Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Florian Coulmas
AZ ORIENTALIZMUSTÓL AZ ÁZSIANIZMUSIG
Karádi Éva fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: C3 Alapítvány c3.hu/scripta/
Abban a pillanatban, amint a despotikus társadalmi rend, a szolgalelkuség, a
szabadság hiánya, az uniformitás, az egyén én-tudatának gyengesége, azaz az
orientalista hagyományban Ázsiáról kialakított klisék mélyebb kritika tárgyává
lettek, máris egy újabb klisé van kialakulóban: "Ázsia az ázsiaiaké".
Ázsia ma már nem a világ vége, a hangsúlyok eltolódtak, és a vita a méltóságról,
erkölcsi fölényről, a dominancia igényéről áttevődött olyan területekre, mint
a gazdasági teljesítőképesség egyfelől, és a kulturális rendszerek és értékek
másfelől. Nem tunt el "a Nyugat" és "Ázsia" viszonyából,
de a gyarmati korszak vége óta megváltoztak az előjelek. Az Ázsiáról folyó diskurzust
olyan paraméterek jellemzik, amelyeket legalább részben maguk az ázsiaiak határoznak
meg. Ez valami új. Az emberiségről folyó diskurzus fogalmi világtérképe sem
automatikusan eurocentrikus többé. Inkább mintha Európa maga is a margóra szorult
volna. Ha Ázsia ellenpárjaként "a Nyugat" szerepel, ezen többnyire
Észak-Amerikát is értik, nemcsak az Ó-világot.
Eltolódott maga Ázsia is. A kérdést, hogy hol kell meghúzni a határt Kelet és Nyugat között, ma másképp válaszolják meg. Míg a Kelet mint Orient földrajzilag mindent átfogott, ami az Aranyszarvon túl terült el, Ázsiát ma kelet felől definiálják. Aki ma "Ázsiát" mond, inkább a Távol- mint a Közel-Keletre gondol. Míg eurocentrikus szempontból "Kelet-Ázsia" fogalma sokszor az Európával határos "Ázsia" ellentéteként vagy aleseteként használatos, a Távol-Keleten ma egyszeruen "Ázsiáról" beszélnek, amitől Nyugat-Ázsiát és Dél-Ázsiát kell megkülönböztetni. Ebben az értelemben Ázsia Japántól Koreán és Kínán át terjed tovább délre Tajvan és Hongkong, a Fülöp-szigetek, Indonézia felé, és arra, amit valamikor Hátsó-Indiának vagy Indokínának neveztek: Vietnam, Laosz, Kambodzsa, Thaiföld, Malajzia és Szingapúr felé. Nyugatabbra diffúzabbá válik a kép. Időnként beleértik Bangladest, Indiát, Pakisztánt, Sri Lankát, máskor a kínai kultúra befolyási területére korlátozódnak. Bárhogy vonják is meg a határokat, a nézőpont keleti és nem nyugati többé.
Ami ebben az új diskurzusban közös a meghaladott orientalizmussal, az az ellentétek hangsúlyozása az ellenpólusok között, és a homogenitás feltételezése az egyes pólusokon belül. A megkonstruált ellentétet - tekintet nélkül a más összefüggésben egyre-másra hangoztatott integrációra és összefonódásra az egész posztmodern világban - minden enyhítés nélkül rendkívül erősnek mutatják.
Ez nem nélkülöz minden iróniát. Abban a pillanatban, amint a despotikus társadalmi rend, a szolgalelkuség, a szabadság hiánya, az uniformitás, az egyén én-tudatának gyengesége, azaz az orientalista hagyományban Ázsiáról kialakított klisék nem csupán felszínes kritika tárgyává lettek, és ezzel Nyugaton lassan lehetségessé vált árnyaltabb képet festeni Ázsiáról, máris egy újabb klisé van kialakulóban, ezúttal ellenkező éllel. "Ázsia az ázsiaiaké" az ázsiaiak jelszava a kolonializmus végével, a hódító hatalmak politikai uralmának igájából való felszabadulás után - a britek Honkongból való kivonulása 1997-ben és a portugáloké Makaóból 1999-ben jelzi ennek a korszaknak a lezárulását -, most a szellem dekolonializálása veszi kezdetét: az ázsiaiak igényt tartanak arra, hogy maguk mondják meg, milyenek az ázsiaiak, mi teszi Ázsiát ázsiaivá. Kialakulóban van az ázsianizmus diskurzusa.
Évszázadokon át hagyták a perzsák és szindik, baluhik és gujaratik, tamilok és kanarézek, bengálok és oriják, annamézek és khmerek, thájok, malájok és kínaiak, koreaiak és japánok, hogy az európaiak ázsiaiknak nevezzék őket. Most néhányan elkezdték önmagukat is így nevezni. 1993-ban megalakult Kuala Lumpurban egy "Bizottság egy Új Ázsiáért", amelyhez 13 ázsiai ország prominens képviselői tartoznak. Abban a hitben, hogy "a történelem visszatér ahhoz a korhoz, amikor Ázsia volt az emberi civilizáció bölcsője", ez a bizottság azt választotta feladatául, hogy kidolgozzon egy manifesztumot az ázsiai újjászületésről. A manifesztum 1994-ben meg is jelent egy jelentés formájában, japán finanszírozásban. 1995 decembere óta jelenik meg az Asia Times , az ázsiaiak által ázsiaiaknak készülő napilap, mindenesetre angol nyelven. A Hongkongban megjelenő hetilap, az Asiaweek azt hirdeti az egyik címlapján: "Ázsiai eszmék - kihívás a világnak" és "Jön az új Ázsia". Egy APEC (Asian-Pacific Economic Corporation) találkozón 1995 novemberében Oszakában az akkori külkereskedelmi miniszter, majd miniszterelnök Hasimoto Riutaro az "ázsiai utat" emlegette, amelyen való elindulásról a régió egyre több politikusa és gazdasági vezetője beszél. A Far Eastern Economic Review 1996-os újévi száma az "Ázsia ázsiaizálása" címet viseli. Az Asia Times alapítója, a thaiföldi Sondhi Linthongkul úgy nyilatkozik, hogy "Amire szükségünk van, az egy ázsiai nacionalizmus". "Az ázsiai évszázad, tények és fikciók" címet viselő könyv 1995 novemberében jelent meg és 1996 januárjában már harmadik kiadásával állt a japán bestseller-lista élén. Ez a könyv az ázsiai önállóság lehetőségeire, korlátaira és problémáira kérdez, ami nyilvánvalóan sokakat foglalkoztató téma.
Japánnak a második világháborús vereséget követő gazdasági sikerei, a "kistigrisek", Dél-Korea, Tajvan, Hongkong, Thaiföld és Szingapúr hirtelen gazdasági növekedése az elmúlt két évtizedben, és Kína legújabb gazdasági boom-ja alapján kezd kirajzolódni egy új ázsiai öntudat. "Helyre kell állítanunk önbizalmunkat, hitünket és büszkeségünket" - hangoztatják az "Új Ázsiáért Bizottság" beszámolójában. Már ez a "mi" is elég meglepő, hiszen a kelet-ázsiai országok jelentős különbözősége többnyire elejét vette a rokon vonások felismerésének, legalábbis belülről.
Ha csak a gazdasági feltételeket vesszük tekintetbe, akkor is nyilvánvalóak a régió országai közti különbségek. Ha a két demográfiai óriást, Kínát és Indiát ázsiai fejlődő országnak nevezzük, ezzel többet fedünk el, mint amennyit feltárunk, mert a két ország társadalmi-gazdasági feltételei alapvetően eltérnek egymástól. A jövedelmi különbségek és a szociális távolságok Indiában összehasonlíthatatlanul nagyobbak, mint Kínában. A világbank egyik jelentése szerint 1990-ben Kínában 130 millió ember élt a szegénységi küszöb alatt, Indiában 450 millió, több, mint a lakosság fele. Állítólag Szingapúr és Kína egyaránt ázsiai ország, de a kis városállam lakói 1993-ban 14.210 dolláros egy főre jutó jövedelemnek örvendtek, míg a kínaiaknak évi 370 dollárral kellett megelégedniük. (Az utóbbi szám a vásárlóerő kiegyenlítésének hozzászámításával 1680 dollárral emelkedik.) Még drasztikusabb diszkrepanciákat mutatna Japán és Vietnam összevetése. Tokió és Hanoi minden bizonnyal egyaránt Ázsiában fekszik, de milyen értelemben élnek a két város lakói ugyanabban a világban?
Japán nélkül nem megy
Mi az a földrajzon kívül, ami összekapcsolja az ázsiai országokat? Hiszen a kulturális és politikai kontrasztok a régión belül még nagyobbak, mint a gazdaságiak. A választ mindenesetre nem csupán az objektív adottságokban kell keresni, mivel a különbözőségek és a hasonlóságok a szemlélő tekintetéből is erednek, ha nem is csak onnan. Bármilyen nagyok legyenek is a különbségek az ázsiai országok között, véleményformálóik jelentős része úgy tartja, eljött egy ázsiai "mi-tudat" ideje. Hogy kifejezésre juttassa az új öntudatot, ez a célja egy másik bestsellernek. Ázsia hangja, ez a címe a könyvnek, amelyet a maláj miniszterelnök Mohamad Mahathir írt Sintaro Isihara japán szélsőjobboldali politikussal. Az esetet az teszi érdekessé, hogy itt két olyan ország politikusai szegődnek egy közös ügy szolgálatába, akiknek addig nem sok közük volt egymáshoz. Mielőtt japán cégek a nyolcvanas években elkezdtek volna Malajziában beruházni, a két országot csak az igencsak eltérő háborús tapasztalat kötötte össze: Japán megszálló volt a Maláj félszigeten.
A történelemre vetett pillantás persze mindig szelektív, és az ember a mindenkori céloknak megfelelő aspektusokra irányíthatja a tekintetét. A Csendes-óceáni háború, jelenti ki Isihara, nem a japán terjeszkedési politika következménye volt, hanem Ázsia nyugati elnyomása ellen irányult, egy olyan háború volt, amelyben a japánok a felszabadítás élharcosai voltak. Hogy eközben halált és pusztulást hoztak elsősorban a többi ázsiaira - hát ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Mahathir rájátszik: legalább a japánok voltak azok, akik háborút hoztak a hazájára, ázsiaiak. Sőt, attól az óhajtól vezettetve, hogy Japán óriási potenciálját hasznosíthassa szeretett Ázsiája számára, a maláj miniszterelnök kijelenti: "A múltbeli militarizmus egy országot sem diszkvalifikál az alól, hogy ma résztvegyen a béke megőrzésében." Nem egészen szokatlan hang német fülek számára, fontos azonban az a különbség, hogy Japán a Német Szövetségi Köztársaságtól eltérően nem folytatott évtizedeken át megbékélési politikát a szomszédaival, és a régióban még mindig nagyok a Japánnal szembeni ellenérzések. Japánban és a többi távol-keleti országban mégis egyre gyakrabban hallatszanak olyan hangok, amelyek Ázsia erőteljesebb képviseletét követelik világméretekben, és ebben Japánnak szerepet kell vállalnia. Japán nélkül, ezt azokban az ázsiai fővárosokban is megértik, ahol Japánt inkább bizalmatlanul semmint rokonszenvvel figyelik, az Ázsia-terv félkarú óriás.
Az ázsianizmus, így foglalhatnánk össze első pontként, olyan politika, amely arra törekszik, hogy Japánt erősebben kösse Ázsiához. "Japánnak vissza kell ázsiaisodnia, hogy megerősítse helyét a világban" - jelentette ki a szingapúri információs és kulturális miniszter 1993-ban. Ezzel Japánban is visszhangra talált. "Japán Ázsiához tartozik." "A japánok ázsiaiak, vérük és kultúrájuk köti őket a többiekhez." Ez az az üzenet, amelyet Isihara állandóan hirdet. Aki csak a földrajzot tartja szem előtt, ezt aligha találja eredetinek, hiszen a japánok az európaiak és különösen az orientalisták szemében mindig is ázsiaiak voltak. Hogy ma szükségesnek látszik ázsiaiságukra emlékeztetni, illetve arra késztetni őket, hogy ezt vállalják, abból adódik, hogy ez hosszú ideig nem volt téma. Ellenkezőleg, az országnak a 19. század utolsó harmadában megindult modernizálása óta a japánokat, mindenekelőtt intellektuális szószólóikat, minden arra késztette, hogy ne legyenek ázsiaiak, hogy megszabaduljanak az elmaradott Ázsia stigmájától, háttérbe tolják a kínai kulturális örökséget, és azt a nyugati technika, tudomány és kultúra átvételével váltsák föl. És ez sikerült is. Japán lett az első nem-fehér ország, amely lépést tartott a nyugati hatalmakkal. A japánokat csodálták és irigyelték, de gyulölték is ezért, mert katonai hatalommá való felemelkedésüket a század első felében, és gazdasági nagyhatalommá a másodikban nem Ázsia javára, hanem a rovására érték el. A "nagy ázsiai jólét szféráját", amelyet a militaristák a háború alatt propagáltak, japán birodalomként képzelték el. És vajon nem ez van-e kiépülőben békés eszközökkel - a tőkekivitel, technológia-átadás, japán cégek betelepülése révén - a mai Ázsiában? Ez az aggasztó kérdés, amely érthetővé teszi az ambivalens érzéseket, amelyekkel sokan a Japán erősebb ázsiai kötődésére irányuló követeléseket fogadják.
A japánok, valamint közelebbi és távolabbi szomszédaik számára nem az a kérdés, hogy a japánok ázsiaiak-e, hanem hogy kell-e ázsiainak lenniük, és akarják-e ezt. Ázsiainak lenni, ez nem leíró fogalom, hanem hitvallás. Milyen mértékben mondja magát Japán ázsiainak, fordul ázsiai szomszédai felé, ez politikai kérdés földrajzi és kulturális keretfeltételekkel, amelyek azonban semmiképpen sem döntőek. Mert akárcsak Kelet, Ázsia is konstrukció, amely politikai céloknak van alárendelve. Az identitás az ideológiai manőverezés eszköze. Az ázsianizmus, és ezzel egy második ponthoz értünk, kísérlet arra, hogy ázsiai pozícióból határozzák meg Ázsia és a Nyugat közti kulturális, materiális és intellektuális kapcsolatokat. Erre mostanában kedvezőek a feltételek, mert az "ázsiai gazdasági csodaként" ünnepelt jelenség megkönnyítette, hogy emelt fővel járjanak, és azt higgyék, hogy ez Ázsia szellemi és kulturális erejének köszönhető. Az ázsianizmus is kulturalizmus.
Konfucius és az arany középút
Kelet-Ázsia a világgazdaság egyik fontos motorjává vált, ezt senki sem tagadja, de Japán, majd később a kontinens keleti szélén lévő kisebb népgazdaságok gazdasági sikerei magyarázatra szorulnak. Hogy a dél-koreaiak átlagjövedelme 1975 és 1995 között megnégyszereződött, hogy ugyanabban az időszakban Tajvan devizatartalékai 1,5 milliárdról 100 milliárd dollárra emelkedtek, hogy ma a világexport 30 százaléka a kelet-ázsiai országokból származik, hogy Szingapúrnak 1996 elején az OECD írásba adta, hogy nem fejlődő ország többé, mivel az egy főre jutó jövedelem szintje olyan, mint egykori gyarmattartójáé, Nagy-Britanniáé, hogy Kelet-Ázsia népgazdaságai a 80-as években évi 7,8 %-os növekedést produkáltak, szemben az OECD országok 3,1%-os, Latin-Amerika 1,6%-os és Fekete Afrika 2,1%-os növekedési rátájával - mindezek olyan tények, amelyeknek egymásra ható gazdasági feltételek és folyamatok egész komplexuma szolgál alapul. Egyetlen komoly közgazdász sem tart egy monokauzális magyarázatot kielégítőnek. Éppen ez a komplexitás teszi nehézzé, hogy elutasítsunk akár mégoly bizonyíthatatlan magyarázatokat is. Ahelyett, hogy viszonylagos helyzeti előnyökre és a technikai változás mintáira koncentrálnának; ahelyett, hogy elfogadnák, hogy újonnan szerzett jólétüket méltatlan munkakörülmények, a szabadság hiánya, egy elmaradott szociális rendszer és minden alternatívát nélkülöző politikai uralom árán vásárolták meg, kellemesebb a siker titkaként sajátos erényekre hivatkozni.
A régió gazdasági sikereit az ázsianizmus diskurzusa sajátos ázsiai értékeknek tulajdonítja. Az ázsianizmus tehát magyarázatot kínál a továbbiakban remélt sikerekre is. Ezzel egy valódi ideológia jellegét ölti, egy szellemi építményét, amely inkább posztulátumokon, semmint tények leírásán alapul. "Ázsiai értékek", ez nagy szó. Konfuciánus értékek talán, japán, iszlám, buddhista, ilyesmi van. Ezek mind otthonosak Ázsiában, de egyáltalán nem ugyanazt jelentik. De ázsiai értékek? Egy ilyen általánosítás persze lehetővé teszi, hogy az egy adott időpontban Ázsiában valahol előtérbe került értékek sokféleségét a jelenlegi célok érdekében szelektíve vegyék igénybe.
Az "ázsiai termelési mód" annak idején európai társadalomtudósok konstrukciója volt, amit Max Weber annak alátámasztására használt, hogy Ázsiában nem jöhet létre kapitalizmus. Ez nyilvánvaló tévedésnek bizonyult. Lehet, hogy inkább arról van szó, hogy az ázsiai értékeken nyugvó termelési módok a kapitalizmusnak különlegesen sikeres formáját hagyták kialakulni?
Mindenesetre ez az a gondolat, amelyet az ázsiai diskurzus protagonistái hangoztatnak. Arra a kérdésre, hogy mit tartalmaznak ezek az értékek, a tajvani miniszterelnök, Lien Csan az arany középút konfuciánus elvére hivatkozik. Mértékletesség az emberi viszonyokban, és az előítéletek kerülése volna a recept a társadalmi harmóniára. Ezen kívül a konfucianizmus jog és jogtalanság világos megkülönböztetését követeli meg. Konfucius tanításai kiváló alapul szolgálhatnak egy civil társadalom kiépítéséhez.
Konfuciusra (i.e. 552-479) mindenki hivatkozhat és hivatkoztak is sokan a kínai kultúrkörben hatástörténetének hosszú évszázadai során. Nem volt újító, inkább konzervatív, aki az erkölcsi hanyatlás és a civil társadalom pusztulása láttán a korabeli polgárháborúban a régi erények megőrzését hirdette. Egy erkölcsi-politikai ethoszhoz alapvető volt nála az emberek egymással való bánásmódja és a kormányzás muvészete. Az utóbbihoz megfogalmazott kilenc szabályt, amelyekhez egy birodalom uralkodójának igazodnia kell: “A magánélet kultiválása, az érdemek elismerése, a rokonokkal való törődés, a magas rangú miniszterekhez tisztelettel közeledni, gondoskodni a hivatalnokok jólétéről, az egyszeru néppel úgy bánni, mint a saját gyermekeinkkel, muvészeket vonzani maga köré, idegen országokból származó jövevényeket vendégszeretettel fogadni, a feudális urakat jótékonyságra és tisztességre késztetni."
Konfucius arra is tanított, hogy egy népet nemcsak a szokás, nemcsak a tudás vezet, és hogy az egyén csak a közösség erényei révén válik emberré. Tanulékonyság, a magas kor tisztelete és az őszinteség további erények, amelyeket Konfucius hirdetett. Ezek észrevehetően olyan értékek, amelyeket más kultúrákban is nagyra tartanak, és amelyek ezen kívül tágíthatók és különböző tartalommal tölthetők meg. Ennek megfelelően Konfuciusra a különböző korokban a legkülönbözőbb eszmék nevében hivatkozhattak. Anélkül, hogy belemennénk a történelembe, napjainkban is meglepve tapasztalhatjuk, hogy a hatalmon levők Pekingben 1994 őszén nagy konferenciával emlékeztek meg a bölcs 2545. születésnapjáról. Hogy a kínai kommunisták annakidején azzal az ígérettel vették át a hatalmat az országban, hogy egyszer s mindenkorra felszámolják a konfuciánus örökséget, mintha feledésbe merült volna.
Ázsiai erények - nyugati bűnök
Ahogy az iszlámot és a kereszténységet, a konfucianizmust is a legkülönbözőbb indíttatásból szokták igénybe venni. Amilyen sokféleképpen értelmezték és értelmezték újra mindeddig, éppolyan jó alapul szolgálhat egy autokratikus, mint egy demokratikus közösségi berendezkedés számára. Mivel az ázsiánus értékvitában inkább az a fontos, hogy gyökeret verjenek és igazolásra találjanak egy tradícióban, mint hogy azt pontosan ábrázolják, ez a homály nem feltétlenül hátrány. Mert az állítólagosan közös értékekre való hivatkozás azzal, hogy látszólag magyarázni lehet velük az elért sikereket - a fennálló szociális formák megerősítését és az erő fennmaradását szolgálja a jövőre nézve is. Ezen kívül a közös ázsiai értékek hangsúlyozása megkönnyíti az ideológiai ellentétek áthidalását, amelyek például a Kína valamint Tajvan, Hongkong és Szingapúr közti viszonyt jellemzik. A régión belüli konfliktusok szabályozása tehát egy további aspektusa az ázsianizmusnak. A közösség előbbre való, mint az individualizmus. A konfliktus szabályozására valóban szükség van, mivel Kelet-Ázsia különböző országai nemcsak történelmük és kultúrájuk terén mutatnak nagy diszkrepanciákat, hanem a jelenlegi gazdasági fejlődésük és társadalmi rendjük tekintetében is. A kulturális hasonlóságoknál jobban egyesítik őket a Nyugattal szembeni ellenérzések. Nem tudják elfelejteni a hódítók rablásait, más népek megvetését és a fehér faj erkölcsi és anyagi fölényéről való meggyőződésüket. Különösen Kína vonakodása attól, hogy emberjogi kérdésekben vitába bocsátkozzék nyugati hatalmak képviselőivel, talál ezért Ázsia demokratikus berendezkedésu országaiban is sokkal több megértésre, mint Nyugaton.
Itt aztán könnyu dolguk van az ázsianistáknak. A "Nyugatot" éppúgy homogenizálva, ahogy a Kelet európai perspektívából mindig is homogenizálva volt, azt kérdezhetik: Vajon az emberi jogok deklarációja véget vetett-e a gyarmatosításnak? Kiküszöbölte-e a rasszizmust a nyugati társadalmakból? Vajon az amerikaiak, akik különös előszeretettel hivatkoznak az emberi jogokra, és nyomásgyakorlásra használják a kétoldalú tárgyalások során, fel tudnak-e mutatni egy olyan társadalmat, ahol ezek megvalósultak? Honnan veszik a "nyugatiak", akik évszázadokon át minden skrupulus nélkül képesek voltak a nem-fehéreknek részben még az emberi mivoltát is elvitatni, honnan veszik a jogot ahhoz, hogy morális mércéket állítsanak föl, és ezek védelmezőinek adják ki magukat?
Különös vehemenciával fújja ezt a nótát az egykori szingapúri miniszterelnök, Lee Kuan Yew. Óv attól, hogy Ázsia a nyugati társadalmak útját járja. Az anyagi jólét nem vonhat erkölcsi züllést magával. A Nyugat szerinte lemondott a társadalom erkölcsi megalapozásáról. A Foreign Affairs -nek adott interjúban a kritika éle az amerikai életforma ellen irányul, amelynek pozitívuma ugyan, hogy nyitottságot és szabadságot kínál, de a túlzott individualizmus az állammal szembeni túl nagy elvárásokkal együtt szétzilálja a civil társadalmat. Az eredmény kábítószer, lőfegyverek, erőszakos bunözés, csavargás, hajléktalanság, erkölcstelen viselkedés. Ahelyett, hogy intenzív és minőségi, jó neveléssel az egyéneket a társadalom felelős tagjaivá tették volna, egy sor feladatot, amelyet a családnak és más szociális közösségeknek kellene megoldania, az államra ruháztak át.
A Nyugat azt hiszi, hogy csak törvények és más állami intézkedések oldhatják meg a szociális problémákat: ebben téved. Az ellenpéldát a mai ázsiai társadalmak adják Lee szerint. Kétli, hogy az általános választójogon alapuló demokrácia az ideális politikai rendszer volna mindenkinek. Egy okos és jó szándékú pátriárka erős keze, mint az övé, ígéretesebb a fejlődő országok számára, de persze csak akkor, ha tiszteletben tartják az általa tipikus ázsiai sajátosságokként meghatározott értékeket: tanulékonyság, alázat, szorgalom, takarékosság és a közvetlen élvezetről való lemondás a későbbi nyereség kedvéért. Fontos a közösség elsőbbsége az individuummal szemben, a konszenzus a döntéshozásban, a tekintély és a család tisztelete. "A keleti társadalmak úgy gondolják - mondja Lee - hogy az egyén a családi kapcsolatban létezik. Nem nomádként."
Az ázsiai értékek hangsúlyozásával a társadalmi jólétet azon kísérőjelenségek nélkül kívánják biztosítani, amelyek kétségtelenül foltot ejtenek a nyugati jóléti társadalmak képén. Ami az orientalisták szemében egykor az elmaradott, despotikus, barbár Ázsia volt, amelybe el kell hozni a nyugati kultúra fényét, az a mai ázsianisták szemében a morálisan csődbe ment, hedonista Nyugat, amelynek társadalmai hanyatlófélben vannak: mint rémkép, amitől az elhatárolódás az önbecsülést növeli. Az állítólagos saját értékeket szembeszegezni a Nyugat társadalmi bajaival - a kábítószerezéstől a széteső családon át a tömeges munkanélküliségig - egyúttal azt is lehetővé teszi, hogy szellemileg feldolgozzák a kolonializmus örökségét, és emancipálódjanak a gazdag és civilizált Nyugat csodálatától. Ázsiainak nevezni ezeket az értékeket még egy további célt is szolgál, nevezetesen a szolidaritás elősegítését a Nyugattal egyre nagyobb mértékben konkuráló ázsiai országok között.
Egységben az erő
Az ázsianizmus egyúttal politikai kísérlet is arra, hogy racionalizálják a Nyugattal szembeni, a gazdasági konkurencián túlmenő antagonizmust. Nagyon erős eleme ennek az antiamerikanizmus. Hogy az amerikaiak diktálják a világkereskedelem szabályait, hogy az amerikai politikusok mindig készek elítélni az olyan országok fejlődését és eljárásait, amelyek a sajátjukkal nem esnek egybe, aminek során morálisan nem szállnak le a magas lóról, hogy az amerikai média uralja a hírközlést az egész világon, hogy az amerikai kulturális és szubkulturális termékek elnyomják a helyi ázsiai muvészeteket és hagyományokat, mindennek a kritikája nagyon könnyu és nagyon népszeru dolog, függetlenül attól, mennyire helyénvaló az ilyen kritika egyes esetekben. Az amerikaiaknak nincs joguk az ázsiai országok társadalmi, gazdasági és politikai ügyeibe beavatkozni, nincs joguk azt mondani a japánoknak, hogy spóroljanak kevesebbet és fogyasszanak többet, nincs joguk a kínaiakkal folyatott kereskedelmi tárgyalásokba árukapcsolásként emberi jogi kérdéseket belekeverni, nincs joguk megtiltani, hogy Délkelet-Ázsiában atomfegyvermentes övezetet hozzanak létre.
Ez az a hangvétel, amely a Nyugathoz, különösen az Amerikához való viszonyra vonatkozó ázsiai diskurzust jellemzi. Az ázsiaiknak megvannak a maguk sajátosságai, nem mérhetők a nyugati értékek mércéjével. Ezeket a sajátosságokat adottnak veszik. Lee Kuan Yew "a történelem és a genetika kölcsönhatásáról" beszél. Tiszteletet követelnek, ami mindenekelőtt a nyugati értékek univerzalitás-igényének feladását jelenti. Mahathir és Isihara fent említett könyvének japán címe még világosabban kifejezi ezt az attitudöt, mint az angol cím: "Egy olyan Ázsia, amelyik képes nemet mondani". Nevezetesen nemet az amerikai hegemóniára, és a nemzetközi viszonyok alakulásának mai, és a világ fejlődésének jövőbeli meghatározására formált nyugati igényekre.
Helytelen volna ebben csak morális vitát látni. A Nyugat-ellenes retorikának az ázsiánus diskurzusban az a funkciója, hogy elősegítse Ázsiában a regionális integrációt. Gazdaság- és kereskedelempolitikai szempontból ez a nyugati blokkok képződésére való reakció. Az Európai Unió és a NAFTA (az Észak-Atlanti Kereskedelmi Társulás) Ázsiában sok politikus szemében protekcionista blokknak tunik, amelyekkel egy ázsiai blokkot kell szembeszegezni. Ilyen irányú intézményes kezdeményezés az ASEAN, az 1967-es alapítása óta rendkívül dinamikus szövetség dél-ázsiai államok között (Brunei, Indonézia, Malajzia, Fülöp-szigetek, Szingapúr, Thaiföld, Vietnam), amelybe Kambodzsa, Laosz és Miyanmar is be akar lépni, és amely iránt Japán és Dél-Korea is növekvő érdeklődést tanúsít. Ezen kívül a 18 tagból álló APEC (Ázsiai-Csendes-óceáni Gazdasági Társulás) is egyre inkább a régió gazdaságilag és politikailag jelentős fórumává alakul. Persze éppen itt törnek felszínre azok az antagonizmusok, amelyeket az ázsianizmus tematizál. Az APEC nem korlátozódik Ázsiára, tagjai között van Ausztrália, Chile, Kanada, Mexikó, Új-Zéland és az USA is. Az ASEAN-országok mind tagjai az APEC-nek, de képviselőik közül azok, akik az ázsianizmus álláspontját tették a magukévá, szívesebben vennének egy tisztán ázsiai blokkot. Malajzia miniszterelnöke, Mahathir és Indonézia miniszterelnöke, Suharto ezért hozott szóba egy kelet-ázsiai gazdasági bizottságot (EAEC), amely kizárná a fehér országokat. (East Asia Excluding Caucasians ezért a rövidítés egy rosszmájú olvasata az East Asian Economic Caucus helyett.) Az ázsianizmus Nyugat-ellenes retorikája mögött meghúzódó politikai cél a cselekvő és a Nyugattal szemben az erő pozíciójából fellépő Ázsia egybefogása.
Azt próbáltuk megmutatni, hogy a kilencvenes években egyre inkább a közgondolkodás előterébe kerülő ázsianizmus sok tekintetben az orientalizmus tükörképe. A kolonializmusra való szellemi reakcióként a pszichológiai következmények feldolgozásának kísérlete. Az elmúlt három évtizedben Kelet- és Délkelet-Ázsiában elért gazdasági sikerek kulturális magyarázatának címkéjéül szolgál, és ugyanakkor egy olyan társadalmi modell ideológiai alapjául, amely azok fenntartására hivatott. Az ázsiai nagyság visszatérésében való hitnek a Nyugat bírálatával együtt az a funkciója, hogy áthidalhatónak láttassa az Ázsián belüli differenciákat, és elősegítse egy ázsiai blokk kialakítását. Kihívás-e ez a Nyugatnak? Abban az értelemben minden bizonnyal, hogy ezen érdemes volna elgondolkodni. Kelet-Ázsia vitathatatlan gazdasági sikere más fejlődő országok afrikai és latin-amerikai régióival szemben még meggyőző magyarázatra vár. Ha van valamiféle ázsiai modell, mit lehet belőle tanulni, a világ más részeiben alkalmazni?
Aki ezt a kérdést komolyan veszi, nem csak a fejlődő országokra kell hogy gondoljon. Ki vitatná, hogy a nyugati társadalmakat sokféle válság sújtja, és hogy politikai képviselőik egyre kevésbé tudják a polgárokat meggyőzni arról, hogy képesek elhárítani a fenyegető szociálpolitikai veszélyeket. Ha készek vagyunk alternatívákban gondolkodni, és nyílt vitára vállalkozni, ez még nem jelenti azt, hogy félreismerjük az ázsianista diskurzus ideologikus jellegét. Társadalmi modellek elfogulatlan versengése csak elősegítheti a világméretu problémák megoldását.
