikergettük őket Hanoiból, rettenetes irtást végeztek a maguk népében… olyanok között, akikről azt hitték, hogy bennünket támogattak. Láttam egy fiatal lányt a halottasházban… nemcsak a mellét vágták le, hanem megcsonkították a szeretőjét, és kitömték a…

– Hát ezért nem akarok én belekeveredni.

– Ez nem okoskodás vagy igazság kérdése. Egyszer elragad a szenvedély, belékeveredünk és akkor már nem keveredhetünk ki belőle. Háború, szerelem… gyakran hasonlítják össze ezt a kettőt. – Szomorúan tekintett a folyosó túlsó oldalára, ahol a mesztic nő heverészett pillanatnyi nagy békességében. – Nem, ettől a véleményemtől nem tágítok – mondta. – Látja ezt a lányt? Ő már a szülei révén belékeveredett. Milyen jövő vár rá, ha ez a kikötő elesik? Franciaország csak félig a hazája…

– Hát elesik a város?

– Maga újságíró. Jobban tudja nálam, hogy ezt a háborút nem nyerhetjük meg. Tudja, hogy a Hanoiba vezető utat minden éjjel elvágják és aláaknázzák. Tudja, hogy minden évben egy teljes St. Cyr-i évfolyamra rúgnak a veszteségeink. Már ötvenben kis híján megvertek.  De Lattre kétévi haladékot szerzett nekünk… ennyi az egész. De mi hivatásos katonák vagyunk, harcolnunk kell, amíg a politikusaink nem mondják, hogy hagyjuk abba. A végén valószínűleg összeülnek és békét kötnek ugyanolyan alapon, ahogy már a legelején is megegyezhettek volna, és ezzel értelmüket vesztik mind ezek az esztendők. – Csúf képe, amellyel a zuhanórepülés előtt biztatóan rám mosolygott, úgy viselte hivatalos katonai keménységét, mint a farsangi papírálarcot, amelynek nyílásain át gyermekszemek bámulnak ki a világba. – De maga ezt úgysem érti, Fowler. Maga nem tartozik közénk.

– Vannak más dolgok is az életben, amitől az esztendők értelmüket vesztik.

Furcsa, védelmező mozdulattal fektette térdemre kezét, mintha ő volna az idősebb.

– Vigye haza azt a mesztic lányt – mondta. – Többet ér, mint a pipa.

– Honnan tudja, hogy eljönne velem?

– Én is háltam vele, meg Perrin hadnagy is. Ötszáz piaszter.

– Elég drága.

– Talán háromszázért is elmenne, de az adott körülmények között az ember nem szívesen alkuszik.

Tanácsa azonban nem bizonyult jónak. A férfi testének teljesítőképessége korlátozott, az enyémet megdermesztette az emlékezés. Amit kezem érintett azon az éjszakán, talán szebb volt, mint amihez szoktam, de nemcsak a szépség ejt rabul. A mesztic lány ugyanazt a parfümöt használta, és a döntő pillanatban az elvesztett múlt kísértete hatalmasabbnak bizonyult, mint a mellettem elnyúló, rendelkezésemre álló test.

Elhúzódtam tőle, hanyatt feküdtem, és a vágy elapadt bennem.

– Igazán röstellem – mondtam, és hazudtam: – Nem tudom, mi lelt.

A lány nagyon kedves volt, és teljesen félreértett.

– Sose bánja. Megesik az efféle. Biztosan az ópium.

– Hogyne – mondtam –, az ópium. – És szívből kívántam, bárcsak az lett volna.

MÁSODIK FEJEZET

1

Furcsa volt az első visszatérés Saigonba, amikor nem várt senki. A repülőtéren azt kívántam, bárcsak máshová irányíthatnám taximat a Rue Catinat helyett. “Vajon enyhébb-e most a fájdalom, mint amikor elmentem?” – kérdeztem magamtól s igyekeztem meggyőzni magamat arról, hogy enyhébb. Amikor fölértem az emeletre, észrevettem, hogy az ajtó nyitva van, és esztelen reménykedés akasztotta meg lélegzetemet. Nagyon lassan tettem meg az ajtóig vezető néhány lépést. Míg oda nem érek, él a remény. Szék nyikordulását hallottam, és amikor az ajtóhoz értem, cipőt pillantottam meg – de nem női cipő volt. Gyorsan beléptem; Pyle volt az, aki esetlenül föltápászkodott a karosszékből, amelyben régen Phuong szokott ülni.

– Hullo, Thomas – köszöntött.

– Hullo, Pyle. Hogy jutott be?

– Találkoztam Dominguezzel. Épp a postáját hozta. Megkértem, engedje meg, hogy itt megvárjam magát.

– Phuong ittfelejtett valamit?

– Nem. Joe mondta, hogy keresett a követségen. Úgy gondoltam, itt jobban beszélgethetünk.

– Miről?

Tehetetlen mozdulatot tett, mint a nebuló, akinek iskolai ünnepen kell beszélnie, és nem találja a szavakat.

– Északon járt?

– Igen. És maga?

– Ó, én is sokat utazgattam.

– Még mindig plasztikkal pepecsel?

Elkényszeredett mosoly volt a válasz. Aztán azt mondta:

– Ott van a postája.

Első pillantásra láttam, hogy nincs közte semmi, ami érdekelhetne; az egyik levél londoni főnökömtől jött, a másik a banktól, a többi meg számlának látszott.

– Hogy van Phuong? – kérdeztem.

Pyle arca önkéntelenül kinyúlt, mint azok a villamos játékok, amelyek egy bizonyos hangra működnek.

– Remekül – válaszolta, s aztán összeszorította az ajkát, mintha máris túl sokat mondott volna.

– Üljön le, Pyle – mondtam. – Ne haragudjék, felbontom ezt a levelet. A szerkesztőm írta.

Kinyitottam. Milyen alkalmatlan pillanatban következik be a nem várt fordulat. Főszerkesztőm azt írta, fontolóra vette legutóbbi levelemet, és tekintettel az indokínai zavaros helyzetre, de Lattre tábornok halálára meg a Hoa Binh-i visszavonulásra, egyetért javaslatommal. Ideiglenes külpolitikai rovatvezetőt nevezett ki, és szeretné, ha még legalább egy esztendeig Indokínában maradnék. “De a helyet fenntartjuk magának” – ígérte a helyzet teljes meg nem értésében. Azt hitte, hogy elsősorban a jobb állás meg a lap érdeke jár az eszemben.

Leültem Pyle-lal szemben, és újra elolvastam a levelet, amely későn érkezett. Egy pillanatra fellobbant bennem az öröm, mint a felébredés pillanatában, mielőtt az embernek eszébe jut a valóság.

– Rossz hír? – kérdezte Pyle.

– Nem. – Azzal vigasztaltam magam, hogy úgyis mindegy lett volna: egyesztendős haladék mit sem jelent egy házassággal szemben.

– Összeházasodtak már? – kérdeztem.

– Még nem. – Elpirult; ehhez kevés kellett nála. – Tudniillik azt reméltem, hogy soron kívül szabadságot kapok erre a célra. Akkor otthon tarthatnók meg az esküvőt… rendesen.

– Rendesebb, ha otthon tartják?

– Valahogy úgy érzem… nehéz magának megmagyarázni ezeket a dolgokat, Thomas, maga olyan átkozottul cinikus… szóval úgy érzem, hogy ez a tisztelet jele. Akkor jelen lennének a szüleim, és Phuongot úgyszólván bevezetném a családba. Ez nagyon sokat jelent, tekintettel a múltra.

– A múltra?

– Érti, hogy mire célzok. Nem szeretném őt úgy otthon hagyni, hogy a helyzete ne legyen tisztázott…

– Hát otthon hagyná?

– Valószínűleg. Édesanyám nagyszerű asszony… elvinné Phuongot mindenhová, bemutatná, szóval bevezetné a társaságba. És segítene neki az otthonunk berendezésében.

Hirtelenében nem tudtam, sajnáljam-e Phuongot mindezért vagy sem. Annyira vágyott a felhőkarcolók meg a Szabadság-szobor világába, de fogalma sem volt, hogy ez mivel jár – hogy mit jelent Pyle professzor úr és Mrs. Pyle, meg a villásreggelik a női klubban; vajon megtanítják-e majd kanasztát játszani? Magam előtt láttam a tizennyolc éves Phuongot első este a Grande Monde-ban, ahogy kecsesen libegett fehér esti ruhájában, s magam előtt láttam, amilyen egy hónappal ezelőtt volt, mikor a hús árára alkudott a Boulevard de la Somme-i hentesüzletben. Vajon szeretni fogja-e a New England-i ragyogó tiszta fűszerüzleteket, ahol még a zellert is celofánba csomagolva árusítják? Talán igen. Ki tudja? Magam is meglepődtem, mert olyasmit találtam mondani Pyle-nak, amit ő mondhatott volna nekem egy hónappal azelőtt:

– Bánjék vele óvatosan, Pyle. Ne erőltesse. Neki is fájhatnak dolgok, éppúgy, mint nekem vagy magának.

– Persze, persze, Thomas.

– Olyan kicsi és törékeny, egészen más, mint a mi asszonyaink, de ne tekintse őt… ne tekintse nipptárgynak.

– Furcsa, Thomas… mindig minden másképp történik az életben. Úgy féltem ettől a beszélgetéstől. Azt hittem, goromba lesz.

– Volt időm gondolkodni odafenn, Északon. Találkoztam egy lánnyal… talán olyasmit láttam meg benne, amit maga abban a bordélyházban. Jó, hogy Phuong elment magával. Egyszer talán elhagytam volna és egy Granger-szerű alak kaparintotta volna meg. Aki csak szórakozni akar.

– És tovább is jó barátok maradhatunk, Thomas?

– Hogyne, miért ne. De Phuonggal azért nem szeretnék találkozni. Úgyis éppen elég az, ami itt őrá emlékeztet. Másik lakást kell keresnem… mihelyt hozzájutok.

Kibogozta egymásból hosszú lábait és felállt.

– Olyan boldog vagyok, Thomas. Ki se mondhatom, milyen boldog. Tudom, hogy már mondtam, de mégis… igazán azt kívánom, bárcsak másvalaki lett volna, és nem maga.

– Én pedig örülök, hogy maga volt az, Pyle.

A beszélgetés egészen másképp sikerült, mint ahogy elképzeltem; a felületi harciasság alatt, egy mélyebb szinten, nyilván már jó előre kialakult bennem a valódi haditerv. Egész idő alatt, míg naivságán bosszankodtam, egy belső bíró az ő javára döntött, idealizmusát, York Harding műveiből merített éretlen gondolatait összehasonlítva az én cinizmusommal. A tényekben nekem van igazam – de vajon nincs-e neki is joga hozzá, hogy fiatal legyen és tévedjen, nem alkalmasabb-e nálam arra, hogy egy lány hozzákösse az életét?

Kötelességszerűen kezet fogtunk, de valami kimondhatatlan aggódás hajtott, hogy kimenjek utána a lépcsőházba és utánaszóljak. Talán nemcsak bíró, hanem próféta is lakozik azokban a belső tárgyalótermekben, ahol igazi elhatározásaink születnek.

– Vigyázzon, Pyle, ne bízzék túlságosan York Hardingban!

– Yorkban?! – Felbámult rám az első fordulóról.

– Igaz, hogy mi régi gyarmatosítók vagyunk, Pyle, de ismerjük is valamennyire az életet, megtanultuk, hogy nem szabad a tűzzel játszani. Az a Harmadik Erő… az csak a könyvében létezik, Pyle, nem az életben. És Thé tábornok csak rablóvezér, akinek a bandája pár ezer emberből áll… sose lehet belőle nemzeti demokrácia…

Olyan volt, mintha Pyle a levélszekrényen át nézett volna ki, hogy meglássa, ki áll az ajtó előtt, s most visszaejtette a kukucskálót, kizárta a nem kívánt betolakodót. Szeme eltűnt előlem.

– Nem értem, mire céloz, Thomas.

– Azok a biciklibombák, Pyle… Jó tréfa volt, bár valakinek a fél lábába került. De ne bízzék az olyan emberekben, mint Thé. Nem menthetik meg a Keletet a kommunizmustól. Mi ismerjük a fajtájukat.

– “Mi”?

– Mi, a régi gyarmatosítók.

– Azt hittem, hogy maga nem foglal állást.

– Nem is foglalok, Pyle, de ha már a maguk kompániájából valaki mindenáron zavart akar kelteni, akkor hagyja ezt Joe-ra. Menjen haza Phuonggal, és felejtse el a Harmadik Erőt.

– Mindig hálásan fogadom a tanácsait, Thomas – mondta hűvös udvariassággal. – Nos, remélem, hamarosan látom.

– Én is remélem.

2

Múltak a hetek, de hogy, hogy nem, még mindig nem találtam új lakást. Nem mintha nem értem volna rá keresni. Az évente ismétlődő háborús krízis elmúlt, az északi vidéket belepte a crachin, a fülledt, nyirkos köd, a franciák kivonultak Hoa Binhből, Tonkinban véget ért a rizskampány, Laoszban az ópiumkampány. Dominguez könnyen elvégezte mindazt a tudósítói munkát, amire Délen szükség volt. Végre rászántam magam, hogy megnézzek egy lakást egy úgynevezett modern házban (az 1934-es párizsi kiállítás stílusában), a Rue Catinat másik végén, a Continental-szállón túl. Egy gumiültetvényes saigoni lakása volt; az ültetvényes hazakészült Franciaországba, és lakását teljes berendezéssel együtt el akarta adni. A berendezés magába foglalt egy sereg 1880 és 1900 közötti párizsi képkiállításokon vásárolt metszetet; valamennyinek közös nevezője volt, egy tornyos frizurájú, telt keblű delnő, akinek tüllfátylai valami módon mindig szabadon hagyják kétfelé domborodó hatalmas ülepét, de elrejtették a csaták színhelyét. A fürdőszobában még nagyobb merészséget árult el az ültetvényes: itt Rops-reprodukciókat aggatott a falra.

– Szereti a művészetet? – kérdeztem, és az ültetvényes arca cinkos vigyorgásra húzódott. Kövér ember volt, hajdísze elégtelenségét kis fekete bajuszka pótolta.

– A legjobb képeim Párizsban vannak – mondotta.

A fogadószobában magas hamutartó tűnt a szemembe: meztelen nőt formázott, aki hajzatában tálat tart; voltak ott még porcelán szobrok is, tigrist ölelgető pucér lányok, meg egy különösen furcsa, amely derékig meztelen kerékpározó leányt ábrázolt. A hálószobában, szemközt az ültetvényes széles ágyával, óriási fénylő olajfestmény lógott a falon: két egymással szeretkező leány. Megkérdeztem, mennyibe kerül a lakás a gyűjtemény nélkül, de az ültetvényes nem volt hajlandó az egyikről a másik nélkül tárgyalni.

– Ön nem gyűjtő? – kérdezte.

– Hogy őszinte legyek: nem.

– Vannak illusztrált könyveim is – mondotta. – Odaadnám ráadásul, ámbár voltaképpen magammal akartam vinni őket Párizsba.

Kinyitotta az üvegajtós könyvszekrényt, és megmutatta könyvtárát: Pierre Louys Aphrodite-jének, meg a Naná-nak drága képes kiadását, aztán ott volt La Garçonne meg Paul de Kock néhány műve. Majdnem megkérdeztem tőle, önmagát nem adná-e el a gyűjteményével együtt – ő is “korabeli” volt.

– Ha az ember egyedül él a trópusokon – jegyezte meg –, jó társaság az ilyen kollekció.

Eszembe jutott Phuong – talán éppen azért, mert annyira semmi köze sem volt mindehhez. Így van ez mindig: ha az ember a sivatagba menekül, a fülébe üvölt a csend.

– Nem hiszem, hogy a lapom belegyezne, hogy műgyűjteményt vásároljak.

– Ne féljen, a nyugtából úgysem tűnne ki – mondta az ültetvényes.

Örültem, hogy Pyle nem találkozott vele, ki tudja, még az ő alakjába öltöztette volna a képzeletbeli “öreg gyarmatosító”-ját, aki pedig enélkül is már épp eléggé ellenszenves volt. Amikor eljöttem tőle, fél tizenkettőre járt az idő; lesétáltam a Pavillonig, hogy megigyak egy pohár jégbe hűtött sört. A Pavillon az európai és amerikai nők kávézóhelye volt, bizonyosra vettem, hogy ott nem botlom Phuongba. Pontosan tudtam, hol lehet ebben az órában – ragaszkodott szokásaihoz –, s ezért az ültetvényestől jövet gondosan átmentem az utca túlsó oldalára, hogy elkerüljem a tejvendéglőt, ahol Phuong ebben az órában csokoládéját szokta szürcsölni. A Pavillonban két fiatal amerikai lány ült a szomszéd asztalnál; fagylaltoztak, s a hőség ellenére nagyon üdék és tiszták voltak. Mindegyiknek retikül lógott a bal vállán, s a két táska hajszálra egyforma volt, sas formájú sárgaréz csattal. Hosszú, karcsú lábuk is szakasztott egyforma volt, és cseppnyit pisze orruk is; olyan elmélyedéssel kanalazták fagylaltjukat, mintha kísérletet végeznének egyetemi laboratóriumukban. “Talán éppen Pyle kollégái” – gondoltam; nagyon bájosak voltak, és őket is szerettem volna hazaküldeni. Befejezték a fagylaltozást, és egyikük az órájára nézett.

– Azt ajánlom, hogy induljunk – mondta –, a biztonság kedvéért.

Unalmamban eltűnődtem, miféle sürgős dolguk lehet.

– Warren azt mondta, ne maradjunk tovább, mint tizenegy-huszonöt.

– Az máris elmúlt.

– Izgalmas lenne itt maradni. Nem is tudom, miről van szó. Te tudod?

– Nem egészen, de Warren azt mondta, ne maradjunk.

– Gondolod, hogy tüntetés lesz?

– Annyi tüntetést láttam már! – mondta a másik unottan, mint a világutazó, akinek a könyökén nőnek ki a régi templomok.

Felállt, s az asztalra tette a fagylaltért járó pénzt. Mielőtt elindult körülnézett a kávéházban, s a tükrök minden oldalról visszaverték szeplős profilját. A kávéházban csak én maradtam meg egy felcicomázott, éltes francia hölgy, aki gondosan, de eredménytelenül tatarozta arcát. A két amerikai lány jóformán nem szorult festékre, legfeljebb a szájukra kentek sebtében egy kis rúzst, a fésűt egyszer-kétszer keresztülhúzták a hajukon. Az egyiknek a tekintete egy pillanatra megpihent rajtam; nem is női, hanem férfias tekintet volt, egyenes és határozott, mintha gyors cselekvést mérlegelne. Aztán társnőjéhez fordult: “Gyerünk.” Elnéztem őket, ahogy egymás mellett kiléptek a napszilánkos utcára. Lehetetlen volt bármelyiküket is elképzelni alantas szenvedélyek lázában; sehogy sem illett hozzájuk a gyűrött lepedő és a nemi élet verítéke. Vajon az ágyba is izzadságellenes szerekkel fekszenek? Egy pillanatig irigyeltem sterilizált világukat; olyan más volt ez, mint az a világ, amelyben én lakoztam s amely most hirtelen, megmagyarázhatatlanul darabokra tört körülöttem. Két falitükör levált, felém repült, s félúton lehullott. A cifra francia némber a földön térdelt, székek, asztalok romhalmaza közepette. Pudriéja nyitva, de épen feküdt az ölemben, jómagam furcsamód ugyanott ültem, ahol az imént, de asztalkám a francia nő körüli romhalmaz alkatrészévé vált. Furcsa, kerti nesz töltötte be a kávéházat: szökőkút szabályos csobogása – s amikor a bárpult felé néztem, törött üvegek sorait láttam, amelyek sokszínű folyamban engedték ki tartalmukat: portói bor mélyvöröse vegyült cointreau narancsszínével, chartreuse zöldjével, pastis zavaros sárgájával a kávéház padlóján. A francia nő felült és higgadtan körülnézett: pudriéját kereste. Átadtam neki, udvariasan megköszönte, a földön ülve. Akkor vettem észre, hogy rosszul hallok. A robbanás olyan közel történt, hogy dobhártyám még nem tért magához a légnyomástól.

“Megint valami plasztik-parádé – gondoltam bosszúsan. – Vajon milyen cikket vár tőlem Mr. Heng?” De mikor a Place Garnier-ra értem, a nehéz füstfellegekből rádöbbentem, hogy ez nem gyerekjáték volt. A füst az égő kocsikból szállt fel, a nemzeti színház előtti parkolóhelyről; autóroncsok hevertek mindenfelé szétszórva a téren, és egy lába vesztett férfi vonaglott a virágágy szélén. Özönlött a tömeg a Rue Catinat meg a Boulevard Bonnard felől. Rendőrautók szirénája, mentőkocsik, tűzoltók csengetése hatolt be – messzebbről, mint a valóságban – légnyomásos dobhártyámon. Egy pillanatra megfeledkeztem róla, hogy Phuong a tér túlsó oldalán levő tejvendéglőben lehet. Köztünk gomolygott a füst. Nem láttam át rajta. Kiléptem a térre, egy rendőr megállított. Kordont alkottak a tér széle körül, hogy megakadályozzák a tömeg odaözönlését; már hordágyak bukkantak fel a füstfelhőből.

– Engedjen át – könyörögtem az előttem álló rendőrnek. – Egy ismerősöm van ott…

– Vissza – mondta a rendőr. – Mindenkinek van itt ismerőse.

Félreállt, hogy átengedjen egy papot; megpróbáltam a pap háta mögött átsurranni, de a rendőr visszahúzott. “Sajtó”… – mondtam, és keresni kezdtem a zsebemben a tárcámat, amelyben újságíró-igazolványomat hordtam, de hiába, nem találtam; talán enélkül indultam el aznap reggel?

– Mondja meg legalább, hogy mi történt a tejvendéglőben – kértem a rendőrt. A füst ritkult, megpróbáltam átnézni rajta, de már igen nagy volt a tömeg a téren. A rendőr valamit válaszolt, de nem értettem.

– Mit mondott?

Megismételte:

– Nem tudom. Menjen hátrább. Elállja a hordágyak útját.

Talán a Pavillonban vesztettem el a tárcámat? Megfordultam, hogy visszamenjek, és Pyle-ba ütköztem.

– Thomas! – kiáltott fel.

– Pyle – lihegtem – az Istenért, hol van a követségi igazolványa? Át kell jutnunk a másik oldalra. Phuong a tejvendéglőben van.

– Nem, nincs ott – mondta Pyle.

– De ott van, Pyle! Mindennap odamegy. Fél tizenkettőkor. Meg kell keresnünk.

– Nincs ott, Thomas.

– Honnan tudja? Hol az igazolványa?

– Figyelmeztettem, hogy ma ne menjen oda.

Visszafordultam a rendőr felé, elhatároztam, hogy félretuszkolom és futva átvágok a téren, ha utánam lő, azt se bánom… és akkor ért el tudatomig a “figyelmeztettem” szó. Karon ragadtam Pyle-t:

– Figyelmeztette? – ismételtem. – Hogy érti ezt?

– Megmondtam neki, hogy ma ne menjen oda.

Az adatok lassan összeálltak agyamban.

– És Warren? – kérdeztem. – Ki az a Warren? Ő is figyelmeztette azokat a lányokat?

– Nem értem.

– El akarták kerülni, hogy amerikai áldozatok is legyenek, ugye?

Mentőkocsi fordult be a Rue Catinat-ról a térre, s a rendőr, aki megállított, félreállt, hogy átengedje. A mellette álló rendőr épp vitatkozott valakivel. Előretuszkoltam Pyle-t és mind a ketten kijutottunk a térre, mielőtt akárki megállíthatott volna.

Gyászoló gyülekezetbe jutottunk. A rendőrség a tömeget megakadályozhatta abban, hogy elárassza a teret, de képtelen volt kiszorítani onnét az életben maradottakat, meg azokat, kik elsőnek siettek a robbanás színhelyére. Az orvosoknak annyi dolguk volt a sebesültekkel, hogy a halottakkal nem tudtak törődni, s így a halottak tulajdonosaikra maradtak; mert a halottat éppúgy birtokolhatja az ember, mint egy széket. Egy asszony a földön ült, ölében az, ami csecsemőjéből megmaradt; szemérmesen letakarta nagy karimájú szalmakalapjával. Csendben, mozdulatlanul ült; általában a téren uralkodó csend döbbentett meg a legjobban. Olyan volt, mint a templom mise alatt: csak azok adtak hangot, akik hivatalból működtek, kivéve itt-ott néhány európait, aki sírt és könyörgött, majd elhallgatott, mintegy megszégyenülve a Kelet szerénysége, türelme, illemtudása láttán. A lábatlan torzó a virágágy szélén még mindig vonaglott, mint a csirke, amelynek levágták a fejét. Az ingéről ítélve, triksahajtó lehetett.

– Szörnyű – mondta Pyle. Lenézett foltos cipőjére, és kétségbeesetten kérdezte: – Hát ez mi?

– Vér – mondtam. – Még sose látott vért?

– Meg kell tisztíttatnom – mondta –, mielőtt bemegyek a követhez.

Azt hiszem, fogalma sem volt róla, mit beszél. Most látott először igazi háborút; amikor annak idején lecsónakázott Phát Diêmbe, kamaszos révületben volt, és katonák egyébként sem számítottak a szemében.

– Látja, mire képes egy doboz Diolacton? – mondtam. – Ha rossz kezekbe kerül. – Vállára tettem a kezem, úgy kényszerítettem, hogy nézzen körül. – Ebben az órában a tér mindig tele volt asszonyokkal, gyerekekkel… ez a bevásárlás ideje. Azért választotta éppen ezt az időt?

– Úgy volt, hogy díszszemlét tartanak – mondta Pyle elhalón.

– És azt remélte, hogy néhány ezredes is terítékre kerül, ugye. Csakhogy a díszszemlét már tegnap lefújták, Pyle.

– Nem tudtam.

– Nem tudta! – Betuszkoltam egy vértócsába, ahol az imént egy hordágy állt. – Jobban kellene informálódnia.

– Nem voltam Saigonban – mondta cipőjére meredve. – Le kellett volna fújni az egészet.

– Lefújni a cirkuszt? – vágtam vissza. – Azt képzelte, hogy Thé tábornok hajlandó lesz lemondani a tüntetéséről? Hiszen ez jobb, mint egy díszszemle! Nők és gyermekek halála szenzáció, katonáké pedig nem szenzáció a háborúban. Ez aztán belekerül a világsajtóba. Nagyszerű szolgálatot tett Thé tábornoknak, Pyle. A Harmadik Erő, a Nemzeti Demokrácia… mind ott díszlik a jobb cipőjén. Menjen haza Phuonghoz, és büszkélkedjék el a hősi halottaival… mindenesetre pár tucat honfitársával kevesebb van, akiért aggódni kell.

Kicsi, kövér pap sietett el mellettünk, kendővel letakart valamit vitt egy tálon. Pyle sokáig hallgatott, nekem sem volt több mondanivalóm. Máris túl sokat mondtam. Pyle falfehér volt, úgy tetszett, a nyomorult közel van az ájuláshoz, és azt gondoltam: “Mi haszna a beszédnek? Örökké ártatlan marad, az ártatlanon nem fog semmi, bűntelen marad haláláig. Csak úgy védekezhetünk ellenük, ha kordában tartjuk vagy kiküszöböljük őket. Az ártatlanság az elmebaj egy neme.”

– Thé sosem tett volna ilyet – hebegte Pyle. – Nem, sose tette volna, ezt tudom. Valaki félrevezette. Talán a kommunisták…

Jó szándéka, tudatlansága áthatolhatatlan páncéllal vette körül. Otthagytam a tér közepén, és megindultam felfelé, a Rue Catinat-n, arra, ahol az ocsmány rózsaszínű katedrális állta el az utat. Már áramlott befelé a nép: nyilván vigasztalásukul szolgált, hogy imádkozhatnak a halottakért a halottakhoz.

Velük ellentétben, nekem valóban volt okom hálaadásra; hiszen Phuong életben maradt. Phuongot “figyelmeztették”. De hiába, nem emlékeztem egyébre, csak a virágágy szélén vonagló csonkolt testre, az anyja ölében fekvő csecsemőre. Őket nem figyelmeztették; nem voltak elég fontosak. És ha megtartják a díszszemlét, vajon nem lettek volna éppen úgy jelen – kíváncsiságból, hogy lássák a katonákat, hallják a beszédeket, hogy virágot dobáljanak? Egy százkilós bomba nem válogat. Hány halott ezredes szentesíti egy gyermek vagy egy triksahajtó halálát, ha nemzeti-demokratikus frontot építünk? Megállítottam egy motoros triksát és a Quai Mythóra hajtattam.

 

NEGYEDIK RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Phuongnak pénzt adtam, hogy vigye moziba a nővérét, így biztos lehettem felőle, hogy nem lesz otthon. Magam elmentem vacsorázni Dominguezzel, és már újra otthon voltam, amikor Vigot – pontosan tíz órakor – beállított. Nem iszik, mondta bocsánatkérőn; nagyon fáradt, és attól fél, a whisky elaltatná. Zsúfolt napja volt.

– Gyilkosság és hirtelen halál?

– Nem. Apró lopások. Meg egynéhány öngyilkosság. Ezek az emberek szeretik a szerencsejátékot, és mikor már mindenüket elvesztették, megölik magukat. Azt hiszem, sose lettem volna rendőr, ha tudtam volna, milyen sok időt kell halottaskamrákban töltenem. Ki nem állhatom az ammóniákszagot. Talán mégis iszom egy pohár sört.

– Sajnos nincs hűtőszekrényem.

– Ellentétben a halottaskamrával, ugye? Akkor egy csöpp angol whiskyt, jó?

Eszembe jutott az az éjszaka, amikor lementem vele a halottaskamrába, és a hűtőszekrényből előhúzták Pyle tetemét, mint egy tálca jégkockát.

– Szóval mégsem megy haza? – kérdezte Vigot.

– Ellenőrizte a postámat?

– Igen.

Odanyújtottam neki a whiskyt, hogy lássa, milyen nyugodtak az idegeim.

– Csak azt szeretném, Vigot, ha megmondaná nekem, miért képzeli, hogy részem van Pyle halálában? Gondolja, hogy azért tettem, mert vissza akartam szerezni Phuongot? Vagy bosszúból, amiért elvesztettem őt?

– Nem. Olyan ostoba nem vagyok. Az ember nem viszi el emlékül az ellensége könyvét. Ott van a polcon. A Nyugat hivatása. Ki ez a York Harding?

– Ő az, akit keres, Vigot. Ő ölte meg Pyle-t… hosszú lejáratra.

– Nem értem.

– Amolyan felsőbbrendű újságíró… diplomáciai tudósítónak nevezik az effélét. A fejébe vesz egy ideát, és aztán addig gyúrja a helyzetet, amíg beleillik az ideájába. Pyle úgy jött ide, hogy tele volt York Harding ideájával. Harding egyszer itt volt egy hétig. Pyle elkövette azt a hibát, hogy a gyakorlatba próbálta átültetni York Harding ideáját. Harding egy Harmadik Erőről írt, Pyle megalakította: Harmadik Erőnek nevezett ki egy ócska kis banditát kétezer emberrel meg néhány szelídített tigrissel. Belékeveredett, szegény.

– Maga sose keveredik bele semmibe?

– Legalábbis arra törekszem.

– Hiába, Fowler.

Magam sem tudom, miért, eszembe jutott Trouin százados és az az éjszaka – mintha hosszú esztendők választanának el tőle! –, amelyet a haiphongi ópiumházban töltöttünk. Mit is mondott Trouin? Olyasmit, hogy előbb vagy utóbb mindegyikünk belekeveredik egy szenvedélyes pillanatban.

– Jó pap lett volna magából, Vigot – mondtam. – Vajon mi teszi, hogy az ember olyan könnyen gyónna magának… ha lenne mit meggyónnia?

– Sohasem kívántam, hogy gyónjanak nekem.

– De azért megtörtént?

– Néhanapján.

– Talán azért, mert akárcsak a papnak, magának is az a hivatása, hogy megértő legyen és ne botránkozzék meg? “Kedves Zsaru úr, hadd magyarázzam meg tüzetesen, hogy miért vertem be az öreg hölgy fejét.” “Persze, persze, Gustave, szedje össze a gondolatait, és mondja el szépen, hogy mért tette.”

– Ej, de cikornyás a fantáziája. Nem iszik, Fowler?

– Nem lenne okos dolog, ha a bűnöző a rendőrtiszt társaságában leinná magát!

– Sosem mondtam, hogy maga bűnöző.

– De hátha az ital még engem is gyónásra serkentene? A maga hivatásában nincs gyónási titoktartás.

– Annak, aki gyón, rendszerint nem is fontos a titoktartás, még ha papnak gyón is. Más indítékai vannak.

– Hogy megtisztuljon?

– Nem mindig. Néha csak arra törekszik, hogy világosan lássa önmagát. Néha beleun a csalásba. Maga nem bűnöző, Fowler, de azért mégis szeretném tudni, hogy miért hazudott nekem. Maga találkozott Pyle-lal a halála estéjén.

– Honnét veszi ezt?

– Egy percig sem hiszem azt, hogy maga ölte meg. Maga aligha használt volna erre a célra egy rozsdás bajonétot.

– Rozsdásat?

– Az efféle részleteket a boncolás során tisztázzuk. De már megmondtam magának, hogy nem ez volt a halál közvetlen oka, hanem a dakowi iszap. – Felém nyújtotta poharát, hogy újra töltsek. – No, lássuk most. Hat óra tízkor apéritifet ivott a Continentalban, ugye?

– Igen.

– És hat-negyvenötkor a Majestic bejáratában beszélgetett egy újságíró kollégájával.

– Igen, Wilkinsszel. Mindezt már elmondottam magának, Vigot. Akkor éjszaka.

– Úgy van. Azóta ellenőriztem. Bámulatos, hogy emlékszik ilyen apró részletekre.

– Riporter vagyok, Vigot.

– Az időpont talán nem mindenütt egyezik hajszálra, de senki sem hibáztatja magát, ugyebár, ha emitt egy negyedórát, amott tíz percet téved. Semmi oka sem volt rá, hogy ezt fontosnak higgye. Mi több: határozottan gyanús lenne, ha minden időpontot egészen pontosan adott volna meg.

– Tévedtem?

– Valamicskét. Wilkinsszel hét előtt öt perccel beszélt.

– Tíz perc.

– Persze. Amint mondom. És épp csak elütötte a hatot, amikor a Continentalba érkezett.

– Az órám mindig siet egy kicsit – mondtam. – Magánál most hány óra?

– Tíz óra nyolc.

– Nálam meg tíz-tizennyolc. Látja.

Meg se nézte. Így válaszolt:

– Akkor a maga órája szerint huszonöt perccel tévedett azt az időpontot illetően, amikor Wilkinsszel beszélgetett. Ez már elég nagy eltérés, nem gondolja?

– Talán gondolatban visszaszámítottam az időt. Vagy talán épp aznap igazítottam meg az órámat. Mert néha megigazítom.

– Az is meglepő – folytatta Vigot. – (Kaphatnék még egy kis szódát?... Nagyon erősre keverte) –, az is meglepő, hogy egyáltalán nem haragszik rám. Pedig nem éppen kellemes, ha az embert úgy vallatják, ahogy én magát vallatom.

– Érdekel, mint egy detektívregény. És különben is… tudja, hogy nem én öltem meg Pyle-t; maga mondta.

– Tudom, hogy nem volt jelen a meggyilkolásánál. – mondta rá Vigot.

– Nem tudom, mit igyekszik bizonyítani azzal, ha kimutatja, hogy itt tíz percet tévedtem, amott meg ötöt.

– Nyerünk egy kis időt – felelte Vigot. – Egy kis közbeékelt időt.

– Időt… mire?

– Arra, hogy Pyle meglátogassa magát.

– Miért akarja ezt mindenáron bebizonyítani?

– A kutya miatt – felelte Vigot.

– Mert sár ragadt a lábán?

– Nem sár volt az, hanem cement. Tudniillik aznap este, ahogy követte Pyle-t, valahol nedves cementbe lépett. Emlékeztem rá, hogy itt, a maga házában, a földszinten építkezés folyik… még most is folyik. Ahogy bejöttem, elmentem a munkások mellett. Késő éjszakáig dolgoznak ebben az országban.

– Azt hiszem, nagyon sok házban építkeznek… és ott mindenütt találni nedves cementet. Megkérdezte a munkásokat, nem emlékszik-e valamelyik a kutyára?

– Természetesen. De még ha emlékszik is valamelyik, nekem nem mondják meg. Én a rendőrség vagyok.

Elhallgatott, hátradőlt a székében, és poharára meredt. Az volt az érzésem, hogy valamiféle analógiára döbbent rá, és gondolatai nagyon messze járnak. Légy mászkált a keze fején és nem hessegette el, éppúgy, ahogy Dominguez nem hessegette volna el. Az volt az érzésem, hogy erővel, mély és mozdulatlan erővel ülök szemben. Ki tudja, talán imádkozott – még ezt is lehetségesnek tartottam.

Felálltam, és az ajtófüggönyt félretolva, átmentem a hálószobába. Nem volt benn semmi dolgom, csak épp egy percre el akartam szabadulni attól a székben ülő némaságtól. Phuong képeskönyvei újra ott sorakoztak a polcon. Szépítőszerei közé odatámasztott egy táviratot, amely távollétemben érkezett; nyilván a londoni szerkesztőségtől. Nem volt kedvem kinyitni. Minden éppolyan volt, mint Pyle érkezése előtt. Szobák nem változnak, csecsebecsék ott maradnak, ahová állítjuk őket; csak a szív romlandó.

Visszamentem a fogadószobába. Vigot az ajkához emelte poharát. Azt mondtam neki:

– Nincs semmi mondanivalóm. Az égvilágon semmi.

– No, akkor megyek is – szólt Vigot. – Azt hiszem, többé nem fogom háborgatni.

Az ajtóban még egyszer visszafordult – mintha nem akarna lemondani a reményről – az övéről? Vagy az enyémről?

– Milyen furcsa filmet nézett meg aznap este. Nem hittem volna, hogy szereti a kosztümös történelmi filmeket. Mit is nézett meg? Robin Hood-ot?

– Nem, azt hiszem, a Scaramouche-t. agyon kellett ütnöm az időt. Meg aztán vágytam egy kis szórakozásra.

– Szórakozásra?

– Mindenkinek megvannak a gondjai, Vigot – magyaráztam óvatosan.

Mikor Vigot elment, még mindig hátra volt egy óra: addig kellett várnom Phuongra, emberi társaságra. Különös, mennyire felkavart Vigot látogatása. Mintha egy költő elhozta volna hozzám a művét bírálatra, és én a gondatlanságommal megsemmisítettem volna. Énnekem nincs hivatásom – az újságírást nem tekinthetem komoly hivatásnak –, de másban felismerem a hivatástudatot. Most, hogy Vigot elment dolgavégezetlen, hogy kiegészítetlenül zárja le aktáját, azt kívántam, bárcsak lenne bátorságom visszahívni és közölni vele: “Igaza van. Találkoztam Pyle-lal a halála estéjén.”

MÁSODIK FEJEZET

1

Útban a Quai Mytho felé, több mentőkocsival találkoztam, amely Cholonból jövet a Place Garnier felé igyekezett. A járókelők arcáról az ember szinte leolvashatta a hír terjedésének sebességét; ezek az arcok eleinte várakozón, aggodalmasan fordultak felém, mint aki a Place Garnier felől jövök. De mire beértem Cholonba, utolértem és elhagytam a hírt; a kínai városban nyüzsgött az élet, megszakítatlanul folyt rendes medrében, senki sem tudott még semmiről.

Megtaláltam Mr. Csu kapualját és fölmentem a házba. Legutóbbi látogatásom óta mi sem változott. A kutya meg a macska padlóról kartondobozra, dobozról bőröndre lépkedtek, mint a sakkfigurák, amelyek sosem érik utol egymást; a kisbaba a padlón csúszkált, a két öregúr pedig változatlanul madzsongozott. Csak a fiatalok hiányoztak. Mihelyt beléptem az ajtón az egyik nő teát töltött. Az öreg hölgy az ágyon ült, és a lábát nézegette.

– M. Heng? – kérdeztem. Fejemet ráztam a teára; nem voltam abban a hangulatban, hogy megint egymás után több csészével hörpintsek fel a keserű hitvány löttyedékből. – Il faut absolument que je voie M. Heng.[34] – Lehetetlennek tetszett, hogy éreztessem velük kérésem fontosságát, de talán a puszta tény, hogy visszautasítottam a teát, meghökkentette őket. Vagy talán nekem is véres volt a cipőm, mint Pyle-nak. Mindenesetre az egyik nő rövid tétovázás után kivezetett, levitt a lépcsőn, végigkalauzolt két zászlós, forgalmas utcán, és otthagyott egy épület előtt, amelyet Pyle hazájában – úgy hiszem – funeral parlor-nak, “temetőszalon”-nak neveznének: tele volt kőurnákkal, amelyekbe a kínai halottak feltámadásra szánt csontjait helyezik.

– M. Heng – mondtam a kapuban álló vén kínainak. – M. Heng. – Ez a hely nagyon is megfelelő állomásnak tetszett egy olyan napon, amely a gumiültetvényes pornográfgyűjteményével kezdődött és a Place Garnier-t borító holttestekkel folytatódott. Valaki kiszólt egy belső helyiségből, és a kínai félreállt, bebocsátott.

Maga Heng jött elém szívélyesen, és betessékelt a kicsiny szobába. Fekete, faragott, kényelmetlen székek álltak benne, amilyeneket minden kínai előszobában találni, barátságtalanul, használatlanul. Itt azonban az volt az érzésem, hogy ezúttal használták a székeket, mert öt kis teáscsésze állt az asztalon, s kettő közülük nem is üresen.

– Úgy látom, megbeszélést szakítottam félbe – mondtam.

– Üzleti ügy – válaszolta Mr. Heng kitérőn. – Nem fontos. Mindig örülök, ha látom, Mr. Fowler.

– A Place Garnier-ról jövök.

– Sejtettem, hogy erről van szó.

– Hallotta… ?

– Megtelefonálták. Úgy gondolják, helyes, ha egy ideig kerülöm Mr. Csu háza táját. A rendőrség ma bizonyára erősen buzgólkodik.

– De magának semmi köze sincsen az egészhez.

– A rendőrségnek az a feladata, hogy bűnösöket találjon.

– Megint Pyle volt – mondtam.

– Igen, ő volt az.

– Szörnyű dolog!

– Thé tábornok nem éppen mértéktartó egyéniség.

– És a plasztik nem való bostoni kisfiúk kezébe. Mondja, Heng, kicsoda Pyle főnöke?

– Az a benyomásom, hogy Mr. Pyle többé-kevésbé a maga gazdája.

– Gondolja, hogy az O. S. S. tagja?

– Nem hiszem, hogy a kezdőbetűk különösen fontosak.

– Mit tehetnék, Heng? Meg kell őt akadályozni.

– Megírhatja az igazat. Vagy talán nem írhatja meg?

– Thé tábornok nem érdekli a lapomat. Csak a maga emberei érdeklik őket, Heng.

– Igazán azt akarja, hogy megakadályozzák Mr. Pyle további működését, Mr. Fowler?

– Ha látta volna, Heng! Ott állt és azt mondta, sajnálatos tévedés az egész, úgy volt, hogy katonai díszszemle lesz. Azt mondta, ki kell tisztíttatnia a cipőjét, mielőtt bemegy a követhez.

– Persze közölhetné a rendőrséggel amit tud, Mr. Fowler.

– A rendőrség se törődik Thével. És azt hiszi, hozzá mernének nyúlni egy amerikaihoz? Diplomáciai előjogokkal rendelkezik. A harvardi egyetemet végezte. A követ a szívébe zárta. Volt ott egy asszony is, Heng, akinek a gyereke… a szalmakalapjával takarta le. Nem tudom elfelejteni. És egy másik Phát Diêmben…

– Igyekezzék megőrizni a nyugalmát, Mr. Fowler.

– Ki tudja, mire vetemedik legközelebb, Heng? Hány bombát, hány halott gyereket produkál egy doboz Diolacton?

– Hajlandó lenne segíteni nekünk, Mr. Fowler?

– Idejön a két bal lábával, és ártatlan emberek az életükkel fizetnek a tévelygéseiért. Bárcsak kézre kerítették volna a maga honfitársai, amikor lehajókázott a folyón Nam Dinhtől. Sokak életét mentette volna meg.

– Teljesen egyetértek önnel, Mr. Fowler. Meg kell őt fékezni. Lenne egy ajánlatom. – Valaki diszkréten köhécselt az ajtó mögött, aztán hangosan kiköpött. Mr. Heng így folytatta: – Hívja meg ma este vacsorára a Vieux Moulinba. Fél nyolc és fél kilenc között.

– Mi haszna… ?

– Beszélnénk vele útközben – mondta Heng.

– De hátha nem ér rá?

– Talán még jobb lenne, ha magához hívná… fél hétre. Akkor bizonyosan ráér; el fog menni. Ha ráér önnel vacsorázni ma este, lépjen az ablakhoz, egy könyvvel a kezében, mintha a világosságot keresné.

– Miért éppen a Vieux Moulinba?

– Mert a dakowi híd közelében van. Azt hiszem, ott majd találunk alkalmas helyet, ahol zavartalanul elbeszélgethetünk.

– Mit akar csinálni?

– Ezt önnek nem érdeke megtudni, Mr. Fowler. De ígérem, hogy annyira tapintatosan fogunk eljárni, amennyire a helyzet megengedi.

Heng láthatatlan barátai úgy neszeztek a falon túl, mint a patkányok.

– Megteszi ezt nekünk, Mr. Fowler?

– Nem tudom – válaszoltam. – Nem tudom, megteszem-e.

– Előbb vagy utóbb – mondotta Heng, és megint Trouin százados szavaira emlékeztem az ópiumházban –, előbb vagy utóbb állást kell foglalni. Ha az ember ember akar maradni.

2

Levelet hagytam Pyle-nak a követségen, amelyben meghívtam délutánra, aztán felballagtam az utcán a Continentalig, hogy megigyak egy pohár sört. A romokat eltakarították, a tűzoltóság fellocsolta a teret. Akkor még nem sejtettem, milyen fontosságra fog szert tenni hely és idő. Még az is megjárta az eszemet, hogy egész este ott maradok és nem tartom be megállapodásomat. Aztán úgy gondoltam, hátha ijesztéssel rá tudom venni Pyle-t, hogy ne csináljon semmit, ha figyelmeztetem a veszélyre, bármi legyen is az a veszély. Így hát megittam sörömet és hazamentem, és mikor hazaértem, reménykedni kezdtem, hogy Pyle nem jön el. Megpróbáltam olvasni, de polcomon nem találtam semmit, ami lekötötte volna figyelmemet. Talán ópiumot kellett volna szívnom, de nem volt, aki elkészítse pipámat. Akaratlanul is lépésekre füleltem, s végre jöttek is. Valaki kopogott. Kinyitottam az ajtót, de csak Dominguez volt.

– Mit akar, Dominguez? – kérdeztem.

Megütődve nézett rám.

– Hogy mit akarok? – Órájára nézett. – Hiszen mindennap ebben az időben jövök. Van távirat?

– Nincs. Nagyon röstellem, elfelejtettem.

– Legalább egy rövid tudósítás a bombáról. Nem akar valamit feladni?

– Írja meg helyettem, Dominguez. Magam sem tudom, mi történt velem… talán mert ott voltam a helyszínen, túlságosan megrendített. Képtelen vagyok tudósítás kereteiben gondolni az ügyre. – Rácsaptam egy moszkitóra, amely zümmögve ostromolta fülemet, s láttam, hogy Dominguez önkéntelenül összerezzen. – Semmi baj, Dominguez: elhibáztam. – Keservesen elmosolyodott. Nem volt rá mentsége, hogy ennyire kímél minden életet; utóvégre is keresztény volt – egyike azoknak, akik megtanulták Nérótól, hogyan kell gyertyának használni az emberi testet.

– Segíthetnék valamiben? – kérdezte Dominguez.

Nem ivott, nem evett húst, nem ölt; irigyeltem szelídségét.

– Nem, Dominguez. Csak arra kérem, hagyjon magamra ma este. – Az ablakon át figyeltem, amint távoztában átmegy a Rue Catinat túlsó oldalára. Egy triksa állt meg a túlsó járdán, éppen szemközt az ablakommal; Dominguez fel akarta fogadni, de a hajtó a fejét rázta. Ügyfelét valószínűleg a közeli üzletek valamelyikéből várhatta, mert ezen a helyen nem volt rendes triksaállomás. Mikor órámra néztem, meglepetten állapítottam meg, hogy még alig tíz perce várok; és amikor Pyle kopogott az ajtón, nem is hallottam lépteit.

– Jöjjön be. – De mint rendesen, most is a kutya jött be elsőnek.

– Örültem a levelének, Thomas. Ma délelőtt azt hittem, haragszik rám.

– Haragudtam is. Csúnya látvány volt.

– Maga most már annyit tud, Thomas, hogy nem árt, ha még valamit elárulok. Beszéltem Thével ma délután.

– Beszélt vele? Hát Saigonban van? Bizonyára azért jött, hogy gyönyörködjék a bombája hatásában.

– Amit most mondok, szigorúan bizalmas, Thomas. Keményen bántam vele. – Úgy beszélt, mint egy iskolai tornászcsapat kapitánya, aki szabálytalanságon csípte egyik nebulóját. Mégis némi reménység csillant föl bennem és megkérdeztem:

– Kirúgta?

– Megmondtam neki, ha még egyszer ilyen féktelen tüntetést rendez, megszakítunk vele minden kapcsolatot.

– De hát nem szakítottak vele már amúgy is, Pyle? – Türelmetlenül belerúgtam a kutyájába, amely a bokám körül szaglászott.

– Nem tehetem. (Ülj le, Duke!) Mégiscsak ő az egyetlen reménységünk a távolabbi jövőre. Ha a mi támogatásunkkal kerül hatalomra, megbízhatunk benne…

– Hány ártatlan embernek kell még meghalnia, míg belátja…? – Előre tudtam, hogy a vita hiábavaló.

– Míg belátom… Mit, Thomas?

– Hogy a politikában nincsen hála.

– Mégsem fognak annyira gyűlölni bennünket, mint a franciákat.

– Biztos ebben, Pyle? Néha az is megesik, hogy szeretjük ellenségeinket, barátainkat pedig gyűlöljük.

– Európai módjára beszél, Thomas. Ezek az emberek nem ilyen bonyolultak.

– Hát csak ennyit tanult az utóbbi hónapok alatt? Legközelebb már gyerekeknek fogja őket nevezni.

– Bizonyos tekintetben azok.

– Mutasson nekem egy komplikálatlan lelkű gyermeket, Pyle. Amíg fiatalok vagyunk, bonyodalmak dzsungele a lelkünk. Ahogy öregszünk, egyszerűsödünk. – De minek is vitatkoztam vele? Mindkettőnk érvelése elrugaszkodott a valóságtól. Idő előtt vezércikkíró lett belőlem. Felálltam és a könyvespolchoz léptem.

– Mit keres, Thomas?

– Csak egy verset, amit régen szerettem. Nem vacsorázna velem ma este, Pyle?

– Boldogan, Thomas. Úgy örülök, hogy már nem haragszik. Tudom, nem értünk mindenben egyet, de azért lehetünk barátok, ha nincs is mindig egy véleményünk, ugye?

– Nem tudom. Nem hiszem.

– Elvégre Phuong sokkal fontosabb volt ennél.

– Igazán azt hiszi, Pyle?

– Hát persze, hiszen Phuong a legfontosabb az egész világon. Legalább nekem. És magának is, Thomas.

– Nekem már nem.

– Szörnyű látvány volt ez, ma délelőtt, de meglátja, Thomas, egy hét alatt elfelejtjük. A hozzátartozóknak is gondját viseljük.

– Visel-jük?

– Táviratoztunk Washingtonba. Engedélyt fogunk kapni, hogy anyagi eszközeink egy részét erre a célra felhasználjuk.

Félbeszakítottam:

– Találkozunk a Vieux Moulinban? Kilenc és fél tíz között?

– Ahol akarja, Thomas. – Az ablakhoz léptem. A nap a háztetők mögé bukott. A triksahajtó még mindig ott állt és utasára várt. Lenéztem rá, és ő fölemelte arcát.

– Vár valakit, Thomas?

– Nem. Ezt a verset kerestem. – Hogy álcázzam eljárásomat, fennhangon olvastam, a könyvet a világosság utolsó foszlányai felé emelve:

Hajtok, s a világra semmit sem adok,

A népek az utcán kérdik, ki vagyok;

S ha elsodor egy alakot kerekem,

Semmi, – a kárát megfizetem.

Be jó, ha tele a zsebünk, hej hó!

Be jó, ha tele a zsebünk.

– Furcsa vers – jegyezte meg Pyle megrovón.

– Felnőtt költő volt a tizenkilencedik században. Kevés volt ebből a fajtából. – Megint lenéztem az utcára. A triksa elment.

– Elfogyott a whiskyje – kérdezte Pyle.

– Nem, de azt hittem, hogy maga sose…

– Úgy látszik, lassan fölengedek – felelte Pyle. – A maga hatása, Thomas. Azt hiszem, jót tesz nekem.

Elővettem az üveget meg a poharakat; az egyik poharat bennfelejtettem, és azután még a szódavízért is vissza kellett mennem. Minden, amit aznap este csináltam, feltűnő hosszú ideig tartott.

Pyle újra megszólalt:

– Tudja, Thomas, a szüleim nagyszerű emberek, de talán egy icipicit szigorúbban neveltek a kelleténél. A Chestnut Streeten lakunk, egy öreg házban, jobboldalt, ha felfelé megy a hegyre. Édesanyám régi kristályt gyűjt, apám pedig, ha nem az erózióval meg az ócska szikláival foglalkozik, Darwin-kéziratokra vadászik. Szóval, a múltban élnek. Talán azért volt rám olyan nagy hatással York Harding. Úgy láttam, érzéke van a modern áramlatok iránt. Apám izolacionista.

– Úgy látom, az édesapja kedvemre való ember lehet – mondottam – Én is izolacionista vagyok.

Csendes ember létére Pyle aznap este feltűnően beszédes hangulatban volt. Nem hallottam mindent, amit mondott, mert gondolataim elkalandoztak. Szerettem volna elhitetni magammal, hogy Mr. Hengnek más eszközök is állnak rendelkezésére, mint a kézenfekvő drasztikus megoldás. De – ezzel tisztában voltam – háborúban nincs helye tétovázásnak; az ember ahhoz a fegyverhez nyúl, amely a keze ügyében van; a franciák a napalmbombát használják. Mr. Heng pedig töltényt vagy kést. Túl későn ébredtem rá, hogy nem születtem bírónak; egy ideig még hagyom beszélni Pyle-t, azután figyelmeztetem a veszélyre. Az éjszakát nálam töltheti. Ide nem fognak betörni. Azt hiszem, épp az öreg dajkájáról mesélt. “Igazából még édesanyámnál is többet jelentett nekem, és milyen remek áfonyalekváros tésztát tudott sütni!” – amikor a szavába vágtam:

– Van magánál fegyver… azóta az éjszaka óta?

– Nem. A követségtől utasításunk van…

– De maga különleges munkakörben dolgozik!

– Úgysem érne semmit; ha kézre akarnak keríteni, úgyis megkaparinthatnak. Különben is, vaksi vagyok, mint a vakondok. Az egyetemen Denevérnek csúfoltak… mert a sötétben olyan jól látok, mint a denevérek. Egyszer épp mókáztunk… – Azzal megint belefogott hosszú történetei egyikébe.

Visszamentem az ablakhoz. A szemközti járdán egy triksahajtó várakozott. Nem voltam benne bizonyos – ezek a vietnamiak annyira hasonlítanak egymáshoz –, de úgy rémlett, hogy nem az előbbi, hanem egy másik. Talán csakugyan utasára várt. Eszembe jutott, hogy Pyle a követségen lenne a legnagyobb biztonságban. Jeladásom óta amazok nyilván már kidolgozták tervüket aznap estére, s tervükben a dakowi híd is szerepelt valami módon. Hogy hogyan, miért, azt sehogy sem értettem; csak nem lesz Pyle olyan bolond, hogy napnyugta után keresztülhajtat Dakowon? A Saigon felőli hídfőt pedig állandóan fegyveres rendőrség őrzi.

– Folyton csak én beszélek – mondta Pyle. – Nem is tudom, hogy lehet, de ma este valahogyan…

– Folytassa csak – mondtam. – Nem vagyok ma beszédes kedvemben, ennyi az egész. Talán jobb is lenne, ha elhalasztanók a közös vacsoránkat.

– Nem, a világért se! Úgyis olyan távol érzem magam magától, amióta… szóval…

– Amióta megmentette az életemet – vágtam rá, s nem tudtam leplezni önmarcangolásom keserűségét.

– Nem, nem így gondoltam. De mégis… hogy beszéltünk egymással akkor éjszaka, ugye, Thomas? Mintha az utolsó éjszakánk lett volna. Sok mindent megtudtam akkor magáról, Thomas. Nem értek egyet magával, ezt ne felejtse el, de a maga szempontjából talán ez a helyes… hogy ne keveredjék bele semmibe. És ezt az álláspontját fenntartotta, még akkor is semleges maradt, amikor eltörött a lába.

– Mindenkinél elérkezik a fordulópont – válaszoltam. – Egyszer elragad a szenvedély…

– A maga számára még nem érkezett el. Nem is hiszem, hogy valaha elérkezik. Ami pedig engem illet, én sem hiszem, hogy megváltozom… kivéve, ha meghalok – tette hozzá derűsen.

– És a mai délelőtt sem változtatja meg a nézeteit?

– Azok csak háborús halottak voltak – felelte. – Sajnálatos eset, de az ember nem mindig talál célba. Egyébként annyi bizonyos, hogy szent ügyért haltak meg.

– Akkor is ugyanezt mondaná, ha az áfonyalekváros dadájáról volna szó?

Nem válaszolt olcsó visszavágásomra.

– Bizonyos tekintetben azt mondhatjuk, a Demokráciáért haltak meg – mondotta.

– Igazán nem tudom, hogy fordítanám ezt le vietnami nyelvre.

Egyszerre szörnyen kimerültnek éreztem magam. Azt kívántam, menjen el mielőbb és haljon meg. Akkor újrakezdhetem az életemet – attól a ponttól fogva, ahol ő megjelent benne.

– Maga sose fog engem komolyan venni, ugye, Thomas? – panaszkodott Pyle azzal az iskolás-kamaszos vidámsággal, amelyet, úgy látszik, éppen erre az estére tartogatott. – Mondok valamit: Phuong moziba ment… nem tölthetnénk együtt az egész estét? Semmi dolgom az égvilágon. – Mintha valaki kívülről diktálná a szavait, hogy megfosszon minden lehető kibúvótól. Így folytatta: – Mit szólna, ha elmennénk a Chalet-ba? Azóta sem voltam ott. A konyha éppolyan jó, mint a Vieux Moulin-ban, és zene is van.

– Jobb szeretek nem gondolni arra az estére.

– Bocsásson meg, Thomas! Néha igazán otrombán és tapintatlanul viselkedem. Akkor hát mit szólna egy kínai vacsorához, Cholonban?

– Előre meg kell rendelni, hogy jót kapjon az ember. Talán fél kimenni a Vieux Moulinba, Pyle? Szögesdróttal van elkerítve, és a hidat állandóan őrzi a rendőrség. Olyan bolondot pedig, ugye, nem csinálna, hogy Dakowon hajtson keresztül?

– Nem arról van szó. Csak úgy gondoltam, kedélyes lenne egy igazi görbe este együtt.

Hirtelen mozdulatot tett és feldöntötte poharát; leesett és eltört.

– Szerencsét hoz – mondta Pyle gépiesen. – Ne haragudjék, Thomas. – Összeszedtem a szilánkokat és a hamutartóba tettem. – Nos, hajlandó, Thomas? – Az üvegcserepek a Pavillon bárjának elcsorgó, törött likőrösüvegeit idézték fel. – Figyelmeztettem rá Phuongot, hogy esetleg magával töltöm az estét. – Milyen ügyetlenül választotta a “figyelmeztettem” szót! Fölszedtem az utolsó üvegszilánkot is.

– Van egy megbeszélésem a Majesticben – választottam. – Kilenc előtt nem érek rá.

– No hát, akkor kénytelen leszek visszamenni a hivatalba. Csak mindig attól félek, hogy az utolsó percben valaki rám akaszkodik.

“Ezt az utolsó lehetőséget – gondoltam – meg kell adni neki.”

– Sose bánja, ha elkésik – mondtam. – Ha valaki visszatartja, nézzen fel hozzám később. Tízkor hazajövök, ha addig nem ért ki, és itt megvárom magát.

– Majd értesítem…

– Ne fáradjon. Vagy kijön a Vieux Moulinba… vagy később itthon találkozunk. – Annak a kezébe tettem le a döntést, akiben nem hittem: most aztán közbeléphetsz, ha akarsz – távirat az asztalán, sürgős üzenet a követtől… Ha nincs hatalmad megváltoztatni a jövőt, nem létezel. – Most pedig menjen, Pyle. Van még egy s más elintéznivalóm. – Különös kimerültséget éreztem, amikor hallottam távolodó lépteit és kutyája lábának halk dobogását.

3

Amikor kiléptem a ház elé, nem volt triksa a közelben, csak a Rue d’Ormay sarkán. Lesétáltam a Majesticig és egy ideig ott álldogáltam, figyeltem az amerikai bombázógépek kirakását. A nap lement, ívlámpák fényénél dolgoztak. Eszem ágában sem volt alibit szerezni, de Pyle-nak azt mondtam, hogy a Majesticbe megyek, és sohasem szerettem többet hazudni, mint amennyi okvetlenül szükséges.

– Jó estét, Fowler. – Wilkins szólított meg.

– Jó estét.

– Hogy van a lába?

– Már nem alkalmatlankodik.

– Jó storyt csinált a bombából?

– Dominguezre bíztam.

– Úgy? Azt hittem, hogy maga ott volt.

– Ott voltam, de manapság helyszűke van a lapnál. Nem fognak sokat közölni.

– Bizony, az újságírás sem az már, ami volt – sóhajtott Wilkins. – A régi jó időkben kellett volna élnünk, Russel meg a régi Times napjaiban. Amikor léggömbön szállították a tudósításokat. Akkor az ember ráért kicifrázni, megadni a módját. Mit mondjak: még erről is egy teljes hasábot írtak volna. Luxusszálloda, bombázógépek, alkonyat… Mostanában már sosem alkonyodik olyan szépen a tudósításokban, szavanként ennyi meg ennyi piaszterért. – Valahonnét a magasból távoli nevetés hallatszott; valaki eltört egy poharat, mint Pyle az imént. Úgy hullott ránk a csengése, mint megannyi jégcsap. – “Szép hölgyek, bátor férfiak a lámpafényben” – idézte Wilkins gúnyosan. – Mit csinál ma este, Fowler? Nem vacsoráznánk együtt?

– Ami azt illeti, épp vacsorázni megyek. A Vieux Moulinba.

– Jó mulatást kívánok. Granger is ott lesz. Külön kellene hirdetniük a Granger-estéket. Mármint azok számára, akik szeretik a lármás hangkulisszát.

Elbúcsúztam Wilkinstől és bementem a szomszédos moziba. Errol Flynn játszott – de lehetett Tyrone Power is (trikóban képtelen vagyok őket megkülönböztetni egymástól); kötélen himbálódzott, erkélyekről ugrott le, szőrén ülte meg a lovat s úgy vágtatott el technicolor-hajnalokba. Megszabadította szerelmét, megölte ellenségeit, varázslat és csoda védte az életét. Az a fajta film volt, amire azt szokás mondani, hogy fiúknak való; de a thébai palotából vérző szemüregekkel felbukkanó, megvakított Oedipus látványa jobban előkészítené a fiatalokat a mai életre. Senkit sem véd a varázs. A szerencse kedvezett Pyle-nak Phát Diêmben, meg a tanyini úton, de a szerencse forgandó, és ellenségeinek két órájuk volt, hogy gondoskodjanak mindennemű varázslat hatálytalanításáról. Francia katona ült mellettem, keze egy lány ölében; irigyeltem egyszerű örömét vagy bánatát – mert egyszerű volt, akármelyiket érezte is. A film végét nem vártam meg, kimentem a moziból, triksába ültem és kihajtattam a Vieux Moulinhoz.

A vendéglőt drótháló védte kézigránátok ellen, s a hídfőnél két fegyveres rendőr posztolt. A gazda – aki kövérre hízott a maga zsíros burgundi konyháján – személyesen eresztett be a drótkerítésen. A helyiségben kappan és forró vaj szaga terjengett a nyomasztó esti hőségben.

– M. Granjair társaságához tetszik csatlakozni? – kérdezte.

– Nem.

– Tehát egy asztalt egy személyre? – Akkor jutott eszembe első ízben a jövő, a kérdések, amelyekre majd netán felelnem kell.

– Egy személyre – válaszoltam, és ez majdnem olyan volt, mintha fennhangon kimondtam volna, hogy Pyle halott.

A vendéglő egyetlen helyiségből állt, Granger társasága egy hosszú asztalt foglalt el a háttérben; nekem a drótháló közvetlen közelében utalt ki egy kis asztalt a gazda. Az ablakban nem volt üveg: féltek a szilánkoktól. Granger társaságának csak néhány tagját ismertem, s meghajoltam feléjük mielőtt leültem; Granger maga félrenézett. Hónapok óta nem láttam; egyetlenegyszer találkoztunk az emlékezetes este óta, amikor Pyle beleszeretett Phuongba. Talán egy akkori sértő megjegyzésem áthatolt alkoholos gőzén, mert mos duzzogva ült az asztalfőn, míg Madame Desprez, egy sajtófőnök felesége, és Duparc százados a sajtószolgálattól, barátságosan biccentett és bólogatott. Velük volt még egy nagydarab ember, akinek, emlékezetem szerint, szállodája volt Pnom Penhben, egy francia lány, akit sohasem láttam azelőtt, és két vagy három arc, amelyet csak bárokból ismertem. Ez egyszer úgy tetszett, Granger eléggé csendes társaságot toborzott össze.

Apéritifet rendeltem, mert időt akartam hagyni Pyle-nak, hogy megérkezzék; tervek néha kudarcba fúlnak, s amíg hozzá nem kezdek a vacsorához, látszólag még remélhetek. Azután felvetődött bennem a kérdés: miben reménykedem? Hogy az O. S. S. vagy akárminek hívják a bandáját, szerencsével dolgozzék? Hogy a plasztikbombáknak meg Thé tábornoknak felvirradjon a napja? Vagy talán én – éppen én – a csodában bízom: abban, hogy Mr. Heng valamiféle megoldást talál, amely nem egyenlő a halállal? Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha mind a ketten otthagyjuk a fogunkat a tanyini úton. Húsz percig szopogattam pastis-omat, aztán vacsorát rendeltem. Fél tízre járt az idő: most már nem fog jönni.

Önkéntelenül kifelé füleltem. Mire vártam? Kiáltásra? Lövésre? A rendőrök mozgolódására? Akármi történjék is, valószínűleg nem hallottam volna belőle semmit, mert Granger társasága lassan nekitüzesedett. A szállodás, akinek iskolázatlan, de kellemes hangja volt, énekelni kezdett, s ahogy újabb pezsgősdugó durrant, mások is csatlakoztak hozzá. De Granger hallgatott. Ott gubbasztott, és vérben forgó szemmel meredt rám a szoba túlsó végéből. “Meglátjuk – gondoltam –, verekedés lesz-e belőle.” Nem lettem volna méltó ellenfele Grangernek.

Érzelmes nótát gajdoltak, s ahogy étvágytalanul turkáltam a Chapon du Charles-ban, eszembe jutott Phuong – először, amióta aznap délelőtt megtudtam, hogy biztonságban van. Eszembe jutott, ahogy Pyle az őrtoronyban, a padlón kuporogva azt mondta: “Üde, mint a virág” – és én cinikusan ráfeleltem: “Szegény virág!” Most már sohasem fogja meglátni New Englandet, senki sem avatja be a kanaszta rejtelmeibe. Talán sohasem fogja megismerni a biztonságot; mi jogom volt őt kevesebbre értékelni, mint a holttesteket a téren? A sokaság nem fokozza a szenvedést; egyetlen test is tartalmazhatja a világnak minden szenvedését. Újságíró módjára mennyiségi kategóriában ítélkeztem és elárultam elveimet; éppen úgy belekeveredtem, mint Pyle, és úgy tetszett, most már soha többé nem lehet könnyű semmiféle elhatározás. Órámra néztem: majdnem háromnegyed tíz. Hátha mégis ráakaszkodtak a követségen; hátha az a “valaki”, akiben hisz, tett valamit az érdekében, s most ott ül hivatali szobájában, rejtjeles távirat megfejtésén izzad, és nemsokára dobogva jön felfelé a lépcsőn Rue Catinat-beli lakásom felé. “Ha eljön – gondoltam –, mindent elmondok neki.”

Granger hirtelen felállt asztala mellől és odajött hozzám. Meg sem látta az útjában álló széket, megbotlott és az asztal szélébe kapaszkodott.

– Jöjjön ki, Fowler – mondta.

Letettem az asztalra a vacsora hozzávetőleges árát és követtem. Semmi kedvem sem volt verekedni, de abban a pillanatban nem bántam volna, ha eszméletlenre ver. Kevés eszközünk van bűntudatunk enyhítésére.

Granger a híd karfájára támaszkodott; a két rendőr messziről figyelte.

– Beszélnem kell magával, Fowler – mondotta.

Olyan közel léptem hozzá, hogy megüthetett, ha akart; és vártam. Nem mozdult. Ebben a percben valóban jelképes szobra volt mindannak, amit gyűlöltem Amerikában; éppolyan idomtalan volt, mint a Szabadság-szobor, és éppoly értelmetlen.

– Azt hiszi, be vagyok rúgva – mondta, továbbra is mozdulatlanul. – Pedig téved.

– Mi lelte, Granger?

– Beszélni akarok magával, Fowler. Semmi kedvem ma este együtt ülni azokkal a franciákkal. Ki nem állhatom magát, Fowler, de mégis angolul beszél… vagy olyanformán. – Ott állt, ormótlanul és alaktalanul a félhomályban, egy ismeretlen kontinens.

– Mit akar, Granger?

– Nem szeretem az angolokat – folytatta Granger. – Nem tudom, Pyle mit eszik magán. Talán azért bírja, mert ő bostoni. De én pittsburghi vagyok és büszke vagyok rá.

– Miért ne lenne?

– No, látja ez az! – Sikertelen kísérletet tett, hogy utánozza a kiejtésemet. – Mind úgy beszélnek, mint a papagájok. És olyan átkozottul fölényesek. Azt hiszik, hogy minden tudnak.

– Jó éjszakát, Granger. Haza kell mennem, vendéget várok.

– Ne menjen, Fowler. Hát nincs magának szíve? Nem tudok beszélni azokkal a francia majmokkal.

– Be van rúgva.

– Két pohár pezsgőt ittam összevissza… de maga is be lenne rúgva a helyemben. Északra kell mennem.

– És az miért baj?

– Persze, még nem mondtam, ugye? Folyton azt hiszem, hogy mindenki tudja. Ma reggel sürgönyt kaptam a feleségemtől.

– Úgy?

– A fiamnak gyermekbénulása van. Nagyon súlyos az állapota.

– Ó, igazán? Odavagyok.

– Fölösleges. Nem a maga gyereke.

– Miért nem repül haza?

– Nem mehetek. Tudósítást követelnek valami Hanoi környéki átkozott tisztogató hadműveletekről, és Conolly beteg. (Conolly Granger helyettese volt.)

– Igazán sajnálom, Granger. Bárcsak segíthetnék valamiben.

– Ma van a születésnapja. Nyolcéves lesz fél tizenegykor, a mi időszámításunk szerint. Ezért hívtam meg a barátaimat pezsgős vacsorára, még mielőtt tudtam. Valakinek meg kellett mondanom, Fowler; a franciáknak nem mondhattam.

– Ma már sok esetben gyógyítható a gyermekparalízis.

– Azt se bánom, ha nyomorék marad, Fowler. Csak éljen. Én nem boldogulnék a testi épségem nélkül, de a fiam nagy eszű gyerek. Tudja, mit csináltam odabenn, míg az a marha énekelt? Imádkoztam. Azt gondoltam, ha Istennek mindenáron egy emberélet kell, talán beéri az enyémmel.

– Szóval, hisz Istenben?

– Bár hinnék – felelte Granger. Lapos tenyerével végigtörölte az arcát, mintha a feje fájna, de ezzel a mozdulattal csak elleplezte, hogy a könnyeit törli le.

– Én berúgnék a maga helyében – mondtam.

– Ó nem, józannak kell maradnom. Nem akarok magamnak utóbb szemrehányást tenni, hogy holtrészeg voltam aznap este, amikor a fiam meghalt. A feleségem sem ihatja le magát, nem igaz?

– Nem mondhatná meg a lapjának… ?

– Conolly nem igazán beteg. Egy kicsit kirúgott a hámból, azt piheni ki Singapore-ban. Fedeznem kell, mert kiteszik a szűrét, ha megtudják. – Kiegyenesítette ormótlan zsákforma testét. – Ne haragudjék, hogy feltartottam, Fowler, de meg kellett mondanom valakinek. Most megyek, és elkezdem a felköszöntőket. Furcsa, hogy éppen magának mondtam el, pedig tudom, hogy utál.

– Megírom a cikket maga helyett. Majd azt mondjuk, hogy Connoly írta.

– Nem találná el a hangot.

– Nem utálom magát, Granger. Sok tekintetben félreismertem…

– Ó, mi ketten úgy vagyunk, mint a kutya meg a macska. De mindenesetre köszönöm az együttérzést.

Úgy látszik, nem is voltam olyan nagyon más, mint Pyle. Hát nekem is bele kell lépnem az élet véres sarába, hogy meglássam a szenvedést? Granger visszament, hallottam a zsivajgást, amely odabenn fogadta. Találtam egy szabad triksát és hazakarikáztam. Odahaza nem volt senki, leültem és vártam éjfélig. Azután lementem az utcára, reményvesztetten, és ott találtam Phuongot.

HARMADIK FEJEZET

– Itt volt M. Vigot? – kérdezte Phuong.

– Igen. Negyedórája ment el. Tetszett a film? – Phuong már elkészítette a tálcát a hálószobában, most meggyújtotta a lámpát.

– Nagyon szomorú volt a meséje – mondta –, de a színek gyönyörűek. Mit akart M. Vigot?

– Kérdezett egyet-mást.

– Miről?

– Mindenféléről. Azt hiszem, többé már nem fog zaklatni.

– Én a heppiendes filmeket szeretem – mondta Phuong. – Elkészíthetem már a pipádat?

– El. – Leheveredtem az ágyra, és Phuong működni kezdett a tűvel. Közben folytatta:

– Levágták a lány fejét.

– Ejnye, de furcsa?

– A francia forradalomban.

– Ahá, szóval történelmi film volt.

– Mégis nagyon szomorú volt.

– Történelmi figurákat nemigen szoktam siratni.

– És a fiú, aki szerette, visszament a padlásszobájába, és nagyon kétségbe volt esve, írt egy dalt… mert tudod, költő volt, és nemsokára azok, akik levágták a lány fejét, mind az ő dalát énekelték. A Marseillaise volt.

– Ez nem hangzik túlzottan történelmien – jegyeztem meg.

– Ott állt a tömeg legszélén, mialatt énekelték, és nagyon keserű arcot vágott, és amikor mosolygott, akkor látszott, hogy a mosolya még keserűbb, és mindig csak a lányra gondol. Sokat sírtam, és a nővérem is sírt.

– A nővéred? Szinte hihetetlen!

– Hei nagyon lágy szívű. Az a szörnyű Granger is ott volt. Be volt rúgva, és folyton röhögött. Pedig egy cseppet sem volt nevetnivaló. Sőt, nagyon is szomorú volt az egész.

– Nem veszem rossz néven Grangertől – mondtam. – Van minek örülnie. A fia túl van a veszélyen. Ma hallottam a Continentalban. Én is szeretem a heppiendet.

A második pipa után hátradőltem, tarkómat a bőrpárnára fektetve, s kezemet Phuong ölébe nyugtattam.

– Boldog vagy?

– Hát persze – vetette oda hanyagul. Valóban nem érdemeltem megfontoltabb választ.

– Minden éppolyan, mint azelőtt – hazudtam. – Mint tavaly.

– Igen.

– Rég nem vettél magadnak új selyemkendőt. Mért nem mégy el holnap vásárolni?

– Holnap ünnep van.

– Igaz, elfelejtettem.

– Még nem nézted meg a táviratot – mondta Phuong.

– Nem, azt is elfelejtettem. Ma este nincs kedvem a munkára gondolni. Postát feladni meg amúgy is késő van már. Mesélj még a filmről.

– Szóval a fiú megpróbálta kiszabadítani a lányt a börtönből. Fiúruhát csempészett be neki meg férfisapkát, olyat, amilyet a börtönőr viselt, de épp, mikor kiment a kapun, lebomlott a haja és mind azt kiabálták: Une aristocrate, une aristocrate. Szerintem ez nagy hiba volt a mesében. Úgy kellett volna megírni, hogy a lány megmeneküljön. Akkor mind a ketten temérdek pénzt kerestek volna a dallal, és kimehettek volna külföldre, Amerikába… vagy Angliába – tette hozzá sietve és szemlátomást azt hitte, hogy nagyon ravaszul beszélt.

– Mégis inkább elolvasom azt a sürgönyt – mondtam. – Csak azt remélem, hogy nem kell holnap Északra utaznom, szeretnék veled békén maradni.

Phuong kiszabadította a borítékot az arckrémes tégelyek közül és odanyújtotta nekem. Felnyitottam és ezt olvastam:

Átgondoltam leveledet stop ésszerűtlenül cselekszem ahogy remélted stop utasítottam ügyvédemet indítsa meg bontási eljárást hűtlen elhagyás alapon stop Isten áldjon szeretettel Helen.

– El kell menned?

– Nem – mondtam. – Nem kell elmennem. Tessék. Olvasd el. Itt a heppiended.

Phuong leugrott az ágyról.

– Hiszen ez nagyszerű! Megyek és elmondom a nővéremnek. Milyen boldog lesz! Azt fogom neki mondani: “Tudod-e ki vagyok? Én vagyok a második Mrs. Foulair.”

Szemközt velem a könyvespolcon A Nyugat hivatása úgy meredt rám, mint egy arckép – egy csikófrizurás fiatalember képe, sarkában fekete kutya. Most már nem véthet senkinek. Megkérdeztem Phuongot:

– Hiányzik neked?

– Kicsoda?

– Pyle.

Furcsa, hogy még most sem, még Phuong előtt sem voltam képes a keresztnevén nevezni.

– Mehetek már? A nővérem olyan boldog lesz!

– Álmodban egyszer mondtad a nevét.

– Sosem emlékszem az álmaimra.

– Sok mindent csinálhattatok volna együtt. Fiatal volt.

– Te sem vagy öreg.

– A felhőkarcolók. Az Empire State Building.

Percnyi tétovázás után felelt:

– Cheddar Gorge-ot szeretném látni.

– Meg sem közelíti a Grand Canyont. – Lehúztam magamhoz az ágyra. – Sajnálom, Phuong.

– Mit sajnálsz? Hisz ez nagyszerű, ez a sürgöny. A nővérem…

– Igen, igen, eredj és mondd el a nővérednek. De előbb csókolj meg.

Ajka izgatottan végigszánkázott az arcomon, s azzal eltűnt.

Eszembe jutott az első nap, amikor Pyle mellettem ült a Continentalban, tekintetét az utca túloldalán levő tejvendéglőre függesztve. Minden rendbe jött körülöttem, amióta meghalt, de hogy kívántam, bár lenne valaki, akinek megmondhatnám, mennyire sajnálom.

1952 március-1955 június

Vége

UTÓSZÓ

A hetvenesztendős Graham Greene ritkán fordul meg oxfordi otthonában. Szállodában vagy hajón szeret írni, hajnaltól kora délutánig. Szinte hivatalba jár saját íróasztalához, holott egyéniségében semmi sem emlékeztet a hivatalnokéra. Ha nem félnék a szótól, még azt is leírnám – a kalandorok vére biztatja új és új felfedező utakra, hiszen műveiből alig egy-kettő játszik szülőhazájában, Angliában. Egy száguldó riporternek is becsületére válnék a feltérképezett helyszínek sokasága. Mexikó, Kongó, Kuba, Argentína – Graham Greene mindenütt megfordult, ahol válság, lázadás, népfelkelés, forradalom készült vagy valósult meg. Greene a cselekményes regény híve (ahogy a cselekvő életé is) – s műveivel erőteljesen kapcsolódik ahhoz a XIX. századi hagyományhoz, melynek legerőteljesebb angol képviselője különben nagybátyja a Kincses sziget írója, Robert Louis Stevenson volt. Greene a korszerűtlenséggel próbál korszerű lenni – a lélektani, az elemző, a belső monológot pergető regények divatja idején, mintegy kihívásként, a szórakoztató “ponyva” tradícióját emelte irodalommá. Technikája a detektívregényíróé, módszere a nyomozóé, aki hamis látszatok között eligazodva, a végső bizonyítékokat keresi. Ez a “korszerűtlen korszerűség” magyarázza különben sajátos világnézeti állásfoglalását is. A harmincas évek derekán Graham Greene áttért katolikussá, s bár véleményei korántsem egyeznek a hivatalos egyház téziseivel, gyakran úgy tartják számon, mint valláserkölcsi alapon álló művészt. Graham Greene vallásosságának megértéséhez azonban hozzátartozik, hogy a katolicizmus Angliában kisebbségi felekezet, e vallás öntudatos vállalása egyszersmind tiltakozást jelent a puritanizmus kiégett, kihűlt képmutatása ellen is. Graham Greene erkölcsét épp a képmutatás szívós gyűlöletéből lehet megfejteni. A Csendes amerikai-ban – mely egyszerre nagyszerű riport az ötvenes évek végének indokínai háborújáról, s nagyszerű lélektani tanulmány az embereket megosztó konfliktusról – a képmutatásnak egyik legravaszabb formáját leplezi le. Az ájtatos ártatlanságét. A csendes amerikai – Pyle – jóhiszemű tájékozatlansággal, civilizatórikus elszántsággal érkezik Indokínába. Úgy hiszi, a felvilágosodottságot képviseli, amikor a “bennszülöttek” segítségére siet. Ám ez az ártatlanság már-már a gyilkosok közönyeként lepleződik le. Pyle egy szabadságra vágyó népet akarata ellenére akar “megreformálni”, “felemelni”. És a leghitványabb politikai erőkkel kerül szövetségbe. A regény drámai helyzeteiben kiderül Pyle-ról, hogy jelleméért és döntéseiért az egész amerikai rendszer illúziógépezete felelős. S halállal kell bűnhődnie, mert nem volt képes leszámolni hazug jelszavak ábrándjaival. Ellenképeként Greene egy másik alakot rajzol, a látszatra kiábrándult, cinikus Fowlerét. Újságíró, aki megszokta a háborút, megszokta a vérontást. Tisztában van vele, hogy a nyugati világ eszméi csupán ürügyként szolgálnak arra, hogy meztelen érdekek érvényesülését takargassák. Van-e hite Fowlernak? Talán a hitetlenség az. Az illúzióvesztés során Fowler hajlandó szembenézni a tényekkel. Azzal, hogy a csendes amerikainak – de még neki is – aligha van keresnivalója Indokínában.

A látszatra cinikus újságíró különb jellemnek bizonyul az “ártatlan amerikainál”. Látszat és lényeg különös viszonyát bontja ki tehát drámaian, érzékletesen Graham Greene. Kivált, hogy mindezt nem tézisek sorában bizonyítja, hanem egy izgalmas szerelmi történet fonalán. Fowler ésPyle ugyanazt a vietnami lányt szereti – ez a lány naiv, talán túlságosan is az, de oly romlatlan, hogy gyakran még a romlottságra is képes. Nem rendelkezik az európaiak becsületkódexével, amely oly szomorúan vizsgázott Vietnamban. Önálló, saját törvényeket termet a saját életére, ahogy, Graham Greene hite szerint, ama távoli országnak is önállóság és függetlenség a sorsa és elhivatottsága. Phuong, a lány, egyszerre egyéniség és egy nép képviselője. Graham Greene karaktertanulmányai között talán ő a legizgalmasabb. Az ő alakja árulja el leginkább az író módszerét. A felszín mögé hatolni, nem a tulajdonságokból, hanem a cselekedetek eredményéből ítélni, erre tanít Graham Greene, miközben egy gyarmatosító, hódító háború csődjét írja meg regényében. Voltaképp mindig “kamararegényt” ír. Néhány markánsan jellemzett főalakkal. De benépesíti a regényt az izgalmasan kibontakozó cselekmény során a mellékszereplők egész galériájával. Elénk botladozik a tűző saigoni napfényből a mindig részeg amerikai újságíró, Granger, a követségi titkárok, a Continental bárjában lézengő “nyugatiak” egész sora – míg a másik oldalon ópiumszívó keletiek és harcra elszánt gerillák egy-két vonással megmintázott, eleven portréi színesítik a művet. Rövid, pontos, plasztikus mondatok, csattanó dialógusok, száraz, fanyar humor. De az egész mű érzékenységről vall és érzelmességről is. Graham Greene a romantikus regényírók örököse – éppoly szégyellős romantikus, mint amilyen szégyellős moralista egyik főhőse, Fowler. Szíve minden melegével a szabadságért küzdő vietnami nép mellett áll, de ezt a melegséget röstelli, ellensúlyozza, tréfás cinizmussal, játékos ellenpontozással.

A hetvenesztendős Graham Greene 1953-ban tette közzé A Csendes amerikai-t. Azóta újabb regények sorával bizonyította, hogy alkotóereje töretlen, módszere csaknem változatlan. A bűnbeesés drámáit írja, de nem éppen a testamentumok szellemében. A bűn az ő szemében nem szándék kérdése, s az ártatlanság sem önmagában való érték. Vannak a szándéktól független erkölcsi normák, melyeknek áthágására nem ad felmentést a lelki tisztaság vagy akár a tapasztalatlanság. A jellem tehát – Graham Greene elemzésében – nem a cselekvéstől független tulajdonságok vagy képességek összege, hanem a történelmi mozgástól meghatározott, objektív mércén megítélhető végeredmény. Pyle, ha Amerikában marad, ha tanulmányai befejeztével tisztes pályát választ, csakugyan ártatlan lenne. Egy idegen nép civilizátoraként azonban – visszavonhatatlanul bűnös. Ami Graham Greene-t persze jelentős íróvá teszi, az éppen az, hogy részvétét és együttérzését nem tagadja meg Pyle-tól.

A szerepcserék, maszkok, a dolgok iróniájának költője Graham Greene. Izgalmas, lenyűgöző író, aki a jellemeket a pergő cselekmény sugaraival tudja megvilágítani.

Ungvári Tamás