Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

ZAKARIJJA TAMER
A fez

Fordította: Ghoneim Emeni
Forrás: http://magyar-irodalom.elte.hu/ezredveg/0304/03042.html#mlam
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

A damaszkuszi Manszur al-Háf olyan ember volt, akitől még a legveszélyesebb és leggonoszabb bűnözők is tartottak. Csendes volt, mint a vihar előtti tenger. Látszólag nyugodt maradt a bajok és az öröm óráiban is; de tőre mintha önálló életet élt volna: könnyen előugrott, ha feldühítették. Nem volt menekvés ellenfeleinek, ha pengéje villant, bár nem ölt, csak megvetően megsebezte őket.
    Mikor aztán végül mégis be kellett vonulnia a börtönbe, Manszur al-Háf úgy tette ezt, mintha kellemes nyaralásra indult volna. Azon a napon, mikor szabadon engedték, többször is elmondta:

    - Miért lennék boldog? Csak a bolond örül, ha egy kisebb börtönből egy nagyobba helyezik át!

    Manszur mély szerelmet érzett felesége, Naziha iránt, az első pillanattól kezdve, hogy meglátta. Soha nem beszélt azonban egy szóval sem neki a benne lobogó tűzről. Azt viszont nem szégyellte bevallani, hogy számára Naziha minden kérése, kívánsága parancs, melyet szó nélkül teljesíteni igyekezett. Ha azt kívánta volna tőle, hogy vágassa le bajuszát, egy pillanatig sem habozott volna megtenni. Így ment ez mindaddig, míg egy napon örökké fején levő vörös feze nem került szóba, s felesége arra nem kérte, hogy szabaduljon meg tőle. Manszur hirtelen mintha más emberré vált volna. Arca határozott és kérlelhetetlen lett; komolyan jelentette ki, hogy a fez az ő legféltettebb kincse, gyermekkora óta büszkén viseli, és haláláig ragaszkodik hozzá. Naziha viszont felesleges holminak nevezte a fejfedőt, amelynek puszta látványát sem bírja elviselni. Manszur hajthatatlan maradt. A férfit a fez, a nőt ruhája, a fát koronája teszi azzá, ami.

    Csakhogy egy napon felesége újból előállt a dologgal, mi több, türelme fogytán, dühösen felkiáltott: - Vagy a feztől válsz meg, vagy tőlem!

    Irtózatos haragra gerjedt Manszur. Ha más lett volna felesége helyében, kést rántott volna.

    Így azonban komor arccal csak ennyit mondott: - Az ajtó széles, és nyitva áll előtted! Eredj haza a családodhoz. Többé nem vagy a feleségem!... Többé nem vagy a feleségem!... Többé nem vagy a feleségem!"

    Naziha elképedt, s kiszaladt a házból, még kendőt sem vett magára. Elfúló hangon átkozta meg férjét, a vesztét kívánva.

    Kérését a játékos szél mintha éppen a francia tábornok, Henri Goreaut fülébe juttatta volna. Seregével akkor indult Damaszkuszba, ahova győztes hódítóként, a város legyilkolt fiainak vérében gázolva vonult be. A büszke Damaszkusz pedig olyanná vált, mint a sólyom, melyet megfosztottak a végtelen égtől, s szűk kalitkába zártak. A városnak azonban akadtak jellemtelen urai és szolgái is - ezek a tábornok iránti hódolatuk kifejezéseként akár gyaloghintaját is a vállukon hordozták volna, míg ő kesztyűbe bújtatott kezével leereszkedően megszorította remegő kezüket.

    Goreaut tábornok egyenesen az Ajjubida Szalah al-Dín sírjához ment, ahol kárörvendően s gúnyosan így kiáltott: - Íme, visszajöttünk, Szaladdín!...

    S mintha az eső és könny áztatta föld hangján szólalt volna meg, hirtelen Szalah al-Dín hangja mennydörgött, annyi év után először: "De egy napon majd koporsóban fogtok országotokba visszatérni."

    Goreaut tábornok nem sokat törődött Szalah al-Dín jóslatával. Kitűnően felszerelt katonai kíséretével - mely éberen figyelt minden gyanús mozdulatot, és akár az engedély nélkül elvonuló felhőre is tüzet nyitott volna, ha erre szól a parancs - büszkén parádézott Damaszkusz utcáin. Úgy járt-kelt a városban, mintha ott akarná leélni egész hátralevő életét. Nyugalmát csak egyetlen dolog zavarta meg: a minden szír férfi fejét díszítő vörös fez. Rögtön tudta, hogy határozott lépésekre van szükség ez ügyben. Hivatalába érve kiadott egy rendeletet, mely halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a fez viselését, sőt, még készítését is. A város egy erre kijelölt pontján a damaszkuszi férfiaknak be kellett szolgáltatniuk a fejfedőiket; ezeket öszszegyűjtötték, majd megsemmisítették a megszállók. Az emberek csupasz fejjel, megalázottan botladoztak el megszégyenítésük helyszínéről; kivéve Manszur al-Háfot, aki nem engedelmeskedett a parancsnak. A francia katonák erre bilincsbe verték, bírósági tárgyalás nélkül börtönbe vetették, és fogva tartották.

    A tábornok eközben átadta magát az élvezeteknek a városban. Mikor azonban beleunt az enyelgésbe, a hatalmas lakomákba és a borivásba, egészen másfajta szórakozás után nézett. Előhozatta hát a cellájából azt a megátalkodott szírt, aki dacolni mert vele azzal, hogy fezéhez ragaszkodott.

    A hátrakötött kezű Manszurt egy francia tisztekkel teli tágas terembe vezették, Goreaut elé. A tábornok ráförmedt: - Hogy mertél ellenszegülni a parancsomnak? Tudod-e, milyen büntetés jár ezért?

    Manszur elmosolyodott, és így szólt: - Halálbüntetés, semmi több.

    - Azt ajánlom, hogy ne játszd meg itt a hős hazafit, aki dacol a halállal. A jelenlegi helyzetedben ez nem sok jót ígér neked - figyelmeztette Goreaut.

    Manszur először válaszra nyitotta száját, de végül nem szólalt meg. Ehelyett elképzelte, amint a föld, mint egy óriási, felfordított fez elnyel minden katonát, bármilyen nemzetiségű legyen is, s örökre eltűnteti őket. Ekkor hirtelen meghallotta a tábornok hangját:

    - Megnémultál?

    Nyugodt, biztos hangon szólalt meg Manszur:

    - Büszke lehet az a férfi, aki a fezért hal meg.

    Goreaut úgy tett, mintha most látná először a fejfedőt. Hosszas, vizsgálódó tekintetet vetett rá, majd azt mondta:

    - Tetszik a fezed. Szép ajándék lenne a feleségemnek. Mennyiért adod? Fizetek érte tíz aranyat... húszat... százat... ezret... kétezret...

    Manszur a szavába vágott:

    - A fez nem eladó, bármennyit fizetsz is.

    Erre már eltűnt a tábornok gúnyos-játékos kedve, elöntötte a harag, s kiadta a parancsot:

    - Vigyétek, és végezzetek vele!

    Manszur felkiáltott:

    - A testet megölheted, de a becsületet soha!

    Az egyik tiszt odahajolt a tábornokhoz, s fojtott hangon megkérdezte tőle:

    - Hogyan végezzük ki, tábornok úr, felakasszuk vagy lőjük agyon?

    Goreaut erre fennhangon, hogy a teremben mindenki hallhassa, mint a tanár, aki tudatlan diákjait oktatja, így szólt:

    - Hallgassatok rám... minden népnek vannak hagyományai, s nekünk, mint a kultúra és civilizáció hordozóinak, feladatunk és kötelességünk, hogy ezeket a szokásokat tiszteletben tartsuk, és ezek alapján cselekedjünk. Ebben az országban pedig a lefejezéshez szoktak hozzá az emberek.

    Manszurt azon nyomban térdre kényszerítették, s fejét előrehajtották, de ő méltatlankodva felkiáltott:

    - Miféle igazságtalanság ez? Meg sem kérdezitek, hogy mi az utolsó kívánságom?

    Goreaut egy intéssel megállította a katonát, s jelezte, hogy hajlandó meghallgatni a halálraítéltet.

    - S mi lenne az utolsó kívánságod?

    Manszur felnevetett, s azt mondta:

    - Hadd vigyem magammal a volt feleségemet a halálba!

    Egy katona megkérdezte:

    - És mit akarsz, hol temessenek el?

    - A testem nem tesz majd különbséget féreg és féreg között.

    - Tudod-e már, hogy miért kell meghalnod? - kérdezte a tábornok.

    Manszur elsápadt, de hangja szilárd maradt:

    - "Minden pusztulásra ítélt, kivéve az Ő arcát."

    - Kinek az arca? Kiről beszélsz? - kérdezte a tábornok értetlenül.

    Manszur folytatta, egyre alázatosabbá váló hangon:

    - "Az emberek Urához, Királyához, Istenéhez menekülök a gonosz elől." "Ne hátráljatok meg, s maradjatok állhatatosak! Hiszen úgyis ti fogtok felülkerekedni!" "A fáraó és népe ármánykodásának pedig véget vetettünk!"

    - Vak vagy talán? Miről beszélsz? Mi vagyunk, akik győzedelmeskedtek, mi vagyunk, akik leigázták ellenségeiket! - förmedt rá a tábornok.

    Manszur azonban rendíthetetlenül tovább recitált.

    - "Urunk, irgalmazz nekünk, s vezess minket az Egyenes Útra! Egyedül Allah hárít el minden bajt, s Ő ad gyógyírt minden fájdalmunkra."

    Goreaut ebben a pillanatban gyűlöletes, szerencsétlen, gőgös, ostoba, visszataszító teremtésnek látta a földön térdelő férfit, akinek fogalma sincs arról, hogy mi zajlik körülötte. Úgy tűnt, hogy ünnepli a siralmas véget, és nem fogja fel a helyzet súlyosságát. Hát nem érti, hogy ez büntetés, vereségének jelképe? Mintha nem is saját szavait mondaná, hanem azt kántálná, amit előírtak neki. A tábornok megelégelte ezt az idegesítő makacsságot, véget akart vetni a jelenetnek. Intett az egyik katonának, és éles hangon utasította:

    - Végezz vele azonnal!

    A kard lesújtott Manszur al-Háf nyakára, a fej lehullott és tovagurult, mint egy labda, amit egy gyerek rúgott meg... a fez azonban rajta maradt. A tábornok megparancsolta katonáinak, hogy szedjék le róla. De az semmiképpen nem akart lejönni, bármivel is próbálkoztak, mintha szerves része lett volna a fejnek. Ekkor Goreaut elrendelte, hogy égessék el együtt mindkettőt. Akkora máglyát gyújtottak a téren, hogy azon egy ökröt is meg lehetett volna sütni; és belehajították a fejet. A tűzben a fejből semmi sem maradt, mintha soha nem emelkedett volna büszkén a széles vállak fölött. A fejfedő azonban sértetlenül került elő, még a színe sem kopott meg. Mikor a tábornok erről értesült, rettegés és tisztelet kerítette hatalmába. Parancsot adott, hogy a fezt gondosan őrizve szállítsák el Franciaországba, hogy ott tudományos vizsgálatnak alávetve kiderítsék mágikus erejének titkát. De soha nem jutott el küldetésének helyére, ugyanis útközben rejtélyes körülmények között eltűnt...

    Egy napon azonban újra felbukkant egy barna bőrű férfi fején, aki fegyveréből egy harci repülőgépre tüzelt, amely Damaszkusz felett körözött, bombákat szórva a lakónegyedekre.

    Másodszorra egy koporsókészítő fején tűnt fel. A férfi elrejtette az általa gyártott koporsókat, majd mikor felment az áruk, jó pénzért eladta őket a feketepiacon. Utoljára egy játszótéren jelent meg a fez, piros labda formájában, nevető gyerekek dobálták boldogan.