Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Dr. Obrusánszky Borbála
A Góbi harminchárom arca

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


A Góbi vidéket a külföldi lexikonok a világ harmadik legnagyobb sivatagaként tartják számon, holott ez a kilencszáz ezer négyzetkilométeres hatalmas terület csupán három százalékában sivatag, többsége változatos táj: pusztai, félsivatagi és sivatagi területek magas hegycsúcsokkal váltogatják egymást.
A térképen egységesnek tűnő táj valójában több részre oszlik, a mongolok harmincháromfélét különböztetnek meg. A tájra jellemző, hogy több ezer kilométeren keresztül különleges természeti képződmények követik egymást. Mongólia nyugati részén magas hegycsúcsok emelkednek, ezek az Altaj-hegység keleti nyúlványai, amelyek a Góbi legkeletibb felében érnek véget. A magas, meredek hegyek az ország legkülönlegesebb vidékének számítanak, csúcsain még a nyári forróságban is jég látható. A nyugati vidékre szirtek, meredek szurdokok jellemzők, ahol változatos növény-és állatvilág él. A mostoha éghajlatú vidéken emberi település igen ritka errefelé. Több száz kilométerenként tűnik fel csak egy-egy jurta, ahol magányos családok őrzik állataikat.
A hegyvonulatok északi peremén, de az időszakos folyók, patakok mellett is számos oázis jött létre, ahol cserjék, bokrok, fűfélék és vízi növények burjánzanak kora tavasztól késő őszig. Legnagyobbnak a tízhektárnyi kiterjedésű Ehijn-gol oázis számít. Ezeken a vízben és legelőben gazdag területeken megjelennek az emberi települések is, a nomád életmódot folytató mongol nagycsaládok a víz közelében verik fel sátraikat. Mongólia száraz déli részein egyedül itt láthatók különleges madárfajták, akik vízforrás miatt telepednek le.
A déli területein magas hegycsúcsok által körülzárt völgyekben viszont elegendő csapadék híján sivatagok alakultak ki. A nagy területet uraló kősivatagok vörösen izzanak a nyári melegben, télen viszont elviselhetetlen hideg tájjá változnak.
Finom homoksivatagokkal csak Kelet-Góbi sík területein találkozhatunk.
A keleti rész teljesen eltér a nyugatitól. Az Altaj-hegység vonulatai itt már csak nyomokban fedezhetők fel, csupán a pusztaságból kiemelkedő tanúhegyek árulkodnak az egykori hegységekről. Itt már igazi síkvidéki táj tárul elénk, amelyet néha egy-egy különleges természeti képződmény tesz izgalmassá. A sziklás hegyeknél bővizű források bukkannak elő hirtelen, és gazdag növényzet alakul ki. Néhány kilométerre megint száraz síkvidéki táj következik. A térség változatos természeti szépsége miatt itt éri az arra látogatót a legtöbb meglepetés. Minél keletebbre jutunk el, annál laposabbá válik a pusztaság. Mongólia keleti megyéiben már olyan sík a terület, mint az asztal legalábbis ahogy az ott élő népek ezt mondják. Ez a vidék egyébként az ország legmélyebben fekvő része, ahol a tengerszint feletti magasság ötszáz méter körüli, eltérően a máshol mért ezer-ezerháromszáz méterrel szemben. A lapos vidéket egy kis szakaszon egykor működő vulkánok kráterei törik meg, itt a legmagasabb pont kétezer métert éri el.
A kopárnak tűnő tájon bámulatosan gazdag állat- és növényvilág él. Több állatfaj a világ ezen részén őshonos. Néhányuk még annyira ismeretlennek számít, hogy a nagy enciklopédiákból is kimaradtak. A patás növényevők közül a vadló, a fekete farkú gazella, vadjuh és a vadteve számít igazi ritkaságnak. Az Altaj magas szikláin élő hópárduc ma a legszigorúbban védett állat. A síkvidékeket a sivatagi medve és sivatagi róka kedveli. Az alacsonyabb rendű állatfajok közül különleges pókfajták és bogarak találhatóak. Az állandó szárazság miatt csak az alacsonyra növő növényzet- a cserje, egyszikűek, fűfélék - maradnak meg. A Góbi legismertebb cserjéje az ágas-bogas szakszaul. Másik különlegessége az "aranycserje", amely nevét kérge aranyos színéről kapta.
Ez a terület akkor vált a világ számára igazán híressé, amikor a huszadik század húszas éveiben amerikai kutatók hatalmas mennyiségű dinoszaurusz csontvázat találtak. Ezeket a csontokat a helyiek már régen ismerték, és mondáikban a hajdan élt sárkányok csontjainak nevezték el.
A világnak ezen csodálatosan megmaradt vidéke még mai napig érintetlen maradt. A mongolok őseiktől kapott örökségük megőrzésért természetvédelmi területet alakítottak ki, hogy utódaik is élvezni tudják a Góbi páratlan természeti kincseit.


Egy kis történelem

A helybéliek egyik kedvenc legendája szerint egyszer régen Kelet-Góbi birkózóbajnoka megöregedett, és nem talált magának utódot, ezért elvitte birkózó ruháját a közeli szent kőhalomhoz, és feláldozta. Az egyik, közelben élő nemes meghallotta, és megkérdezte a bajnoktól, hogy miért cselekedett így. A bajnok így válaszolt:" A mi vidékünkre nem erős emberek, hanem tudós emberek kellenek." Ez a legendája annak, hogy miért nincs a Góbiban hagyománya a birkózásnak. A legenda valóságalapja, az hogy ezen a tájon élő emberek nem harcosok, hanem kereskedők, tudósok és művészek voltak.
A Góbi területe az első jelentős nomád állam, az ázsiai hunok (hiung-nu-k) fennhatósága alá került, majd a népvándorlási hullám során török és mongol nyelvű törzsszövetségek felváltva birtokolták. A XI- századtól már mongol népcsoportok éltek, akiket szomszédjaik fehér tatároknak említenek.
A Góbi peremén az egyedüli harcos nép a tatár törzsszövetség volt, akik ellen a mongolok vérbosszút esküdtek, második kánjukat, Ambakaj-t, a tatárok elfogták, fa szamárra szögezték. A mongolok többször megpróbáltak bosszút állni kánjukért, de ez végül csak Dzsingisz kánnak sikerült, akinek apját a tatárok megmérgezték. A nagykán megsemmisítő vereséget mért a tatárokra, vezetőit kivégeztette, a népet pedig szolgaságba kényszeríttette.
A Góbiban élő mongol népcsoportok a XI-XII. században nem a mongol kánsághoz tartoztak, hanem az Észak- Kínát elfoglaló dzsürcsi dinasztia fennhatósága alatt éltek, katonai szolgálattal és határőrvédelemmel adóztak.
Amikor a mongol törzsek egyesültek, azonnal csatlakoztak a szövetségéhez.
Ebben az időben két, Góbiban élő népcsoport vált híressé. Északon, a mai dornod megyében az ongirát törzs szép lányairól volt híres, ők háborúzás helyett házassággal szerzett magának békét, és gazdagságot. Dzsingisz kán anyja, Höelün nagyasszony is ebből a törzsből származott, és a leendő nagykánnak is innen választottak feleséget. A nagy mongol birodalom idején is sok ongirát asszonyt vettek feleségül nagykánok, tartományi tisztviselők.
A térség másik népe, a Góbi déli peremén élő öngütök műveltségi szintjükkel kiemelkedtek a többi népcsoportból. Jól ismerték a nesztoriánus kereszténységet, és az ujgur írást. Közülük a mongol birodalom idején sokan szolgáltak a nagykáni kancellárián, mint írnokok, és tolmácsok.


Kereskedők és karavánok

A nomádok alkalmazkodtak a terület sokféleségéhez. A kopár és vízszegény területeken egy vagy két család él együtt, gyakoriak a magányos jurta szállások. A pásztorok hagyományos évi négyszeri költözési rendtől eltértek, és évente, különösen a téli időszakban több alkalommal váltanak legelőt. A kínai források róluk írták azt, hogy füvet és vizet keresve vándorolnak.
A családi gazdálkodás alapja az állattenyésztés. A kecske és a juh mellett lovat és szarvasmarhát tartanak. A vízszegény részeken az állatállomány jelentős hányadát a tevék alkotják.
A Góbi területe már évszázadok óta fontos kereskedelmi központ volt, területén fontos karavánutak, köztük a selyemút vezetett keresztül. A itt élő mongolok bekapcsolódtak a kereskedelembe, sokan híres karavánvezetőkké és kereskedőkké váltak. A kereskedelmi utakon az ókortól a teherszállítás tevekaravánnal történt, amely átlagosan negyven-ötven tevéből állt. Az indulás előtti héten a karavánvezetők az állatokat felkészítették az útra, kevés élelemmel, és sok vízzel látták el őket, ezáltal edzették, hogy jól bírják a hosszú utazást. Induláskor tehernyerget helyeznek az állat púpjai közé, a málhát egyenletesen osztják el rajta. Az állatok patáira bőrtalpat erősítettek, amely a patkolást helyettesítette. A karavánt nyolc-tíz tevénként egy tevehajcsár kísérte el, akik felügyeltek az állatokra, és a szállítmány őrzését is ellátták.
A mongol népeknél kétféle karaván típus terjedt el, amely két népcsoportról kapta a nevét. Az északi halha karaván típus tavasztól őszig terjedő időszakban volt ideális, mert hajnalban indultak és késő este táboroztak le, akkor legeltették a tevéket. A déli, a harcsin típusú karaván a téli, hideg hónapokban volt előnyös, amikor is éjszakai hidegben voltak úton, és nappal, a melegebb időszakban pihentek. Egy-egy karaván naponta húsz-harminc kilométert képes megtenni. A teherszállítás ezen módja a mai napig elevenen él a mongol népek körében, hiszen utak hiányában még ezen ősi szállítási mód a legmegbízhatóbb.


Vallás, művelődés

A Góbiban élő népek élénk kereskedelmi kapcsolatokkal nemcsak árucikkeket cseréltek, hanem kulturális értékeket is átvettek idegen népektől. Már korán megismerkedtek a nagy világvallásokkal (buddhizmus, kereszténység, iszlám, taoizmus), amely kultúrájukra, művészetükre is nagy hatást gyakorolt.
A kereszténység eretnek ága, a nesztorianizmus a közel-keleti térségben, majd Belső-Ázsiában terjedt el. A XI-XIV. század között az öngüt nép vallása volt, akik a Góbi déli részén, karavánutak kereszteződésében Olan Szüme néven vallási központot hoztak létre. Az egykori jelentős központnak romjai még mindig láthatók.
Az ázsiai kontinens jelentős vallása, a buddhizmus korán megjelent ezen a vidéken. A kínai források már a negyedik század végétől buddhista közösségekről tudósítanak a déli mongol területen. Ez a vallás igazán a nagy mongol birodalom idején erősödött meg, Kubiláj kán feleségének hatására. Amikor a mongol birodalom a XIV. században felbomlott, és az északi mongol népek visszatértek ősi sámán hitükre, a Góbi nagy részén azonban a buddhizmus akkor sem ment feledésbe, sőt a kolostorok száma emelkedett. Amikor a XVI. század végén a buddhizmus ismét elterjedt Mongóliában, a Góbiban élő szerzetesi közösségek végezték a misszionáriusi tevékenységet az északi népek között.
A terület a későbbi századokban, egészen a máig megőrizte kulturális vezető szerepét. A virágzó egyházi kultúra mellett a XIX. század közepén a Kelet-Góbi Hamar kolostorában Szaran Höhöö néven megalakult az első állandó, azóta is működő színház, amelyet a vidék híres szülöttje, az irodalmár-egyházfő Dandzan Ravdzsá alapított.