Juan Goytisolo: A mai iszlám és a régi spanyolok

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Juan Goytisolo
A MAI ISZLÁM ÉS A RÉGI SPANYOLOK
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: C3 Alapítvány c3.hu/scripta/

A 15. század közepén, amikor a Reconquista előrelátható kimenetele ellensúlyozni látszott Konstantinápoly elestét és az oszmánok feltartóztathatatlan előrenyomulását, Juan de Segovia, egy spanyol püspök, aki a konstanti zsinaton a pápai csalhatatlanság dogmájának elutasításával már feltunést keltett, a római udvarnak egy szokatlan és forradalmi javaslatot terjesztett elő a kereszténység és az iszlám kapcsolatára. Röviddel egy újabb katonai, politikai és vallási összecsapás előtt a két fél még mindig nem ismerte egymást igazán, és a valóságot rendkívül sablonos negatív képekkel helyettesítette, ami csak erősítette azt a meggyőződést, hogy a két kultúra összeütközése elkerülhetetlen. Miután Juan de Segovia megbízta egy földijét, egy mohamedán törvénytudót, hogy fordítsa le a Koránt, mert az audi alteram partem (hallgassuk meg a másik felet is) dicséretes elvét vallotta, kijelentette, hogy célszerű volna, ha a két vallás képviselői tanácskozást tartanának egy eljövendő világbéke érdekében.

A spanyol püspök az ellenfelek közeledéséért emelt szót, aminek három egymást követő szakaszban kellett volna megvalósulnia: egy fegyverszünettel, amelynek időtartamát előre rögzíteni kell (és amelynek során fel kell hagyni minden fegyveres akcióval), egy köztes szakaszban, amelynek során fölvennék a diplomáciai, gazdasági és kulturális kapcsolatokat, hogy elősegítsék egymás jobb megismerését, és miután már kialakult a megértés és bizalom légköre, akkor kellene összehívni a vezető vallási személyiségek találkozóját, hogy felszínre hozzák a mindkét oldalon meglévő közös momentumokat anélkül, hogy az elválasztó dogmatikai ellentéteket hangsúlyoznák.

Eltérően Lullustól és az abélard-i hagyományt követő szerzőktől, Juan de Segovia meg volt ugyan győződve saját vallási elképzelései magasabbrenduségéről, de nem várta el a muzulmánok megtérését. Hatni lehet rájuk a meggyőzés erejével és jó példával, de nem az – akár békés – keresztes hadjárat módszereivel. Mint ismeretes, a konzíliumra vonatkozó javaslatát elvetették, és eszmei szerzőjét egy svájci kolostorba zárták, ahol haláláig a hallgatás és a felejtés fala vette körül.

Az elmúlt 15 évben gyakran gondoltam ennek a rendkívüli spanyolnak a meghiúsult tervére, akinek történelmi látomása az évszázadokkal dacolva máig is őrzi érvényét. Az iráni forradalom – amelyet a Nyugat nem látott előre, és utólag sem értékelt megfelelően –, az afgán Mudzsahedin ellenállása és radikalizálódása, a szélsőséges palesztin csoportok terrorizmusa, Kadhafi fenyegetőzései időközben felélesztették a konfrontáció légkörét (ami, ne felejtsük el, magát az Európa-eszmét is jellemzi). Az iszlámra mint közeli és kiszámíthatatlan ellenségre vonatkozó képzet, amely az akut szovjet fenyegetés miatt egy időre háttérbe szorult, fokozatosan visszanyerte korábbi aktualitását a kommunizmus összeomlásával és az Öböl-expedíció gigantikus vállalkozásával. A Bush meghirdette új világrendből hamarosan aknamező lett, most is azon lépkedünk.

Az iszlám fundamentalizmus fokozatos erősödésére hivatkozva Malaysiától a Maghrebig az új hidegháború prófétái, mint Samuel Huntington, azt hangoztatják, hogy a 21. századra a kultúrák elkerülhetetlen összecsapása nyomja majd rá a bélyegét: az élethalálharc a terrorizmussal, intoleranciával, az emberi jogok megsértésével és az obskurantizmus minden fajtájával azonosított iszlám fundamentalisták – és a demokratikus, békés, kapitalista és laikus nyugati világ között.

Huntington számos olyan sablont és címkét használ érvelésében, amelyekkel a szemben álló felek rendszeresen illetik egymást: a Nyugat romlásba döntő és romlott, a gyarmatosítás új formáit alkalmazza és az iszlámmal szemben keseru gyulöletet táplál, ahogy a hatalmas kiterjedésu, komplex és ellentmondásos muzulmán világ néhány politikai és vallási vezetője ábrázolja – az iszlám homogén, fanatikus és erőszakos, állítólagos létalapja a Nyugattal szembeni ellenségesség. A két kultúra minden ismerője tudja, hogy az ilyen sematikus ítéletek a szélsőségeket emelik normává.

Senkinek nem jutna például eszébe, hogy az IRA terroristákat vagy Karadz´ic´ csetnikjeit a Nyugat vagy a kereszténység szószólóinak tekintse, de a – néhány intellektuel és futurológus által támogatott – európai és észak-amerikai média a részből vagy a töredékből az egészre következtet, a felfegyverzett iszlám csoportokat és a legradikálisabb teokráciákat azonosítja az egész iszlámmal. Ebből következően alakult ki az ideológiai, politikai és kulturális konfrontáció légköre, amely emlékeztet más történelmi korokra, mégis alapvetően eltérő sajátosságokat mutat. Először is megállapíthatjuk, hogy Huntington tézisei azt a veszélyt hordozzák, hogy segítik a nyugati és az iszlámista ultrák idegenellenes kampányait (Karadz´ic´ szerbjeit azirányú ambícióikban, hogy Európát etnikai tisztogatással óvják meg egy „iszlámista kalifátustól” a Balkánon; az erős keresztes háborús szellemtől áthatott ortodox egyházat; az iszlám fundamentalistákat, akik meg akarják semmisíteni Egyiptom ősrégi kopt egyházát; a külföldiek és a „hitetlenek” elleni fatwák szellemi szerzőit és végrehajtóit a véráztatta, válságok sújtotta Algériában.).

Ha egy ilyen logikát teszünk a magunkévá, megint bevezethetjük az ötödik hadoszlop fogalmát. Ily módon mind az Európában élő tizenkét millió muzulmán, mind az évezredes múltra visszatekintő közel-keleti keresztény kisebbségek túszaivá és bunbakjaivá válnának egy globális konfrontációnak, amely felélesztené az eluzések, tömegmészárlások és menekültkaravánok kísértetét. Nem használják-e a szerb szélsőségesek máris a mi spanyol őskeresztényeink nyelvét, amikor a bosnyák „új mórokat” megvetően „török”-nek nevezik?

Nem tartom haszontalannak, hogy Huntington és követői látásmódjával Juan de Segoviáét állítsam szembe. A spanyol és a muzulmán kultúra sorsának bizonyos párhuzamai adnak erre alapot. Az iszlám fundamentalizmus, az iszlámizmus, amely manapság egyre több követőre talál az iszlám világ egész területén, megérdemli, hogy más nézőpontból is megvizsgálják, mint azok, akiket joggal vagy jogtalanul, nyugtalansággal tölt el ez a változás. Intellektuelek lévén az a feladatunk, hogy igyekezzünk a dolgokat megérthetővé – tehát nem feltétlenül elfogadhatóvá – tenni.

Dogma és modernitás között

Az új mozzanat ebben a Nyugat és az iszlám közti viszonyokra nézve döntő mai korszakban abban található, hogy muzulmán oldalról is vannak, akik azt állítják, hogy a konfliktus az iszlám fundamentalistákkal elkerülhetetlen, és a nyugati világ eszméinek és értékeinek védelmében lépnek föl. Mint másfél évtizeddel ezelőtt Iránban, ma Algériában, Egyiptomban és az indiai szubkontinensen e konfrontáció előharcosai közt vannak értelmiségiek, pártok és laikus egyesületek, politikai mozgalmak és feminista csoportok. A nacionalista és szocialista – valójában katonai jellegu – rezsimek bukása, amelyek képtelenek voltak megoldani társadalmuk problémáit, és amelyek önkénnyel és korrupcióval járatták le magukat népeik előtt, megkönnyítette az iszlám fundamentalizmus széles köru elterjedésével párhuzamosan az elnyugatiasodott elitek létrejöttét, amelyek azelőtt többé-kevésbé együttmuködtek a korábbi rezsimekkel, és most abban a helyzetben találják magukat, hogy vagy védelmére kelnek a bukott rendszereknek, vagy el kell fogadniuk egy olyan társadalmi modellt, amely határozottan szemben áll a Nyugattól átvett kulturális és politikai értékeikkel.

Ahogy ez a konfliktus napjainkban megfigyelhető, úgy látszik, hogy az összecsapásra nem a Nyugat és az iszlám között kerül majd sor, hanem sokkal inkább fundamentalisták és nem fundamentalisták, hagyományőrzők és reformerek, hívők és laikusok között az iszlámon belül. (Még akkor is, ha egyes kormányok és fegyveres fundamentalista-iszlámista mozgalmak „démonizálják” a domináns és elbizakodott, gyakran csak a saját neokolonialista érdekeivel törődő Nyugatot.) Ez az összeütközés különböző formákban megy végbe, amint ezt Irán, Algéria, Szudán vagy Szaud-Arábia nagyon eltérő esetei mutatják.

A felvilágosodás és a francia forradalom eszméinek az iszlám világra való – többnyire csak felszínes – hatása (Törökország kivételes eset) európaizált, ezeket az eszméket támogató kisebbségek kialakulásához vezetett, amelyek ma ki vannak téve egy Európában obskurantistának és fanatikusnak tartott tömegmozgalom támadásainak.

Tehát nem a két blokk közötti régi politikai és katonai konfliktusról van szó – mint ahogy a 8-17. században – hanem, Európa világméretu győzelme folytán, és a muzulmán népek felett gyakorolt egykori gyarmatosító hatalma miatt, bizonyos nyugati értékek és életformák körüli vitáról, melyeket egyesek kívánatosnak és érvényesnek, mások ártalmasnak és romlottnak tartanak. Vagyis ezeknek az eszméknek és modelleknek az európai eredete senki előtt nem kétséges, és a körülöttük folyó küzdelem mindenekelőtt magukat a muzulmánokat érinti, bár kihatásai lehetnek a Nyugatra is (terrorizmus, idegengyulölet, az új országukban kevéssé integrálódott bevándorlók üldözése, s az ő ebből fakadó radikalizálódásuk stb).

Úgy látom, hogy bizonyos párhuzam található az arab kultúra 14. században megkezdődött hanyatlása és a spanyol kultúra három évszázaddal későbbi hanyatlása között. Évszázadokig tartó virágkor után, amelyben mindkét kultúra fénnyel és ragyogással töltötte meg az akkor ismert világot – és mohón vetette rá magát Napkelet és Napnyugat, India és a Mediterráneum elsajátítható tudására –, meddővé váltak, és végeérhetetlen téli álomba szenderültek. Az iszlám nagy tudományos gondolkodóit, költőit és misztikusait ellenségnek kezdték tekinteni, kézirataikat máglyára ítélték vagy por lepte be őket. Az arab kultúra elvesztette erejét és termékenységét. Ibn Khaldúnnak az iszlám társadalom hanyatlása feletti melankóliája a Cervantesét előlegezi meg a spanyol hanyatlás láttán.

Amikor a katolikus királyok és követőik véget vetettek a három óspanyol kaszt (keresztények, zsidók, muzulmánok) termékeny középkori együttélésének, hogy tökéletesen homogén társadalmat hozzanak létre, ebben a fojtó légkörben a spanyol kultúra fokozatos hanyatlásnak indult. A II. Fülöp által a birodalmára kényszerített cordon sanitaire megvalósította elődei purifikátori törekvéseit, és mindannak a kiirtásához vezetett, ami idegen: Egy „energikus nemzeti reakció” (ahogy Menendez Felayo nevezi) néhány évtized alatt megsemmisítette Erasmus követőit, a lutheránusokat és a misztikusokat. A mórokat kényszerítették, hogy megtérjenek, majd az inkvizíció módszeresen üldözte a kitért zsidók leszármazottait egészen addig, amíg Joseph Bonaparte fel nem számolta a Szent Hivatalt. Ez az autista bezárkózás és az állítólagos „fertőzésgócok” állandó megfigyelés alatt tartása olyan általános helyzetet teremtett, amely rendkívül hasonlatos a 20. század totalitárius rendszereihez: nemzeti és ideologikus ortodoxia, autarkia, az idegenek elutasítása, ellenségesség minden újítással szemben, visszatérés a megkövesedett értékekhez, kényszeres félelem az „ellenség” fertőzésétől.

Az arab világ és a spanyol kultúra hanyatlása eltérő globális feltételek között zajlott, de mindkét esetben belső okokra volt visszavezethető. A külső események befolyása – Timur kán tatárjárása, a kimerítő katonai és gazdasági erőfeszítések a protestáns reformáció elleni küzdelemben – persze szintén szerepet játszott. De mindkét esetben hasonló eredményekhez vezetett: mind Spanyolország, mind az arab világ lemaradt a haladás és a modernitás vonatáról.

Meglepő egyébként a 16. századi Spanyolország és a mai szaúdi királyság vagy a kuvaiti emirátus között fellelhető párhuzam is. A történészek részletesen leírták a Habsburg Spanyolország társadalmi struktúráját, egy olyan államét, amelyben a kasztok középkori rendszere rejtetten tovább fennmaradt a zsidók kiuzéséről és a mudijaros (a keresztény uralom alatt élő mohamedánok) státusának megszüntetéséről szóló dekrétum kihirdetése után. A hierarchia csúcsán álltak az ókasztíliaiak, akik továbbra is büszkék voltak hidalgó voltukra, hogy „minden rossz keveredéstől mentes, makulátlan vér” csörgedezik az ereikben, lenézték a kézmuvességet és a zsidónak tartott tudományokat, csak a katonai és a papi pályát, a hadsereget és az egyházat tekintették rangjukhoz méltónak; középen helyezkedtek el az áttértek, a konvertiták, akik az elődeiktől örökölt szellemi, gazdasági és muszaki tevékenységeket folytatták (gondoljunk csak Cervantesre, aki lepantói sebesülése és algíri fogsága után nem vándorolhatott ki Amerikába – ez az őskeresztények privilégiuma volt – és szolgálatai fejében egy szerény és lenézett adószedői posztot kapott); legvégül jöttek a mórok, akik a legalacsonyabbrendu foglalkozások uzésére voltak ítélve, és a nemesség nagy latifundiumain kellett az olcsó munkaerőt szolgáltatniuk. Sir Richard Burtonnek a hadzsról, a mekkai zarándoklatról szóló muvében található egy megjegyzés arról, hogy a beduinok, akik már akkor is részben a wahhabita tanok követői voltak, kasztgőgjükkel, a manuális tevékenységek és általában minden munka iránti ellenérzésükkel az őskasztíliaiak habitusára emlékeztették. Ez a beállítottság és az ebből adódó munkamegosztás jellemzi ma is a szaúdi társadalmat. A nemesi törzsek klienseikkel és szövetségeseikkel képezik a felső kasztot, amely abszolutista és teokratikus uralmat gyakorol; a szellemi, gazdasági és technikai teendőket jórészt külföldiek – palesztinok, egyiptomiak és libanoniak – látják el, bár a Nyugaton tanult szaúdiak igyekeznek kiszorítani őket a pénzügyi és bankterületekről; a mórok alacsony pozíciójának pedig az iszlám országokból származó bevándorlók helyzete felel meg. A pakisztániak, bengálok, malájok, Fülöp-szigetiek a mezőgazdasági segéderők, az olajföldek munkásai, útépítők, szolgák, házicselédek a fejedelmeknél és arisztokratáknál, akik a fekete arannyal mesés gazdagsághoz jutottak. Mint a 16. századi kasztíliaiak, a szaúdiak és kuvaitiak sem vetik meg a luxusjavakat és a modern technika külföldi vívmányait: élvezik előnyeit, kényelmét, de óvakodnak a szabad légkörtől, amelyben ezek a technikai újítások létrejöhettek, mert szemben áll vallási normáikkal és életelveikkel. A mai Kuvaitban és Szaúd-Arábiában – melyeket elárasztott a nyugati és a japán technológia – a luxusautók, a klímaberendezések, a mobiltelefonok és mindenfajta komputerek hozzátartoznak a mindennapokhoz, de az alattvalók nem juthatnak hozzá az ártalmasnak ítélt nyugati könyvekhez, és ami még rosszabb, a nagyszeru – racionalista, költői, történelmi vagy misztikus – arab kultúrához sem.

Ugyanúgy, ahogy a nemzeti-vallási dogmáikhoz konokul ragaszkodó, és muveletlenségükre büszke spanyolok paloták és templomok építésére használták az amerikai aranyból nyert gazdagságot, ahelyett hogy az árutermelésbe és a kereskedelem kiszélesítésébe fektették volna – amivel ahhoz járultak hozzá, hogy a pénz az antwerpeni és amszterdami bankárok ládikáiba kerüljön –, az arab sivatagban talált fekete aranyból befolyó óriási bevételek is – miután kielégítették a fejedelmek és arisztokraták roppant igényeit és a többiek sokkal szerényebb szükségleteit – London és New York bankjaiba és pénzügyi cápáihoz vándorolnak, ahol ez a pénz a Nyugat szédítő gazdasági körforgásába kerül újra vissza. Amikor Kuvaitot elfoglalta Szaddam Husszein, a nemzeti bank vagyonának csak 10%-a volt az emirátusban.

Ahogy Spanyolország példája mutatja, a hirtelen és nem saját erőfeszítéssel szerzett gazdagság egyáltalán nem változtatja meg haszonélvezőinek gondolkodásmódját. A spanyol nemesek és hidalgók nem kértek a természet- és szellemtudományokból, csak az egyházi dogmák követésére szorítkoztak, ezek pedig szemben álltak az újításokkal, amelyeket a reformáció ösztönzött, és amelyek néhány száz év múlva a kapitalizmushoz, az Enciklopédiához, a francia forradalomhoz és az iparosításhoz vezettek: az ökonómia – Américo Castro szerint – mindenekelőtt „annak a magatartásnak a következménye, amelyet az emberek önmagukkal, a külvilággal és az életüket hatalmukban tartó isteni erőkkel szemben alakítanak ki”. Unamuno híres mondása – „Találjanak fel mások!” – kései visszhangja annak az attitudnek, amely ellen társadalmunk aktív tagjai már akkor felvették a küzdelmet, amely azonban a kőolajból profitáló arab félszigetbeli monarchiákban még mindig érvényben van. Vajon az arany kiméráját, amely hozzájárult Spanyolország gazdasági bukásához, követik-e majd egyszer a fekete arany végnapjai is, felmérhetetlen kihatásokkal a zárt, de labilis szaúdi társadalomra? A kőolaj – a Spanyolországban történtektől eltérően – megemelte és átalakította a szaúdi királyság lakosságának életszínvonalát, de vajon fenn tudnak-e maradni a mai tiszta struktúrák a modernitással való roppant összecsapás és az iszlámon belül csendben végbemenő radikalizálódás közepette?

Izolálódás és újjászületés

A kulcsszó, amelyet főként az Öböl-háború után használtak az arab elittel kapcsolatban – a megaláztatás. Megalázó a Nyugat túlereje és kétkulacsos politikája Kuvaittal és Palesztinával szemben, megalázó a gyarmati múlt és a függetlenné válás utáni kormányok korrupt despotizmusa, megalázóak a testvérháborúk és belső rivalizálások, amelyek egyenes ellentétei az Umma, a nagy muzulmán közösség eszméjének, megalázó a Nyugat nyomasztó katonai, gazdasági, technikai, politikai és kulturális fölénye, olyan érzés, amelynek nyilvánosan és privát szinten is a fájdalom és a tehetetlenség elegyével adnak kifejezést, és amely egy nehezen leküzdhető elmaradottság és a szóban forgó eliteket egyre jobban fenyegető veszély tudatából adódik. Ez a veszély az embertömegek felől fenyeget, akik kimennek az utcára, hogy az iszlám vallási alapelvek nevében tiltakozzanak társadalmi kirekesztésük ellen. A bonyolult helyzetben, amelyben sok Európában élő vagy európai képzésben részesült író és intellektuel találja magát, hajlanak arra, hogy az egész arab hagyományt ballasztként elhajítsák, gazdag és fényes múltja ellenére, és nem veszik észre benne a modernitás csíráit, ami évszázadokon át megőrizte életerejét.

Mi, spanyolok, nagyon pontosan ismerjük az ilyen felfokozott érzéseket és reakciókat, mert magunk is megéltük ezeket. A Pireneusi-félszigeten a 16. század közepén egy szellemi és gazdasági kultúra lehetőségét számolták fel. Az a tétel, hogy a katolikus királyok egyesítette Spanyolország Európa többi nemzetéhez hasonló nemzet lett volna, jámbor önáltatás a sokszor megsértett önérzet megnyugtatására. Az ókeresztények viszonyulása a kereskedelemhez, iparhoz, munkához és gazdasághoz teljesen eltávolította a homo hispanicust a homo oeconomicustól. V. Károly kormányzása idején Spanyolország Csipkerózsika-álmát aludta, úgy hatott, mint egy elvarázsolt ország, távol a történelmi fejlődésfolyamattól. A 18. század közepén – a felvilágosodás idején – az egyetemeken Aquinói Szent Tamás skolasztikáját tanították, azon vitatkoztak, hogy egy angyal eljuthat-e egyetlen repüléssel Lisszabontól Madridig, és Arisztotelész fizikáját nyilvánították „őskeresztény”-nek, szemben az „őszsidó” Galileiével. Ennek az lett a következménye, hogy Spanyolország a 19. század közepén „tudománytól megfosztott emberi közösség volt, amely a legcsekélyebb problémáknál is külföldi segítségre szorult”, ahogy Américo Castro írta. A Pireneusi-félszigetről szóló útleírások a 17. század második felétől kezdve egy olyan világot írnak le, amelynek ideáljai, hitelvei, életszínvonala és erkölcsi szokásai mérföldekre esnek Európáétól. Minden utazó iszonyodva számol be az inkvizíció autodaféiról, amelyeken a nagyközönség úgy vesz részt, mint egy népünnepélyen. Az a tétel, hogy Afrika a Pireneusoknál kezdődik, megfelel a valóságnak, akár tetszik ez nekünk, akár nem. Az egzotikus vagy pittoreszk spanyol élet barátian lekezelő dicsérete mellett ott állt a fanatizmus és az elmaradottság elítélése. Egy tipikus látogató, mint a híres Casanova, lángoló szavakkal hívta fel honfitársainkat arra, hogy törjék szét láncaikat, rázzák le letargiájukat, és fogjanak bele intézményeik és egész életük totális forradalmasításába, ami egyszer s mindenkorra véget vetne téli álmuknak a történelemben. Jószándékú felszólítása megelőlegezte mindazt, amit az európai modernitás mai szószólói intéznek a vallási fanatizmusba, despotizmusba és babonába süllyedt arab országokhoz.

A spanyol felvilágosítók reagálása sokban emlékeztet az arab intellektuelek száz évvel későbbi nahdájára, újjászületésére. A külföldiek ítéletét a Pireneusi-félszigeten úgy élték meg, mint nyomasztó tényt és elviselhetetlen szégyent: szabadulni kell a történelem nyomasztó ballasztjától, és el kell sajátítani a haladás tanait, a többiekhez hasonlóan európaivá kell válni. Franciaország volt a követendő példa, felvilágosítóink elsajátították a franciák nyelvét, szokásait, politikai és filozófiai eszméit és agnoszticizmusát. Bár III. Károly udvarában befolyásuk volt, mégiscsak elenyésző kisebbséget alkottak, és rövidesen afrancesadosnak, franciabérencnek bélyegezték őket. Bonaparte inváziója – és a népfelkelés az elfogadhatatlan, de kívülről és fegyveres erővel rájuk kényszerített reformok ellen – mély belső konfliktusba taszította őket. Némelyikük a megszállók pártját fogta, ezeket árulónak tekintették, és a franciákkal együtt kellett elmenekülniük. Mások a nép ügyét tették a magukévá, bár tudták, hogy alkotmányos és liberális terveik nem férnek össze a tradicionális Spanyolország hitelveivel. A többség, amelyhez patriotizmusból csatlakoztak, a megvetett múlthoz, a vallásos és monarchista abszolutizmushoz való visszatérést követelte. Az afrancesados veresége sokban emlékeztet a Hizb faransa, az Algériában az iszlám fundamentalisták által megbélyegzett „francia párt” esetére. A vereség visszafordulást jelentett a beszukült, elszigetelődő Spanyolországhoz, még ha az általuk megteremtett alapok és az újjászületés korszelleme kedvezett is eszméiknek: A Pireneusi-félszigeten a 19. századtól kezdve rengeteg vérontással járó polgárháborúknak állandó eleme volt az ország tradicionalistákra és liberálisokra szakadása. A katolikus-nemzeti reakció mégis majdnem mindig győzedelmeskedett – az 1873-as, majd az 1931-es rövid életu republikánus kísérletek és a megosztott hatalomgyakorlás hosszabb korszakai (1875-1923) után – ezt tetőzte be aztán Franco elsöprő győzelme.

Az elmúlt két évszázad Spanyolországa tehát számos ponton érintkezést mutat a helyreállított vagy a gyarmati uralom után alapított muzulmán országokkal (Atatürk Törökországa kivételes eset, és ilyenként kell vizsgálni): elmaradottság, önkény, despotizmus, függés az európai tudománytól és technikától, az alkotói szabadság hiánya, hiányzó vagy gyenge középréteg, a tradicionális vallás uralma. A megújulás eszméi – amelyeket évszázadokon át gyanakvással figyeltek – külföldről jöttek, destruktívnak és idegennek minősültek. A „spanyolellenes erők” konglomerátuma (liberálisok, demokraták, republikánusok, szabadkőmuvesek, anarchisták, szocialisták, kommunisták) soha nem tudott megszabadulni ettől a becsületsértő címkétől. Blanco White elgondolkodtató feljegyzései arról, hogy annak idején a sevillai klérus hogyan próbálta előírni a nők öltözködését, emlékeztetnek a francia nyelvu maghrebi írók szövegeire a fátyolról. Bár Spanyolországnak nem kellett, mint majd minden muzulmán országnak, gyarmati vagy félgyarmati sorsot elszenvednie – sőt érthetetlen módon csatlakozott az európai hatalmaknak Afrika kulturális letarolására indított vállalkozásához –, az elmaradottság, amelyben élt, és elitjének európaizáló törekvései majdnem hasonló következményekhez vezettek. A Franco által megtestesített obskurantista Spanyolország elutasítása és a külföld ezt kompenzáló csodálata vezetett például engem arra, hogy a katolikus-nemzeti indoktrinációt egy ezzel ellentétes muvelődéssel helyettesítsem, ami kizárta a múlt teljes értékrendszerét. Egy későbbi önképzési szakasz kellett ahhoz, hogy megszabaduljak szemellenzőimtől, és végre fölismerjem szellemi örökségünk jelentőségét, a benne rejlő modern törekvéseket az évszázadok óta rá záporozó csapások ellenére.

Ugyanez az alapállás – a saját (arab-muzulmán örökség) lebecsülése és az idegen (nyugati kultúra és értékek) olykor szolgai utánzása – jellemzi az európaiasodott elitek szellemi életét és szokásait, megaláztatásuk és külsőleg antikolonialista retorikájuk fonákjaként. Bár a tudományos és technikai elmaradottság arra kényszerítette a spanyolokat és az arabokat, hogy a szükséges tudást Európa és Észak-Amerika tevékeny centrumaiban szerezzék be, a spanyolok többé-kevésbé sikeres alkalmazkodása a modernitáshoz és értékeihez nem küszöbölte ki teljességgel fenntartásaikat és komplexusaikat a kényelmetlen múlttal kapcsolatban.

Ha két olyan kultúra, mint a spanyol és az arab, amelyek a hanyatlás ellenére, amelyen átmentek és átmennek, olyan régi és olyan gazdag, tökéletesen kialakított és komplex, ha az identitását adó vallási magvában nincsenek átalakulást előidéző tényezők, hiába vár megújulási impulzusra, az nem jöhet kívülről. Erre Spanyolország elmúlt 30 éves fejlődése jó példa, de az majd ezután fog kiderülni, hogy ilyen – s majd egyszer muködésbe lépő – tényezők és belső mechanizmusok vannak-e az iszlámban is.

Reformáció – reiszlamizálás

A protestáns reformáció eredendően mélyreható, egyszerre vallási és társadalmi reagálás volt a pápaság és a felső egyházi hierarchia elrugaszkodására az evangélium keresztényi alapelveitől. Luther megbotránkozása a római egyház erkölcstelensége felett közvetlen visszhangra talált mind az egyszeru nép, mind a kézmuvesek, a kereskedők, az egyetemi emberek körében. Szenvedélyes beszédei az egyházi fejedelmek és szövetségeseik, az uralkodók és nemesek ellen fordultak. A protestáns tanítás, amely gyorsan elterjedt Németországban és az északi országokban, hamarosan különböző ágakra szakadt: egyesek megegyezésre törekedtek a helyi hatalmasságokkal a helyi király, fejedelem vagy polgármester formális megtérése fejében, mások egyfajta radikális és erőszakos keresztény kommunizmust képviseltek. A vallásháborúk majdnem két évszázadon át dúltak Európában: Spanyolország, az Appenini-félsziget államai és – belső viszályok, harcok után – Franciaország is hu maradt a pápai tekintélyhez. Hollandia, Anglia, Franciaország és Németország nagy része a reformációs mozgalom lutheránus, kálvinista, anglikán változatához csatlakozott.

Spanyolországban könyörtelenül kiirtották az új tan csíráit: üldözték, majd végképp számuzetésbe kényszerítették a nagyhatású és aktív francia protestánsokat. A reformátusok közötti doktrinális nézeteltérések áldozatok tízezreit követelték. Akár győztesnek, akár legyőzöttnek tekintjük az Európán végigsöprő viharos megújulási mozgalmat, mindenképpen megváltoztatta a kereszténység útirányát: A társadalomra – a politikai és vallási intézményekre – és az egyes emberek életszférájára, viselkedésére és tudatára egyaránt ható jelenség volt. A háborúk, erőszakoskodások, bunök, amelyek vérrel mocskolták be az öreg kontinenst, a politikai együttélés új modelljeit hívták életre, és a társadalmi kereteken belüli egyéni viselkedés megváltozását idézték elő. A puritánok, akik a Mayflower fedélzetén utaztak, földi és vallási ideáljaikat akarták megvalósítani. Számos történész utalt arra, hogy a kálvinizmus teremtette meg a kapitalista fejlődés és egy keresztény elvektől áthatott demokrácia alapjait. Mindezek a mozgalmak a kereszténység területén belül alakultak, és csak érintőlegesen hatottak ki az iszlámhoz való viszonyra, amelynek élén akkoriban az oszmán hódító állt.

A muzulmán világ napjainkban a hadzsra századának elején tart, tehát egy évszázaddal Luther bunbocsánati cédulák elleni tiltakozása és Melanchton augsburgi vallomása előtt. Mint a korabeli kereszténység, hatalmas belső megújulási áramlatot él meg, miután a külföldtől átvett nacionalizmus (nasszerizmus, FLN, szíriai-iraki bathizmus stb.) kudarcba fulladt: egy erőteljesen individuális, erkölcsi és vallási mozgalmat, amely a társadalom teljes átalakítására törekszik. A fundamentalista-iszlámista krédó – akárcsak a protestáns – nem egységes, különböző lényegi vonásokat és tapasztalatokat mutat. A sah rezsimjének és Szaddam Husszein agressziójának amerikai támogatása miatt radikálisan Nyugat-ellenes Iránban, erőszakos és könyörtelen Algériában, ahol a „felfegyverzett iszlám csoport” feladta a szunnita ortodoxiának a muzulmánok és „hitetlenek” megölésére vonatkozó alapelveit, hogy a gyakorlatban a charidzsiták szélsőséges tanait vegyék át, akik a 9. és 10. században uralkodtak Algériában, Jordániában és Bangladesben, valamint az ellenzék választási platformja révén közvetve Marokkóban is rugalmas, képes a parlamenti rendszerbe integrálódni. A Közel-Kelet egyes politikai csoportjai, amelyek támogatják az Izrael- és Nyugat-ellenes terrorizmust, szintén ehhez a mozgalomhoz sorolják magukat. Irak, Szíria, Tunézia és Egyiptom laikus rezsimjei ki vannak téve a támadásoknak, harcolnak ellene vagy megpróbálnak vele lepaktálni. „A fekete iszlám áradat”, ahogy a nyugati sajtó nevezi, terjed a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig, és hatással van nemcsak kormányokra és intézményekre, hanem több tucat millió ember lelkiismeretére és személyes sorsára is.

A modern társadalom reiszlamizálására irányuló első mozgalom, amelynek az volt a célja, hogy megtisztítsa ezt a társadalmat minden idegen beavatkozástól és babonás kinövéstől, egészen a 18. századig nyúlik vissza, és a wahhabiták muve volt. Alapítója, Mohammed Ibn Taimija közvetett tanítványa volt, egy 14. századi tudósé, aki Ibn Arabi ezoterikus tanításának kritikájával vált ismertté. Abd al-Wahhab prédikációja meghódította Hadzsa beduin törzseit, akiknek egyszerusége és spártai életkörülményei könnyen alkalmazkodtak egy olyan szigorú vallásossághoz, amely távol állt Egyiptom, Palesztina, Szíria és Mezopotámia muzulmán társadalmainak kompromisszumaitól és engedményeitől. A barcelonai születésu utazó, Domingo Buda, aki felvett nevén, Ali Bejként vált ismertté, elmés kommentárokkal ellátott szemléletes leírását hagyta ránk a wahhabiták első előretörésének az Arab-félszigeten. Előre látta, hogy vallási és társadalmi elképzeléseik szigorú normáik miatt ellenállásba fognak ütközni, amint gazdagabb és fejlettebb régiókban próbálnak terjeszkedni. „Ha nem vonnak vissza valamit ebből az elvi szigorból – írja – lehetetlennek tartom, hogy a wahhabizmus más országokban is elterjedjen a sivatagon túl”. Ali Bej jól ítélte meg a dolgot, de nem láthatta előre az olajlelőhelyeket, amelyekre Arábiának Abd Al-Wahhab követői általi meghódítása után bukkantak. Ha a szaúdik tanai tartalmaznak néhány közös érintkezési pontot az eredeti lutheri reformációval és azzal a szándékával, hogy újra kereszténnyé tegye a társadalmat, a szaúdik reiszlámosítási törekvéseiből mégis hiányzik a reformáció társadalmilag forradalmasító hatású szemlélete, a szent szövegek szabad értelmezésének védelme, ami előkészítette a talajt a lelkiismereti szabadsághoz és a modern kapitalizmus kialakulásához. A beduin törzsi hierarchia világos munkamegosztásával társadalmi mozdulatlanságba rögzíti az első fundamentalista iszlám államot, ami hasonló a Habsburg Spanyolország társadalmi hierarchiájának mozdulatlanságához. Hiába rendkívüli gazdasági potenciálja, amellyel számos gazdasági mozgalmat és waqfot, jámbor alapítványt finanszíroz, és az iszlám szent helyei feletti kontrollja, a wahhabizmusnak mégsem sikerült a szaúdi királyság határain túlra terjednie. A salafija-mozgalom megújulási impulzusa megfeneklett Marokkóban, és a muzulmán testvérek mozgalma, amely ellen Nasszer brutálisan fellépett, nem tudott Egyiptomban érvényre jutni.

Napjainkban egy újszeru iszlám fundamentalizmus (amelynek egyes pólusai Iránban, Szudánban és Algériában találhatók), eltérő árnyalatokkal és hangsúlyokkal kapcsolja össze a vallási szigort a társadalmi küldetéssel, amely azoknak a muzulmánoknak a hatalmas tömegeihez fordul, akiket a dekolonializáció nyomán kialakult rezsimek marginalizáltak, kirekesztettek – és még identitást adó vonatkoztatási rendszerüktől is megfosztottak. A szaúdi teokráciának ezért nincs a legcsekélyebb vonzereje sem a mai iszlám társadalmak számára. Dicstelen szerepe az Öböl-háborúban és tökéletes függősége az amerikaiak gyámkodásától visszavonhatatlanul ellene fordította azokat, akik Indonéziától a Maghrebig annak a feladatnak szentelik magukat, hogy egyesítsék a szociális és a vallási elemet egy olyan társadalmi programban, amely részleteiben még nincs kidolgozva, de egészében nemcsak az illegitim és despotikusnak minősített kormányok ellen fordul, hanem „az olajgazdagságot kihasználó spekulánsok” és „az egyenlőtlen üzleteket kötők” ellen is, akik hasznot húznak a zarándoklásból és az iszlám szent helyeiből.

Esélyek és veszélyek

Olyan szerzők, mint Bernard Lewis, kimutatták, milyen hosszadalmas és bonyolult módon megy végbe az iszlám világban olyan fogalmak akklimatizálódása, mint laicizmus, parlamentarizmus, köztársaság, demokrácia stb. Ha eltekintünk Törökországtól, ezeket a fogalmakat a néha védnököknek vagy megbízottaknak álcázott gyarmatosítók vezették be, propagálták, de bölcsen óvakodtak attól, hogy a gyakorlatba is áttegyék ezeket. Ez a kétes származás magyarázza a fenntartásokat, a bizalmatlanságot, amivel ezeket a fogalmakat a gyarmatosítottak tömegei fogadják. Ennek ellenére fokozatosan tért hódítottak a városi elit köreiben, és akaratlanul is elősegítették az ázsiai és afrikai függetlenségi mozgalmak kialakulását. Az antiimperialista harc ily módon ezeket az európaiasodott nacionalistákat egységes platformhoz segítette, amellyel népeiket fel tudták sorakoztatni maguk mögé. Amint azonban elérték a függetlenséget, ami vagy békésen vagy felszabadító háború útján történt meg, a muzulmán országok új rezsimjei, amelyek többnyire katonai vezetés alatt álltak, ügyetlenül és önző módon kezdték alkalmazni európai politikai receptjeiket, ami ahhoz az előre látható eredményhez vezetett, hogy egyszer s mindenkorra lejáratták széles tömegeik előtt az ilyesfajta recepteket. Mind az olyan karizmatikus vezérek nacionalista szocializmusai, mint Nasszer és Bumedien, mind az utódaik faragatlanabb pragmatizmusa a nép többségének társadalmi és kulturális kirekesztéséhez vezetett, és az olyan rezsimek csalódott elutasításához, amelyeket az iszlám tradíciótól és társadalomtól idegennek tekintettek, annak ellenére, hogy egyes politikai vezetők megpróbálták a Koránban föllelni a marxizmus gyökereit.

A reakció az arab megaláztatásra és a nacionalista és laikus kormányzatok kudarcaira csak a vallásos táborból várható. Sem a Nyugat Khomeini általi démonizálása, sem az algériai polgárháború iszonyata nem fedhet el előlünk egy lényeges dolgot: a kirekesztettek hatalmas tömegeinek, akik nem részesülnek a Nyugat új ökumenikus dogmája – az ultraliberalizmus, monetarizmus, korlátozatlan kereskedelem, a föld mint határtalan üzleti lehetőség – előnyeiből, az iszlám fundamentalizmus identitásteremtő tudatot és egyéni magatartásmodellt nyújt társadalmaik keretein belül, olyan modellt, amely sok tekintetben nyilvánvalóan sokkoló hatású – például a nők tényleges helyzetét tekintve –, mégis dinamikus és ösztönző tényező lehet e társadalmak átstrukturálódásában. Néhány arab nép számára egy fundamentalista-iszlámista rendszer, amelynek semmi köze nem volna a fegyveres iszlám csoportnak a kalifátusra vonatkozó agyrémeihez és más fanatizált csoportok terrorizmusához, a mai szinten elviselhetőbb lehetne, mint a most hatalmon lévő elnyomó rendszerek.

Hasszan al Turabi, a szudáni katonai junta szellemi vezére, a fundamentalista-iszlámista irányzat egyik legjelentősebb képviselője megfontolásra érdemes gondolatot fejtett ki egy interjújában. „Sem a nacionalizmusnak, sem a szocializmusnak nem sikerült mozgósítania társadalmainkat a fejlődés érdekében. A vallás azonban hatalmas mozgatóerő lehet... Ezek a szavak bizonyára furcsán hangzanak egy gazdag nyugati fülében. De milyen szerepet játszott a puritanizmus Amerikában, amikor ennek a vad országnak a civilizálásáról volt szó? Milyen szerepet játszott a protestáns etika az európai gazdaság fellendülésében? A vallás fontos tényezője a fejlődésnek.”

A protestantizmusra és az általa eredetileg megtestesített ideálokra való konkrét hivatkozás mindenesetre megkönnyíti számunkra a vita tárgyszeruvé tételét, azt, hogy a kultúrák konfrontációjáról szóló jelenlegi elméleti modelleket, ahogy a politikusok (Charles Pacques) és az intellektuelek (Huntington) kidolgozták, szilárd és tartós realitásokkal cseréljük fel, és világos, termékeny történelmi helyzetképet adjunk.

Szó esett már Spanyolországról és az akadályokról, amelyekbe azok a reformeszmék ütköztek – a protestánsok, felvilágosítók, liberálisok, republikánusok, szocialisták eszméi –, amelyeket a nép számottevő része idegennek tekintett, és amelyek ellen a nemzeti katolicizmus egészen Franco győztes „keresztes hadjáratáig” elkeseredetten harcolt. Csak látszólag paradox, hogy éppen egy olyan diktatúra éveiben, mint a Franco-féle, amelyet tuzzel-vassal juttattak hatalomra, hogy megsemmisítsen egy „zsidó-szabadkőmuves-ateista” köztársaságot, hogy éppen ekkor alakultak ki egy olyan átalakulás alapjai, amely lehetővé tette Spanyolország számára, hogy leküzdje évszázados elmaradottságát, lerázza a kényszerzubbonyt, amelyet addig viselt. Ha az Opus Dei technokratáinak érdemeit el akarjuk ismerni, ennek alapja arra irányuló sikeres kísérletük, hogy a spanyol katolicizmust megszabadítsák lelkiismeret-furdalásától, amely a kamatozó pénzbefektetéshez való még mindig tisztázatlan viszonyában rejlett, azzal, hogy Spanyolországban bevezették a gazdagság istenhez vezető útjának kálvinista etikáját. Amit a protestáns reformációk és a későbbi évszázadok politikai és kulturális mozgalmai a világi és demokratikus európai értékek híveinek roppant erőfeszítései ellenére sem tudtak elérni, az meglepő könnyedséggel sikerült a spanyol katolicizmus legkeményebb magvából kikerülő politikai és gazdasági szakértőcsoportnak. A spanyol mentalitás nem egész tíz év alatt alapvetően megváltozott (ehhez hozzájárult a turizmus és a spanyol vendégmunkások Nyugat-Európában), a polgárság konszolidálódott és modern megjelenési formát öltött. A gazdasági fellendülés a Franco által kialakított rendszert anakronisztikussá tette, s az a Candillo halálával kártyavárként omlott össze. Spanyolország végérvényesen modern országgá változott, és a fiatal szocialista vezérek aratták le a gyümölcseit annak, amit az Opus Dei-beli elődeik ültettek el. Ezúttal az impulzus belülről jött.

Végbemehet-e egy hasonló fejlődés az iszlám térségben? Bár ez a hipotézis pillanatnyilag nem ellenőrizhető, mégsem lehet eleve elvetni. Nyilvánvalóan különbözik a muzulmán országok társadalmi struktúrája és kulturális klímája Spanyolországétól. Náluk még nincs középosztály, mint nálunk volt 20 évvel ezelőtt, és a világgazdaság nem fog még egyhamar olyan fellendülést átélni, mint a 60-as években. A fejlődő országok jövőjét most az új nemzetközi rend veszélyezteti. Spanyolország összevetése a sokarcú és egyenlőtlen iszlám világgal mégis azt a lehetőséget kínálja, hogy az iszlám fundamentalizmust egy másféle, kevésbé ideiglenes és elfogult perspektívából ítéljük meg. Ha emlékeztetünk az európai vallásháborúk szörnyuségeire, szenvedéseire és tömegmészárlásaira, ezzel nem akarunk felmentést adni arra, ami jelenleg több iszlám országot sújt, de ez talán hozzájárulhat ahhoz, hogy jobban megértsük a muzulmán társadalom újraiszlámosításának tagadhatatlan tényét Tangertől Dzsakartáig anélkül, hogy ez kizárná az olyan terrorista módszerek teljes elítélését, amilyeneket a fegyveres iszlám csoport és más extrémista csoportok használnak, akik az iszlám minden elvével és törvényével ellentétesen járnak el.

Az Egyesült Államoknak és Európának nincs jogalapja arra, hogy szembeforduljon a fundamentalista-iszlámista mozgalommal, ha az a választásokon – mint Algériában is – a lakosság többségének az akaratából jut hatalomra.

A karthágói nyilatkozat aláírói arra figyelmeztetnek, hogy „a muzulmán kultúra nagysága a pluralizmusra, fajkeveredésre, kérdezésre, kutatásra, cserére épül. Csak a visszatérés ezekhez az értékekhez hozhatja vissza ezt a nagyságot.” Tanuljuk meg tisztelni azt, ami ebben a nagy, a miénkkel szomszédos kultúrában tiszteletre méltó, és ítéljük el azokat az akciókat, amelyek megsértik a nemzetközi törvényeket és az emberi jogokat, függetlenül attól, hogy ez a muzulmán világban vagy Nyugaton, Boszniában vagy Algériában történik.