Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Gion
Gábor
A Második Indokínai Háború
(az amerikai-vietnami háború)
Elektronikus
kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
A Második Indokínai Háború (1954-1975) Franciaország és Vietnam hosszú ideje
tartó konfliktusából nőtte ki magát. 1954 júliusában, száz év gyarmati uralom
után a legyőzött franciáknak el kellett hagyniuk Vietnam földjét. A nemzeti
erők, Vo Nguyen Giap tábornok vezetésével az ország észak-nyugati sarkában leverték
a francia és velük szövetséges csapatok utolsó, megerősített bástyáját, Dien
Bien Phu-t.
A döntő ütközet meggyőzte a franciákat, hogy nem tudják a továbbiakban megtartani
és megvédeni indokínai gyarmataikat, és Párizsnak mielőbb tárgyalnia kell a
békekötésről. A két fél Genfben találkozott egymással, ahol nemzetközi felügyelet
mellett lezajlottak a tárgyalások.
Genf
Az 1954 nyarán francia és vietnami részről is aláírt Genfi Békeszerződéskor
már láthatóak voltak a hamarosan elkezdődő hidegháború első jelei. A koreai
háború árnyékában a Genfi Szerződés a lehető legkritikusabb kiutat jelentette
a háború sújtotta Vietnamnak. A Szovjetunió és Kína politikai nyomása mellett
a vietnami delegáció elfogadta az ország időleges kettéosztását a 17. szélességi
fok mentén, hogy presztízsveszteség nélküli visszavonulást engedjenek Franciaországnak.
A kommunista szuperhatalmak féltek, hogy egy provokatív békeszerződés felingerli
az USA-t és nyugat-európai szövetségeseit. Sem Moszkva, sem Peking nem akart
megkockáztatni egy esetleges újabb katonai konfrontációt a nyugati hatalmakkal,
nem sokkal a koreai háború után.
A Genfi Konvenció értelmében Vietnamban nemzeti választásokat kellett volna
tartani 1956-ban, hogy a kettéosztott országot egyesíthessék. A 17. szélességi
fok mentét történt szétválasztás időlegességét a békeszerződés külön kiemelte,
és demarkációs vonalat a demokratikus választások után eltörölték volna. Az
USA-nak viszont más elképzelései voltak, és így az USA-t képviselő John Foster
Dulles nem támogatta a Genfi Konvenciót, mert úgy érezték, hogy ezzel túl nagy
hatalmat adnának a Vietnami Kommunista Párt kezébe.
Ehelyett Dulles és Dwight D. Eisenhower elnök egy ellenforradalmi kreatúrát
segített hatalomra a 17. szélességi foktól délre. Az USA mindezt egy időközben
létrejött, többnemzetiségű szövetség, a SEATO (Southeast Asia Treaty Organization)
politikai pajzsa mögül támogatta.
Ngo
Dinh DiemA SEATO védelmében az Eisehower adminisztráció segített megalkotni
egy új nemzetet, mely Dél-Vietnam mocsaraiból emelkedett a felszínre. 1955-ben,
erős amerikai katonai, politikai és gazdasági támogatással megalakult a Vietnami
Köztársaság kormánya. A következő évben Ngo Dinh Diem, egy déli elvhű antikommunista
figura, megnyert egy helyi, erősen kétes választást, mely után a Vietnami Köztársaság
elnökének nevezték ki. Gyakorlatilag közvetlen ezután Diem kijelentette, hogy
újonnan megalakult államát az északi területek felől folyamatosan támadják.
Diem azt sugallta, hogy a Vietnami Demokratikus Köztársaság (Észak-Vietnam)
katonai erővel akarja bekebelezni államát. 1957 vége felé amerikai katonai segítséggel
Diem ellentámadást kezdett. Felhasználta a CIA adatait, szervezetét arra is,
hogy felderítse, kik azok, akik megpróbálják aláásni országát, és tízezreket
tartóztattatott le. Diem olyan elnyomó törvények sorozatát fogadtatta el, melyek
a 10/59-es Törvény nevet kapták, s melyekkel legalizálta, hogy bárki, aki azzal
gyanúsítható, hogy a kommunistákkal együttműködik, mindenféle előzetes eljárás
nélkül bebörtönözhető.
Diem elnyomása ellen először a Buddhista szerzetesek emelték fel a szavukat.
Csatlakoztak hozzájuk egyetemisták, üzletemberek, értelmiségiek és parasztok
egyaránt. Valamennyien szembe helyezkedtek Ngo Dinh Diem korrupt, elnyomó rendszerével.
Ezeket a kezdeményezéseket Diem hadserege és titkosrendőrsége még csírájukban
leverte, viszont az elnök ezek után bizonyítékokkal is alá tudta támasztani,
hogy a kommunisták erővel próbálják meg elfoglalni az országot. Diem szavaival:
ez Észak-Vietnam ellenséges agressziója, a békeszerető és demokratikus Dél-Vietnammal
szemben.
A Kennedy kormányzat láthatóan szemet hunyt afelett, hogy milyen békeszerető
vagy demokratikus is a Diem rezsim valójában. Kennedy néhány tanácsadója azonban
már akkor úgy gondolta, Diem nem tud végrehajtani olyan szociális és gazdasági
reformokat, hogy tartósan látható vezetője maradjon ennek a nemzetépítő kísérletnek.
Mások szerint viszont a rosszak közül a legjobb választás volt Diem. Amint a
Fehér Ház meghatározta vietnami politikáját, stratégiaváltás történt a Kommunista
Párt legfelsőbb köreiben is.
1956-60-tól Vietnam Kommunista Pártja pusztán politikai erőfeszítések árán szerette
volna egyesíteni az országot. Elfogadve a Szovjetunió által javasolt politikai
irányt, a Kommunista Párt a belső politikai nyomás fokozásával próbálta siettetni
a Diem diktatúra bukását. Miután Diem nyíltan is megtámadta a kommunistagyanús
elemeket a déli részeken, a dél-vietnami kommunisták erőszakosabb taktikát választottak.
A Párt XV. Kongresszusán, 1959 januárjában a Kommunista Párt végül elfogadta
az "erőszakos foradalom" gondolatát is, mellyel Diem bukását, és a
17. szélességi foktól délre eső területek szabadságát biztosították volna. 1959
májusában, majd 1960 szeptemberében a Párt megerősítette álláspontját az erőszakos
forradalom, valamint a kombinált politikai és katonai megmozdulások vonatkozásában
A Nemzeti Liberális Front (NLF)
Az
egyesült népi frontoknak mély történelmi gyökerei voltak Vietnamban. E frontok
egyesítették a kommunista és nem-kommunista erőket bizonyos fontos célok érdekében.
Korábban a franciaellenes tömegek összefogását szolgálta. 1960 december 20-án
a Párt új frontot hozott létre, ez lett a NLF. Bárki csatlakozhatott zászlajuk
alá, aki Diem bukását és Vietnam egyesítését szerette volna elérni, elősegíteni.
Az NLF karaktere és a hanoi kommunistákkal kapcsolatos viszonya tudósok, háborúellenes
aktivisták és politikusok hosszadalmas megbeszélései, vitái árán alakult ki.
Az NLF megalakulásától kezdve washingtoni kormánykörök folyamatosan azt állították,
hogy Hanoi irányítja az NLF erőszakos akcióit a saigoni rezsim ellen. Washingtoni
bennfentesek, a White Paper aktákban határozottan állították az NLF-ről, hogy
teljesen Hanoi bábja, és a nem-kommunista elemeket a kommunisták félrevezették.
Ugyan az NLF kijelentette, hogy a hanoi kommunistáktól független, autonóm szervezetről
van szó, és javarészben nem-kommunista tagokból áll. Sok háborúellenes aktivista
támogatta az NLF céljait. Mindettől függetlenül Washington változatlanul megbélyegezte
az NLF-et, elnevezte őket Vietkong-nak, utalva a vietnami Kommunista Pártra.
Az 1961 decemberi White Paper
1961-ben
Kennedy elnök szakértőket küldött Vietnamba, hogy felmérjék a déli országrész
"állapotát", és meghatározzák, várhatóan milyen amerikai segítségre
lesz a jövőben szüksége a Vietnami Köztársaságnak. A beszámoló, amit az 1961
decemberi White Paper néven ismernek, javasolta a fokozott katonai, technikai
és gazdasági segély folyósítását, és jelezte, hogy nagyszámú amerikai "tanácsadó"
jelenlétével stabilizálni lehetne a Diem rezsimet, meg lehetne állítani az NLF
előretörését. Mialatt Kennedy mérlegelte a beszámolóban javasoltak előnyeit,
néhány tanácsadója már akkor sürgette: vonuljon ki Vietnamból, mert az egyszerűen
zsákutca.
Aztán egy tipikus Kennedy-féle döntés született. Középutas megoldásként Kennedy
korlátozott támogatást biztosított csak a Diem rezsimnek. Sem nagyszámú katonai
tanácsadó, ahogy a White Paper javasolta, sem teljes kivonulás, ahogy néhány
tanácsadója ajánlotta. Az USA fokozta ugyan katonai jelenlétét Dél-Vietnamban,
de ez inkább több technikai segítséget és tanácsadót jelentett, mint katonai
erőt. Hamarosan megérkeztek Washingtonba az első jelentések az NLF további előretöréséről.
A sikereket főként a falvakban érték el, így Washington és Saigon megindította
nagyravágyó és egyben fatális katonai manővereit a ritkán lakott térségben.
A Stratégiai Falvak Programja újfajta ellentámadási terv volt, melynek során
a falvakat katonai védvonalakkal körülvették, betelepítették oda a környékbelieket,
és mint biztonságos falu, a Vietnami Köztársaság kormányának védelmét élvezte.
Az igazi, stratégiai cél az volt, hogy izolálják az NLF-et a falvak lakóitól,
akik az NLF legfőbb támogatói, utánpótlásának biztosítói voltak. Ez a kulturálisan
érzéketlen terv azonban csekély eredményt hozott, sőt, tovább fokozta a falusiak
ellenérzéseit a saigoni rezsimmel. Eddig a legtöbben Diem "uralkodását",
mint távoli rosszat fogadták, viszont ezzel a programmal a rossz kiköltözött
a vidékre is. A Stratégiai Falvak Programja közvetve még több embert terelt
az NLF zászlaja alá.
Katonai események
1963
nyarán már világosan látszottak az NLF sikerei és a Vietnami Köztársaság kormánya
által elkövetett hibák, és hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a Diem rezsim
a politikai összeomlás szélére került. Diem testvére, Ngo Dinh Nhu embereivel
rajtaütött a buddhista pagodákon, azt állítva, hogy ők rejtegetik a kommunista
felbújtókat, így szerepük van a politikai instabilitás fokozásában. Az eredmény
katasztrofális volt: Saigon utcáit elözönlötték a tiltakozó, öncsonkító buddhista
szerzetesek. A világ valamennyi újságjának címlapjára került ekkor az a szerzetes,
aki benzinnel leöntötte magát, majd felgyújtotta, s lángoló ruhában várta a
halált Saigon egyik utcáján. Szeptember végére a buddhista szerzetesek tiltakozása
olyan méreteket öltött Dél-Vietnamban, hogy a Kennedy kormány döntött. Támogat
egy olyan puccsot, ami Diem-et eltávolítja a hatalomból. 1963-ban néhányan Diem
saját (ARVN - Vietnami Köztársaság hadserege) tábornokai közül az amerikai követségre
mentek, hogy egyeztessék Diem eltávolításának módját. Washington hallgatólagos
jóváhagyása mellett 1963 november 1-én Ngo Dinh Diem és testvére fogságba került,
majd később megölték őket. Három héttel később Kennedy elnököt halálos lövés
érte Dallasban.
A Kennedy és Diem merénylet idején 16 ezer katonai tanácsadó tartózkodott Dél-Vietnamban.
A Kennedy kormányzat szerint, ha háború lenne, abban nem vennének részt nagy
számban amerikai csapatok. Azonban Saigon folyamatos politikai problémái miatt
az új elnök, Lyndon Baines Johnson agresszívebb beavatkozás mellett döntött.
Akár Johnson volt a katonai beavatkozás szempontjából határozottabb, akár a
vietnami események hajszolták bele az elnököt ebbe a döntésbe, sokkal jelentősebb
katonai beavatkozás vette kezdetét. Végülis, miután észak-vietnami hajók vitatható
támadást intéztek két amerikai hadihajó ellen a Tonkini öbölben, a Johnson kormányzat
sikeresen elérte a haditechnika és katonai erők hirtelen, hihetetlen mértékű
bevonását a konfliktusba.
Tonkini öböl Határozat (Tonkin Gulf Resolution)
1964
augusztusában, válaszul az észak-vietnami partok mentén végzett amerikai és
dél-vietnami kém- és szabotázs tevékenységre, a DRV (Vietnami Demokratikus Köztársaság
- Észak-Vietnam) helyi, jól ellenőrizhető támadást indított a USS C. Turner
Joy és a USS Maddox ellen a Tonkini öbölben. Az első támadást 1964 augusztus
2-án vezették a hajók ellen. Egy második támadásról is érkeztek hírek augusztus
4-én, de a DRV katonai erőinek akkori parancsnoka, Vo Nguyen Giap tábornok és
a Johnson kormányzat védelmi minisztere, Robert S. McNamara közötti megbeszélések
alapján kiderült, nem volt második támadás. Bármi is történt akkor, a Johnson
kormányzat a második támadás ürügyén vitte keresztül a kongresszuson azt a határozatot,
mely Johnson elnök kezébe adta a katonai erők bevetésének jogát. A határozat
mindössze két ellenszavazattal (Morse szenátor Oregonból és Gruening Alaszkából)
ment keresztül ment a képviselőházon és a szenátuson. A határozat elfogadását
követően rövid idővel légitámadás indult meg a VDK ellen.
1964 őszén és télen a Johnson kabinet a vietnami stratégiát tárgyalta. A katonai
hadvezetés gyorsan ki szerette volna terjeszteni a légicsapásokat a VDK egész
területére, hogy mihamarabb stabilizálni tudják az új saigoni vezetés területén
egyre inkább eluralkodó káoszt. A Pentagon civil vezetése viszont inkább nyomást
akart gyakorolni a Kommunista Pártra korlátok közt tartott, válogatott célpontok
elleni bombázásokkal. Csak az Államok helyettes titkára, George Ball nyilvánította
ki ellenvéleményét: Johnson Vietnam-politikája túlságosan merész, provokatív,
ha megvizsgáljuk az esetleg várható előnyöket is. 1965 elején az NLF megtámadott
két amerikai katonai támaszpontot is Dél-Vietnamban, aminek eredményeként Johnson
kiadta a parancsot az általános bombázásra, ahogy azt a katonai hadvezetés már
korábban javasolta.Az általános bombázás (Op. Rolling Thunder) arra késztette
a Kommunista Pártot, hogy felülvizsgálja háborús stratégiáját. 1960-1964 végéig
a Párt úgy gondolta, hogy katonai győzelmet viszonylag kis idő alatt elérhet
a déli területeken. Az amerikai kötelezettségvállalás miatt, melyet 1965 márciusában
Johnson megerősített azzal, hogy elindította első nagyobb létszámú csapatait
a térségbe, a Kommunista Párt felkészült egy új, elhúzódó háborús stratégiára.
Elgondolásuk szerint az USA-t a sárba tiporják a csatatéren, hogy katonai vereségük
rosszabb pozícióba hozza őket a politikai tárgyalásoknál. A Párt azt hitte,
egy elhúzódó háborúban előnyben lesz, mivel az USA-nak nem voltak konkrét céljai,
és várható volt, hogy beleunnak a cél nélküli háborúskodásba, talán hamarosan
tárgyalásokba is bocsátkoznak. Mialatt néhány naiv és egyszerű kritikus kijelentette,
hogy a Kommunista Párt és Vietnam egészében eltérően vélekedik az életről, és
az előbbi önként beleegyezik az elhúzódó háborúval járó nagyobb emberveszteségbe,
a Párt megértette, hogy a győzelem ideológiai kötelezettség a vietnami nép legnagyobb
részének szemében.
A háború hatása Amerikában
A háború egyik ironikus vonása, hogy maga Washington is arra törekedett, hogy korlátozott háború legyen a vietnami. A Johnson adminisztráció azt szerette volna, ha "sebészi pontossággal" végrehajtott hadműveleteik során minél kevésbé láthatóan háborítanák a helyi kulturális értékeket. Egy korlátozott háború esetén csak korlátozott mértékben kellene mozgósítani az emberi és anyagi tartalékaikat, és így nem okozna nagyobb zökkenőt Amerika mindennapi életében. Természetesen ez sosem történik így, és a vietnami háború igen nagy hatással volt Amerika hétköznapjaira. Történetesen úgy, hogy nem volt elegendő önkéntes, akikkel az elhúzódó háborút töretlenül folytatni lehetett volna, emiatt a kormányzatnak sorozást kellett elrendelnie. Ahogy az amerikai halottak száma emelkedett, és egyre több amerikai fiatalnak kellett elindulnia Dél-kelet Ázsia felé, a Johnson kormányzat egy igen erős háborúellenes kampánnyal találta magát szemben. A tiltakozó megmozdulások eleinte az oktatási intézetek környékén és a nagyobb városokban zajlottak, de 1968-tól az ország minden szegletében érezhető volt a háborúellenes hangulat. Talán az egyik leghíresebb incidens 1968-ban (Chicago) a rendőr megmozdulás volt. A Demokrata Párt gyűlésének idején 1968 augusztusában százezernyi rendőr érkezett Chicagoba tiltakozni Amerika vietnami intervenciója, valamint a Demokrata Párt vezetői ellen, akik belevezették az országot ebbe a háborúba.
A Tet offenzíva
1968-ban a dolgok még rosszabbra fordultak a Johnson kormányzat háza táján. Január végén a VDK hadserege és a NLF közösen vezetett jól összehangolt támadásokat a legnagyobb déli városok ellen. A támadássorozatnak, amit a nyugatiak csak Tet Offenzívának neveztek, az volt a célja, hogy Amerikát végre tárgyalóasztal mellé kényszerítsék. A Kommunista Párt jól gondolta, hogy az amerikai nép megelégeli a háborús terheket, és a VDK országszerte elért harci sikerei is csak segítik ezt a folyamatot. Habár sok hadtörténész szerint a Tet Offenzíva a VDK részéről katonailag vereség volt, a kommunisták pszichológiai győzelme elérte a kíván hatást. 1968 márciusának végén a megszégyenült Lyndon B. Johnson bejelentette, nem indul a következő elnökválasztáson. Sejtetni engedte, hogy hajlandó lenne tárgyalóasztal mellé ülni a kommunistákkal, hogy mielőbb véget vessen a háborúskodásnak.
Nixon
1968
tavaszán titkos egyezkedés kezdődött Párizsban, és hamarosan napvilágra került,
hogy amerikai és vietnami küldöttség tárgyalt arról, hogyan vethetnének véget
a hosszú és költséges háborúnak. A párizsi béketárgyalások ellenére a Demokrata
Párt nem tudta megvédeni az elnöki széket, és a Republikánusok jelöltje, Richard
Nixon bejelentette, titkos tervei vannak a háború befejezésére vonatkozóan.
Nixon titkos elgondolása, amint az később kiderült, Lyndon B. Johnson utolsó
hivatali évében szerkesztett terveiből vett kölcsön elemeket. Az új elnök folytatta
a háború vietnamizációjára tett erőfeszítéseket. Az új stratégia szerint a szárazföldi
amerikai csapatokat visszavonnák, mialatt fokoznák a légitámadásokat a VDK területei
fölött, és a dél-vietnami csapatokat vetnék be a szárazföldön az amerikaiak
helyett. Nixon évei alatt a háború titkos hadműveletei átterjedtek a szomszédos
Laoszra és Kambodzsára is, megsértve ezen országok nemeztközi jogait is. A Fehér
Ház magyarázatai szerint a kommunisták rejtekhelyeit és utánpótlási útvonalát
akarták ilyen módon megsemmisíteni. A felerősödött kambodzsai bombázások kapcsán
1970 áprilisának végén újra tiltakozó megmozdulások törtek ki Amerikában. Ohio-ban
(Kent állam) négy egyetemistát öltek meg a Nemzeti Gárda katonái, akiket azért
vezényeltek ki, hogy vigyázzák az oktatási intézmények rendjét a Nixon-ellenes
megmozdulások utáni napokban. Sokkolta az amerikai népet, amikor ugyancsak lövések
dördültek el és diákok haltak meg Jackson-ban (Mississippi) is. Vezércikkek
születtek egy síró anya mondatából: "Megöletik gyermekeinket Vietnamban,
és mostantól már a saját házunk környékén is!"
A kiterjesztett légiháború nem rettentette meg a Kommunista Pártot, változatlan
elszántsággal folytatták a párizsi tárgyalásokat. Nixon vietnamizációs politikája
átmenetileg lecsendesítette a belső kritikákat, de folyamatos bizakodása (a
kiterjesztett légiháború védelmében visszavonják az amerikai szárazföldi csapatokat),
optimizmusa ingerelte a tömegeket. 1972 őszén Henry Kissinger és a VDK képviseletében
Xuan Thuy, valamint Le Duc To szinte kiverekedték az előzetes békemegállapodást.
Bár Hanoi és Washington megállapodtak, hogy déli szövetségeseik is éppúgy elfogadják
és betartják a párizsi megállapodásban rögzítetteket, ez nem működött ilyen
egyszerűen. A saigoni vezetés, különösen Nguyen van Thieu elnök, és Nguyen Cao
Ky alelnök elutasították a Kissinger-Tho békemegállapodást, és követelték, hogy
ne legyenek benne engedmények amerikai részről. A harci cselekmények egyre kiterjedtebbé
váltak 1972 decemberére, amikor a Nixon adminisztráció több hullámban bombázók
százait szabadította a VDK legnagyobb városaira, Hanoi-ra és Haiphong-ra. Ezeket
a támadásokat a történelem Karácsonyi Bombázások néven ismeri. Harci sikert
nem nagyon, viszont azonnali nemzetközi (elítélő) reakciókat váltott ki. Nyomatékosan
felhívták a Nixon kormányzat figyelmét, hogy gondolja át a taktikáját, és tárgyalási
stratégiáit.
A Párizsi Békeszerződés
1973 január elején a Fehér Ház meggyőzte a saigoni Thieu-Ky rezsimet, hogy az amerikaiak nem hagynák cserben a Vietnami Köztársaságot, ha a béke-megállapodást jelenlegi formájában írnák alá. Január 23-án, ahogy megkezdődött az utolsó sorozási hullám az USA-ban, befejeződtek a nyílt ellenséges összecsapások az USA és VDK között. Azonban a Párizsi Békemegállapodás nem vetett véget az országban zajló konfliktusoknak, mivel a Thieu-Ky rezsim folytatta a háborút a kommunista erőkkel szemben. 1973 márciusától Saigon elestéig (1975 április 30.) a dél-vietnami csapatok elkeseredetten próbálták megmenteni a Vietnami Köztársaságot a politikai és katonai bukástól. Mindezek ellenére a vég hamarosan elérkezett: a VDK tankjai megállíthatatlanul nyomultak dél felé az 1. sz. nemzeti főúton. 1975 április 30-án reggel a kommunista erők elfoglalták Saigonban az Elnöki Palotát, ezzel befejeződött a Második Indokínai Háború.
