Gazda József: Emlékek Ázsiája (1)

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Gazda József
EMLÉKEK ÁZSIÁJA
Terebess Kiadó, Budapest, 2003
Elektronikus kiadás > PDF

Tartalomjegyzék

Előszó
Hosszú az út odáig…
Hatalmas föld!
Háború idején - még csendben
Arcok, népek, emberek…
Jöttek a vörösök…
Haza! De hová?
Jaj, megint!
Szenvedések földje
Ellenfényben
Adatközlők
Névmagyarázatok (Sántha István)
Utószó (Dr. Szabó Péter)
Függelék (Dr. Mezey István)

ELŐSZÓ

Ázsia... Lelkünk, múltunk része…
A hivatalos magyar ős-történetkutatás nem tud, vagy nem akar tudni Ázsiáról, az Ural európai lejtőin kezdi történelmünk kutatását. De tudnak a keleti, az ázsiai népek, melyek maguk közül valónak tekintenek minket. S tudnak a génjeink, a bennünk munkáló titokzatos ösztönök, erők…
Magam is szerelmese vagyok Ázsiának. Valami megfoghatatlan, talán a sejtek mélyébe beépült vágy sarkallott, hogy újra és újra ott legyek, lássak, érzékeljek, s szívjam magamba Kelet varázsát, titokzatos misztikáját. S miközben a varázslatos tájat néztem, sajátos épületeiket - dzsámijaikat, sztúpáikat, a sivatagi vidékekre jellemző kupolás lakóházaikat - néztem, bazárokat jártam, ízelgettem az utcák hangulatát, a vallásra vagy nemzetre is utaló viseleteket, olvasni próbáltam a jellegzetes arcokból, szemekből, a nyelv szabta korlátok lehetőségei szerint szóba elegyedtem különféle emberekkel, tapasztalhattam én is, hogy ezeknek a keleti népeknek a fülében milyen sajátos csengése van annak a szónak, hogy: magyar! Á, madzsar? mosolyodtak el az arcok Isztambulban, Ankarában, a Van tó környékén, vagy az idősebbeknél Türkmenisztánban és Üzbegisztánban is - a fiatalokból az akkor már több mint félévszázados szovjet uralom kiölte a nem orosz önismeretnek a csíráit is -; a mosolyt gesztusok is követték: vállveregetve, ölelgetve hívtak teára, hűsítő italra, sőt még arra is, hogy ebédeljek velük. S mindezt mindig gesztusként, a "rokonoknak", akik az ő vendégeik vagyunk. Még Afganisztánban és Iránban sem hangzott idegenül a magyar név… Ott csak annyit tudtak nagy bizonytalankodások közepette, hogy igen, magyar… magyar… "A magyarok valahonnan innen mentek el európai új hazájukba… Ázsiai nép ők is".
Ám itt, ebben a könyvben nem ezeket az élményeket kapja kezébe az olvasó. A háborúk, nagy sorsfordulatok napjaiban, éveiben felgyorsul az idő. Hánykolódnak a történelem sodrásában az emberéletek, kevés a mosoly a szenvedésektől megkínzott arcokon. Másfélék a gondok, gondolatok, mások az ízek, mások a hangulatok. És mások a mesélők, az emlékezők is. A század történelme - szomorú bár, de így volt - két nagy alkalmat is biztosított a magyar férfiaknak a tömeges "Ázsia-járásra". Az első és a második világháború idején, illetve az azokat követő években magyarok százezrei sodródtak vissza az "őshazába", a nagy folyók, az Etil (Volga), a Belaja és Káma, az Ob és Irtis, az Amur és az Usszuri partjaira, a nagy tavak, az Aral és a Bajkál vidékére, az Uralba, a Kaukázusba és az Altaj-hegységbe, Turkesztánba, a nagy kínai fal lábaihoz, Szibéria dúsfüvű steppéire vagy a tajgák hatalmas erdőségeibe. Odasodródtak, visszalökte ezeket az embereket a különleges idő, odatoloncolta az akkor ellenséges hatalom, hogy minél jobban eltávolítsa őket a hazájuktól. Mint ellenségeket, ellenséges katonákat, rabokat vitték, de nem ellenségként fogadták őket az ott élő vagy oda került népek. Az ő emlékeiket-emlékezéseiket meséli el ez a könyv.

Emlékeket, melyeket megszürkült életű idős emberek idéznek fel, s melyekben nemcsak az egykori szenvedések, megpróbáltatások hullámzanak végig, hanem ott van lelkük egy része is, ott van fiatalságuk, ott van a szokatlan, a különleges, a nem megszokott izgalma, a kaland, s bennük a szépség is…
Időben két és fél-három évtized választja el egymástól a két háború fogolyéletét. S hogy magnószalagra kerülhessenek az emlékező vallomások, újabb félévszázadnyi időnek kellett eltelnie. Az egyetemes történelem évezredeiben mérve: egy szempillantás… De emberéletekben kifejezve: nagy idő! És a történelem mozgása szempontjából is az! A változatlanra - a tájra, az időjárás viszontagságaira - rátelepedett a változó. Az, amit az első világháborús apák láttak: a régi, a hagyományos cári rendszer utolsó pillanatai, a reményt, bizonytalanságot és borzalmakat egyaránt hozó forradalom; mindannak következményeit is tapasztalhatták a fiak, akiket már más rendszer, más gondolkodásmód fogadott a szenvedések földjén, a hatalmas lágerré alakított Szovjet-Ázsiában… S olyanok is voltak, akik idős katonaként újra visszajutottak fiatalkoruk színhelyére, s saját szemükkel láthatták, mit vitt végbe ama szomorú tájakon a történelem. Miként vált Ázsia földje óriási büntetőtáborrá idegeneknek, otthoniaknak egyaránt…
E sorok írója a különböző, de különbözőségükben is összecsendülő emlékezés-anyag alapján idézi meg a múltat, az "emlékek Ázsiáját" nem csak a messzi, egzotikus tájak, népek, hanem a történelem, a magyarság múltja, gyökerei iránt fogékony olvasóknak. Miközben útjára bocsátja művét, hiszi, hogy sikerült izgalmas olvasmányt adnia, mely messzi tájak, sorsok varázsát hozza, s melyben ott van nemcsak a közeli, hanem a régi-régi múlt is. Ott van Ázsia, mely ős-gyökereink révén lelkünknek is része.

HOSSZÚ AZ ÚT ODÁIG…

Igen… Hosszú… 1914… 15… 16… 17… És 1942… 43… 44… 45… Ázsia messzi mezői megtelnek magyar hadifoglyokkal. Lelkükben még ott hozzák a közelmúlt súlyos megrázkódtatásainak emlékeit.
Mekkora lelki viharokat keltett a falujuktól, otthonuktól, családjuktól való elválás…

Éccaka doboltak erősen, az egész város, a vezetők, a bírók mind egy cseppig az utcán voltak, a főutcán, ott doboltak, s már énekeltek is, mindenki keljen fel s készülődjön, be kell rukkoljon, háború van, kitört a háború! Akkor a másik rendbeli jött, aztán énekelte: "Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsába. /Kanizsai állomásról Szerbiába." S akkor: "Elöl ül a masinista,/ Ki a gőzöst, ki a gőzöst igazítja." S akkor ezeket mind elénekelték. S hát akkor felkelnek anyámék, na, tényleg már itt a háború!… Hát erősen meg voltak ijedve, mi gyermekek mind felébredtünk, kimentünk anyám után, kifutottunk, azt mondták reggel, kiáltották: Itthon nem lehet egyetlen ember, férfiember tizennyolctól ötvenig. Ha valaki itthon lesz, az aztán a fűbe lövődik, statárium van!… Akkor apámat készítette anyám. De sírnak, meg vannak ijedve! Mink is sírtunk. Nem kell sírni, azt mondja apám, csak imádkozni kell, mert aztán hazajövök. Már reggelre, mire virradt, már ment az egész nép. Mind úgy mentek, hogy azt lehetett hinni, menekülés van. (BSR)

Gyorsan-gyorsan! - hangzik az ébresztő parancs. Hat órakor teljes harci felszerelésben, menetre készen sorakoztunk a kaszárnya udvarán… A tábori lelkész imára szólított fel. Imádkoztunk. Herbai hadnagy úr a rezesbandával felvezetett a Hosszú utcán végig, a Virágsoron keresztül a nagyállomásra. Én nagyon szomorú voltam. Benn voltak Brassóban édesanyám, nevelőanyám a vásáron, mert pénteki napon indultunk, de mivel nem tudták, hogy indulunk, nem tudtunk elbúcsúzni. Aztán gyorsan bevagoníroztunk, sípolt a vonat, mi pedig elkezdtük fújni, hogy: "A vonatnak hat kereke be fényes, Azon mennek a kettős sárgás legények, Ne sírjatok falumbeli lányok, Visszajövök még hozzátok valaha, Valahára vagy soha." S ez igaz is volt, mert a századunknak ötven százaléka soha vissza nem jött. (DmJ)

És a sűrűn kaszaboló halálnak, az állandó életveszélynek, a lövészárkok zord mostohaságainak az emlékei…
Az első rajvonal előjött, a zászlóaljparancsnokom egy kukoricásban feküdt, én meg egy zabkéve mellett guggoltam. Jött az ellenség… Tüzeltünk rettenetesen… Mikor az első rajvonalat levertük, akkor jött a második, jött a harmadik, s mikor a harmadik rajvonal eléjött, vártuk a feltöltést, a harmadik rohamot, amikor bevártuk, akkor már hátrálni kellett, mert olyan erő jött, kérem szépen, hogy!… Aztán lefújták a harcot, s visszavonultunk. De háromszáz embernél többet vetettünk egy gödörbe bele… (DeA)
Ottmaradt körülbelül fele az ezredünknek sebesültnek, s halottnak. Az oroszok géppuskával lőttek, s az rettenetes sok halottat kaszált… Megsemmisültünk… Éjjel-nappal, öt nap s öt éjjel jöttünk visszafele… (VP-9)

Ezekhez mérten a fogságbaesés is a megnyugvás egy bizonyos fajtája volt, mely a szörnyű bizonytalanságok után bizonyosságot hozott. A szabadságvesztés - de a közvetlen életveszély megszűnésének is - a bizonyosságát. Bizonyosságot, mely ugyanúgy tele volt csupa-csupa bizonytalansággal, előreláthatatlan homállyal.

A marosvásárhelyi ezredhez osztottak be, a románok megadták magukat, meg voltunk verve. Akkor én zászlóalj-küldönc voltam. A zászlóaljirodát beköltöztettük… Elküldtek a paranccsal, hogy jelentsem meg, a század hol van. Mikor visszamegyek, szól a zászlóaljparancsnokunk… Ott tisztiszolgák voltunk vagy 18-an. Vissza kell húzódni, azt mondja, mert be vagyunk kerítve. Megyünk hátra, tudtuk, hogy hol voltunk aznap reggel állásba. Nem telik el egy félóra, hát jön egy csapat orosz… Rohamra mentünk az oroszokra. Azok lehányták a puskát mind. Szedtük össze a puskákat, kísértük az oroszt, nem telik bele öt perc, jön egy másik orosz csapat újra másik felől. Volt egy kis erdő, már láttam, hogy baj van, én azonnal befutottam az erdőbe teljes felszereléssel. S megyek az erdőn keresztül, nem messze kell menni, hallom nagy lövés van hátul, gondolom, a mieink, a tartalékok nyomják az oroszokat vissza. Hát nyomták is, az igaz, de nem húzódtak az oroszok aztán vissza, s én teljesen egyedül, s hát ott van mögöttem egy orosz, azt mondja nekem: Kuda igyos?… [Hová mégy?] Én nem tudtam, mit beszél ő, erre meglök, menjek arra, feléje. Nem volt nekem meggondolásom akkor… Én el tudtam volna tőle szökni, vagy ottmaradtam volna, ha belevágom ott egy gránátgödörbe magam, reám se néz senki… Elmentem aztán velük, bementem az ő állásukba. Odajönnek, csodálnak az oroszok, hívják ezt is, azt is, senki sem tud beszélni, egyszer odahoznak egy szakállas időst, beszarábiai román volt. Románul keveset tudtam, s erősen furcsa volt, ahogy a beszarábiaiak beszélnek… Nem úgy beszélnek, mint az erdélyi románok. Aztán mégis megértettem. Mondom nekik, hogy magyar vagyok, nem igen tudok románul, csak egy keveset. Rajtam volt még akkor is a derékszíjú, minden, a hátizsákban vagy kétszáz darab éles, a tölténytáskában megint. Azt mondja, ezt vessem el. Leveszem a hátizsákomat, azt akartam, hagyjam ott mindenestől. Azt mondja nekem az orosz román: Ne hadd, ez neked kell! Nem vettek el tőlem semmit! Komiszkenyerem volt, két konzervem a hátizsákban. Tőlem semmit el nem vettek. Csak a töltényt hánytam ki, a fehérnemű, minden bennemaradt, s akkor elkísért engem négy orosz katona. Az egyik megy előre vagy 50 méterre, s int nekem, hogy ne, menjek utána. Én mentem, mindig az elsőt néztem, hogy merre megy. S gondoltam magamban, hogy nem jön-e valamelyik közel, hogy elkapjam a puskáját, s lőjem meg, s én akkor menjek vissza. Na, de nem ért volna semmit, mert lelőttem volna egyet, a három másik akkor egyszeribe engemet lőtt volna le… Tölgyfás erdő volt a völgyben, hát látom, annyi fogoly össze van szedve, mind a mieink, messziről megismertem a ruhájukról. Hát becsapnak engem is a sok közé, s a négy elment… (GeJ)

Ez 14-ben volt, 14 karácsonyán. Huszonharmadikán fogtak el. Egy kastélyban volt a mi zászlóaljunk. Mikor odamegyek, hát nincs senki ott. Mentem, közel volt az erdő, egy sor gesztenyefa volt, urasági birtok volt. Egyszer csak hátul megfogják a puskámat. Kapom a bajonétot, s kacag. Hát három orosz katona volt. Gondolom, felakasztanak most. No, aztán elvitték a puskámat, hátizsákkal álltam csak, egy kis kenyérrel. Egyik adott egy cigarettát. Na, aztán a másik elkapta a cigarettát… Oroszul nem tudtam, csak hallgattam, ahogy beszélnek. Mikor átmegyünk, hát jön egy, az ő kommandója. Igyitye [Menjetek] előre!… Aztán érdeklődtek, hogy hogy vagyunk. Nem beszéltem oroszul egy szót sem, csak hallgattam… Minket, akik nem voltunk megsebesülve, összegyűjtöttek, s elkísértek. (FiI)

Dobro! [Jól van!] Vittek aztán Kijevbe… Az állomáson voltak konyhák, s ott kaptunk élelmet. Jöttek aztán a tisztek. Odaállítottak ötösével, száz embert vagy kétszázat… (FiI)

Aztán következtek a hosszú, hónapokon át tartó utaztatások gyötrelmei, a velük járó megrázkódtatások.

Kijevben összegyűjtöttek, bevagonéroztak, s minket 26 nap vonattal vittek. Éhség, a vonatban is sokan meghaltak, nem volt egyéb, csak tea, s kenyér, de nem nagy porció, úgy hogy életemben egyszer loptam. Megállt a vonat, leszállottunk ott, a foglyok, ott jöttek-mentek, egy kicsi bolt előtt voltunk, s a kolbász fel volt akasztva kint a tábla elejiben. Ahogy mentünk el, egyet lekaptam s a köpenyem alá be. Ez volt az egyetlen, én többet nem tettem ilyent, ettől tiszta vagyok. Na, de mikor a kupéba felléptem, s meglátták, amit jól meg tudtam fogni, az maradt nekem. A többit kitördelték a kezemből. Aztán mentünk, mentünk, mentünk, s elvittek Krasznojarszkba. (AnG)

Moszkváig vittek vonattal, ott le akarták vágni a lábamat. Volt egy cseh, aki tudott németül, akkor még nem tudtam csehül, később tanultam meg. Azt mondja: Ne engedd, hogy levágják a lábadat, van egy transzport kint az állomáson, magyarok, Szibériába viszik, ott aztán meglátod. Osztrák-magyar birodalmi orvosok vannak határozzanak ők, azoknak aztán alá kell vetned magadat. Az állomásoknál kellett jelentkeznem, kötöztek… (KáG)

S akkor felraktak a vonatra, s elszállítottak az Amur partra, s tovább, egy Habarovszk nevű városba. Nyolcvanezer lakosú város volt, majdnem negyvenezer japán, s többen oroszok A várostól vagy két kilométerre voltak a katonai raktárak, másik oldalon a város (VaI)
Volt, amelyik ki volt erősen éhezve, s úgy lakott abból a sárgakásából, hogy reggelre meghalt. Azt eltemettük, s minket hoztak… (PoI)

Negyven napig vittek keletre, Szibériába. Voltam Kurszkban, az egy nagy város. Átmentünk a Volgán, hatalmas nagy folyó. Át az Uralon, az Altaj-hegységen… Volt nekem tiszti legényem. Ott minket külön vettek. A tiszteket külön, s a legényeket külön. A legényeket visszahozták az európai Oroszországba, minket pedig vittek keletre, s elvittek egészen egy Stretyenszk nevű városkába, egy olyan kisebbszerű városba, s lágerbe tettek. Volt öt nagy emeletes épület, ötszázan voltunk, s kint a legénység barakkban… (KoK)

Aztán az első táborok… A foglyok elhelyezésére még maguk a fogvatartók sem voltak felkészülve. Az első hónapokban zsúfolt lágerekben a puszta deszkán, mindenféle takaró nélkül aludtak, úgy, abban a holmiban, amiben elfogták őket.

Olyan tábort csináltak, hogy öt priccs volt egymás fölött. Aztán megsokallták, s úgy vittek… (BiM)

Elvittek Moszkváig, Moszkvától Asztrahánig, a Kaszpi-tenger partján van. Gyalog két félnap, jó két félnap mentünk gyalog ott a Volga mellett. Kivittek egy halásztelepre százunkat. Onnan a halászteleptől a tengerpartig van körülbelül két kilométer, oda vittek minket munkára. Március 23-án feltettek a hajóra, s bevittek Asztrahánba. Azt mondták, jönnek Kis-Ázsia felé kifelé a törökök, s akkor visznek el, mert ott hadászati terep van. Nyomulnak fel a bolgárok s a törökök… (VaI)

Ahogy mind messzebb és messzebb kerültek az otthonuktól, a szülőföldjüktől, nőtt az ezzel járó bizonytalanság, nőttek bennük a szorongások. De azt is tapasztalták, szelídülnek irányukban a lelkek…

A Volga mellett voltunk, be a hajóba, s hajóval vittek. Mán a hajban felengedtek a fedélzetre. Hát látjuk, annyi tarka minden van! Gondoltuk, gólyák, vagy ki tudja. De mikor odaérünk, hát mind asszonyok voltak, s leányok. Vártak minket, a foglyokat. Kíváncsiak voltak ránk, hogy milyenek vagyunk. Kimentünk, s már ott voltunk. Hányan is voltunk mi? Örömmel vártak, piros tojást is adtak, mintha sajátjuk lettünk volna. Aztán elszortíroztak minket három felé. Ez egy volgamenti guberniumban [kormányzóság] volt, túl a Volgán. Mi mentünk haton a legmesszebb, Osztraluka volt a falu. No, mikor megérkeztünk hajnalosan reggel, gyalog mentünk, szép, kitűnő volt, mert fiatalok voltunk, leültünk a sáncba, s reágyújtottunk, mert volt mivel, s várt minket a községházánál már a falu népe, apraja, nagyja. Mentek el előttünk, s mi vigyorogtunk. Mondták nekünk: Kraszivij cselovek! Kraszivij! [Szép ember! Szép!] Jött a népség, elszortíroztak, s na, így aztán elvittek. (BiM)

Vitték, vitték őket, ha volt vonat azzal, ha nem volt, akkor gyalogosan.

Az oroszok hajtottak. Mentünk éjjel-nappal… Mind gyalog. Lekopott a csizmánk, a bakancsunknak még a sarka is, hogy csak a hideg bélésen tudtunk menni. Ahova vittek, ott be volt kerítve dróttal, oda volt összeszedve a sok fogoly, német, magyar, mindenféle… De már akkor október volt. Addig mentünk, hogy a hófúvás eljött. Akkor jöttünk gyalog, vonaton, egészen amíg keresztülmentünk Szamarán, Izlanyon. (GeJ)

Vittek. Ki egészen Vlagyivosztokig, a kikötőbe… (PoI)

Én annyit gyalogoltam! Egészen az Amur torkolatáig, addig is úgy mentem, onnan visszafordított a japán konzulátus… Nagy-nagy folyó az Amur! (VaI)

Harminc nap mentünk, akkor értük el az Aral-tót, aztán a Bajkál-tót. S a Bajkál-tótól mentünk még 21 nap. Még 21 nap mentünk Csitapistyankáig. Kínaiak, mandzsuk, eszkimók s száműzöttek voltak ott. Stretyenc volt a legelső város. Negyven embert tettek egy barakkba. (FiI)

Mikor orosz földre értünk, Kínából kimentünk, ott már ismét gyalog hajtottak, míg Usszurijszkig elértünk. Falukon mentünk keresztül, s koldultunk. A nép segített, mindenki, de a tatár nem. A tatár az olyan gyilkos, tudom, nyolcan, kilencen álltunk össze, te ezt koldulsz, te azt, Te molokot, [tejet] kérsz, te italt kérsz, te egy kenyeret kérsz, szóval így. Az egyik tatár faluban mentem, kerítés nem volt ott, liba volt, rengeteg sok liba volt. Egyet csaptunk rá, a feje repült le, s fogtuk be a hónaljunk alá, a köpeny alá a libát. Egyszer megyek be, gondoltam, a tatárhoz belépek, hátha ad valamit. Nyílt az ajtó, s repült ki rajta Czigány Ferenc, kirúgta a tatár. Mi a? A fene egye meg a tatárját, kirúgott! De itt van ne, egy akkora szappan volt nála, mint a két öklöm. Hát azt hogy hoztad? Ott volt az ajtónál, s mikor megfordított, velem fordult. (FaB)

Vittek Irkutszkig. Irkutszk után a Bajkál-tó déli vidékén volt Berezovka, ott negyvenötezer hadifogoly volt. (KáG)

Amikor megérkeztünk Szibériának ebbe a városába, Nyikolszk-Usszurijszkbe, alig voltunk egy páran. Gyalog mentünk egy hónapig. Mind mentünk, mentünk. Mert onnan Csitából vonattal mentünk át Mandzsúrián. A vonat átvitt Kínán keresztül, s úgy értünk oda abba a sarokba. Elég az hozzá, hogy amikor megérkeztünk Harbinba - Harbin volt Mandzsúriának a fővárosa - már kínai katonák voltak az állomáson, s azt mondták, az őrök is úgy elmentek, hogy csak két őr maradt velünk. A tiszt is elszaladt. Azt mondták az őrök: ők megengedik, hogy leszálljunk, de amikor a vonat sípol, vissza kell rögtön jöjjünk, mert ha nem, akkor itt maradunk kínai foglyoknak. Aztán beszélgettünk a kínaiakkal is. Azok biztattak: ne menjünk tovább, maradjunk itt, munka elég van, dolgozhatunk, pénzt is kapunk. Kettőt tudtak meggyőzni, hogy maradjanak ott, többet nem. Aztán amikor a vonat fütyült, ott voltunk mind a többiek. Aztán ez a kettő is Harbidból visszakerült Usszurijszkbe, s bevásárlók lettek, nekünk ők vásároltak be. (FaB)

A hadifoglyokat gyötörték, kínozták a gyaloglások, de életre szóló élményeket is kaptak. Miközben az útszélére vetettek sorsát élték, ismerkedtek a tájjal, az emberekkel, s arra is volt példa, hogy a magyar múlt, a magyar sors is felvillant a lelkükben. Egy alkalommal a gyalogosan sodródók egy csoportja feltehetően egy az 1848-as forradalom elhurcoltjaiból alakult falun ment keresztül…

Amikor vittek Szibériába, az Ural tájában volt egy falucska, az volt a neve, hogy Vengerszkaja. Magyar falu. Volt benne egy öregember, nem tudom már, Balogh, vagy hogy hívták. De már sokat felejtett el a magyar szóból az öreg. Odajött hozzám, hogy őt vigyük haza, amikor megyünk, mert ő Magyarországról való. Kérdeztük, hogy melyik faluból. "Nem tudom már, hogy melyik falu volt, de úgy szólítottak örökké, hogy bihariak vagyunk". Mondottuk, mit akarna maga otthon, hiszen nem ismer senkit. Nem, nem, de a környéket ismerem, s legalább ott temetnének el! Kérdeztük, hogy került ide. Azt mondja: Gyermek voltam, önként mentünk háborúba akkor. 15 esztendős voltam, puska volt a kezemben, s mentünk az oroszokkal szembe, ne engedjük, hogy bejöjjenek. Aztán elhoztak… Itt maradtam, megházasodtam… De nem egyedül voltam, mert haton voltunk, akik itt maradtunk. S itt ebben a faluban telepedtünk meg." Nem volt nagy, de elég népes volt… Amikor keresztülmentünk, mert mi gyalog mentünk, ennünk nem adtak, hát koldultunk így a falukban. Adtak. Csak a tatárok nem adtak, de mások adtak. Már elmentünk volt szinte fél kilométert, az őr visszanézett, s megállított, hogy álljunk meg, mert két asszony integet, s kiabál. Megállottunk, s hát a két aszszony utánunk futott, ott magyarázták, hogy "nem voltunk otthon, mikor kéregettetek, de elhoztuk!…" S elhozták az ételt utánunk. Onnan, Vengerszkajából… (FaB)

Nehéz volt, szörnyű nehéz volt az idegenben, ott, a végtelen messzeségben… Megszabadulni? Istenem! Minden ember lelke mélyén ott van a vágy a szabadságra… De hogyan? Mit tehettek mást? A sorsot, sorsukat vállalniok kellett…

Volt egy marosvásárhelyi zászlós kollégám, együtt mentünk a sorban. Azt mondja: Látod-e azt a szélmalmot? Mondom, igen. Na, oda felmászunk. Lemaradunk. Minek éhezzünk, s minek fáradjunk. Mondom: én nem, Zamata, én addig megyek, amíg a lábam levásik. Amit reám mért az Isten, azt én elviselem.

Az 1914-es háború alatt körülbelül 300 000 magyar hadifogoly került Ázsia földjére, hazájuktól sok ezer kilométer távolságra. Messze voltak, idegenben voltak. De mégis, mintha otthon is… Visszakerültek egy régi-régi hazába…

HATALMAS FÖLD!

Hatalmas föld Ázsia földje. A Boszporusztól, a Kaukázustól és az Uraltól el egészen Kamcsatkáig és a Bering-szorosig, a Jeges tengertől, a Csendes-óceántól az Indiai-óceánig, a Kaszpi- és Fekete-, Vörös- és Földközi-tengerekig. Itt vannak a világ legmagasabb hegyei, a Himalája égbenyúló bércei… Itt vannak a földkerekség legnagyobb és legmélyebb tavai, a Kaszpi-tenger és a Bajkál-tó! Forró égövi dzsungelek Indiában, térítőkörnyéki sivatagok Iránban, Türkmenisztánban, Üzbegisztánban és Kazaksztánban, Mongóliában és Kínában, és a csattogó fagy birodalmai egész Szibériában, s fent, a szörnyű Északon… Itt alakultak ki a nagy ókori civilizációk Mezopotámiában, az Indus völgyében és Kínában… S végtelen füves steppék vannak itt, ősidők óta állattartó, legeltető népek lakóhelyei, felvonulásának színhelyei. Itt nevelték szilaj lovaikat, s innen hozták ősi civilizációjukat, csodálatos pentaton-dallamaikat hajdan a mi őseink is…

Voltam a kínai falnál. Kétszáz kilométer hosszan ment… Láttam lámacsordát, láttam zergecsordát, láttam elefántcsordát… Voltam Vlagyivosztoknál kínaiak, japánok között… Keleti világ van ott… (FiI)

És élnek itt még ma is olyan népek, amelyek alig kerültek ki a nomádság állapotából. Köztük nem egy, amelyik a történelem folyamán kapcsolatban lehetett a mi elődeinkkel. A régi magyar vallás is innen eredeztethető, Szibéria egyes kis népeinek mai napig is vannak mindentudó, ősi titkokat őrző sámánjaik… Foglyaink nem juthattak el mindenfele az egész hatalmas kontinensen, csak annak az akkori Oroszországhoz, illetve Szovjetunióhoz tartozó részeire. Hiszen ők "orosz alattvalók" voltak, kezdetben a cár atyuska, majd a szovjet hatalom "kenyerét" ették. De ahová eljutottak, ahová elvitték, eltoloncolták őket, szemükben az is szinte a végtelen volt…

Ott síkság mind! Mehet Szibériában hónapokig az erdőkön meg fenyveseken keresztül, síkságot lát mindenütt. (GeJ)

De vannak hegyek is, főleg a "kapukban", a "belépőknél". Az egyik kapu a Kaukázus. Nemcsak Ázsiának, az orosz birodalomnak is egyik kapuja. Sok kis nép hazája, a magyarság számára titokzatos hely. Ott vesztek el valamikor a szavad-magyarok, akik leszakadva a fő-törzstől nem nyugatra, a Kárpát-medence fele, hanem dél-irányban vándoroltak. Ők már nincsenek, de az emlékük - mint rokonságtudat - az ott élő népek némelyikében megmaradt napjainkig is.

Ott voltunk Oroszországnak a törökországi részén, a Kaukázus déli oldalán… Örményország, Azerbajdzsán és Grúzia… Akkor, amikor hajóval megérkeztünk Batumi kikötőjébe, még Szovjetunió volt. Na, oda vittek ki hadifogságba. Egy vasútvonalat építettünk, három váltásos időszakban… Ott 40 fokos meleg van nyáron, s tavasszal, januárban már virágzanak a barack- s a fügefák… Mi ott dolgoztunk hosszú éveken keresztül… (BaA)

A másik "kapu" az Ural… Ha lelkükkel láthatták volna, még ismerősebbnek kellett volna lennie… Itt, ennek a hatalmas hegynek a lábainál alakult ki a magyarság… Itt, Magna Hungáriában…

Átmentünk a Belaján s a Kámán… A Káma votjákul "Nagy folyót" jelent. Nem tudtuk akkor ezt sem, s azt sem, hogy milyen folyó az. Csak majd később tudtuk meg. Nem is ősöket keresni mentünk akkor oda!" (ErGy)

Aztán kezdődött az a borzasztó nagy hegy! A vonat 13 nap ment fel reá három mozdonnyal. (ÁbJ)

Ugyanolyan volt, mint ezek a mi hegyeink. Szakadékok, vízmosásos völgyek, patakok, források… Jó források, jó vizek voltak! (PoA)

Mintha mennél Bereckből az Ojtozon keresztül… Mintha Bereckből vitt volna az út Ojtoz felé, mint itt a Kárpátokban… Lombhullató fák is voltak, de inkább fenyő. A fenyők között néha-néha egy-egy nyírfa… Ott megy át a transzszibériai vasútvonal. Egyik felöl van Kujbisev, másik felöl - az Uralnak a túlsó részén - Cseljabinszk. Ez volt a magyar őshaza földje… Asába érkeztünk, de nem csak ott voltam, Asa körül van Minyár, az pedig arról nevezetes, hogy ott volt, onnan indult el az a brigád, akik az orosz cárt végül is kivégezték Jekatyerinburgban… Elvitték Szibériába, és ott végezték ki. Ez is a sorsnak egy fintora, mert az egész Romanov dinasztia az Ipatyij kolostorban alakult meg, mit tudom én, talán 300 évvel előbb. És Ipatyev mérnöknek a házát rekvirálták el a kommunisták Jekatyerinburgban, oda űzték őket, és akkor 1918. június 16-án a pincébe levitték őket, és… (ErGy)

Olyanok, mint a dobrudzsai hegységek… Nem magas hegyek… (IzL)

Favágni vittek minket oda, fakitermelni… Hatalmas fák voltak! Nagy fák! Olyan széles volt a törzsük, mint egy asztal! Azokkal dolgoztunk ott… S hogy a hegyektől-e, mitől-e? - nem is volt olyan vad hideg, mint a környéken másutt. (PoA)

Hatalmas vasérclelőhelyek vannak az Uralban… Cseljabinszkban uránfeldolgozó üzem épült, Magnyitogorszk kimondottan a fémfeldolgozásra rendezkedett be.(IzL)

Elmerültünk az őserdők, a tajga rengetegében, talán emberkéz által addig nem érintett faóriások között… A sziklaormokat körülölelte a dús vegetáció, és a lapályokon, a hegyek közötti völgyeket fenyegetően fedte a zöld takaró, mert alatta a mindent magába rántó mocsár terpeszkedett. (RóJ)

Aztán a síkság, a síkság, a síkság, a szinte végeérhetetlen steppe, mely felkúszik majd az Altaj-hegység lankáira, magaslataira, s tovább - keletre és északra - újabb hegyek és völgyek hullámoztatják a tájat…

Az Altaj hegyei nem nagy hegyek. Magasak, de olyan sima felületűek… (VáA)

A legeslegtúlsó rész volt Mandzsúria. Az már túl van egészen, ott, a Japán-tenger partján. (ÁbJ)

A véghetetlen füves pusztaságokat a véghetetlen erdőségek szabdalják-szegélyezik. Szibériai nevükön: a tajgák…

Ilyen volt Barnaul vidéke is… Ott volt a tajga… Ha északról indulunk, a csenevész erdőkön kezdődik, s ahogy megy az ember dél féle, úgy nő a növényzet, már erős nagy erdőség lesz. De ha délről megyünk északra, úgy csökevényesednek, satnyulnak a fák a hideg miatt… (VáA)
Ázsia földje… Ősök földje… Életadó föld és szenvedések földje… Bölcsőringató hely, ősidőkbeli sírjaink, XX. századi sírjaink, a régmúlt és a közelmúlt jeltelen sírjainak helye…
Ázsia… Ide lökte vissza fiainkat a XX. század rohanó történelme…
Ide érkeztek többszázezres tömegekben I. és II. világháborús foglyaink, s itt kötöttek ki a bűnösnek mondott nemzet halálra-kárhoztatottjainak, "malenkij robotra" hurcoltjainak a tíz meg tízezrei… Igen, itt… A nagy orosz-szovjet birodalom területén. A szenvedések földjén… A kegyetlen telek, a véget nem érő éjszakák birodalmaiban…
Az "érkezőket" lenyűgözték a hatalmas méretek. A hihetetlen távolságok! A több hétig tartó utazások, az alig történik valami egyhangú, várakozásteli monotóniája… Képzeletük, emlékezetük felnagyította a méreteket, a távolságokat.

Az a Szibéria egy nagy terület. Rémítő nagy, akkora, hogy azt ki se lehet beszélni. Egyik falu a mástól 300 kilométerre van, de az tiszta erdőségből áll hegy nélkül, olyan sík a terep. Minden falunak van lakóhelye, s van termőhelye is… Itt a faluk nem olyan kicsikék, mint nálunk. Akkora faluk vannak, hogy borzasztó! Az utak is olyan szélesek, két olyan szélesek az országutak is, mint nálunk. Oroszországnak nagy a földje és sok a népe. (ÁbJ)

Vannak városok is, vannak kis faluk is a környéken, már csak azt mondhatom, amit láttam, s amit mondtak az oroszok is. Aztán szerteszéjjel voltak a faluk is, nem úgy voltak tömörülve, mint itt nálunk, hogy szinte egyik éri a másikat, egy tömbben… Mondjuk volt egy kis piac, mint itt volt a városköze, aztán a többi helység itt-ott… (AnJ)

Ott öt-hatezer kilométer egyetlen megye. Annyira van egyik város a másiktól, mint ide Budapest. Vagy Bécs. Hogyha vonatra ült, s lement mondjuk Vlagyivosztokba, a kikötőbe, két hétig éjjel-nappal vitte a vonat… (KáI)

A hatalmas területeket az oroszok különböző tájegységekként emlegették…

Az egyik résznek azt mondták: Dalnyij-Vosztok.. Távol-Kelet. Annak a fővárosa volt Vlagyivosztok. Volt Nyizsnyij, azaz Dél-Ázsia. Ebbe sorolták Turkesztán vidékét, a Kaszpi-tenger vidékét, azt már mind Nyizsnyijnek hívták. Alsó Ázsia… S akkor volt Verhnyij, Magas Ázsia, a nagy szibériai folyamoknak - az Obnak, Irtisnek és Jenyiszejnek -, melyek mind Északi-Jeges-tengerbe folytak, a forrásvidéke. S akkor volt Uralszkij Vlaszty [Urali kormányzóság]. A legrosszabbul Északról beszéltek. Azon a vidéken nedves, huzatos időjárás volt. Keleten voltak az óceánnak az áramlatai. Kelet- és Nyugat-Szibériában is huzatos vidék volt. Középen nem volt légmozgás, az egész csendes vidék volt. Már kicsit északabbra esett Kamerovo, ott néha-néha volt szélvihar is. Én is ott betegedtem meg a mocsok hidegben. Novoszibirszktől Észak-Keletre. (VáA)

A fogolytáborok behálózták egész Szibériát, egész Ázsiát… Omszk… Novoszibirszk… Tomszk… Krasznojarszk… Irkutszk… Csita… Habarovszk… Vlagyivosztok… Magyar foglyokból mindenüvé jutott. Talán a legszerencsésebbek a déliek voltak… De ők ezt nem érezték. Mert:

Van egy orosz közmondás: mindenütt jó, ahol mi nem vagyunk… (RóJ)

Ők is szenvedtek. Szenvedtek a melegtől, az otthonitól olyannyira különböző kopár, sivatagias tájtól, a szelektől, a mindent szürkévé tevő homokviharoktól.

Taskentbe amikor kiértünk, a várostól egy kilométer távolságra voltak a hadifoglyok barakkjai. Találkoztunk öreg foglyokkal, akik még ott voltak. Volt, hogy téli időben is csak meleg volt, nem éppen az a forró meleg, mint júliusban, de lehetett napfürdőzni akkor is. S nyáron aztán? Tízen ettünk egy cintálból, amit adtak. Meg kellett mossuk a tálat, s mikor kitettük, hogy a nap érte, annyira felforrósodott, hogy alig lehetett kimosni. Vízünk, amit használtunk, felfőtt víz volt. Ki volt írva, s mindenütt mondták is: felfőtt víz lehűtve, abból szabad inni. Aki ezt megszegte, a nyers vizet találta inni, az öt percen belül meg is volt halva. Csak kezdte a nyálát túrni, összeesett, megkékült, s meg volt halva. (TóGy)

Sivatagon is utaztam keresztül teveháton… Mikor odaértünk, több tízezren voltunk, vagy 32 ezer ember… Volt egy sivatag, azon keresztül tevékkel vittek. Inkább a tevéket használják, az hét-nyolc napig bírja víz nélkül az utat. Ellátja vízzel, s hét napig nincs baja. Haton felültünk - volt a tevének kosár csinálva, hogy kereken beleült három ember -, s közbül a nyeregben ült a gazda. Hét embert visz a teve! Beültünk, s avval utaztunk vagy öt napig Turkesztánban. Aztán be Szibériába vissza! (GeJ)

Aztán Észak-Kazaksztánba kerültem, az éhség-szteppének nevezett kősivatagba. Itt minden Észak-Ural ellentéte volt, csak a csontig ható fagy volt kísérőtársunk októbertől áprilisig. Valahol olvastam fiatal koromban: a kő követ virágzott. Ez sokszor eszembe jutott a kazahsztáni négy esztendő alatt. Aki huzamosan élt sivatagban, az tudja, hogy micsoda szenvedést jelent, hogy a fehérre meszelt barakkok, a szögesdrót kerítés és az őrtornyokon kívül csak sík köves táj vesz körül, nincs se fa, se fű, se madárdal. Ha eszembe jutott a hazai virágzó rét, az akácvirágzás, a pacsirták dala: meg tudtam volna őrülni ebben a sivár környezetben. Kőből és betonból építkeztünk, már a beépítésre váró gerenda és deszka is a természet üzenetét hozta a gyantaillattal. Nyáron porvihar, télen hóvihar, és a könyörtelenül lángoló napsugár, melyet nem enyhít a felhők gomolygása, a növényzet hűsítő árnya. (RóJ)

Voltak, akik nehezen bírták ezt a kopár kietlenséget. Az örök homok birodalmát. Ahol még a halottaiknak sem volt nyugodalma…

240-en voltunk egy barakkba, s estétől reggelig 3-4 halottunk volt örökké. A halottakat minden reggel szedték össze, tették szekérre, s vitték a mezőre. Itt nagy síkság, óriási síkság, csupa homokmező volt. A gödröt megásatták a bajtársakkal, akik élve voltunk, de csak olyan hetven centis gödröt lehetett ásni, mert a homok szaladt össze. Akkor belerakták oda a meghaltakat, leklórozták, s azon módon reá kellett azt a port hinteni. De mikor jött egy nagy vihar, úgy nevezték az ottaniak, hogy burává, [buran] akkor a lábuk, fejük, térdük mind ki voltak a földből. Mintha valami libák lettek volna. Úgy. (TóGy)

És Észak… Az volt a legrettenetesebb…

Oda érkeztünk… A város neve Karbinc volt. Mikor megérkeztünk, a nap lemenőben volt. Annyira meghúzott a vagon, hogy négyen-ötön összefogóztunk, nehogy eldőljünk, elessünk, s úgy mentünk be a lágerbe. Na, ott kerestük a vizet, mert ki voltunk teljesen sajtolódva. A kút megvolt, de csak akkora hely volt, ahol a veder lemegy, körben jég volt mind. De ez nyárban volt. Na, ott ittunk, s jártunk a lágerban, érdeklődtünk, jártunk, hol alszunk, minden. Hát a nap nem nyugszik le. Hát hogy, itt nem nyugszik le a nap? Több mint egy kerek hónapig örökké nappal van. Június 15-től augusztusig az újságot lehet olvasni úgy, mint nappal. S december 15-ről január 15-ig ott örökké sötét van… Onnan vittek 1948-ban, amikor összeszedtek csendőrt, rendőrt, fináncot, SS-et, s a törzstiszteket, s akkor onnan még vittek tovább, jó 1500 kilométert, be Szibériába. (AnJ)

Akkor Szibériában, Kriszkiben voltunk. Kriszki, az a prémkereskedésnek a főhelye volt. A prémet ott árulták. Medvebőröket, kék rókát, tudja a fene, nem tudom, az mi lehetett. Síkság volt, nyírfaerdők voltak, nagy telek voltak erősen ott. Nyáron nagy fű nő azon a vidéken… Olyan állatfajta is volt ott, mint a kenguru. Pontosan az a típus. Elöl kicsike, hátul hosszú a lába, de akkorákat szöktek, hogy nagyot. S a préméért vadászták. Botokat vettünk, mentünk, s amikor szökött fel, ütöttük le mi is… Három-négy bőrt eladtunk, s volt egy kicsi pénzünk… (FaB)

Ott nyáron - hogy ott egy hónapig örökké nappal van - nem lehet járművel odamenni, olyan hígság van… Annyira megengedett, hogy nem tudtak élelmet szállítani, csak télben. Olyan tőzeg az alja. Csináltunk egy akkora lyukat, a krumplit ahova beleteszik, oda tüzet tettünk, s többet nem kellett tüzet tenni, az égett, megszáradt, s úgy égett, olyan zsíros volt ott a föld. Termeltünk pityókát… Megnőtt!… Mert nappal volt mindig… S úgy járt az idő, ha én leülnék ide a ház közepébe, s az menne körbe. Körbe menne a nap!.. Este már a nap lehaladt, akkor egy kicsi eső lett, s meleg, úgy nőtt minden, mint a harmat. Csak nem ért be. Nem volt arra idő, hogy beérjen. Csak amit télen el kellett használni, azt kint prizmába tették. Hoztak vetőmagot, egy hegy aljába kiásták, és oda töltötték be a krumplit, hogy ne fagyjon meg. Azt ott befedték deszkával, fákkal hogy a pityókára a főd ne hulljon reá. (AnJ)

Akik odakerültek, soha el nem felejthető élményt is kaptak… Az ég alját állandóan nyaldossa az északi fény.

Mintha gázkutak égnének!… Villogott! Mintha rakéta jött volna fel, olyan az az északi fény. Sugár! Az északi sark közelében voltunk!.. Általában nem koromfeketék, de augusztustól májusig roppant hosszúak az éjszakák… (BaGy)

A kontinentális szélsőségek jellemezik a hatalmas terület időjárását… Nincsenek a meleg tengeráramlatok, melyek megszelidítenék a hideget…

Közép-Ázsia területén hideg van, de nincs szél. Nincsen. Hát nem is emlékszem vissza, hogy lett volna. (GáI)
Nem volt légmozgás, azért lehetett bírni, azért lehetett kibírni a szörnyű hidegeket. Ha légmozgás lett volna, úgy éreztük, nem lehetett volna bírni… (VáA)

A sztálini időkben mínusz 45 fokra kellett lezuhanjon a hőmérő higanyszála, hogy ne vigyék ki őket dolgozni. Hogy bent maradhassanak jól-rosszul fűtött lágereikben…

A hidegek hullámban jöttek, de nem viharosan. Vihar nagyon ritkán van. A peremeken lehet, a tenger vidékén, de ott Közép-Ázsiában nincs… A második háború idején már meg volt szervezve a meteorológiai jelentés, rendes időjárás-vizsgálat volt. (VáA)

A 35 fokos hidegek megszokottak voltak… Ahol én jártam, Tomszk volt a leghidegebb. Éjszaka voltak ezek a gyors levegőváltozások. Ahogy az ember pillantott, a szempilláját nem érezte, leragadt. Az volt a szerencsénk, hogy nem tartott sok ideig egy-egy nagy hideg, 5-10 napig, akkor aztán kicsikét változott, enyhült. (NéA)

Az ott élő embereknek csak a szemük látszott ki, úgy be voltak bugyolálva, 62 fokos hideg is volt. (AnG)

Ők fegyelmezettek. Nagyon fegyelmezettek. 50 fokos hidegben is zsebredugott kézzel mennek az utcán, és figyelik a másikat. Nem saját magukat, hanem a másikat nézik… Ott mindenkinek az a kötelessége, hogy a másiknak a pofáját figyelje. S amikor észrevesz annak az arcán, az orrán vagy a homlokán egy fehér pontot - az annyit tesz, fagyásnak indult az a rész -, azonnal mutat… Azon a részen kifehéredik. Az egész kicsi is lehet, nem nagyobb, mint egy gombostű. Egy színes gombostűnek a teteje. Mikor az megfehéredik, az már veszélyes. Mutatja, s az már tudja, hogy baj van, s akkor azonnal kapja a havat és kezdi súrolni… Súrolja, súrolja, s akkor megindul a vérkeringés… Vagy ha a halinacsizmája ki van szakadva, azonnal szól neki. Uram, a csizmája ki van szakadva, álljon félre, azonnal csináltassa meg. Mert ottan fagyásveszély van… Beázik, megfagy, s a sarkát le kell vágják. Vagy leesik magára. Tehát nagyon kell vigyázni, hogy nedves, nyitott helyek a ruházaton ne legyenek. (VáA)

Vlagyivosztok, Nyikolszk-Usszurijszk… Messzi tájak, szokatlan környezet… Óriási lágerek voltak ott, különösen az Első Világháborúban…

A civilek kásával élnek ott… Mint Kínában. Valamikor Kínáé is volt az a terület, csak az oroszok bekebelezték… (FeI)

Vlagyivosztok gyönyörű szép kikötőváros. Tizenkét kilométer hosszú. Koreaiak, oroszok - japánok és kínaiak lakják. Ezek mind ott születtek, mind bennszülöttek. Nemcsak Vlagyivosztokban, Berezovkában, Nyikolszk-Usszurijszkben is mindenütt voltak japán negyedek, koreai negyedek, s orosz negyedek. S mindenütt voltak fogolytáborok. (KáG)

A vlagyivosztoki kikötőben osztályozó van… Nemzetiségek, népek szerinti megosztás is van. Itt vannak a franciák, itt vannak az amerikaiak, itt a japánok, s lüktető a kereskedelem… Sűrűn jár egy komp, de délben 12 órakor, amikor üt az óra a kikötő-parancsnokságon, elkezdenek csengetni az összes hajók… Látható a 905-ös orosz-japán háborúból egy nagy hajó, azt otthagyták emlékül… Mindennap, amikor mentünk a kórházból a városba, vagy akárhova, hát mindig láttuk a hajókat, hogy járkáltak ki és be bennük az emberek. Ott laktak a szorosban. Ott, a hajókon…

Nyikolszk-Usszurijszk 90 kilométerre van Vlagyivosztoktól. S úgy 40 kilométerre, más irányban, szintén volt egy tábor… Ott voltam egy évig… Japánok is sokan voltak ott… A hegynek a túlsó felén van Risszkij Osztrov, egy orosz sziget, az amerikaiak szállták meg, és ők csináltak ott egy kórházat. (KáG)

S jaj, ott is zordak a telek, kegyetlenek hidegek vannak…
Hatvan fokos hideg is volt. Nem mindig, csak ha jön egy olyan hullám, s akkor behoztak. Jött egy futár ki, hogy jön egy nagy hideg. (AnJ)

S ők szenvedtek az öltözetük miatt is, melyet nem a szibériai hidegekhez szabtak.

A poszton az őr egy órát kellett üljön, s már meg volt merevedve. De rajta volt egy nagy medvebőr, egy rendes bunda, s már megfulladt a levegőtől. Mi ki se tudtunk menni, csak a barakkban ültünk. Én hat hónapot voltam ott, pont télen. Egy báróné jött márciusban, s fehérneműt hozott, s szétosztott 3 rubelt… Ismerkedtünk a várossal, néztük az embereket… Kijárhattunk, de nem volt hova mennünk…

Egyszer egy talicskát taszítottam, az állomásra mentem, le kellett vessem, s a barakkba befussak, már fagytam meg. (FeI)

Sztálinék jobban kihasználták a fogoly-munkaerőt. Ők már az időjárásnak megfelelő öltözetről is gondoskodtak, csak így tudták télen is robotoltatni a hadifoglyokat…

Jó ruhában voltunk - teveszőrből csinálták -, olyen csizma volt, hogy nem kellett fűzni, az is teveszőrből. S pufajka, ki volt bélelve vattával, kabát s sapka, ilyen lehúzós sapka, lehúzta, s csak annyit hagyott szabadon az orránál, s egy kicsit az ajkánál, hogy szuszogjon. Minden reggel skatulyában adtak fókazsírt, s azzal be kellett kennünk magunkat, hogy ne fagyjunk meg, mert még a szemünk pillája is ragadott össze, fagyott meg, olyan hideg volt. (AnJ)

Hosszú ott is a tél, május előtt a hó nem mozdul a földről… Június, július, augusztus, de már szeptember elején a hó megint le van esve. S kegyetlenül fúj a szél! Két veder vizet vittem, pedig akkor kemény ember voltam, s a két veder vízzel alig tudtam bemenni. Olyan keményen fúj a szél, olyan erősen. Hát ez Szibéria… Ott amikor vizel az ember, nem lyukat vág a hóba, hanem felfele tornyot csinál. Ahogy kivizelte, már meg is fagyott mindjárt… (ÁbJ)

Bárhol is - mindenütt - a nyarak voltak az elviselhetőek, szépek, vidítóak… A telet egyszerre váltotta fel a nyár. Ma még itt volt a hó, s holnapra megjött a 25-30 fokos meleg, ugyanolyan szélsőséges formában. Ilyenkor a talaj felengedett, s süppedtek, süllyedtek el… Amíg felszáradt a föld, szinte megszűnt az élet, a mozgás lehetősége. S csodák csodája, azokon a rövid, mindössze három hónapig tartó nyarakon gyönyörű búzák teremtek.

Május elején hirtelen kizöldül minden. Május, június, július, augusztus, szeptember, ezek a hónapok olyan jó hónapok voltak, melegek, hosszú napok, este 11-12-kor még szinte lehetett olvasni kint az udvaron, olyan hosszúk voltak a napok. Korán virradt. (GáI)

A természetnek hitelen kell meghoznia az élet fenntartásához szükséges termést. És meghozza!

Megjegyeztük, hogy mikor bejöttünk este a munkából, a krumpli szára mekkora. S másnapig 10-15 centit nőtt 24 óra alatt, mert nappal volt mindig… (AnJ)

Sok föld volt ott! Jól is termett. Nem kellett ott trágya se semmi. Nem kellett a földet trágyázni, a gazda csak megszántotta s elvetette. Május tizedike után kezdtek szántani, áprilisban megy el a hó. Annyi búzája volt a gazdának, hogy nem tudta, mit csináljon véle. Nem volt dolgozva annak a falunak a határa. Nyolcvan kilométeres határa volt. Több a felinél legelő volt, kaszálni sem kaszálták a füvet. Szalmát ettek a lovak, mert volt a gazdának elég szalmája, avval tartotta. (GeJ)

Annak a földje olyan, hogy az egy búza terem meg, egyéb semmi sem. Azok a nagy gombák megvannak, s azokat a gombákat, mint mi elsózzuk télire a káposztát, ők is elsózzák, s veszik elé. Szerettem. De ők tiszta búzából élnek… (ÁbJ)

Ahol én voltam, jó fekete földje volt, ebben az Orenburg tartományban, az volt nekem az érdekes, ganét nem tesznek soha a földre, s mégis olyan szép búza termett, olyan hosszú feje volt. Ősszel megszántottam a földet, s úgy maradt. Tavaszal a búzát vetettem reá, boronáltam bele, s úgy maradt. S olyan búza lett, hogy! Olyan fekete föld volt. (TóGy)

Az én gazdámnak volt vagy 370 hold földje. Vagy hét orosz ember volt a szomszédjában, s vagy kettő tatár, mindig ott voltak. Adott nekik minden napra két véka búzát. Megkeresett 50-60 véka búzát, nem is dolgozott egyebet. E volt a kenyere. Ha volt családja, volt egy kis cukor, meg tudott élni. (GeJ)

Ott a búzát nem teszik kasba, asztagban van. Mikor szükség van rá, levetnek egy annyit, amennyit lóval kitapodtatnak. Mikor kitapodja a ló, lapáttal szórják, a polyva közel, a búza meg távolra megy, vannak ponyvák, azokba belemegy, kirostálják, s viszik a szélmalmokba. De jó lisztet csinálnak, tiszta fehér kenyeret ettünk. Jó búzakenyeret. S jófajta búza van, jó nagy szemű, még úgy akartam, hogy hozzak magamnak magnak, s 18 szemet a zsebembe tettem. De gyenge volt az étel, mindennap egy szemet megettem, s elfogyott… (ÁbJ)

Kies táj, mezőgazdasággal, kerti gazdasággal is foglalkoztak az emberek, de a nyár nagyon rövid volt. Májusban hirtelen kitavaszodott, s nyár lett, szeptemberben már tél volt. A termés megtermett, a burgonya, a sárgarépaféle, a takarmányrépa, de nem tudták már megérlelni, hanem kupacokba rakták, szalmával lefedték, s a tél folyamán ilyen vasrudakkal szedték szét, s úgy szállították. Fagyott állapotban használták fel. A káposzta nagy részét besilózták, s siló formájában fogyasztották. Ugyanezt csinálták a szarvasmarhák, a borjúk husával, hordókban lesózva lefagyasztva tartották, s egész télen ezt fogyasztották (IzL)

Foglyaink elcsodálkoztak, sőt: meg is botránkoztak az ottani népeknek a miénktől különböző, de egyébként természetesnek is mondható szokásain.

Ott is olyanok voltak éppen, mint a kutya. Mentek a folyóra fürödni, Szamaránál, ott volt Szamara, a Volga partján. Meztelen fürdik ott asszony, ember, gyermek, egyformán. Otthon a háznál is volt a kozákoknak, mindeniknek fürdőjük.(GeJ)

Volt egy kalibaféleségük, azt kővel megrakták, csináltak egy katlant, s oda begyújtottak. Az a kő kimelegedett, kiforrósodott, olyan volt, mint a tűz, azt leöntötték vízzel, abból csinálták a gőzt, s ők úgy fürödtek. Mondták, hogy náluk így van. (AnJ)

Ment az egész család egyszerre, mind meztelen. Én nem mentem, pedig hívtak, hogy menjek. Nem szerettem az asszonyokkal fürödni! Volt a fiú, 16 esztendős, az is mind ment az ángyaival, vagy három menyecske, volt egy húszesztendős leány, ment azokkal. Mondták, gyere te is! Hogy mentem volna! Mondtam egyszer: Te, Árszintyi, hogy mész, nem szégyenled, ángyoddal, megmondtam cigányosan. Aztán nem ment többet, megszégyellte magát, nem ment többet fürödni az asszonyokkal. Az olyan, mint a kutya. Ahol volt fogoly, az mind egy szálig szerette a foglyokat. Olyant is láttam, a tanyán, mikor dolgoztam, ott ment el egy út, ahol jártak ők, a szekérrel mentek a vásárba, ott a szekéren egymásra mentek. Voltak vagy ötön, haton, egyik a másikkal. Én szégyentelen dolognak láttam ezt!… Bekötötte a mellit, mert szégyellte a társától, de az alfelit azt nem. Azt mondta, avval született. (GeJ)

És elcsodálkoztak az ott élő népek sanyarú sorsán, nehéz hétköznapjain… Sok mindent láttak, de nem mindent. Hiszen az ő életük külön élet volt. Idegen élet, lágerélet. Ám ha jutott lehetőségük, szemlélődtek, s próbálták megérteni a látottakat…

HÁBORÚ IDEJÉN - MÉG CSENDBEN

A háború zajlott, a messzi Ázsiában csend volt. Legalább akkor, a forradalom kitörése előtt, II. Miklós cár hatalmas birodalmában. És viszonylag csend volt a fogolytáborokban is. A többezer kilométeres távolságokra nem hallatszott el az ágyúdörgés, nem hallatszottak a jajok, csak azt a fájdalmat érezték, amit mint egykori katonák magukban, a lelkükben hoztak.
Csend… S hogy háború van a nagyvilágban, szinte csak arról lehetett tudni, hogy az ottani családokból is - akárcsak az otthoniakból - hiányoztak a férfiak…

Mondom a nővérnek a kórházban: Te, nagyon fáj a szívem! Miért? Eszembe jutott a hazavágy. Ma húsvét nagyszombatja, s nálunk olyan jól sütik a kalácsot… Sütik a bárányhúst… s készülnek a húsvéti ünnepre, festik a pirostojást… Azt mondja: Itt van a katolikus templom, ha akarsz, elmehetsz. Mondom: szervusz, Isten veled, megyek akkor templomba! El is mentem. Így ismeretlen beültem egy padba… Ahogy ott ülök, odajön egy asszony. Gyere velem! - azt mondja. No, megyek vele. S elvitt engem a Jézus sírjához, hogy térdeljek le, s imádkozzam. Aztán visszaültem a padba. Vége lett a szertartásnak, s kijövünk. Hát megfogott újból az asszony. Gyere hozzám! Hová? A házhoz. Én aztán elmentem vele. Kinyitja az ajtót, belép, s a földre borul, s megcsókolja a padlót. Hát ezt mért csinálod? Hát azért, azt mondja, hogy Istennek hálát adjak, amikor elmegyek azért, hogy elmehettem, s amikor hazajövök, hogy hazajöhettem. Na, haraso, [jól van] mondom, s leültem. Az én uram is, azt mondja, Magyarországon fogságban van, s úgy nézlek tégedet, mint az uramat, s én megtisztellek tégedet. Legyen Isten szeretete egyik s a más fölött. Haraso, mondom, nagyon jó! Eléveszen egy fazék töltöttkáposztát, egy jó tányérral kitesz, s azt mondja, kusaj, tovaris, [egyél, elvtárs] egyél, amennyi jól esik. Megkínált aztán - mert ott más italos nem volt - kvasszal, [rozs- vagy árpakenyérből erjesztett savanykás alkoholos ital] no, ittam abból, s hozott egy szelet sült bárányhúst. Azt mondja: kusaj! Horosij, mondom, ez nagyon jó! Megettem. Aztán piros tojást is tett, szalonnát, mindent elé, mondom, többet nem eszem. Nem baj, mert kapsz még. Becsomagolt egy darab szalonnát, bárányhúst, piros tojást, hogy ezt ha hazamegyek, otthon egyem meg. Haraso, szpaszibo! [Jól van, köazönöm!] Az Isten éltesse sokáig, s az urát is, hogy ő is kerüljön haza, s én is. Na, do szvidanyija, [Na, viszlát] elmentem vissza a kórházhoz, s a barátok aztán: Hol jártál te? Mit kaptál? Mondom, valami istenfizesst kaptam. Hogy nem szóltál nekünk is? Mondom, én nem tudtam, a hazavágy vitt, eszembe jutottak a szülők s a hazavágy, s azért csináltam ezt. Aztán másnap, húsvét másod napján öten mentünk ugyanabba a templomba. Ott voltunk, amíg tartott a szertartás, aztán mind az ötünket megfogtak így az asszonyok, s megebédeltettek. Megbeszéltük, hogy a villamosnál egymást megvárjuk, s együtt megyünk haza. No, mindenikünket jól megebédeltettek, felcsomagoltak, visszamentünk a kórházba, s így a húsvét ünnepe is lezajlott. (CsGy)

Jaj, a lágerek… Jaj, bezárva lenni… Csak kísérettel járhatni az utcán… Ezt is érték, megérték sokan. De azt is tapasztalhatták, hogy tulajdonképpen nincs is olyan szigorúság… Csak csupaszság, nyomorúság. Olyan lágerekbe kerültek, amelyek nem voltak felkészülve az ő fogadásukra. Nem voltak puha ágyaik - a deszkán aludtak -, s lepedőjük, takarójuk, párnájuk, mindenük az a gyengécske katonaruha és köpeny volt, melyben odaérkeztek. S melyet nem a kelet vad, kegyetlen világához terveztek meg készíttetőik.
Így hát legnagyobb ellenségük a hideg, s a mostoha körülmények voltak.

Mi már 1914 karácsonyát ott a fogságban töltöttük… 14 karácsonyán tizenkétezren voltunk Krasznojarszkban foglyok. Tizenkétezren! Voltak olyan beszédek, hogy ne búsuljunk, mert jövő évben odahaza a miénkkel leszünk. De eltelt öt jövő év, s nem voltunk itthon. Nagy hidegek voltak. Olyan hideg volt, 62 fokos hideg, hogy a ruházatunk, a miénk nem volt hozzászabva, s azt mondták, hogy itt megfagy az egész. 1915 telén a foglyok egy olyan földi barakkot csináltak, hogy csak a felső ablaka volt a föld felszíne fölött… Közben vasúti munkára vittek, kimérték az 1 köbmétert személyenként, de olyan palaföld volt, hogy a csákányt alig vette be. Volt egy kicsi ló, s egy pici kordé, arra a kordéra fel, s azt az egy köbmétert be kellett, hogy hordja. Az ki volt mérve. Azt kihordta, s kapott rendes menázsit. Tea volt reggel, délben valami más, s este… Éltünk vele. 15-nek a nyarát ott eltöltöttük, s ősszel bekerültünk a lágerba, amit a foglyokkal csináltunk, nagy barakkok, s priccsek… Ilyen emeletes priccsen voltunk. (AnG)

Elvittek minket Jekatyerinburgba, az már az Ural hegységben van, Permi gubernija [kormányzóság]. Vittek abba a lágerba, tizenhatezer ember közé… Ott aztán poloska, bolha, svábbogár, ott mindenféle volt, csak éppen tisztaság nem. (GeJ)
Vlagyivosztokból úgy kerültem Omszkba, hogy Csitára visszahoztak, ott volt egy nagy hadifogolytábor, abba egy évig ott voltunk, de nem volt rossz dolgunk, mert ennünk adtak, közben elvittek közmunkára dolgozni, s én ott vettem egy varrógépet. Addig varrtam kézzel, hogy vettem egy kézi hajtó varrógépet, s azzal dolgozgattam. Pénzem volt, hárman éltünk belőle, a három jóbarát. (PoI)

A fogolytáborba beütött a tífusz, naponta két-három ember meghalt akkor, ott tél volt, temetni nem tudtak, olyan hideg volt, 50 fokos hideg, sírt nem ástak télen, valami üres szobába berakták őket, s tavasszal, mikor kezdődött az olvadás, egy közös sírt ástak, s eltemették őket.. (KoS)

Ilyen körülmények között hihető, hogy lehetséges az idill is? A csendes, a szép, a lelket is átjáró idill?

Usszurijszkban én ott az ablaknál háltam. Az ablak ott volt az ágyam mellett. Vettem lombfűrészt, lombfűrésszel csináltam mindent, kalickát, levéltartót, Isten tudja, mit. Velünk szemben üzlete volt egy hentesnek. A leánya kilencedik gimnazista volt. Sokszor az apja helyett ő mért ki hentesárut, szalámit, sonkát, ilyesmiket. Az látta, hogy én dolgozom. A tiszti szolgám, amikor ment egyszer, vett valamit, a leányka adott egy levelet. Hogy ezt az ablak közt dolgozó úrnak adja át. Nekem adja át. Németül volt írva a levél. Elolvasom, az volt benne, hogy mit dolgozom, valami emléket csináljak neki. Én mint az iskolatábla, olyan levéltartót csináltam, s intettem át neki. Úgy hívták, hogy Dina Holotkova.. Na jó, de még nem volt kész az ajándék. Úgy három-négy nap múlva odaadtam a tisztiszolgának, s küldtem, hogy annak a kisasszonynak adja át. Átadta, köszönte, egy rúd szalámit küldött nekem. Elég az hozzá, hogy ott van egy nagy ünnep az oroszoknál. Tavaszi ünnep. Egyik a másikat öntözik le. Ha egy vederrel viszen, reáönti. Ahol mi laktunk, kőkerítéssel volt körülvéve. Az udvaron nekünk szabad volt sétálni, beszélgettünk a civilekkel, mert sok civil lakott azon az udvaron. Tíz leány: Elza, Nelli, Marinet, Zoja, Lolla, Lili, Ella, Ludmilla… Tíz leány, s ezekkel beszélgettünk. S ez átvitte a leánykának, s ez az ünnep következett. Én az udvaron megálltam, ahol az út kívül volt. Néztem, s élveztem, hogy azok egyik a mást hogy locsolják. Valakit, akit talált, vén embert, bárkit, akit legelőször talált, öntötte a nyakába a vizet. Ez a leány is egy vederrel jött be… A kapun bejött, én ott álltam, néztem, s kacagtam. A nyakamba öntötte a vizet. Megmérgelődtem, de pontosan az orosz parancsnok, a nácsálnik is ott volt nem messze, s kacagta. De a lány arra már visszament a kúthoz, jött a vederrel újra, az ezredes odafutott, kiszedte a kezéből a vizet, őt megfogta, s intett nekem, hogy öntsem reá. Én is reáöntöttem a leánykára a vizet. A leányka is kacagta. Egyszer megyek a városba az őrrel - őrrel akármikor lehetett, az nem tiltakozott, hogy nem lehet. Vette a puskát, s jött. Megyünk el egy háznál, látom, az udvaron jön egy asszony, utána a leányka jött, aki reám öntötte a vizet. Amikor odaértünk, az asszony szólt az orosznak, az orosz nekem, hogy menjünk oda, mert hív valamiért. Elmentünk oda, bevitt az asszony, asztalt terített, sört vett, ami nem igen volt akkor, s ittunk sört. Mondta, hogy akármikor csak tudok, menjek oda. Nagyon szívesen lát. Amikor vittek el abból a városból, az apja is eleget kínált, ne menjek el, ő eldug, s ott maradhatok. (FaB)

Az emberek egy idő után megszokják a helyzetüket, s tenni is akarnak valamit magukért. Azért, hogy ne érezzék sorsuk sivárságát. Keresik a játék, sőt: a művészi játék, az alkotó játék örömét, szépségét… Ehhez is kell a csend, a zavartalan, zaklatás-zaklatottságok nélküli élet. A 14-es háború foglyai ilyen életet éltek. Nem gyötörték a hatóságok, hagyták élni őket. És hagyták érezniök a játék örömét is.

Ott Oroszországban szerepeltem is… Én még akkor fiatal katona voltam, bajuszom alig volt, leborotváltuk, s én voltam a leány. Ilyen téli estéken, azokon a hosszú estéken kint Szibériában nem feküdhettünk le, mert ugye ha az ember lefekszik 9 órakor, ott még későbben virrad, mint nálunk, karácsonykor 11 órakor még éjjel van. Előadást csináltunk a foglyoknak… Voltak civilek is, akik nézték. Ott, ahol voltunk, valamikor színház volt. Ott ugye eljátszottuk azt a darabot… Akitől ruhát kértünk, megmondta a barátnőjének, hogy kinek kell, mit csinálnak a foglyok, s az őröket megkértük, megengedik-e, s megnézni megnézték, de nem értették, amit beszéltünk. Mi játszottunk. Játszottuk, hogy én leány vagyok… Egy másik leánnyal - ugyanolyan volt, mint én - elmentünk a rendőrfőnökhöz, mint barát, beszélgetni. Na, beszélgetünk… S a főnök azt mondja egyszer az őrmesternek: "Na, kísérd el a nagyságáékat haza!" De nem haza kísért minket az az őrmester, hanem megfogott mind a kettőnket karon, s bevitt egy cellába, bezárt. Másnap reggel jelenti a nacsalnikjának, hogy: "a lányok nem eszik a babot!" Milyen lányok? - azt mondja, hát nálunk nincsenek lányok… Csak férfiak vannak ide bezárva… Hát azok, akik az este voltak itt. Hát azok nekem a vendégeim voltak, mit tettél velük, menj, azonnal engedjed ki őket! Elejébe állottunk mi is, hogy miért záratott be. Ő nem azt mondta, hogy zárjon be, hanem hogy kísérjen haza az őrmester, s az bekísért a cellába… Hát ezen kacagtak a nézők… Aztán hogy ezt a női ruhát megkaptuk, összefogóztunk egy másik fiúval, s kimentünk a városba. Megláttuk magunkat, senki meg nem szólított, mert azt hitték, hogy én leány vagyok, s a másik legény… Így mulattunk, így szórakoztunk… (ÁbJ)

Elfoglaltunk színháznak egy raktárt. A németek is külön előadást tartottak, s mi magyarok is külön. S ott tanultunk. Csináltak egy nagybőgőt a zenekarnak. Nem volt vonó. Egy szekér egyes lóval - egy muraközivel - csikókat hozott be, megnyúzva, oda a lágerbe. Lóhúst ettünk! Gondoltam, ennek a lónak a farkából én egy tincset kihúzok, s vonót csinálunk belőle a bőgőnek. S amikor az ember bevitte a csikót oda lemérni, odamentem, a lovat simogattam, nem csinált semmit. Megfogtam egy tincset - igen nagy tincset fogtam meg - s megrántottam. Ahogy megrántottam, úgy hasbarúgott! Hasraestem. De a kezemben volt a nagy tincs. Odafutottak a mieinkből, a legelső a tincset vette ki a kezemből, s csak azután vonszoltak be a szobába. Megmaradt a nyoma, de nem lettem olyan erősen beteg. Sokáig feküdtem, de meggyógyultam. S sikerült a bőgővonó is. Leányvásár - ez volt a címe az első előadásunknak, mint matróz szerepeltem benne. A primadonna is közülünk volt, pontosan úgy beszélt, mint egy kisasszony. S úgy is énekelt. Úgy is hívtuk, hogy Terka. A nagy termet kiürítettük, a színpad előtt egy nagy oszlop állt, a mérnök megvizsgálta, azt mondta, ki lehet azt az oszlopot venni. Az oroszok is eljöttek az előadásunkra. Teli volt a terem orosszal, orosz katonával, közöttük mi, a foglyok… A pincében fűtöttek, s ahogy melegedett a levegő, ropogtak a falak. Tudták az oroszok, hogy azt az oszlopot most vették ki. Mindenkinek a szeme ott volt, hogy miért ropog. Itt baj lesz! Egyszer egyet nagyot roppant a padlás. Felszöktek mind az oroszok, megrohanták a kijáratot, fel a színpadra, letapodták egyik a mást. De nem történt semmi baj, odakiáltottunk, a kezünket feltartottuk, ne menjenek, nincs semmi baj! Ott volt egy fehérnép is alul, leugrottam, felemeltem, mert tapodták, vonszoltam fel a színpadra. Ahogy átfogtam, két gumilabda maradt a kezemben. Az volt a melle… Ez miféle, te? A többiek kacagták. Miről vetted el? Egy kisasszonyról! Az a tanítónő, te! A tanítónő, mondták… Ahogy helyrejött, elmentünk, hazavittem a lakására. Aztán visszamentem, játszottunk tovább. Az orosz tisztek azt mondták, nem létezik, hogy férfi legyen a primadonnánk. Nem létezik! Meg kellett mutassa, hogy ő férfi. De énekelni is épp úgy énekelt, mint egy lány… (FaB)
A cári Oroszország nem viszonyult ellenségesen a hadifoglyokhoz. Nem éreztették velük, hogy ők rabok, még ha azok is voltak. A tisztek különösképpen jól érezhették magukat. Kezdetben - amíg tartott a cári rendszer - bőségesen volt pénzük, a nemzetközi egyezmények értelmében ugyanazt, vagy majdnem ugyanazt a fizetést kapták "a cártól", mint amit aktív orosz kollégáik kaptak… S akkor, kezdetben mintha nem érezte volna az ország a háború hozta nyomorúságot.

Ötven rubel volt a fizetésünk… De az annyi volt, akkora pénz volt, hogy 2 kopek volt egy font kenyér. Egy rend ruhát lehetett 5 rubelért venni… Egy pár cipőt 5 rubelért. Mehettünk szabadon, de őr kísért. Olyan helyre is elkerültünk, hogy nem volt láger. Civilektől is lehetett kifogadni szobákat. (FaB)

Az az 50 rubel jó pénz volt… Avval vettünk árukat a muzsiktól, s konyhát alakítottunk. Tízen összecsoportosultunk, s úgy éltünk. Nagyon jól éltünk, nem volt semmiféle retorzió. A mostani fogolyélet, jaj, be más volt, mint az akkori! (KoK)

És ott, Szibériában, az orosz és magyar katonák, a harctéri ellenségek sem voltak ellenségek. Sőt: becsülték, tisztelték egymást. Az oroszok mintha vendégnek, s nem rabnak tekintették volna magyar kollégáikat. Meghívták őket a mulatságaikra is.

Akkor, amikor a németek megkötötték a fegyverszünetet, nagy ünnepség volt ott Oroszországban. Jöttek a japánok, a városházára összegyűltek a hivatalos emberek. Ott szemben velünk - ahol mi laktunk - volt a városháza. Elég az hozzá, hogy a legénységet kivitték oda szabadon, mikor az őrök a fegyvert letették, minket nem őriztek többé. Megijedtünk, hogy mi lesz. Egy nagy vörös asztal be volt rendezve vörös posztóval, két oldalt hozták a vörös írást: MIR BERLINNEL! MIR BÉCCSEL! [Béke Berlinnel! Béke Béccsel!] Összegyűltünk a nagyteremben, mi lesz, mit akarnak. Egy nagy dikciót tartottak, szabadok vagytok, gyertek ide, a mi zászlaink alá, nem őrizünk többet titeket. A zászló alá nem mentünk, de kimentünk oda a tömegbe egy darabig, mert nem őriztek. Aztán egy hadnagy lehúzta a zászlót, s odaírta: MIR BUDAPESTTEL! [Béke Budapesttel] Éljeneztek. Akkor estére bált rendeztek a tisztek, meghívtak minket is a bálba. Nem akartunk elmenni. A parancsnok azt mondta, kihívás lesz, ha nem megyünk el, húzzunk sorsot, hogy ki megy. Azután vagy tízen elmentek, akiknek jobb ruhájuk volt. De nem sokáig maradtak, 11 felé hazajöttek ezek is. De az volt a baj, hogy a cigányok - akik muzsikáltak a bálban - azok is jöttek velük. Az egyik hadnagy táncolt egy kisasszonnyal, a kisasszonyt hívta egy orosz tiszt, s nem ment el vele táncolni, pedig hát a jegyese volt az a tiszt, s ő szívesebben ment a magyarral táncolni, mint a jegyesével. Aztán a jegyes megszólította a tisztet, a magyar tisztet. Összenéztek, felpakoltak, s eljöttek mind az egész. S a cigányok magyar cigányok voltak. Internálva voltak ott, de szabadon jártak, s muzsikáltak nekik. Szerették a muzsikát az oroszok erősen. A cigány feleségestől ott volt a bálban, mint egy hercegnő, úgy fel volt öltözve a cigányné… Azok is jöttek a magyar tisztekkel. Nem zeneszóval, hanem zeneszó nélkül, s nem mentek vissza. Odajöttek az orosz tisztek, s az, akivel összeszólalkozott a magyar, bocsánatot kértek tőle, aztán kétszer is sorsot húztak más tízzel, mert nem akart menni egy sem, hogy kik mennek vissza mégis a cigányokkal együtt. Mégis elmentek aztán, s reggelig mulattak. Ott mondották, egy orosz tiszt mondotta, hogy az egész világon két úr van, akik tudnak mulatni, az orosz és a magyar… Kérdezte: hogy lehet érteni, hogy sírva vigad a magyar. Hogy vigad, és mégis sír? Magyaráztuk neki, hogy is van ez… (FaB)

A legénység élete nem volt éppen ennyire gondtalan, ennyire békés. Nekik havi három rubel zsold járt, amiből nehezen lehetett megélni. Érezték a fogolytáborok sivárságát, felszereletlenségét… Szenvedtek a szegénységtől, a nincstelenségtől, a nyomorúságtól. Számukra a szabadulás lehetőségét az jelentette, hogyha elmehettek dolgozni… Másokat szervezett munkatáborokba vittek. Vasutat építettek. Fákat döntöttek… Voltak itt is feszültségek, elégedetlenségek, de koránt sem olyanok, mint majd a Második Világháború után, amikor a fogolytáborok kényszermunkatáborok arculatát öltötték.

Aztán nagy nehezen idő teltével elhoztak minket, hogy visznek táborba. De nem táborba vittek, hanem kihoztak munkásoknak. Ki hogy tudott, dolgozott, a másik elszökött. Hát bizony nehéz volt az életük. Az akkori uralom elbánt el a foglyokkal, ameddig jött nekik egy rendelet Vilmos császártól és Ferenc Jóskától, hogy vigyázz, mert az embereimet tönkretetted, s majd a háború végeztével fejet fejbe fogok cserélni. S akkor már ő is annyira megrettent, hogy könnyített a foglyok sorsán… (TóGy)

Szibériában voltak foglyok, hogy télbe-nyárba erdővágással foglalkoztak. (TóGy)
Gyenge öltözetünk volt, ugye katona ruha. Meghűltünk, kórházban is voltam. Sokat kibír az ember, hogyha muszáj… (MáL)

Egy illető jött, s kiabálta: mészárost keresek, aki érti, jelentkezzék! Az előttem való priccsen volt egy gyergyószentmiklósi, gondoltam, most jelentkezik. De olyan lusta volt, mert addig hevert, s nem tetvésződött. 14 karácsonyától 15 májusig tizenkét ezerből ötezer meghalt. Az éhség, a hideg és a tetű… Akinek valami betegsége volt, s magát nem takarította, megették a tetűk. A priccsről úgy seperték róla le a tetűt. Mikor odakerült, jelentkeztem, hogy a mészárosságot értem. Idead egy cédulát, a cédulán: 9-es számú pavilon, 62-es szoba. Nem felejtettem el. Azt mondja, reggel itt jelentkezzem. (AnG)

Azt mondtam, megyek munkára. Én hogy sínylődjem? Én nem! Mert tíz embernek adtak egy lavórban enni, minden tíz ember együtt evett. De mikor tíz ember körülállja, én fiatalabb voltam, ott a hónaljuk alatt nyúlkáltam be, s ott vettem egy-egy kanállal. Mondtam, én inkább megyek munkára, s elmentem erdei munkára, mintsem hogy ott a lágerben üljek. Olyanok is voltak, akik inkább koldultak. De én nem tudtam koldulni. Én ha elmentem, munkát kerestem. (ÁbJ)

Én például suszter lettem. Akkor már lágerben voltunk. Egy délvidéki emberrel barátkoztam össze, Zéhorsz Ferenccel. Jó barátok lettünk. Azt mondja: Te, valamihez hozzá kellene fogni! Volt egy ember, az cipőket csinált, cipőgyáros volt otthon, segédeket fogadott, inasokat… Te, egy foltot a cipőre mi is fel tudunk ütni. Megvarrnánk. Kiment a városba, egyszer jön vissza, hoz egy pár sámfát, bőrt, talpat. Mondom, te, Zéhorsz, mit csináltál? Csinálunk csizmát! Van egy rossz csizmám, elbontjuk, vízbe beletesszük, kivasaljuk, s úgy a bőrből kiszabjuk. S nézd meg, a sámfára reátesszük, reáhúzzuk, az csak olyan lehet, mint a sámfa. Hol szerezted? Egy kereskedő kérdezte, nem tudok-e susztert? Azt mondtam, hogy én az vagyok! Jól tetted! Hogy csináljuk? Így, azt mondja. Megcsináltuk a csizmát, úgy beleszegeztük, hogy nyolcan sem tudtuk a sámfát kihúzni belőle. Ki kellett vésnem! S akkor lereszeltük reszelővel, mert hozott szerszámot eleget, kívül is viasszal bekentük, s úgy nézett ki, mint a csizma. Az olyan volt. Mint a sámfa. Mikor kész volt, azt mondja, gyere, vigyük haza! Mondom, én nem megyek, nem röhögtetem magam. Nem olyan ember ez, jó, víg kedélyű! No, addig alkudozott, hogy menjek el vele, csak a boltig menjek el. Elmentem odáig, ott aztán vitatkoztunk egyik a másikkal, hogy én nem megyek be. Kinézett a kereskedő. Hej, azt mondja, szapozsnyik! Itt a suszter! Behívta. Aztán engem is. Együtt csinálták? Nem mertem megmondani, hogy együtt csináltuk. Megnézi a cipőt, s elkacagja magát. Na, gondoltam, ez jó jel. Kérdi az ügyvédtől: maga civilben micsoda? Azt mondja, szapozsnyik. Cipész. Ismét nézi a csizmát. Nézze, én nem haragszom, csak mondja meg, mi maga civilben. Én szapozsnyik vagyok. Megkérdi, hogy én micsoda vagyok? Mondom, tanító vagyok… Aztán folytatta Zéhorsz felé fordulva: mit adjak magának, hogy mondja meg az igazat. Hát adjon egy pár csizmát! Na, azt mondja, jöjjön ide! Amelyik tetszik magának, válassza ki azt a párt… A bakancsot lehúzta az a lábáról, a csizmát felhúzta. Azt mondja, most már megmondom, hogy micsoda vagyok. Én ügyvéd vagyok! (FaB)

Na, de ha nem tud beszélni, ott nehéz kenyeret kérni. Láttam, a firma ki van téve, s egy öreg csizmadia. Bementem oda, s tényleg az öreg dolgozgatott a széken. Kértem munkát, dehát nem értette, mit mondok. Erre kivettem a kezéből s kezdtem folytatni. Azt mondja, hogy hát e suszter! Mutattam, hogy itt maradok. Maradjak, maradjak ott. Aztán úgy maradtam ott. Kezdtem dolgozni nála. Az öreg suszter felvett dolgozni, s dolgoztam nála, ugye, mint suszter. Volt neki egy leánya, s a leányt elszerettem. Dehát akkor fiatal voltam, 21 éves, eljegyeztem, de nem esküdtünk meg, s úgy éltem vele. Hat hónapot voltunk együtt. Nem volt rosszul dolgom… Hét hónap múlva összeszedték a suszterokat az egész városból, mert ilyenek voltunk többen, mint én, 120-an verődtünk össze. Elvittek onnan, s bevittek a Zemsztvo Právához, [törvényhivatal] a katonaság részire dolgozni. Akkor még cári világ volt, s a katonaság számára csizmákat kellett készíteni három éven keresztül. Minden héten minden embernek három csizmát kellett csinálni. (ÁbJ)

S voltak, akiknek nehezebb sors jutott. Betegség, lhezés, nyomor…

Elég a, hogy na, telt az idő, s én bizony elszöktem. Otthagytam a lágert. Elmentem a transzporthoz. S elvittek az erdőre erdővágni. Voltak olyanok, alföldiek, sose láttak erdőt, hogy a fát hogy vágják. Egyet kiállítottak, nézze, a fa merre esik, hogy fussanak másfele! Egyszer jön karácsony, s a hír megy, hogy ne menjünk ki. Harmadmagammal elmentem, s hírt adtam a másik barakknak is, hogy karácsonykor ne menjenek ki. Azok se mentek! Kijöttek a kozákok, el a másik barakkhoz, azok mondták, hogy tőlünk kapták a hírt! "Három ember idejött azoktól…" Akkor fel hozzánk, a három embert kivették, s köztük voltam. Ezekkel végzünk, azt mondják, ezzel a három emberrel… Minket elkísértek be Krasznojarszkba, a városba. Mi van, Antal? Ne, kísérnek! Hát mondom, kísérnek be, elhatározták, bezárnak, s ott étlen megdöglesztenek. Akkor jött be a nyolcórai munkaidő, addig tizenkét órát dolgoztattak. Na de egyszer nyolc ember kellett a vasgyárba. Jött egy illető, tudnék-e az erdőből behozni valami jó, ügyes embereket. Mondom: Én igen, csak hogy? Azt én elrendezem, azt mondja. Ha maga felelősséget vállal, hogy nyolc embert hoz be, tisztességes nyolc embert, hajtánykocsit adunk, kimennek, maga lediktálja a neveket, hogy kiket, s behozzák ide a vasgyárba dolgozni. Mi voltunk itt hárman, s még kellett öt. Felolvasták az öt nevet, szedjék össze a pakkjukat, mennek. Jaj, a többiek hogy kezdtek jajgatni! Hát engemet miért nem? Aztán bekerültünk a vasgyárba, jól ment. Reggel a munkát az igazgató leánya adta ki. Én 23 éves voltam, még bajuszom se volt, a többiek szőrösök, mind házasok. Szólított az irodára, rendesen tésztát vagy valamit adott… Aztán ó, jaj… jaj… Aztán ismét elkerültem az erdőre… Akkor tört ki a forradalom! (AnG)

Jött egy orosz, neki kell munkára vagy 70-80 ember. Mindjárt jelentkeztem. Aztán bevittek az Uralba, Tremnyicsnek hívták ott azt az állomást, ahol megállottunk. Ott dolgoztak még magyarok, olyan szénégető telep volt ott. Elsőrendű emberek voltak ott, orvos, minden, kéményseprő. Vágtuk a fát, fűrésszel, a métert. Én az úton meghültem, vagy mi, hideg tél volt, beteg voltam, amikor adták ki a ruhát. Adtak ottan meleg ruhát, csizmát, kabátot, bundát, felöltöztettek jó meleg gúnyába. Mondom, én beteg vagyok. Kerültünk ilyenek vagy ötön. Bemegyünk az orvoshoz… Én állottam legelőbb a doktor elejibe… Nem mertünk még megmozdulni sem, úgy állottunk egymás mellett, egymás vállára tettük a fejünket… (GeJ)

Jeges volt az ablak, reáfagyott a jég. No, eltelt ez az éjjel ott. Nagy hideg volt. Ott kint az erdőn a csapatnál 74-en voltak. Sztrájkoltak, nem akartak dolgozni. Két méteres hó volt, nem tudtak a nagy hóban dolgozni. Csak dolgozni kellett. Adtak lapátot, hánytuk el a havat, és ott benn vártuk a pártit, hogy ne legyenek nagyon hosszúak, mikor veremben a hó. Volt nekünk egy tolmácsunk, Somogyi Józsefnek hívták, nem tudom, szlovák ember volt-e vagy miféle, az úgy tudott oroszul, éppen mint az orosz. Volt egy lengyel főhadnagy az oroszokkal. A lengyelek szerették nagyon a magyart, a magyarokat. Akármikor bajban voltunk, a lengyel mindig megszabadított. Hallgattak ki, hogy miért volt baj. A kosztért sztrájkoltunk legtöbbször… Gyenge volt! Adtak fél kiló kenyeret, nem is fél kilót, mert ott nem a kiló beszélt, csak a font, font kenyeret, az is olyan volt, mint a sár. Aztán adtak egy kis borsót, szőllőborsót megfőzve, tettek bele egy kis olajat, meleg vizet, de cukor nem volt benne. Én aztán 18-ig ott voltam, mikor a forradalom kitört, jött egy parancs, hogy szállítsanak vissza a lágerbe. Jekatyerinburgba. (GeJ)

Akárcsak mint nálunk a szerb, orosz és olasz foglyoknak, ott is lehetőséget teremtett a hatalom arra, hogy házaknál, gazdaságokban dolgozzanak, helyettesítsék a családokból hiányzó férfi munkaerőt…

Engem elvitt egy asszony. Kis ideig voltam ott, nem szerettem, egyebet nem kellett csinálnom, szivaraztam a kapuban. Egyszer jön egy gyermek, s azt mondja: Igyi k nam rabotaty! [Gyere hozzánk dolgozni!] Én nem értettem. Aztán vasárnap kimentem, volt köztünk egy, aki tudott szlovákul, s összevág a nyelvük. Ez mondta meg, mit kért a gyermek, menjek hozzájuk dolgozni. Nekem sem kellett több, megfogtam a kezét, s elmentem. Ott már vártak. Egy öreg volt, annak volt egy leánya s két fia. Az egyik fiú nagyobb volt egy évvel, mint én, a másik kisebb. Mindketten tüzértisztek voltak. (BiM)

Volt vagy 1600 juh, 120 tehén, vagy 200 disznó, 180 ló. Olyan csorda volt. Ott ért a forradalom is. Ezek tudták már, ezek a gazdák… 17-ben az egész birtokát kiosztotta a hadirokkantaknak, a hadi özvegyeknek. Ötven hektárt hagyott meg magának a kastély körül. 15 holdankint, 7-8 holdankint adta. A veje benne volt a kommunista hadseregben… Az unokája a másikoknál, a fehéreknél… (FiI)

Ez a helyzet aztán lehetőséget biztosított arra, hogy belülről ismerjék meg az életet, az oroszországi, szibériai viszonyokat. Emberarcok váljanak kedvessé, ismerőssé, esetleg ellenszenvessé a számukra.

A kozáknak olyan joga volt, hogy ő dirigált mindenkinek. Nem volt kihez menjen senki, olyan erősek voltak a kozákok. Hogyha született egy fiúgyermeke, kapott 15 vagy 16 hold földet az államtól ingyen. (GeJ)

200 holdja volt neki, 4 tevéje s 15 lova, ott voltam két és fél évet. A legelső helye volt ez Oroszországnak. Nem vittek trágyát, s mégis nagyszerűen termett a föld. Tavasz búza, tavasz rozs, s napraforgót rengeteget termeltek. A dinnye is megtermett. (BiM)

Módosak voltak. Volt olyan kozák, hogy 10-12 pár lova volt. A birtokok úgy vannak, amekkorát megdolgozik, az az övé. 12 pár lóval jó darabot be lehet vetni. S az az övé volt, be volt határolva. S a másik kisebb, gyengébb gazda kisebb darabot vetett. Aki akart, az építhetett. Ott volt az erdő, ki hogy akart, vághatott, s csinálhatott magának házat. (ÁbJ)

Ott, ahol én laktam a kozáknál, ott mindennap sütöttek, s nem ették meg, csak amit máma sütöttek… Ami megmaradt, azt szárasztották meg, aztán amikor böjt volt, tették bele a csájába, [levesbe] tiszta nullás lisztből sütöttek mindennap kenyeret. (GeJ)

Meleg emberi viszonyok alakultak ki köztük, s munkaadóik, házigazdáik között. Főleg azoknál, akik megmutatták képességeiket, s tudásukkal, becsületességükkel kivívták gazdáik elismerését.

Volt egy leányka, öt esztendős, ráült a lábamra, az asztalnál, s úgy ettünk együtt. Én öt lóval, öt sántával mentem ki a tanyára - nyolc kilométerre a falutól - szalmáért. Mert kellett a csikólovaknak s a szarvasmarháknak. Mindennap mentem oda. Amíg én nem értem haza, nem evett a kicsi leány, csak akkor, mikor én hazamentem. Én csak Ivánnal eszem, azt mondta. Mert úgy mondták a Jánosnak, Iván. Iván, Ivanuska, mindenféleképpen. Jól volt a sorsom. 25-26 éves voltam, mikor jöttem haza onnan. Összejártam Oroszországot, Moszkvát, Szimbirszk vidékét, Szcseranszk vidékét, Penza vidékét, akkor mentem el Szamarába, Szamarából Ufába, Ufából Cseljabinszkba, Cseljabinszkból Troinszkba, akkor Szibériába, a főváros ott Omszk, Tomszkig voltam. Onnan hoztunk lovakat. (GeJ)

Énnekem úgy ment, idehaza sem jobban. Megbecsültek. A kezem sem volt rest, dolgoztam nekik. Odakerültem a gazdához, mondtam, hogy a rossz kerekek el voltak rakva. Egyiknek elromlott a tengelye, a másiknak más baja volt. Mondom: hát ezt miért nem teszitek rendbe, hogy legyen jó? Ki dolgozik vele? No, hadd el, én dolgozom! Mikor nem kellett dolgoznunk egyikkel, nem kellett az, mentem oda, fogtam megint neki, majd a másikkal is foglalkoztam. (BaB)

De nem mindenkinek került jó hely. Voltak, akik tovább hányódtak, kínlódtak, keresték az élet lehetőségét.

A lágerből megint kiadtak vasútépíteni 1916-ban. Vagonban laktunk. Minden vagonban negyven ember. De bizony melegítő kályhánk semmi sem volt. Volt ugyan egy egyszerű kályhánk, de nem volt tűzifánk. Egyéb nem volt egész télen, csak a zummogás, egyik jobban fázik, mint a másik. Saját páránktól melegedtünk. 17 tavaszán elhoztak aztán újból civil munkára. Falusi munkára. Rosszféle nagygazda urnál voltam. Volt neki olajütő malma is, volt neki tanyája, reggeltől estig dolgoztunk az olajütőben, s este fogatta be a lovait, kellett menjünk a tanyára szénáért 40 kilométerre. Mondtuk, hát nekünk nincs pihenő? Azt mondta, míg mentek az úton, addig alusztok, amíg odaértek a tanyára, lesz pihenésetek. Négy rubel volt a fizetésem havonta. Bizony reádolgoztam én. Akkor olyan volt a rendelet, három hónapot egy gazdánál, ha ki nem dolgozta, nem volt szabad, hogy elmenjen. Csakis a lágerba mehetett. Na persze a lágerba menni nem akartam, mert tudtam, hogy milyen a lágeri élet. Mocsokság volt, éhség volt, a tetűk ettek meg. A cárizmus alatt ilyen volt a fogoly élete. Akkor onnan végre megint kikerültem civilhez. Ennél a civilnél voltam, akit elmondtam, az olajütésnél három hónapot. Tisztában voltam én azzal, hogy most már nekem a törvény ilyen, amilyen, de hogy a három hónapot leszolgáltam, szabad más gazdához mennem. Hát se éjem, se napom nem volt. Így kerültem egy másik jobb gazdához, Orenburg megyében, a falu neve Oktyubin volt. Orenburgi gubernija [kormányzóság], a község Dszera Bunanovka, úgy hívták. Szeranovszka vagy Kiszera. (TóGy)

A közvetlen kapcsolatok lehetővé tették, hogy megismerhették az ott élő emberek munkáját, életmódját, az ottani szokásokat… Akkor még lehetett, nem úgy, mint a Második Világháború után, amikor a szovjet hatalom tiltotta a foglyok és a lakosság bármiféle kapcsolatát.

A cséplés olyan volt, hogy a gabonát összegyűjtötték rakásra, hosszú asztagba, s akkor, amikor cséplésre került a dolog, lefektették a földre. Akkor négy lóval rámentek. Egy olyan kő volt, hogy a hosszúsága volt jó 1 méter 50-es, volt vas öntve vagy fúrva bele, arra reáfogták a lovat vagy tevét, s avval mentek körbe. Olyan kövek vannak utána kötözve, mintha egy talyigát húzna. Mennek avval körbe, a gabona kereken van leterítve, megáll az ember a közepében, vesz egy ostort a kezébe, s úgy süppögtet, füttyögtet neki, s hajtsa a lovakat. Egy rendet elmegy így, akkor megfordul, a másik rendet szembe vele. Mikor több ideig így dolgozik, nekiáll, félreállítsa a lovat, villával a szalmát felrázzák, kiforgatják külön a szalmát a szélire. Amikor összeseprik seprűvel a szemet, amennyi gyűl a gabonából, a közepén egy csomócskát csinálnak, szemetesen, ahogy van… Akkor beterítik újból a másik gabonával a földet, s az állatot megint addig hajtják, addig hajtják, míg már ép fej nincs, nem maradt gabona benne. Akkor kirázzák a szalmát a gabonától, s külön hányják, tiszta helyre, a gabonát összeszedik, összenyomják gereblyével, lapátokkal halmokba, a gereblyével lehúzzák a tetejéről a szalmát, s úgy törekesen, ahogy van, megy egy csomóba. Van nekik aztán egy olyan szelelőjük, kézzel hajtották, s volt olyan is, amelyiket ló húzott. Amit kézzel hajtottak, úgy hívták, hogy véka, abba rakták bele, s az aztán kiszórták a gabonát belőle. Én egy zsákot sem láttam ott, hogy a szemet zsákba raknák. Van nekik az a ládás szekerek, hársfakéregből van a hátulja, abba rakják bele, úgy szállítják haza, abban viszik a malomba, persze, tesznek rá - ahol mi voltunk, a sivatagban - ponyvát, vászonból, szőttest, abból szedik ki a gabonát, megőrölik, s úgy, azon módúlag hozzák haza. Mikor aratni kimentünk a mezőre, bizony, egy hétre való elemózsiát is kellett vinni, mert messze voltak a földek. Hordóban vittük a vizet, a lovaknak vittünk szecskát, s magunknak az élelmet. Kint háltunk a tanyán. A tanyán olyan bunkerok voltak, hogy a falutól 20-25 kilométerre volt neki egy tanyája, ott volt egyben a birtok, ott bunker volt neki ásva, ott tanyázott, amíg az a gabona lecséplődött. Olyan hosszú asztagokat raktak, mint a szomszéd háza ide. A gabonát elvitték, a szalmát télen hordták haza, mikor mennyi kellett. Ősszel is vittek haza, ami télire elég lett nekik. (TóGy)

Tűzifát pedig nem használtak. A ganéból csinálták a tűzifát. Egész télen hordták ki a ganét abba a kertbe, ahol csépeltek. Lehányják a szánról, s az ott megfagy. Reggel vaslapáttal felvették, az zörgött úgy, mint a dió. Meg volt fagyva. Dobták fel egy ládás szánba, odaki vitték ki, odaki hányták le a ládás szánból. Tavasz került, megolvadt, akkor öntöztek vizet reá, még megterítették jobban. Akkor reá a lovakat. Négy lovat, kinek mennyi volt. Megtapodtatták a lóval, s megforgatták azt a ganét pontosan úgy, mint a gabonát. Az alsó felit fejjel, akkor egy rendet megint reá. Ugyanígy teljesen, mint az agyag, olyanná vált. Akkor álltak neki nők, gyermekek, leánkák, asszonyok, volt mint nálunk a téglavetőknek egy olyan vályújuk, az alá tettek egy deszkát. A két markával csapták bele, de az gyorsan ment, a tetejét vízzel simította le. Kettőt csináltak egyszerre. Füle volt, kapták meg a fülit, kapták fel, s futottak oda, a kert mellé szépen fordították le, s csinálták a másikot. Ott tartották két hétig, meddig. Akkor állították fokára, a tulajdonos gazda. S fokán állt bizony hónapig, kettőig, s még háromig is. Azután rakták össze úgy, mint a cigányok a téglát ahogy vetik. Azt a nyavalyát úgy hívják, hogy kizjak. [szárított tehéntrágya] Összerakják, s télbe mennyi kell, hozogatnak abból. Azzal tüzelnek. Fát egyáltalán nem használnak. Ahol én voltam egyáltalán ilyen kályha, mint nálunk, nincs. Kemence! Úgy hívják, pecska. A teteje tiszta lapos, mint az asztal. Hálnak rajta. Van ágyuk is, de hálnak rajta. Reggel begyújtanak, abban főznek, mindennap sütnek egy-két cipót, az holnap reggelig elég. Abban csinálnak ők túrós tésztát, túrós derelyét, ilyent meg olyant, így összetűrik, pityókát tesznek bele, káposztát tesznek bele…, egy lapos deszkára reáteszik, beteszik oda a kemencébe, akkor kikapták hirtelen azt a deszkát, s a kemence főz. Úgy szépen azután kihúzták. Vannak ilyen kapók, úgy hívják, kocserga, [piszkavas] kocsergával kihúzták, s rakták bele a tálba. Tettek reá akkor vajat, tejfelet, összerázták jól, jó finom étel volt. Olyan volt az étel. (TóGy)

A hadifoglyok megismerték az étkezési szokásokat is…

Ott nincs kályha, kemencében főztek. A kemencét kihevítették, s mindent abba raktak bele. Mindent a kemencében főztek. Minden reggel tea volt, délben is tea, este is tea. Naponta ötször-hatszor tea… (KáI)

Főleg az orosz vidékeken, ahol lakóházak vannak, arra teszik ők az ágyakat. Vagy a kemencének a tetejére. Arra rakja az ágyat. A kemencét befűti, egy hétig is meleg. A tégla felmelegszik, meleg. Ők ott Szibériában nincsenek nagy melegben. Általában olyan 6-7 plusz fokra melegítik a barakkjaikat. Csak ennyire!

A piacokon a tejet fagyott állapotban árulják. Az edény formájára befagyasztja, akkor kiborítja, s úgy viszi a piacra, egy rubel, két rubel, úgy lehetett venni… Főleg a tej ott a nagy érték, s a fagyott pityóka, fagyott káposzta… Ukrajnában ott nagy vásárok szoktak lenni, de Szibériában már a nép is gyérebb, s a munkájuk egy kicsit nehezebb. (VáA)

S itt, ebben a merőben más környezetben ki-ki élte a maga sorsát, életét… Betegek lettek - nagy volt a hideg, nehezen bírták európai öltözetükben -, szerelmesek lettek - hiszen fiatalok voltak, az élet kezdetén, amikor legnyitottabb az ember…

Valami ünnep volt, s mi összeültünk valami húszan hadifoglyok azt az ünnepet megünnepelni. Vettünk ennivalót, ettünk, s ott szórakoztunk. S este, mikor le kellett feküdni, betüzeltük azt a kemencét. Amibe kenyeret is szoktak sütni, mert ott Oroszországban, Szibériában bent voltak a kemencék, télen melegítették is a szobát. S ott miután betüzeltünk, a kéményt bedugtuk, hogy a meleg mind bent maradjon. S ez a széngáz kiömlött… Én a kemencére feküdtem fel. Egyszer érzem, hogy szédül a fejem. S hallom, amelyik mellettem fekszik, hogy hörög, mint amelyik haldokolni akar. Hamar észrevettem, hogy széngáz lett… Nekem nem ártott úgy a széngáz, mert én mindennap dolgoztam evvel a szenes vassal, fojtott szénnel vasaltam, az én vérem hozzá volt szokva. Hamar leszállottam, a kollégámat lehúztam a kemencéről, le a földre, kinyitottam az ajtót, akkor a másokat felköltöttem, de azok se tudtak felkelni, már mind megvoltak félig-meddig mérgezve… A friss levegőn mind helyrejöttek. Így mind megmaradt az egész. (PoI)

Azután visszahoztak ide Tomszkba, itt voltunk három hétig, s Tomszkból kihoztak földmunkára. Akkor ott voltam anyukáéknál, körülbelül egy jó félévet ott dolgoztam. Onnan aztán egy fogolytársasam, ügyvédbojtár volt, budapesti, onnét elment a kadétiskolába valami munkára, s beszerzett oda, mert beteg voltam tüdőgyulladással, s beszerzett oda a kórházba, ott meggyógyítottak, s én ottmaradtam a műhelyben. Ott dolgoztam a kadétiskolában jó évet vagy másfél évet. Én lettem a vezető a szabóműhelyben. Ott dolgoztunk tízen, tizenketten, s akkor engemet megválasztottak szabásznak. Én voltam a műhelyvezető. Egy kapitány volt a parancsnokunk, s volt egy raktárnok, az is minket vezetett… (PoI)

Be akartak a Szahalin szigetére vinni minket, s a dán konzul nem engedte, azt mondta, elég 16 000 emberből hatezer, többet - azt mondja - nem engednek ide. Akkor nekifogtak, s visszavittek a kikötőbe, Nyikolajevszk Amurba. Az volt az állomása. Onnan visszavittek egy másik állomásra az úton, az Amuron. Egy más állomásra, egy más folyóra, hajóval, egy kis propellerrel, egy oldalkereke volt, aztán átvittek azon a folyón, kétszázunkat. Meg voltunk büntetve kétszázan… Játszottunk kártyával, nem pénzben disznóztunk. Jött az orosz, elvette a kártyát. Akkor engem ott az orosz meglökött, hogy nekiestem a falnak. Erre megfogtam, a káplárt megkaptam, a jobb felivel nekilöktem, a bal kezemmel úgy megvágtam, hogy majdnem egy hétig kék volt a képe. Ezért estem büntetés alá. (VaI)

Amikor bezártak, kiváltott a leány. Azért zártak be, hogy miért nősültem meg. Aztán tíz rubelt adott az őrnek, s a tíz rubelért az őr egy másik embert berakott. Így én megszabadultam. (ÁbJ)

Közben a későbbi feleségemmel megismerkedtem. El akarták vinni munkára az utcára, irodákat pucolni. Panaszkodott nekem, én aztán beírattam a műhelybe hozzám. Egy darabig avval járt, de aztán azt mondták, ha a műhelyben dolgozol, miért vagy otthon. S akkor panaszkodott, hogy úgyis elviszik. Mondom, tudod-e mit, elmegyünk, megesküszünk, mert a munkásnak a feleségét nem szabadott vinni sehová. Avval az igazolvánnyal aztán nem visznek sehova. Úgy is lett… S amikor meg akartunk esküdni, elmentem a parancsnokhoz, s mondom, hogy hát meg akarok házasodni, s segítséget kérnék. Azt mondja: menj haza, fiam, s mikor esküszöl, küldj ide valakit, s kapsz három fogatot. Kaptam olyan fogatot hármat, hogy piros gyeplőkkel, s parádéba katonák jöttek, azok vittek az esküvőre. Megesküdtünk, hazamentem, a katonáknak mindeniknek ajándékot adtam, megköszönték, s elmentek. Hat óráig volt ideadva a fogat, de csak vagy másfél-két órát vettem igénybe. A községházán kellett megesküdnöm, addig nem lehetett a papnál. Az anyja elment a piacra bevásárolni, elmentünk a hivatalos helyiségbe, ahol az esküvőt tartották, sort álltunk, s akkor megeskítettek minket. Kérték az igazolványokat, mutattuk, aztán ő ment haza, s én mentem dolgozni. Három napig úgy volt feleségem, hogy nem tudta senki, s nem mentem még arrafelé sem. De csak azért, hogy ne vigyék munkára. Muszáj volt, hogy ne vigyék szolgálatba. Mi a kadétiskolában laktunk, a nevelőszülők otthon, a saját házukban. Rendes szülei olyan 150 kilométerre laktak… A neve az volt: Zungel. Az igazi édesanyjának meg Nagyezsda Popova. Az édesapja Razumova Nyikolaj. (PoI)

Ahogy romlott a helyzet, felborult a rend, egyre nagyobb szükségük volt a találékonyságukra, hogy élni tudjanak, lábon tudjanak maradni. Meg kellett keresniük, sokszor: teremteniük a munka lehetőségét is.

Dolgoztunk. Volt egy pesti tanár, Czigány Ferencnek hívták, számtantanár volt, az házépítésre vállalkozott. Azt mondotta, hogy mérnök. Vályogból építették a háztat. Csinálták a vályogot, s mikor kész volt, úgy rakták. Ő volt a vállalkozó, ez a Czigány. S elég az hozzá, hogy a derekát összerakták, gerendákat raktak reá, s eső lett. Az eső megáztatta a vályogot, s a gerendák a földön maradtak. S akkor újra kellett csinálnia az egészet. Vállalta azt is, hogy újraépíti, de a gerendák alá oszlopokat állított fel, hogy az eső ne verje ki. Hívott egyszer, tudok-e famunkát csinálni. Gerendákba kellene lyukat vésni. Én elmegyek, de mit fizetsz? Azt mondja, napjára egy aranyat. Mert Szibériában akkor még arany pénz járta. Orosz arany. Akkora volt az, mint egy 10 banis. S napjára adott egy aranyat. S mit kell érte csinálni? Hát legkevesebb két lyukat vésel a gerendákra. Így aztán kerestem ott is a pénzt, a csizmadiánál is kertestem, úgy hogy egy évig voltunk inasok. S aztán talpaltunk, s fel tudtuk húzni a tartófára a bőrt. S így, úgy! Egyszer aztán azt mondja: Tudjátok-e mit? Előléptetlek segédekké. Akkor már úgy kaptuk a pénzt, ahogy ő kapta az orosztól, s nekünk adott belőle részesedést. Úgy is volt, hogy két dollárt kerestem naponta, amerikai dollárt, vagy több kínai dollárt, japán jent… Aztán bevásárló lettem a lágerban. (FaB)

Előbb egy kínainál dolgoztam, aztán egy japán órásnál.. Ott is laktam náluk, családtag voltam. Ott dolgozott a mester s a sógora, egy inas, s én mint magyar, órássegéd. Jó kosztom volt, jó bánásmód, amikor akartam, akkor dolgoztam. Kirándulásokra is mentünk, nagyon jó volt. Akik civilben voltunk, fizettünk a tábor megsegítésére. A fizetésünk 25%-át önként adtuk, Nem kellett felhajtsák. Orvosságokat vettek. Mikor bementünk a táborba, vittük a pénzt is.. A moziban magyar hadifogoly zenészek voltak, egyéves önkéntesek. Ott, általuk tartottuk az összeköttetést a városban… Elkerültem onnan ebből a táborból, megdagadtak a lábaim, s elkerültem a csehekhez. Elcsíptek.. Vlagyivosztokban két kórház volt, egyik a vöröskeresztes, a másik a katonai. A katonaiból - egy kis távolságra volt ez, japán kórház - odakerültem, a japán kórházba. Engem mikor beteg voltam Berezovkáról Nyikolszk-Usszurijszkba szállítottak, s aztán beszállítottak a kórházba. Annyira megdagadt a lábam, hogy a raktárban a legnagyobb számú bakancs sem ment fel rá. A diagnózis németül volt írva, szívreomatizmus és izomgyulladás. Előbb meggyógyította az orvos a lábamat, de aztán megkaptam a tífuszt is. A tífusz az nagyon veszedelmes volt, de az orvos azt mondta - azt mondta az ápolónőknek is - ezt a Kászonit meg kell menteni! Abból is kigyógyultam. Hamar talpra álltam. Volt egy bécsi osztrák tanító, az is beteg volt, az inhalációt kapott, és az tudott angolul. Megtanultam a bécsi dialektust is. Megkértem, foglalkozzunk együtt az angollal, s foglalkozzunk a japán nyelvvel is. Tudtam már valamennyire csehül is, de engem a japán érdekelt. Én inkább a japánokkal barátkoztam… (KáG)

A kezdeti megállapodott viszonyok lassan kezdtek zavarossá válni, felborulni… Hol megnyíltak, hol bezárultak a lágerek kapui. Ázsia tele volt foglyokkal, magyarokkal, akik várták a szabadulásukat. Nem éreztek gyűlöletet a vad, soha fel nem engedő, mindig fagyos föld, s az ott élő népek iránt…

ARCOK, NÉPEK, EMBEREK…

Arcok… Az én arcom, a te arcod… A mi arcunk… Nemcsak az embereknek, a népeknek is van arcuk… És nemcsak az egyéneknek, a népeknek is van lelkületük. Vannak közös tulajdonságaik, közös erkölcsi-lelki vonásaik.

A tatárok? Nem nagyon lehet kivenni belőlük, hogy másfajta emberek volnának, mint mi. A szemük egy kicsit ferde, mint a kínaiaknak vagy a japánoknak. A pofacsontjuk kiáll, s az álluk olyan szegényes. Kicsi. De a pofacsontjuk az erőteljes nagyon… A szemük csak egy kicsit ferde, nem annyira, mint a kínaiaknak, de határozottan ferde szemük van… Ilyen típusú arcok itt nálunk, a Székelyföldön is vannak. Különösen ezzel a pofacsonttal rengeteg embert lehet látni itt miközöttünk is, akiket a tatárok közé be lehetne sorolni. Sokan vannak, nem is kevesen… (PoA)

Magas emberek a kínaiak… Kemények, magasak… A japánok törpék. Azoknak nincs bajuszuk, szakálluk. Akinek bajusza, szakálla van, azt tisztelik ott. (FaB)

A törökök mint törökök többfélék. A turkesztánitól kezdve azon a részen azok a kisebb népek is mind török fajták. Kínának a Turkesztán felé eső részein mind-mind török népek laknak. Még a kínaiaknak, amelyikek ezekkel közösen élnek, még azoknak is olyan szelíd, finom arcuk van. De ez a török nép finomabb, elegánsabb és nagyon rugalmas. A török népnél a testtartásban van egy olyan rugalmasság. Fürge rugalmasság. Érdekes, a magyar írók is írják, a janicsárok ilyen-olyan jól kiképzettek. De nemcsak a janicsárok. Általában a török népek sokkal mozgékonyabbak, mint a környék népei. Sokkal elasztikusabbak, hogy úgy fejezzem ki magamat, mind mozgásilag, mind beszédileg. Mindenképpen. Volt nekik egy vezérük annak idején, amelyik azt mondta: Török népem, ne hagyd el az erdő sűrűjét, és ne menj ki a steppére, mert elveszel. Ott irtóan nagy a népeknek a mozgása és sűrűsége. Maradj az erdőkben, s akkor megmaradsz a történelemben. Ha nem elveszel… (VáA)

Még most, a XX. századi háborúk idején is megfigyelték a katonáink, hogy mennyire bátor, harcias nép a török!

Nem támadták őket az oroszok… Gyilkosok voltak. Amikor támadtak ők, vagy támadtunk mi, a török kint ült az ároknak a szélin, s onnan lőtte őket. Elment a török, elfogott egy tábori őrsöt. Egy orosz tábori őrsöt. Ment elöl, táncolt, énekelt, s pattogtatta az orosznak az orrát. Olyan volt a török… (FaB)

Kazakok.. Hogyne. Azok a turkesztánokkal rokonok. Azoknak már egy kicsit szögletesebb a fejük. Intelligens nép, a kazakok intelligens emberek, csak valahogy durvább a megjelenésük, mint a többi törököknek. A kirgizek azok elegánsak, a japánokhoz nagyon hasonlítanak. Apró nép, nem nagy. Érzékeny… Össze vannak nőve a lóval. (VáA)

Taskent vidékén voltak oroszok is, de inkább ezek a mohamedánok. Baskírok, azokat láttuk. Bent a városban rendes orosz emberek, kétnyelvű emberek voltak. Tatár, kirgiz, baskír, üzbég, ezek voltak. Nagykerekű kordés szekereik voltak, nagy, magos födele volt neki, elől-hátul lepedővel le volt takarva, avval jártak. (TóGy)

Egybehangzó véleménye minden fogolynak, vannak általános, közös tulajdonságaik is az orosz Ázsia népeinek. A jóság, az emberség, a barátságosság. Ott nem gyűlölik az embertársat, inkább segíteni akarnak egymáson. Ott mindenki a másikra figyel! Hiszen: ki vannak szolgáltatva az idő zordságának, a telek kegyetlenségének… És ki még a mindenkori hatalmaknak is, hiszen sok itt a politikai elítélt, a bűnösnek nyilvánított bűntelen…
Különösen a japánokról legendáztak sokat. Hogy mennyire rokonszenveztek, mennyire keresték az alkalmat, a lehetőséget, hogy barátkozzanak a magyarokkal. És milyen sok nemes gesztusukat, szép emberi-nemzeti vonásukat tapasztalták, érzékelték.

A japánok azok nagyon érdekes emberek. Hoztak akkor egy egész szerelvény japánt, jöttek vagy háromezren. Hozták magukkal egy évre az élelmet, rizst, s a gyógyszert. S minden egyes japán katona a kapuig viselte a kardját, azt a kicsi kardját. S mikor elvették, mindenik sírt, megcsókolta, s úgy tette le. Úgy hozzá voltak nőve. Aztán berakták őket karanténba. S milyen a fogoly? Elmentünk, s néztük őket. Ilyen rövid kaki színű köpenykékben voltak, olyan volt, mint a miénk, csak rövid, csípőn alul egy arasszalig ért, aztán még olyan is akadt közöttük, aki magyarul is beszélt. Több nyelvet beszéltek, művelt emberek voltak. Magyarul, németül s franciául. Volt eset, odahívták, ha valakivel valamit akartak, s fordított nekünk. Az hozta a hat pokrócát, a három rend ruháját. S hozta a három pár kesztyűjét. Felültek oda az ágyra, olyan priccsek voltak, s mondták, fázik a kezük… (PaB)

A japán egy rendkívüli finom nép. Rendkívüli finom és érzékeny. És nem mutatja, az arcán nem lehet neki a hangulatváltozásokat észrevenni. Például azt mondja: áll a tábor, reggel a munkahelyre indulnak a japánok. 150 japán, sorban. Ötösével. És előttük a százados és egy orvos. Na, és kellene a kapu kinyíljon, s megjelenik egy tiszt. Jön orosz enkevötista és jön egy japán már bedolgozott aktivista, és a két tisztet, a századost és az orvost félrehívják, s mellé állítanak egy Moszkvából hozott japánt, amelyik már átesett az átképzésen. És az vezényel, hogy na, vigyázz! Indulj! Abszolút egyetlen ember meg nem mozdult, s még csak az arcukon sem látszott semmi. Mintha, mintha falrahányt borsó lett volna. Addig, amíg a parancsnokuk vissza nem jött, s nem adott parancsot az indulásra, meg se mozdultak. Érdekes dolog. A japánok viselték az ősi kardjukat. Olyan japán kard is volt, amelyik öt-hatszáz éves volt. Örökölték. S ezzel kezdődött az oroszoknak a manővere. A japán tiszteket a kardjuktól megszabadítani. Mert a japánok nem hadifogságba estek, ők úgynevezett béketárgyalás folytán tették le a fegyvert, amikor Hirosimára rádobták az atombombát, s a tennónak, a japán császárnak a parancsára letették a fegyvert. Élelemmel, mindennel rendesen leltárszerűen mentek át az oroszokhoz, parancsra. A kardjukat a tisztek magukkal vihették, ez ősi dolog. S meg is tartották. Az oroszoknak eszükbe jut, hogy mit csináljunk, el kell vegyük tőlük a kardot. Erre csinálnak a tábor közelében egy gyönyörű szép, nyolcszögalakú ilyen faépületet. És azt mondják a japán tiszteknek: Ide figyeljetek! Mi értjük, hogy nektek nem szabad a fegyvert letenni. De nagyon szépen kérünk, nekünk az a szokásunk, hogy fegyverrel ne jöjjön be senki a táborba. Ez a genfi egyezmény. Megkérünk titeket, hogy mindenki akassza fel ebbe a szobába a fegyverét, s naponta, amikor akarjátok, akkor tudjátok ellenőrizni, hogy ott van-e. S valahogy ebbe a japánok belementek. S így a fegyverek szépen kikerültek a kezükből, s ezzel lassan kezdték volna őket leépíteni. Akkor jött a Moszkvában kiképzett japánoknak a beiktatása, s az itteni, rendes hadi embereknek a lecserélése. Ez már nem ment olyan könnyen… A fegyvereket is csak úgy hagyták ott, hogy naponta ellenőrizzék! Hogy aztán a végén, amikor eljöttem, mi történt? - azt már nem tudom. (VáA)

Édesapám Vlagyivosztok környékén volt az első háborúban, s a kínai határ környékén… Azt mondta, amiről én is meggyőződtem, amikor ott voltam, hogy a japán mindenféle emberrel nem barátkozik… Azok - azt mondja - olyan emberek voltak, hogy amikor valamit kellett csinálni, ha agyonlőtte az orosz, akkor sem ment addig, amíg a főnöke nem küldte. S ha a főnöke küldte, ha meghalt, akkor is elment. Ilyesmit mesélt ő. Mert ők ott össze voltak gabalyodva Vlagyivosztokban a japánokkal, kínaiakkal. Minden nép van ott. Én erre emlékszem vissza határozottan az elbeszéléseiből, hogy mennyire össze voltak ott Vlagyivosztok környékén keverve a népek… (PoA)

Mi történik? Jönnek haza, mikor voltak azok a nagy hidegek, 45-50 fok hideg, a japánoknak rengeteg veszteségük volt, a lábujjuk, a kezük lefagyott. Egyszerűen jött a japán őrnagy, egy ilyen tálcával, egy porcelántálcával, mellette a másik orvos, s a szanitéc, amelyik kötözte be őket, a japán nyújtotta ki a kezét, s egyszerűen - volt úgy is, hogy - csuklóból csípték le neki… S a másik tekerte be. Szó nélkül mindegyiknek az ujja begyét levették. Olyan fegyelmezetten viselkedtek, hogy nálunk ez elképzelhetetlen. S ilyen, ilyen dolgokat. Vagy az, hogy a barakkba bemenjenek havas, mocskos csizmával, el se lehetett volna képzelni. Azt lehúzták, volt egy előszoba, ők csinálták, s úgy mentek be. Mindegyiknek volt egy ebonit csövecskéje, a szíjára felcsatolva, s abban mindegyiknek benne volt a fogkeféje. S egy gyönyörű vékony cérnával szőtt törülköző. S az mindig, amikor reggel felkelt, az volt neki az első dolga, hogy a fogát kimossa. Selymes törülköző volt… Hoztam is haza egy párat. Apámnak hoztam egy japán csizmát, a végén én is abban jártam. Gyönyörű, vékony bőrből, igen finom bőrből kikészített csizma volt. S az öregnek ajándékoztam, ő még itthon viselte sokáig… (VáA)

A kínaiakkal is sokszor kerültek kapcsolatba, főleg azok, akik az Első Világháborúban Kelet-Szibériába kerültek. Azokon a részeken az őslakosság között ott vannak a kínaiak is. Viszonylag egy tömbben élnek, a városokban külön negyedeik vannak, de azon túl nem zárkóznak el, s megható, is milyen érzékenyen ragaszkodnak a nyelvükhöz.

Volt két fogolytársam, akik egy ideig lemaradtak tőlünk, s közben a kínaiakat szolgálták. Megtanultak valamennyire kínaiul. Na, volt ott Usszurijszkban kínai negyed is, mentünk oda, s mikor azok megszólaltak kínaiul, az a kínai ingyen is odaadta az áruját, s ölelgette a magyar embert… Úgy örvendett, hogy az tudott kínaiul… (FaB)
Mandzsúriát kínai népség lakta. Dehát oroszul is beszéltek, s így tudtunk velük értekezni. Szol nado? Kérdeztük, só kell-e? - mert Kínában só nincs, Kína só nélkül él! Tudtuk, hogy számukra nagy kereskedelmi érték a só! (ÁbJ)

A nemzeti szokások élnek az országhatárokon túl is, a "nagy kínai falon" kívül is.

A fehérnépeknek csak egy picike lábat engedélyeztek a kínaiak… Tudtak járni, de gyengén… (FeI)

Azt is észrevették foglyaink, hogy a kínaiak nem jó katonák, nem jellemző rájuk a harciasság, a virtus. Ilyen szempontból a magyarok még fölényben is érezhették velük szemben magukat.

A láger kint volt a város szélén egy pusztaságon, ha a központba akartunk menni, s a kínai laktanyán átmehettünk, akkor közel volt a város. Ott voltak az őrök a kapuban, őrködtek. Ha ott akartunk keresztülmenni, állott előnkbe. A puskát kivettük a kézéből, beállítottuk a fabódéba, s mentünk keresztül. Nem csinált semmit, csak nézte, hogy mit tettünk. Úgy is volt, hogy elfogtak a kínaiak, de azoktól könnyű volt megszabadulni, a puskát a kezében megfogtuk, vettük el, az jajgatott, hagyjatok békén! Aztán elengedett, elengedtük… (FaB)

De rosszat róluk sem tudtak mondani…

Már a Volga és a Don vidékétől, be egészen Közép-Szibériáig mindenütt ott vannak a tatárok. Gyakran külön falvaik vannak, a városokban pedig össze vannak keveredve, de őrzik nyelvüket, őrzik önmagukat. Tartásos, határozott nép. Van bennük valami különleges büszke méltóság. Kevésbé jószívűek, mint mondjuk az oroszok, a kapuikat bezárják a kéregetők előtt, de tiszták, rendezettek az udvaraik, sokkal rendezettebbek, mint az oroszokéi…

Amikor elfoglalták az oroszok a szibériai területeket, olyan tatár hadseregek voltak, hogy le az összes kalappal. S az volt az oroszoknak az egyik legnagyobb ellenfele. (VáA)
A tatár intelligens nép… Az egyik legintelligensebb faja a szibériai népeknek. Nagyobb része mind szőke. A kirgizek is ott vannak mindenütt, de meg lehet őket ismerni, kicsit deformáltabbak, feketésebbek, barnás pofájúak. De a tatárok azok nem. Azok inkább szőkék. Tiszta minden körülöttük, rendes. A hatman volt nekik a falufelelősük, mint nálunk a bíró. Onnan lehetett megismerni, hogy nagy magas kozáksapkát viselt, s volt egy jel az oldalán. Mind tudták, hogy nahát, ez a mi hatmanunk. S a másik hatmánnak ugyanolyan volt, de másik jel rajta. Amikor jött, azt mondja, hogy: Kilenc órakor ebédelünk. Egy nagy tüzet gyújtottak, körbeülte az egész nép, így ült, ni, s végig, amíg az idő lejárt, s mikor lejárt, ugrás, s mentek dolgozni. Mikor jött a következő pihenő, akinek a kezében volt egy zsák, akármi, ott elejtette, s ment pihenni. Nagyon szervezettek voltak. A pihenés az szent volt egész Szibériában. (VáA)

Az oroszokról is inkább jó véleményt fogalmaztak meg…

Jó emberek. Olyan emberek, hogy első osztályú emberek voltak. Ott rossz embert nem találni! Ott se hazugság, se tolvajság nem volt akkorjában, mert vallásos nép volt. Ha elment valahova, mert szent kép volt az asztalán, odaállt, s vetette a keresztet, s úgy ment el. Mikor hazajött, imádkozott. Ha egy kancsó vizet vitt, akkor is imádkozott… Az egész falu népe jó volt. Ott senki rosszat! Mikor kimentünk vasárnaponként, találkoztunk. Nagy falu volt rettenetesen. Vasárnap a községházánál volt a találka, s ugye, mint fiatalok mentünk, járkáltunk a falu között. Mindegyik mondta: Igyi k nam, na csaj! Gyere hozzánk, igyál teát. Nekük az volt a minden, a tea. - Mindig jól fogadtak. Nem volt rossz. Én a forradalom, ha nem jön, nem jövök haza. Gazdáskodtam volna. Gazdám adott volna nekem [mindent]. Még leányt is adott volna. Ha akarom, földet vagy malmot is adott volna. Egy vasárnap behívott. Azt mondja: Hazamész-e, vagy itt maradsz? Itt maradok - azt mondtam -, nem megyek haza. Na jó, aszondja, fiam! Aszondja: megházasodol itt, ha kell, földet adok, ha kell, malmot. Igaz, én pogány voltam, mert nem vetettem keresztet. Csak odaültem, s ettem. De nekem kanalam, tányérom s villám, mindenem külön volt. Nem szabadott az övékhez nyúljak. Mert hogy én pogány voltam. Egyszer, mikor hazajött a gyermek, mondja, hogy én se böjtölök, akkor őt mit böjtöltetik. Aztán így szabadultam fel a pogányságtól. Asszonyomnak ezüst tálcácskán volt a Jézus képe, a nyakamba akasztotta, s mentem azután a templomba velük én is. Így győződtek meg, hogy mégis nem vagyok pogány. Megvizítették, s a kendő vette le a mocskot róluk, én rendesen mosakodtam. Az én kendőm egy hetes volt, az övék egy napos, s az enyém volt a tisztább. Mondta az asszony: Látjátok-e, Mártyának - mert úgy mondták nekem, Mártyá - milyen a kendője. Látta, na, hogy milyen a magyar! Kesztyű nélkül én nem mentem ki sem ünnepnap, sem vasárnap. Kesztyűt húztak szépen, egyik fiúnak a gúnyája talált reám, azt adták rám, hosszú bundát… (BiM)

Hát az oroszok? Egyik mint a kenyér, jóságos, másik mint a bot. Amelyik olyan magányos ember, orosz, az bot, a másik jó, meglátja az embert, jónak látja… Lehet, hogy a botból több volna, csak nem mutatkoztak nekünk. Mert jó voltam én, csináltam nekik szekeret, megcsináltam, összeállítottam a rég elromlott szekeret, öleltek, csókoltak… A gazda, amelyik olyan volt, azt szerette. Ha látta, jól dolgozik. (BaB)

Nagyon becsületes, jóravaló emberek voltak… (KoK)

Jó emberek! Átlagba véve az orosz nép nem volt rossz nép. Egyáltalán nem volt rossz nép. Ha bementem, mert volt úgy, hogy bementem, mert összebeszéltünk, hogy vegyünk tejet, bementünk, ez már Krasznojárszkban volt, bementem… Csak azért adok, azt mondja, az én uram is katona, adok egy-két liter tejet… A tea volt mindenük. A civileknél is, ha a civil házba bement, a csájnik, a tea az asztalon főtt. Öreg oroszok hogy kegyetlenek lettek volna, nem volt. Nem, nem! Nem voltak kegyetlen emberek az oroszok. Jobbak voltak, mint ezek a mostaniak, ezek a fiatalok a második háborúban. Emberségesen bántak a foglyokkal is… (AnG)

A kaukázusi népek közül az azerbajdzsánokat és az örményeket ismerték meg jobban…

Én egy időben az azerbajdzsánok között voltam, közel Bakuhoz. Egy ilyen 170 kilométeres vasútvonalat építettünk. Jellegzetes törökös életmódban éltek azok ott, mint a vademberek. Sátrakban laktak, a tetejük egyenes… Ritkán van eső. Amikor eső van, akkor beázik. Ugyanez volt nálunk is, mint a barakknak a sorsa. Mikor esett az eső, egy ilyen esernyője volt, s akkor kiöntöttek, mint az ürgét. Úgy éltek ott, de nem tetszett nekik. Mint pásztornépségnek, inkább tetszett a szabad, kötetlen élet. Jobban szerették kint a mezőn… (BaA)
Ezeket az azerbajdzsánok nagy, otromba erdei lakóknak kell mondanom, olyan vadak. Hosszú bőrcsizmájuk volt, fel egészen. Nem voltak rendes emberek. Az örmények igen, nagyon kedves emberek. Nem éreztették, hogy ők Oroszországhoz tartoznak. (PaB)

Minden nép egy sajátosság, egy érték. Érték a nyelvében, a kultúrájában, a szokásaiban, hitében és reménységében, a hagyományaiban… És mennyi nép! Mennyi nyelv! Mennyi arc! Aztán a kis népek… Mennyi kisnép! Mennyi parányi - ma már tudjuk - pusztuló nép!

Az északi népek folyó mellett össze vannak keveredve. Elindul innen északról egy eszkimó, jön délre, találkozik a jakuttal vagy találkozik egy másik fajta tatárral. A folyó melletti városokban a különféle népekből egy-egy példányt mindig ki lehet szűrni… Amelyik tartja velük az összeköttetést. Tehát úgy keverednek a népek, hogy az ember szinte nem tudja követni. Van, ha itt a mongol határon találkozom egy jakuttal. Az vajon melyik részen lakik az Ob folyó mellett? Annak idején köteles volt például, hogy 1000 kiló halat behozzon, vagy kétszáz darab prémet behozzon. Vagy jaktehénhúst, ezeket a jakokat levágták, felvágták, és hordókba rakták, sós vízbe. S mi is vártuk, hadifoglyok, hogy érkezzenek karavánok. Mert kaptuk tőlük ezeket a büdös fekete húsokat, de mikor elvágtad, belül piros volt, s jó volt. S azt ők hozták, az ő munkájuk segített bennünket, hadifoglyokat is… A nyenyecek Novoszibirszkbe rendesen behordják az eledelt, amit Észak-keletről, Észak-nyugatról be kellett hozniok. Ki volt jelölve számukra a kötelező mennyiség, amennyit kinek-kinek - a vadászterületéről - be kell hordaniok s be kell szolgáltatniok… (VáA)

Ázsiában ami történik, nemcsak jelenség… Tragédia is ez. A nagy szláv tenger, a nagy orosz tenger mossa egybe a nyelveket, olvasztja egybe a népeket.

Óriási népkavarodás van Ázsiában… Kavarodik az őslakosság, a betelepedettek, a száműzöttek… Sztálin egész népeket telepített át… (VáA)

Azt mondja egy: Ukrajnából került oda Ázsiába. Ukrajnában volt vagy hét vagy nyolc hold földje, s eladta drágáért, Szibériában meg kapott három rubelért egy hold földet az államtól. Aki szeretett dolgozni, gazda lett, nem volt gazdánál kozák egy se. (GeJ)

Aki a Kaukázusban cserkesz volt vagy oszét, itt, Szibériában már orosz lett belőle. Kiszakítva a természetes környezetéből mindenki sokkal gyorsabban veszti el nyelvét, identitását. Egy legenda terjeng arról is, a csöbörcsöki magyarokat, akiknek a múlt században még virágzó településük volt "Tatárországban", a Dnyeszter mellett, Vlagyivosztok mellé telepítették át… Vajon igaz? Szibériát - nem számítva az ott élő népeket - már a cár idején száműzöttekkel s telepesekkel népesítették be… Ezek, vagy ezeknek a leszármazottai alkották egy jó nagy részben az orosz lakosságot…

Édesanyámék cserkeszek voltak. A nagyszülei innen, a Kaukázusból származtak, s valamiért internálták őket Omszk környékére, s így telepedtek meg Szibériában… De ő már ott született. Lehet, még szülei is ott születtek… Omszkban ismerkedtek meg, s ott házasodtak össze édesapámmal. Cserkesz-oroszok voltak ők… Cserkeszek, nem oroszok. A haja tiszta fekete volt. Az oroszoknak pedig olyan tiszta fekete hajuk nincs. Éppen úgy, mint a németeknek sem. A németek is mind szőkék! Ott Szibériában átvedlettek orosznak.. Otthon már csak oroszul beszéltek… Nem is tudott ő másképp… Nem igen beszélt se anyjáról, se apjáról, a nagyszülőkről, semmit sem. Nem tudott beszélni… Fájt neki! Csak most, amikor meghalt volna, akkor készült örökké, hogy megy haza Szibérába… Azelőtt már olyan két héttel, három héttel megkezdte, s állandóan otthon volt, ott volt Szibériában… Mikor halt meg, akkor is avval búcsúzott el. Szervusz Szonja! Dehát itt, Barátoson Szonja-féle nem volt! (PoA)

Volt egy tanító, az ki volt internálva Szibériába. Pedig családja volt, két gyermeke, ott kellett hagyja őket, elinternálták. Hogy miért, nem mondta meg soha. Ő jobban tudott beszélni, vele értekezgettem, vele vásároltattam, ő vett nekem ruhát, megmondta, ennyiért vette. Így lett civil ruhám, általa. Ő is szeretett engemet, mert fel-felkeresett. Mint internáltnak ott kellett élnie Szibériában, nem volt szabad visszamennie. Többen voltak kiinternálva, azért, hogy szaporodjék a nép. Hely elég van, csak nép nincs. Hely akkora van, hogy mondom, 300 kilométerre van egyik falu a másiktól. (ÁbJ)

Nem! Már nem beszélték nagyanyámék az őseik nyelvét… Ők már oroszok lettek. Pedig nem voltak oroszok! (PoA)

Vannak büszke, tartásos népek, magukat őrző népek, s vannak erőtlenek, pusztulók…

Az örmények érdekes emberek. Törpébbek, barnák, fekete szeműek, a nők nagyon szépek, kreolok, legtöbbnek nagyon dús hajzata van. Olyan nővel is találkoztunk, akinek majdnem földig ért - két ágba befonva - a haja, nem is egy, több volt ilyen. Nagyon rendes, csendes alakok. Olyan simulékony alakok, olyan rendes valakik. Nem durvák, nem hangosok. Giorgevszkben az ember bement a bazárba, s csak csodálkozott, hogy milyen különböző embertípusok vannak, jönnek-mennek ott! Mennyi nép, mennyi egymástól különböző karakter! (PaB)

S a mi rokonaink… De kik a mi rokonaink? A szaktudomány legtöbbet a vogulokról és osztjákokról beszél. Pici, maradék népek, pusztuló, kihaló fajták. Elmúlásuk - mint minden elmúlás - valahol tragikus… Foglyaink talán már nem is találkoztak velük… Vagy mégis? Lehetséges! Csak emlékezők nem kerültek…

A magyarokat szerették, mindenhol szerették. A munkában, mondom. Ha már vengrij [magyar] volt, volt amelyik azt mondta, földiek vagyunk! Hogy valamikor mi is ott voltunk. (KoS)

A kirgizek azok rokonnak tartották magukat. (VáA)

A tatárok s kirgizek segítettek minket leginkább. Rokonszenveztek velünk. Mondták, ők s a magyarok valamikor vérrokonok voltak. A fejnek azt mondja: fij, a karnak kar, - csak ő gyorsan mondja. Bárhol került rá alkalom, a tatárok s a kirgizek mindig segítettek rajtunk. Akárhol! Bíztunk bennük… És hogy pártoltak a kirgizek, mikor visszamentünk a falujukba. Éccakára visszakerültünk. Megmondtuk a civil házban: ha el tudunk szökni, visszajövünk, a szalmarakás alatt a kertben, ott kaptok meg. Persze a fehérnépek reggel jöttek ki a kertbe, én a szalmakazal alatt voltam, meg volt beszélve, szalmát vet a szekérbe bele, én a szalmakazal alól addig nem bújok ki, viszek egy öl szalmát a kezemben, ő egy villa szalmát hoz utánam, s mint egy disznóra, veti reám. Egy öl szalmával feküdtem a szekérbe, a másik öllel villával vetette reám, s ült fel a szekérbe, s úgy jött aztán haza. Úgy kerültem én oda vissza, míg hazakerültünk. Sok tatár falu volt ott, olyan tatárt is ismertem, hogy a község bírója volt… Vannak tatár faluk 50-60-100 gazdával, 20-ból, 30-ból összeállítva. De mind odatartoztak. A kirgizek pedig úgy élnek, sivatagban kint, földből csinált házakban, nagy sivatagokban, ahol nincsen közel semmiféle falu. Olyan vad módra éltek mind. Tevét tartottak, kecskét tartottak, tehénfélét nem tartottak, lótejet, szóval kancatejet ittak, lóhússal éltek, hízlaltak rendesen lovat, levágták, mint itt, errefele a disznót, s ők avval táplálkoztak. Kancatej, kecsketej, lóhús, ez volt az ő eledelük. Ezzel éltek. Bő gatyában jártak. Olyan kirgiz is volt, hogy öt-hat fehérnépe volt, a feleségei, de nem dolgozott a kirgiz semmit, csak parancsolt nekik, mint valami szolgáknak. Ameddig akarta, tartotta őket, s ha nem akarta, vagy nem akarta tovább tartani, vitte, s adta el. Így mondták, mert minket nem engedtek közel. De arról lehetett megismerni, kivitték ők a kirgiz piacra, a fiatalabbacskák le voltak elöl festve, erről tudták, ez fiatal. Az idősebbek nem. Megvolt a körmek festve, az idősebbeknek már nem volt. Ő vett egyet, mert le van a fejik takarva, s nem látta. A fejik le volt takarva, s ott kuporogtak, mint a kasba a pulyka vagy a tyúk. Odamegy egy kirgiz, s beszélgetnek ők, az ő nyelviken, fogja meg, s viszi. Az már el van adva. Le van függönyözve, csak olyan, mint a lutri. Hogy milyen lesz, nem tudod. A körme ha festett volt, tudta, hogy ez fiatalocska. Nem tetszett neki? Vitte, s adta el újra. Ilyen életet éltek ők… Összetalálkozik két utas, két idegen. Összetalálkoznak, s hogyha ők akarnak beszélgetni, megállnak. Nem gyalog járnak, lóháton vagy teveháton. Púpos teve háton. Megállnak, leszállnak, de nem ülnek le a fenekükre, lekuporognak, elbeszélgetnek napok hosszat, ha kell. Nem cigarettáznak, hanem visznek a zsebükből ki ilyen kicsi kerek üveget, abból vesznek ki valami port, megkoppantsa a körme hátára, akkor megkínálja a vendégbarátját is. Az is úgy csinál. Mikor találkoznak egyik a mással, ez a köszönet. Így fogják meg a kezüket egyik a másiknak. Mikor mennek el, akkor is evvel köszönnek. A saját arcukat, mindegyik magának, simogatja meg. Mondjuk mi találkozunk ketten, így csinálok én is, s maga is. S mikor válunk el, akkor is. A kézét az egyik a másiknak megfogják, s úgy. Aztán hogy beszélgetnek! Nagyon sok beszélgetni valójuk van! Meg lehetne tanulni, de nem lehet megtanulni, ha csak egyszer-kétszer van ott közöttük az ember. (TóGy)

Az Ural-hegységben voltunk a vasútnál, s a kirgizek is ott voltak a vasúti munkára. Több találkozásunk volt, mentek ők is mint mi. Azok havi fizetésesek voltak. Nagy sivatagokban voltak, pénzért elmentek. Tudtak oroszul is beszélgetni, értekeztünk úgy, ahogy tudtunk, azok kirgizül beszélgettek, s mi bizony sokszor ki is nevettük őket… S kérdeztük tőlük, ezt hogy hívják, azt hogy hívják, s mondták. Emlékszem vissza, az almának úgy mondták, alme. S jónak jahsi. Ami nem jó, dzsama. Ami jó, jahsi. S így foglalkoztunk egy kicsit velük. Amikor vasárnap nem dolgoztunk, ők érdeklődtek a magyar szavak, s mi a kirgiz után. Kíváncsiak voltunk egymásra. Ők gyorsan beszélgettek, berbeteltek csúful… A régi ősoroszoknak az volt a szokásuk hogy narogod, zovodni [népi gazdálkodás] kenyér, dinnye s csája, evvel éltek. Nem törődtek ők hússal. A tatárság kecskét vágott, disznót nem evett. A tatár, ha a disznó bement az udvarára, kikergette, s még azt a fát is, amivel hajtotta, utána dobta, nem hozta vissza az udvarára. Kaszáltak, este nem ment haza, a kaszát - akármilyen messze volt - nem vette a vállára, mint itt nálunk felé. Mint egy zászlót, úgy fogta mind a két kezével, amíg hazaért. Bámultuk őket. A tatároknak rendesen egy asszonyuk volt, ha családosok voltak, rendesen gazdálkodtak. Ezek a kirgizek nem gazdálkodtak. Olyan elmaradottak voltak, semmiségből éltek. A tatár falukban voltak olyanok, rendesen termeltek füvet, tevét is tartottak, de nem olyan nagymértékben. Megjegyzem, a teve olyan vegyes állat volt Oroszországban, ott Ázsiában, mint a ló vagy a tehén. Ökröt nem tartottak. A teve volt az igavonó állat, ha pakkot vittek valamerre, arra csomagoltak fel, az aratógépbe tevéket fogtak be, három tevét, vagy három ló vitte az ekét, az aratógépet. Tevével s lovakkal dolgoztak. (TóGy)

Voltak olyan népek, én nem is tudtam róluk, s azt mondták, hogy ők a mi rokonaink. A cserkeszek például… S a mongolok is szimpatizáltak minket. (VaI)

Ott rengeteg fajta nép él. Ilyen meg ilyen nemzetiségű… A tatárokat azért jegyeztem meg, hogy egy tanárnál dolgoztunk. Akkor aztán leültetett, s elmesélte Petőfit, s elmesélt mindent, s azt mondta, hogy "mi a magyarokkal rokonok vagyunk". Ezt jegyeztem én meg akkor ott, de különben egy kicsit olyan nehéz élet volt, mert a gyermekei - volt három gyermeke ennek a tanárnak - mentek ki az utcára koldulni. Hol innen, hol onnan csurrant valami, adtak. Egy-egy jólelkű ember inkább megvonta magától, s annak a koldus gyermeknek adott egy rubelt vagy valamit. Petőfi nevét említette, s elvitt a múzeumba, ahol Petőfinek a kéziratát megmutatta… (PoA)

Annyi idegen nyelvű nép volt ott! Voltak törökök.. Minket távolítottak tőlük… Távolítva voltunk mi tőlük, nem igen engedték velünk beszélgetni. (TóGy)

Szárdok is voltak ott, baskírok, mindenféle volt. Törökök, tatárok, minden. A tatárok igen, azt mondták az oroszok is, mikor jött hozzám valami magyar fiú, ismerősöm a faluban, hát hallgatták, ahogy mi beszélünk magyarul, azt mondta mindjárt az asszony: Tak govorityez, kak tatari! Úgy beszélsz, mint a tatárok! A tatár majdnem úgy beszél, mint a magyar. Csak az e és a r hangot használják jobban. Szerettek is a tatárok. Aztán a lengyelek… De azokat internálták oda… Került egyszer egy lengyel őszi munkára. Az is mind azt mondta, testvérek vagyunk. A baskírokkal is beszéltem, a finnek is s ők is azt tartották, hogy Ázsiából kijöttek a magyarok, azt mondták, hogy hét nemzet jött onnan el. Aztán megállottak Oroszországban, s erre-arra maradoztak el. A magyarok meg nem álltak meg, míg nem jöttek Magyarországra be. Ezt ott hallottam. Ott, mikor az Uralban voltunk… Na lássák, azt mondta, ahogy hajtottuk az Ural folyón a fát, lássák, itt jöttek ezen a folyón át a magyarok. Hét esztendeig utazták át az Uralt, míg gyalog átutazták. Több helyt megállottak. Megállottak, hogy legyen miből éljenek, míg jöttek onnan… Úgy hívták azt, ahonnan a magyarok eljöttek, hogy Szittya ország. Szittyó-ország… Ezt egy szabadkai fogolytársam mondta… Annyi volt a nép, hogy már nem fértek.(GeJ)

Voltak cseremiszek is, nem tudtam beszélgetni velük, de mondták, hogy ezek cseremiszek - ők ott Azerbajdzsán mellett laknak, ott a hegyekben -, az ott hegyes rész, ilyen kecskepásztorkodással foglalkoznak. Törpe, szőke, mozgékony, élénk, kékszemű emberek. Mind próbáltunk velük szót érteni, mert tudtuk, hogy rokon nép a magyarokkal… (PaB)

Ott vannak az ujgurok… Azok is sokan vannak… Azt mondják, hogy ők a magyarokkal rokonok. Az országuk is Dzsungária. S azt mondják, hogy a magyarok nekik egy előőrseik. Az avarokéval talál az ő véleményük. Az avarok is azt mondták. Hogy a magyarok nekik egy előőrseik voltak. Mondták, hogy: "nem vagyunk Ázsia népe, nekünk van egy előőrs népünk már több mint másfél ezer év óta él Európában. Ezek a magyarországi elődeink… Nekünk már rengeteg elődünk van Európában. Például azt mondja, hogy a kunok. A kunok is testvéreink nekünk… Ők is átjöttek Európába! (VáA)

Mikor körbeülik a tüzet, akkor ünnepélyesen egyformán étkeznek, egyformán beszélgetnek. A tiszteletet megadják a törzsi főnökeiknek nagyon. Ez érdekes. S adnak nekik ilyen bizonyos szép ékszereket, amit gyűjtenek, például kavicsokat, amiből gyöngyszemeket csinálnak. Vagy a sapkájuk szépen ki van varrva. Éppen mint a kalotaszegieknek. Ez általában a közép-ázsiai türköknek nagyjából ugyanaz a szokásuk, mint a kalotaszegieknek. Na, ezt nem tudja senki… Nem mondja senki, pedig úgy van! Ugyanúgy gyönyörű hímzett ruhájuk van. Ugyanaz, mint a miénk. A színek is… Mikor az ember néz egy román hímzést, egészen más… Kék, sárga, minden. A magyaroknál simán megy át az egyik szín a másikba. Ugyanúgy van náluk is. Pentatonikus a zenéjük. A rengeteg zenetanár mind azt mondta az énekeikre is: Ne, a mi csángóink ugyanezt éneklik! Pentatonikus nótákat, pont ezzel az ütemmel. Voltak fogolytársaim - egy Mátéffy nevű, s egy unitárius pap - azok gyűjtötték, s állandóan kottázták az énekeiket… A csángó is pontosan úgy énekli: Madárka, madárka… S a törököknél ugyanaz. Jellegzetes a hanghordozásuk, a dallamvitelük… (VáA)

Aztán találkoztam finnekkel. Ez a nő kórházban volt. Mind próbáltam beszélni vele valamit, de nem lehetett. Oroszul beszélgettem, egy kocsival utaztunk egyszer, s mondták, hogy finn a nő, mind beszélhettem vele, de nem is lehetett, nem akarta firtatni, hogy ő finn… Egyetlen szót se lehetett kiszedni belőle… Félt szegény… (PaB).

Ami a kaukázusi és közép-ázsiai népeket illeti, többekben megvolt a rokonságtudat a magyarokkal. A kisebb kaukázusi népek, mint az oszétek, kabarok, avarok, karacsájok és cserkeszek büszkén mondták, hogy jól tudják, nyugaton él egy nagy rokon nép, a magyar! Szégyenkezve sütöttem le a szememet, hogy én bizony nem is tudtam a létezésükről, de a pár százezres, tízezres népek szemében a tíz-tizenöt milliós magyarság léte nagy országot sejtetett. Érdekes módon még a kazahok tudtak a rokonságról, és kölcsönös örömmel fedeztük fel az azonos vagy hasonló szavainkat. Ha pentatonikus dalt dúdoltam előttük, ők hasonlóval válaszoltak, ahol fel-felcsillantak a hasonló, sőt, azonos motívumok. Azt gondolná az ember, hogy a még ma is Magna Hungáriában élő csuvasok, baskírok számon tartanak minket. Akikkel lágerban találkoztam, nem mutattak érdeklődést, lelkesedést az esetleges néhai szomszédság vagy akár rokonság iránt… Az altáji tatárok sem vallották a rokonságot, de a "tatárjárás" ellen tiltakoztak, mert az a mongolok műve volt, s mondták, őket is megritkították, leigázták. (RóJ)
Népek… Terjeszkedő népek… Kis, vesző népek… Rokonaink…
De nemcsak a kis népek, a százmilliós japánok is nagy-nagy melegséggel közeledtek hozzánk, magyarokhoz.

Nagyon jó barátságban voltunk. A japán tisztek és a magyar tisztek ahol csak lehetett, mindenütt együtt voltak. Érdekes, a németekkel nem barátkoztak. De a magyarokkal állandóan. A műveltsége is a magyarnak s a japánnak valahol megfelelt. Megjegyzem, nagy tévedés, ha valaki azt hiszi, hogy a németek valahol felénk csúcsosodtak. A népműveltség - nem az, hogy civilizáció, könyveken keresztül való műveltség -, a népi műveltsége, az elemi műveltsége a magyaroknak sokkal magasabb volt, mint a németeknek. Mind a tiszti karnak, mind a legénységnek, sokkal, de sokkal magasabb. Össze sem lehetett hasonlítani. Az egyszerű magyar baka amikor leült, kiterítette a kicsi terítőjét - akármilyen helyzetben volt -, és akkor vette elő a tálat, kenyeret, villát, akkor evett, utána megmosta, akármilyen hideg volt, hóban, bárhogy, visszacsomagolta. A közönséges német baka nem! Ilyenkor, ilyen helyen mutatkozott meg a magyarság természetes műveltsége. Mi - s a japánok is - természetes műveltséggel rendelkeztünk, a németség civilizált volt. A kettő között nagy a különbség. A japánoknál ugyanaz volt. A japánok ugyanúgy viselkedtek, mint a magyarok. Ugyanúgy! Még a felszerelésük is hasonló volt. Szokásuk, mindenféle. (VáA)

Jöttek le hozzánk minden este. Szerették a magyarokat nagyon. Erősen szerették. Aztán futballoztak a mieinkkel. Jöttek le játszani. Az oroszokra köptek, azt mondták, erősen neveletlenek. Nem ették meg, amit adtak volna nekik, külön kellett főzzenek, s jobb ételt kaptak. Ahogy lehetett, úgy értekeztek velünk… Mondták, a magyar nép okosabb, s más, mint a többi nemzetek. Mert szeret sportolni, szeret dolgozni, s jól gazdálkodni. Olyan gépezetük volt, hogy az oroszok csak tátották a szájukat, nem tudták, mit csináljanak vele. Ismerték a gépeket, mind mondták, mutatták ott nekünk, ne, ez mind tőlünk van… (NaGy)

A szimpátiájukat számtalanszor megfogalmazták. A japán tisztek mondták, hogy Japánnak az északi részén annak idején valamikor, amikor még a kínai birodalom nem volt kifejlődve, hanem Kínának a mandzsúriai részén még hunok laktak, hogy a hunokból származik egy óriási nagy törzs, amelyik japán északi részén telepedett le, s amelyik nem a japán karakterisztikákat viseli máma is, hanem hasonlít a mongoloid-magyar típushoz. Mondták, hogy ők rokon népek velünk. S ha ők Európába jönnek, az nem sárga veszedelem lesz, hanem olyan sárga féle felszabadítás… (VáA)

Ki mondja meg, hány nép is élhet Ázsiában? Talán senki… Maradjunk mi is azzal, hogy sok! Ázsia: népek tengere!
És ott, ott a népek tengerében ott voltunk mi, magyarok… Megjelentünk, és megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy ott több ezer év távlatából is nyilván tartottak minket, emlékeztek ránk. És mi szégyenkezve éreztük, mi tudjuk legkevésbé, hogy kik vagyunk. Hogy honnan jöttünk, s talán még azt sem, hogy miért vagyunk…

Amennyi népet értem! Annyit! Oroszokat, japánokat, mongolokat, cserkeszeket… A cserkeszek azok huncutok, az oroszok között sokan vannak rossz-szívűek is… De a legrosszabb nép a magyar. Ez sajnos. Az én tapasztalatom szerint… Az mindenkit összerontana… Sajnos, én is az vagyok, de hiábavaló… Azt tudom, egész Ázsiában nem kaptam olyan népet… S Európában sem… Cseh, román, minden más. Azok összefognak, azok összefogtak mindig, mindenütt. De amennyi népet én megismertem, a legrosszabb nép önmagával szemben a magyar. Mert széthúzunk, egymás ellen vagyunk… Önmagunknak vagyunk az ellenségei… Elromlottunk! De ezt ők, azok a népek nem tudják… S szerettek, még mindig szerettek minket. Mint testvéreiket… (VaI)

JÖTTEK A VÖRÖSÖK…

Jöttek Leninék, Trockij s Kerenszkij, s felbújtatták a világot. Én aztán otthagytam a gazdámat, mert a bakról le akartak verni. A bojérnak 130 tehene volt, aztán ahogy engem megismert, puskát adott a kezembe, úgy jártunk. Lenin és Trockij összeduvasztották a helyzetet… Elvettek mindent. (FeI)

Mondták, hogy Svájcból jött haza Lenin. Svájcból ő meg tudta szervezni, hogy Oroszországban kik legyenek a vezetők, hogyha kitör a forradalom. Ő szervezte meg. Trockij is ott volt. Trockij, Lenin, Csicserin, ezek voltak a vezetők, a szervezők. Csicserin az vasúti miniszter volt, ilyesmi. Trockijról nem tudtam többet, falun töltöttem az időt, nem tudtam, hogy ki kicsoda, micsoda. (GeJ)

Igen… Jöttek Leninék, s elkezdődött a XX. század egyik legtragikusabb eseménysorozata. Megjelent a hatalmas cári birodalomban a "kommunizmus kísértete". Megjelent, felborította a rendet, s mérhetetlen szenvedéseket zúdított előbb az ott élő népekre, majd az egész emberiségre.

Már odáig is a nép zúgolódott és mozgolódott, a bányákban, pláne jobban mozgolódtak, míg aztán elterjedt a városi nép s a diákság körében is. A diákság nagy erőt, nagy lendületet adott a munkásságnak. De azok hogy csaptak, hogy kapcsolódtak bele a forradalomba? Annak idején az államhatalom a diákságot fölmentette a katonáskodás alól. Nem voltak katonakötelesek, s most pedig szorult a kapca, Kerenszkij, mikor leváltották a cárt, ő vette a kormányt a kezébe, s mikor ő lett a vezető, berendelte nemcsak a diákokat, a nőket is egy bizonyos korig. A diákság nagyon-nagyon mozgott, összekapcsolódtak a munkássággal és harcba kezdtek. Lemondásra kényszerítették a cárt… fegyveres erővel, s aztán minden hullámosan terjedt tovább. A városi helyeken állt meg jobban. Jöttek az európai részekről idegen légiók sok államból segítségül, tőlünk is voltak, Romániából. Ezekkel a harcot föl kellett hogy vegye a munkásság, és nekünk is. Azután kerültek a vörösök. Előbb csak tömegpárt neve volt, bolsevik. Azután lettek a vörös gárdák és a kommunista csapatok. (NéA)

A magyar hadifoglyok részben szemlélői, részben - kényszerhelyzet, szimpátia, radikális gondolkodásmód miatt - résztvevői, de minden esetben szenvedői voltak a forradalomnak.
Berezovkán akkor én éppen szolgálatban voltam, tejet hordoztam a betegek részére, 35-40 üveg tejet. Mentem reggel, mentem vásárolni, és láttam, hogy a nagy címereket dobja le a lágerőrség. Az ajtón nagy címerek voltak, egy állott ott, leemelte, s dobta le. A földön taposták. Ruszki cár, mondták. Szaladtam vissza a táborba, mondtam a szobatársaimnak: Gyertek, itt forradalom van! Te, Kászoni, igen bátor vagy, egyszer már kimentettünk téged, hogy a tiszteket szidtad, most megint… Aztán agyonlövették a lágerparancsnokot, nagy parádéval temették el a temető szélibe. Egy egyéves önkéntes katona agyonütötte. Ez volt a jel, hogy Oroszországban mi történik. Rá egy hétre már jött, hogy forradalom van. Akkor dobták le a cári címert az ajtókról. És aztán a katonát, akit előbb ruhástól ástak el, azt kivették onnan, s nagy parádéval temették el, s az orosz tisztet tették, mint a kutyát, a helyébe. (KáG)

Csak láttuk, hogy olyan szürke, darus ruhás emberek szállnak fel a vagonokba, s ott beszélgettek. Revolúció, revolúció… De semmiféle nagyobb esemény nem történt velünk. Moszkvába hoztak minket, egy külvárosba letelepítettek, karanténba, megfigyeltek… Moszkvában barna kenyeret adtak, Szibériában hófehér volt a kenyér. (KoK)

Sokan szinte csírájában látták, mint bontakozik ki, mint vesz erőt a tömegeken a láz, másokon a szorongás, a kétségbeesettség, a félelem, s mint kerül mindenki a kiszolgáltatottság, a bizonytalanság helyzetébe.
Előbb csak a bizonytalanság terjedt, a közbiztonság romlott meg.

Én elmentem akkor evvel a Kátyával. Bementünk az erdőbe, látom egyszer, egy ember agyon van verve, s egy nagy csataló mellette. Mentünk tovább, hát ott megint egy embert látok, hogy agyon van verve, s megint egy nagy csataló… Mikor a harmadikot megláttam, le van esve, ott egy kés volt. Oda le volt dobva. Mondom neki: Te, innét menjünk ki! Én nem szeretem itt a járást, jobb, ha kimegyünk a sík terepre. Mindjárt megnéztem azt az embert, késsel volt megölve. Kimentünk, s többet majálisra sohasem mentem. (ÁbJ)

Azok az oroszok összeszedtek 25 embert, nagyokat, tanárokat, kereskedőket, amelyik a cárt szolgálták, a cári laktanya teli volt cári katonával, az egy nagy kőkerítéssel volt körülvéve, azok a civilek szénával, szalmával, tüzelő anyaggal körberakták, meggyújtották, s perzselték ki a katonákat onnan. Aztán megadták azok ott magukat. A tüzet behányták ezek a civilek. Civil halott is volt. (FaB)

A nép a maga módján értelmezte a forradalmat. Legtöbb helyen elkezdtek rabolni, fosztogatni, ingyen javakhoz jutni.

Legelőször a szeszraktárt törték fel, két és fél literes üvegek voltak, úgy hívták, hogy csetverty, azok tele voltak szesszel, a hordókban is volt szesz. Egy tiszt volt a parancsnok, a tisztet lelőtték. A katonák nem engedték, azokat is le-legyilkolták. Tél volt, húzták a szán után őket. Mikor megtisztult a helyzet, mentünk be mi is. Öt üveg ilyen litert vittem be a lágerünkbe, oda az istállóba. Aztán elástuk, a szeszt eltemettük. Az üzleteket kirabolták, kihánytak mindent oda az utcára, könyvesboltból, ruhásboltból mindent oda kihánytak, s meggyújtottak. A vörösek csinálták ezt mind. Bementem egy olyan üzletbe, megszólal egy magyarul: Mi kell, hadapród úr, mit vessek le? Mikor megkezdődött, úgy kezdődött, Kvalinszkban - ez bent volt a Volga partján, mert Penzáig mentünk vonattal, Penzán vonatra ültettek, s mentünk Kvalinszkba - a polgármestert megkötözték a nyakánál fogva, elvitték, követ kötöttek rá, s a Volgába belédobták. Akkor megválasztották a másik polgármestert. Láttad, hova ment? Úgy viseld magadat, te is oda mész! (FaB)

Amikor feltörték a szeszgyárakat, volt ott a pálinka miatt a szeszgyárnál legalább kétezer ember. Kurgánban, ott volt a szeszgyár… Aztán osztották a földeket. Voltak törökök, tatárok, baskírek, kirigzek ottan, minden fajta. A kirgiz is, akinek kellett a föld, kapott. A falujától negyven vagy ötven kilométerre volt majdnem a földje… Húzott odébb. (GeJ)

Átjöttek a Volgán, s két napig folyt a harc a mi határunkon. Mi fent a malomból néztük a csatát, a fehéreknél egy kocsi volt, gyorstüzelő páncélkocsi, bement a vörösek közé, kilőtte magát, s elfutott. Ezt csinálta. Csehek voltak ott a fehéreknél, a vörösöknél magyarok. Ahogy eljöttek volt, hát ló kellett s szekér, vinni a lőszert. Az öreg azt mondta: én elmegyek, s te maradj itthon! Mondom: nem, én megyek el, mert én tudom, vissza is jövök! Na jó. Mikor a kapun kieresztett, azt mondja: Na, fiam, a ló is a tied, a szekér is a tied, hazáig meg se állj! Evvel csapott el. Ej, mondom, nem tudok én hazamenni! Na, megraktuk a ládáját a szekérnek, mentünk. Elmentünk a faluból. Addig mentünk, mezőn, országúton, ott tüzérség, lovasság, magyarok, olyanok voltak, hogy első osztályú mindig. A vezérem is olyan volt, hogy se írni, se olvasni nem tudott. Így hátráltak örökké. De szája jó volt. Egyszer mondom neki: eressz engem haza! Nem látod-e, mennek haza a cimborák, engedj haza! Hát - azt mondja - nincs-e jó dolgod? Mondom, jó van, de mégis haza kéne menni! Egyszer csak azt mondja: Mehetsz, elengedlek. De igazolvány kell, mert visszahoznak. Meg is adta. Estefelé volt, de én elindultam. Me attól féltem, hogy visszatart. Azt se tudtam, merre menjek. Lovam jó volt, az igaz. Én a gyeplőt felakasztottam a rókincába, s magamat a lóra bíztam. Lemájnak hívták. Na, mondom, Lemáj, vígy haza! Akkor éjjel jöttünk, s másnap egész estig. S akkor megint másnap hajnalra értünk haza. Úgy, hogy messze voltunk. De én gyeplőt nem fogtam, csak akkor, amikor megetettem s megitattam, s elcsaptam, menjen. Ködös idő volt, s látom fénylik a víz. Megállítom, kezdek nézelődni, hát honn vagyok. Na, mondom, megjöttem. Érdeklődtek, hogy lesz, mint lesz. Jaj, mi lesz? (BiM)

És öltek… Öltek… Sokszor értelmetlenül, nem is tudták, hogy miért. Csak hulltak, hulltak az emberek, s az ázsiai télben ott is maradtak a halottak az utak szélén…

Mikor tavasz lett, az úton akkor lehetett meglátni, hogy mennyi ember hullott el a télen. Hát elesett, ott volt, tavaszig ott volt, míg a hó elment. Tényleg ott volt. A város utcája tiszta emberből állott, úgy, mint a kéve, annyi ember volt elhullva a város között. Minden utcában. Ott telelt mindenki, ahol leesett. Ment rajta keresztül szekér, minden. Szánok, mert szekér nem járt télen. A hó ott erősen nagy. Semmi, még különbözet sem volt, nem lehetett tudni, hogy fehér volt-e vagy vörös. Csak meg van halva. Akkor összeszedették. Aki a piacra kiment ember, meglátták, annak muszáj volt egy embert kivigyen a temetőbe. Én is úgy voltam, hogy megfogtak, hogy ki kell vigyem. Egyet megkötöttem, a lábát a nadrágszíjammal, s vittem kifele. No, még egy leány éppen ott volt, olyan kisasszonyféle volt, hát az is húzta volna, de nem is bírta, még oda közbül állottam, a kisasszonynak is segítettem bal kézzel, s a kisasszonnyal ketten két embert kivittünk a temetőbe. Aztán ott nem jöttünk vissza a piacra, mert amelyik visszament, azzal még vitettek, hanem megkerültük a piacot. Hogy hány halott volt, nem is tudom, nem számítottam, csak kimentem, az a kisasszonyforma az odavaló volt, s az engemet húzott, hogy menjek vele, ne menjünk vissza a piacra, s az aztán elvezényelt ingemet, mert az igazat megmondva nem tudtam volna kimenni, de az odavaló, jekatyerinburgi volt az a leány, s az kivezetett, aztán kérdeztem, hogy hát merrefele kell menni a dohánygyár fele, mert ott lakott a csizmadia, akinél voltam. Voltak foglyok is közöttük, mert a fogoly azért ment, hogy megfizették. A csehek fehérek voltak, magyar a csehek között egy se volt. Csak a csehek nagyon jól összetartottak. A németek - itt nálunk vannak a svábok -, na, ezek a csehekkel tartottak… (ÁbJ)

Lenin hol itt bukkant fel, hol ott! Szinte mindenütt ott volt. Sokan látták, hallották a szónoklatait, lázító beszédeit.

Jekatyerinburgban volt Lenin, s aztán ott láttam meg, mert kimentem, hogy na, hogy gyűl össze a nép. A kíváncsiság kivitt. Kimentem, akkor szabadra engedték a foglyokat. Kimentem, s mondták, hogy ne, ez Lenin, ne, ez Lenin. Állvány volt deszkából csinálva a piacon, s úgy beszélt. De hogy mit beszélt? Oroszul nem tudtam, csak kicsit. Nem is hallgattam, csak megnéztem, s avval mentem vissza a munkahelyemre. Közel nem voltam, csak az alakját láttam, hogy milyen jó nagy ember, s mondták, hogy börtönből szabadult ki. Börtönből jöttek ki, s ezek, akik vele vannak, mind börtönből jöttek. Volt olyan öt-hat ember, s volt kiabálás is. Éljenzés. Egyebet nem tudok erről mondani. A város kigyűlt, tényleg, kigyűlt a város. Akkor léptek a Lenin pártjába, akkor nap. E pediglen, mondjam, milyenkor volt? Novembernél még hamarabb, októberben körülbelül. Mert már hidegecske volt. Összegyűlt a sok nép, ígérték a sok pénzt, s milyen az ember. Egy része azt sem tudta, isszák-e, eszik-e ezt a bolsevizmust, csak ment a pénzért. Voltak olyan emberek is ott, ahol mi dolgoztunk, ő semhogy dolgozzék, inkább elmegy. Én pedig azt mondtam, én már nem megyek. Még abban az esztendőben is, amikor kitört, egyik nap fehér párt volt, a másik nap veres párt! (ÁbJ)

Elment éjjel a frontra, nem félt semmitől, kiment a frontra, megtudakolta az őrtől, kérdezte az őr, mikor állította meg: Sztoj! Állj, ki vagy? Súgta halk hangon, hogy ja Lenin! Akkor az ölelgette magához, megkérdezte, hol járt, mint jár, s mehetett tovább. Ilyen ember volt. De máma már nem az az elv, ami volt Leninnek. Lenin tényleg a munkás embert pártolta, előtte mindenki egyforma volt. Baskír, kirgiz, tatár, nála mindenki egyenlő volt. Ha valaki megcsúfolta, azt bejelentették, s Lenin eltetette az olyant azonnal láb alól. Lőtték agyon! Gyűlölte ezt vagy azt, tetette az olyant el azonnal láb alól, lőtték agyon. Nem szabadott gyűlölni, mindenki testvér volt. (GeJ)

Amikor kijött Szibériába oda szónokolni, akkor láttam. A városi színház ereszén, ott szónokolt. Aztán eltűnt onnan, s kész volt. Többet nem láttam! Ott volt merénylet is ellene. De azt én nem láttam. Azt mondták, hogy egy nő lőtt rá! De én azt nem láttam, nem tudom, hol volt. Csak úgy hallottam, mint amikor pletykálnak. (PoI)

Lenint és Trockijt ismertük, Sztálinnak nem volt ismert neve. Trockij volt a forradalmi elnök, Lenin pedig a politikai elnök. Képekről nehéz megkülönböztetni őket, mind a kettő kis szakállat viselt, s sovány képű volt. Nem voltak nagyok. A fegyelmire Trockij nagyon érzékeny volt. Mert ha Trockij nincs, akkor a vörös zászló lemaradt volna… Én nagyon ismertem őket. Sokszor hívtak be Moszkvába gyűlésre. Minket nagyon tiszteltek, mikor Ázsiából, Szibériából behívtak beszámolóra, minket külföldieket erős fegyvernek tiszteltek. (NéA)

Nem volt magas ember, szakállas ember volt Lenin, beszélt velünk, de mi nem értettük. Odajött hozzánk látogatóba, Ibrikbe, odajött. Csak egy pár szót szólt, hogy viseljük magunkat nem tudom hogy. Volt egy bodoki legénységi egyén, az már jól tudott oroszul, s mondotta, hogy hát álljanak be a vörös hadseregbe. Lenin mondotta, mert nekünk is mondotta, de én nem értettem meg. Az azt mondta, hogy ő nem, mert haza akar menni! Lenin erre, hogy hazamész, mihelyt itt vége lesz a játéknak. Hazamész! De a fiú: Hej, addig baj van! A Bog megsegít! Úgy hívták ők az Istent, Bog. A Bog ha megsegít, hazamegyek én hamarabb! (FaB)

A foglyaink mit tehettek ebben a zűrzavarban. Harcedzett katonák voltak, szükségük lett volna rájuk a vörösöknek is, a fehéreknek is, hiszen ahol fegyverek ütköznek össze, ott minden ember számít… Kezdetben úgy tűnt, hogy a vörösök engedékenyebbek.

folytatás