Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

G. Szabó Lőrinc
Edward Fitzgerald - Omar Kháyyám
Nyugat, 1920. 3-4. szám
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

(Bevezetés)
Az itt következő Omar verseket nem Omar írta, hanem Edward Fitzgerald angol költő. Azok közül az igen érdekes kereszteződések közül valók, amelyeknél lehetetlen megállapítani, hogy hol végződik a fordítás és hol kezdődik az eredeti. Mert élt egy Omar Kháyyám, messze-messze, valahol Perzsiában, réges-régen, a tizenegyedik és tizenkettedik század határán, - és Fitzgerald szerencsés ösztönnel csak újra megalkotta azt, amit nyolc évszázad viszontagságai teljesen eltemettek.
Omar Kháyyám élete az első keresztes háború idejére esik; költő volt, azonkívül matematikus, filozófus és csillagász; sőt van olyan legenda is, mely szerint sátorcsinálás volt a foglalkozása. Mindegy! Fontosabb ennél az, hogy nagyon szerette a bort. A szerelmet már kevésbé. Hogy a Bor, amit olyan sokszor megénekelt, valósággal a Szöllő Lányát jelenti-e, vagy a transcendentális filozófiai elmélyedések mámorának szimbóluma: afelett sokat lehet vitatkozni és vitatkoztak is eleget a filológia szorgalmas napszámosai. Valószínű, hogy Omar az előbbire gondolt, mert hiszen egy olyan testestől-lelkestől epikureista, földhöz tapadt szellem, mint Omar, csak akkor fordult a Magasságok felé, ha arcába akart vágni a gyalázatos Sorsnak. A Sorsnak, amely a tudattalan semmiségből életre hívta és megismertette a föld minden titkos és tiltott gyönyörével, hogy aztán, miután a csapdákban elbukott, pokolra vethesse; a Fazekasnak, aki hibás fazekakat formált agyagából és dühében hibáik miatt széttöri azokat! Szegény Omar Kháyyám: keresett, kutatott egy életen át, fent a csillagok közt éppúgy, mint a saját lelke örvényeiben és végre is nem jutott el csak - kupája fenekére! Jobb lett volna meg sem születni, de ha már felébredtünk a nagy Álomból, - élvezzünk addig, amíg csak lehet és annyit, amennyit csak lehet! Omar egy második Horatius, aki azonban a Carpe diem mellől kitörölte táblájáról az Aurea mediocritas-t. A hedonizmus költője, örökké kínlódó, szenvedő ember, ideges, modern és dekadens, ateista és panteista; csakhogy az ő gyönyörkeresése nem az egészséges ember természetes kívánkozása az örömök után, hanem sokkal inkább a beteg vágyódása a csodaszer után, amely őt meggyógyítja. Omar mámora mérges mámor: a Halált itta a borban.
Sok jó és még több rossz érte életében. Magas pártfogóinak, Malik-Shahnak és Nizám al Mulk vezírnek halála után pedig valóságos nyomorban tengődött és öreg napjaira bizony sok mindennel meg kellett alkudnia. Talán ingatag és léha, de mindenesetre csodálatos ember volt: nagy tudós és még nagyobb költő. Szülővárosában, Naishapúrban halt meg 1123-ban.
Versei nem maradtak fenn. Azaz, hogy maradt utána vagy 1000 rubái, de ki tudja, hogy ő írta-e azokat. Egy részét valószínűleg, de ezt sem lehet kiválogatni. Kis, négysoros költeményeit barátai jegyezték föl, vagy ellenségei, hogy ezek alapján bevádolhassák a szultán előtt a költőt, mint nem igaz muzulmánt. E verseket természetesen a lemásolók úgy változtatgatták, toldozták-foldozták, ahogy nekik tetszett. Elvettek belőle, vagy egy rubáiból kettőt-hármat csináltak, felhígították, utánozták őket úgy, hogy az idők folyamán létrejött 1000 rubái egyáltalán nem tekinthető Omar művének. Ezek kilenc tizedrészét el kell dobni, olyan rosszak; és ki tudja azt megállapítani, hogy a maradék igazán Omáré lesz-e?!
A perzsaszövegű rubáiok legjava is oly színtelen, hogy mikor felfedezték őket, semmi különösebb hatást nem gyakorolhattak. Mindenki csalódott bennük: úgy látszott, hogy Omar Kháyyámot teljesen eltemette az idő.
Fitzgerald érdeme, hogy kiásta a feledésből ezt az elfeledett istent. 1859-től 1879-ig négy variánsban adta közzé a maga fordítását, (The Rubaiyát of Omar Kháyyám), amely nem annyira fordításnak, mint eredetinek tekinthető. Eredetinek: olyannak, ahogy azt Omar annak idején megírhatta. Fitzgerald a rubái-formát megtartva, az eredeti szellemét újra megalkotva, a keleti motívumokat átvéve, a műnek bizonyos kerekséget adva, - (az ébredéssel kezdi és a halállal végzi) - s az egészet a nyugati népek érzelmeivel át-átszőve olyan hatást ért el, hogy az nemcsak erkölcsi, hanem könyvsikeri szempontból is páratlannak mondható. Fitzgerald Omarja ma a Biblia mellett a legelterjedtebb könyv egész Angliában és Amerikában. A legfantasztikusabb összetételű Omar Kháyyám-klubok valóságos kultuszt űznek a nagy perzsa költő emlékéből. Magában Londonban több mint 250 ilyen Omar-társaság van.
A Rubáiyát minden nyelvre többszörösen le van fordítva. Nálunk érdemleges kísérlet egy magyar nyelvű Omar megalkotására egész a legújabb időkig nem történt. Kb. 2 évvel ezelőtt Zsolt Béla fordított a Jelenkor-ba egy pár rubáit. - A jelen fordítás egy részét képezi a február derekán a Táltos kiadásában megjelenő Omar Kháyyám-kötetnek. - Érdekesnek tartom megemlíteni, hogy 1919 nyarán a Közoktatásügyi Népbiztosság széleskörű fordítási tervezetében (lásd: Király György "Tudományos feladataink az irodalomtörténeti kutatások terén" c. füzetét) szintén mint sürgős lefordítani való szerepelt Fitzgerald Omar Kháyyámja.
A "rubái" szó négysoros verset jelent; "rubáiyát" e szó többese.
Minden rubái önálló költemény.

Ébredj! Ezer csillagot űzve szét
fölszítta már az Éj hideg ködét
a Nap, - s amott a Keleti Vadász [*]
nyílzáporában áll a minarét.

[*] A Keleti Vadász = a Hajnal.


Az új év lobbant félve, bágyatag,
csöndes szívünkbe régi vágyakat
e völgy ölén, hol nyíl a hóvirág
s édes borzongás kél a fák alatt.


Építs kunyhót vagy büszke termeket,
fanyar vagy édes töltse serleged:
életfádról a hervadt őszi lomb
lassan keringve hull, - míg eltemet.


Ennek dicsfény s borostyán kellene;
annak malaszt s a húrik édene;
csengő arany hitelnél többet ér:
ha égi dob szól: ne törődj vele!


Ha kincsed őrzöd s élted értte gond,
ha szélbe szórsz kacagva száz vagyont:
a sírban nem leszel sehogyse más,
csak szürke por, penészes, puszta csont.


Meddő a Vágy; és ha mégis kikel,
nem dús kalász csak magtalan siker;
üres remény: mint hó a Szaharán:
lehull, csillog, - s nyom nélkül tűnik el.


Óh éld a mát! A gyönyör oly kevés:
holnapra élted tán a porba vész;
s por és penész közt nem vár majd reád
se bor, se lány, se lant, - se ébredés!


E sok vén bölcs és hószakállu pap
mind-mind az Üdvhöz keresett utat;
megvetés burjánzik ma sírukon
s aszú por tömi be csontszájukat.


Jöttem, mint elfutó hab, lenge lélek;
honnan? - ki tudja! Tengve-lengve élek;
miért? - ne kérdd! S mint könnyű szél a pusztán,
eltávozom, nem tudva: merre térek.


E földre dobva, - honnan? - és botor
utakra verve - hová? - eldsodor
a vak Sors, és nem édesíti e
bolond komédiát csak egy: a Bor!


Egen, földön s bíborló vizeken
a Csönd trónol, büszkén és hidegen,
a Csönd, a néma Csönd; - de hol lehet
az Alkotó, az örök Idegen?


Tölts újra! tölts! igyál ma kört velem:
az élet elröpűl könyörtelen;
a Mult halott, Jövőnk hiú remény,
de a Mában arany gyönyör terem!


Hagyd a vitát s a harcok kürtjeit;
s mit néked ont dús szöllők fürtje: idd
a csurranó bort, simogatva szép
pohárnokod hullámos fürtjeit!


Hogy szomjad enyhítsd kristályitalán:
hűs oáz int az égő Szaharán;
Siess! igyál! - Egy perc: s a Semmiség
ködébe tér vissza a Karaván!


Míg élsz, agyad minden sejtelme: hit
a nagy Fényről, mit köd rejt el; s ne hidd,
hogy halottan inkább megfejtheted
az Ég s a Föld örök rejtelmeit!


Fentről jött, hogy vidítsa életünk!
mért gyalázod a bort, az égi bűnt?
Ha áldás: mért ne innók, míg lehet?
S ha átok: - mondd, ki adta őt nekünk?


Óh jőjj! ne hallgasd, mit beszél a bölcs!
Az Élet elfut, rá reményt ne költs;
csak egy biztos: elhervad a virág!
csak egy biztos: lehull az ért gyümölcs!


A dráma perg: sír, őrjöng és örűl:
ingunk-lengünk a nagy Lámpás körűl;
lámpánk a Nap, s az árnyszínház fölött
mint szörnyű kripta kong az égi Űr.


Bábok vagyunk az óriási Sakk
éj- s napmezőin, sok piciny alak,
előre s hátra lépve, míg a Sors
megún, - kiüt, - s a sírba visszarak.


Ahogy a Mester dobja, az Erő:
úgy száll a lapda, úgy repűl a kő;
vakon röpűlsz te is, - és sorsodat
nem tudja senki más, csak ő! csak Ő!


A nagy Kéz ír s tovább megy; és a holt
egek zúgják a lángoló sikolyt:
millió könny egy sort le nem törűl!
millió jaj egy betűt ki nem olt!


Fölénk boruló Üst a lomha űr
s alatta minden átok összegyűl;
ne küldd hozzá imád: ő maga is
kínnal kering, bután s erőtlenűl!


Remény, halál, öröm vagy őrület:
a múlt jövőnk átokpecsétje lett;
ne kérdezd: honnan? és: hová? - vakon
röpülj a részeg örvények felett!


Ravasz kelepcék s tőrök közt futunk,
tán mennybe, tán pokolba száll utunk;
Te vén Varázsló, Te rendelted így
és a Te bűnöd lesz, ha elbukunk!


Óh Sáki, [*] majd ha halálom után
együtt mulattok a kert pázsitán:
- sírom fölött oltsd el a lampiont
és csapd a kőhöz csillogó kupám!

[*] Sáki = kocsmáros

Fordította: G. Szabó Lőrinc