Terebess
Ázsia E-Tár
«
vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Farrukhí
(Farrokkhí)
VERSEI
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
FARRUKHÍ, ABÚ'L-HASZAN
ALÍ IBN DZSÚLÚGH a perzsák egyik legnagyobb költője (?-?1037), a visszamaradt
Szisztán tartományban született, melynek lakóit Közel-Keleten "buta parasztoknak"
szokták aposztrofálni. F. már fiatalon remek hárfajátékos és versrögtönző hírében
állt. Nem tartott sokáig, míg pártfogást szerzett. "A mi uraink",
állapította meg egy korabeli történész, "még a nőkről is lemondanának,
csakhogy költőket tarthassanak, kik dicshimnuszaikkal halhatatlanokká teszik
őket." Először helybeli földbirtokos fogadta kegyeibe F.-t, és verseiért
szerződésben lefektetett évi 100 dirhemet és 200 mérő gabonát fizetett. Amikor
F. a helybeli emír egyik udvarhölgyét vette feleségül, a földesúr a javadalmazást
500 dirhemre és 300 mérő gabonára emelte. F. nem tartotta kielégítőnek az összeget,
és a bőkezűségéről ismert Abúl Muzzaffar transoxoniai emírhez gyalogolt Csaghanijanba.
Az emír éppen roppant ménesét látogatta. Az udvarmester gyanakodva vizsgálgatta
"a rosszul öltözött szisztáni bugrist, aki majdnem összeroskadt az utazás
fáradalmaitól és a fejére csavart éktelen turbán alatt". Elmondta a jövevénynek,
hogy az emír gyönyörű réten tartózkodik lovai közt; sátraiban Rúdakí verseit
szavalják, a paripák csodálatosak, az emír bora mennyei. Erről írjon qászidát
(ódát) és olvassa fel következő nap az emírnek. Másnap F.-t az emír sátrába
vezették. A költő jóideig várt, míg Abúl Muzzaffar kellőképpen leitta magát,
mert hallotta, hogy ilyenkor elérzékenyedik, majd felolvasta az előzetesen megírt,
ügyes, banális, de nem szellemtelen hízelkedést az emír nagyságáról, díszsátra
szépségéről, pompás lovairól. Abúl Muzzaffar meghatódva emelkedett szólásra:
"Odakint ezer fehér fejű, fehér lábú csődöröm szaladgál. Menj ki, te szisztáni
lókötő, és ahányat el tudsz fogni, annyi a tiéd." F. is már tökrészeg volt,
lecsavarta fejéről turbánját, és a hosszú szalaggal hadonászva kergette a lovakat.
Elfogni egyet sem tudott, de a megriasztott csődörök a rét végében álló árnyékszéképületbe
menekültek. F. keresztbe feküdt az ajtó küszöbén, és elaludt. Az apródok 42
lovat számláltak össze az árnyékszékben. Ezeken felül az emír "díszparipával,
három tevével, öt rabszolgafiúval, bútorral és szőnyegekkel ajándékozta meg."
Idővel F. Abúl Muzzaffar bőkezűségét is kevesellte, és továbbment Mahmúd gháznai
szultán udvarába, mely a kor költőinek gyülekezőhelye volt. Mahmúd halála után
F. a szultán fiának szolgálatában maradt mindhalálig.
(Faludy György gyüjtésében)
FARROKHÍ - a ghaznavida periódus talán legnagyobb lírikusának költői tevékenysége a XI. század első négy évtizedére esik. Először egy szisztáni dehqán szolgálatában állt, majd a bőkezű csagánijáni emír, Abú'l-Mozaffar költője lett. Több nagyúr után Mahmúd szultán, majd utódja, Masz'úd udvari költője volt. Fő műfaja a dicsének, a qaszída volt (230 maradt ránk), de ezek a költemények - s ez biztosítja értéküket - a pártfogó dicsérete mellett közvetlen élményről tanúskodó, pompás, érzéki leírásokban bővelkednek. A költőiségnek ezt az áradását, az érzéseknek friss és képekben ennyire gazdag kifejezését hiába keressük a qaszída későbbi fejlődése során. Farrokhí huszonnyolc fennmaradt ghazalja a költői formát még fejlődése kezdetén mutatja be, mikor a qaszída úgynevezett naszíb, szerelmi témát feldolgozó része még éppenhogy elvált a qaszída egészétől.
Kauszar - paradicsomi folyó.
MIT ÉR, AKÁR
KIKELET VAN...
Brodszky
Erzsébet fordítása
Mit ér, akár
kikelet van, vagy élek ősz idején,
Ha válni kell, ha a kedvest nem látom már sosem én!
Tavasz számomra az arca, s ha tőle elszakadok,
Mit ér, akár kikelet van, csak élek ősz idején.
Ha nem az elszakadásért, az ősz miért szomorú?
Mért árvul annyi szerelmes, miért ül könny a szemén?
Miként a fa üde zöldben levéldiszének örült,
A Holdam ékei láttán vigadtam oly igen én.
De jött az ősz, s a fa lombját veszítve már panaszos,
Lesújtja őt is a gond már, ha búsul hullt levelén.
Csak Isten, ő a tudója, hogy elszorúl a szivem,
Ha nézek lombtalan ágat, s mint asszony, könnyezek én.
Ki még nem ismeri kínját a búcsunak, mit ért?
Miért is fájna a szíve, s zokogna fák levelén?
Barátom int: "lakot építs, siess, ne késs ma tovább!
Diszét veszíti a kerted, lehull a sárga levél."
Feleltem néki: "Barátom, a fával érzek, igen;
Én sem vagyok, aki voltam, ne hidd, ma ősz idején.
A fával egy a mi sorsunk, közös csapás, ami ért:
Ő lombját veszti - a kedvest nem látom már sosem én."
ZÖLDELŐ-KÉK
BÁRSONYÁBAN...
(RÉSZLET)
Brodszky
Erzsébet fordítása
Zöldelő-kék
bársonyában hogyha pompáz már a rét,
És brokátot ölt a hegyhát, ölti hétszín köntösét;
Számtalan levél a fűzfán: papagáj zöld tolla, lám,
Mint gazellák köldökéből mósusz árad szerteszét.
Tegnap éjfélkor tavasznak hozta illatát a szél.
Üdv, te észak-küldte szellő! Jó tavasz-szag, áldva légy!
Köntös-ujjban lengő szellő mintha mósuszt vinne szét,
És a kert, karolva lágyan, szép babákkal játszanék.
Orgonák nyaklánca csillan, rajt' badakhsi szép rubint -
Gyöngy-kösöntyűk ékesítik csipkerózsák kis fülét.
Vén platán, mint kézfogását, nyujtogatván ujjait,
Megcibálná rózsaágnak vérvörös-szín köntösét.
Tarka színben áll a kert, és mint kaméleon, a rét,
Gyöngyszinű víz ring, s a felhő hinti gyöngyös permetét.
Tán a kertek tarka köntöst ott szereztek, vélheted:
Hol ma hajtják s billogozzák fejdelemnek ménesét.
Ugy ragyog most, s víg a tábor, fejdelemnek székhelyén,
Még a Sors is néz, csodálván ennyi szépség színhelyét.
Mindenütt csak zöld, a szférák egybefolynak szinte már,
És a sátrak, mint a várak, érik egymást szerteszét.
Fürge-ujjú jó zenészek dallamától zeng a föld,
Sátor-mélyen sok pohárnok tölt, kinálván serlegét.
Annyi sátor, s mindenegyben ittasultan fekszenek. -
Annyi rét, és mindenegyen nézi kedves kedvesét.
Járja csók és szemrehányás, szenvedélyes szidalom. -
Hol zenész van, zeng a dal, s hol korhelyek, álom kisért.
Zöld a rét, és merre nézel: mint az égbolt, végtelen,
Partja-nincs tenger szinével símaságban egyetért.
MILY VARÁZSLAT...
Brodszky
Erzsébet fordítása
Mily varázslat!
Minő uj színek megint!
Szürke égbolt s a víz rozsdás szine int.
Mind olyan más. az ég, a víz, az egész;
Nem maradt meg a régi szín, semelyik.
Szürke-gyapjas az ég, miként hegyi-juh,
S párduc-háttal rokon a tó vize itt.
Fellegekben bujkál a nap komoran;
Mintha látnék sötét vizen krokodilt.
Sárga lombok alatt a víz halovány,
Mint a gyömbér-belepte gyöngy - aluszik.
Mint tükörlap, a tó ezüst, s tetejét
Rozsda foltok - a hullt levél - belepik.
Szürke felhő ha nyargalón nekivág:
Mintha látnám a sáh lovashadait.
LÁM, MIVÉ LETTEM...
Brodszky
Erzsébet fordítása
Lám, mivé lettem,
hogy elhágy kedvesem?
Tévelyegvén szerte, folyvást őt lesem.
Ajkamat meddig harapjam, kérdezem?
Kedvesemnek gyöngy-fogára éhesen?
Ujra gyöngyöt-pergető felhő szemem,
Mert a gyöngyöt-pergető szót éhezem.
Képe nélkül már az álom elkerül.
Ajkamon nem nyit mosolyt más senki sem
Fogadalmat tettem, őrzi hű szivem -
Míg csak élek, nem szegem meg, nem, sosem!
Igy vagyok. Hát ő, a kedves, mint van ő?
Én magamról szólhatok csak, róla nem.
SÖTÉT FELHŐ
A KÉK TENGER FELŐL...
Weöres
Sándor fordítása
Sötét felhő
a kék tenger felől szállt és kinyílt sátra
Forogván mint veszett szívben futó eszmék iramlása,
S akár pörgő-kavargó ár a csendes víz középtáján,
Vagy örvénylő boszorkányszél koromszínű kibomlása.
Eső zúdult a mélyéből, a mennybolton hasadt széjjel,
Miként pusztán elefánt-nép ezer nyájjá szóródása.
Hihetnéd hogy kitáj tükröt fedő rozsdás por sötétje
Avagy türkisz-azúr bársonyon mókusprém borítása.
A zöldellő tavasz-réthez hasonlít most, amint árad
Az égtájat bezöldítő varázs-tenger hullámzása;
A mennybolt mint a smaragd-tó, szinén szárnyas Szimorg sétál
Tanítgatván fiókáit a kis szárnyak nyitására.
Cserélődőn homályos lesz, világos lesz az ég-ív fönn,
A Nap bújkál, kinéz, aztán behúzódik palástjába.
SORRA NÉZTEM...
Weöres
Sándor fordítása
Sorra néztem
Szamarkandnak gyönyöreit, kéjeit,
A kerteket, a dombokat, völgyeit és rétjeit,
De zsebemben s erszényemben árva dirhem se lapul,
Szivem remény mezejéből tarka szőttest szőhet itt.
Mindenfelé a bölcsektől hallottam én eleget,
Hogy egy Kauszar és nyolc Éden eget-földet feldiszit;
Ezer Éden, még több Kauszar pompázik itt, leshetem,
De mi haszna, hazatérőn csak az égő szomj hevit.
Ha tobzódhat a tekintet, de a zsák és zseb üres,
Olyan mintha levágott fej aranytálcát nehezit.
AZ ŐSZ
Faludy György fordítása
A kerti fák
s bokrok: csupa új, meztelen
aranyszobor -
pogány szentélyben jársz velem.
Vadrózsaszín,
nagy gránátalmák az utak
mentén, bután
tátják ártatlan szájukat.
A venyige
barnul, s a platánlevelek
lábunk alatt
hennával festett lánykezek.
A hófehér
nárcisz tartása hercegi:
minden faág
ajándékot ejt le neki.
Fenn csupa
petty
bárányfelhő. Figyeld, ahogy
közeledik.
Mint szétrebbenő kócsagok.
SZÉP LÁNY
Faludy
György fordítása
Szép leány volt,
még nem háltam szebbel,
mit nem adott! S mily örömmel adta!
Míg felvirradt s a müezzin hangja
a mecsetbe hívott áhitatra.
Szolgálónak
csak a bort engedtem
pamlagomhoz, s ránk zártam a kamra
ajtaját, de ő nekem a kéjek
ajtócskáját kissé nyitva hagyta.
Megöleltem,
birkóztunk, elnyúltunk,
vártunk, míg lekonyult vágyam felkelt,
beszélgettünk, ismét hancúroztunk
s felszürcsöltük egymásból a lelket.
Hajfonatai,
ha ült, körívben
fogták át a bokáját, s én az éjjel
két kézzel setét fürtjein csüggtem:
harangozó a harangkötélen.
Hogy tudott
ölelni! Csípőcsontom
ropogott, ha átfogott a combja.
Még a hold is lejjebb jött, rábámult,
s ezüst ajkát poharunkba nyomta.
Olykor, mikor
pihentünk, gitárját
fogta, és hogy játszott bűvös újja!
Én meg rögtönöztem és daloltam.
Mily nagy éj volt! Bár kezdhetném újra!
Tán meghallja
versem a hatalmas
Mahmúd szultán, költők kedvelője,
büszkeségünk, aki pincéjéből
bort küldött fel, s pénzt adott a nőre.
KORA TAVASZ,
PIRKADAT ELÖTT
Faludy
György fordítása
A kert fölött
a csillagok
távolról lengő lámpák.
Az éj már nem félelmetes,
de ölelkező lágyság.
A levegő Kínából
jött
selyemköpenybe göngyöl.
Megállok, mélyet lélegzem.
Pihegek a gyönyörtől.
Az ég pávakék
kupola,
könnyű volna elérni.
Szélén cikázni kezdenek
a fény zöld gereblyéi.
Szellő fut el:
a fekete
ciprus némán hajbókol.
Oldódnak már az illatok
burkai a bimbókról.
Mocorgás a bokrok
között,
amit fül meg nem hallhat.
Súlytalan fürtökről csepeg
ajkam mellé a harmat.
Körös-körül
ígéretes
tavaszi nyugtalanság.
Madár füttyent, egyet csupán,
hogy kipróbálja hangját.
Lábamnál sima
még a föld
mezítlen, barna bőre.
Lehajlok. Akkor látom csak:
kinőtt a fű belőle.
A finom szálú,
újonnan
fakadó fű. Elnézném
sokáig, mint a sarjadó
szőrt egy leány szemérmén.
