Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Gáthy Vera
A NAGY LÉLEK – Mahátmá Gandhi
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Rubicon 1994/7
Életút
http://www.mkgandhi.org/
http://www.gandhi-manibhavan.org/
http://web.mahatma.org.in/
India függetlenségének kivívására és erkölcsi felemelésére tette fel az életét. Törékeny emberként is vállalta a küzdelmet egy világhatalommal szemben, mert lélekben erős volt, erősebb mint a hatalmat bitorlók. Erejét az igazságba vetett hit s az ahhoz mindenáron való ragaszkodás adta. Ez a lelki erő ihlette Rabindranáth Tagorét, hogy új névvel illesse: így lett belőle Mahátmá, a Nagy Lélek.
Anglia gyarmatbirodalmának gyöngyszeme India volt. Nem véletlen, hogy már a 19. században az angol politikai viták középpontjába került a kérdés: lehet-e Indiát asszimilálni a nyugati társadalmak értékrendjéhez, vagy pedig – tiszteletben tartva a helyi kultúrát – csak a gazdasági kapcsolatokat kell erősíteni. Anglia Indiában fejlesztette ki legteljesebb mértékben a közvetett kormányzás gyakorlatát, kisebb változtatásokkal fenntartva a helyi közigazgatás rendszerét. Az indiai gazdasági fejlődés azonban a birodalmi érdekek függvénye volt: az ipar szerkezete torz, a mezőgazdaság színvonala alacsony, s mindkettő súlyos adókkal terhelt.
A modern India megteremtésének alapvető feltétele a politikai függetlenség kivívása volt. A brit jelenlét szinte a társadalom minden rétegének, csoportjának a fejlődését és érdekérvényesítését korlátozta. Abban tehát csaknem teljes volt a nemzeti egység, hogy a brit uralmat Indiában fel kell számolni. Abban azonban már igen nagy volt a tanácstalanság, hogy ezt mi módon lehetne elérni. Az alkotmányos reformok útjáról minduntalan kiderült, hogy a függetlenség távoli ígéretéhez vezetnek, és Angliának valójában nem áll szándékában lemondani indiai birtokáról. A fegyveres harc útja járhatatlannak tűnt, hiszen Nagy-Britannia katonailag a földkerekség egyik legerősebb országa volt. Még a szipojfelkelést követő megtorlások részeként a lakosságot teljesen lefegyverezték. A közigazgatás és a rendőrség minden fontosabb pozícióját egészen az 1930-as évek végéig angolok töltötték be. Ilyen körülmények között felmerült a kérdés, hogy milyen eszközökkel rendelkezik egy jogfosztott, lefegyverzett és gazdasági függésben élő ország, ha ki akarja vívni a függetlenségét. Móhandász Karamcsand Gandhi erre a kérdésre fogalmazta meg a választ.
A harmadik, azaz vaisja kasztbeli Gandhi család a gudzsaráti fejedelemségek egyikében, Porbandarban élt. Móhandászt kasztjának korabeli szokásai szerint tizenöt esztendős korában megházasították, majd Angliába küldték jogot tanulni. Hazatérte után ügyvédi gyakorlata nehezen indult, míg a Dél-Afrikában élő indiai közösség tagjai meg nem hívták, hogy képviselje érdekeiket. Gandhi végül rövid megszakítással húsz esztendőt töltött Dél-Afrikában, ahol indiaiak tízezrei dolgoztak az ültetvényeken és a bányákban. Dél-Afrikában az indiai telepeseket diszkriminatív törvények sújtották: a hindu házasságokat törvénytelennek nyilvánították, személyazonossági igazolvány kiváltására kötelezték még a kiskorúakat is, ázsiaiak nem utazhattak fehéreknek fenntartott vonatokon, nem mehettek át egyik tartományból a másikba. Az ötvenezres dél-afrikai indiai közösség vezetője hamarosan Gandhi lett, aki itt kísérletezte ki azokat a módszereket, amelyeket később az indiai százmilliók vezetőjeként közel három évtizeden át alkalmazott.
Indiába hazatérve egy évig ismerkedett a helyi viszonyokkal, és beutazta az országot. A nemzeti mozgalom vezetői közül ő volt az első, aki közvetlen közelről tanulmányozta a falvak életét, a társadalom állapotát. Már Dél-Afrikában felhagyott az európai öltözködéssel és az angoloktól átvett szokásokkal, úgy élt, úgy öltözött, étkezett, mint az egyszerű indiai parasztok. Ezért nevezte őt később Churchill meztelen fakírnak.
Gandhi 1916-ban egy indigóültetvényen dolgozók panaszainak kivizsgálása során kezdte meg politikai tevékenységét: a parasztokat rábírta arra, hogy ne fizessék a törvénytelenül kivetett adókat. Egyéb nyilvánvaló, de addig senki által nem próbált dolgokat is tett. A hatóságok például megtiltották neki, hogy bizonyos helyekre betegye a lábát. Gandhi mégis odament és jogászként kérte, mutassák meg neki azt a jogszabályt, amely őt mint indiai állampolgárt az ország bármely településéből kitiltaná. Ilyen jogszabály nem létezett, ennek ellenére sokszor előfordult, hogy őt és a mozgalom más vezetőit a hatóságok kiutasították, kitiltották valahonnan, ám addigra mindenki tudta, hogy jogsértést követnek el. Gandhi már első akciójával tekintélyt szerzett magának, és azonnal hívták az ország más részeibe is. Az indigóültetvényről az ahmedábádi textilmunkásokhoz ment, hogy segítse rendezni bérvitájukat az indiai gyárosokkal. Itt a böjt eszközéhez folyamodott, ezzel kényszerítette ki a megegyezést. A böjtöt válságos helyzetekben később is alkalmazta politikai ütőkártyaként.
Az első világháborút követően India arra számított, hogy domíniumi státust kap, helyette azonban néhány nem túl jelentős reform született, mint az angolok és az indiaiak úgynevezett kettős uralma, amely csak tartományi szinten növelte valamelyest az indiaiak beleszólási lehetőségeit a döntésekbe. A központi kormányban érintetlen maradt az angolok hatalma. Az országos nyugtalanságra való tekintettel viszont a Rowlatt-törvényekkel valóságos statáriumot vezettek be. Válaszként a függetlenségi mozgalom legjelentősebb ereje, az 1885-ben alakult Indiai Nemzeti Kongresszus 1920 szeptemberében elfogadta a Gandhi által javasolt programot: a kormánnyal való együttműködés megtagadását és az idegen intézmények bojkottját. Nemzeti iskolák, egyetemek építését is kezdeményezték. Gandhi szorgalmazta a házi fonás-szövés elterjesztését: ettől kezdve lett a khaddar, a háziszőttes a hazafiság jelképe. Gandhi a további fejlődés gátjának az idegen uralmat tartotta. A küzdelem céljának a teljes függetlenséget jelölte meg, s ezzel sikerült ideiglenesen háttérbe szorítania a megosztó tényezőket. A Kongresszust tömegpárttá szervezte, városi értelmiségi csoportosulásból az egész országot behálózó hatalmas szervezetté tette. 1921-ben a Nemzeti Kongresszus teljhatalommal ruházta fel Gandhit. A hatalmassá terebélyesedett polgári engedetlenségi mozgalom arra kényszerítette a hatóságokat, hogy tárgyaljanak Gandhival és ezzel elismerjék mind a mozgalmat, mind Gandhi vezető szerepét. A tárgyalások azonban nem jártak eredménnyel, a vezetőket bebörtönözték, a mozgalmat letörték. Gandhi hat év börtönbüntetést kapott, igaz, betegsége miatt két év múlva szabadlábra helyezték.
Gandhi az elkövetkező években a hindu–muzulmán egység és az indiai társadalom korszerűsítésének kérdéseivel foglalkozott. Ekkortájt ismételt harcot hirdetett az érinthetetlenség gyakorlata ellen, és személyes példájával járt elöl. A társadalom fokozatos, átfogó megreformálásán munkálkodott, új oktatási rendszerének középpontjába a hasznos ismereteket és a fizikai munkát állította.
1927-ben ismét közeledett a politikai reformok kidolgozásának ideje, amire minden tizedik évben került sor. A feladattal a brit kormány a Simon bíró által vezetett bizottságot bízta meg, amelynek egyetlen indiai tagja sem volt. A szétesett, apatikus nemzeti mozgalom az inzultus hatására egyszerre talpra állt. Ismét napirendre került a szatjágraha: Gandhi 1928-ban új adómegtagadási kampányt szervezett, amely hatalmas erkölcsi sikert aratott. Tavasszal Delhiben egy indiai pártközi konferencia bizottságot állított fel az alkotmány alapelveinek kidolgozására. A bizottság elnökévé a nagy tekintélyű idős politikust, Mótilál Nehrut, a későbbi miniszterelnök apját választották. Amikor alkotmánytervezetében a Nehru-bizottság “csak" domíniumi önkormányzatot követelt, láthatóvá váltak az idősebb és a fiatalabb politikusnemzedék közötti nézetkülönbségek, ám legendás kompromisszumkészségével Gandhi elhárította a szakadást. Azt javasolta, hogy ne követeljenek a domíniumi státusnál többet, ha az 1929. év végéig a brit parlament elfogadja a Nehru-féle tervezetet. Időközben Angliában a konzervatívok választási vereséget szenvedtek, és a történelemben először munkáspárti kormány alakult MacDonald vezetésével. A nemzeti mozgalomban feléledtek a remények, az új helyzetben jelentős engedményekre számítottak. Ezért a Kongresszus 1929. decemberi, 44. ülésszakán egyértelműen megfogalmazták, hogy a “szvarádzs" ezután a teljes függetlenség követelését jelenti.
A kormány és a Kongresszus közötti alkudozás azonban nem vezetett eredményre. A függetlenségi mozgalom most is – mint korábban oly sokszor – tanácstalan volt, hogy mi legyen a következő lépés, amellyel India közelebb juthat a függetlenséghez, de legalábbis megmutathatja az erejét. Az ország figyelme Gandhi felé fordult, tőle várták a kezdeményezést, ami lehetővé tenné az elmozdulást a holtpontról. A Mahátmá – a Nagy Lélek, ahogy akkoriban a világ megismerte – ekkor közzétette tizenegy pontból álló követelését, amelyben gyakorlatilag csak gazdasági sérelmek szerepeltek. Kijelentette, ha a kormány ezeket orvosolja, akkor India lemond a teljes nemzeti függetlenség követeléséről. Mivel ez sem vezetett eredményre, 1930. március 2-án Gandhi levelet írt az alkirálynak, amelyben a sótörvény segítségével illusztrálta, milyen gazdasági és szociális kárt okoz Indiának a brit uralom. Ezután figyelmeztette az alkirályt: ha nem kezdi meg a bajok felszámolását, március 12-én elindul a tengerparti Dandiba, hogy ott a vízből sót pároljon és ezzel jelt adjon a nemzetnek a sómonopólium megszegésére. A sómenet több mint három hétig tartott, hatására az egész ország megmozdult, új lendületet vett az angol áruk bojkottja, sztrájkok és adómegtagadási kampányok kezdődtek.
A kormány válaszában nem volt újdonság. Májusban letartóztatta Gandhit, majd Nehrut, s június végére már közel százezer politikai vezető került börtönbe. A következő év elején Gandhit és a Munkabizottság tagjait mégis ki kellett engedni, mert a zsákutcából a kiutat csakis a tárgyalások jelenthették, és nem volt kivel tárgyalni. A nemzetet elsősorban Gandhi és a Kongresszus képviselte, s ezt a brit hatóságok is kénytelenek voltak tudomásul venni. Irwin alkirály a brit korona, Gandhi az indiai nemzet nevében kötött kompromisszumot, amely elvezetett a londoni kerekasztal-konferenciához. Kézzelfogható eredmények mégsem születtek, sőt, amikor Gandhi hazatért Londonból, ismét letartóztatták.
Gandhi képes volt a polgári fejlődésben elmaradt tömegeket felsorakoztatni a függetlenségi mozgalom mellett. Ô hozta az eszközöket, teremtette meg a szervezeteket és alakította ki azt a politikai nyelvezetet, melyet az írástudatlan százmilliók is megértettek, hiszen általuk ismert fogalmakból építkezett. Ô volt az, aki felhívta a figyelmet a nemzeti integráció fontosságára. Tekintélyével, erkölcsi erejével, tapasztalataival és türelmével képes volt a különféle politikai törekvéseket összebékíteni és a nemzeti mozgalom szolgálatába állítani. Nagyszerű taktikus volt, értett a különböző háttérrel, meggyőződéssel és műveltséggel rendelkező emberek nyelvén. Legfőbb eszközéül az erőszak nélküli polgári engedetlenséget választotta. Gandhi és követői e módszerrel az idegen uralom megszüntetését kívánták elérni. Ilyen értelemben a fennálló jogrend, hatalmi struktúra ellen léptek fel.
Gandhi morális alapokra helyezett politikai lépéseire a brit uralom csakis konvencionálisan, a hatalom pozíciójából válaszolhatott: Gandhit és munkatársait elhallgattatta, bebörtönözte. Amikor azonban a börtönök megteltek és a polgári engedetlenség még mindig tartott, nem maradt más hátra, mint kiengedni a foglyokat s tárgyalni velük. A parlamentáris demokrácián nevelkedett kormánynak nem volt kész receptje arra, mit kell lépnie, ha ellenfele nem robbantásos merényleteket készít elő, nem is tömegtüntetéseket szervez, hanem böjtöl. Az indiai brit kormányzat nem diktatúra volt, ezért nem hagyhatta, hogy Gandhi elpusztuljon. Emellett tartott a beláthatatlan következményektől is, ha a Mahátmából mártír lesz, ezért engedett az erkölcsi nyomásnak, és újra meg újra tárgyalt a nemzeti mozgalommal. A brit kormányzat természetesen tisztában volt azzal, hogy az erőszak nélküli tömeges megmozdulások is az erő alkalmazását jelentik, csupán más formában, hiszen bevallottan a kormányzást kívánják lehetetlenné tenni. Irwin alkirály ezt 1930. július 9-i beszédében világosan megfogalmazta, és leszögezte, hogy a mozgalom ellen minden erővel harcolni kell. Csakhogy a mozgalom és a gandhiánus eszközrendszer új, szokatlan volt, a hatalom eszközrendszere pedig régi és nagyon is megszokott.
Gandhi és a nemzeti mozgalom vezetői börtönben voltak, amikor a brit kormány 1932. augusztus 17-én nyilvánosságra hozta az úgynevezett kommunális döntést. Eszerint a muszlimokhoz hasonlóan az érinthetetlenek számára is külön választókerületeket biztosítottak volna. Gandhi felismerte, hogy ezzel nem csak a mozgalmat, hanem a hindu népességet is meg akarják osztani, ezért szeptember 20-án böjtöt kezdett a divide et impera szellemében hozott döntés ellen. Az érinthetetlenek vezetője, a jogász Ambédkár hajlandó volt tárgyalni, és szeptember 25-én a Púna melletti Jeravda börtönben megszületett a megállapodás. A kormány hajlandó volt elfogadni ezt az egyezményt a kommunális döntés helyett.
A nemzeti mozgalom a mélypontra jutott, a Kongresszust betiltották, szervezeteit az egész országban feloszlatták. Ráadásul 1933-ban Rahmat Ali cambridge-i diák megfogalmazta a Pakisztán-elképzelést, és terve bizonyos muszlim körökben hamar népszerűvé vált. Gandhi szabadulása után évekig távol tartotta magát a politikától. Egészen addig, amíg a brit parlament újabb törvényt fogadott el India kormányzásáról.
Az 1935-ben jóváhagyott és 1937-ben hatályba lépett törvény nagy felháborodást váltott ki Indiában. Jelentős lépést tett a választójog kiterjesztése és az önkormányzat kialakítása felé, de nem történt előrelépés a függetlenség terén. Arra azonban alkalmat adott, hogy a tartományokban másfél évig választott kormányok tevékenykedjenek és gyakorlatot szerezzenek a közigazgatásban. A valódi erőviszonyokra akkor derült fény, amikor 1939. szeptember elején Anglia hadat üzent a hitleri Németországnak, és bejelentette, hogy a háborúban India is részt vesz. Az indiai alkotmányt hatályon kívül helyezték. Nyilvánvalóvá vált, hogy egyetlen tollvonással meg lehet szüntetni az évtizedek küzdelmével kicsikart engedményeket és autonómiákat.
A Nemzeti Kongresszus csak akkor kívánta támogatni Angliát és a szövetségeseket, ha önállóan, szabad akaratából cselekedhet. Anglia azonban semmiféle engedményre nem volt hajlandó, a Kongresszust betiltotta, a vezetőket bebörtönözte. A felek álláspontja 1942-ben a japán hadsereg közeledtével sem változott. Gandhi ekkor fogalmazta meg a Kongresszus által is elfogadott jelszót: az angolok távozzanak Indiából!
1944-től Anglia meggyengülése senki előtt sem volt kétséges. A háború után indiai pozícióját előbb-utóbb fel kellett adnia, csak az nem dőlt el, hogy mikor és kinek adja át a hatalmat. A nemzeti mozgalom ideológiája szándékoltan homályos volt, felhasználta egyfelől a nyugati parlamenti demokrácia eszmerendszerét, másfelől pedig az ismert ind erkölcsi normákat. A függetlenség mint legfőbb cél megjelölésével olyan keretet kínált, amelyben békésen megfért hindu és muszlim, földbirtokos, tőkés és gyári munkás. Az így teremtett egység már a harc évtizedeiben is többször szétesett, a súlyos ellentéteket hosszú távon nem lehetett elfedni. Minduntalan felmerült ugyanis a kérdés, hogy miképpen lehet érvényesíteni az eltérő érdekeket a majdani független Indiában. Az 1945-47 közötti időszak drámai hatalmi küzdelmeiben ugyan mindenki Gandhit tartotta a leendő független India “szuperminiszterelnökének", s nagy gonddal figyelt a “mahatmatikára" – a Mahátmá politikai matematikájára – Gandhi és a Kongresszus között mégis komoly ellentét feszült. A Kongresszus, valamint a Muszlim Liga az ő közreműködése nélkül, sőt akarata ellenére egyezett meg az utolsó brit alkirállyal, Lord Mountbattennel India felosztásáról és Pakisztán megteremtéséről. Gandhi egy idő után elhagyta a tárgyalások helyszínét, s elment oda, ahol úgy érezte, nagyobb szükség van rá: gyalogszerrel járta végig Bengál falvait, ahol tombolt a hindu–muzulmán vallásháború, majd Kalkuttába utazott, hogy véget vessen a vérengzéseknek.
Élete utolsó fél évében Gandhi szinte a lehetetlenre vállalkozott: elérte, hogy az erkölcs győzedelmeskedjen a politika fölött. Megállította a vallásháborút. Ez nem volt jelentéktelen tett, hiszen Kelet- és Nyugat-Pakisztán kiválásával mintegy tízmillió ember vándorolt át az egyik új országból a másikba, és sok ezer ember esett áldozatul a fegyveres összecsapásoknak, a brutális vérengzéseknek. Indiát és az új Pakisztánt polgárháború fenyegette. Utolsó böjtjével Gandhi kikényszerítette a két ország megállapodását. A fanatikus hinduk a hinduizmus ellenségét látták benne, ezért dördült el 1948. január 30-án Delhiben, Gandhi szokásos imagyűlésén a fiatal púnai újságíró, Godsze gyilkos fegyvere.
Gandhi történelmi jelentősége felbecsülhetetlen még akkor is, ha vitatható, hogy az erőszakmentes polgári engedetlenségi mozgalom vívta ki India függetlenségét. A nemzeti mozgalom és a gandhiánus vezetés politikailag aktivizált háromszázmillió embert, a pártok figyelmét a szociális és gazdasági kérdésekre irányította, tartást adott a nemzetnek és elutasította az erőszakot. A három évtizedes küzdelemből egy nemzet került ki, mely határozott célkitűzésekkel, politikai alapelvekkel s politikai gyakorlatot szerzett emberek százezreivel rendelkezett, akik át tudták venni az ország irányítását a dekolonizáció után. Erkölcsi és politikai alapelvvé vált a türelem, a tolerancia még akkor is, ha ezen a területen India újra és újra elbukik. Az ország hallatlan morális tőkével lett független és indult el a modernizálódás útján a Kongresszus vezetése alatt. Ám ekkor már nem követte Gandhit.
Gandhinak ugyanis volt egy politikai végrendelete, amelyről igyekeztek gyorsan megfeledkezni. Ez – ha eddig más nem – mindenképpen felhívja a figyelmet a másik Gandhira, a gondolkodóra, aki megkísérelt választ adni a társadalom és a jövő kérdéseire, aki a gyakorlatban tanulmányozta a hatalom és az erkölcs viszonyát, sőt kísérletezett: szembeállította az erkölcsöt a hatalommal, majd erkölcsös politikát akart teremteni.
Közvetlenül halála előtt Gandhi azt javasolta a Kongresszusnak, hogy oszlassa fel önmagát, hiszen történelmi küldetését teljesítette: kivívta India függetlenségét. Ezt követően a legfontosabb a konstruktív program megvalósítása, és ehhez a népet szolgáló szervezetre van szükség, mert ha egy párt nem “szolgál", akkor létezésének értelmét veszíti el. Miképpen az állam is erőt, erőszakot alkalmaz, holott az uralom igazi tartalma az önmagunk fölötti uralom. Gandhi szerint tehát az ideális állam a “rendezett anarchia" lenne, a “felvilágosult anarchia állapota". Egy ilyen államban “mindenki önmaga uralkodója. Úgy uralkodik önmaga fölött, hogy soha ne korlátozza szomszédait. Az ideális államban tehát nincs politikai hatalom, mert nincs állam sem" - írta még 1931-ben a Young India hasábjain. Gandhi az önellátó falusi köztársaságok szerény, de mindenkiről gondoskodó Indiáját képzelte el – ahogy azt még 1908-ban a Hind Szvarádzs című írásában felvázolta –, s nem korszerű iparral, hatalmas hadsereggel, több mint kétszázmilliós, erős középosztállyal rendelkező országot akart. Azzal, hogy India független lett, Gandhi betöltötte történelmi szerepét. India új vezetői nem követték a Gandhi által felvázolt társadalmi modellt. Nem is tehették, hiszen India része maradt annak a világrendszernek, amelybe a gyarmatosítás évszázadai beillesztették.
Gandhi azonban már életében több volt egy nagy nemzet politikai küzdelmének vezetőjénél. Albert Einstein szerint “a tisztelet, ami Gandhit az egész világon övezi, arra a jobbára öntudatlan felismerésre épül, hogy korunk a morális hanyatlás időszaka, és ebben ő volt az egyetlen államférfi, aki a politikai szférában az emberi kapcsolatoknak azt a magasabb koncepcióját képviselte, amelyre minden erőnkkel törekednünk kell."
Élete során Gandhi többször említette a “csendes kis belső hangot", a lelkiismeret szavát, amely tetteit irányította, amelynek segítségével megkísérelte összekapcsolni a történelmi valóságot a transzcendentális élménnyel. Önéletrajzában így fogalmazott: “Úgy gondolom, nem helyes a biztosra törekednünk ezen a világon, ahol minden bizonytalan, csupán Isten és az Igazság nem az. Ami csak körülöttünk történik, az mind bizonytalan, ideiglenes. De mögötte ott rejtezik a Legfőbb Lény, a Bizonyosság, és boldog lehet, aki előtt egy pillanatra feldereng ama Bizonyosság, s akinek sikerül hozzákötnie a szekerét. Az Igazság keresése a summum bonum életünkben." Mahátmá Gandhi paradigma-váltást kínált: az önkorlátozás és az erkölcsi normák összekapcsolását, és az így létrejött rendező elvet akarta a hatalom és az erőszak helyett a társadalom szolgálatába állítani.
Napjainkban is megválaszolatlan kérdés az erőszak szerepe a társadalomban és a politikában. Amikor az amerikaiak ledobták Japánra a két atombombát, Gandhit sokan kérdezték, hogyan látja az erőszaknélküliséget az atomkorban. Folyóiratában, a Haridzsanban 1946 júliusában ezt írta: “A bomba mérhetetlen tragédiájából joggal vonhatjuk le azt a tanulságot, hogy bombát ellenbombákkal nem lehet elpusztítani, miként az erőszak sem pusztítható el erőszak által. Az emberiség csakis az erőszaknélküliséggel szabadulhat meg az erőszaktól." Gandhi erőszak-ellenességét tartotta Einstein is a legfontosabbnak. “Törekednünk kell arra – írta –, hogy az ő szellemében cselekedjünk: ne használjunk erőszakot, amikor ügyünkért harcolunk, és tartózkodjunk a részvételtől olyasmiben, amit rossznak tartunk. [...] Hiszem, hogy nemzetek fölötti alapokon a világ békéjének problémája csak Gandhi módszerének széles körű alkalmazásával oldható meg." Gandhi erőszak-ellenessége napjainkig nem vesztett aktualitásából, s a politika erkölcsi tartalommal való megtöltése továbbra is várat magára. Módszerét, az erőszak nélküli polgári engedetlenséget az amerikai polgárjogi harcosoktól kezdve az elmúlt évtizedekben sokan és sokfelé alkalmazták, mindannyiszor feltéve a hatalomnak a kérdést, hogy erre az eszközre az erőszaktól eltekintve mivel lehet válaszolni.
1869. Móhandász Karamcsand Gandhi születése Porbandarban
(október 2.)
1888. Jogot tanul Londonban (1891-ig).
1893. Ügyvéd Dél-Afrikában (1914-ig).
1908. Megírja a Hind Szvarádzs, avagy az indiai önkormányzat
c. művét.
1915. Családjával visszatér Indiába.
1916. Csamparanban polgári engedetlenségi
mozgalmat,
Ahmedábádban sztrájkot szervez. Először böjtöl egy közügy
érdekében.
1920. A Kongresszus Gandhi javaslatára jóváhagyja a kormánnyal
való együttműködés megtagadását, az idegen intézmények
bojkottját és
a teljes önkormányzat követelését.
1922. Letartóztatják és 6 évi börtönre
ítélik.
1924. Vakbélgyulladással operálják, majd szabadon bocsátják. 21
napos böjtöt tart a hindu–muzulmán egység helyreállításáért.
1928. Egyéves
politikai szilenciumot fogad, közben társadalomépítő
konstruktív programját
népszerűsíti.
1930. Lapjában, a Young Indiában közzéteszi 11 pontos követelését
(január 30.).
1930. Ahmedábádból március 12-én Gandhi a sómenet élén
elindul
Dandiba, ahová április 5-én érkezik meg.
Májusban letartóztatják
Gandhit és Nehrut is.
1931. Újból szabadon bocsátják. A Gandhi–Irwin tárgyalás
a Kongresszus hivatalos elismerését jelenti.
1932. Gandhit és a Kongresszus
vezetőit letartóztatják, a pártot
illegálisnak nyilvánítják.
1942. Az
Összindiai Kongresszusi Bizottság Gandhi által megfogal-
mazott határozata:
“Angolok, távozzatok Indiából!" Gandhit
és a többi vezetőt letartóztatják.
1943. Gandhi 21 napos böjtje.
1944. Wavell alkirály szabadon bocsátja Gandhit
(május 6.).
1946. Noakhaliba megy, hogy lecsillapítsa a vallásközösségi
vérengzést.
1947. Gandhi Bihárban békít. Nem járul hozzá az ország felosztásához,
így a Kongresszus nélküle fogadja el azt.
1948. Gandhi újabb böjtjével kierőszakolja,
hogy India adja át
Pakisztánnak a nemzeti vagyon neki járó részét.
Január
30-án meggyilkolják.
Magyar életrajzi művek:
Gandhi, Mohandas Karamchand: Önéletrajz, avagy Az igazsággal való próbálkozásaim története. (Ford. Fridli Judit, jegyz. utószó: Gáthy Vera). Budapest 1987, Európa, 589 p. (Emlékezések.)
Gáthy Vera: Gandhi. (2. átd., bőv. kiad.) Budapest 1987, Szépirod. K., 194 p. 24 t. (Életek és korok.)
Germanus Gyula: India világossága. (Mahatma Gandhi.) Budapest 1934, Szerző, 109 p.
Kalmár György: Máhátmá Gandhi. Álom – politika – valóság. Budapest 1982, Gondolat, 563 l.
Rolland, Romain: Mahátmá Gandhi. (Ford. Benedek Marcell. 3. kiad.) Budapest [1930], Dante, 154 p. 8 t.
