Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Dr.
Obrusánszky Borbála
A Góbi harminchárom arca
Elektronikus
kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
A Góbi vidéket
a külföldi lexikonok a világ harmadik legnagyobb sivatagaként tartják számon,
holott ez a kilencszáz ezer négyzetkilométeres hatalmas terület csupán három
százalékában sivatag, többsége változatos táj: pusztai, félsivatagi és sivatagi
területek magas hegycsúcsokkal váltogatják egymást.
A térképen egységesnek tűnő táj valójában több részre oszlik, a mongolok harmincháromfélét
különböztetnek meg. A tájra jellemző, hogy több ezer kilométeren keresztül különleges
természeti képződmények követik egymást. Mongólia nyugati részén magas hegycsúcsok
emelkednek, ezek az Altaj-hegység keleti nyúlványai, amelyek a Góbi legkeletibb
felében érnek véget. A magas, meredek hegyek az ország legkülönlegesebb vidékének
számítanak, csúcsain még a nyári forróságban is jég látható. A nyugati vidékre
szirtek, meredek szurdokok jellemzők, ahol változatos növény-és állatvilág él.
A mostoha éghajlatú vidéken emberi település igen ritka errefelé. Több száz
kilométerenként tűnik fel csak egy-egy jurta, ahol magányos családok őrzik állataikat.
A hegyvonulatok északi peremén, de az időszakos folyók, patakok mellett is számos
oázis jött létre, ahol cserjék, bokrok, fűfélék és vízi növények burjánzanak
kora tavasztól késő őszig. Legnagyobbnak a tízhektárnyi kiterjedésű Ehijn-gol
oázis számít. Ezeken a vízben és legelőben gazdag területeken megjelennek az
emberi települések is, a nomád életmódot folytató mongol nagycsaládok a víz
közelében verik fel sátraikat. Mongólia száraz déli részein egyedül itt láthatók
különleges madárfajták, akik vízforrás miatt telepednek le.
A déli területein magas hegycsúcsok által körülzárt völgyekben viszont elegendő
csapadék híján sivatagok alakultak ki. A nagy területet uraló kősivatagok vörösen
izzanak a nyári melegben, télen viszont elviselhetetlen hideg tájjá változnak.
Finom homoksivatagokkal csak Kelet-Góbi sík területein találkozhatunk.
A keleti rész teljesen eltér a nyugatitól. Az Altaj-hegység vonulatai itt már
csak nyomokban fedezhetők fel, csupán a pusztaságból kiemelkedő tanúhegyek árulkodnak
az egykori hegységekről. Itt már igazi síkvidéki táj tárul elénk, amelyet néha
egy-egy különleges természeti képződmény tesz izgalmassá. A sziklás hegyeknél
bővizű források bukkannak elő hirtelen, és gazdag növényzet alakul ki. Néhány
kilométerre megint száraz síkvidéki táj következik. A térség változatos természeti
szépsége miatt itt éri az arra látogatót a legtöbb meglepetés. Minél keletebbre
jutunk el, annál laposabbá válik a pusztaság. Mongólia keleti megyéiben már
olyan sík a terület, mint az asztal legalábbis ahogy az ott élő népek ezt mondják.
Ez a vidék egyébként az ország legmélyebben fekvő része, ahol a tengerszint
feletti magasság ötszáz méter körüli, eltérően a máshol mért ezer-ezerháromszáz
méterrel szemben. A lapos vidéket egy kis szakaszon egykor működő vulkánok kráterei
törik meg, itt a legmagasabb pont kétezer métert éri el.
A kopárnak tűnő tájon bámulatosan gazdag állat- és növényvilág él. Több állatfaj
a világ ezen részén őshonos. Néhányuk még annyira ismeretlennek számít, hogy
a nagy enciklopédiákból is kimaradtak. A patás növényevők közül a vadló, a fekete
farkú gazella, vadjuh és a vadteve számít igazi ritkaságnak. Az Altaj magas
szikláin élő hópárduc ma a legszigorúbban védett állat. A síkvidékeket a sivatagi
medve és sivatagi róka kedveli. Az alacsonyabb rendű állatfajok közül különleges
pókfajták és bogarak találhatóak. Az állandó szárazság miatt csak az alacsonyra
növő növényzet- a cserje, egyszikűek, fűfélék - maradnak meg. A Góbi legismertebb
cserjéje az ágas-bogas szakszaul. Másik különlegessége az "aranycserje",
amely nevét kérge aranyos színéről kapta.
Ez a terület akkor vált a világ számára igazán híressé, amikor a huszadik század
húszas éveiben amerikai kutatók hatalmas mennyiségű dinoszaurusz csontvázat
találtak. Ezeket a csontokat a helyiek már régen ismerték, és mondáikban a hajdan
élt sárkányok csontjainak nevezték el.
A világnak ezen csodálatosan megmaradt vidéke még mai napig érintetlen maradt.
A mongolok őseiktől kapott örökségük megőrzésért természetvédelmi területet
alakítottak ki, hogy utódaik is élvezni tudják a Góbi páratlan természeti kincseit.
Egy kis történelem
A
helybéliek egyik kedvenc legendája szerint egyszer régen Kelet-Góbi birkózóbajnoka
megöregedett, és nem talált magának utódot, ezért elvitte birkózó ruháját a
közeli szent kőhalomhoz, és feláldozta. Az egyik, közelben élő nemes meghallotta,
és megkérdezte a bajnoktól, hogy miért cselekedett így. A bajnok így válaszolt:"
A mi vidékünkre nem erős emberek, hanem tudós emberek kellenek." Ez a legendája
annak, hogy miért nincs a Góbiban hagyománya a birkózásnak. A legenda valóságalapja,
az hogy ezen a tájon élő emberek nem harcosok, hanem kereskedők, tudósok és
művészek voltak.
A Góbi területe az első jelentős nomád állam, az ázsiai hunok (hiung-nu-k) fennhatósága
alá került, majd a népvándorlási hullám során török és mongol nyelvű törzsszövetségek
felváltva birtokolták. A XI- századtól már mongol népcsoportok éltek, akiket
szomszédjaik fehér tatároknak említenek.
A Góbi peremén az egyedüli harcos nép a tatár törzsszövetség volt, akik ellen
a mongolok vérbosszút esküdtek, második kánjukat, Ambakaj-t, a tatárok elfogták,
fa szamárra szögezték. A mongolok többször megpróbáltak bosszút állni kánjukért,
de ez végül csak Dzsingisz kánnak sikerült, akinek apját a tatárok megmérgezték.
A nagykán megsemmisítő vereséget mért a tatárokra, vezetőit kivégeztette, a
népet pedig szolgaságba kényszeríttette.
A Góbiban élő mongol népcsoportok a XI-XII. században nem a mongol kánsághoz
tartoztak, hanem az Észak- Kínát elfoglaló dzsürcsi dinasztia fennhatósága alatt
éltek, katonai szolgálattal és határőrvédelemmel adóztak.
Amikor a mongol törzsek egyesültek, azonnal csatlakoztak a szövetségéhez.
Ebben az időben két, Góbiban élő népcsoport vált híressé. Északon, a mai dornod
megyében az ongirát törzs szép lányairól volt híres, ők háborúzás helyett házassággal
szerzett magának békét, és gazdagságot. Dzsingisz kán anyja, Höelün nagyasszony
is ebből a törzsből származott, és a leendő nagykánnak is innen választottak
feleséget. A nagy mongol birodalom idején is sok ongirát asszonyt vettek feleségül
nagykánok, tartományi tisztviselők.
A térség másik népe, a Góbi déli peremén élő öngütök műveltségi szintjükkel
kiemelkedtek a többi népcsoportból. Jól ismerték a nesztoriánus kereszténységet,
és az ujgur írást. Közülük a mongol birodalom idején sokan szolgáltak a nagykáni
kancellárián, mint írnokok, és tolmácsok.
Kereskedők és karavánok
A nomádok alkalmazkodtak a terület sokféleségéhez. A kopár és vízszegény területeken
egy vagy két család él együtt, gyakoriak a magányos jurta szállások. A pásztorok
hagyományos évi négyszeri költözési rendtől eltértek, és évente, különösen a
téli időszakban több alkalommal váltanak legelőt. A kínai források róluk írták
azt, hogy füvet és vizet keresve vándorolnak.
A családi gazdálkodás alapja az állattenyésztés. A kecske és a juh mellett lovat
és szarvasmarhát tartanak. A vízszegény részeken az állatállomány jelentős hányadát
a tevék alkotják.
A Góbi területe már évszázadok óta fontos kereskedelmi központ volt, területén
fontos karavánutak, köztük a selyemút vezetett keresztül. A itt élő mongolok
bekapcsolódtak a kereskedelembe, sokan híres karavánvezetőkké és kereskedőkké
váltak. A kereskedelmi utakon az ókortól a teherszállítás tevekaravánnal történt,
amely átlagosan negyven-ötven tevéből állt. Az indulás előtti héten a karavánvezetők
az állatokat felkészítették az útra, kevés élelemmel, és sok vízzel látták el
őket, ezáltal edzették, hogy jól bírják a hosszú utazást. Induláskor tehernyerget
helyeznek az állat púpjai közé, a málhát egyenletesen osztják el rajta. Az állatok
patáira bőrtalpat erősítettek, amely a patkolást helyettesítette. A karavánt
nyolc-tíz tevénként egy tevehajcsár kísérte el, akik felügyeltek az állatokra,
és a szállítmány őrzését is ellátták.
A mongol népeknél kétféle karaván típus terjedt el, amely két népcsoportról
kapta a nevét. Az északi halha karaván típus tavasztól őszig terjedő időszakban
volt ideális, mert hajnalban indultak és késő este táboroztak le, akkor legeltették
a tevéket. A déli, a harcsin típusú karaván a téli, hideg hónapokban volt előnyös,
amikor is éjszakai hidegben voltak úton, és nappal, a melegebb időszakban pihentek.
Egy-egy karaván naponta húsz-harminc kilométert képes megtenni. A teherszállítás
ezen módja a mai napig elevenen él a mongol népek körében, hiszen utak hiányában
még ezen ősi szállítási mód a legmegbízhatóbb.
Vallás, művelődés
A
Góbiban élő népek élénk kereskedelmi kapcsolatokkal nemcsak árucikkeket cseréltek,
hanem kulturális értékeket is átvettek idegen népektől. Már korán megismerkedtek
a nagy világvallásokkal (buddhizmus, kereszténység, iszlám, taoizmus), amely
kultúrájukra, művészetükre is nagy hatást gyakorolt.
A kereszténység eretnek ága, a nesztorianizmus a közel-keleti térségben, majd
Belső-Ázsiában terjedt el. A XI-XIV. század között az öngüt nép vallása volt,
akik a Góbi déli részén, karavánutak kereszteződésében Olan Szüme néven vallási
központot hoztak létre. Az egykori jelentős központnak romjai még mindig láthatók.
Az ázsiai kontinens jelentős vallása, a buddhizmus korán megjelent ezen a vidéken.
A kínai források már a negyedik század végétől buddhista közösségekről tudósítanak
a déli mongol területen. Ez a vallás igazán a nagy mongol birodalom idején erősödött
meg, Kubiláj kán feleségének hatására. Amikor a mongol birodalom a XIV. században
felbomlott, és az északi mongol népek visszatértek ősi sámán hitükre, a Góbi
nagy részén azonban a buddhizmus akkor sem ment feledésbe, sőt a kolostorok
száma emelkedett. Amikor a XVI. század végén a buddhizmus ismét elterjedt Mongóliában,
a Góbiban élő szerzetesi közösségek végezték a misszionáriusi tevékenységet
az északi népek között.
A terület a későbbi századokban, egészen a máig megőrizte kulturális vezető
szerepét. A virágzó egyházi kultúra mellett a XIX. század közepén a Kelet-Góbi
Hamar kolostorában Szaran Höhöö néven megalakult az első állandó, azóta is működő
színház, amelyet a vidék híres szülöttje, az irodalmár-egyházfő Dandzan Ravdzsá
alapított.
