Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Tandori Dezső
Lábon vett filozófia
(Zen vagy sem)
Terebess Kiadó, Budapest, 2003
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Egy kis nemlétismeret
így se, úgy se árthat.
Nevezzük a gyermeket
zen-szociológiának.

T.D.: angyalok, lovak,
madarak vagy medvék:
más is járt e név alatt,
író lét, meg nemlét.

És ha túl tény-mennyeken,
vagy eminnen köd földön:
ismerem, nem ismerem -
idejét ide-oda töltöm.**

* Ki-a-dóm-nak kö-szö-net-tel
** Plusz: Nyug-állományba vonulnék:
de csak vonuló-állományba nyugszom.


AZ: - Kész a könyv?
EZ: - Kész, csak van, ami sok benne, van, ami kevés benne.
AZ: - Akkor mégse kész, nem?
EZ: - Hát nem.
AZ: - Akkor nem volt mire rákérdeznem.
EZ: - Arra kérdeztél, hogy "kész", nem arra, hogy a "könyv".
AZ: - Ez nem választható szét.
EZ: - Akkor...?
AZ: - Mikor?!


"Megtaláltuk. Nincs."*

Szinte "minden gondolkodásomat" olyasmire fordítom, amiféléket - főleg rajzolatos alakban - e könyv lapjain is látni; állandóan "küzdök" (a helyzettel; csak mi az, hogy "helyzet"); állandóan Totyi jár az eszemben, az itthoni 2-ligás Kártyabajnokság (és 32 éve már!), s valami ebből így-úgy lesz néha, van... és ezért az a látszat, hogy "nem gondolkodom", például azon, hogy egy gyógyszer gél-alakban is veszélyes lehet, belekerül a szervezetbe, miért, mit hittem? És sok minden összekavarodik így, nem elegendő csak a körnégyszögesítéssel foglalkozni. S én mégis főleg ezzel foglalkozom mostanság!

* E koan-jelentés értelme kidolgozva (eredetileg) Fodor Ákos úrral. Szerző egy másik dolgozatának címe, különben. A koan-út a ki-be járás mint "ozmózis", csak nem hagyományos "gondolati" és nem valósnak mondott ál-valós anyagban. Könyvünkben ez az elhagyás volt az a mozzanat, mely... de az EZ és ez AZ fogalmáról már volt szó; s a "több minden" tényén sem enyhíthetünk - aki érti, tudja, hogyan. Jellegzetesen "kevesebb több lett volna". Mindazonáltal a "több mindenből" így is "kevesebb minden" lett, ezzel a "minden"-hez közeledett ez. (Az.) Nem tudható, a "racionális" értékelések mely ellen-jegyükkel válnak ellenjegyezhetetlenné. Hogy több "végponthoz" is jutottunk volna, tévedés. Ld. a kulcsok-verset. (A zárról, melyet nem találtunk meg e különféleségekkel!!!)
Ez nem ünnepélyes elválasztó jel, hanem ábra a kör négyszögesülésére. A dettó-jel négy oldala valami négyszögnek. Fogalmam sincs, hogy... ám itt álljunk meg. Amit elmondhatok, "lerajzolhatok", a fogalmak határán jár, rajzba nem megy át valóján, hiszen ahhoz nekem Leonardónak, Dürernek stb. kellene lennem. Hogy rajzolni merjek. Sosem rajzoltam.
Beszámítva a leszámítandókat, minimum csak a megközelíthetetlenség megközelítésével foglalkoztam így. S mikor egy gyarló előadás során (gyarló = hogy előadtam) azt találtam mondani, "a legrövidebb út: egy pont közt", ki is nevettek szeretettel. Ah, mely alaptétel! Persze, tréfálkoztam tulajdonképp. Kihagytam az "a legrövidebb út két pont közt az egyenes". Nem azért gyanakszom itt (1./ nem is gyanakszom, 2./ stb.), mert épp a rajzolat és a fogalmiság naszcenz érintkezése okán nem biztos, hogy az egyenes minden mód a legrövidebb út. Nem az, hogy rablók támadják meg az egyenesként mozgó pontot, de netán hurbugyiklgnum fatyudaszpum törékenységre jut, esetleg uruhuluv puszcsornál történik vele, ha egyenessége mellett tart ki a legrövidebbség szándékával, netán erre kényszerül, és a görbe s az egyenes közt van egy harmadik út, egy imaginárius tér-út (hogy a fantáziaszavak esetlegességét elvessük), és korántsem biztos, hogy síkban van csak megközelítése az egyik ponttól a másik pontnak stb. Jó, gyanakodhattam volna így, de nem tettem. Mi történt akkor?
Léhaság, elsőre, nem vitás. "Olyan jól hangzott". Ám a jelentősebb ráérzések néha ilyenek. Eltelt 5-6 év, s hirtelen rádöbbentem (méghozzá Karinthy Frigyes egyik mondásán gondolkozva, pontosabban - lásd út! - a szemközti gyepen, őszi időn, iszamos leveleken az el nem vágódás reményében járva, óvatosan), rádöbbentem, hogy...
Ám előbb elmondom, mert fogalom és rajz itt a téma, mi volt a rajzot merőben kihagyó, nekem továbbfejlesztést engedő Karinthynál a mondás. "Sokból a semmi is kevés." Ezt (durván) zen-jegyben értelmeztem, vagyis: a "sok" nagyon rossz dolog. Annyira, hogy még a "semmi" is kevés (akkor) ilyen relációban. A sokból való semmi már megrontott mennyiség (semmiség).
És így jöttem rá: a rajzban és fogalomban elképzelhetetlen (realitás nélküli) "egy pont közt", az egy elképzelt (elképzelhetetlen? nyelvileg sem túl értelmes) "legrövidebb távolság" megvan máris, ha a nyelv eszközei közül egyet, a hangsúlyozással kapcsolatosat használunk. Íme:
"A legrövidebb távolság: egy pont közt".
Nyilvánvaló, segédelemünk a "pont"-nak az "épp" jelentése.
A többi egyértelmű.
Mi egyéb lenne a legrövidebb távolság? Ami pont "Közt". Közte van két félnek, végpontnak stb.
Azt hiszem, komoly eséllyel érződik, ezt nem túl gyakran mondták ki még.
Amiért itt mesélek róla (újra, mert másutt már volt erről szó), tessék: sem fogalmilag, sem rajzban nem jeleníthető meg a dolog. (Laza kifejezés. "Dolog".) Ám elsősorban rajzilag nem. Holott térbeli, síkbeli, vonalassági az, amiről szó van. Mégsem rajzolható le.
S ahogy Karinthy mondását boncolgatva jutottam végül erre, most hadd mondjak egy végképp felelőtlent (de vajon? netán egy óriási szempont további kutatásokhoz): a kör négyszögesítése okán, s mindjárt erről pár rajzot itt... jöttem erre: az abszolút fagy-fok (Kelvin?) kétfelől történő közelítése. Nem tudom, mit jelent ez. Fogalmilag sem. Rajzban végképp elképzelhetetlen. Mintha egy körben volna ez az elérhetetlen pont (kezd hasonlítani??), és ha körben van, közelíthet "amonnan" is. Nem csak "innen", ahonnét elérhetetlen - mert egyre lehetetlenebb "erőket" kellene alkalmaznunk hozzá. Mármost ha ez mégis képzetünk, fogalmunk, miért ne lehetne az abszolút fagyfok (-pont) túlfelől, a kört a másik irányból zárni próbáló elérhetetlenségének vonala elgondolható?
Itt pedig az az eset, hogy lerajzolható volna éppenséggel egy ilyen kör, csak semmi értelme nem lenne. Nem adna hozzá semmit a fogalmisághoz. Esetünkben (a "közt" esetében) a nyelvi hangsúly nem volt áttehető rajzolatba.


"Megegyezünk!" jeligére

Természetesen ez nem ócska vicc, bár az apróhirdetések szlengjével él. A kör és a négyszög, átalakítási kérdés megint, a "megegyezünk" szellemében azonos (vagy próbál az lenni). Kerületre... de többről van szó itt. Nem mérhető egységekről. Különben is: a kör négyszögesítése? négyzetesítése? melyik végső soron a megoldhatatlan?
Ez engem nem nagyon érdekel, mert a lényeg az, hogy kiinduló képet szolgáltat az alapkérdés valami máshoz.
A kör-négyszög tömérdek változattal kínálta fel magát. (Innen elágazások vezetnek a rajzbeliség variációkérdéséhez. Meddig megy? Hol jön a "ne tovább!"?)
Például egy korai költői kísérletem: a jambus jelölése félkör és vonal.

De ha nem "félkör", csak ív, és nem a rajz tökéletességéről van szó, de nem is puszta konceptről, íme:

A kör négyszögesülése (jambikus)

Ami nem vicc: a szó (a fogalmiság) és a jel (rajz) küzdelme, illetve valami küzdelem párosuk révén.
Küzdelem, sejtés, érintőlegesség...
Rengeteg elágazás adódik:
a rajzolat mint érintőlegesség;
a fogalom mint érintőlegesség stb.
Fogalmiságok, melyek lerajzolhatatlanok; rajzolatok, melyek nem felelnek meg pontos fogalmiságnak.
Efféle ábrákat is rajzoltam a kör négyszögesülésére (vagy fordítva):


(Sehol sem a rajzolat kivitelezésének tökélye számít, nem baj tehát itt a lent elcsúszó vonal...)

Esetleg a homokóra-változat:


És fordítva, szögletes homokóra karikákkal:

Etc.
Nagyon sok "kérdés" megoldhatatlan itt. A rajz címe pl. (Ha rajzról van még szó! rajz fogalma is kétségessé válik. Rajzok ezek?) A homokóra nyitott. Honnét jön, hová megy az idő-anyag (ha négyszög, ha kör)? A kérdés túlmutat önmagán, más "egészbe" ködlik át. De mifélébe? Egyelőre fogalmam sincs.
Rajzom végképp nincs róla.
Ha a fogalmiság szalad ki (képtelenül) a rajzba, ha fordítva (?), kell, hogy legyen valami közös "nevezésük" (bennem). S ez pillanatnyilag ilyesmi: két közel (?) egyen-fontosságú totális létező mód kizárja egymást. Nevezzük meg: hogy a számomra egyedül létező lénnyel, egy verébbel együtt legyek "örökké", ugyanakkor egy másik, egy rálátó-térből "éljem rá magam" a dologra. (Ráélő-térből ergo.) Csak ez sem stimmel egészen, mert itt van még egy emberileg ugyanígy nehezen meghatározó tényszerűség az életemben - medvéim -, valamint egy ember is. Nem hinném tehát, hogy ilyen (érzés, folt, maszat) jellegű megoldása lenne a fentebb elmagyarázottaknak.
Marad a fogalom és a rajz, a szó és a stb.

*

Egy szellemfizikai felfedezés

(Egyetlen megkerülhetetlen - "zseniális" - dolgom)
Ahol az I-n a pont (A kör és négyszög v. kör-négyszög) az átalakulás: nem bizonyos, hogy a négyszöggé a kör alakul. Sőt, fordítva sem. Amiképpen a "Legrövidebb út: egy pont közt, talán (s akkor nem is "amiképpen") az I (jelölhető bárhogy: I, netán közönséges i etc.), igen, mégis elemibb (még elemibb?) átalakulás...
Mert ha az i az a vonalból és a pontból (négyszögből és körből) áll, az ilyesmit jelent: folyton folyvást örök ozmózis...
...mennek át egymásba,
vonal és pont,
négyszög és kör etc.,
és akkor
ha szabad mondani
fölfedeztünk egy anyag-átalakulási formát,
mely
nem is anyag-átalakulási forma,
mert a
pontos i, az I v. i
önlétéhez a pontot és a vonalat is
feltételezi,
ergo utólagos lebontással
jutunk csak folyamathoz,
és ezzel
az anyag mozgásának
merőben új formájára bukkantunk:
arra, hogy ily meg nem határozható mozgás eredményeképpen jön létre
az, ami nem mozog, illetve: ami mozgásra utal etc.

Minden fizikai
felfedezésjellege
valamiféle
mozgás felfedezése.
De itt
a mozgás lehetetlenségének felfedezéséről van szó:
az úgynevezett


vagy


nem lehet mozgás eredménye,
mégis
gyakorlatilag (vagy elvben) a pont válik négyszöggé, vagy a négyszög ponttá, ám nincs "válás", valamivé (a magyar nyelv jóvoltából (és magyarul írunk!) válás, tehát mozgás, mert az

eleve ez,
s mégis, mozdulatlanságban beleérthető, ismételjük
BELEÉRTHETŐ

az átalakulás, a köré és a négyszögé,
ergo az átalakulás
nem okvetlenül mozgás,
ezt bizonyítottuk.
Ezzel a mai fizika és a mai szellemfelfogás merőben új fokához értünk.
(Már ha nem a "Stanley-Livingstone" v. a - ? - "Bólyai-Lobacsevszki esetről van szó.)

Könyvünket, e részében, tehát
eredendően és feltétlenül
valami gondolati
felfedezés -
kategóriába
utaljuk, ezzel,
persze, Kiadónknak ügyévé tesszük, ám ő lássa.
Véleményünk szerint tehát

a mozdulat nélküli átalakulást,
az átalakulás nélküli
átalakulást
fedeztük fel, azaz bizonyítottuk.

Ennyi "díjat" elegendőnek tekintünk mintegy 50 évnyi igyekezetünkre.

A legfontosabb (jó, "fontos"): nem tényszerűséget
fedeztem fel, hanem
a ránézés (a vizsgálat) mikéntjének újdonságát!
(Hogy mit nézzünk hogyan.)

Hanem azért, szerényebbre:

ld. bef. oldal.

Megj., még egyszer gyengébbünk kedvéért:

a kör ez esetben nem létezhetne a négy- szög nélkül,
a négyszög nem létezhetne a kör nélkül...
"Ez eset" = átalakulásuk, egymás-válto- zásuk esete, sőt,
a kör ill. a négyszög létszükségessége.
A felfedezés: rákérdezés kölcsönös- létükre itt.
E vonatkozásuk (létük) csak a rákérdezés által van.
(Az imént közbevetés volt a "Megj.-től)
Tehát ha valami:

nem a dolog bármi dolgának felfedezése,
hanem
a nézés (a felfedezés módjának)
felfedezése
"AZ".
A felfedezés módja a felfedezés.
Akár tárgy nélkül is!
(Bár ezt még az elkövetkező munkál- kodókra hagyom.)

Elképzelhető az elképzelhetetlen.
Sőt, minden elképzelés lényege ez.
Felfedezhető a fel nem is fedezendő.
Minden felfedezés lényege végül ez.
A "mérés" nem az, hogy beleszámítandó a mérő "milyenség".
A mérő milyenség az, a mérés módja, mely a felfedezést adja.
Ismétlem: nálam még dologgal.
De... ld. fentebb.

Tehát, durván, nem az, hogy "mi a szart kell fölfedezni".
Mert szart se!
Hanem: felfedezni kell!
És itt a mód az, ami számít.
A felfedezés tárgyának ehhez kell adódnia.
Ez az abszolút idealizmus példájának lát- szik. Holott:
ez/kettő + ... = ...A kimondhatatlan. (A zen. Gyengébbekért.)
Mindazonáltal:
mindezt a nem csupán a szellem-,
de a tudományos világképhez.

Logikus (és csak ez a hibája, hogy "logi- kus"), hogy ezek
v. után
el is némulhatnék.
(Értsd: mondattá sem fogalmazva: "ezek el is némulhatnék".)

DE NEM TUDNI!*


* Ebből az ábra-elgondolásból van ugyanis, mely: érzelmi, illusztratív. Majdnem a teljes képzőművészet érzelem-illusztratív így. (Gondolati érzéki csupán.)
Íme, egy ilyen "A visszacsavart láng"-példa nem példa a mi esetünkre.


Két bagatell

"Önmagába visszatérő kör" -: lehet-e a körnek oly "kitüntetett pontja", ahonnét önmagába visszatér? De mi? A pont? "Önmagába kör alakjában visszatérő pont" - ez is képtelenség. Ha a kört létezőként tételezzük fel (létezőnek feltételezzük eleve, mint olyat, mint önmagát, mint tehát egy adott kört), akkor is: honnét kezd visszatérni önmagába? Kritikus pontja v. kitüntetett pontja ebből a szempontból nem lehet! Épp ebből a szempontból, önlétével kapcsolatosan nem. Érintők "nyomán": lehet, jóllehet az sem egészen jól, mert e pont kimetszése is csak elméleti, ugyanis ha anyagszerű az érintés a mindenkori anyag az érintés nyomán változik, tűnik, sőt, talán az érintés pontja - egy keréké az úton etc. - meg sem marad ugyanannak. Jó, hagyjuk ezt: de mi tér vissza önmagába, ha ilyet mondunk: "önmagába visszatérő kör". Semmiképp sem a kör tér vissza. (Otromba vicc: ha mégis, hát itt nem anyagkopás, hanem anyagvastagodás következik be etc.) - Ugyanígy lerajzolhatatlan (rajzban elképzelhetetlen, nem gondolható, azaz csak rajz nélkül képzelhető) a "pont az i-n" kifejezés, v."a pont az i-n". Hiszen az i ebben az esetben, ha pontosak (szabadosak) vagyunk csak egy vonal: |, géppel (bonyolítja a dolgot!) esetleg |_. De akkor nem az "i-n" van a pont, hanem egy vonalon, egy... stb.-n. Vagyis értelme csak akkor van a rajzolatnak (és kifejezésének), ha itt is azt mondjuk: pont az i-n, s akkor az eleve adott i-n, mondjuk, egy madár ül etc. Mert a pontról sem mondható, hogy "pont az i-n", lévén hogy az i pontja nélkül nincs is is. Az "a pont az i-n" (nagy I-vel csak a szokás miatt lenne képzelhető az alapeset, ám a pontnak az I-n is ott kellene lennie, ez egy közmegegyezéses I csupán, a gépé!) csak ilyesmi lehetne: egy i, aztán rajta egy pont még.


RELATÍV MONOKRÓM

A RÉMÁLOM FOGALMÁNAK SZELÍD VÁLTOZATA

Fordítok mostanság egy "monokróm" könyvet, olyasmi ez, mint mikor a sakkfeladvány visszakövetkeztető megoldásának alapkritériuma, hogy csak a világos, csak a sötét mezőkön lehet haladni stb. a bábukkal... de hagyjuk a további mellébeszélést. ("Továbbit", mert ez az előzetes toldalék már dolgozatom utáni fejlemény.) Dolgozatom, mely itt olvasható, természetileg sokszorosan monokróm. Míg ezt írom például a gépbe (kezdjük ott: "Miért nem számítógépbe dolgozik?"), repülő húz el az égen, és arra gondolok: míg egykoron Szpéró madaram miatt nem mentem tizenegy éven át sehova, most ehhez már ő sem kell (rég meghalt szegényünk), most monokrómba ment át, ahogyan élek, repülőre, de már vonatra sem ülnék, egészen kivételes helyzetekben megyek el majd csak B.-be, máshová alig. Vagy hogy nem bírok időpontokat megbeszélni. A kapun, itt, ahol lakom 64. éve, már gondolatban kilépve is elfog az abszolút monokróm: merre, hova? Nincs merre, nincs hova úgy, hogy számomra eleve borzasztó ne lenne. Tehát, ha így nézzük, "egészmibenlétemnek", énemnek egy monokróm változata írja ezt, s így mondom: a rémálom fogalmának szelíd változata, ha bármibe beszállunk. A kapun kilépésbe, a vonatba, egy kapcsolatba, s itt a monokróm az, hogy munkakapcsolatokról lesz szó. Ha beszállsz egy munkakapcsolatba, esetleg az eleve-kizsákmányoltatást, roszszabb esetben a munka ki nem fizetéséig terjedő teljes kiszolgáltatottságot vállalod, holott nem kell okvetlenül tudnod, hogy ezt vállaltad. Még rosszabb, ha a húzom-nyúzom következik... még ennél is cefetebb, ha nem fogod a pofád, mert akkor mindenkit megsérthetsz, aki magára veszi szavaid. Mivel az alábbi dolgozatot a célhelyen elhelyezni nem tudtam, elébe biggyesztettem ezt itt, s hát lássuk, mire megy.


LÁBON VETT FILOZÓFIA

(A mindenfélék keservességei)
Szerencsés, boldog, sikeres helyzeteink, lelkiállapotaink, nekilódulásaink mások irigységét váltják ki talán, s akár bennünket is naivakká és elbizakodottakká ronthatnak, ám még mindig jobb dolgok, több lendületet engednek érdemesebb munkálkodáshoz, mint szerencsétlenségeink, boldogtalanságaink és kudarcaink, melyek ráadásul elbeszélhetetlenek, így nemcsak mások furcsálkodását hozhatják, ha szólni próbálunk róla, hanem önmagunk előtt is nevetségessé tehetnek minket magunkat.
Kálnoky szava arról, hogy boldog költő volt "hajdanta" ő, netán a nagy szanatórium-vers (manapság egyre kevesebben ismerik, holott alap-ismerendő, feleslegesen kihagyandó, hogy ily kétesen és ügyetlenül fogalmazzak, íme!), mely szerint "új változat már meg se lep", mostanság, hullámzásokkal az elmúlt 13-14 év során, alapvető érzületem. Félrehagyva itt a tágabb környezet, a "politikum" félrehagyandóit, el nem mellőzhetve azonban a szellemi és gazdasági átalakulások (pár arasszal a "felszín" alatt már-már bömbölően erős) felhangjait és alhangjait, a mindenfélék keservességei gyűjtőfogalmon kétségkívül mást értek, mint amit a nehéz, de benső fejlődéshez boldogabb korokban (a 20-as, 30-as, akár a 40-esek vége- 50-es évek, a rossz szellemietlenségek legyőzhetésével, a zsarnokságokkal szembeni ellenállásokkal), igen, amit Ottlik Géza a maga gyötrelmei ellenére is mindössze "Az elbeszélés nehézségei"-vel hitt összefoglalhatni. Nevetséges volna azt mondanom, hogy akkoriban volt még egy Kosztolányi, Babits, szegény József Attila... később maga Ottlik, Nemes Nagy, Kálnoky, Mándy... butaság lenne az ilyen hivatkozás, mert "valakik mindig vannak", senkik sem szentek, nem világítótornyok (világító lámpás, mint az "Iskola..." mókásan mondja a dalban), senki senkin érdemben nem segíthet. És mégis.
Mégis? Nem. Mégis se. (Hogy mestereimmel fogalmazzak.) Sajnos, ami talán épp ezen idők fő jellemzőinek egyike, a széthulltság, léleké-s-léleké, helyzeté-s-helyzeté, a kinek-kinek másképp szinuszgörbéző kicsiny-korszakocskák ellenére egy bizonyos lehangolódása egy bizonyos emberi jellegnek.
Ezzel a megszorítással ugyanoda jutottam vissza, hogy "mit is beszélek én". És kinek. S ebben teljesen igazam látszik lenni.
Igen hamar sikerült eljutnom dolgozatomban a bevezető állítás tényigazához. Hogy inkább elutasítást váltok ki latolgatásaim többségével; hogy "történelmietlennek" nevezheti bárki a pár gyatra külvilági utalást (holott ezektől épp hangsúllyal akartam magam távol tartani; és mondtam, nem? és akkor...?) - s így oda érkezem, hajnali s remélem, "eztán" (hahh!) mindenkori józan eszem birtokában, hogy a reménytelenség állapotát, e nem csupán kaffkait, a reménytelenség állapotával (magával) lehet csak ábrázolni. A tényekkel, a magad kíméletlenül puszta tényeivel. Másokat bele nem keverni...
...senkit, semmit bele nem keverni? De hiszen akkor olyasmit mutatsz be (állítasz, olyan csapdába mégy), ahol (és hogy) mintha te lennél a kripliség maga, nem is érdemelnél jobb sorsot, avagy egykoron (mikoron?) úgy el voltál kényeztetődve, hogy naná, fáj utána ez-az dögölj meg... vagy a kocsmárosi féligazság szava illik rád: "Ahhoz, hogy megtanuljuk, mi a kevés, meg kell tanulnunk, mi a sok, és... fordítva." Jaj istenem!
Na, szóval... így ennek nem lesz semmi értelme, s bár nyilván kiváltok hangulati rokonszenveket, az Olvasó semmi érdemlegeset meg nem tud. Semmi olyat, amit eleve ne érezne (vagy tagadna!), semmit, amit másoktól ugyanígy ne hallhatna.
Ez akkor zsákutca. Csak épp attól a radikalizmustól kezdtem megijedni az iménti bekezdések rovásakor, hogy (mely)... És folyton elharapom. Ám szerencsés pillanatban odapillantok most a magam-vette címre, és némi vigasz fog el. Hát persze, hogy keserves, ha a mindenfélék keservességéről beszélne az ember, ez majdnem logikai alaptény, formállogikai. Vagyis nincs kibúvó. Elmondom, miként éltem meg én a magam utolsó szűk-másfél-évtizednyi könyvkiadási mindenféléjét.
Mely filozófiát vettem így "lábon", meg nem nevezem.

*

Hallom: "Hát ha ezt tényleg elmondja (a maga változatában), öngyilkosjelölt."
"Túl biztos a dolgában."
"Túl kétségbeesett. Veszett."
"Mellébeszél majd."
"Jól megkapja a választ (válaszokat)."
"Ahelyett hogy csöndben maradna."
És még egyebeket is hallok.
A mindenfélék keserveskedéseihez tartozik nem csupán fenti pár lehetőség, meg a többi, hanem az is, hogy olyan, de olyan rettentő mind e szempontokat az embernek saját magától is elhessentenie. Segít azonban a "lábon vettség" felismerése. Épp azt akarom elmesélni, hogy a dolgokat, lázadás nélkül (bár a reménytelenség suhintásaitól bőven metszően érintgetve), jó, hát lázadozva bár, de inkább igyekezve, igenis úgy akartam venni, ahogy vannak, s hogy ebben az ember akkor hogyan van meg. Mire jut.
Egyelőre - erre jutottam. Bár, megjegyzem, a "lábon vett" fogalmán kívül rekesztem a Hol élsz te? címmel tervezett, szűkített-bővített-költészetregényem matériáját. Itt most nem lesz szó irodalomról, mint olyanról. Csak mint kiadandókról, azaz: ha értékelem a valőröket (szerzők, könyvek, jellegek), csak annyiban, mit is jelentettek (volna) az én "hát hol élsz te?" utamon.
(Út itt csak annyit jelent, hogy két pont közt van, vagy hogy mocsarakon, tocsogókon, poros síkokon gázolunk, lábalunk, tántorgunk. Egy salingeri-szellemű, csak durvább megjegyzés itt: "Lázas érdeklődéssel várom, mi lesz művemmel..." - "Lázasan, ugye?" - "Na ja, lásd mocsárláz." Senkit nem akarok a továbbiakban sem megbántani. Egyetlen megjelenési helyet, szerzőt, művet nem fogok névvel jelölni.)
Lásd mégis: cikkem befejezését. De: ártatlan dolgok azok.

*

Hát akkor ez már engem is kezd érdekelni. Hogyan lesz lehetséges ez. Mert ez egy igazi feladat.
Mivel azonban - körülményeim folyományaképpen - "jól lepangtam", örömmel veszem, gondolom, jogos örömmel, hogy valami van mégis, íme, van mégis, amivel talán segíthetek magamon. Lesz mégis ez a dolgozat; jóra, rosszra.

*

Mellőzzük most a legvulgárisabb ellenvetéseket: "Ne panaszkodj, ne steril dolgokról morfondírozz... arról beszélj inkább, hogy... hogy te így és így... meg saját fájdalmad s örömed..." Jó, jó, örömökről is lesz szó. De a lényeg innen csak ez: maga a matéria, alig pár megjegyzésemmel körítve, önerejéből-súlyából kiad-e bármit.

*

Sem másokkal összehasonlítani nem fogom magam, sem mások jellegeit, értékeit bírálni (kiemelni) nem akarom, a helyzeteket (könyvek sorsát, "befogadását") kizárólag a kor és a közönség(igény) szempontjait érintve taglalom, nem bocsátkozom hazai könyvkiadásjellegek vagy kiadószemélyek minősítésébe. Mivel a kritikusi elfogadás, értékelés kérdéseit teljesen el nem hagyhatom, ezzel kapcsolatos nézeteimet (meglátásaimat) előrebocsátva közlöm itt, mielőtt a lecsupaszított eseménytörténet összefoglalásába belekezdenék.
Egy megjegyzés ehhez: a kritikusi befogadás (általam ilyennek látott!) jellegét "professzionális írói" kezdeteimig visszamenőleg tekintem át (csak röviden!), az eseménytörténet - és a magam érzeteinek, érzületének, vélekedésének rajza - 1988 körül indul majd.
Nem kell kommentálnom, a kritikai besorolást nem pozitivista módon ábrázolom, így semmi mellőzés...! senkié, aki netán mégis... nagyon is... és sőt...! Tehát nem sértettségről van szó, méltánytalanságról sem; ahogy egykori egyetemi társam, a mai professzor is hirtelen döbbent rá munkáim "jegyére", jellegére, felfogásom alkalmasinti mibenlétére, s attól fogva jó darabig igen sokat tett e fölismeréseinek gyakorlati terjesztéséért. Ezzel már túl sokat is mondtam. S olyasmi sem kerül majd elő, hogy kitől "vártam volna" (miért is várhattam volna? mely alapon?) ezt vagy amazt. Mellőzni kérem az olyan megjegyzéseket is, hogy "hé, mit akarnál még? elismert ember vagy, tömérdeket megkaptál, pályád mindegyre nyitva áll, még túl sok is az erőd", nem, az ilyesmi pontatlanságokhoz vezetne, mindent felhígítana.

*

Az érzületi besorolás
(Mert hogy tartsunk hát valami sort.)
Megannyiszor odatehetném módosító megengedésként: "alkalmasint". Netán: "ahogy én látom". De ez oly magától értetődő, hogy... persze, hogy alkalmasint. Persze, hogy csak ahogy én látom.
Vágjunk bele.
Az embereket manapság az emberi hitellel megélt, de nagy történelmi eseményekhez (kalandokhoz), szerelmekhez, karrierekhez stb. nem kapcsolódó, írói produkciók csak igen kicsiny arányban érdeklik. Hiányolják a tudományos hitelt; az ismeretterjesztő közvetlenséget; és egyáltalán, azt mondják, mi is éltünk meg sok mindent, mi is "témázunk így-úgy", tehát hiába erősködnék "én", hogy kérem, nekem a gyerekkorom... az irodalmi pálya megélt nehézségei... a verebek... a koalamedvék és más lények... a játékok, játszások... a lovak és miegymások... Ugyan, hallatszik jelentős erővel (és közönnyel), ezek periferiális dolgok. Mondj valamit, íróm, az igazi nagy dolgokról! Írj úgy, ahogy az igazi írók írnak! Szóba se jön már, és igen kevés kollégámmal tudom átélten megbeszélni ezt, szóba se jön, hogy az írónak esetleg alapvetőbb élményei (átdolgozottabb élményei, szaktudásosan megformáltabb stb. átélései) vannak a világról. Mit tudod te, írókám, mi a világ! És ne gyere azzal, hogy az emberiségnek a verekedésig, a kereskedésig, a dirigálás vágyáig terjed a fantáziája! - Hogyan marad ki így az író "lassan mindenből"? Mert hogy "közfunkciókat betölteni" lenne vágya, oly elenyésző, mint a tatai szénben az urán.
Természetes, hogy a közvélekedés a kritikusokra, esztétákra, irodalomtörténészekre is vonatkozik. Ne menjünk bele (itteni és mai fejlemény), hogyan lesznek közülük sokan a "piacosítás" harcosai, tudorai; nem és nem! megfogadtuk ilyet nem elemzünk.
Szedjük pontokba, ami elmondható:
1. az író szerencsétlen korban kezdi pályáját, ellenszélben; s hajójának kapitányai, tisztjei sem az ő "kadéti" jellegét támogatják, valamiért nem rokonszenves ő oly nagyon, nem is ügyes, túl sok megtanulhatatlant tud (és ambicionál), túl kevés megtanulhatót;
2. kritikailag, értékelőleg sem kifizetődő vele foglalkozni
3. konkurenciát jelent így is, irigység tárgya (a közfoglalatú "irigység" szót sem fogjuk sokszor leírni); elvonultan dolgozik, zárt, nem haverol;
4. amikor "nyit", ilyen szempontból már késő, s ha jól csinálja, tovább kellene élnie nyilvánosság előtti szerepét, ami azonban nem kenyere, "részt kellene vennie", ami viszont épp azt rontaná el, ami esetleg a legjobb benne, lényében-jegyében,
5. jönnek más korosztályok, jellegek, jobban megfelelnek a hely és a kor közvetlen követelményeinek; könnyen értik őket, ezért dicsérik is, s mert akik dicsérik, magukat is ünneplik ezzel a megértéssel, a spirál folytatódik, fel s feljebb: (lejjebb):
6. írónk hirtelen a periféria felé sodródik.
Szándékosan nem folytatom (időben: 1985-1988 tájáról innen kezdem a tényleges eseménytörténetet.
Mindeközben "fantasztikus" dolgok történnek: sok-sok megjelenés; sikeres fellépések, film, díjak; némelyek odaadó elismerése; elegánsan "visszafogott" kis tábor alakul, állítólag szélesebb és nagyobb, mint az író hinné. (Remélhetőleg olyan mély is, mint amilyennek hiszi.) Tömérdek a jó dolog. A jó szó. Ám írónk kesernyésen állapítja meg: a felszínes "kolosszális-jelzők" dolgában vele irdatlan fukarul bántak. Őt nem volt divat feldicsőíteni.
(Csak legesleggyengébbek kedvéért: mindez nem kizárólagosítás.)


AZ ESEMÉNYTÖRTÉNET ELSŐ ÉRZÉKELT FORDULÓPONTJA

Jó, na jó, írónknak nem is hiányzott ez a felszínesebbség, ám gyanította, hogy mélyebb dolgok is munkálnak ott, ahol a toll és a szavakat formáló száj "megszalad"; bármilyen nevetséges - egy pillanatig rohanunk csak előre! -, a már 2001 táján elhangzott megjegyzés (egy írótárstól, aki azt mondja: "én mondhatom, mert engem utálnak", na ja): "Téged nagyon kevesen szeretnek, bár mindenki elismer... még a..." S mond egy réteget, becsmérlő szót. Hozzáteszem: és igen kevesen tartják írónkat igazán fontosnak.
Vicc, miért is tartanák? Ki fontos? L. erről a korábban mondottakat. A "fontos" dolgok helyett az emberek szórakozni vágynak, ismereteket vagy "ismereteket" beszerezni, s így tovább.
Mindilyesmivel írónknak nem is volt baja. Hanem 1988 táján jegesen metszett belé a felismerés, a sötét gyanú: nekem itten nem lesz munkám csakhamar... se úgynevezett alkotói, sem megélhetési. (Értsd: saját művek megjelenése - és műfordítás.)
Ez volt az eseménytörténet első fordulópontja. Pont, ezt mondjuk, mert mintha egyetlen tengely körül lehetett volna szép rendesen, jó sikerrel fordítani egyet a dolgon.
Megkerestem egy régi szerkesztőmet, nem is oly "központi" kiadóból, remek összeköttetései révén - meg mert ő maga betegeskedett épp - sok munkához jutottam, különféle "műhelyeknél", s valahányszor bevittem-elhoztam a lefordított művet, magabiztosság járhatott velem, főleg mert rendesen ki is fizették az elvégzetteket, no persze, a mindenkori magyarországi nyomor-írófizetség arányai szerint, mivel azonban még mindig roppantul teherbíró voltam, sokat tudtam dolgozni, elvoltam rendjén.
(Ez természetesen nem mellékes megjegyzés itt: a honi honoráriumokról. A tragikus az, hogy volt - jól fizető hely - akkoriban is már olyan tiszteletdíj, melyet ma, az árak sok-sok-sok-sokkkkszoros emelkedése, más munkaágazatok többszöri, bár nyomoronc fizetésemelései után, névértékben, azaz forint-összegszerűségben sem halad meg a nekem jutó munka. Gondoljuk meg: 1989... és 2002. A dolgok úgynevezett rákfenéje itt van! Kiszolgáltatottság a kistőkéseknek, a centrális közönynek, együtt. Változik-e ez most majd csak egy keveset is? Mitől, hogyan?)
Igaz, ellenszenvek és - módján! - rokonszenvek ezt az úgynevezett "szabad pályát" erősen befolyásolgatják, egyengetik vagy lehetetlenítik. Semmi hősiesség, ugyanakkor - "ugyanakkor"! -, hogy magam 31 éve vagyok így szabad-mint-a-rab; nincs állásom, nem vagyok elkötelezett, nem vagyok benne az összjátékokban, nem nagyon tudok viszontszívességeket tenni, és a többi. De a 80-as és a 90-es évek fordulóján remekül bírtam egy-egy kiküllebbítést. Ráadásul kísértetiesen hasonlított helyzetem a 60-as és a 70-es évek fordulójában tapasztaltjaimra. ("Sic!") Mert hogy akkor, ismeretesen, az 1968-as első kötetem után 5 év ilyen-olyan szilencium következett ("lett elrendelve"), ellenben annyi és - a rossz honoráriumokkal, vagyis az akkor viszonylag még nagyon is jól elviselhető díjazásokkal - olyan tűrhetően jövedelmező munkám volt, hogy... de ezt hagyjuk. Nem szólva arról, hogy az öt évre "ideológiailag elfektetett" könyvem szerződés szerinti honoráriumát - sziszegések közepette - kifizették, mert kifizettettem!!! Ma próbálna bárki ilyet, 2000-2002-ben. Még annak is örülni kell néha, hogy a megjelent könyvért pénzt kap "írónk".
A 80-as és a 90-es évek fordulóján tehát helyzetem annyiban volt ama régiekhez hasonló, hogy saját könyveim, egy-két fő-fő kiadó megszűnte, átalakulta után nem nagyon jelentek meg, azaz csak egészen vékonyak, s magam is jócskán "átmeneti állapotban" voltam. Merre, hogyan, s nem politikaiakban értem ezt. Máig halálosan komolyan veszem az úgynevezett műhelykérdéseket, ezen - elárulhatom - mit sem változtat, hogy sokat publikál-e a magamfajta ember, netán keveset. De műfordítás így a 90-es évek derekáig rendesen volt, akadt, csak hát...
Csak hát nem annyira a magam ízlése szerinti dolgok voltak ezek. S akkor enyhén fejeztem ki magam. És zűrzavaros is lett "a helyzet" annyiban, hogy bizonyos kiadók éltek a "10 % kihagyható!" jogával ("Rövidítsd le, Fordítókám!" volt a jelszó), ellenben más kiadók nem így gondolkodtak, és kínos "repülés" következett, ha rossz helyen kopogtattam lerövidítéseimmel... illetve ha mások fordításait kontrollszerkesztve a szöveghűséget kértem számon egy milliméterig! Itt már hullámvasutazások kezdődtek. Ráadásul elszaporodtak a nagyon-nagyon kereskedelmies "műhelyek", s meghajtották az embert, mint a ludat, és legalább két biztos munkaadóm veszett el "azon", hogy - urambocsá - utazásomra nem vittem magammal épp írógépet, papírt, fordítandót, s késésbe kerültem. Itt jegyzem meg, hogy egészen 1997 végéig mindig vittem a gépet, papírt, fordítandót, sokszor a földön ülve, az ágyon, a lehangolóan vacak londoni vagy párizsi hotelszobákban is fordítottam, utazásaim költségeit ekképp fillérre megkerestem nyomban. S nem ment a dolog a színvonal rovására. Azaz...
Azaz ki tudja, mi ment minek a rovására. Az utazások felhőtlenségének, felszabadultságának rovására ment ez maga? Emlékszem viszont, milyen fontos volt, hogy egy klaszszikus keleti költőt fordítgattam Londonban 1995-ben, éjjelente, nappal kidolgoztam, ceruzavázlatként mintegy, azt a 8-10 (!!!) sort, melyet ebből a rettenetes nehézségű formában dolgozó költőből ép ésszel akár itthon is fordítani lehetett volna, majd piros gyertya fényénél - vittem magammal a pilácsot! -, stílszerűen tisztáztam, szintén grafittal, a dolgokat, és akkor kezdtem ezeket a grafitos madarakat rajzolni; a rosttollas madarakat Düsseldorfban. S mondja most valaki: úriember vagy, az áldóját, megdicsérted a gazfickót, akitől a munkát kaptad - s aki nem tudta kiadatni, megdicsérőm adott ki szép kötetet a négysoros klasszikumokból pár éve aztán -, s aki, így e stabil kiadóm, nem a te fordításaidat tette be most az antológiájába, hanem másnak, kiszorító, megbízást adott. No de már a 2000-es években járunk, és ezek a személyi kérdések: tombolnak. Ma a magamfajta ember, rendszer ide, rendszer oda, ily "téren" biztonsággal semmire sem számíthat.


EGY PONT KERESÉSE

E pontig érve, "írókám" és "jómagam" nyilván-hogy-egy-azon szerepében, legyen, az embernek (ép ésszel) kétségei támadnak: folytassa-e ezt a mindenképp reménytelen és tudománytalan beszámolósdit (itt). Nem azért, mert ferdén nézhet rám utána a kakas vagy a tyúk, s aligha írok provokatívan, tehát megtorlástól sem kell túlságosan félnem, valamint attól se, hogy bárhol "elrontom helyzetemet" hiszen, ismétlem, senkiket kiírni nem fogok, s még csak magamból se kiírni akarom (nem is tudnám) ezt az egészet. Hiszen ez az én életem volt! Folytassuk hát ezt az én életemet. (És helyzetem: NINCS!)
Már 1994-95 táján szaporodtak - szerény pályámon is - az olyan kiadók s vállalkozások, ahol egy-egy ígéretes sorozatot hirtelen abbahagynak, rendszerint azoknak a kedves, tollamhoz illő (bocsánat, írógépemhez pászoló) műveknek sorát, melyek boldog kiáltásra késztettek: "Ó, istenem, hát ez az... jaj, de jól érzem magam" (munka közben). Persze, most már mindent rosszul fizettek meg (a könyv mind jobb üzlet lett, a "nehézségek" meg fokozódtak... ó, de bonyolult, bele se megyek), de a szép kis munkáknak az ember örült. Megtörtént azonban, hogy még ki is fizették... de ki már nem adták. (Más kiadó kezdett ugyanily vállalkozásba, erősebb kutya... s más munkatársakkal. Vagy az ég tudja. Régi vállalkozásom - megbízóm - tajtékpipák készíttetésébe fogott... csak viccelek, de majdnem!... földrajzzal óhajtott foglalkozni, én nem tudom...) Képtelen melóknak kellett megörülnöm. De ez volt: sebaj! Mert 1994-95-re szépen megindult saját könyveim kiadása, s mennyire! És úgy éreztem, valóban újabb kis korszak lódul nálam (a magam szempontjából, meg egyébként is). Tehát volt tennivalóm bôven.
Ekkor következett be, 1992-től, s tartott lelkesedéssel 1997-ig (bár utána még néhány évig kénytelen voltam húzni-nyúzni), a manapság oly divatos, sokak szerint "életfontos" fellépések sorozata, s ezt a szereplésemet sokan állítólag szerették. Én ma borzadva gondolok vissza az egészre (egy könyvdedikálásra se megyek el már! ha nem, hát nem, az ilyesmit az ember "bensôje" vezérli, hogy?), ám azt hiszem, jól-rosszul helytálltam, többnyire inkább jól. Ebben a nem nekem való szerepben. Ismétlem: magány-fajta vagyok, császkáló-bolyongó, csavargó inkább, nem színpadi önprodukáló. Amivel nem az irodalmi szereplések műfaját akarom lebecsülni. Sőt. Hosszú téma.
Tehát tarkaságos (is) volt az életem, de leghőbb vágyam a fordítás (a szabadságban mégis a "fix") maradt. Ismétlem, borzadályos nehézségű, megint csak nem nekem való műveket kellett magyarítanom. És akkor, úgy 1997-re, itt is bedögleni látszott minden.
Új nemzedék jött fel...volt, ahol rám is untak... stílusom kifogásolták... tucatnyi ok akadhatott. Közelgett 60. születésnapom (na és, mondom, ha közelgett!), és váratlanul kezdtek különféle helyekről megkeresni. Eminnét kis irodalmi tanulmánykönyvekkel (ráadásul messze jobbik nyelvemből, németből), ott meg valami régi versfordításomat akarták egy könyvben újra kiadni, hát azonnal bejeleztem: önálló műveket is fordítanék. Aztán két egészen kiemelkedő sikerű sorozat elkezdésében is részt vehettem... pardon, Európában egészen kiemelkedő két szerzőnőről van szó... és így tovább. Egyszerűen az volt az összkép, hogy nekem, szerény igényeim szerint, nem lesz semmi gondom. Ezek nem milliós igények voltak, ma meg aztán végképp nem lehetnek azok, "azzaim", ahogy Ottlik furán írja. Sajnos, nem.
Könyveim is "futottak" párhuzamosan több kiadónál. Na és, ha többnél? A gyerekirodalomból teljesen ki is szorultam ráadásul, s még más egyebekből is, de így is volt: az esszé, a vers, urambocsá a regény, a vegyes kötet (rádiójáték, novella; sosem adtam fel a "fikcióírás", a kitalációs irodalom vágyát, bár zsenije nem vagyok, ennek ellenére megmásztam így pár jelesebb "európai" hegyfalat; nem mondok le eleve "a történet"-ről!). Sokan vagyunk így: többműfajúságban leledzünk. Ez ugyanúgy jegye a művészeti munkának, mint a... mit tudom én, más vízjelek, jellegek.
"Rettenetes fordulatok" következtek azonban. 2000 táján. Már bőven mindenféle elismerés után. (Nem díjakra gondolok. De például épp a minap mondtam egy fiatal írótárs-kritikusomnak: miért nem mered jobban megnyomni a tollat, ha dolgaimról írsz? Vagy nem tetszenek mégse annyira? Akkor meg? Igazságtalan is volt a kérdés, mert sokan meg miért nem írnak szegény mindenféléimről egyáltalán? Nem vagyok tagja köröknek, persze, és... fiatal barátom azt mondta: "Én magam képtelen volnék megváltoztatni a kánont." Tehát kánon van, igenis van kánon, is erről esett szó itt bevezetőben. Ez ma is ilyen.)
Végérvényben "elég-sokat-publikálsz-te" megcímkézettségű, nem ugronc írónk itt iszonyatosan nehéz és kényes kérdésekről szól. Ő maga - ok nélkül! - csaknem elhányta magát, mikor a 70-es, 80-as években valakik "megkérték", esszézne róluk. Manapság ez teljesen természetes. Szűk rezervátumba van beszorítva a valódi, ismétlem, az írói, nem tévészereplői stb. irodalom, s kell tennünk egymásért. Ám azt nem tolerálhatom, ha akkor valaki "óvatoskodik". Mondja ki a véleményét! Vagy ne kritikát írjon, hanem esszét. Jó, ez teljességgel jelentéktelen, csak épp jellemző dolog.
Fiatal, nagyon tehetséges barátomnak azt mondtam még: "Bár hát..." hagyd el, na. A 90-es évek derekán, meg kicsivel utána is még, az egyik messze legkiválóbb magyar tudós-esszéista irdatlan nagy szavakat írt le pár dolgomról, rólam. (Ahogy igen sokakról nagyon is szokás, és azt mondom, helyes, tegyék! Aztán vagy úgy van, vagy sem.) Mi lett a rólam ("írónkról") ekképp ejtett és kifejtett szavak eredménye? Semmi. (Vagy megmosolygás, legyintés.) Ám hagyjuk a lényegtelen panaszokat, ne alacsonyodjunk. (Honunk német-honi szereplése, kihagyásom etc.)

*

Sorra elfogytak kiadóim. (Mára.) Van, ahonnét kitették a szűröm (kinek az érdeke volt? csak a piacosítani-nem-akarás hozta ezt így?), van, ahonnét én jöttem el, mert...
Mert nem bíztam. Féltem valamelyest, több kiadó mérvadó "embere" is ellene van túlságosan bőnek ítélt spektrumomnak. Az egyik európai sikerű sorozat fordítását, mondhatni "rablómesével", elvették tőlem, a másik sorozatot a kiadó bedöglesztette. A kis irodalmi könyvek, melyek körül örökös anyagi harcokat is kellett vívni, elapadtak, s meg is értem azt a kiadót, a maga szempontjából messze hasznosabb vállalkozásokat erőltet, nem sikertelenül. És így tovább, és így tovább. Fantasztikus ígérgetések hangzanak el... például: "Évente egy új könyv tőled, nálunk, és egy régi könyv újrakiadása." Aztán térül-fordul egy kis idő, így, és már az az ember sincs ott. Aki a helyén van, önmaga írói munkásságának hihetetlen sikeres és patronált, minden oldalról patronált művelője, s hosszú ideig könyvemet se olvasta el. Másutt dúsgazdag hely képes kacatolni aprólékos vitakérdéseken. Amott meg...
Aztán ahogy az egyik helyről a másikra kerülsz, jönnek az újabb bizonytalanságok. Ami engem illet, kezdem megbánni lassan, hogy belegörcsöltem ebbe a vágyba: én még ezt a négy kis prózakötetemet, ezt a négy, egymástól merőben eltérő jellegű munkát szeretném kiadatni, 65-66 éves koromig (főleg a második: szép szám), most 63-64 vagyok, nem lehetetlen... Lehetetlen is lehet akár, sőt! Semmi reményem, hogy simán, hogy teljesen... khm, khm... rendes rendjük szerint fognak menni a dolgok. Adja az ég, hogy csalódjam.
Még a kánonról annyit: fene tudja azt a kánont. Ma is akad, aki megnyomja a tollat, aztán mit ér? Valamit azért csak mégis. Ma is akad, aki feltétlenül "favorizál". De hát félig a felszín alatt csaknem nyilvánvalóan - kifogásolgatják is érte. Ez a nagy helyzet. (Lásd régi mondásom: "Kis helyzetünkbe / hogy férne a Nagy Helyzet. / Ez a nagy helyzet.")
Maradt két teljesen biztos (kis) helyem, írónak, és ez nem csekélység. De hát ritkás, speciális kiadványokra az egyik. A másik általánosabban látszik stabilnak. Csak: az elkötetlen szálak (hozzám visszakerült könyvek; szent ígéret ellenére is még sok viszály lehetőségét rejtő kiadói kapcsolat etc.) - nem hagynak nyugtot írónknak.
Nem helyezkedhetsz arra az "álláspontra", hogy fordítasz, aztán kész. Fütyülsz a világnak dolgára. Azok a helyek, ahová én fordítok, meg ahová a legtöbben fordítunk, eleve így kezdik: "Ugye, mi nagyon keveset fizetünk?" Nagyon, de... szomorú, a stabilitás is sokat ér. Vagy: "Pontosan, becsülettel küldjük a honoráriumot, de tudnia kell, keveset..." Háromhavi munkából így egy hónapig alig lehet (szerény igényekkel) megélni.
Hol vannak ma már az utazások, könyvvásárlások stb. Nem menti az ügyet, hogy a belső vágy is elhalt. (Nyilván ökonomikusan.)
A kedv, hol elvész, hol megjön. Nem beszéltem közben annyi mindenről - Szinte semmi reklámja nem volt: kötetnyi Arany-Benedek Elek népmesét fordítottam németre. S épp londoni filmezés közepette, lójáték mellett. Ah, a lójáték. Itthon erről semmit!

*

Tehát csak semmi klopp-klopp szívdobogás (Ottlik), semmi sorolás. Igen, és korántsem mentségemül jelzem azt, hogy ez nem afféle "kész a leltár". S barátaim közelijeim (jól írom ezt?) a fejemre olvassák: hát erről miért nem szóltál, meg amarról... hogy hol van, te marha, az esszéid válogatása, mit írsz örökké újakat, így holtig nem lesz meg, hogy... Miért nem jársz utána, hogy ezt és ezt a sárguló kéziratodat (szó szerint sárgul!) kiadasd? Hol járjak utána? Mikor régi munkáimat sorozatocskában megjelentető kiadóm egy adott szent pillanatban még annak is megörült, hogy "kegyesen" megnyugtattam, hagyjon ki egy évet, ha sokallja, ha nincs pénze (nem honoráriumról volt szó!), aztán majd meglátjuk. Mondom, örült.
S ennek se vége, se hossza. Annyit muszáj még mondanom, hogy az ígéretes helyek se ígéretes helyek igazán (az én ostoba estemben!), a gyakorlati "lebonyolódás" enyhén szólva az idegbajt hozza az emberre. A lelki rángást. Az esély, a kilátás szinte rosszabb, mint hiánya. A "helyek" irdatlan hallgatásba burkolóznak. Számomra - és sokunknak, gondolom - már nem alpinizmus az irdalom, nem a hegyfalak megmászása, nemes értelmű teljesítmény, hanem a hallgatás-hegyek, furcsaság-hegyek, nem akarok minősítőbb szót, de szinte minden jó - ide, az ilyen rejtély-hegyek messze elkerülése.
Vagy hogy áztatjuk lábunkat a közeli patakban. A kert művelése? Hol van az már! (Voltaire.)
Befejezésül annyit kell még mondanom: kiküllebbítő, engem-visszahívó, csalfa, ködképes, mégis-igyekvő (mind külön műhelyek jelzője), tényleg-korrekt-derekas, már-már szívbélies stb. kiadóimat mind jól megértem, a megfelelő helyen tartom szívemben. Eszemben. Eszementségemben. Van azonban egy... Egy... (Bár minden reáliákba porlik!) Itt, ennél az egynél jó pár könyvem jelent meg. A teljes szabadság szellemében. Itt olyan fura kis összesítés is napvilágot láthatott úgynevezett munkálkodásomról, melyet más kiadó szerződés után is visszadobott (nem nekem, hanem lelkes barátaimnak, akiktől persze sosem kértem ekkora munkálkodást). Itt, ennél a kiadónál, sok minden volt. Csupa szép dolog. A kapcsolat ma is él, jó, "csak" folyóirathasábon, egy-egy levél erejéig. Ennél a kiadómnál teljességgel megértem, hogy az én-nem-tudom-hányadik (hatodik-hetedik) kis könyvem megjelentetése lehetetlen lenne már. Ők is a mai körülmények közt élnek, és vannak fontos emberek, akiknek szintén meg kell jelenniök. Megszakadt könyves-kapcsolataim közül ez a kiadó az egyik, melyre már-már könnyes mosollyal, meghatottan gondolok, így és csak így. S más helyekkel is vannak szép rész-élményeim, de a megszűnt kapcsolatok egyikről sem mondhatom különben, hogy ne lennének nyomukban - jó, behegedt! - sebek, jócskán sebek. Legyenek!
Csak a belső nyugalom számít, ha biztosítani tudod hozzá minimális, ismétlem, minimális meglétedet.
2002. júniusában

*

Már időtlen toldalék. De...
"Hol élsz te?" - mondom egy készülő (??) könyvem címével.
Amiért mindezt papírra vetettem, a magam legszebb gépelési sebességével (salingeri mondás, Buddyé, mondjuk), hát ezért: mostanra, a 2002-es könyvfordulatokkal (a magaméira gondolok csupán) az egésznek teljesen és köztörvényesen a (lelki) betege lettem. Ami ígérkezik, amit ígérgetnek: nem hiszem. (Leszámítva a két említett helyet; reméljük! Talán leszámíthatva.) Nem hiszem, hogy meglesz, amit szeretnék. Őrület, hogy miért nem lehet meg? Miért ne lehetne meg? Miért alakult így (mondom, a magam csekély dolga)?
Része az egésznek. ("Pluszban" is érzek, persze, összetartozást.)
De az egész - mi? Betege lettem a némaságok helyeinek, az oly késsel vághatóságig érezhető tahinálásoknak, füllentgetéseknek, a kötekedéseknek, a kafkai Kastély-légköröknek... a másságnak. Sok világban voltam magam már "más". De most, 1988-tól egyre fokozódva (nem a politikára értem, fájó!), ez valami másság.
Vagy csak a magamfajta író mindenkori helyzetébe kerülünk vissza, magamfajta írók? Jó, és ó, kik mindenkik, tudom szeretnek.
Nekem akkor is volt pár szűken jó évtizedem. Óriási dolog. És másrészt: 1989-től, de főleg 1993-94-től kezdve sokkal több munkám jelent meg, sokkal tarkaságosabb összképpel, mint ama két "jó" évtizedemben. (Ismétlem, mely két évtized, meg előtte közel három, ember-élésileg elfogadhatatlan évtized volt, na persze, világos...)
Ha ezt mind összevesszük, panaszkodtam? Ahogy egy kiadóm feddett... Nem, csak a magam alkatával így, ahogy ez a könyv-dolog most van, nem lehet élni. Vegye bárki erőm jelének, hogy ezt akkor leírtam. Vagy betegedjem bele ám még jobban, vagy... jöjjön megint valami szerencsés kis fordulat... És ha az utolsó.

*

Nem utolsó viszont az a kis történet - és az ismert, az általam ismert efféle kétes ügyekből is sokat sorolhatnék, de mi mindenről nem tud az ember "a háta mögül"! -, amelyben elébb így-úgy alapon, ám elsősorban a nekilóduló műfordító-csoportocska igyekvéséből, mindenféle, "botrányos" hibát mutattak ki egy neves angol szerző magyarításában (munkámban), jó... Furcsa, hogy neves hetilap "hozta". Ám utána, s hogy közben kiadóm mindenben megvédett, utána milliméterre "lehasonlítottuk" (pardon) a szövegeket, más nyelvből is ellenőriztem (angol textus "forgott fenn", volt forgatandó le), s nem lehetett mit mondani. Még jó barátom se dicsérte meg viszont a fordításomat. Aztán a harmadik kötet, novellák, mesék - ez jött ugyanettől a nagyon neves angoltól, s módom volt rá, hogy az engedékeny, nemes szívű kiadó jóvoltából a "háttérből" előlépett, ifjonti, nem is oly ifjonti műfordítói kiscsoport munkáját az optimummal összehasonlítsam. Optimumot egyikünk sem gyárt, de hát egyetemi műfordítói szemináriumunkról, 1957-62, kénytelen lett volna megannyi mesefordító, novellafordító komoly tanulságokkal hazamenni. Ennyit a belharcokról. S mi történt? A csoportocska elérte, hogy a neves angol szerző, ügynöke révén, "az ő" kiadójukhoz szerződjék. És ott érnek körbe a dolgok, hogy igen tehetséges stb. fiatal kollégám végső soron sokkal közelebb áll e csoportocskákhoz, mint hozzám.
Írhatnám: "Folyt. köv." Nem fog köv. Legközelebb, és másutt, más, kevésbé "alacsony röptű" bánatokról írok majd.
Bánatokról? De hiszen vidám vagyok én! Gondolkoztam, ma salátát, krumplit és olcsó, 250,- forint/kilós spárgát vásárolva (mi szeretjük, ha bárki kérdi, hogyan kell ezt enni: "Csak tölteni nem lehet!), mondom, gondolkoztam. Ezen a dolgozaton. Hát jó. Három hónapig dolgozni a fordításon, élni lehet belőle... megengedem egy egész és egy harmad hónapig. Többet, mást az egészből, amit írtam itt, nem engedek. És még igyekeztem a leginkább... hogy így mondjam, "lezser úriember" lenni.

*

Olcsón: pont.
És "pont", mert ezt a baromságot is hozzá kellett írnom, álljon itt inkább a nagyszerű, régi örmény költő, Iszahakján verssora, nekem Rilke-sorokhoz mérhető kedvencem:
"...ily szomorúan végzünk megint egy dalt".
De hát ki végez bármit? Nem a vég ez. De hát kezdeteimben én már ugyanígy nem hihetek. De hát...
Az erre elhivatottaknak kellene, az írás javára, kezdeményezniök.

*

Valóján viszont... (Szakmám nevében kiáltok némán is segítésért?) Ó, én. Ám itt jön a Kosztolányinál megállapított Ottlik-féle boldogságteória. Szép Ernő szerint "azt mondták, boldogság", vagy ilyeshogy, s ő úgy gondolta, "az nincsen". Az isten kivételt tesz majd vele, s az élet mézes-bilincsen lesz majd tréfarabság. Az egyik legkiismerhetetlenebb magyar (leírt-)szó. (A "legkiismerhetetlenebb" sem kutya.) Tehát ha volna boldogság, lehet, hogy...
...valóján viszont én már semmit tenni sem akarnék. Vagyis mind emez elmondottak tárgytalanok. Járjatok, ti, békével - vagy békétlenül; úgy fogtok járni -, s én hadd ülhessek, mint Szép Ernőnél, a végtelen semmiségen, netán semmisségen merengve a Nagy Víz partján.
Csak hol az a Nagy Víz?
Országom érte! Ami - hála az égnek - nincsen. S az országolni-vágyókból, hatalmakból és dicsőségekből, az írónak mindig elege volt.
Születésétől kapott védőoltás: ez, azért, így, az egész, mégis, haszonszemponton túl, megérte.
Azzal, hogy mi minden (Erdély Miklóssal szólva) "gond és baj" volt, valóján csak azt akartam elmondani, megvolt.
S talán csak (állataim és "lényeim" iránti szeretéssel) a kényelmetlenség volt valódi, csak - ismét Erdély Miklóssal - a kényelmetlenség, az volt valódi. Ami nem baj addig, míg lábon hordja az ember.
Elnézést, hogy nevek - Szép Ernő, Buddy etc., mégis előjöttek. S még egy nevet ide: jaj lenne az nekem, ha K. Mitya ezután nem mondhatná: "Hogyan ír a Tandori? Úgy, hogy megvan." (Nem szó szerinti, nem jogdíjas idézet, hogy posztm. legyek.)
És vigyázat: itt a mindenfajta honoráltságról, a jólneveltségről, emberiességről beszéltünk (tisztelet a szép számú kivételnek).


A RÉMÁLOM FOGALMÁNAK VADABB VÁLTOZATA...

...némelyek számára nyilvánvalóan ez: "valaki visszapofázik". Csakhogy 1988-89 óta épp az van (legalább jól): nincs a Nagy Központ, amelynek (amellyel szemben etc.). Atomizáltabbság van, a Rosszaknak az ő maradványival, a Jóknak lassú jöttivel (csak). Dolgozatom monokrómja: nem beszélhettem "egyfelől-másfelől" (a régi séma; még így is eléggé náthás a szöveg itt-ott; beidegzések). A rémálom fogalmának vadabb változata tehát az, ha valaki - itt: szerző - nem azt mondja, hogy "köszönöm, kezicsókolom", vagy "jaj, persze, nehéz az egész", netán "ó, hát kigyelmeteknek aztán a legnehezebb", főleg: "örülök, hogy szépen vagyok".
Nem, nem, mikor "egy helyről" emez írást visszapasszolták, aznap valami különös "Kifelé Mivelünk!" lelki táblával igazoltam ezt. Másról, azt mondtam, csak úgy mesélgetve: "Ó, hát persze, a magunk életének nagy-nagy eseményei nagyon fontosak is nekünk, de csak nekünk. Mert egy-egy anekdota-erőn túl ugyan kit érdekel, miféle elismeréseket kapunk pl. egy adott hely addig bámult törzsvendégétől, mikor azt mondja, na, drága mesterem, valami tipp (információ; lovakról van szó), hm? ezt mondja, és röstelkedve vonogatjuk vállunk. Stb." Nem, nem, kifelé mivelünk, akik kiadók dolgához bármit hozzászólni merünk. A műhelyek mindig a legtökéletesebbek... de ezt is mondtam már. Meg hogy kinek-kinek a maga élete... rettentő fontos. Igen ám, de (Egy Salinger) akkor ebbe nem fér a Másik? Szóval, mint a kora délutáni, hajdani londoni fogadóirodán (nem járok rég! de tanulni, azt lehetett, magunkról is, sokat!), az a sötét arcú Nagymester végül "engem", a szakadt jöttmentet kérdezett volna információ végett: nem lehetne ezt a dolgozatot is így venni? Én eztetet tudtam elmondani, vegyük így, és recsegtessük meg a régi-értekezlettermi bútorok némelyikét alattunk; vannak ám azok még.
De hogy az író helyzete a könyvkiadási vadkapcsiban mikor lesz valamilyenebb, erre a közeljövőtől is várnánk talán a választ.
A helynek, mely ezt az írást visszaadta, ennyit mondtam: az lehet, hogy egy lóirodán az én szegény nem-is-oly-mellé beszéléseimet nem vennék lelkemből lelkedzett információnak, meg az is elképzelhető, hogy Bolcsfalván a helyi érdeklődő elküldené a lapot is meg a TD-t is a fenébe, egy szót sem értvén, meg hogy "ez beszél?-t kiáltana, a helynek, melyet én nagyon megértek... ám hagyjuk.
Arról lenne szó, hogy kettőt-hármat rántani kellene az írói lét "fazonján", mivel azonban ennek sikerében reménykedni nehéz, majdnem illetlenségnek érződik, hogy efféle irodalmi kérdésekről beszéljünk, csak hát mit tegyen, akinek "egész élete az irodalom volt". Hallom: na, aztán ez ne kezdje...! s így az irodalom kérdése visszagyürmölődik-morzsolódik az életbe. A jó büdös életbe. És ez az abszolút relatív monokróm.

PERIFÉRIA CENTRUM
(I.) Nincsen hasonlat

Keszthelyi Rezsőnek

Nem mondhatom el mindenkinek, hát neked próbálom akkor, írótársam, egykori szerkesztőm, miegymás. Nem úgy, ahogy Szép Ernő tette a Néked szól bevezetőjében, száz év távolába belekeresve hátha talál még "olyat", ki őt egyáltalán megérti.
Intézzünk el minden elintézhetetlent, amíg még élünk.
Ahogy divatos ürességgel formázni szokás ezt: "Ne bízzuk a." (Ez a stílus már reklámszövegekig süllyed.)
Először is: címünk. Ha azt mondjuk, nincsen hasonlat (lásd Goethe, "Minden - hasonlat"; a magam gunyoros módosításában, és sajnos, az irodalomra is, jó ideje: "Minden hason - lat", tehát a has, a siker etc. szerinti latolás zajlik bőszen, és aranyborjú-környűlés, holott nem ezzel indult, és ha van metafizikus élmény, ha van "szimbóleum", hát az az istenség volt az, akireamire fölesküdtünk, amikor írónak álltunk... ne lovagoljunk szavakon, nem stílussal akarom dolgom eladni itt), ha azt mondjuk tehát (hogy nincsen hasonlat), ez is csak az egyik oldalról tartható.

(Folytatás)
Szeretnék végre valamit megint olyan közérvényes (hah!) világossággal elmondani, ahogyan látom.
Ha ez akkor nem hasonlat... rendben, konkrétum. De minden konkrét félnek, Zabudeutz Krunónak, Kovács Adolárnak, Fratzine Fruzsinának etc. meglesz rá a maga életéből ugyanily közvilágossággal érvényes ellenvéleménye, mellékvéleménye, és ez az irodalmi "életben" - a vita. (A vita című nyomorult műfaj. Többnyire nyomorult. Hivatalos hozzászólókkal, bele nem értőkkel, jobbra hivatottakkal stb.) Tehát ha nem hasonlat az,
amit saját átélésemből elmondok itt,
és egy pillanatra felejtsük - de majd viszszatérünk -, hogy a legnagyobb baj ez:
az Olvasó vitákat, Nagy Kérdéseket, aktualitásokat stb., paneleket kap, "rém bensőséges titkokról" értesül, így élvezkedik, eleve így óhajtja elfogadni az irodalmat,
a legnagyobb baj az, hogy az Olvasó azt mondja:
élményeim nekem is vannak, hagyjuk, mit élt át az író, szeretnénk valami kristályos végeredményt,
miközben alig célzódik meg olyan kristályos végeredmény, mint a fél-sikercentrikus írók (Graham Greene stb.) nagysága, így tehát bármi közérvényű elméleti összefoglalást adok, fenyeget a balszerencse, hogy érdektelenségbe fúl,
mert "ordít" belőle, hogy ez az én magánátélésem,
saját hasam szerinti latolás stb.
Ez van abból, ha nem hasonlat, hanem konkrétum a kiindulás.
Közérdekessége azzal nyíródik el, hogy a "köz" (az Olvasó) másféle "általános kérdésfelvetésekhez" lett hozzászoktatva.
Mindegy. Ez akkor, amivel kezdem, nem hasonlat.
(De hát kezdjem végre!)

(Folytatás)
Hát nem is tudom.
Ez volt a kafkai kiindulás is. (Kafka-nemzet vagyunk. Mindenki Kafkát ad ki, mert Kafka jól elkél, és nyilván "nagy nívó") Már "benne vagyunk", ahogy - szintén sokszor elmondtam - apám az I. világháborúban beúszott ott az itteni ajánlás illetőjének szigetpartjáról a tengerbe, hunyt szemmel és hanyatt, csakhogy a teheneket is ott itatták, azon a partszakaszon, és ahogy apám hirtelen, már nyíltabb vízen, kinyitotta a szemét, reménytelen sűrűségben úsztak körötte a marhalepények. A szél okán.
Így esküdtünk föl az istenségre... lettünk írókká... történt ez-az... s így vagyunk ott a tehénlepény-tavirózsás vízen... és akkor lebeghetünk hanyatt, kezdhetünk vad gyorsúszásba, ez a tenger (ez az irodalmi helyzet) nem a mi tengerünk (nem a mi helyzetünk)...
És mégis ez a mi helyzetünk.

(Folytatás -: kezdés)
Helyzetünk? Már akié. Hát igen. Egy kivételes rétegé: nem. S az irány: ebe a kivételes rétegbe kell tartozni.
Először is: ebben a helyzetben kell valahogy tempózni.

(Előrevetett végkövetkeztetés)
Végkövetkeztetésünk ez lesz:
rendben van, nem hasonlat, amit mondunk; ezt el is tudjuk ismertetni; azt, hogy ez konkrét átélésünk, tehát - bocsánat - írói kifejezmény. De:
hogy ez "hogyan megy át" (a rivaldán), azt már nem mi határozzuk meg. A tehénlepény-tavirózsa-helyzet, a tömérdek kész anyaggal bevonatott tengerfelszín stb.: egy olyan "piac" (mert efféléket kell pofába kapnunk, egész jónak hitt helyekről: "ez a piac, kedves barátom, írókám!"), melynek felvevő oldalát nem művelték "ki", ismétlem, kész Nagy Kérdésekre tették harapóssá és a leghihetetlenebb divatbóvlikkal mint irodalommal árasztották el, illetve enciklopedikus tudásvágyát növelték meg, s így jön az - szintén, itt is elmondtam -, hogy "élményem nekem is van, írókám, kedves barátom, elmész a te átéléseiddel a..." - s ekképp bármennyire nem hasonlat is, amivel indulunk, a végén csak az van: vagy vevő rá az Olvasó (a szakma is: Olvasó),
vagy sem,
vagy elfogadja hasonlatnak, vagy nem fogadja el, lévén hogy
igazság
ebben a mai helyzetünkben csak a közmegegyezéses igazság lehet, s ott - például szerény személyemnek - be kell érnie annyival, hogy miközben-és-miközben, már csak olyasmi helyét "jelölnék ki" (a régi 1949-1989 közti beidegzések alapján), hogy neki ez a kor már "mint az öreg Toldinak az ez-meg-az".
Tehát hiába, következtetjük vég (divatosan szólva), hogy a szellem szintjén nincs szó - netán - igazi "kérdésekről"!

(Folytatás)
Az irodalom (az írás) végső soron mindig tünemény kérdése volt... mint a kis nefelejcs, enyész (Berzsenyi, az ő háza elejét igazán nem érheti kifogás... legföljebb az övét is: érdektelenség, ma). Tehát egybe-tűnhet itt: mi hasonlat, mi nem, talán magunk is kavarjuk. (Ennyit hozzunk fel önellenünkbe is. Meg: mit cifrázza?!)
Nem cifrázom.
Ami, kiindulópontként, s e cikk "lényegeként", nem hasonlat, a következő négy tétel.
Hallottam (általam itt nem titkolt helyről, számomra hitelesről):
1./ soha ilyen olcsóra nem kezelték a magyar irodalmat még;
2./ értékben a magyar irodalom még soha ilyen igénytelenül és olcsón nem adta magát.
(Mindenütt tisztelet a kivételeknek. De ahogyan mondani szokás: a tatai szénben is van "valamennyi" urán és gyémánt, ezektől azonban "ő" mégis a tatai, brasosowkai, chupentamangói fekete szén. S így vagyunk, akik közé magamat sorolom, olvasóinkkal... vannak... 17-en, 53-an... plusz 11 szakdolgozatíró, meg netán 1500-350, aki nevünket jobb összefüggésben hallotta, ám aztán slussz.)
Ehhez egy közelim hozzátette:
3./ nincs ma irodalom igazán, csak a reflexió van; az, hogy mi micsoda volna, külszempontúlag határozódik meg.
Valamint: hozzátettem ehhez én...
(Az "én" ám adjon alkalmat, hogy ezt ne vitacikknek tekintse senki. Ez, ismétlem, írói átélés eredménye. Oly jelentéktelen fog maradni! Mentsen fel engem ám bárki a "füstmiláni borús kedély" ürügyével.)
(Nem vitacikk, mert jócskán én akarom folytatni még, részletezőbben, történetibben. Tehát várjuk be.)
Ergo 4./:
Régebben úgy mondtuk volna: az átpolitizált irodalmi helyzet nem tűri (nem kedveli) az irodalmi művek komor kedélyét. (Mészöly Miklós mondogatta: "engedjék meg nekem a tévedés jogát..." A komorságot etc.)
Ma így mondanám: fogalmam sincs, hogy az átmicsodált irodalom (alul-vett, alul-adott irodalom, reflexiótérré tett irodalom) mit tűr nehezen, de - ha Olvasó tekintődik - végül az író személyes átélését tűri nehezen (veszi rosszul, löki el).
Mármost tételeink (haha!) itt mennek át hasonlatba.
Szép, szép, hogy átélted mindezt, írókám, de annyi - nálad okosabbnak vett, s talán okos, mert nem mond ki efféléket, mint te itt - okosabb ember mond kerek tételeket, húz meg egyszerű "frontvonalakat"... akkor itt te ne függetlenkedj, ne akard az irodalmat holmi szentséggé tenni, melynek külön birodalma van...
Hohó. De ugyanaz a Goethe, akinek mondását cáfoltuk, mondta szintén: "Hogy a költőt megérthessed, / költő-honba kell majd menned.
Senki sem megy költő-honba itt és ma.
Azaz: "mindenki" (tatai szén) beéri a konkrét harcok mai, alkalmi (áruházi), ne tán célzat-szerinti, evidens is tetszőleges!, beéri a metafizikus létélmények abszurd megfogalmazásaival (ez már Mészölynél is kétes volt!), beéri a...be, igen, a jó-jó-még-irodalomnak-is-vehető való világgal.
Beéri... és sorolhatnánk... mivel és hogyan. De akkor mi kellene helyette?
Semmi. Mert Olvasó jól akarja érezni magát. És amiképpen nem lehet a legabszurdabb közszórakoztató műsorokkal sem kezdeni a kultúra- és kultuszbírálatot, hanem a közönség (Olvasó) hülyérevettségének teljesen logikus (ezen belül fölösleges) eseteivel kellene kezdenünk... az ömlesztett sokaság híranyaggal, a haverkodó hangnemekkel, az okos-kutya-jó-kutya-feladatok borzalmas primitívségeivel, mindenek agyonelemzésével, hol is aztán pontosan az ellenkezője is "kijöhet" a dologból... tehát egy általánosan alacsonyra vett "szellemvilág" van; az ügyeseknek az ehhez való haszonelvű(nek is nevezhető) alkalmazkodása van; a bölcseknek (tudomány, kritika ily szellemdolgokban) az öntérmeghatározó (önmaguk által már nem is érzékelt) téralakítása van; és ebben van az Olvasó, tisztelet a tatai uránnak és a tatai gyémántnak. (Szegény Tata, nem rólad van szó, az egyik legkecsesebb erős író hely vagy te.)
Természetes, hogy a következő kérdések jönnek elő így (a dolgozat írójának tevődnek fel):
1./ ...
(Az átmeneti befejezés reményében)
Tehát:
... valóban komolyan gondolja a dolgozat szerzője, hogy olyan kérdéseken kellene eltűnődnünk, hogy "mint a kis nefelejcs enyész", vagyis hogy minden csak jelenés stb.)
Itt közbevetem: hogy számomra mit jelent ez a "minden csak jelenés" (tünemény, tehát tűnik és ez nagy bánat), kifejtem vagy itt legközelebb egyszer, vagy másutt.
Ezért gyűjtőcíme ezeknek az Írásoknak a Periféria Centrum. Igyekeztem mindig demokratikus lenni; egyesíteni a még érthetőt a talán-szintén-megérteni-érdemessel. Kudarcokat vallottam.
Tehát az én írói átéléseim a következők (hogy menekülés és kibúvás vádja itt se érjen):
a.) volt valami reménytelenért folytatott küzdelem, igyekezet... adjuk a legjobbat, minden hibásságunk ellenére;
b.) volt, hogy volt egyáltalán ilyen képzet, lehetőség, volt "minek ellenében";
c.) kiderült, van egy áthatolhatatlan "ruganyú" felületvilág, mely ellen hiába (lásd Kafka, József Attila etc.);
d.) maradt, amit a régebbi, "rabság-világ" rossz néven vett, de tűrt: a magánjellegbe-vonulás...
Nem folytatom. Itt jönnek a valódi átélések. S a közmegegyezés mankója, járókerete, visszakacsintásai nélkül kellene az írónak a saját fájdalmát s örömét mindennél jobban visszaadhatnia!
Hogy mindene sorra elvész;
hogy életével rendezetlenséget, árvaságokat (nem árvagyerekekre értem) fog hátrahagyni;
hogy mind e bajai még enyhületeknek fognak érződni megannyi fenyegető rémségnek majdan-közepette;
és így tovább.
Személyes átélésnek nevezem: ahogy te magad változol. Igen, látszólagos szabadságodnak ebben - bánat az ára. Aztán hajrá, lesz, ami lesz, ami megváltozott, nem változhat vissza... elmúltak legjobb időid. (Beckett: Az utolsó tekercs - ?)
Csak úgy sorolgatom a valóban személyesen átélt, nem metafizikus abszurd mélyű bánatok (na, ja, "bánatok", más szó is használható) változatait.
Kinek mi. Nem azt mondtam, hogy vallomást teszek.
Csak egy technikai kérdésről még.
Hagyom, mennyi bánat van az írói kifejezésben magában! Hogy azért, mert (Nemes Nagy Ágnes) nincs kivel szót váltanod, s akkor nyilván nincs is, megpróbálsz "mégis" szót váltani... holott kettőt tudsz ("Tandorisan", hogy e gúnyszót magunk is használjuk, tudjuk nyitva hagytunk egy "l./"-t stb. Maradjon ám nyitva, nem vagyunk tudósai e tárgynak sem), kietlenül tudod jobb rossz-óráidon:
az a beszéd is hiábavaló, ami az elmaradt beszéd helyett jön,
az se lenne jó, ha e fölismerés "jegyében" élnél mindegyre.
Ergo világos, hogy se Zabudeutz Krunó nem a partnered a végső kérdésekben (sőt, talán inkább csak azokban az), se Kovács Adolár (egyikük túl specifikus, másikuk túl fiatal még, na ja, ezek nem volnának kategóriák, azért!), se Fratzine Fruzsina nem lelkedzett veled ugyanabból. Mégis, mégis próbálkozni kell.
Egy technikai kérdésről.
Írónak feltétlen jó, ha nem áll ott, hogy vagy arról kellene beismeréseket tennie, mely dolgok vannak a füle mögött, vagy arról mely "galád" terveket forral érvényesülése érdekében, s ehhez a formát ügyesen forgatnia (kell). Írónak jó, ha vannak olyan tragikus (víg?) élményei, melyekről bátran beszélhet úgy, hogy semmi vétséget nem követ el (omertailag, ízlésfelszínileg stb.) - ellenben itt bele kell pakolnia kosarába, ahogy a praktikus német mondja, a meg nem értés (ah. ódon fogalom!) holtsúlyát.


(II.) Egy eldönthetetlen kérdés még

Kormos István - mesterem nem, de másokkal együtt nekem is hatalmas jótevőm, irodalmunknak oly áldása, hajdani, ami nefelejcsként enyészett, soha vissza nem tér, ilyen soha - mondta: felkértek egyszer, írjak "a napilapba" valami mezőgazdasági verset. Vidéki fiú vagyok, kirázom ujjamból. Hűha, ami ebből lett! Írtam, mondja Kormos, a kukoricáról. El is ment valahogy, magamnak se volt botránycső, de az az érzés...! Halálosan szántam azokat a szegényeket, akik tényleg írók lennének, aztán mégis ily igényt-kielégítően kelletik írniok.
A magyar irodalom - tehénlepénydolog - beúszott mára egy ilyen folyamatos kötelezőgyakorlat-sorba. Magam is efféle dolgozataimmal. Magam sem vagyok, végső elemzésben, kívülálló.
Mennyire nem!
Ez is kukorica-vers lenne hát?
Az is, nem is.
Ha nem ama tényleg-létezésed, mindennapjaid, (Ottlik) amaz istenség-adta lelked által kidolgozott tragikus (egy darabig vígságos) témákról van szó, mint (nálam) a verebek, a mackók... ha felejtem, hogy manapság pl. "a napilap" (nem is "a" napilag végre) nem kényszerít semmire... hogy ily cikkre sem kért fel senki, hogy a napilapok egyikében nagybetűs alcím lehetnek medvéim. Az irodalom szellemi szabadságának hihetetlen világa is megvan nálunk ma. Leírtam: viszonylagos biztonságban érzem magam (mert rég biztos lehetek abban is, mi nem lettem, leszek én "itt" soha, de meg se céloztam), kevésbé érdekelnek a közkérdések.
Sőt, ha az "íródik" helyett le merészeltem volna írni, hogy "írul", teljesen szabad lennék, s mint a felhő.
Bánom is én, egyébként, ha oly sok szerencsétlen igyekvő váltaná át a fellegkénti közlekedést mindenféle földi akadálykerülgetésekre, csingilingis vagy csingilingi nélküli ügyességi versenyes célbaérésre.
Csak...
És mindazonáltal...
Ebben meg vagy némán egyetértünk, vagy menjünk szét.


(S ami nagyon ellenem szól, igen, amitől a legesendőbb vagyok már-már mániákus periféria-centrumos "elemzéseimmel")

.. .ki a csoda tudja csak megérzékelni is, nem hogy felfogni, mit jelentett Poe korában egy amerikai-délvidéki deltavidéki ház, értékben,
mennyi volt egy kolumnista jövedelme,
mi volt az író belső méltósága...
... jöhetnek válaszok: nem sok,
jöhet a válasz, hogy azért bizony a közérzet függött attól, hogy...
... ám erre mondom én: a holló-bravúr mellett mit törődöm én Poe közérzetével...
... hanem jön: Berzsenyi bánatát élénken el tudom képzelni.
Tehát sok minden jön összevissza, mert az irodalom élete mégis virágos rét lenne, vegyes-erdő... és épp azt nem érzem, hogy itt és ma igazi virágos rét lenne, vegyes-erdő... inkább olyan ipari csatorna, melyből a bedobált motorkerékpárokat és flakonokat kiszűrik
(Rajnába - csak azért mondom, mert az Emsche efféle mibenlétéről láttam egy megkapó "riportfilmet". Az irodalom igazi istenségének színe előtt nyilván a mi itteni és mai kis esetünk, helyzetünk se jelentősebb, mint az Amazonashoz képest az Emsche, netán a Herne-csatorna ügye. Hanem mi itt és most élünk.)


UNUNK-E MINDENT?

ELŐ
"Kényszerén túl - mi közöm bármihez?" Honnét ez az idézet?
Ahogy ezen a dolgon, forgatva gondolatban, összevissza csatangolok, bár egyenes vonalban jövök át az Erzsébet hídon - és ahogy házunk kapujához érek, látom, hivatalos szerelésben, kora reggel, bejutni próbálnak a közegek, kik jövetelüket délutánra ígérték, cáfolhatatlanul tudni kezdem: itt vita lesz! Nem velük, de idehaza... hogy mikor én az "Ununk-e mindent?"-et kezdeni akarom, kipreparálva magamban a főbb vonalakat, alváltozatokat, mindenfélét, "akkor" nekem megint a villanyóra-ellenőrökkel lesz dolgom, ha csak szitkozódva is, ha csak úgy, hogy szitkozódásom - és ha joggal, tényleg miért nem tűrök némán, mint afféle Kordél (magyaros irodalmi vicc! unom) - unalmas lesz, idegesítő... a legszűkebb környezetben... és ez rendre így megy "mindenütt", no lám, ez klasszikusan olyasmi, hogy azt mondhatom rá, unom, és az "unom" szó (kifejezés) egyik értelmezése volna ez, az Erzsébet hídon és előtte és utána dolgoztam ki... példa arra, hogy unjuk, ha nyomorult (ne tegyük vita tárgyává, mi a "nyomorultság"), szelleminek is nevezhető igyekezetembe a külvilág, majd az adódó fejlemények úgy szólnak bele, mint mikor a fizikusnak, aki megállítja, a kutatás eredményébe, a "jelenségbe", a vizsgált akármibe a vizsgálódás körülményei is belejátszanak, az ekképp nagyszívű fizikusnak e nagyszívű, engedékeny, másokat francba eleve nem küldő megállapítása nyomán, "bazmeg!" felkiáltással még egy vödör fekáliát is a nyakába döntenek, "hát nem mindegy? mérd bele ezt is, faszikám!", na szóval ez az, amit klasszikusan, el nem szálaztatandóan un az ember (de szép rövid kis szó az "un", már-már az "a, az"-zal egyenvalőrű, elképzelhető, hogy lesz "u" változata is), itt nincs mese, elsősorban azt unjuk, ami még csak azt se hagyja, hogy unjuk az egészet... elsősorban a parciálisat, a részt unjuk... ám itt szerencsésen visszaérkeztünk oda, mit is gondoltam a Vámház-csarnoktól az Erzsébet hídon és a Duna-parton egészen odáig, hogy a villanyóra-ellenőrzőket a kapunál megláttam, és nyomorult napomat elképzelhettem.
Az "un, unom, unjuk" - és stb. - sokféle értelm(ezés)én gondolkodtam, mit jelent ez akkor, ezen. Az Utó (utolsó) kis fejezetbe a költészeti, irodalmi kifejezésváltozatok (mi is az unás) apró csokrát gyűjtöm; bár így hajolnék le ma is pipitérért a réten, de nem nagyon hajlok le, most akkor nagy kérdés: unom-e, elegem lett belőle netán, kedvetlen vagyok, vagy más egyébről van szó.

EGY
Szellemesebbet nem tudok, legyen az első rész címe ez. Mivel megígértem - bár jószerén unom, hogy ezt akkor be is kell tartani, vagyis hogy vannak ezek a görcsös kötelesség-fogalmak (magunk iránt) -, sorolni kezdem, a teljesség igénye nélkül messze-messze, mire mondjuk, hogy "unom, unjuk", s mi minden egyebet jelent ez a mindközönséges unalomnál, igencsak mást, mint ami az unatkozás.
Míg ezt írom, madaramnak rádió szól, slágerek, pop-rock, és ezt például - az ilyenek sokaságát - rettenetesen és natúr unom. Nem unom viszont madaramat, aki miatt az egész van. Nem unom, mert ámulatosnak tartom, hogy egy veréb, aki végső soron (bár idomultak "hozzánk" e lények) nem ilyen koordináták közt élne, elvárja reggel fél hétkor, hogy rázárják (rácsukják) az ajtót, és szóljon ez a zene, amire ő cserreg-fecseg-dalol, a zene, melyet én nagyon unok. Mondhatom itt, unom... mert valaha talán kedveltem az efféle zenéket. Ma nem. Rettentő dömpingjüket azonban már nem unom, hanem...
És itt jön, amit hazautamon végiggondoltam. Mi mindent jelent, hogy "unom".
Egyrészt: meguntam. Másrészt... de inkább folytatom ömlesztve. Utálom; hallani nem akarok róla; nem érdekel (már, s ez a változat a klasszikus "unom" kifejezés); idegen tőlem; nem érek rá; nem fontos (nem eléggé fontos) nekem; borzadok tőle; kész gyötrelem a számomra; restelem magam a másik illető miatt is, akitől hallanom kell... igen, és még soktucatnyi értelmezés adódik. Unalmas azonban az ilyen összefoglalás is, mert...
...nem vezet sehova; öncélú; semmi közünk vele egymáshoz (Olvasómnak hozzám), és a többi.
Tehát ez se megy. (Attól azért még senkinek se lenne joga belezavarni villanyóra-ellenőrzéssel etc.; magamnak se volna jogom, hogy madaram kedvéért zenével tegyem tönkre az íráshoz szükséges csendet; a telefon nem szólalhatna meg; nem jöhetne senki, csengetve; még a postás is teher, jó, hát ha nem hoz pár praktikus ezt-azt... Nem szeretem, unom az efféle vicceket. De amit zárójelben felsoroltam, az "unom" változata, annak ellenére, hogy nem vonatkozik okvetlenül a...

KETTŐ
...igen, nem vonatkozik okvetlenül a "begyűjtött" tapasztalatok fárasztó sokaságára. Nyilvánvaló, van igaza Maupassantnak, hogy egyetlen telefon (pardon, nála csengetés) elronthatja egész napunkat. Hatja. Ám ez az elrontás (és itt jönnek azok, akik azt mondják, "pajtás, elit problémák ezek, örülj, hogy...!"), igen, ez az elrontás nem oly fokú, hogy külön vissza kellene fognunk magunkat, akár csak gondolatban is agyon ne verjük az illetőt, az illető "szervet, helyet", nem...
...tehát az, hogy "unom", átmeneti kategóriának látszik így a "felebaráti szeretettel elvisellek" és az "agyonváglak!" között.
Az "unom": mintegy átmenet, tehát. Nem végzetes. Hiszen túléljük. Leöblíthetjük "sörrel, borral, pálinkával", no persze, testi érintkezéssel - ameddig! -, lásd az elemista viccet az ötvenes évekből: "Valaki a Lollobrigidát is unja!"... nem akarok ily közkeletűségekbe... írásommal is inkább az unhatóságot választom, azt, hogy ne tűzijáték legyen (amit én, a tűzijátékosdit, unok, unom), inkább a felmérés, tipologizálás reménytelen, mert tudományosságra nem is tör(het)ő kísérlete.
Tessék unni akkor. Megunni, mielőtt szó lett volna róla egyáltalán. Ez is az "unom" egyik értelmezése, válfaja.
HÁROM
Majd előveszem jegyzeteimet is (heteken át készülgettek), de most egyelőre ezt: ha merészeltem volna (vagy ha kedvem maradt volna; volt kedvem hozzá, de nem maradt meg csorbítatlan), azzal kezdeném: nem unok-e itt ülni ebben a lakásban, ebben a fotelban, ahol írom ezt? Nem unom-e, hogy négyéves korom óta (hatvan éve) gépelek? Előbb tudtam (nem sznob megjegyzés!) gépelni, mint kézzel írni. És, érdekes, visszafelé, balra magamtól el, így írtam, mesélték apámék... holott erre, szintén apámtól tudom, semmi okom nem lett volna.
Tehát nem unom-e, hogy írok (még mindig?) Nem unom. Külön fejezet lenne így a "kontra"; mi az, akit-amit nem unok. (Totyi madaram és madaraim emléke, egyáltalán, akiket-amiket nem unok. Úgynevezett medvéim azok, akiket bőven nem. A munkát sem unom. Holott bizonyos munkákat állatira unok olykor. És mondható lenne, mondom is... védhető lenne ez is: unom az örökös munkát...! De másféle megélhetési módtól eleve viszolyognék. Tehát a keresztmegoldások kategóriája is előjöhetne, ha tudományosságra törekednék: mi az, amit majdnem unok bár, de az ellenkezőjétől borzadnék, az ellenkezőjére képtelen volnék... ergo az "unás", a kicsit-unás nem jelenti még ellenkezőjét, az érdeklődést... azt, hogy valamicskét is vágynék például szerkesztő, tőzsdeügynök, politikus, tanár, osztályvezető, pilóta stb. lenni. Nem, ha unom is tehát, hogy folyton munka, munka, munka... a többit még jobban unnám, sőt nem is unnám, hanem elképzelhetetlen volna számomra.)

Az unás ebben az értelemben tehát finom fogalom, finomság... és ha azt mondom (a Vámház-csarnok előtt gondoltam; oly mindegy, hol, ám az írói munka valamicskét mégis érzékletes... és egy őszirózsa-csokrot pillantottam meg közben az árusnál, nicsak, mondtam magamban, őszirózsák... de nem vettem, mert bort és krumplit és salátát és kristályvizet akartam hazahozni, hátha összetörnék ők a szép virágokat - az "ők" se kedvencem, de nem "unom", ergo nem mindig igaz az, hogy a "nem kedvencem, ki nem állhatom, herótom van tőle, pfuj" az unással volna rokonértelmű) az, hogy "unom", elit fogalom (ily fogalmakra vonatkozik) sokszor igaz. Ha már unok valamit, az már valami. De nem minden "valami" attól, hogy unom. És az, hogy "unom" még szintén nem valami. Az attól még lehet egy nagy semmi. De annak, amit unok, valaminek kell(ett egyszer legalább) lennie. Ez majdnem biztos. Bár ez is csak majdnem.
S nem akartam behízelgő se lenni itt. Csak ezt gondoltam a 15-ös buszról leszállva és a virágokat látva (nem untam őket!) a Csarnok előtt.

NÉGY
Untam-e a Csarnokot? Látványát? Azt, amiért ide eljöttem, azt, amit itt s a környéken tenni fogok?
(Ha ez eddig - nem vagyok rá büszke! egy elmélet cikkben?! - "életszerű", hát az életszerűségről ezt: életszerűek sokszor akkor vagyunk, bár csak sokszor, sőt ritkán, ha írott vagy fejben hordott jegyzeteinket, terveinket félre tudjuk hagyni egy csokor őszirózsa, egy nagystílűen magunk elé engedett gépkocsi, egy parányi beosztási tűnődés - előbb igyak-e egy pohár bort? aztán vegyek krumplit? aztán fogyasszak el egy pogácsát? hagyjam-e a bort az Irányi utcai közértre, kinél vegyem a salátát, ha salátásom szabadságon van - a Csarnokban -, tehát ha ez eddig életszerű, ez is ellentmondásos.)
Ellentmondásos ez eddig, végig, és az ellentmondásosságot is unom.
Nem unom mások ellentmondásosságát. (Mindjárt erről, hogy a politika iránt érdeklődők igényeit is kielégítsem kicsit, ám főleg éhen hagyjam őket. Nem fognak eléhezni! Tesz erről sok más, tesznek sokan mások.) A magam ellentmondásosságait unom. Unni azt unjuk csak, amihez valami közünk van. Ld. nem akarok hízelegni. Ha valamit már az unás szó szerinti értelmében unok, ahhoz a valakihez-valamihez már volt közöm... ám ez olyan sótlan, fás karalábé ízű mondás, hogy ettől meg - tételek megfogalmazásától itt - viszolygok, borzadok... legyen ám szerény írásom inkább szegényesebb, egysíkúbb. De tételt ne!
Meguntam a gombasütést, az omlettkészítést (csarnoki dolgok vétele). Untam-e hát a Csarnok látványát? Mert: csak saláta, krumpli?
Valóján nem. S nem csak antireklámos beperelhetőségtől rettegek, mikor ezt mondom. Nem untam a pincébe leforduló, lejtős úton sorakozó kocsikat, nem untam, hogy át kell mennem két furgon közt. Ha hirdették volna a "Varrógépet, írógépet, tárgyat megveszem"-et (sic!), untam volna, vagy akkor ez a "jesszus, ne!" unásváltozat lett volna. Vagy: "Francba, hát ennyit csak kibírok!" Ez is az "unom" nagy kontrája. Megalkuvás? Ez filozófiai vita tárgya lehetne. Ha "okos" vagyok, s engedek, nem mint a "szamár", ki szenved, ugyebár, vajon kivédtem-e az unást? Nem undok-e, émelyítő-e ez az olcsó erkölcsi fölény? Mikor épp én magam látszom így "fantáziátlannak"!
Általánosabban: nem elhamarkodás-e az unás? Nézzük így: ami saját kijelentéseinket, érzületeinket illeti. Így is nem az-e. Sajnos, a "legszentebb" fogalmak elunatása is megtörtént, sör- és virsliünneppé, pántlikás felelőtlenségek hordóhirdetésévé stb. vált, unható, hogy effélékhez legyen közönség az ember. Másrészt: nincs-e unalmunk a mélyén, hogy megszűntek létezni (fel sem támaszthatók!) a kizárólagosan egyfelől-másfelől-világok. Micsoda büszkeséggel, evidenciával hallgattam 1964-ben, ha jól mondom, a Csarnokban, vásárlás közben a tokiói olimpia közvetítését! De vajon nem untuk-e meg "mint olyat" a sportot? Végképp azért nem. Magam mégis annyira ráuntam a szerencsétlen hazai focira, hogy éveken át fogalmam sem volt, milyen csapatok játszanak az első osztályban. A szervezeti változások önmagukban nem unalmasak. Az az emberfajta az unalmas, amelyik ezeket állandóan létrehozza. Mert semmire se jut vele (a dolog), és azt, ami valóján inkább felháborító, az unalom papírjába csomagolja. Tehát a megunatás - hogy rálegyintünk - azok sikere, akik ily sikereket hatalmuknál fogva jószerén tetszés szerint érhetnek el, s mire elkergetik őket a hatalomból (olyan elkergetősek-e még a "népek"? s jó-e a nagy kergetősdi), már másféle hatalomhoz, pénzügyihez jutnak, és ráunásunk helyett közönyünk a válasz, így "ráunatás-és-közöny" jegyesek (l. József Attila).
Tehát unalmassá válna, ha a nem nekem megfelelő rádióadásokat hallgatnám, unnám ezeket a nyomtatványokat? Nem, nem unnám. Viszolyognék tőlük, s hülyének tartanám magam, hogy egyáltalán foglalkozom "velök". (Hát N. N. Á.: hogy ő az örök üdvösséget nem unná?)
Unni csak azt lehet jó ízzel, aminek - akinek - köze is van, ismétlem, hozzád. Természetesen az is igaz, hogy - unom már ezt az alig mesélt mondásomat -: "Egy bizonyos párt oly idegen tőlem, hogy a becsület kedvéért a többivel kapcsolatos őszinte viszolygásaimnak is hangot kell adnom." Mondásainkat, nehéz eldönteni, unják-e mások, netán viszolyognak tőlünk. Érdekesség-keresés hajt ilyenekre mégis?
Ezt olyan ember mondja, aki... És itt riadtan megállok. Milyen ember? Már fellengősségekbe ne! mikor az unalomról beszélünk. Annyit mégis: engem már untak! De nagyon. Ki lehet bírni, ha akár bornírtnak is elmondják, mondom, "az embert", jókora napilaphasábokon. Csak a túléléshez így sok kell. Semmiképp sem a ráunás.

ÖT
Két dolgot intézzünk el gyorsan.
Az egyik a - nem részletezem! - népszerű zene, mely átvette a rémuralmat. Holott voltak imádott kedvenceim... van, ami ma is "elmegy".
Semmi nemzeties vád ne érjen, mégis őrültül unom az idegen jellegeket. Ha a magyar sportközvetítők többsége vagy megalvasztja a szájban a tejet (unalmas), vagy mesterségesen pergeti, nos, művelt nemzetek közvetítő, moderáló stb. lányai és fiai már az unalomig "hozzák" a rosszul ejtett francia szavakat (a németek a "sangsz"-szal; sansz, shance; például), a kiejtett néma H hanggal általában mindenütt, ahol a H-t ejtik... és a népszerű zene modorosságait is elsősorban unom, mert nem oly fontos, hogy bosszanthatna. "Nem ezen élünk." Jó. De...
Lásd: meguntam a gombaételek készítését, az omlettezést...
Következne ebből, hogy unni olyasmiket ununk, amik nem elég fontosak (akik etc.), hogy utáljuk, felháborodással kezeljük, lesajnáljuk stb. őket. (E dolgokat.)
Ám a magam "unom"-ja eddig oly sokféle értelmezést engedett (s kért), hogy a szótáros felsorolás is ér annyit, mint a kifejtés.
Általában a lexikonszerű ismeretterjesztődés (mely az író, a gondolkodó, a szellemi ember tényleges világátélésének borzadályos ellentéte, gyilkolója!) azért reménytelen, mert tudást hitet el.
Nem mondom, hogy üdvre rágta át magát, aki csak átrágta magát az eddigieken - lehet, rég falhoz vágta! -, de ha egy grandot is ér igyekezetem, hát annyit, hogy valamit szétszálaz. S ha nem lehet minden szálat külön előtekerni, következik ez abból, hogy dolgom legalább valamicskét is életszerű; mert az élet micsodáit sem lehet szálra szétbontogatni, mindig marad egy besodródás, "gubanc".
Mellesleg, ha arról szóltunk, hogy az idegenes kiejtések modorosságai (tehát nem az idegen beszéd! a modorosság ott) szembeszökően az "unom" fogalomkörébe tartozik,
mondani lehet, szükséges, ildomos, hogy a magunk divatszavai (kik a kitalálók??), a gubanctól a "miről szól?"-ig... ugyanilyen idegesítőek. És unalmasak (is). Unlak, ez azt is jelenti tehát, hogy idegesítesz.
Holott az idegesség élénk állapot, az unás meg ennek az ellenkezője.
Következik, Amit-Bizonyítani-Kellett, hogy az "unom" itt nem a szótári szótartalom szerinti "unom". Annak ellenkezője is akár.
Nem említettük: "elég volt belőle", "épp most elég belőle", vagy "hamarosan látni fogod, neked is eleged lesz belőle".
De, mondtam, nem bízom senkiben (így).
Ellenben ez egy másik cikk tárgya. (Szervezetszerűségeim címmel.) (Ha emlegetek holmi brit dolgokat: állítólagos íróit sajnálom.)
Egyébként egy ilyen kis kérdésre visszatérve: ahogy az állandó akció-látnivalók unalmasak már, így lesz lassan azzá mind a sok életbeli "titkosság" kérdése... szinte az ellaposítás unalma a cél vele. (Megjósolom, ez lesz a végeredmény, mindenképp.)
Az izgalomkeltés testi változatai eleinte kétségkívül hasznosak. Én azonban az önmutogatás, túl direkt testi variálás etc. dolgaival vagyok az unalomküszöbön messze túl.
Nem unok egy falevelet. Egy madarat, a baromfiudvar libáit, tyúkjait se unom. Ellenben... itt udvariatlan lennék, ha párhuzam jönne.
Az unalom, az "unom" kérdésvilágának fontos elemére bukkantunk. Senkit sem zavar okvetlenül, ha unják. Ha önmagát "megvalósítani" (borzadályosan unt nemzetközi divatszó, olyan, mint az identitás, lásd egyetlen jó változatát, mit ismerek: "Identitás? Ide, tintás!"), ha maga-lényegét kifejezhetni érzi a számunkra lassan (végül teljesen) unalmas önvariációval, önalakítással, nincs ellenérve ennek.
Mindegy neki, unják-e. Csoporton belül fel sem tűnik. Lásd a Parade-okat. Ahol a kockás flaneling ugyanolyan érdekes lehet, mint a csaknem meztelen test; az iskolaigazgatói-porosz cvikker, akár a bögyörőbe applikált karika.
Tehát az, hogy "unok", majdnem a descartes-i: vagy a kosztolányis: "Gondolkodom, tehát vagyok"; "Más vagyok, tehát vagyok"... más kérdés, hogy a "más" is lejáratódott.
Talán csak "a pokol: mások"-ban nem. Erre viszont kontrám, rég: "Csak hát mi magunk sem vagyunk ugyanazok!"
Amennyire ez értelemben mi magunk is önmagunk poklai vagyunk, "sőt" az "unok/m, tehát vagyok" ide sorolható kifejezés. De nem mondható, kapaszkodjunk meg: "Unom, tehát vagyom." (Én vagyom, élem azt. Nem, ha unom, legalább nem vagyok az. Ha mégis, az a teljes rablét.)

HAT
Unom-e az okvetetlenkedőket (milyen nadrág, milyen trikó van rajtad)? Csak azt unjuk, ami közel is áll hozzánk? Egy gyenge amatőr galoppzsoké produkcióját nem unjuk, ha először és egyetlenszer látjuk őt ötven hosszal a mezőny mögött beérkezni. De ha tizedszer történik ez?
Aligha történik, mert unásunktól megóv minket a ló tulajdonosa (már ha nem az úrlovas maga az!), nyilván "leveszi" a lóról a tehetségtelent. De ha a ló az antitalentum?
Unjuk-e tehát a rengeteg sablonos írásművet? Unjuk-e (még egyszer a politikát fölvezetve) ugyanazoknak a kérdéseknek a sokszorozódását? Azt, hogy ami "zaftos, brizáns" volt tegnap, mára, mert akár napi ötszörös feldolgozásban, előhívja kérdésünket: mi történik majd gyakorlatilag? Mert ha semmi, unalmas az egész.
Mondható-e, hogy az eleinte (évtizedeken át) emígy szorongó, majd amúgy szorongó (a szovjettől szorongó, a nácizmustól szorongó; megint neonácizmustól szorongó; az "arab világtól" szorongó stb.) gazdag tőkés világ dolgai unalmasak a számunkra?
Mondhatjuk.
Hiszen ez az egyetlen módja aktivitásunknak. Különben Weöres szerint az "én is hegy, te is hegy, nekünk ugyan egyre megy" alaphelyzete áll be. (Ahol a hegyek még a farkasokat is egyedekként, egyéni változatokként szorítják, morzsolják össze. De irodalomról majd a végén, Utó cím alatt.)
Talán mondani sem kell (szép frázis), hogy ez nem politikai, de nem is szépirodalmi írás. Tehát joggal unja amaz, aki emezt akarná, s emez, aki amazt szeretné kapni.
Ellenben okvetlenül társadalmi írásnak tekintjük unáselemzésünket.
A nemzetközi nagypolitika módszerei, kényszerpályái nevezhetők "jajistenemdeunalmasmegint"-nek, de mondhatók felháborítóknak is, jellemzőt kiálthatunk..., s nem véletlenül emlegettem az "Emmá Nyóc"-t oly sokszor, a "Nekem Tök Mindegy"-et, és az "ex" azt jelenti, hogy épp talán a "helyzet" nehezülése okán az embernek nem egészen mindegy. Már. Épp. (Mb. Ottlik.)
S amit Ottlik mondott (hallotta valahol?), hogy még a nagy Sir W. (Ch....) is keservesen cáfolhatta, ha cáfolta egyáltalán, hogy a politikusok a második leosztásból (az emberiség második, harmadik... ikszedik leosztásából) kerülnek ki. Nem onnét, ahonnan a Nobel-díjas tudósok. Tudósokat mondtam csak. Bár hogy ezek emberi állaga... Jaj, unalmas.
Magam a 15-ösre várva, ahogy a Csarnok felé igyekeztem, részben sok évtizedes megfélemlítettségem okán, másfelől mert senkit megbántani nincs jogom, ezt a formulázást eszeltem ki (keserves munkával, a járdaszigeti korlát esővizes gömbfejeit tenyeremmel markolászva, így hűtőzve, gondolataim sivár boldogtalanságát legalább valami érzéki élménnyel ellentételezve) a következő, csaknem géni(ális) meghatározásra jutottam: "Függetlenül attól, hányadik leosztás valaki, kezét szívére, politikusként kénytelen önmaga másod-harmadrangú etc., ikszedrangú rétegéből meríteni." Matematikailag (halmaz?) megszorítom ezt: minél nagyobb a távolság ennek felismerése és az aktív politizálás ereje közt, annál veszélyesebb, hogy az "iksz" felé közelít az illető leosztásszintje. (Még mindig csak úgy értem: hogy önmaga alkalmasinti derekasságának, jóságának, értékességének stb. alacsonyabb, rossz értelemben mélyebb rétegéből, az ikszedik-körüliből, meríti politikusi meritumát. Ugyanez a sláger és a pop művészeire is vonatkozik. Fájó, az írók nagy többségére stb., színészek etc. is.)
Nem akarom (irodalomról csak stb.) Shakespeare megállapítását önző hasznomra használni: jó, színész minden férfi és nő minden politikus/nő, író/nő stb., mindenki, aki szubjektív fogalmakkal foglalkozik... s nem, azaz nem elsősorban az a "lényeg" itt, milyen szinten, másod-ikszed-leosztásból, hanem hogy a darab "de unalmas tud lenni". A színpad. Ismétlem, az irodalmi kollázsrészben erről.
A színpadot visszavonom. Rendkívül kevéssé vagyok természetmániás. Mégis: egy fűszál... egy levél... egy üregi nyúl... ám itt már vitatkozni lehet. A fűszálnál is. Hiszen a gaz, a gyom? A levélnél meg... ha nyakadba hull hernyóstul?
"Unom ezeket a rohadt hernyókat!" (Utálom őket, undorodom tőlük... hogy az "unom" értelmezését forszírozzuk.)
A levéltetűk? Ha nem volnának levelek, a levéltetűk netán fülcimpatetvek volnának?
Amikor ununk, nem avatkozunk-e a Természet nagyobb rendjébe? (Akinek a "Teremtés"-ébe, jó, legyen, hát abba.)
Csak a cselekvés: nem volt-e abszolút konstituálónk a cselekvés? Az, hogy "unom", az is cselekvés?
Feltétlenül. Szellemileg már cselekszem akkor. S több, mint "színt vallok". Lehet, hogy kártya sosem volt a kezemben. Lehet, sosem volt világnézetem. (Brr.) Lehet, sosem tárhattam fel "kártyáimat". S mégis untam. (Egyáltalán. Untam bármit. Éltem át s fejeztem ki unást.) Az unás: magasabb rendű lehetőség. Nem "arisztokratikus". Nem tagadása az úgynevezett (szellemi) demokratizmusnak. De ahhoz már kell valami, hogy unásban leledzhess. (Unj. etc. A nyelv nehézzé teszi. Mintha engem unnál, ha így mondom. A nyelv bölcs.)
Unom-e, hogy velem kapcsolatban mindig az írói nyelvet emlegetik? Hogy "magamról vallok"? S nem: hogy az egész életet tartom "ilyennek"?

HÉT
Rettenetesnek tartom (unom, akár) az olyan viccelődést is, hogy: "Utunk = ununk." Holott ezt még Kosztolányi is mondhatta volna, vagy Clarence Boef-Maboef. (Fantázianév.)
Unhatjuk az örökös idézeteket. De ebbe ne menjünk bele. Hiszen akkor a leltározhatnék bűnébe keverhetnénk magunkat.
Ha arról beszélsz, mit "unsz" (a szinonimákat figyelembe véve: mitől irtózol... mitől kapsz kiütést... mit nem állhatsz... stb.), átélés kell ahhoz.
Már csak azért is, mert (én szakbarbárként így nevezem: "a nyomdai és kiadói viszonyok változása" az 1988-89-90-et; s felesküdött íróként, könyvpublikálóként miért ne tehetném? ez is érdekes! miközben az egyediséget propagálja felfedező szellemként a kor, szabadulván, már ahol szabadulván, a vakbuzgóság... lásd cikkünkben korábban... a szellemi felserdületlenség... lásd... rémlégköréből, tehát mikor ez így van állítólag, miért baj, hogy nem az A1, A2, B1, B2... sokkal több változat nincs... kategóriákba tartozó nézetvilágot fogadja el az irányító átlagosság, nem mondom, vezetésre elhivatott kiválóság?), tehát mert oly kevés a hely a figyelembe is vett megszólalásra... fontos, hogy jól gondold meg, mit mondasz. Ne zuhanj vissza azok közé akiket - meglepő névsor lenne; de névsorok sincsenek! Koránybükkönydre kellene viszszautalni, ötven lóhosszal a mezőny mögé, kimondottan ilyenekben gyönyörködők élvezetéül! (A nem holmi egyenlősdi alapján kitenni az ily produkciókat a már szintén említett unásnak. De mivel az ily rétegek - saját maga megítélése szerint senki sem tartozik ide! ld. Weöres, hogy ő lenne az egyedüli kispolgár, ha ha! - nem kerülnek szívünk közelébe, közönnyel tekintjük őket; ergo az unás nem közöny, a közöny nem unás.)
Elgondolkozom: Camus könyve... Az idegen. Magyar címén, s nem rossz e cím: Közöny. Ha ez, ha az, semmiképp sem "Unalom", netán "Az unott".
Előhozza ez, nyilvánvaló, magasabb rendű-e az unás a közönynél. Sőt, a "közömbösség" sem egyenlő egészen a "közöny"-nyel. Az unás már inkább az "unom"-mal, de semmiképp sem az "unalom"-mal.
Mindezt nem filozófiai, nyelvi fejtegetéseknek szánjuk. Inkább trágyának. "Mi a mű? Trágya" - játszott az ötvenes években bátor, bár középszerű osztálytársam Fagyejev könyvével, mikor felelni szólították ki. Tehát a dologhoz ez mint egy trágya, a mű-trágya, a mű (ha e cikk "mű!") megtrágyázása, megöntözése, s ha a mezsgye széléről egy altesti-magvetői hajlással is (arccal a napba nézve), a filozófia és a nyelvi elmélkedés megtrágyázza, ha van mit. Az átélteket. Amivel visszaérkeztünk: csak átélt dolgot lehet unni, e rangos szellemi cselekvés már valami stb. Ettől még amit ununk, nem biztos, hogy "nem semmi". (L. divatkifejezések.)
S térjünk át itt feljegyzéseinkre.
Ismétlem (e szót is sokadszor, pardon): nem csupán "egy lehetőség szól" így. Hanem hogy - lásd "a nyelv" - az egészről van szó. Amit (l. majd Kálnoky, Eliot, a végén röviden) nem nagyon "így vártam".
FELJEGYZÉSEK
Előbb még az iméntiekhez: persze, hogy nem lett unalmas - (de erről a Szervezetszerűségeimben majd legközelebb) Szpéró, Samu miatt itthon maradni, nem lenni "berliner később így "echtli frankfurter" író; de ami a "nemzeti"-t illeti: kérem, kérem, ahogy a zeneszerző Bartók, a "magasiskolás" Mészöly, a festő Korniss Dezső, megőrizve-meghaladva. Az, hogy a költő és a magyar nyelv: ez nem magyarság kérdése csupán, ez verébségé is, ebbe belejátszanak a védhetetlen rokon- és ellenszenveink is, ez semmiképp sem Dosztojevszkij (unalmasan eltúlzott) pravoszlavizmusának kérdése, de ez egy kerületi kis könyvtár kérdése, ez annak kérdése, ahogy barátommal a medvékről és bajnokságaikról levelezni tudok, s közben egy-egy magyarra műfordított könyvet küldünk egymásnak... ez tolerancia és ízlés kérdése, túl a nem ízléstelen, de zsarnok internacionalizmusokon, s legyen igaz K. Ferenc barátom mondása a Gulágról, és persze, hogy az én szerény mondókám: "Én nem visszasírok, én előre sírok." Legyen ez szegény Berzsenyi kérdése, legyen Aranyé... de még az ő esetükben is változnak a formák, s érdekes módon - bár "baloldalias" költőtársammal vitatkoznék így, de az efféle el nem dönthető viták is unalmasak! - nekem nem Adynál, hanem Kosztolányinál és Szép Ernőnél kezdődik, Babits és József Attila és Jékely költészetével folytatódik, Pilinszkyével tetőzik a XX. század magyar nyelvű poétikája, és Weörest és N. N. Á.-t sem hagyom ki, de ha még Berdát ideveszem, nekem ez a definitív lista. És minden, ami "definitív", az is unalmas. El kell fogadnom tehát, hogy másoknál is, ha ízléssel csinálják - s ma ebben émelyig iszonyú a fogyaték! -, számomra unalmas (tévesnek érezhető, visszahökkentő stb.) premisszák a premisszák, s ha akár a magaméi.
De egy szót, azt, hogy "vita", hadd töröljek. Nem vita tárgyai ezek a "Feljegyzések". Ha valakivel, hát magammal vitatkoztam most, egy hajnalon a hűvös, esős időben terepet járni - II. kerületi zugutcák, kocsmák, piacok - igyekeztem, és elgondoltam ennek a dolgozatnak a címét, mellyel nem bírtam megbarátkozni; feljegyzéseim "élén" még ez áll: Kény adta, unatta. Az egzisztencialista hajlamok (mik azok, persze? minden merevített filozófiai fogalom unalmas lehet sua generis, csak mert az, ami... és "jaj-de-unom" lehet, mert nem smakkol. Megválasztottam a szót, Sic, smakk.)
Így lett tehát - a közbevetett Regatta helyett is, ugye, hajók, tarka vitorlák szépséges versengése vagy felvonulása - ez mindegyiknél mókásabb fogalmazat a dolgozat élén a... nem is tudom, mi. A cím. (Jó, és hát hosszan ki nem tartható hang, hogy "ununk-e mindent tényleg" (frászt!), s mégis közhely-kifejezés: "unom az egészet"!

*

Persze, önmagunk unása ellen így sem lehet védekezni, gondolom, hogy azt állítjuk, "magunk se tudjuk", s ám lepjük meg magunkat. Ez a salingeri torkon-akadt-almacsutka-vicc rossz variánsa. Ott se az író legjobbja, L. a Teddy című novellát. Bár a kérdés megoldhatatlan. Akkor nemesb-e, ha görgeti minden szüszifoszi köveit... a lélek... emez unalmasakat... vagy ha turistáskodik a Cruzeringio Sierrevadában, aztán érceket gyűjt. (És rendszerez, amatőr tudósként, ötven hosszal a mezőny mögött vagy a kultúrházban... minden tiszteletem az ilyesmié, csak bocsánat! Unalmas, köztörvénnyel, az egyenlősdi! És itt az unalmasság elleni lázadás neve: felelőtlenség sokszor.)

*

Tehát rajta. Kétféle indítással, rendre.
Unom...
Nem unom, bár...
S mind a vitát, mind pedig azt az ál-plebejusizmust hagyjuk, hogy "elmész már te, szerzőkém... én nem unnám..."
Szinte alig lesz szó "Lollobrigida-valőrökről". Engedtessék meg nekem az én unásom. (Mészöly Miklós: "...a tévedés jogát legalább hagynák meg nekünk az ideológusok..." Hatvanas évek és tovább.)
Mivel az igazi globalizmus az, hogy a "hatmilliárd" mindent átfed, mit mondjak, a vándorkecske föld alatti életbírálásának taposóaknával való párosításától a húsz évig szívószálszerű szeretetlevegőzéssel ellenségesen élő társgyakorlat és pártgyakorlat praktikumáig... lásd három napig hasalva a békák közt vietkong árokban, bambuszon át lélegezve; mivel a globalizmus az, amit Kálnoky (l. ott) az új változatokról szkeptikusan ír, mivel ennek a zsarnokságnak, a mindőnk mindőnk iránti zsarnokságának nincs globális (egyedi; mert csak a teljesen individuális lehetne az igazi globális!), reménnyel kereshető, legfeljebb csak (pfuj) szerencsejátékolható ellenesélye, azaz mindenkiben ott élhet, ami téged sérthet: mivel ez így van, minden reménytelen, ami csak árnyalatnyilag is ideologikus, megfogalmazottan világnézeti, és ha nem fogadjuk el Teddy ignoramus-váddal illethető változatát, el kell fogadnunk Antonin Artaud-ét, aki szerint a Boul' Mich' feléje lejtett azon az alkonyon, mindenki őfeléje jött, tódult, slattyogott, valamint hogy a fekvő testhelyzet lenne a romlás forrása, és Artaud derékszögű, ülő testhelyzetben halt meg! A rossz értelemben vett történelmiség és honiasság példája erre: szegény (csodás, örök) Petőfi vérrel porba írt "Hazám!"-ja, ahogy ezerszer többen tudják, mint az árva Artaud dolgát, akiben az őrültet látják, az extravaganciát.
Ez, hogy úgynevezett feljegyzéseinket még megfejeljük egy csekélységgel, a végképp unt dolgok egyike. A historikum s megannyi ellenőrizhetetlen eleme. A historikus festészet, filmkészítés ennek a röhejjé tétele - élesen szembekerül itt a nép-tovább-butítás a valóban historikus szemlélettel. (Például Artaud valódi megismerhetésével, ennek segítésével. Beckettével etc.) Elég ebből.
Unalmas így a "picassózás", ha nincs ellenjátéka, unalmas, ha Utrillót lenézik, ha csak Klee van, Wols nincsen, unalmas, hogy az akciófestészet és főleg az "új érzékenység" eltörli az abszolutista, a csak fekete Ad Reinhardt vívmányait, unalmas, ha a festők etc. önmaguk gyártotta ideológiáit szajkoljuk, de elvont, mókásan tételes, pontokba szedett igazságait (ismét Reinhardt) hülyeségnek vesszük, és unalmas és unalmas... és folytatható.
Teljesen mindegy a gyakorlati megélhetésünk szempontjából, gyermekünk iskolai bizonyítványát tekintve, vagy kedves kutyánk életkori várhatóságainak ügyében.
Csak unalmas.
Csak így szokunk le "jobb napilapok" olvasásáról, nem csupán a politika miatt. Dermesztően érdektelen, de 1990 nyár végéig a lapok közül kettőt-hármat vettem, s ahogy a már nem létező, kávéház értékű kocsmában a Németvölgyi út mellett bűnügyi regénnyel és a lapokkal leültem, a lapok szorították ki Highsmith-t is... aztán 1990 őszén már nem olvastam újságot. És ma, május után alig három hónappal, "rohanok" eme szelíd "forradalmamba"; 1. azért Ady. Az unalmasság elleni forradalom a legbékésebb magánmegmozdulás: ahogy valamit mellőzök, valami többé nem érdekel. Az unalom szó szerintije jól megy itt, elegem lett, meguntam, nem várok érdemlegeset. Bírjuk ki még csaknem négy évig - lehetőleg, a fene enné meg, érdekek által motivált új választások nélkül. Na tessék, itt az unalom és a felháborodás közti különbség. Hogy "megint beleszünk csapva"? Gyerünk, feljegyzéseim. Mert ez nem vezet sehová.
A jelek szerint mégsem unom a politikumot?
Baromság, mondaná Ottlik. Másod-harmadrangodat vetted elő, öregem, mikor ilyeneket írsz. Mikor ott van neked a szép tiszta "unom". Ne amatőrködj. (Objektíven: ötven lóhosszal a mezőny mögött.)
Efféléket jegyeztem fel (nem mintha fejből nem tudnám, bármikor ne gondolhatnám, el nem mondhatnám magamról). Nem rólam lesz szó itt sem. Ezek "egy ember lehetőségei", eshetőségek.
S még az iméntiekhez: unalmas bármelyik (pillanatnyi) nézetvilággal is azonosulni. Holnapra unalmas lesz. Unalmas azt mondani, amit bárki mondhat, érezhet, gondolhat. De unalmas az extráskodás is. (2000-es típus extrákkal eladó.)
A köztesek pedig langyosak.
Ergo ha se nem "jobb", se nem "bal", se nem "köztes"; ha se nem "ez", se nem "az", se nem "ez-meg-az", akkor...?
Ez az a pont, ahol nem csupán "füstölög" a kristály (N. N. Á.), hanem ahol az írás, a gondolkodás elrugaszkodási pontja van... úgy, hogy az elgondolhatóságok valóságos terében legyen, hogy ő legyen ott. (Barátaiddal e "hely"-ről ne vitázz. Nem akarnak ők rosszat, csak...")

*

Mégis kellett tennem egy újabb ikszet. S még egyet. "Hiszen barátaid is joggal unhatják, hogy veled vitázniok kell!"

*

"Unom, hogy ezekkel a dolgokkal kell foglalkoznom. Hogy becsapnak-e minket vagy sem... hogy milyen színvonalú emberek határozzák meg a közhangot. Csak hát eldönthető-e, mi milyen, ki milyen színvonalú? (Legjobb színvonalú embereiddel: ám legyen, ahogy van!)"
"Unom, hogy szörnyetegek legyenek a legendás regény- és filmalakok, színpadi hősök. (Nem a színészekre gondolok.) Hogy a különlegességük révén, etika-függetlenül jól piacosítható, pertraktált rettenetes történelmi tévedések (hah! politikusok szűklátókörűségei, gyáva megalkuvásai, hogy a tömegek birkaságai) legendákká nőjenek, igen, mi volt Tirolban, Németországban, Moszkvában, mi volt Birkenau, a Gulág... hogyan "nem tudták" ezt, igazán... miféle jogszabályokkal bújik ki valaki tömeggyilkosságból, sikkasztásból... stb."
"Unom - nem akarom mondani: unjuk. Annyira utálom azokat, akiket unok, hogy felsorakoztatni képzeletben sem akarok senkit magam mellé. Azért nem voltam ellenzéki, mert örültem, hogy a le a vörös csillaggal! felkiáltást s az ebből talán adódó 2-3 év börtönt megúsztam... Hogy nem fogok olcsóbb kiadásban, ezt éreztem... És nem bírtam volna, ha a hatalom hozzám ér. Hát annyiban sem serkentek, hogy bárkiről feltételezném, velem ért egyet. Unom, ez csak egyes szám első személyben álló ige lehet oly összetetten, ahogy én értem. Egyébként apám csaknem a székhez kötözött, mikor 1956-ról meghallotta az angol rádióból, hogy a Szovjetuniónak joga van megfelelő védő határsávot fenntartania maga körül. Így fokozódott fel nálam az akkoriban egymagamban játszott kártyabajnokság - máig életem legkonzisztensebb ténye, sic. És a gombfoci, házbéli társaimmal."
"Unom, hogy érdekes (nem van beállítva, elfogadva) az unalmas. Unom, hogy unalmas az érdekes. (Nem Picasso ellen, csak az amerikai absztraktok mellett... nem Klee ellen, csak Wols mellett... nem Barrault ellen, csak Artaud mellett etc.) De mint a politikában is, az emberállag dönt."
"Unom, hogy nem akarják elfogadni nagypolitikai szinten a kultúrák és vallások összecsapását. Holott vallásos nem vagyok, a kultúránál pedig a civilizáció az, ami hitványabb nagy érték, a művészet az, ami különb. De attól, hogy vallásos nem vagyok, fajhoz tudatilag sem tartozom, szeptember 11-ét atrocitásnak élem meg. Bár az amerikai globalizmus, ha van ilyen, nem idegesít. A németek is globalizálnának. Unom ebbéli öncsalásaikat. Hogy ők nem. És békét akarnak. Kényelmet inkább."
"Unom a megítélésbeli ingadozásaimat. Mikor nem is ítélnék!"
"Unom a tévét. Unom az állandó smoncát. Hogy - randa szó - szörfözve óhatatlanul semmiségeket, törmelékeket látok. Ha akarom, ha nem. A hirdetést, a politikusi reklámot, a focietetést, a hamisnak is látható doppingügyeket. Meguntam a szép tájak ellenére a nagy országúti körversenyeket. Mert a hatalom - szerintem sokszor bárgyú - képviselői okoskodnak, a szakemberek és a versenyzők rovására. Aztán maximum pardon. Nem vagyok etikai harcos, nem biztos az se, hogy e tárgyból mindig jelesre, jóra, elégségre - sic! - vizsgáztam akár. De ugatnak, hogy unom a városomat, ahol viszonylag mégis szívesen mozgok, csak rettentően unom azért. Unom, hogy az a tömény etikátlanság, amatörizmus, amely a médiumok által közvetített vezetői emberállagból árad, s csak a lényegesen nyugatit értem ezen, nem az utánfutó, jelentéktelen kelet-európait, az szóba se jön, legföljebb prakti(kumi)zál... elég! Vissza a Németvölgyi út mellé, gyalult asztalaimhoz. Bezárták sajnos, a helyet.)"
"Unom kocsmáimat, bár ezt sokszor visszaveszem, benézek mégis. Sokan rendben vannak ily helyeken. Még többen nincsenek. Ilyen alapon sehová nem mehetnék." "Efféle kérdésekre: na, mi van az epsomi derbyvel?"
"De nem arról van-e szó, hogy egy szerepet kell eljátszanom? Unom e művi latolgatásokat. De unom azt is, hogy csak az elvégzett munka a lényeges és tényleges. Unom, hogy a munka ellenjátéka a bensőségesség például verebemmel. Verebem is konkrétság. Unom, hogy állandóan magyarázkodni kell ebben."
"Unom föllelkesedéseimet, unom lecsorbulásaimat. Unom előítéleteimet. De amikor egy kocsmában - kedvesen! - egy napilapot kapok, melyet egyszer még el is olvastam - egyszer is sok volt belőle! -, azt gondolom, ó, ebben a lapban írtak rólam... hát rendes. Francokat? Bár ne írtak volna? Elbírhatatlan újság? L. fentebb. De: unom örökös latolgatási, elbírálási kényszereimet. Unom, hogy jól döntenék, belerontanak; rosszul döntök, nem javítanak ki. Unom, hogy utólag is mindig valakire, valamire gondolni kell!"
"Untuk már apámék generációjával együtt, hogy annyi mindent jobban tudunk saját - lehető? inkább sanyarúnak hagyott! - sorsunkról, mint a - pardon - hülye Nyugat. Nem is volt, nem is van olyan hülye az!"
"Hagyjuk a múltakat. Unom azt a mondást, hogy a piac ideje van. Erre minden nyögvéses nemakarást rá lehet fogni. Már tényleg csak ezen a hangon lehet szólni hozzá. Unalmas a kilincselés a munkákért, a restellt. Messze nem tisztelet a kivételnek a mai honi irodalmi szín. Mert a piac! Jó, de mi, hatvan körüliek, megszenvedtük lerombolt házainkkal, kifosztva, a háborút, a Rákosi-önkényuralom alatti rettegés megnyomorításait. Ne piacozzanak, akik már a nyomdai és könyvkiadási változások, volumenáris váltások idejét közelítve nőttek fel, vagy akik - netán biztos külhoni támogatásokkal a háttérben - arra a lóra tettek, amelyikről ma is csak jelentős végkielégítések tízmillióinak árán szállnak le; és unalmas - felháborító! - a gondolat, ha elárulásunkra csak a legcsekélyebb háttérösszjáték is van. Egyébként nem egészen az van csak, hogy fondorlatos praktikákkal az embereket meghülyítették. Ismertem az embereket a hetvenes-nyolcvanas évek kocsmáinak hátsó termeiből, mélyzugából, postások pletykáiból. Nem akartam elhinni, hogy ilyenek. Világos, hogy egyetlen politikai csoportosulás sem hülyézheti le a potenciális választót. Engem azonban nem kell választani...!"
"Unalmas, hogy külön magyarázni kell: régen volt szellemiekben legalább valami ellenérték. Bár az sem igaz, hogy ma csak törekvés, törtetés van. Ez épp annyira reakciós lenne - kár, hogy Rákosiék lejáratták ezt a szót! sok kelet-európai térségre fájdalmasan igaz! -, mintha azt mondanánk... de hagyjuk. Unalmas!"
"Unalmas általában mindenre örökké várni. Postás, pénzek, eredmények, könyvek... hogy csak a szakmait mondjam. De a járművekre stb. - Unalmas a munkák jó része, még ha jó is, hogy egyáltalán vannak. Unalmas lassan, hogy a legtöbben el sem akarják hinni, az ő ily-jó-nevű ismerősük efféle gondokkal küzd."
"Unalmas elmondani, hogy szinte versengés van, kinek milyen gondjai vannak. Unalmas elmondani ezeket a - hülye szó - gondokat."
"Unalmasak az évszakok változásai. Unalmas - szinte képtelenség - jó szívvel gondolni az öltözésváltásra, a visszaszokásokra, a szokásokra. Holott oly kedvesek. Épségünk jelei. Nem kórházi ágyban fekszünk. Miért unalmasak mégis?"
"Unalmasak a pontatlanságok. Bár egy különben nagyon kedves, értékes cikkben egy efféle rettentő félrefogással jól feladták nekem a labdát. Ez így volt: ámbár a dolgozatnak nem lényege, ez volt: a fura újságban, igen, fura, hogy így benne vagyok, de hát ki ért mindent, a csodás kicsi cikk azt írja: lovakon vagy nagyon keveset nyerek (mármint én! nézzünk oda, nyerek egyáltalán), vagy nagyon sokat vesztek (hohó, megcélzott játékokkal a jelentős vesztések mellett nyertem jó pár gyönyörűségeset, s különben is, egy ily rövid cikkbe nem nagyon illik ennek taglalása), jól feladták a labdát. Mert ugyanis azt mondtam: angliai lóversenyen 3-4 nap alatt könnyen lehet jelentőset veszteni. Ugyanehhez - értsd ugyanakkora vesztéshez, gyengébbek kedvéért elmondom - Magyarországon az irodalomban 3-4 hónap keserves munkája szükséges. Ergo megint a honorárium csaknem botrányosságának unt kérdésénél vagyunk."
"Unalmas, hogy legjobb ismerőseim dolgában is latolgatni kell, kételyekkel élni. Mi lenne a korai Kádár-korban, a Rákosi-korban ily szereposztásokkal?"
"Unom, hogy rettegek, el tudok-e aludni? Unom, hogy eddig még sosem tudhattam, hogyan alszom el, mi van pont előtte? Kivéve, ha képtelen kis álmokba zuhantam, vagy irreális hangot hallottam. Unalmas, hogy mire elmesélem - unalmas mindenkinek mindent elmesélni, mindenben poénkedni, unalmas a sok humor... igen, amit nem akarnak igazán meghallani az emberek, vagy amit nem értenek igazán, azt elhumorizálják, s még hírük-nevük is lesz belőle, sőt belegazdagszanak! -, már nem áll a dolog, már rosszul alszom. Unalmas, ha erősebb altatót veszek be. Van valami csalás az egészben, ennek bosszúja a másnapi befolyásoltság. Bár az ilyen dolgokban, hogy minek mi a lelki boszszúja, nem hiszek. Széplélek ügyek."
"Unom a gondolatát is, mi vár még rám. Tett, elszenvedendő. Holott passzív vagyok. Olykor, rossz vicc, unom az ilyet, csupaszív, sic. Vagy az iménti dologra a vicc: Életemre rossz alvással (értsd: rosszallással) válaszolok!"
"Unom a kávét. Dopping volt? Gyomrom nem bírja. Savasság elleni gyógyszert szedek. Szegény kutyánk halála után maradt. Ó, az ő emlékét nem unom. Őt nem untam. Dühöngtünk vele, de madarainkkal is, az ő emléküket sem unom. Nem unom még a Kártyabajnoki Ligákat, melyeket feleségemmel játszom. Nem unom a szelet. A vizet, bár ritkán fürdőzöm. Amit nem csinálok (színházba-moziba-járás, étterembe-járás, taxizás stb.) azt nem unnám, csak így adódott, meg a többi. Szűkítendő az unás fogalma, köre."
"Unom egyoldalúságra hajlamos gondolkodásomat. Hogy magány ellen üveg borokat hozok haza, de a májamról - a májam! na ja! - megfeledkezem, vagy más esetekben az egyik szempontcsoportról. Ez nem javul. A borotvavizemet a kis szekrényen tartom, de a szekrényben tartottam. Minden alkalommal azonnal a szekrényt nyitom ki..." Egy röhej példát láss: a dolgozat legvégén.
"Unom a..." Igen, a műfajszerűséget. (Jövünk ki itt!)
Unom azt, hogy ilyen szellemeskedve fejezzem be: "Unom, hogy unom." Piha. Hogy: unom, ennyifélét, művelve, végül, azt, amire, jó.

*

Unom, hogy állítólag két fő, ellentmondó (egymásnak ellene mondó) értelmezése lehet mindennek, ami gyakorlati. Hogy reméljük, kibíródik a négy év. Mások más szempontból gondolják ezt. Megint állítólagos elnyomottak lettek, állítólagos elnyomók. De közben mintha szót lehetne váltani mégis. Tehát a dolog differenciált. Holott mi a baj? Nemes Nagy Ágnes úgy kiáltott versében istenhez, hogy irgalmazzon neki, mert nincs kivel szót váltania. Én akkor megpróbáltam telefonálni neki, mert nekem sem volt kivel szót váltanom. Tudtunk-e így telefonon? S mi volt? Nem hiszem, hogy "untam magam", a szó szoros értelmében. Ha volt bármi is, nem unás. Csak egy állapot kibírhatatlansága. De aztán valahányszor találkoztam tanárommal, mindig kicsit szerencsétlen lett a dolog. Nem mondhatom erre mégsem, hogy "unalmas"! A mai ember-és-ember-közti helyzet azonban unalmas, mert ócska.
Vagy csak a tálalása, tálalódása unalmas? Ne, inkább fele-fele. Tálalódik a szlogen-szerű. A kimutatható. Az, ami kényes, nem tálalódik. (Nem igazán, a sajtóban például.) Célzásokat olvasunk. Valakik meghúznak egy lépést, például "kilépnek". S aki erről hall, belemegy abba, ami oly unalmas. (Megbírálja őket, helyzetüket nem is ismerve, érveiket pontosan nem tudva.) Unalmas inkább az, hogy ezek az emberek esetleg "engem, téged" képviselnek. (Miközben én kedvelem azokat, akikkel ekképp hajba kapnak.) Unalmas, már Mészöly Miklós mondta, például, hogy nem lehet nálunk tisztázni egy bizonyos nagy kérdést. Nem lehet, mert érzületek vannak.
Érzületeket megváltoztatni nehéz. De még unalmasabb, hogy bizonyos csoportok szinte nem is merik kifejezni érdekeiket, helyzetük lehetetlenségét. Gondolok itt a szabadfoglalkozású írók anyagi, adóztatási viszonyaira? Nem, bár magamról szólnék. Unalmas, hogy nem lehet ezt annak "veszélye" nélkül tenni, hogy a fejünkhöz ne kapnánk: "még ez beszél!" - "menjen a francba!" - "ne szóljon bele abba, amihez nem ért!" Unalmas így ez az egész téma. Csak hát hogyan jönnek ahhoz akár a becsülhető szereplői is, hogy az "unalmas"-ba dobjuk témájukat? A sok-sok-sok nem becsülhető, végképp nem becsülhető, nem nagyon becsülhető szereplő miatt? Igen, igen, a politikára, az irodalmi színtérre, akár az országúti kerékpárosokra (na, a nemzetközi mezőnybéliekre) gondolok.
Mi unalmas? "Ez a Tour de France, Giro, Vuelta" (francia, olasz, spanyol) körverseny? A sok doppingüggyel? Hogy nem tudhatom, ki doppingolt, mit jelentenek a szerek, de azt se, hogy vajon egy pillanatra megbuggyant (általában hozzá nem értő) vizsgálóbíró, miniszter, tanács, laboratórium stb. kósza ötlete-e a rendtevés, a hirtelen túlbuzgó rendtevés vágya? Unom, hogy így tönkretehetik élvezetünket, a hatalmas emberi teljesítmények iránti tiszteletünket (az úgynevezett hegyi menők hatalmasat produkálnak a magas hegyek iszonyú emelkedőin, és szép a táj, tehát ebbéli örömünket is elveszik, hogy ezt a kicsalt-ki-nem-csalt dopping-ügyet hisztérikusan firtatják, tessék-lássék büntetnek, és tessék-lássék a megbocsátás is); ám gyanús, hogy erről már írtam. És unom, hogy mindig "tartani" kell, ha ilyeneket írsz.
Unom, hogy ezt hallom egyre: "erről maga már írt, írókám, ezt ne még egyszer, vagy ebbe a könyvbe ne". Unom, hogy az író helyzete olyan rossz, hogy ilyenkor - a legjobb szívvel ráadásul, sőt tisztelve a folyóirat, a kiadó stb. érdekeit - kihagyja az inkriminált dolgot. Holott már-már elemi esztétikai elv (kellene, hogy legyen), hogy ugyanaz, amit "itt" mondunk, nem ugyanaz, ha "ott" mondjuk. Ebből a szempontból oszlottak meg a publikációs helyek is. Nem szólva az érdekek, "bátorságok" árnyalatairól, okairól.

*

Nem untam meg az életet magát. Nem untam meg a fordítást. Meguntam a versfordítást. Eleinte csak: hogy jó 7-8 éve minden ilyet elfordítanak előlem. Unom bárkik szidását, korholását, unok neheztelni. Unom, hogy állandóan olyan jelszavakat, országos célokat kell hallanom, melyek mások hasznát szolgálják, nem az enyémet. Unom a torzsalkodásokat, de az említett - feltételezhető - összefonódásokat, melyekkel egymás utálata is járhat, még jobban unom.
Unom csüggéseimet (sok mindenen). Unom, hogy felsorolom magamban, még hány könyvet szeretnék megjelentetni (mert most készülnek), s hogy a nyomdai és könyvkiadási változások után meg nem jelent (túl vastag; megszűnt kiadójú etc.) könyveimmel szemben is kötelezettségeim vannak.
Unom elégedetlenségeimet. Unom, hogy kilépve a kapun unok nekivágni Északnak, Délnek, Keletnek, Nyugatnak, hogy unom a városomat, ahol viszonylag mégis szívesen mozgok, csak rettentően unom azért. Unom, hogy ilyeneket mondok (és szellemeskedésnek hatnak).
"Unom már a repülést. Mert nem élvezet, hogy három éve nem repültem sehová, már unom ezt az örömemet. A bécsi vonat, melybe nem kell beülnöm, mert Bécsbe se járok már, a bécsi vonat, igen, az még okoz gyönyörűséget. Azzal, hogy nem kell benne ülnöm."
Unom mások megítélését (részemről vagy részükről, tehát ahogy engem megítélnek).
Unom, hogy az én egyetlen szerelmetes közegemet, a magyar irodalmi életet (ha van olyan!), ennyire olyannak kell tartanom, amilyennek tartom. Jobbat érdemeltem volna. De hát ilyenben van jobb?
Nem unom, ha Totyi madaram a gépelés zajára káricál, énekel.
Unalmas, amennyire nem bírjuk belátni egymás bajait. ("Könnyű neki!" Unom, hogy bajaimról örökké beszámolok. Unom, hogy külön gondolnom kellene rá: ne számoljak be. Unom, ha elvicceljük - l. fentebb - a dolgokat, s nincs szó bajainkról. De annak meg mi értelme, gondoljunk bele?)
Unom az aforizmákat. Ha a beletörődés kifejezői (humorizálás-divat). Unom, hogy el kell gondolkodni, mit és hogyan lehet írni. (Jó, nekem nem politikai okokból.) (De csak ne bízzam el magam.) (Egy pillanat: s politikába botlunk. "Ez ne szóljon bele!")
Unom, hogy természetes állapot, ha nem becsülöm igazán a legtöbbre (l. Ottlik) sok-sok elöl levőnket (a világon, itt).
Unom a magam aggódásait. Unom intoleranciáimat. Unom a szívélyességbe vagy közönybe burkolt intoleranciát magammal szemben. Unalmas, hogy nincs jó megoldása: "tegyük vagy ne tegyük".
Unom az egésznek a lényegtelenségét. Gittrágósságát.
Gyötrelmes, hogy nem lehet mindig lényegi "szinten" élni, akkor is/se, ha "bohózatosak vagyunk, szélsőségesek, ha "kijjebb-csapongunk". Unalmas lenne mindig lényegi szinten élni. (Aforizma.)
A cigarettát nem meguntam, hanem egyszerűen képtelen vagyok rá. Pedig unom magam "a városban". A cigi dolga: tiszta ügy.
Az unástól, csakúgy, mint az érdeklődéstől, csak a vágy kihalása ment meg/fel. Jó lenne, ha nem vágynék ilyen cikket írni?
Unom ennek ezerszeri elmondását is. (Tehát akkor...!)
Untam a városokat. "Hunyt szemmel ott vagyok..." - "Akkor nem hunytad le a szemed, azért nem volt jó, azért volt olyan, hogy mintha nem lettél volna ott..."
Unom, hogy mindent korrektül, hiba nélkül kell csinálni. Az imént is épp a poént lőttem le. (Untam Bécset. Szinte ott se voltam, ahogy ott mentem. Persze, lehunyom a szemem, aztán ott vagyok... - Hát nem hunytad le a szemed, ez volt a baj.) S most elég.
Remélem, annyi "unást" írtam össze itt, hogy mindenkiben csak az érdeklődés hajlamát segítettem elő, mert engem untak meg ezzel.

UTÓ
Rövidre fogom az irodalmi példatárat is. Hiszen öt író közül, így összesen a világon, legalább négynek témája volt az "unom...!" S még ezt: ahogy átnéztem írásom, csak ámultam. Mi mindent nem írtam meg, amit "unok". (Az "unás" szó ismertetett tág tartománya szerint. Így a szerencsétlen "fura újság"-béli cikk csak egy példa volt rá: unni lehetne, hogy még a legnemesebb "hozzáállók" is mekkorákat tévednek: 97 százalékban pedig a jó akaratú nemismerés, igen, az van, az az íróé.)
Tehát Kosztolányi itt a mi dolgunkhoz így szól (tömérdek helye közül): "Csak oly unott ne volna minden, / a jó, a rossz, amit a sors hoz. / Ennen-sebem is úgy tekintem, / akár egy esetét az orvos."
Nemes Nagy Ágnes tudtommal két (!) versében panaszkodott csak nyersebben-nyíltabban. Az egyik az, ahol őt minduntalan megsértik: a villamosok, a legyek stb. Ám válaszul, ahogy éji szél könnyű szobafüggönyön, matat belső világán, "rajta", a közöny. Szépséges kép!
Shakespeare nagy Hamlet-monológjainak egyikében (Lenni...) minden unhatóságokból szép kis leltárral szolgál.
Kálnoky László a Szanatóriumi elégia című versben (méltatlanul kevesen ismerik! egyik legnagyobb ily műve irodalmunknak!) azzal kezdi (a halálraítéltek tüdőszanatóriumában): "... ráeszméltem arra, / mily borzasztó, hogy itt vagyok." Mert: "Láttam, mit ellenünk szeszélyből, unalomból / egy ellenséges ész a földön túl kigondol. / Új változat már meg se lep." Vagy T. S. Eliot Prufrockja szerelmes énekbe oltja világunalmát, az esti program olyan, mintha a műtőasztalra kiterített város részei lennének, a világ nagy gondjait - s a magáéit - az ember mintegy mint "a mindenségből gyúrt kicsiny golyót" gurítja el, s azt mondja: "Egyáltalán nem így képzeltem el..." Hogy magam ezt a dolgozatot azért is írtam, mert unom, hogy semmi sincs úgy, ahogy én (naivul a jót jónak, a rosszat rossznak) képzeltem volna el, szamárság. Nem beszéltem meganynyi ily unásról, arról, hogy evidenciát képzeltem volna el, sőt úgy, hogy külön elképzelnem se kelljen semmit. Itt az Ottlik-féle Medve Gábor-dologhoz érkezünk, ahol minden remény és reménytelenség, siralom és nevetség együtt van, csak nem tudom, mondhatók-e még e párosok, vagy ennyit valóban változott a világ. De hát ha Füst Milán illúziótlanságát nézzük, hát: változott-e? Kérdésenként változó, ahogy van. Ebbe belesérülünk, és ha unalmas is beszélni róla, ha felejtjük is a "fizikai" fájdalmakat, mint műtétekét stb. - nem lévén emlékezőszerv az ilyesmire... nos, nincs emlékezőszervünk arra se, és ez a legcsüggesztőbb, amit mondhatok, mikor mit untunk, minek örültünk. Rendben van, ezt szándékosan eltúlzom. Életünk ridegségéből haladunk további ridegségekbe, és csak Szép Ernő fogható Eliothoz, Kafkához, Artaud-hoz s társaikhoz, a magyar lírából Pilinszky és Kosztolányi mellett igazán csak ő, és a mindenek feletti József Attila. Mennyi mindenki, akit nem lehet unni, sosem lehet megunni. S a legkevésbé ismertet idézem közülük, pár kis részlettel, ismét olyan köznapian, mintha most valami gyülekezetből kuglizni mennénk, netán a helyi csapat meccsét megnézni a libalegelő-féle pályán:

"Mire való az eget is annyit nézni
Figyelni felhők álomarcú népét?
Sohase tudtam emlékembe bevésni
Egyetlenegy felhőnek hű arcképét,
Kelnek, bomolnak, múlnak, és az ég kék."

De másutt azt mondja? "kék volt, jaj, nem tudom kék", meg hogy emlékszik, emlékszik, nem tudja, mire. S mivel az életet itt, barátom, szétszórja mind az élet, s még Szép Ernő sorait se bírom pontosan megjegyezni, mit akarok? Ne akarjon, fiacskám, mondaná - a nem orákulum! - N. N. Á., de annyira semmit ne is unjon.
Persze, nem tudom, mit jelent, hogy én itt voltam, és egy ismeretlennek szerettem volna meggyőzően a nyakába esni, ám Szép Ernőt másutt próbáltam elemezni már. Ami itt, ismétlem, bizonyítandó volt, ez az egyszerű tétel:
Ununk mindent, persze, ununk, de azért mégse egészen mindent. Ettől azonban egészen ununk, s erről ez minden. Bár minden ez lenne, könnyebb volna.
Így még ráadásul nehéz is. Ezt érjük el kínlódásunkkal, bár tagadhatatlanul nem ez volna a célja. Csak hát tudta-e az emberiség, "mi"...? S örülhet, ha él?
2002 augusztusában

Függelék. Az említett "röhej példa", Nemes Nagy Ágnestől:

"Émelyedem, magam kibontván.
Be jó is annak, aki spontán.
Mentem volna szódáskocsisnak,
ki a nagy szőke lovakat
csak mossa, mossa hallgatag."

Ó! Nemesen szólva, ami ebben - nemesen! - nőies, azzal nem azonosulhatok. Valamint láttam a hamburgi Derby-héten szódásló-versenyt, siralom volt, és a közönség émelyítő. Valamint halálra unta volna N. N. Á. is a szódáslómosást.
Riadalmasan csak ennyit mondhatok: minden hasonlat.
Jó, de ha ez az én egész dolgozatom is "csak hasonlat", hát...
Milyen lehet "a valóság", ha már a hasonlata is ilyen?
Vagy: van, tényleg van-e hasonlatrelációba fogható valóság?
Innen folytatom legközelebb a Szervezetszerűségeim-mel. Ha megy.


FEJBŐL TÁVOL

Hogy "tőled se, hozzád se, távol se, közel se", így írtam, ha netán más központozással is, a 60-as években, derekuk táján (?) így írtam... mit is. Akkoriban is önéletrajzi irodalmat műveltem, csak akkor érdemben a gondolatok tették életem rajzát.
Mert ha templom helyett magányos csónakon evezni jártam a nádas szélén, ha bulizás helyett kocsmákba ültem be vakon, vagy ellógtam a helyekről, ahogy csak lehetett, ha egyetemi karrier helyett az ipari tanuló intézeti portán, majd "a felnőtt-oktatásban" kötöttem ki, aztán most úgy 32. éve szabad-rab vagyok, hát nem hittem, hogy ellenjátékot kerestem. Nem voltam semmi ellen, nem voltam haszonra semmi mellett, elvoltam, a szó mindkét értelmében. El, úgy mint "távol", el, úgy mint "meg". Periféria Centrum, írtam erre a ködös fogalomra valahol a múltkor, és nagy kísértést (hajlamot) éreztem rá, hogy itt is e címet adjam.
De nem.
Rájönni arra jöttem rá, már eléggé régen, csak egy darabig szégyellettem, hogy "akkor én - de nem". De nagyon nem. De nagyon nem kellettem úgy, ahogy mások hej de nagyon igenis kellenek; és ennek legföljebb az az előnye, hogy most akkor már úgyis mindegy. Nem kell törődnöm többé féltékenységekkel, irigységekkel, leírhatom, hogy az utóbbi 7-8 évben közel 30 könyvem, könyvecském, füzetem jelent meg, és ugyanolyannyira a világ legtarkább együttesét adja ez a micsoda, ahogy Buddy Glass ott Salingernél New Aork leggyorsabb futójának hitte magát, míg Seymour bátyja le nem hajrázta jócskán. Ennyiben mindenki Buddy Glass, ám senki sem Seymour.
Ha van éhezőművész (nem annyira koplaló-, mert éhezik is közben valamire, nem egyszerű cirkuszi varietémutatványról van szó Kafkánál), van elhallgatóművész is, és annak ellenére, hogy néhányan messze limiten túl, szívből igyekeztek, mondták, megmondták a magukét - mi engem alkalmasint nem is illet! -, vagy módjával módolgattak, vagy féltek a kánontól, vagy túl fiatalnak érezték magukat, ők aztán nem mondják, vagy berúgtak pont, mikor megírták volna, hogy, vagy berúgtak, mégis megírták, aztán semmire se mentek vele, vagy megírták, de hátuk mögött, az én szemembe belemondva, kiröhögték őket, hízelgőnek nevezték, hát jobb terepet, alkalmasabb írókat kerestek a méltatásra, vagy voltak huszonöt év felé közeledő, harmincat majdnem elérő (na, ez is ugyanoly szép szám) érdekvonzódások, esztétizáló vagy politizáló hajlamok, melyek ezt és csak ezt az irányt szentesítették s hirdették szóló székeikről... folytathatnám, és pár nevet meghatottan morzsolgatok magamban, kiemelés aztán tőlem nem... maradok ennyiben: sikerült elhallgató-művésszé tennem a honi irodalmi reflexiót a magam szegény ügyében.
Ezt úgy írom le most, az ízetlenség vádját is vállalva, mert végső soron úgy érzem, mindegy, és nincs bennem az a harcosság, mellyel valaki azt mondta nekem ha eddig nem írtál rólam, mostantól, hogy funkcionárius lettem, ne is írj... ez nincs bennem, és mindig is az általam szerelmetesen szeretett magyar irodalmi (reflexiós) helyzet miatt szégyelltem magam, tompaságáért, gyávaságáért, gittegyletesdiért és rosszabb érdek-szempontjaiért... hát ebbe voltam, vagyok én "szerelmes"? Viszont az "alakok, figurák" nélkül irodalmi közeg sincs. (Szerencsére irodalom maga - még reflexiókban is - van.)
A "Fejből távol" címet azért adtam itt, mert mindezt fejből mondom, több-mint-helyből, és végképp nem hullok az ízléstelenségnek abba a kútjába, hogy saját magamra, netán ezt-azt magam-dolgából szétszálazva, idézgetve, reflektáljak. Holtbizonyos, hogy az érték sokszempontú. Egészen biztos vagyok abban is, hogy egy nagy monokróm életmű, kis monokróm életmű, a haza szempontjait, a haladás és az emberiség távlatait tekintve oeuvre minimum olyan fontos lehet az istenség színe előtt (az istenségé előtt, akire-amire felesküdtünk, esküszó nélkül is, kamaszkori és kora-huszonéves írói elképzeléseinkkel ködös vágyakozásainkkal), mint a tarkaságos ez-az, netán a cselekményes sikerirodalom (a Graham Greene, Dosztojevszkij típusú stb., egymástól jócskán eltérő zsánerekre gondolok), és így semmiféle pálya nincs kijelölve. Startlampe olme Bahn, rajtlámpa pálya nélkül, adtam címét oly szépen és hamar letört német nyelvterületi publikálásom első kis munkájának.
Nagyon is a német vidéket, osztrákot, mert amikor én Szép Ernő és Kosztolányi mellett ugyan nem (miért kívánnának ők ily anteusziságot?), de Szpéró és Samu etc. mellett döntöttem, e társaimnak, e madaraknak gyilkosa nem lettem, eldőlt valami. Ami még akkor sem, az szépen feldöntődött, úgy 1999 táján.
Nagyon jól átláttam ezt a periféria centrumot, ami, mondjuk, a magam "dolga", hanem hát amikor az istenségre felesküdtünk (barom kifejezés, kéretik nem belekötni, hagyom), nem leendő vitákra, preferálásokra, sikerpályákra készültünk - már legalább én, ha ez utóbbira készültem is, a 60-as (!!) években automatikusan letettem róla. Periféria centrum. Fejből minden egyébből távol.
Minden írásért a szerző vállalja a "felelősséget", szerkesztősége csak annyiban, hogy közízlést nagyon sértő, közérzületet taposó stb. elemek ne kerüljenek így "hasábokra". Itt egészen fejből, azonnalisággal mondhatom, hogy kérdéseket teszek fel: hogyan létezik ez? Ily kérdést főleg. Nem is kérdéseket hát.
Ösztönösen is vigyázok, főleg könnyen teszem ezt, mert fejemben mások, megsérthetők ekképp, nincsenek, jelenségek képei vannak csak, vigyázok tehát, hogy másokat ne vonjak e dologba. Fogalmam sincs, ne is legyen, mások hogyan is mire. És meddig. És jó-e nekik. (Biztos jó.) Periféria centrum szempontom itt csak arra "sugaraz", hegyes szögben-e, tompábban, hogy most, mikor oly igen tréfásan azt mondom, 64. életévem a sakk éve volt, elfogytak a számomra képzelhető táblán a kockák, a négyzetek, több emberi lépésem (ha műtétre kórházba nem visznek) nincs, találkozás semmi, közmegjelenés (színpad, mozi, uszoda, hangverseny, utazás, indóház-fülke semmi etc.) semmi, életem a lakásban van, kényszerűen az elnyűtt környéket járva van, feleségemmel van, leendő kutyánkkal újra remélem lesz, Totyi madarammal (örökké éljen, de utána, ha élek, egy új verébbel) van, medvéimmel (jaj, mi lesz velük utánunk) van, a házi kártyabajnokság 32. évével van, már nem is kurziválom, most hogy a lépések elfogytak, marad, ami nem lépés, hanem fejből "van", marad a kérdés, mi a csudára jutottam, hogyan lett ez és miért...
De nem!
Ez nem periféria centrum lenne, hanem centrális rákérdezés, ízetlenség. Csak csudálkozásaimat, tanácstalanságaimat mondom el (magammal kapcsolatban), nem kímélve magamat sem (már amennyire magunkat átláthatjuk), és főleg: roppant periférikus, szétszórt, esetleges lesz az egész, teljességre semmi mód nem törekszik.
Óvakodni fogok oly bolondságtól is, hogy miközben kimondva-kimondatlan teszi, hozott vagy helyzeti, alakult vagy névre, élettörténetre stb. szóló előnyeit élvezi, akkor én majd élve megboncolom ezt a bizonyos fejet, melyből a távol adódik.
József Attilát sem idézem, ki lett volna közel, boldogan, ilyesmi, aztán mégse. Egyáltalán nem hiszem, hogy J. A. alkatához sok konkrét közöm lenne. Az egész dolog másképp alakult.
És azt se fogom elmondani, hagymázos önkívületben tán, hogy "a dolog" (melyről az irodalmi reflexiók helyességéből, igazságaiból kellene tudnom, de nem tudom, nincs rá módom tudni, hogy micsodás is) miképp "alakult" (mert hát alakult-e, vagy csak egyszerre "úgy volt" - de nem úgy, ahogy nekem van a felsorolt pár dolog). A külvilági dolgok mindig társadalmi közmegegyezések, a társadalom itt szakmák, szakmai perifériák és centrumok képében jelentkezik... és ha ezek az emberek olvassák e soraimat, két eset képzelhető (s azért mondom ezt, mert ez általánosságában is így jelenik meg):
1./ vagy már maguk se tudják, miről hadar ez itt (s ez végképp sajnálatos lenne, de nagyon sok rá a példa),
2./ vagy ha két hétig vizes krumplin tartják őket, sótlanul ráadásul, akkor se mondják ki, hogy kb. sejtik.
Van egy harmadik megoldás is, de annyira fontosnak nem érzem magam, és oly szélsőségekig már csak azért se verem gépemet, mert ez a periféria centrális részének mondana ellent, fejből túl közeli lenne, illetve ha fordítva, nagyon esszenciálisra törekednék (magam), hát a periféria szépségei maradnának el.
Kérdésem lényege, mégis, ha van ilyen (centrálisan - miért lebegek úgy mindenestül én az irodalmi reflexióban, mint a Mahomet koporsója (a lebegés tere a periféria, de a kérdés sem centrális).

*

Egyáltalán, mi a centrális, a nem centrális, nagy butaság az egész, és ugrálni végképp fölösleges. Ha úgy érzed, nem ugrálsz, de azzal, amit ehhez-hajazva teszel, eleve nem hoz neked semmit, miért teszed? Főleg ha a sakk tábláján többet lépni nem tudván (csak dolgozni, na jó, rajzolgatni, reflektálni, írni - az nem "lépés", és itt van nagy különbség és ellentét máris a reflexióval és a reflexió honi kedvenceivel szemben, egy kicsinyfokig, igen, van), ha lépni nem is akarván... ne folytasd. Mit kevered magad bonyodalmakba.
Mészöly Miklós (akit nem tekintek fórumomnak, miként más hazai írót sem bonyolítok ily helyzetbe, mégis) azt mondta: a lelkünk higiéniája érdekében szükséges, hogy... És N. N. Á. azt mondta: Miklós, maga megőrült, olyan szépen rendben volna a szépírói dolga, mit rontja el az elméletezéseivel?
De jó lenne, ha ők paradigmák volnának.
A nemzedékek dolgába se megyek bele. Ahogy - nem akarok neveket mondani - nekem egy S. B., J. L., T. J. etc. nem nemzedék érték, hanem abszolút megvalósítás és ígéret (művüké), nem kifogásolom, ha (másutt megírtam) túlzott gyakorisággal hangzik el a "mit ez a régiek-kultusz". Van-e, kezdjük ott. Ám óvakodom ráhangolódni bármi kultuszra: és ahogy netán pár pillanatig úgy látszott, Ottlik "dolgában" N. G.-vel és B. Z. A.-val valami "vitám van" - frászt, kapcsolatunk a legkiválóbb, jó. Nem személyes dolgokról van itt szó tehát, hanem a honi reflexió jellegéről.
Mivel mestereim nagyon is (túlságosan is?) józan és ép elméjű figurává alakítottak, már amennyiben alakíthattak, elsősorban konkrétumokkal foglalkozom itt majd. Pillanatokon belül rátérek azokra a (fejből is távolított) periférikus esetekre, melyek azonban híven mutatják, hogy a centrum mára (nekem) mi lett. Már úgy értve, centrálisan (érzületekből, preferálási pályákon stb. mit várhatok.
Nem foglalkozom, persze, várakozással. Mondhatni, a várakozást untam meg, és ahogy a tuniszi reptéren egészen hülye helyzetben várakoztam, arra, hogy Mukinga elnök a balanéz Puberto elnök gépét fogadhassa, s addig mások fel ne szállhassanak, mondom, tehát valahogy így írom ezt. Ne legyen olyan üres a tevékenységgel értelmesen el nem tölthető, várakozásra-kidobni-kár-érte idő. (Gyanúsan csikorgott ez a kifejezés. Nem írok arról, hogy saját magamat magyar nyelven jó kifejezőnek tartom-e vagy sem.)
Prózaírással kezdtem. A költészet "jött beljebb". Efféle eseménytörténet sem érdekes itt. Ottliknak történetesen megfeleltek zsenge próbálkozásaim, ám hamarosan kezdett eltérni felfogásunk. Magam a fikciót mindig favorizáltam (volna), életem konkrét alakulása pedig nyilvánvalóan csak sajnálkozást váltott ki egykori mestereimből. (Mackók, gombfoci.) De valami egyéb okon is kivívhattam "egy kör" fanyalgását. Nem változtatott ez Ottlikhoz fűződő kapcsolatomon (azaz: Ottlikékhoz), és Mészöly Miklóssal az ő társadalmiasodó érdeklődése lazította szét a kapcsolatot. (Erről mind írtam már másutt. Akit érdekel: Palócföld, Jelenkor, valamint a Hét fejlövés c. könyvem, elérhető források.)
Ám itt a rokonszenvek-ellenszenvek oly gyökér- és ágbog-sűrűjébe érkezünk, hogy nekem az eleve nem rokonszenves, sőt. Esztétikai szempontok csillagrendszerét nem tartom a bennünket beborító közegek kizárólagosának. (Naná, ha többesben mondom már.) Mégis elképzelhető, hogy egészen máig él az én szegény dolgaim iránti oly fanyalgás (ismételtem a szót), melynek alapja esztétika (Már aztán az etikát hagyjuk. Úgy értem, ki ír keveset, ki sokat, melyik rendesebb dolog etc. Hasonlóképp nem tekinthetem etikai képletnek, ki hány kuratórium, szerkesztőség tagja stb. - már azért sem, mert magam nem csupán Berlinbe nem törekedtem. Becsületből elmentem egyszer. Ugyanígy: kilenc - !!! - évig becsületből szerepeltem a világ kis színpadain, e dolgokra értem, hogy több lépésem nincs. Nagyon röstellem szerepléseimet. Persze, nem igaz - ha mondtam is ilyet -, hogy "megátkozom őket". Ki nem mond mindenféle vadat.
Holtbizonyos, ismétlek megint egy szót, hogy az alapvető viszolygások, visszafogottságok nem így alakulnak:
9, 8, 7, 6, 8, 8, 8, 7, 8, 5
pontozói értékből valakik a 9-es túlplusz és az 5-ös túlminusz alapján kialakítják véleményüket. Az a 7-meg-a 8-8 nem az ő szívük, ínyük szerinti érték.
Elképzelhetetlennek tartom az írók elleni összeesküvés-elméletet mind itthon, mind "kifele", mondjuk, hogy Antonin Artaud-val még a különben maga-dolgán szépen elismert F. F. L. sem tudta vonzódó belátásra bírni a művelt magyar szellemközönséget (s vezéreit). Vagy könnyeden mellőzzük a nagy festők egész sorát, sőt, a majdnem nagyokét még bűnösebben. Ez a kulturális helyzetből fakad, globálisan. A közönség recenziókból "értesül".
Nem hisz az egyéni átéléseknek. Ő is él át egyénien, a franc!
Kétségtelen, hogy nagyon szép képletbe foglalható szegény működésem:
A./ megítélésekor évtizedeken át (talán a "sárga könyv" után kezdődően, hanem hát szegény "sárgát" is igen rendszerhez-alkalmazkodón kezelték s kezelték el még a később legmerészebbnek mutatkozó irodalmárok is! X. Y. a kivételes példa, főleg a "Hamlet"-nél volt az, sajnos, nem jön minden össze, mondom máris, hiányzott részemről a "harcoskodó" szembeállás. Bármivel. Kiestem némely pikszisekből, a divatból is. Így már a "medvék..." sem kellettek igazán. Más kérdés, hogy 1996 táján a "Medvék és más verebek" eléggé általános tetszést aratott jobb körökben, mégis maradt az alap-vízjel: szép, gyönyörűséges elismeréseket kapsz, barátom, de alig valaki méltóztatik-merészkedni ezt le is írni.
B./ Ez a kanonizáltság okán volt így. Manapság, ismétlem megint, fiatal írók, akiknek föl kellene falniok a világot (a ma fiatal írója nem akarja felfalni! mint szegény Artaud etc. akart óvakodnak a tudományos, hierarchikus stb., vélt értékrendszert kifejtve, fogalmilag kikezdeni. Etikai vagy esztétikai vagy lételméleti igazságokat fejtegetnek, amitől azonban sem a reflektált szerző nem jut semmire (jó, hát hová jutna?), sem a világ elébb. (A honi esztétikai-művészeti reflexió ügye. Jó, hát van ily ügy?
(Van. Volna.)
Eloszlatni egy aggályt: sehonnan sehova nem akarok jutni. Már végképp nem. De az elismertség oly nagyvilági fokozatai is kívül estek látókörömön, mint... Egy borzasztó felismerésről itt: semmiképp sem a felfutóról írom, sőt: ha egyszer nyilvánvalóvá válik, hogy például a karizmuszi parafagombozók kapják a parafagombozás világdíját, egyetlen okos eljárásmódja van az ambiciózus karizmuszi parafagombozónak: az élen helyezkedni, ha lehet, kizárólagosságra törve; mert akkor ő nem egy világversenyt nyer meg, csak a honi versenyben "kénytelen" az élen végezni, s a világparafagombozói díj nagy eséllyel eleve az övé. Ez a rémes fordulat szerencsére nem minden évben következik be. Szerintem most épp nem is következett, s ez végső soron nem rossz.
C./ Amit - mert belső tudásból - holtbiztosan állíthatok (brr, ennyiszer e szó!): magam ösztönösen is más pályákon jártam dolgommal s külsőségeivel, mint "a családfők" általi szerethetőségén. (J. A.) Nem ide tartozó kérdés, hogy - bűneimért mintegy vezekelve - régebben túl engedékeny voltam, ha esztétikumokról írtam. (Ritka, de előforduló esetek.) Annyira elzárkóztam, hogy már-már ökörkövetkezetességnek éreztem volna, ha még így is... De hát 32. éve nem vagyok semmiféle fizetési listán, nem adható nekem utasítás, nem vagyok része összjátéknak.
Nos, ez sem feledhető: nem vagyok részese összjátékoknak. Nem "bulizok" együtt. Kifejezetten kizárkóztam.
A-B-C/ együtt: mindez nem változtat az alaptényen. Azon, hogy az itthoni (külhonról nem beszélhetünk, mert dolgom letörődött mérvadóknak nem voltam szívből az esete. Az átöröklődött tanítványaikra stb. Helyzetemet a kuriozitás határozta meg. Hogy aztán mi a fenétől vagyok mégis olyan "állítólag-ez-meg-az", rejtély nekem is. Az illetők valamiféle... finom... önmegtévesztése játszik szerepet. Vagy, még egyszer: valamit azért azok is jelentenek, akik csak szó módjával - vagy hiábavalóan - szólongnak... nem az én érdekemben, nekem ilyen érdekeim rég nincsenek... egy dolog javára. Csak a dolog, a magyar irodalom, szerelmem (egykori?) tárgya számít itt. Hagyjuk a sajnálatosságokat.

*

Megdöbbenek: miről is írtam? Nem az, hogy miket. De hogy miről. Van ez így bármi?
"Íróilag eszményi alaphelyzetet" teremtett nekem e dolgozat eddigije. Óvatosan! Minél rövidebben! Bár ellentétes, nem ostoba tanácsok az anyagtól. Feljegyeztem: nem és nem lehet, hogy személyek kiegyenlíthetetlenek játsszanak szerepet ekkora félrecsúsztatásban. Ne kerteljünk, mint épp a "mindenféle elismertség mellett" - jelen szerzőé. Nem létezik, hogy személyes lenne az érv-mérv.
S nem lehet, mint mondtuk, kizárólag irányulás (brr) kérdése sem. (X. Y. nagy ívben fordult másokhoz, lett támogatójuk, s nagyon is. És mindez, modulációi ellenére máig hat. Ó, ne feledjem: "titkos" súgást kaptam anno, 70-es és 80-as évek fordulója, sőt, előbb, jóval előbb, mások felmagasztalódásának előkészítési szakaszában: "A Dezsőnek a kikezdhetőbb részét, a prózáját fogják kikezdeni." Kik? Miféle kikezdhetőségről volt szó még akkor? Miért kellett nekem ezt okvetlenül tudnom? Nem demoralizált!
Nyilvánvalóan nem, mert az irodalom, létrehozásának materiális részében, nem morális kérdés. Megkockáztatnám: mikor válik morális kérdéssé? Amikor valamit megcéloznak vele. Lásd parafagombozás. (Mókás, groteszk sztori.)
Nem kételkedhetünk benne: primer érzületek határozzák meg a vonzódást. Azt, amelyik nem manipulálható. Talán elviselhetetlen egy felfogás számára, ha valaki nem teljes érvénnyel ítélkezik. (Nem Déry ítélettelenségének szép meséjére gondolok. Bár rangos micsoda. Hanem azonnal sokféle szétfutási lehetőséget hagy matériájának. Nyomban a bizonytalanba bele dolgozik, nem egyszerűen a bizonytalanból. (Az író eleve így...) Ez ekkor, hogy "társadalom-izé" medvékkel és verebekkel keveredik... hogy a társadalmi csüggedés ellenjátékaként kezdek lovakkal... nyilvánvaló és elfogadható zavart okoz. De az az alapvető érzés, hogy "én itt idegen maradtam", nem bír elhagyni.
Őrület, hogy az ellen tiltakozom, amire büszkének kell lennem. (Így.) S természetesen nem kezdem sorolni: az 1000 c. folyóirat azért, persze, így s úgy, a 2000 amúgy meg emígy, a Dolog ez s az, a Makó-tája olyképp, a Nagyapám Városa andarabanda, és tovább még 13-15 hely. Ez a ténykörülmény még mulatságosabbá teszi a helyzetet.
Hogy hiszen favorizálva és szeretve vagyok én. Nyilvánvaló. Nem bírom felfogni mégsem, hogyan egyensúlyozódik ki, hogy X. Y. is másokhoz pártolt, hogy Z. X. sosem mer két túlzó szót leírni ha rólam van szó - miközben jókat mulatok mások felmagasztalásán, mikor is tíz sorban három hiperszuperlatívusz áll -, gyorsan összerántva: nem jöttünk össze, kedves közegem. Tűrj meg, mint eddig, tartsd eme jó szokásaidat, hogy "pult alatt agyondicsérsz" - pult felett azért a rövidítve f., t., ú.k.p. jelöléssel ellátott lapok is tették ezt, valamint, említettem, az é. becenevű lapban a szegény szuperfilológus-tudós-esszéista, de aztán annyi is lett, rá kellett jönnie, másutt terem a nemesspenót. (A mai.)
Múltat s jövőt nemesen mulatós és menős (megyek valahova, a Vámház Csarnokba), felhőtlen kedvben zárok. (Remélem a 19-es is jókor jön.) Mert nagyobb jelentősége mindezeknek nincs. Mint hogy a 19-es mikor jön. Hány és hány rajongva szeretni vélt micsodáról (zene, lovak, ne kerteljünk, olvasás) mondtam le békés szívvel. De azért hallgatok zenét, nézek olykor lovakat - alig! -, olvasok bőven.) Az egész téma, melyről itt szó volt saját hibámból annyit ér: csapjuk össze. Menjen a csudába.
Ne mondja nekem aztán már senki: te menjél...!
Ennél csak egy rosszabb van ugyanis: ha valamit vissza kell utasítani. (S ezt ma mind gyakrabban teszem.) Érdekes, nem úgy érzékelem, hogy én leöntöttem volna bárkit egy vödörnyivel akkor. Hanem hogy engem a felkérés. Az eltérés alapja (Rilke) elemi tehát.

*

Toldalék és befejezés: Beckett "Krapp/Az utolsó tekercs" jegyében.

Meghallgattam a szegény hülyét (emlékszünk, Krapp a szülinapjára mindig összefoglaló magnótekercset készített életfelfogásának pillanatnyi állásáról), és csak csóválom a fejem. Öcsi, semmi nem menti az ilyen összefoglalósdit, hasfájás-ábra marad az, akárhogy csűröd-nyesed. Mintha, én most nem is tudom, kifelejtetted volna, hogy a hülye várakozás során, az afrikai reptéren a legszebb Samu-veréb-verseid némelyikét írtad. Na látod! Még te szólsz a világ hülyeségeire. Mivel meg a parafagombfocival nem a legnagyobb elérhető sikerre céloztál, hát a kisebb dolgok legyenek neked "annyi", van mindenféléd. Nem?
És ha már a Samu-verseknél tartunk, és ha nem elégszel meg azzal, hogy a te igazságoskodásnak álcázott erőszakoskodásod és türelmetlenséged... jó, ne szólj közbe, tudom én, kellett épp eleget várnod az elejétől fogva, jé... lapul csak, általában, ha nem bírod ki, hogy mindig lapuljon, aludjon, mint a fehér tigris a bozótban Babitsnál (eleve, dolgozatodban: van, amire betűjellel egyértelműen célzol, van ahol ikszipszilonozol, van, ha jól emlékszem, ahol kit-mit meg is nevezel, vagy majdnem; na, hát ez nem stiláris megoldás, erre mentség nincsen!), ha nem elégszel meg ezzel, vagyis hogy él benned egészséges lázongás... ne szólj közbe, értsd, ha van véleményed a magad dolgairól és sorsukról, hát tudd, dolgaidnak sorsa, már Weöres is megmondta, nem az, amit emlékezet adhat nékik, pláne nem, amit élők, legyenek bár törzskukundár erezetűek vagy klaszimunkók, indulat- és kötőszóarány-specialisták, avagy valami messziség ködképzelgői. (Jó, játékból itt én sem adtam pontosabb meghatározást.) Ne akard te előírni, hogy mit szólnak hozzád! Ne méricskéld a lelkesedés vagy a hüledezés hőfokait. Hogy azt mondod, akik a leginkább prédikálják ezt, maguk sincsenek vele másképp? Ez nem érv. Ne akard te tudni azt, hányan és hányan mégis... teirántad... és ha esetleg téged is törzskukundárnak éreznek, vagy a klaszimunkó képességeket csodálják benned, meg ha csak a magad indulat- és kötőszó-specialitásod korszakát értékeli, esetleg nagyon is meglátják benned messziségek ködképzelgőjét: na, akkor? Hogyan tiltakozol? Külön-külön? Ne akard te azt, hogy híved különösebben bátrak legyenek. Fórumokon, ilyesmi. Hasábokon. Voltak ők, merészkedtek igenis. Különben viszont magad foglaltad össze egészen jól, mi az, ha valaki(k) például a parafagombozásban, kisebb-nagyobb jutalmak érdekében mindig igyekeznek elöl-tülekedni. Mi közöd ahhoz? ha magad mondod, hogy ahhoz semmi közöd.
Társukként megöleltek némelyek és megint messze szálltak, madarak például. Vagy a Strudlhof-lépcső. Elveheti tőled valaki ezt. Nem az lenne a fontosabb, hogy egyhamar kórházi ágyra, műtendő, ne kerülj? Ismerj arányokat, öcsi, te ne ismernél? Aki annyit kószálsz, vagy legalább tetted ezt, és jelen voltál egy-két futam végén? Akinek Főmedvéje és még számtalan medvéje van, nem sorolom... és akinek főbb gondja mindenféle irodalomelméletész viselkedésnél (vagy gyakorlatászinál), mi lesz halála után a szeretett lények sorsa? Végül pedig örvendj, ha csak - mint gyerekkorodban a karácsonyfadíszeket az ágakon - csoportosítgatod munkáidat, pusztán is a Vagy majdnem az verskötetétől kezdve (óh a Samu is!) számos esszés-fikciós könyvedig, ahol az arányrendszereket eleve nem direkt próbáltad ki, hanem azok magukkal téged megajándékoztak, most hogy ez kinek fontos, kinek nem, gondold meg, konkurenciában kinek ki igazán fontos? Bízz benne, hogy ha nem is a végsőkig szorítva, mostoha sorsú, kiadónál majdnem másfél évig el sem olvasott Zabkeselyű-dben "végül" (és mi az, hogy végül?) sikerült az elbeszélő személyt, ha már olyan spontán grahamgreene-i zsenialitással nem megy is neked ez (környékeden senkinek, és manapság se nagyon, senkinek) összehoztad az elbeszélő személyt, becses mivoltodat a cselekménnyel, aztán az egész olyan nyilván, amilyen, és ne várd, hogy ezt neked mások megmondják. Van épp elegendő lehetőséged, hogy ha önkifejezést akarj, kifejezhesd önmagad, és ha azon nem izzadod lucsokra az éjszakádat, hogy hamarosan sérvkiújulással, aranyérrel, prosztatával vagy vesével fognak operálni, hát aludd végig a 8-10 órát, ha van rá mód, álmodj, örülj, hogy elalváskor semminő képzeted nem eleven már a fejedben, hanem várod, mit hoznak az álmok, és néha egész ügyesen komponálnak. Tehát ne a világtól legyél fejből távol, ne a világról hidd (mi az a világ? pl. ez a világ is?), hogy így van veled, hanem te magad légy mindig fejtől-lábtól, na látod, ha valami, hát ez a lábtól vett filozófia. A fejedet meg nappal is pihentesd kicsit többet, jó, hát ehhez nem ártana, ha volna egyáltalán valami nézhető is a tévében, meg a városi mászkálást tényleg annyira nem unnád, ellenben nézheted a falaidat, polcaidat, ott a Totyi madarad, elérted, hogy nem kell annyit telefonálgatnod, próbálj Közelidnek is kevesebbet karatyolni (főleg ily dolgokról, mint ezek), és akkor hátha.
Hátha nem zavarja semmi, hogy a nem-túlságosan-létező (én elismerem éberebb napszakokat a szinte egyáltalán nem létező éj varrat nélkül fogja egybe. (Amihez az nagyon kéne, persze, hogy kórházba be ne varrd magad s ott se varrjanak!)
Ennyit már, és főleg ne feledd, mások is csak megszülettek, és nekik is van születésnapjuk, módjuk írni, és azért hát olyan nagyon ne szabadkozz, hogy kusza munkádat megírtad; igazadnak igazad volt vele, csak ...
Na, igazad elsősorban ott van, hogy a 64. lépés is megvolt, és legképlékenyebb bolyongás a már határozottan nem figurális táblán akkor esik, ha a nagyon-magadét mondod. (Mit és hogyan és miért nem - utazás, császkálás stb. -, és abból is hamar kifogysz majd. De ezt a mostani témádat - gombodat -, tudd, a használhatatlanságig "elreszelted". Marad ez: volt, ami volt, és azon nem lehet változtatni, és vajon oly nagyon akarnád-e, hogy másképp lett volna légyen? Már ha van ilyen igealak.)
És ha úgy mozgalmas még egy kicsit, légy te valamilyen igealak... azaz, mert ismerlek, hát légy kicsit ilyen, kicsit meg amolyan.

Híved: Önmagad


SZERVEZETSZERŰSÉGEIM

Semmi szabadszerencsétlenséget
nem old meg rabszerencse.
E szabadrabság a látens pestis.
(Camus nyomán)

Aki azt várja, csalódni fog - mondhatnám divatozó posztmodorban. Sem a múltak, sem az úgynevezett jövő úgynevezett szervezeteiről nem lesz szó itt; szabad vagy rab hovatartozásokról.
Az emberi rabság - reménytelen, bár reménysejtekből szerveződő kötöttség - ez: jól élhetünk e földön, de sosem élhetünk jól. (Jól, értsd: hogy "ez a lépés nem húzható meg jól"; sakkzsargon, jelentése, hogy persze, meghúzható, de jóra nem vezet. Ha jó módban, a rossz módban, úgy, ahogyan e cikk szerzője azt, hogy "élet", felfogja, jó modusa annak pedig nincs.)
Aki itt elirtózik, vágja falhoz nyomban az egészet.
Természetes, hogy élni és "tenni" (alkotni, közölni magunkat, elgondolkoztatni, vitára késztetni, ismeretekkel ellátni, meglepni stb. embertársainkat), minden ilyesmit "jól" akarunk. Nem jólétünk érdekében tesszük tehát, ha ily jegyben "tesszük" életünk dolgát. (Mindjárt szórakoztatóbb leszek - mert személyes. Nem csupán a magam panasza, hogy a hitellel átélt és kifejezett, s remélem így tudom majd kifejezni magam, tehát a valóban íróilag közvetített élmények, átélések, tapasztalások, struktúrák, világbeliségek, értsd: szervezetszerűségek iránti heveny érdeklődés kora mintha lejárt volna, helyettesítődik a dolog álrealitásokkal, szekundér szociológiákkal - nem az igazi, a jó szociológiákra értem ezt, így használtam a szűkítő jelzőt! -, sőt a társadalmi, világian praktikus-kényszerű szervezetekhez tartozás kérdéseinek firtatásával, más meddő igyekezetekkel, netán igyekezetszínlelésekkel.
Ha önmagamhoz - és az általam felismerni vélt, netán "forszírozott" igényekhez - hű akarok maradni, a szervezetszerűségeket
1. úgy kell értenem, hogy
a)organizmusunk következményei, tehát a magunk testi-lelki szervezete, szerveződése, olyansága, amilyensége által meghatározott "micsodák";
b) az ezekből a "micsodákból" - ha tudnék rájuk jobb nevet, nem írnám e dolgozatot! -, e "micsodáink" és a "világ" együtthatásából, szerencsétlenkedéseiből, kényszereiből, vélt szabadságaiból és rabságaiból adódó... mik is? további "micsodák", meghatározandók, nyugtalanító fejlemények;
2. s úgy kell értenem, továbbá, mint okvetlenül személyesen bilaterális dolgokat, vagyis a földrengések, árvizek, önmagukban az áremelkedések, elemi ellehetetlenülések stb. nem tartoznak ide, nem tartozik ide a kákán a csomó s az emberségen vagy a személy szervezetében a tüdőbaj s a rák etc., ide tartozik viszont, hogy akár ezekre is milyen "választ" adunk; ígérem, ilyesmikbe nem nagyon megyek bele; nem érzem szervezetszerűségnek a gyászt, amit szeretteink halála nyomán érzünk; nem tekintem szervezetszerűségnek, ha szervezett bűnözők megbízott zsebtolvajai kilopták a pénztárcánkat, a magam szempontjából nem tekintem szervezetszerűségnek "a" politikát, "az" irodalomtudományt, "a" már említett szociológiát; nem tekintem szervezetszerűségemnek a tudományt, a történelmet... messzire jutottunk.
Szervezetszerűségemnek nem tekintem az ifjúsági vagy felnőtt szervezeteket, kényszer-alakjukban, "szabad" mivoltukban (vagy netán ténylegesen szabad mivoltukban; lásd erről az univerzálisan értett rabság-fogalmamat és szabadság-fogalmamat), nem tekintem szervezetszerűségnek önmagukban a nyelveket, a művészeteket, azt, hogy melyik szóösszetételben teszek kötőjelet, melyikben nem... de ez már tényleg vicc. Abszolút (!) nem érdekel (itt), ki hogyan minősíthető valamely szervezetszerűséghez-tartozása révén (a múltakból idevetülve; ma; stb. - mert holnap is nap lesz... ez kb. csak ilyennyire érdekel e dolgozatban); ám azért e dolgozat ez a dolgozat, hogy kiderüljön, nyilván kis hibaszázalékkal, ami elveimet illeti, az ökör-konzekvensségen hála az égnek s emberileg messze "innen", tehát igen gyarló módon elmondjam (egy cikk elviselhető terjedelmén belül), mik (s mik voltak) az én szervezetszerűségeim.
Hogy az említett terjedelem elviselhető legyen, főleg jelenlegi szervezetszerűségeimről beszélek. Semmi "jóbi" elem nem lesz benne, perlés tehát; viszont azt se mondom, hogy a "szabadrabság", mely a lelki-fizikai, "társadalmi" és szakmai etc. szervezetszerűség ne lenne a látens pestis (vagy más kulturáltabb "egyéb").

FOLYTATÓ - CÍM NÉLKÜL

Szervezetszerűségem például ez az eltöprengés: valóban van-e, akit az imént (a mostanáig) elmondottak parányit is érdekeltek volna. Két alpontom: a) érdekes lehet-e, méghozzá "így", az ilyesmi; b) kifejezésére képes vagyok-e (a látensen érdekesnek). Rettenetes különbség van ugyanis abban a szervezetszerűségben, mely a) "megszokott", tehát az emberközi közlésben (irodalom, tudomány, sajtó etc.), b) az állítólag (a szerző által remélt) viszonylagosan újszerű. Rosszabb esetben a "b)" azt jelenti: a szokatlan, ekképp érdektelen stb. Tehát mint e cikk íróját (s nem mint "az" írót, esetleg egyszerűen csak mint írót) szervezetszerűséggel az érdekel, munkámnak lehet-e bármiféle elgondolkodtató hatása.
Író-léti szervezetszerűségem korántsem oly erős és túlnyomó, hogy indokolná: miért is kezdem ezzel. Mivel azonban nem hentes és mészárosként, nem sarkkutatóként, nem hivatalnokként etc. írom e dolgot, természetesen izgat írói szervezetszerűségem reménytelen v. reményebbtelisége. Mottóm, melyet A pestis mottója alapján gyúrtam, természetesen csak egy változat a sok közül. Nem hangsúlyozza-e igazságtalanul, aránytalanul etc. "szándékom" jellegét? Másrészt: nyilván valami erőteljes szándék, szükségszerűség-gyanú bujkál bennem, hogy ezt a szervezetszerűséget - ami egy dolgozat remélt publikálása egy folyóiratban, ráadásul előző dolgozatoktól nem független megjelenésként! - fontosnak tartom. Jó, "fontosnak"...! Máris szervezetszerűségem kérdését hozza: része vagyok-e az úgynevezett "diskurzus", a köz-beszéd szervezetszerűségének? Vagy: kell-e annak lennem? Lásd magányos sziklák a habzó tengerárban.
El kell hogy áruljam: azzal, ahogyan e dolgozatot elkészítem, valamit feltétlenül elárulok. Látnom kell, hogy el. A dolgozat szerkezetszerűségét félig-meddig a véletlenre (a nagyon-nagyon benső szükségszerűségre) bízom. Mert 97-134 A/4-es papírlapom, mely a negyed szobát elborítja három hete, a jegyzetmatéria e dolgozathoz, egyrészt nem rendezhető (jó, ergo üdvre), másfelől nem is biztos, hogy mesterséges rendteremtés ebben az "életanyagban" (bocsánat!) lehetséges vagy szükséges.
Ha mulatságra akartam volna kezdeni dolgomat - de nem akartam, mert gombhoz varrt kabát lett volna! hiszen a mottóból indul ki, amit most mégis elmondok -, ezzel indítottam volna (a mottó magyarázatát):
1940-valahányban járunk, budai általános iskola. A tanár (tanító) megkérdezi az osztályt: "Mit hoztak el hazánknak a felszabadítók?" Néma csend. Nem ismertem még akkor szűkebb pátriámat. (Buda pl.) Segítő kérdés: "Nos, mi volt az? Amit elhoztak?" A tanító felszólította egyik társunkat. A mögötte ülő fiú vadul súgni kezdte: "A szabad rablás..." Vagyis Sztálin, legszebb tudásom szerint, bizonyos időre szabad rablást engedett katonáinak. Javítson, aki másképp tudja. A történeten nem változtat. "A szabad rablás..." hangzott a súgás tovább is. Erre a felszólított tanuló: "A szabadrabság..."
Jó, ez nem túl jó vicc, az is mindegy, hogy így volt. Szép Ernőnél ott van: "Azt hittem énvelem majd kivételt tesz az isten / És tréfarabság lesz az élet mézes-bilincsen." Hanem ennél (szintén nála) még lényegesebb (ha az ilyesmi fokozható), hogy "Az életet barátom szétszórja itt az élet, / Én nem tudom mit éltem s mi az, hogy én itt voltam..."
Mikor a magam univerzális (egzisztencialista, na ja) szervezetszerűségemről beszélek - s az eddigiekből, ellentétben az iskolás viccel, mely nem egészen releváns -, s mikor azt remélem, olvasóm már látja nagyjából, miről lesz szó (jön csak a "mikről is"!), ezt a Szép Ernő által értelmezett dolgot értem rajta; a szétszórt, nem eszményi, egységnek-meg-nem-maradt (lásd akár Lukács Gy., a regény elméletéről és újabb gyakorlatáról) életet, ha tetszik, ennek regényességét. (Már lukácsista hírbe ne keveredjem a hülye osztálytermi történés kontramegfelelőjeként! Sem a szabad rablást követő szabadrabság fogalma nem oly egyszerű, mint az élet széthulltságáé.)

TOVÁBBI ALCÍMHIÁNY

Szervezetszerűség az író izgalma. Hogyan csinálja meg, amit (maga színe előtt) felvállalt. Miért az egész? Természetesen ott a (megígértük, ilyenekről nem lesz szó!) megélhetés kényszere, mint szükségszerűség. Épp ennél akarunk többet mondani. Ismét:
1. ha nem vagyok "itthon" - s ez pár éve ritka eset! nem jó nekem másutt; természetes óráimat, ha terméketlenek is, lakásomban tudom tölteni csupán; már ha a kapun kilépek, tanácstalan és kétségbeesett vagyok, merre mennék; ám erről később itt! -, tehát mert nem vagyok (bocsánat! hülye kifejezés) "beteg lélek", azért csak elviselem, épp annyi a baj mégis, hogy nem tudok "mit kezdeni" magammal, legrosszabb kényszerpályáimra futok rá Bécsben is, vagyis a nagy semmi kényszerpályáira etc., már egy Artaud-kiállítást se nézek meg... én!... aki öt éve még Antonin Artaud összes németre fordított művét megvettem... aki múzeumot múzeumra jártam a Rajna és a Ruhr vidékén etc. és etc., mondom, bár ez ilyen "beteg szervezetszerűség" lett, bár nem egy beteg léleké (állítom!), azért csak belefeledkezem a semmibe... ott kint nem hiányzik otthonom, a Totyi madaram, a munkám... s ez a végszó;
2. ugyanígy vagyok tehetetlen és tanácstalan, és zuhanok a semmibe (pardon) idehaza, Pesten (ez a város neve), ha nincs (tkp.) bérmunkám. Ez a "tkp." messze nem tőkepénzest jelent, inkább fél-éhbérest. Ergo a szabadrabság mintegy második természeteimmé vált, s ennek "látens pestise" a bekövetkezhető semmi... az elemien érzett hiányt ki nem töltő pótcselekvések (s belőlük: bajok!) sora, az eltúlzásoké... az egészségesnek és (magam által így) szükségesnek vélt s elmaradó szervezetszerűség helyett.
A "szervezetszerűség" itt kevesebbet jelent, mint az a tényleges szervezetszerűség, mely a ténykedés (szerkezetszerűség) hiányából fakad. A szerkezetszerűség - nincs munka etc. - jelenti e kevesebbet.
Nem-itthon szintén ily szerkezet-nélküliségbe, szerkezetszerűségbe zuhanok (Bécs stb.)
Tehát a szabadrabság - a valódi szervezetszerűség -, bár látens pestiség is magában hordja, mégis az egyetlen (számomra) élhető állapot.
"Számomra" - s ez nem mentegetőzés. Ez nagyon is oka annak, hogy mindezt itt írni merészelem.
Hiszen arról volna szó (manapság, globalizálódás és túllokalizálódás idején), hogy az úgynevezett esendő-egyedi ember, a magam módján még kisember is vagyok, az ilyen belső szervezetszerűségben létező ember ily viszonyát, viszonylatait valamivel több figyelemben részesítse a "világ".
Az utolsó mondatban egyáltalán nem siklott félre a logikám. A tényszerűségek szerkezeteivel "szemben" testi-lelki megalkotottságunkat s az ebből következőket (a) ugyanúgy nevezem szervezetszerűségeknek, mint ennek (b) viszonyát külvilágiságokkal. Ez a másik, az elébbit tkp. magában hordó igazi (bb) szervezetszerűség.
Ám ezzel nem akarok "filozófiai" lenni. Mivel a filozófia oly rendszert jelöl, mely épp az esetlegességeket hajlamos figyelmen kívül hagyni; haszna se sok lenne, ha nem így járna el. Viszont túlságosan laza kifejezés, hogy "ez az én filozófiám" stb. Nagyképű. Más szót kell használni helyette, más kifejezést. Ebben az írásban semmi filozófiai igény (rendszerigény) nincs. Ez van velem ezt mondja.
A szervezetszerűség nem rendszer, nem "a" rendszer, nem szolgálat, nem ellenszegülés, nem praktikum.
Nem ismétlem el másodjára is, mi tehát. Az.

ALCÍM NÉLKÜL A JEGYZETLAPOK (I.)

01. Testem szervezetszerűsége (fog, váll, bütyök, sérvműtét helyének fájása) rácáfolhat egészebb modusomra. Például: hogy sehova se járok, nem találkozgatom (valami nagyon), nem "szerepelek" stb., és akkor igaza van a gúnyolódónak: "Addig, míg be nem gennyed a foggyökered." Riadtan teszem hozzá: ha 15 évvel ezelőtti sérvműtétem helyén nem történik megint "valami". Holott a kórház stb. számomra elképzelhetetlen lehetetlenség, képtelenség.
02. Mikor ezt följegyeztem, bevezetőnek szántam, de már elmondódott: a test és a lélek igényeinek szervezetszerű összefonódása (munka etc.); "Bécsben" például, az eltölteni semmivel sem bírt délutánon olyasmibe vágok, amihez szintén se kedvem, se - okvetlenül - tehetségem, azaz "rég túlvagyok" rajta... lóiroda, fölös kockázat, holott nem éri meg, mert alig jelent már valamit nekem. De az űrt "tevéssel" kitölteni: ez szervezetszerűségem parancsa.
03. S közben jegyeztem fel, mennyivel rémesebb ezeknél a "lelkizéseknél" a sérv-fenyegetés! (Hohó! Persze... de a vesztés is veszélyes... a túlzott, űr-kitöltő alkoholfogyasztás is. Ez utóbbi Pesten sem volt többnyire megúszható. Viszont hová vezet? Feljegyeztem: testi szervezetszerűség itt a máj reagálása. Májamat hiába próbálom szegény jó kis barátomnak tekinteni! Sőt, tekinteném én... de gondolkodásom szervezetszerűségére jellemző, s erről korábban, másutt már írtam talán, egy-egy alapszempont elfelejtése! Akár a májé. Stb.
04. Ezek nem lelkizések, írtam fel. Jó, hát nem leszek "így szervezetszerű", megalkuvólag.
05. Szervezetszerűség az is, mit tartok a magam dolgaiból legalább minimálisan "közérdekűnek" (na ja, erről itt már volt szó). Át se másolom (bár nem bízom el magam! / nem tudom): "Miért alkalmas ez a cikk épp oda, ahová küldöm?" Ez inkább előhoz egy olyan szervezetszerűség-kérdést, hogy valóban nem mindenhová alkalmas minden. De ez rémesen bonyolult. Egymásra-mutogatásokkal nem lehet megoldani oly kérdéseket, hogy ki és milyen alapon "mer" beleszólni például egy író több "darabból" felépített könyvének struktúrájába? Amikor e struktúrát talán fel se fogja! Sőt el van szoktatva attól, hogy ilyen szerkezetszerűségeket várjon, észleljen. Összeállításokat tételez csak fel. Cikkgyűjteményeket. Mely fokig engedjek, akkor, ha már...? Nehéz szervezetszerűségi kérdés.
06. Ráadásul, ha magam jegyeztem fel: "Az Egésznek semmi összefüggése." (?) "Összefüggései csak a részeknek vannak, ez jó esetben a szervezetszerűség." Hm.
07. Van-e fontosabb kérdés, mint az igazság? Ezt írtam fel, kurziválást javasolva magamnak; elvetem. Marad a dolog második fele: "S az igazságot nem lehet helyettesíteni az igazság kérdéseivel..." ("Az ezekre-rákérdezésekkel.") Valamelyest az irodalmi értem-nem értem, elfogadom-nem fogadom el dolgai is ide tartoznak.
08. Az írói igazság a belül megélt, belülről (nem igények szerint) kifejezett tényszerűség. Hűha. Tehát a magam tényszerűségigényét elfogadom, azt azonban már nem (fogadom el ténynek), hogy az olvasót ki kellene szolgálni (tényelvárásaiban). Ez manapság rémes história. Szinte lehetetlenné teszi a publikációkat. (Megfelelő anyagi támogatások híján. Hiszen az olvasó kegyeit sem kereshetjük mindenáron, magam alig keresem; lójáték-szerű véletlen vagy még rosszabb, megcélzott és majdnem sanda hatásvadászás, ha az olvasónál "a nyerőt" tippelnénk meg.) Nem a belülről átéltek tényszerűvé tevéséről van szó, jegyeztem fel. S ez főként nehéz ügy. Kialakul egy olyan szervezetszerűség, mely nem a tiéd, hanem másoké. Politikai, hangulati igény pl., melynek te nem lehetsz elégtevője. Ám akkor reménytelenül lemaradsz. Csak az egyedi és esendő ember dolgairól szóltam volna. Mármost, mondjuk, 1979-től, vagy még korábbi évtől, máig: eltelik majdnem huszonöt év, és kiderül, épp az egyedi és nem okvetlenül a tendenciózus érték az, ami... tr'gyázó. (Termékeny; elemi igény; mégis nélkülözhetetlen.)
09. Tehát az időjelenség! Az időbeliség. Szervezetszerűségeid időfüggő kategóriák. (Szépen megmondódott!) Másrészt: gondolkodás kérdése? Lásd Musil és Doderer. Musil arról, hogy ha túl sok gondolkodó fő ül együtt egy tanácskozóasztalnál, abból zűrzavar lesz, holott talán mind a legcélratartottabban akarja a "jót". Doderer: hogy X v. Y "ezt gondolta". Még mesze volt attól, így Heimito von D., hogy egyáltalán gondolatai legyenek. Ezzel a fogalommal, hogy gondolat, túl könnyen dobálózunk.
10. Egy tömörített, aforizmatikus mai szervezetszerűség: "Én nem visszasírok, én előre sírok." De pl. az evidenciatörténetektől nem kívánom meg okvetlenül, hogy szervezetszerűségek legyenek. Itt sok mindent lehetne elmondani, de az saját írói dolgaim elbeszélése lenne, s megígértem, konkrét részletkérdésekről nem szólok. ("Bécs" kényszerdélutánjain nyertem-e, vesztettem-e; hogyan lett volna "okosabb", "beosztóbb" a viselkedés; mi szerepe volt az eviden-cia-megérzésnek, mi a fohásznak, mi végül a vakszerencsének; s hogy ez szervezetszerűség-e? Részleteiben, mondom, nem tartozik ide.
11. Szervezetszerűségeim közé tartozik mindazonáltal, hogy ezt majd másutt meg fogom írni. Ám a szervezetszerűségek bemutatásának a túlzott konkrétság is akadálya lehet. Hiszen pl, a sablon kérdés: "Na, és mekkora sikered volt??" A "hogyan szerveződött", "mint volt szervezetszerű ekképp" helyett a "mit hozott a konyhára", ld. olvasók megcélzása. (Akár már akaratlan is, rossz haszonelv-beidegzések okán; ld. a cenzúra korán túl a művekbe beleszóló kontrollőri vagy szerkesztői kény, jóakarat... persze, saját legjobb belátása, félek, igényei szerint.)
12. Szervezetszerűség abszolút: te tudod a legjobban, a magány ez! Mindig újabb dolgokba fogni (ennek kényszere), az önismétlő kiürültség átka, következésképp: persze, hogy mindig új dolgokba kell fogni (fel, fel új szervezetszerűségekre), vagy jól kell folytatni érvényes szervezetszerűségeket (konyhaszempont nélkül).
13. Szervezetszerűség mások másságának tűrése is. Ha már nincs benne ennek eleve-szeretete, az elemi vágy. (Alig van!) Nevetséges apróságokig megy ez a közvetlen együttlétben. Vajon szervezetszerűség-e, akár csak reagálásod is? "Ez megint cigarettázik..." - "Ismét bemondta a szokott baromságát..." - "Villanyt gyújt feleslegesen; folyton összeütközünk a jégszekrénynél..." - "Mindenféle lényegtelenségeket olvas... Lényegtelenségeket fúj fel fontosnak, csak mert nem közszórakoztatóak." Stb.
14. Szervezetszerűség önmagában az, ami egy bizonyos módon veled történik? hogyan értékelnek pl. közvetlen környezetekben. Hallod, mással még rémesebbek esnek meg. Most ti ketten szervezetszerű összefüggésben vagytok egymással? Téged a kritikus nem értékel, "épp úgy" őt egy igen közeli rokona? Örömmel mondom, két ember helyzetazonossága ritkán szervezetszerűség. Szervezetszerűség itt az, ha állapotodat, állagodat, közérzetedet stb. ez - hogy a másik emberrel mi van - meghatározza.
15. Ismétlem: a legborzalmasabb természeti katasztrófa sem a te szervezetszerűséged. Annak a guatemalai parasztnak a szervezetszerűsége, például, aki lénye mélyéből fakadó oknál fogva (brr-kifejezés!) nem költözött el onnét, ahová iszapláva zúdult aztán, stb.
16. Az, hogy szervezetszerűségek része vagy, nem erkölcsi kategória; hiánya sem az együttérzés hiánya. Az együttérzés, a mások sorsa láttán érzett szenvedés, a segíteni akarás, a segítés ugyanúgy nem szervezetszerűség az itt "vett" értelemben, mint maga a párttagság, politikai hovatartozás, merészebbet ne is mondjak. Tényszerűségükben, íme, vita tárgyai is.
17. Tehát a szervezetszerűség több is, kevesebb is az "evidencia-történetnél" (a felismert, bizonyosságos nem-lehet-másképpnál). Szervezetszerűség például, hogy valamikor mégis el kell menned ("Bécs"), ott aztán hamarosan űrbe kerülsz, kényszercselekvéseket vállalsz, mert nem bírod az űrt, s átlagosságokkal - még csodákkal, azokkal se, ld. Artaud - nem tudod lekötni magad. Szervezetszerűség a belebonyolódás (adott esetben, szintén nem mindig), de nem az, hogy valamiben nyakig, menthetetlenül etc. benne vagy. Tehát valami módon testi-lelki szervezetszerűségedből fakad az, amit létezésed szervezetszerűségének nevezhetsz. (Lásd a korábbi meghatározást, utalunk arra itt.)
18. Szervezetszerűség, hogy míg ezt másolod, gépeled, madarad a trikódra kapaszkodva ül. Ha gépedre szökkenve iszonyú baleset érné, szervezetszerűséged lenne az. Mert nem bírsz - emez írás helyett itt - leülni madaraddal ott. Csak úgy. Nem, neked tevékenykedned kell. Jó, hát madarad szervezetszerűsége - nyilván! ebbe nem mehetsz bele, nem megyek bele - nyilván az, hogy rajtad (rajtam) lóg. És tevékenykedik. (Vedlik s tollászkodik.) De pl. állatok szervezetszerűségei itt ugyanúgy nem adják tárgyunk részét, mint önmagukban az emberi szervezetek. (Államközösségek, pártok s más effélék. Ezeknek megvan a maguk szaktudománya, ezekkel kapcsolatban érzületek élnek, etc.)
19. Érdekes (bizarr?) kérdés, ez utóbbiakkal kapcsolatos érzületek: szervezetszerűségek-e? Gyanítom, már igen. Az érzület változtathatatlan. Nem "konyhára..." van, nem "szeszély" stb. De ebben nem vagyok biztos.
20. Szervezetszerűségemet nem ismerte az a kedves, mégis újdonat barátom és művésztársam, aki elképzelhetetlennek tartotta, hogy én valahol heti két órában irodalmat adok majd elő! Zavaromban, a perc hangulatának engedve, iránta érzett nagy rokonszenvemből stb. mondtam igent. Egy óra múlva már tempózni kezdtem, hogyan közöljem vele: "Nem!" De mikor ezt egy ezt mélyen értő "közelim" megtette (ők kerültek össze telefonon, e közelim s újdonat barátom), a lebonyolódást nem nevezhetem szervezetszerűségnek. Mert csupán szervezés volt. Szervezetszerűség itt az, hogy - ismételnem se kellene - én képtelen vagyok akár az adott tanintézet melletti csemegeboltba elmenni is, egyáltalán, kiesett a szervezetszerűségemből, hogy pl. délután nyitva tartó antikváriumokba etc. járjak. Ellenben szervezetszerűségből fakad, ha nem szervezek meg délelőtt valami szükséges hazahozást (szódát, kávét, régebben bort), és leszaladok "érte" délután. Más szervezetszerűség kérdése, hogy veszek-e hazafelé tartva ilyenkor cigarettát. Rendes reggeli programom (kézirat le- és feladása, csarnoki vásárlás etc.) bonyolítása közben cigarettát semmiképp sem vennék. Mert nekem a cigaretta már semmit sem jelent. (Vad dohányos lettem évekre, de bármikor abbahagyhattam; mert nem jelentett a szervezetemnek semmit. A szervezetszerűségemnek jelentett! Pl. nem ittam, magányos voltam Londonban pl. -, korán ébredtem, iszonyú szobám volt, hajnali négy, mit tegyek, szívtam az akkor még "jól" magammal vihetett Piros Szimpit. Reggel nyolcra másfél doboz elment! Aztán egész nap semmi. Életszervezetszerűségi igény volt ez a dohányzás. Mit is akartam mondani...?)
21. Nem szervezetszerűség, bár szervezetem kívánalma pár pohár után, hogy mértéktelenné "fajul" egy-egy nap a borivásom. Szervezetszerűség az, hogy a) valami magányt le kell küzdeni, b) valamit tenni kell, c) valamit jobb a bor társaságában látni, kevésbé ijesztő etc.
22. A szervezetszerűség egy "takaros" határeset: ismét egy felbukkanó ismerős. Összebarátkoztok. Életszervezetszerűségetek, minél jobban megismeritek egymást, annál inkább távolít benneteket egymástól. Nem részletezhetem, mert nem vág ide. Idevág azonban ez: belső kényszerszervezetszerűséged okán e barátod dolga "ellenében" döntesz, mert valaki más mellett állsz ki. (Igazad van-e? Ez esetben talán nincs is. De annyira meggyengült az említett jó baráttal-ismerőssel kapcsolatos szervezetszerűséged, hogy... vesszen az egész. Itt nem érv, persze, hogy mások, akik vele szervezetileg kapcsolatban vannak (munka, elígérkezettség, összetartozás) mellette kell hogy kiálljanak. Ez nem tartozik tárgyunkhoz. Szervezetszerű volt ez a "távolodás" a részedről, mert igazságkeresés volt. Ugyanis barátod sem tágított valaki mellől, akivel neked támadt összeütközésed. - Mégis határeset ez, mert túl szimmetrikus, túlságosan (bármily finom) ütésváltás jellege van.
23. Egy ostoba vicc: a leghívebb szervezetszerűségem az lenne, ha nem mondanék többé semmit. De nincs "többé". S ez az: sose is volt!
24. "Tényleg, mit is kellene szervezetszerűségemnek elvárnia, mit lenne szabad? Mennyi törődést, lelkes reagálást, rákérdezést etc.? Törődök én annyit másokkal etc.? Nem mentség, bár szervezetszerűség része, hogy: "Oldalak sok tízezrét fordítottam... mindig másokkal bajlódtam." "Mindig" - az sosincs. De ez az aforizmák világa. A szervezetszerűség itt olyan ajnározást, körülpárnázást etc. várna (tételezne fel), hogy minimum - túlzás. Így meg: minimum-alatti.
25. Egy cáfolat: igaz-e, hogy fontosnak azt tarthatom csak, amit el is mondhatok, Ezt látszólag még írólétem szervezetszerűsége sem igazolja. Ennek ellenére: ami velem plusz az élettel volt (így írtam fel; ez, nyilvánvaló, szervezetszerűség), az egy látens művel volt. Nem magánszemélyekkel közlök valamit.
26. Egy rémség: madaraim azért (is) voltak, mert így támadt másoknak mindenképp elmondható dolgom (eseménysorom sokasága). Az, hogy egy jó barátnak, egy így megszokott (bevezetett stb.) személynek elbeszélek valamit, és még ha a "megkönnyebbülés, megváltódás" szándékával, a "másképp nem bírom" etc. modusának jegyében teszem is, nem szervezetszerűség; az már inkább, hogy ilyesmire kész, kénytelen stb. vagyok. Nem szervezetszerűség azonban, hogy nem lehet nyakra-főre mindent megírni; hova is vezetne az! (Nem tréfásan mondom. S amikor a túlbuzgó műcenzúrázást fájlalom, sosem az olyan "húzások" ellen tiltakoznék, melyeket - na ja! - jogosnak érzek az illető részéről; érzékenységében érzi sértve magát etc. Húzza ki azt, de ne rontson bele könyvem egészébe, más szerkezetszerűségébe.
27. Madaraimról/madarainkról itt: még: nagyon keveseket érdekelnek, de még kevesebbeket a velük kapcsolatos szervezetszerűségek. (Bár ezt kicsit visszavonom. Nem is egészen igaz.) Nehezebb kérdés olyan dolgok megírása, főleg túl tömören, még inkább egy könyv "erejéig", melyekről én magam sejtem, hogy: a) nem érdekelnének másokat b) ha úgy írnám meg, hogy érdeklődést keltsek, már nem azt írnám meg, amit megírni magam érdekesnek tartok.
28. Sportélményeket, kirándulásokat, lóversenyjátékokat, azt, hogy benned mi milyen érzületet keltett (vagy elégített) ki, nem szervezetszerűséggel nem lehet elmondani, hanem mindközönségesen.
29. Szervezetszerűség - nem egyenlő ez azzal, hogy "csak úgy mindközönségesen". Azzal se, hogy: nagyon titkos, nagyon ritka, nagyon fontos dolog. Sem a titkosságnak, sem a ritkaságnak, sem a fontosságnak etc. nincs az itt taglalt szervezetszerűség-fogalomhoz semmi köze.
30. Szervezetszerűség, nagyon is, bár nehezen "közvetíthető": ha (Musil!) feltételezzük, hogy két, életre-halálra fontos dolog van az életemben, a) madaraim, b) medvéim és más ily létezők... akik például a madarakkal, élők és holtak neveivel, a nap mint nap idehaza játszott, számomra minden sporteseménynél érdekesebb 2 Bajnoki Liga szereplői... nos, hogy madaraim mégis meghalnak, nekem hiányoznak; ám medvéim stb. kire maradnak? Múzeumban porosodnak-porladnak? Valaki vigyáz rájuk halálunk (halálom, majd feleségem halála vagy fordítva) után? Elégetni őket, velünk? Nem; és röhej is a technikai része. Sorsukra hagyni őket? Jó, hát nem foglalkozom mindőjükkel minden nap (röhej lenne, ismétlem, az is, beteges), de elemien itt vannak köröttem, vagy egy szekrénykében... nagyon fontosak. Ez életem egyik szervezetszerűsége, s egy ilyennek a megoldhatatlansága. - Ám hagyom, ez külön "kis könyv" lenne, s erről már volt szó.
31. "Dömi" Főmedvém az egyikük. S hogy "Bécs": és pótcselekvés: és egy végveszélyes helyzet: "Dömi, segíts, Dömikém, ne hagyd"... mikor a lila-fehér dresszes zsoké lova, nagy outsider, ám én épp ezért igencsak megraktam, muszájból már, lemaradozni látszott. S visszajött e ló, nyert, és nem pótcselekvés volt a környék - szép környék! - kertvendéglőinek végigjárása. S Dömi "salingeresen-képzeletben" velem volt.
32. Mondható-e eleve, hogy az "emlék, emlékezés" - nem szervezetszerűség? Csak valami másnak a részeként lehet az. Attól, hogy velem összefügg, még nem!
33. Hiába, hogy első madaramat, Szpérót csillag (a Sarkcsillag) "képében" látom, ez nem szervezetszerűség. Az viszont az volt, hogy míg élt, képtelen voltam elutazni mellőle. Most az nem szervezetszerűség, hogy nem repülök, vagy hogy a Sarkcsillagtól jó szerencsét várok, stb. - De szervezetszerűség volt 1999-ben Dublin. Annyira nem kellett már, hogy passzivitásomban külvárosokban sétáltam, egy pub vendége se voltam, s én, aki szeptemberben elkezdem hordani sapkám, szépen áztattam magam a szitáló esőben; majd csak eláll; netán: az egész út egy sapkafeltevésre se kell; meg hogy bennem is eláll, véget ér a repülhetnék. Véget is ért.
34. A tévé programjainak nem érzem semmi szervezetszerűségét. De annak igen, ahogy már nem nézek meg német fociműsorokat se: "Engem ne untassanak..." Holott nehéz mit csinálnom idehaza is, ha nem dolgozom, ha nem olvasok valami laza kis irodalmat. Nem nekem szól a tévé!
35. Pilinszky a francia fogolyról írja, hogy bár egy falat kenyéren meglett volna (nem pontosan idézem), most már a szívét követeli (a költőét). Röviden: a madarakkal lettünk mi így. Mindenemet nekik! (S mégis mennyiszer kitörtem e szervezetszerűségből. A jövő, mintha az lenne még az - ha igaz! -, amire vigyázni lehetne... kellene.)
36. Persze, minden "szabadrabság". De ha dolgozom, akkor van meg a szabadságom. (Rémes...) Ha iszom, ha cigarettázom (elmondtam!), nincs meg. Csakhogy: ez mind vajon nincs benne a szervezetszerűség paklijában?
37. És ahogy a szervezetszerűség - vicc lenne! - nem erkölcsi kategória, nem érdem, nem szerencse, elő se nagyon idézhető, így: a legfőbb jó? A szervezetszerűség sérül, ha vélt szabadságunkból a szabadrabságból adódó rabság lesz? Nem volt ez, ismétlem, abban a pakliban, amely már ennyi-meg-ennyi lap, mihelyt élünk? Így akartam volna kezdeni ezt eredetileg, cikkem: se családomról, se munkatársaimról, se közvetlen közeliekről, se a világ embereikről konkrétan - semmit. Csak ezt: szervezetszerűség voltam, mikor szüleim nyilván azt mondták, szülessek meg. Feltehető.
38. Hol aggódom szervezetszerűen, hogyan telnek a következő hetek, hol nem. Hol szervezetszerűségemmel való visszaélésnek nevezem (képtelen badarság), hogy mert mindig itthon vagyok, hát elérhető is vagyok. Vagy hazudozni kell, mentegetőzni. Nagyon szeretném, ha szervezetszerűvé válna, hogy - bár jártam! - nem járok már előadni etc.
39. Szervezetszerűségem volt az is, hogy a "Dömi által megsegített ló" futása előtt is elbujdokoltam a fogadóirodából, aztán egy újdonat fölfedezett vendéglő pultjánál ittam egy 1/8 bort (bécsi mérték), majd a nyertes cetli kiváltása előtt és után is. Szervezetszerűség volt viszont az is, hogy mélységesen helytelenítem a nagy kockázatot, amit e lóval - s addig! - vállaltam. Három hónapig éltem a magam szervezetszerűségét: életemben ritkán dolgoztam ennyit, mint épp az idén, s a nagy hőség beálltának napján kezdtem. Mihelyt közelgett a bécsi utacska, már minden "fejre állt". Ideges lettem etc. Szervezetszerűség volt a nagy meló; kényszerszervezetszerűség a bódult pohárfenékre-nézés (ama ló után, de máskor is)? Ha ilyen "kényszer..."-kategóriát is bevezetünk, értelmét veszti ez itt. - De ugye, kérdezek közbe, képtelenség lett volna formai rendszerré tenni ezt az írást? Viszont ennek az írásnak a szervezetszerűsége sem érdekel az írás "belvilágában". Csak innét: hogy írom ezt... hogy valahol ez talán kell... ez szervezetszerű.
40. Szervezetszerűség, hogy kialakítom egy bizonyos állapotom. Ez nem "elit", ez nem "önzés", nem "luxus". Mert például az elképzelhetetlenül intenzív munkával hozom magam valamily-állagúra. S ezzel az állaggal-állapottal nem fér össze szinte semmi.
41. Nem érzékelem szervezetszerűségnek, hogy "bizonyos körök" és "bizonyos jellegek". (Hogyan s mint értékelnek. Egyrészt nem is tudom. Másfelől: olyannyira a fogalmilag elmagyarázhatatlanban - bár fogalmiakban is! - mozgok, hogy önmagam cáfolataként, létcáfolatként várhatnám csak el a szépet-jót-közelséget.
42. Már rossz szervezetszerűségbe torkollhat az elégedetlenkedésed: "Jaj, ki a fene olvassa ezt... meg ezt... meg azt..." S hogy ez, Füst Milán mondaná így, kicsit így, mekkora baj. Miféle "jó" származnék belőle, ha részletesen ismernék minden sóhajodat. Ragadd karon az illetőt, mint Szép Ernő, mondj egy világos-szépet, egy homálylót neki... írj mindig így. Ha szervezetszerűségedből ez adódhat, nagy áldás. De nem fejedre. A dolognak. S a dologért vagy író. Szép nyelvi fordulat: a dolog... munkát is jelent.

ALCÍM NÉLKÜL A JEGYZETLAPOK (II.) - ÉS: BEF.

43. Ki ismer "mindent". Nem is dolga. Például a hatvanas évek második felében, a hetvenesekben, a nyolcvanasokban, szinte 1991-ig fogalmam sem volt a pop-rockról, aztán nagyon beletaláltam magam, ma ismét érdektelen, lesújt általában, vagy szervezetszerűségnek nem nevezhető hangulatokba ringat csak olcsón... vagy ha nem olcsón, hát Scarlatti, Vivaldi, Mozart "is jó", nem igaz?
44. Olcsó vicc, hogy magánbeszélgetni se nagyon szeretek (ld. korábban: ha nagyon messze lehet menni ilyesmiben!), erre valaki: "Mert akkor csak fele részben vagy magad!" Egyébként bizonyos humorról, a humor 90 százalékáról: amit valaki nem tud vagy nem akar megoldani, elhumorizálja. De ezt másutt írtam. A közönség partner ebben (neki).
45. Szervezetszerűség-e a felejtés? Ha az emlékezés nem eleve az. "Valahogy bedarálódnak" a dolgok, így válnak tapasztalataiddá? Szervezetszerűség-e, ahogyan/amilyennek mások látnak, tapasztalnak téged? Belőlük indul, az ő szempontjaik a meghatározók. Nem vagy része a dolognak, bár rád vonatkozik. S de furcsa ezt épp beszélgetőtársaknak mondani! Hiszen nekik van alkalmuk a legtöbbet tévedni felőlem.
46. Persze, önkényesnek látszhat, de jogos (?) szervezetszerűség: egy intenzíven eltöltött délutánt követően hogyan jövök hozzá, hogy valakivel épségben, annak rendjén beszélgetnem kelljen (pl. telefonon)? Hogy jövök hozzá hamis szervezetszerűségeim kialakulásához: nehéz cipőmben vonszolódva járok, eleve unom É-Ny-D-K égtájait... súlyos a táskám... s esküszöm, egy kortyot se ittam, gondok se gyötörnek. (Kényszerbajok, gondolhatja az illető.) Vagy a szemembe mondja. És "sajnálja, hogy ennyire nem segít" senki rajtam. Egy ember beszél így, aki nyilván olvasott pedig Kafkát!
47. Nem szervezetszerűségek a művészi sorozatok, novellafüzérek. Szervezetszerűség legföljebb az, hogy valami elengedhetetlen fontos indíttatásomból szerkesztődött öszsze egy nevemet viselő képződmény. - Aránytalan a produkció és a reflexió. Már nem hiszem, hogy a "szereplés" segít. Na és, csak tovább produkálom magam. Csak nincs szervezetszerűsége a közvetlen megértésnek. Jó rákérdezésnek etc. Ld. Arthur király mondája, Parsifal. - Készséggel járok felemás zoknikban. - "Ha felszáll veled a gép, nem felejted el szeretteidet, csak evidenssé válik az új közeg." Ez egy szervezetszerűségféle. - Lélekölő lehet a túl sok munka, a munkanélküliség ugyanígy. Ez miféle szervezetszerűség? A dialektika nem szervezetszerűség. Ez miféle szervezetszerűség? A dialektika nem szervezetszerűség. De a személyes átélés, önmagában, még az sem az. - Szervezetszerűség volt a tabáni madársírhely. Köveit a takarítók sok év múlva szétdobálták, nem baj. Az se baj, hogy már szinte sosem járok oda. Szervezetszerűség, hogy életemet 25 - éven át meghatározták, el is döntötték. Ostoba, alkalmi vicc: "S így állok fenn..." De ld. a humorról.
48. Igazi szervezetszerűségem az, írtam fel, hogy "legyen szó arról, amiről szó van, de nem rólam, ne is a világról". Vagy túl sok viszont a beszéd, vagy túl gyötrő a némaság... ilyenkor az érintkezés szakadékába zuhansz. Nem szervezetszerűen. Megismétli-e így tulajdonságaimat az életem? Hogy a szervezetszerűséget erőltetném? Bár tudok a szabadrabságról?
49. A látens pestis nem az, hogy pestis fenyeget. Hanem hogy örökké valami fenyeget. (De ez az olcsó, népszerű "... törvényei", "kiskátéja" etc. könyvek szelleme.) S mégis.
50. A világ szerkezetszerűségei: önmagukban lehetnek vonzóak neked, idegenkedhetsz tőlük, elismerheted hasznukat szervezetszerűségeidben, de ugyanúgy nem szervezetszerűségek (együttesükben sem, az általuk terjesztett világérzetben-érzületben, semmiben), ahogy ezt már lényegesebb összefüggésekről is elmondtuk.
51. Valaki hajnali híreket hallgat. Zavar vele. Befejezi. Te: "Jó, most megyek, zavarlak téged én." Ez legalább élő adás, a hírek nem. Hiába azok. Nem azok.
52. Tartunk-e valahol, szervezetszerűséggel, ha egy "fontos" munkát befejeztünk? Van-e kiürülés, vagy csak a halál? Mily szervezetszerűséged, hogy belátod, mások ritmusa, kapacitása más? Szervezetszerűsége-e a világnak, hogy te magad készséggel elismered: "Jó, én tudom, akinek három gyereke van, iskolába járnak, bicikli kell... nézik a műsorokat, hallgatják a zenét... akinek állása van - nekem 32. éve nincs! -, mást ért küzdelmen, mint én... persze, mi a küzdelem, s mi végre? A fennmaradásért? A pluszokért?" - ez a részedről nem jele semmi tökéletességnek, igaz, nem is csupán álca. Semmi.
53. De attól még nem mondható, hogy ami nem szükségszerűség, az semmi. Hát ami szervezetszerűség? Az mindjárt valami? (Ahogy láttuk...)
54. Szervezetszerűségbe találok bele, egyszerre "rendszerben" vagyok, "visszajöttem a meccsbe", ha a híreken, megszokásokon stb. túl valami váratlan élmény ér, különösen sorsról hallok, tájat látok etc.? Engem az ilyesmi többnyire jól érint, megihlet, elindít. - Miért nem szervezetszerűen (értőn) kérdik, amit a hátad mögött? amit követelően szinte?
55. Szakmai üdvöd lehet-e szervezetszerűség? Van-e szakmai üdv?
56. Szervezetszerűség-e, hogy annyi mindent "kellene" megbeszélni? Utal-e ez, feltételezőleg, valamire, meglétére?
57. Egy régi idézet: "Fáradhatatlannak lenni a legfárasztóbb!" Ez nagy szervezetszerűség. Gondoljunk bele!
58. Van-e rangsora a szervezetszerűségeknek? Tény, hogy szervezetük, szerveződésük, szerkezetük, együttesük nincs. De mi a fontosabb, melyik szervezetszerűség? Vagy ez kerekasztal? A kör négyszögesítése (csak félig vicc!) foglalkoztat. S így: A kör négyszögesítése: a még kerekebb kerekasztal!
59. Ahogy a glóriából (képzeljük 1. sz. rajznak) négyszög lesz, 2. sz. rajz, a glória megtestesül. A 3. sz. rajzon csak a négyszög van.
60. Van-e olyan szervezetszerűség, mely imperatív, meghagyó, óhajtó, felszólító, latolgató? "Ne vágyjak erre-meg-arra!" Ez adódik, de önmagában nem ilyesmi. - Még a felejtésről: kedves filmemben, Ilyen hosszú távollét, az emlékezetét vesztett clochard-t megkérdik: "Mi lesz, ha egyszer rászakad magára a töménytelen emlék?" Az ő szervezetszerűségének paklijában benne van: 1. ez, 2. hogy jót akar, de nem tud szeretteire emlékezni, akik hiába küzdenek "érte", 3. hogy talán tényleg rászakad az a sok...
61. Szervezetszerűségen kívüli-e, túli-e az elalvás?
62. Elviselhetetlenül hosszú a legtöbb nap. Tagolásuk szervezetszerűség-e? Vagy csak munka, igyekezet, észnéllét etc.?
63. Szüszifosz, ha jól írom, görgeti a kb. kör alakú gömb alakú, tojás alakú követ. "Négyszögesülnél!" Ezt mondhatja, mert akkor vége egy szervezetszerűségnek. A kockatömb nem hengerítésre való. Talán nem követelnék tőle.
64. Szervezetszerűségnek tartják az ilyen szellemeskedéseket. Holott a humor, az aforizma, az ilyesmi - mint az előbb - igen sovány pótszer a szervezetszerűség helyett.
65. A szervezetszerűségnek nincs stíluskérdése.
66. Mégis szervezetszerűnek érzem, ahogy a tavalyi évemet, 63 voltam, a 63-as villamos évének neveztem, az ideit, 64. életévemet a sakk évének. Erre azt mondhatja valaki: ez nem szervezetszerűség. Mert senki nem törődik veled annyira, barátom, Szüszifoszom. Tehát, kérdem én, a szervezetszerűség már-már vallási-megváltói-kérdés? Akkor "jön el" csak, ha szervesen várják? Igen, vagy legalább... a szervezetszerűség, mint ez itt már megvolt, szervezetünk, organizmusunk kérdése is ("ki mily orgán, úgy is orgál"), szerves. Ám független attól, várják-e (a vallás kiesik), felismerik-e (a tudás kiesik)... a szervezetszerűség, bár nem evidencia, evidencializmus része. Hiányzik törvényszerűségéből amannak esetlegessége, esetlegességéből amannak törvényszerűje. De, hadd mondjuk meg, senki még negatívan sem mondhatta meg, mi a szervezetszerűség. Egy ilyen dologról beszéltünk hát ennyit. Melyről még az iméntiek sem mondhatók. (Hogy ne lenne mondható róla semmi.)

*

Remélem, Q. E. D., hogy sem a szervezetszerűség nem különb, mint az, ami nem az.
Az itt előjövőről pedig ("Ez az! Ez nem az!"): amit némely humorról mondtunk. (Magunkról mondjuk most. Csak hogyan lehetne ennyire összességben szembenézni?/!)
Csak/és: hol vagyunk már azoktól a klaszszikus időktől is, melyeknek szervezetszerűségeiről és nem-efféléjeiről egyaránt (s különbségtevés nélkül) elmondhatta T. S. Eliot, akinek Szép Ernő szeg-vég időn kortársa volt: "... egyáltalán nem így képzeltem el"? Ma erre az ösztönös válasz, általában: mit. S nem veszi észre az így kérdező, hogy épp ezzel - már meg is adta a szomorú választ. Ki tudja ma még, mit nem így képzelt el?
Akkor tehát még mindig kapaszkodhat az érzület, a gondolat - nem, semmi öncsalás! - a szervezetszerűségbe. Már abba, amelyikről itt próbáltunk valamit.
S majdnem így kezdtem: "Rég voltam dolgozatírással így zavarban." Hanem inkább befejeznem kell ekképp: "Dolgozat befejezésével nem voltam rég ily..."
Jó, inkább ne fejeződjék be.
Az lesz akkor ez; ekkor: dolgozatommal a magam szervezetszerűsége. (S hogy személyes viszonyban tenni valamit: talán mégse a szabadrabság, a tréfarabság, a látens pestis.) Valami létezőnek a példázása valami nem létezővel. Vagy...
Ugye, hogy inkább fordítva?

2002 augusztusában-szeptemberében


EZ

Koan

- Miért, mihelyt "ez", már nem "az"?
(AZ)

- Mindenki az! Minden az!
(EZ)

Ez az írás ugyanaz marad akkor is, ha teljes bizalommal, jó hazaérő-érzéssel adom oda valahova, mint amakkor, ha félve, a címzést helytelenítve, ha tehát oda, ahová ilyen esszé-féléket már nem. (Még a folyóiratbéli közlésről van szó, nem a könyvről".)
Rendesen ezt akkor lehet megírni csupán, ha nem döntöm el most mindjárt - előre, sőt, végig nem -, hová kerül. (Ha vissza nem utasítják, meg nem bírálják. Sőt, ahová nem küldeném szívesen ezt az írást, ott még az is zavar - annyi minden után -, hogy egyáltalán elbírálgatják, "megvéleményezik.)
Ezt - jóllehet nem erre az írásra utal a cím, az "EZ" - valóján két helyre kellene elküldeni. Félek, akkor lehetne aztán hamar rájönni, melyik hely egyik, melyik hely a másik jellegű.
A cím, az "EZ" olyasmi-beckettes (bocsánat, ne hasonlatozzunk!), ahogy jelöli a figurát, jelöl tehát engem oly minőségemben, hogy "...ez!", már megint ez, azt is mondja, hogy ez az én nem tudom micsoda szerencsétlen nyomorult, lásd Krapp, meghallgattam a szegény hülyét, régi tekercseit.
És jelöli az "EZ" cím, hogy semmi más, mint ami velem akkor hát van, vagyis több, mint én, de velem együtt.
Tehát "ez" - az "EZ" - egyben mindenféle más is, sok "az" is. Mégis: utal kizárólagosságra az önmottó. Fájó, hogy ami már egyszer "ez", az nem "az", és fordítva. Feledve most az átfedések régióit.
De gondoljunk bele: ha túl nagy az átfedés, például "A" kör nagyon nagy darabot visz el "B" körből... hohó, mindig csak ugyanannyit vihet el, ha két egyforma körről van szó! Inkább: ha túl nagyot metszenek, fednek át egymásból, akkor már "ez" nem EZ, "az" sem AZ, már a világ-elegyről van szó, és a világ-elegyről a szó, s mintegy a mai idők (figyelmen kívül hagyandó!) bizonyítgatása (bizonykodása) révén, jegyében, szerint, sugalmából: erről külön szólni nem is kellene, ezt élni kell.
Mi az esszé ígyámai létjoga? (Az esszé létjoga mindenkori, de nézzük így.) Hogy a világ-elegy (és globalitása, ál-totálissága) látszólag maga-a-teljes-bizonyosság. Cogito nélkül a sum. Így állítja önmagát. Jó, de van egy bizonytalansága, divatosan: ingoványa. (Fordítottja: nyávogni. Ennyire vesszük, ennyire vegyük e szót komolyan! Ne higgyünk neki.) A világ-elegy, a világ-egy általánosának (ál-általánosának, ál-teljesének stb.) bizonytalansága mégis: hogy egy sor mindent (mindenfélét) állítólag nem tűr. Az esszét, mely kísérlet. Holott a jelen kor épp a kísérletek mindenhatósága, végtelen, állítólagos (vagy tényleges: íme, az elegy!) eredményei, kereskedelmi sikerei (vagy anyagi kudarcai etc.) révén állítja magát abszolútnak. Nem az, mert van, amit nem tűr. Ergo azt: feltételezi mégis. Neki ez: az. Nekünk az EZ tartalmazza az "az"-t is.
Mégis van esszé, mert a magán-kívül-másnak-létjogot-nem-adó világ-elegy ("a mai kor") az esszé létjogát épp az esszé (a bizonytalanság) létjogának igyekvő tagadásával adja meg.
Leszámítva az eseteknek azt a többségét, mikor a mai kor, a világ-egy, a világ-elegy (mind: "az állítólagos...") eleve semmit se mond. Csak görkorcsolyára szereli a Temzét vagy a nirvánát, huszadszor feltalálja a rák és a megfázás közös ellenszerét, cáfolgatja az influenza elleni oltás mindenhatóságát, reákényszerít 60 ezer, 6 millió stb. példányt valamiből valakikre, változatosságát kínál a tyúkszemtapasz-lehetőségekből, fülből kisugárzó, derékra csatolható, netán lábra ragasztható változatban... s így a végtelenségig. A világ-elegy, a kísérletező mai kor (a gyakorlatban kísérletező) épp ezzel cáfolja egészségesen önmagát: bizonyos dolgok (szellemi kísérletezések) tagadásával. Azzal, hogy bár egyrészt zent, meditációt, taót, fudegasz rubund kakemajót és hutyin purgics pánszalamánit kényszerít - ah, változatosan! tessék választani, gombot nyomni hozzá lélekben, tessék csábulni! - válogatás nélkül (arra, akire), más mód viszont azt mondja: ne meditálj, ne témázz, ne taózz (ezt még spec nem hallottam), ne hutyin purgics pánszalamánizz (ezt se, de nagyon közel járunk hozzá! amerikai és orosz elnökök nevének igésítése, mondjuk, ahogy ló már volt elnevezve egyikükről, és aki e ló győzelmét erősködve hangoztatta, lehetett rá mondani: "Nekem ne jelcinezz" - vagy nagy betűvel? -, szóval így: ne Klintonozz, mást nem is merek mondani... ne búsulj... ez ócska vicc, de lehet tartalma), ne esszézz. Sőt, a "játssza itt az esszét" már kikopott cipőtalp fordulat.
Így annak a kísérletezésnek, ami az esszé, ami arról szólna tehát (bizonytalansági kötelmének megfelelően), ami a csalókán határozott, így rámutató EZ, az esszének hatalmas létjoga van, mert minden hatalmasan bizonytalan, minden ilyen EZ, magába sűrítve-ritkítva, rövidítve-hosszítva (nem kategóriák), tömörítve-hígítva stb. a tömérdek "az"-t.
De sosem kiált fel: "Ez az!"
Az esszé nem vezethet eredményre.
Mert ezzel nem csupán azt a képtelensé-get vinné végbe, ami öngyilkossággal lenne egyenlő, vagyis hogy a világ-elegy komplett hülyeség, fölösleges, rontó, megrontott, hasztalan célú etc., hanem saját létjogosultságát is felszámolná.

*

Úgy, ahogy a goethei hasonlat - "Minden: hasonlat!" - is tartalmi abszurditás.
Ezért is mondtuk így: ez is egy hasonlat Goethe részéről.
Mert ha minden hasonlat, akkor az, aminek Z a hasonlata, mondjuk VV-é, ez a VV is hasonlat, mondjuk Y-é... mert ha W valami, akkor a "minden" része... és eleve hasonlat. S így tovább. Goethe mondásának egyedüli igazsága (s végtelen bölcsessége is egyben, bár nem biztos, hogy ő, a Mester tudatosan volt ily bölcs! jóllehet elég bölcs volt azért... a mai kor léha kifejezésmodora), az tehát az igazsága, hogy a Teremtődésig vezet vissza, azaz a Semmi-Mindenig, addig a pontig, melyről nem tudja meg sosem, micsoda volt. (Már ha Elefántokat, isteneket etc. el nem fogadunk. De ha elfogadunk, akkor se tudjuk, hogyan került az élet a Nagy Elvi Elefánt hátára, vagy hogyan tudott bármi "isten" semmiből világo(ka)t teremteni etc. Mihez "képest" volt a teremtés fogalma-ténye, ha nem volt ellenkezője? Van akkor egy világ, mely nem létezik, aztán a létező világ csak ennek hasonlata? Alig hihetem. Ennek a nem-tudom-honnét-világnak lehet csak a képzete a nem létező világ, melynek a létező világ a hasonlata stb.
Megint a mai kor ócskaságával szólva, sokszor leírtam (bocsánat, alig fogok magamra hivatkozni ily illetlenül): MINDEN HASON - LAT. Tehát a hasunkkal (elérhető főnöki pozíciónk szempontjaival, az Autó Augustinus-nál vehető majdnem új Cadillac, befalható finomságok és elérhető Fudegasz Rubund Kakemajó szigetek hat csillagosnak is nevezhető szállodái) (aligha a hutyini-purgics pánszalamáni vágya!), szerintünk álomvilágnak tekinthető dolgokról alkotott képzeteinkkel és képzelgéseinkkel latolunk. Hasra ütve is kicsit, hasat tömve még a keményen izmos has kialakításának vágyával is, ekképp némi mód kannibálként.
Magunkat akarjuk falni e hason-latolással. Enni-valóak szeretnénk lenni, magunkat zabálnánk mint a majdani exkrementum-létrehozót. De ki törődik azzal, mivé leszünk! Addig nagyon hosszú a mindenkori út. A gyakorlat útja. Társainktól, ha jól megy a szekér, napi 17 óra - 20 óra munkát várunk... de ezt már a hétvégi lapmellékletekre hagyom. Semmiképp sem esszézünk azonban.
(E felismerésnek ugyanúgy ellene mondok, mint a hétvégiek.)
(Ellene mondok? Mégse. Mert a hétvégiek ismertetnek. Magam szembeszállok - minden gyakorlati következmény, sőt, részlet és eszköz nélkül - az esszét tagadó világelegygyel.
S nem handabandázva. Hanem logikusan.) (Mi az?) (Nem bírunk kijönni a zárójelből.)
Na, itt. Emlékszünk? Ha elfogadható az az állítás - illetve ismétlés! -, hogy a világ-elegy épp az esszé, a szellemi kísérlet tagadásával, félresöprésével teremti meg az esszé létjogát. Hiszen a teljességnek a bizonytalanság is a része. És a világ csak mint önbizonyosság akar létezni. Így lenne teljes. S így nem azt. Etc.

*

Persze, Musilt gyakorta idézik most az eszszéről, meg hogy kb. a bizonytalanság "talaján" akar valami viszonylag bizonyosat mondani, ám többet ennél nem is remél.
Nem innen nézném ezt. Ahogy az ingovány (nyávogni; jó, nem tréfálkozom ily méltatlanul tovább), az eleve-bizonyosság-nem-lelhető (ott) stb. sem alap. Rilke: ahogy a perc rajzához, fáradságosan készül az ellentét alapja. Az esszé azonban nem az ellentét alapja (vagy e polarizálás része), s nem is a bizonytalanság viszonylag bizonyosságos (rémszavam!) kifejezése. Nem ott a fontosabbik pólus (jó, hát "pólus"...!), hogy (ahol) bizonytalanság van. Hanem hogy az esszé nem akar semmire se jutni.
Ha azt, hogy ESSZÉ - ilyesminek fognánk fel, vagyis valami (akár viszonylagos) bizonyosságnak, írhatnánk:
E(SS)Z(É).
Ám ez nekünk ízetlen humorizálás. Ma az ilyesmi nincs benne a szellemi összkép elemi igényében (komponensei közt). Ezért sok avantgárd sajnálatossága.
Az esszé egyetlen dolgot akarhat bizonyossággal állítani, azt, hogy: (akkor hát) EZ.
Mint e fogalmat korábban meghatároztuk. (Na jó.) Úgy.
Miért is iktattuk közbe e futamot?
Mert ez itt - ezzel együtt EZ.
Így vagyunk mi: EZ.
Az esszé tükör, utunkat tükrözi. (A stendhali mottó a Vörös és fekete egyik fejezete élén. Ergo az esszé ld. ott, "regény". Stendhal ugyanis a regényről mondja ezt. Nincs esszéregény! Vagy regény van, vagy esszé, mely utóbbi - a legjobb esetben - regényünk. Az EZ-é.
*

Két közbevetés: végül a számunkra (prózában, is) otthonosabb helyen próbáljuk közölni ezt.
*

Visszautalva, hogy lássuk: az a kör-átfedés ilyesmi:

(A rajz gyarlósága ellenére. És semmiféle posztmodernséget nem hordoz, ha ezt mondjuk: ez az a guriga cellux, melyből vágunk majd, hogy küldeményünk borítékját leragasszuk. Igen sok volt a kb. ily súlyú "végeredmény" a posztmodernségekben.)

*

Nem mindig azonos méretűek a metsző-körök. Vegyünk például két megtagadást. (Részemről történt.)
Valaki csodálkozva jegyzi meg: "Hogy te megtagadtál valakitől is ilyesmit? Ajánlást? Mikor kritikáid is inkább ajánlások..."
Az utóbbi: találat. Sőt, társalgások helyettesítői. Sőt, nem szabad elhamarkodni: "Mit írtál te erről-meg-arról...??" Az illető, két-három évtized elteltével, olyasmiről-olyaskiről ír, hogy én... No, én legalább tudtam megúszni, mert nem voltam elkötelezett, nem törekszem már. De most ezt mondjam meg az illetőnek? Sajnálkozással hallgatok.
Miért írok Ikszről, Ipszilonról? I. Már nem nagyon akarnék senki élőről. II. Összefüggések vannak. (Jó, ahol nincsenek.) Megkérnek. És nekem fájna nemet mondani. Nem oly fontos az egész.
Így mondtam ma: sajnos, rengetegszer lengtem ki (alapfüggélyestől, alapállásomból - barom szavak). De ez a sok-sok kilengés még mindig kevesebb (azaz: több, persze, számszerűleg), mint amennyire mások valódi-azonos közelsége, azonossága tartós, tartalmas volt nekem. Nekem ötszörösen volt az mind csak szalmaláng, pillanatnyi kedvért (kedvemért, az illető kedvéért) való, ötszörösen annyi így, negatívumában, mint látszó vagy valódi kilengéseim.
Ergo: ha 5-ször kilengtem (hűtlen voltam önmagamhoz, abszurd voltam etc.), s ha 75-ször... az nekem 1/5-e baj csak ahhoz képest, mint amekkora baj, érzetem szerint, az, amennyire csak szalmaláng, esetlegesség volt mások azonossága velem 5, 75... stb. esetben.
1/5 megalapozottsága, azonossága volt annak.
S nem válhatott több-bé.
Míg én egyelőre mindig visszalendültem alappozíciómba (barom szó.)
Ez nem a magam mentsége akar lenni. Nem magamról írok, ha "panaszkodom", hanem hogy ebbe a szellem-közegbe, ami a szellem-közeg, kár volt rajongással belevetni magam.
A két visszautasítás pedig:
B. dolga:
Írnék róla, kértek meg, s nem hiszem, hogy a felkérés ne lett volna tiszta, naiv, végső soron evidenciás. Egyrészt nem tudok mások magánéletéről írni, másfelől meggyőződésem volt, hogy B. iránti tiszteletemen mit sem... ront, hogy a felkérést elutasítom. Többet rontott volna, ha udvariaskodom az írásban, ha félrefogok. Ha béna vagyok... mert egy főszereplő nem volt ismeretlen a számomra. B. és értékelésírói csekélységem kapcsolata ma jobb, mint valaha volt.
GY. dolga:
GY.-t nem ajánlottam, könyvtámogatási pályázaton, bár elsőre vállaltam. De közben közös kiadónkkal a magam kapcsolata oly ostobán vált lehetetlenné, konkrétan meg nem jelentetés okán, elvibben azért, mert azt, hogy én többé sehol meg nem jelenek, könyvbemutatón, dedikáláson - igaz, magánemberként sem utazom etc. -, e kiadó hirtelen azzal nyugtázta: "Ez így akkor, tudod, veled és velem nem fog menni." Gy. ajánlgatása ekképp szerintem a nullával lett egyenlő. Gy. és én azóta is szívélyesen levelezünk, és több.

*

Volt egy fura esetem valakivel. Nem is olyan rég.
De...
... ez most ingovány mégis? Bizonytalanságiról szól? Megmarad-e az esszé annál, hogy nem is akar megoldást?
Vagy a megoldás óhaja és a lemondás józansága közötti tartomány éppen az EZ? Az úgynevezett "én" és az úgynevezett "világ"?
A beszélgetés tartalmát (az meg mi?) gyorsan leírtam a beszélgetés (interurbán, más városból hívott az illető, kollégám, kért valamit egy lapnak, a kérést teljesítettem). Remélem, ezek után nem hiába.)
Személye elkódolva marad. Egy nagyon kedves ember.
Valóban hívott-e? Lezajlott-e ez a beszélgetés? Vagy csak jellegzetes, valósnak elképzelhető elemekből komponáltam egy figurát? Az egész csakugyan olyan, mint egy - pardon! - rémálom.
Mit ér, ha nem az igazat mondom? Az esszéhez tehát kell legalább annyi igazság, annyi cáfolhatatlanság, amennyit magunk, esszéírók, elhiszünk? Hogy az írod. élet ily keserűségre ragadta?
EZ írói?
Közbevetőleg: az írás marad az egyetlen érdemes szellemi érintkezéstevékenység. (Rémszavam.) Az élőszó nem ér semmit. Az írásba nem szól bele senki legalább. Az élőszó annyi, mint a nem műalkotás-jellegű irományok.
Ha író vagy, légy igenis "abszolút író". A magad, nem, inkább az EZ relatív abszolútumát megcélzó.
Írni annyi "mint". (Ez is van. Ibsen: kb. hogy írni annyi, mint ítélőszéket stb. tartani magunk felett. Mókás ez a fejünk felett tartott szék.) De írni, tényleg, annyi "mint". Annyi "minden hasonlat".
Akkor ez legalább konkrét. Hiperrealizmus?
Még mindig jobb az ily képzelgés, mint a közszolgálati esszéírás. (Cikkírás, hétvégi helyzetfelmérés, hódoló írás valakiről.) Ez a hódoláskötelezettség odáig mehet, hogy már azt sem szabad kibeszélni, hogy te másképp képzelted volna. Akkor már. Ha muszáj. Ld. J.A. "borjúszáj". De miért marad kibeszéletlen, miért, újra valami? A vízilabdában legalább fent is pofozkodnak.
Hogyan jön mindez ide? Csak mert hogy ilyenek közt is forgok, s nem mint a "tőkés birodalmak" forgolódnak, de ahogy a vad, habzó nyálú tengerek.
Igen. Említhetném J.A.-t a múltakból.
Füst Milánt.
Szentkuthyt. Csak úgy.
De azt ne higgye senki, hogy engem ez az egész - érdekel.
Még ami oly egyértelműen, könnyen megfejthető, azt is oly nehezen merészelem megfejteni. Csak itt már bolond lennék, ha...
Ha amit feljegyeztem, nem értelmezném.
Persze, itt nem fogom. Ez kifejtetlenül is: EZ. Íme.
És az kerül kínos helyzetbe, aki az áludvariasságokra mutat.

*

Talán az élőszavas beszélgetés nem jó "opció" ma. Nekem nem, aki bármennyire "eldugott", mégis exponált helyzetű figura vagyok.
Már ott tartanék, hogy természetellenes állapotom is EZ?
Mert nem tudnám "levezetőleg visszaidézni" a beszélgetést, hát talán mégsem álmodtam. Feljegyeztem: örültem (a beszélgetés során), hogy csak erről a tanulmányozás-írásról van szó, nincs szó egy megszakadt kapcsolat újrafelvételéről, ahol A-Z (a legdiszkrétebb névjelölés) esetleg még szerepet vállalhatott volna.
Az irodalom randa velejáróit A-Z nem bírja gyomorral. A szerzők áltatását, a kuncsorkálást (pénzért). Magam arról beszéltem, hogy ilyen helyzetben még fontosabb lenne, hogy ami az embertől megjelenik, valakik olvassák is. Minél többen. Az illető, nem primer író, irodalmár, tudós, szerkesztő inkább, mint kiderült, semmimet nem nagyon olvasta az újabb időkből. Lehet, ezzel ingereltek fel. A nagy büdös helyzetet, jegyzeteltem aztán, hozzám hasonlóan látja, de igen más életet él. (Ez okvetlenül akadály?)
Finci munkák, cikkek: keservesen lehet összevarrni belőlük (másutt ezt már írtam) a takarót. Ám lényegesebbekre tértünk.
(Hogy tömérdek finci, ficni stb. - magamról mondtam. S így nehéz.)
A mai kultúra, mondta a telefonáló, így nyilvánvalóan nem marad fenn. Jelenlegi állagában. Nem szeretem az ilyen "hétvégies" összerántásokat.)
Valamint: azért a nagy dolgok fennmaradnak. Bátor határvonás, főleg előre, mik azok? Ha én az "EZ" vagyok, mi marad fenn?
Továbbá: ma nem vagyunk olvasók. Ezt nyilván arra, hogy nem nagyon olvasott tőlem újabban semmit. Holott újabban igencsak meg-megszalasztottam a tollat, az írógépet. Nem olvasnánk manapság? Ismét túl "hétvégies" színes-általánosítás.
Ő sem? A szerkesztő, a kritikus? Félfüllel hallom, ő sem valami primer módon és nagyon. (Akaratlanul is bánatot okoztam.)
Van, hogy művet kiadó csak akkor olvas el, ha felterjesztésére (ő felterjeszti a művet, a kiadó) megkapja a támogatást. Új fejlemény.
Célzok pár dologra - kis feljegyzésemhez egyáltalán nem kapcsolódó külön feljegyzésben közlöm, itt, másutt fogom kidolgozni-, nem megy bele. Érdekcsoportok etc. Ki kit miért támogat.
(Erről volt szó, s hogy meglehetősen nagyszívű vagyok, a múltkor is.) (Vissza: fennmaradás. Van az? Nem ezért: a PILLANAT?!)
Megérzi, hogy neheztelek. Nem rá. De... ő hova tartozik? Elismeri, azért voltak elhanyagoltságok. Igaz, igaz, a tankönyvekben csak 1968-1973 (!!) könyveiddel vagy benne. Ez igaz, mondja. A többi próbálkozásomat nem verifikálja. Nem akar mit "mondani".
Azt mondja: voltál te az irodalmárok figyelmének lelkes középpontjában. Amikor dolgozataidat írtad (írtam) magyar írókról, ő így mondja: pályatársaidról.
Ide nem tolakodnék fel. Nemes Nagy, Pilinszky, Mándy, a már említettek, Weöres stb., akiket a Nagy Díj örvén nem soroltam, de akár Mészöly Miklós, Ottlik, Jékely... nekem nem lehetnek "pályatársaim". Ha én az ő mezőnyükben valami helyen ott vagyok, az nekem nagy megtiszteltetés.
Tehát a telefonáló azt akarja kifejezni: megvolt az én időm is. De lejárt. Megvolt, amivel. Nem verssel, prózával, esszével. Nem az "EZ"-zel. Hanem a kis szak-dolgozatokkal.
Valamint bíztat: nyugodj meg, ha meghalsz, két hónap múlva kétnapos Tandori-konferencia lesz az Akadémián. Ahol én is, mondja magáról, fel fogok olvasni. (Ah, de kedves beosztása a várható életkornak...!) (Itt érzem, hogy mely véres irodalmi-helyzet öngúny is ez!)
S elhangzik két nagy irodalmár név. Hogy az egyik bevezeti, a másik összefoglalja a dolgokat.
Már nem is mondom, konferencia rólam (is) volt már. Sokakról volt. És még élünk.
Jéggé fagyva végzem a beszélgetést.
Egy ilyen kiváló ember is a "véres humort" választja. Mit tegyen.

*

Jó, persze, az irodalom... nem vérre megy? No, no. Jó, mégse. Így.
Erről a beszélgetésről nem lehetett hallgatnom. Mert nem magánügy. S ha magán, mégis: hát azért nem telefonálgatok, hogy ne beszéljek úgy, ahogy... e jó cimborától mégis vártam volna.

*

"Konferenciás stílusban", most: "Röviden. Pár kérdés, melyek másutt kerülnek kifejtésre." (Ha lesz még hozzá kedvem.)

*

"Az irodalommal, megdöbbentő, emberek gyakorlati célokat akarnak elérni", mondom nevetséges naivitás látszatát adva nyomban.
S jön a válasz is rögtön: "Dezsőőőőő... hát te ezt nem tudtad??"

*

Úgynevezett beszélgetőtársammal nem tudtam beszélgetni róluk. Eleve nem akartam... nem volt szíve hozzá... nem volt érdeke stb.
A kérdéssor összefoglaló címe, tollal:
Jó, de ennyire?

Géppel:
Ennyire nem voltam rokonszenves?
Megj. nyilván irodalmi össz-sorsom, mindenkori "hivatalos" sorsom kérdéseiről van szó. Én barom!
Ennyire idegen volt(am)?
Ennyire nem volt senkinek érdeke? (A bemérés.)
Ennyire sértette volna (ez) mások érdekét?
Ennyivel erősebbek voltak a Más Táborok?
Ennyire bonyolult volt? (Amit, ahogy írtam.)
Ennyire nem is akarták érteni? (Nem érdekből, most.)
Egy alapfélreértés és a mások iránti pozitív (brr/pfuj) elfogultság: már vitte, sodorta őket?
Ennyire gondolati volt? (Amit írtam etc.)
Ennyire túl konkrét, életrajzi volt? (Mikrorealizmus, brz.)
Ennyire nem volt átütő?
Ennyire erőszakos volt?
Ennyire nem a közelfogadottan fontos témákról szólt?
Ennyire elvont volt, megírásában sem követhető?
Ennyire sok, itt mifelénk nem nagyon ismert kulturális, sport, lelki, állattani etc. eleme volt?
Ennyire nem volt érdek összeadni (kicsit ismétlem az egyik korábbi kérdést), mi minden is volt ez?
Csak hát, teszem hozzá, Szentkuthy oly homogénül hatalmas volt, így volt hatalmas, aztán mégis mások kellettek "itt".
A rémálom-szerű beszélgetés így lett volna igazi rémség!
Persze, mentheti magát beszélgetőpartnerem: "Itt csak meghalni sikerül" (J. A.), de én nem tolakszom fel oda, hogy helyzetemet az Övéhez (J. A.) mérjem!

*

Nem hinném, hogy másutt kitérnék a kérdésekre. Okádhatnékom van? Á, az az idő luxusa. Az evidencia-nem értés oly általános!

*

Kitérek még valószínűleg az alább részletesebben idemázolandókra. Ennek annyi a változata!
Feljegyzés csak, nem küldtem el. Egyszerű a tárgya: miért nem megyek el egy könyvbemutatóra (dedikálásra, ünnepélyre etc.) Nem arról a helyről van szó, mely eltanácsolt, hogy "így nem fogunk összejönni", vagy hasonló. Már mindenképp elegem volt kicsit a modorból, úgyis. Annyi baj legyen.)
Ennek számos variációja képzelhető. Az ilyen maga-magyarázatának (az emberének).
Végül nagyon szépen, szó nélkül, sima átsiklással lettem felmentve. Nemesen.
Nemes köszönet érte. (Phuh, ez beszélgetés-modor!)
De tényleg nem járok már sehova. Ünnepélyesen, személyes okból etc., remélem mindent írtam. Gyötrő, hogy ha műterembe ide nem, oda miért? Csak... Nem tudok mit mondani. És ha utcán adok át munkát, veszek át ezt-azt? Adok át ajándékot, kapok?
Talán így mondhatnám: bilaterálisan igen. Egy "ő" és egy én. Tárgyszerű jelleggel. Hanem ahol már váratlanul ott lehet bárki, aki a telefonpartner "áldásait" hozza rám aztán... Hát nem.

*

Egy elküldetlen jegyzés. (Egy hasonló. "Vándor éji dala")
Kedves Kiadóm, nem levél, csak jegyzés, nem titok.
Függetlenül attól, hogy Közelim (Á., feleségem) 2 rátában végrehajtandó érműtétet nagy-nagy nagy nehézségeket nekünk most "életben is jelent", elképzelhető, hol nem így van? - függetlenül ettől (s ezt egy hajnali órán írom), nagyon összecsaptak fejem felett a szárazhullámok. Pusztán az, hogy fájdalmak - hét-nyolc helyen, egyre váratlanabbul: nyilván a 4 évtized "túldolgozottságának" eredményei. Na jó. (Váll, hátizmok, két lefittyedt ujj, teljesen eltorzult bal csukló - és NEM BÍROK ÁTÁLLNI már villanygépre sem, arra visszaállni sem.) Nem volt még ősz, kora-ősz, hogy ennyi nyavalya, örök fájdalom, kiszámíthatatlanság kergessen engem. Nem nyavalygok, ezt tudni lehet rólam. (Szitkozódni szoktam, de elszáll - nyavalyogni sosem.) Már olyan dolgok is, mint a kávé - felkavarul a gyomrom, ha csak azt a helyet nézem öreg konyhánkban, ahol főzni szoktam... érdekes, másik konyhánkban nem is annyira. Etc. Ergo az évek, évtizedek.
És a pszichés dolgok! Már nem vagyok az a "kedves, szereplő fi", akit akár még Bécsben is meg lehetett ismerni. Már Ausztriában is csak felolvastam (brr! én!) az utolsó években. Szereplést TELJESEN ÉS ÖRÖKRE abbahagytam. 1999 jan. elmaradt Londonom, 1999 posztúmmá tette a repülést (búcsúul mégis elmentem akkor Dublinba, mert Á. is "megfenyegetett"), vége. Ezt a jegyzést azért írom, mert Kigyelmed oly kedvesen mondta a "Legyünk együtt" jegyű fellépés lehetőségét, s ilyesminek bennem is megvan a vágya, s nem féltem a "tapintattól", hogy (betegnek) ez jár (nekem). A reptéren a terelés, a vizsgálat stb. önmagában mind menne, a szoros ülés is a gépen, Bécsbe sem megyek már azonban, mert rizikó, magányos lehetek-e a fülkében, és nem bírom a jöveteleket: kalauz háromszor, vámosok, határőrök (vicc, sima dolgok, naná... csak rendszeresek, kórházat is ezért nem viselnék). Már a postás jöttének tudata is zavar. Honort hoz bár; már ha hoz.
Hogy Kigyelmed a fejemre ne borítsa a képzetes asztalt, melyen e jegyzetet (akkor még azt hittem TD) olvassa netán, ez nem örök és változhatatlan fázis, hanem valahogy mégis változható. Jó. De már nem megy a "teljes szabadságon" kívül semmi. Nem tudnék többé egy könyvesboltba aláírni belépni, egy színpadra fel, egy est gyülekező közönségébe vegyülni etc. Főleg előtte nem bírnék ki ily gondolatot sem.
Hát ez az ára volt nyilván az egésznek, ez volt egyebek közt az ára. Abbahagyom ezt a jegyzetet. Ez ilyen komoly. Nem az az illető nem jár sehova, aki valaha járt, hanem az az illető - nincs. (Ez röhejes, mint egy régi orosz regényben, mégis.)
De most tényleg - rólam.
Tényleg rólam? Hiszen arról sem írok, mily állatian keserves, hogy az egyetlen dolog - jó, a legszemélyesebb cikkírás melletti egyetlen -, ami ebbe a konstellációba jól férne, a nekem való fordítás mennyire nincs... és milyen rémhonoráriumokkal van. Pedig (majd mutatok, adok ilyen mókás könyvet, 2002-es termésem, fordítás) csúcsformában tudok ágálni még ma is fordítóként. (Német lókifejezés.) Ez más ügy.
Sajnos, más. Itt a tömérdek nemzedék is, mely feljött, még plusz harci közeg. (Régen csak a rendszer volt az, óvatossággal sok mindent el lehetett érni és kerülni.) Egy zsarnokvilághoz képest a 80-as évek nekem jó világ volt még így-úgy, bár iszonyúan kallódtam... egy szabad világhoz képest nekem ez nem a legeslegjobb világ.) - De ez nem lenne másképp: ez: lelki-fizikai állapotom. (Rendben, nem vagyok oly rémsovány etc. - de ez csak megdönti a tételeket. Mellesleg nem is nagyon törődöm ezzel... ennek ellenére a színpadi megjelenésnél a küllem is számít a nézőnek, s nekem most olyanom sincs.) Ezer üdv., örök: név.
A Nyomdai Változások Előtti kort és a mait főleg az különbözteti meg nekem, hogy azok közé, akiknek anno is jól gördült a szekér, ma is jól gördül, sőt, szerényen még én is befértem anno. Kösz.

*

PS Ehhez jött, hogy majdnem előzenekar lettem az Á. műtétei előtt: aug. alhasi fájdalmak. Jó ég, sérvműtét helye kiújul? Új sérv támad? Nem. Hasi, ülepi szervek kisugárzásai? Ki tudja. Gerinc, a sok üléstől, sugároz? Rejtély.
Nekiestem kezelni. Túl is gyógyszereztem magam Nurofennel három nap (ha én nekilátok...) etc. Mostanra kb. 99-101 % tünetmentes. De ORVOSHOZ nem mentem el!! A szabadságom!!

*

A "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" (Karinthy Frigyes) axiómája nekem így módosult:
"Leírom, mert így van reményem, hogy nem olvassák el." Mostanra 1 kivételével (meg a véletlenül bezuhanó hívók) a telefonérintkezést is beszüntetni kértem minden-konkrét-oldalúlag.
Most mindezt, amit itt megírtam, mondjam el mindannyiszor? Töredékesen, teljesen (rémes elgondolni is ez utóbbit).
Nem mondhatom el senkinek. A mindenki a senki. S jól az, ha vissza nem olvassa fejemre.
Ilyen értelemben tényleg ne legyen "olvasóm". (Azért csak legyen.)

*

Na most akkor, kérdezné akár Jókai is, ily stílben, mi EZ???
2002 decemberében

Legyen "békesség", legyen "zen": úgyis maradok ennyiben. (EZ-nyi.)

Madaraink (szeretteink) halálát, bármi rettentő, túl kellett, túl kell (?) élnünk.
Tehát MINDENEK ellenére mégis az számítana csupán,
halálom után
(halálunk után)
Főmedvémekkel mi lesz?
Ezért éltem, ezért bajlódtam és írtam?
E pillanatban többet nem tudok mondani.
(Keltezés nélkül)

*

Sok könyvről megkérdezik,
milyen kulcsra jár.
Ennyiféle kulcshoz itt
hol van az a zár?

(Rajz: Az Idő és elemei)


Valami-e ez a könyv - vagy semmi?
Tartasz egy pontnál... Egy pontnál? Lásd: "Az Idő elemei".
De vegyük, hogy egy pontnál, de tudod, hogy egyetlen ilyen pont - és: igen, igen! semmi! semmi, de semmi hely a világon nem! -, igen, egyetlen ilyen pont sem érhető el, csak valami úton. De honnét indul ez az út? Egy másik ponttól, egy előzőtől. És így tovább, visszafelé. Hanem akkor semmi sem a Semmiből jöhet, sőt, a Semmi - az nincs is. Nincs, ugye? Így két eset lehetséges. Vagy - végső, legvégső esetben! minden pont érintése végén - kört, egyéb önmagába visszatérő alakzatot zár minden, ami csak van a világon, és akkor megint két eset van:
vagy kiválasztott pontokat fogadsz el,
mintegy kommentár nélkül,
vagy tagadsz némely pontokat.
S a másik eset, a másik "gyűjtőeset": ha bármi pont egyáltalán létezik, épp ezért, igen, a Semmi nincs, de akkor egyetlen pont sincs, egyetlen Valami sincs, külön, mert nem létezik a Semmi-Valami viszonylat.
Ilyeneken töprengsz, de hát miért? Miért fogadsz el kiválasztott pontokat - kikkel hogyan volt, mely "rendszerben" miként van, mit "világozol"? Miért "tagadsz" bármit is egyáltalán? Hiszen, csak hogy ne feledd, újra mondom: ha úton érhettél el csak oda, ahol vagy, ami vagy, ennek az útnak nem képzelhető kiindulása, ily pontja. Tehát nincsenek pontok. Az a pont sincs, ami vagy (a rossz viccel: "ami pont vagy", hangsúly az élőszón, csak így fejezhető ki, mit mondtál). Ha tehát nincs az a pont, ami vagy, nemlétezések összességében, vagy csak; a nemlétezés entitásában veszel fel pontokat (Főmedvédék, madaraid etc.), ám ezzel már ismert - állítólagos - pontokhoz érkezünk. Na, ilyesmikkel foglalkozol.

*

- Egy vadlúd és egy nádbuga!
- (Mit is akartam?)