Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Farkas Péter
ÜZBEGISZTÁN

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár


Júniusban 3 hetet töltöttünk Kazahsztánban (Almaty), Üzbegisztánban és Kirgizisztánban. Az itt szerzett tapasztalataimat, élményeimet szeretném veletek megosztani. Megpróbáltam több gyakorlati tudnivalót is elhelyezni a leírásomban, hátha valaki épp arra készül a közeljövőben. A kazahsztáni pár napról nem írok mert üzleti úton voltam. Beszámolómat Taskenttől indítom.

1999.06.03., Csütörtök

Kora délután érkeztem Almatybol Taskentbe. Mindig megkönyebbülök mikor a jó nevű Kazakhair Antonov-24 típusú gépe - velem együtt - épségben földet ér. A taskenti repülőtér modern épületében gyorsan megy a formaságok intézése.
Helyi kollégám, Alisher már várt rám az épület bejáratánál. Várócsarnok az érkezési oldalon nincs. A vámvizsgálat után 3 méterre már az utcán találja magát az ember és a taxisok kiéhezett hiénaként rontanak ránk.

A vámvizsgálat igazából a "deklarácija" pontos 2 példányos kitöltéséből áll. Néha a vámosok kíváncsiak a deklarált készpénzre, ekkor ott mindenki előtt számolgatják a bankjegyeket. "Megnyugtató érzés." A "deklarácija"-t Üzbegisztán elhagyásáig gondosan meg kell őrizni mert ha nem tudunk elszámolni a nálunk lévő fizetőeszközökkel, akkor kisebb-nagyobb gondunk keletkezhet kiutazáskor, akár el is vehetik a nálunk lévő pénzt.

A hivatalos teendőim után találkoztam Hannával, a barátnőmmel. Ő később indult mint én és egyenesen Taskentbe repült. Már 2 napja ismerkedett a várossal.

Tashkent nem bővelkedik látnivalókkban, viszont annál több a zöld. Az egyik legkellemesebb FÁK főváros az általam megismertek közül.

Kora este hirtelen elhatározás alapján beültünk a helyi Operába. Az épület szovjet stílusban épült. A két egyfelvonásos darab nem nyújtott különösebb művészi élményt.
Vacsora után megélénkült a városközpont. Az emberek kirajzottak az utcára és sétáltak. Az alacsony keresetek miatt csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy beüljenek egy szórakozóhelyre és fogyasszanak valamit.

1999.06.04.  Tashkent-Urgench

Alisher reggel megérkezett egy nagy zacskó pénzzel, segédkezett a pénzváltásban. Tegnap este adtam neki 300 USD-t, amit üzbég sumra kellett váltania. Ez a művelet nem veszélytelen, mert 5-10 évig terjedő börtönbüntetés is járhat a fekete pénzváltásért. Ezért jobbnak láttam a helyiek tapasztalatára támaszkodni. A legnagyobb üzbég címlet a 200 sumos, de épp csak forgalomba került. Az általános a 100 sumos. 1 USD fekete árfolyama pedig 485 sum. A papírzacskóban 1455 db 100 sumos volt. Pont belefért még a kisebb hátizsákomba a kamerám a köteg pénz mellé.
A szállásért lehetett sumban fizetni. 9000 sumos tarifa hivatalos árfolyamon (117) 76 USD (ha pl. hitelkártyával fizetünk, egy érvvel több a kp. mellett) feketén (485) 22 USD-re jött ki - 2 főre. A délelőttött még apróbb teendőkkel töltöttük, majd délre kimentünk a reptérre.

A belföldi járatokra az utasfelvétel modern új épületben zajlik. A repülőjegyet is a kollégám intézte sumért. Még a hivatalos dollár-árfolyammal számolva sem vészes a jegy ára, a feketével pedig a 80-as évek végi lengyel repjegy-árakra emlékeztett. Kb. 20 USD-ba került a majdnem másfél órás repülőút. A formalitások a reptéren gyorsan lezajlottak. A repülő pontosan indult. A gépen turistaként még 7 ausztrál utazott, a többi utas helyi volt.

Modern RJ 85 típusú angol géppel utaztunk. Próbáltam a Yak-40-eseket kerülni. Az üzbég légitársaság talán az egyetlen a FÁK államai közül, aki jelentősebb összeget költött már a repülőgép-parkja fejlesztésére. Három modern Airbus és néhány RJ 85-el rendelkeznek.
A Szovjetunió repülőgépgyártásának egy része Taskentben volt. A gyárat most megpróbálják újraéleszteni. Az IL-114 gépet szeretnék itt építeni és részegységet gyártanának az Aero International angol cég RJ típusú repülőihez.

35 fokos hőségben landoltunk Urgenchben. A csomagokra a reptér kapujában a kerítésen belül vártunk. A legtöbben kézipoggyásszal utaznak, ezért nincs sok motyó. Taxi kínálkozott 3000 sumért, mikor látta, hogy jó lesz a troli is, akkor hirtelen lement az árral 1000-re. A troli a repteret köti össze Khivával és 50 sum a tarifa. Urgenchig csak csigatempóban haladtunk, érthetetlen, hogy miért kell a trolinak ilyen lassan mennie.

Leszálltam Urgench központjában és megtudakoltam a továbbjutási lehetőségeket. Reggel 8-kor és este 6-kor megy busz Buharába, 10 órás az út és 950 sumba kerül. (Télen még 800 sumot fizettem.) Az ár USD-ben alig változott, sőt, csökkent is 10%-al, viszont a helyiek számára 20%-ot emelkedett, mivel a fizetések változatlanok maradtak. Vonat nem jár minden nap, ha igen, akkor reggel 5-kor indul és este 1/2 6 kor érkezik. Repülő nincs.

A következő trolival folytattam az utat Hivába. Hanna várt rám a csomagokkal a troli végállomásánál. A buszmegállót áthelyezték, így nem a város szépen renovált főkapuján léptünk be az óváros falai közé. A Hotel Arkancsi szinte tele volt. A szállás áráról először a ház asszonyával próbáltam megalkudni. Ez magánkézben lévő szállás volt, tehát szinte kötelező alkudni. A helyi viszonyokhoz képest borzasztóan elrugaszkodott árat kérnek. Megtehetik, mert az egyetlen jó szálláslehetőség a városfalon belül, 1 percre mindentől. Abszolút monopolhelyzetben vannak. Nyilvánvaló, hogy alaposan tejelteti is őket a helyi hatóság, mert a korrupció az emberek vérében van. Fejenkénti 25 USD-ről 20-ra engedte le az asszonyság az árat, beleértve a 3-szori étkezést. A nyugati árakhoz képest nem tűnik drágának, de nem szabad elfelejteni hogy Közép-Ázsiában vagyunk, és egy nyugdíjas talán 4000 sumot kap (8 USD), 15 ezer sumos (30 USD) havi fizetés pedig már kiváló keresetnek számít. Az asszonysággal nem óhajtottam tovább tárgyalni, mert télen is a férjével lehetett jobb alkut - sokkal kellemesebb hangnemben - kötni. Kerestem is a férjét, mire a jóasszony közölte, hogy ő is "nacsalnyik", azaz főnök. A fia közelünkben állt, fülét és szemét nyitva tartotta, mert állítólag ő a nagyfőnök, tehát főképp az ő pénzéről van szó. Végre előkerült az igazi nacsalnyik, a férj, és máris jobban ment az alkudozás. 12 000 sumért ajánlott zuhanyzó nélküli szobát és 13 000-ért zuhanyzósat, reggeli, ebéd, vacsorával 2 főre (25 USD). A zuhanyzós szobát vettük ki, csak épp nem tudtunk a szobában aludni a hőség miatt. A balkonon aludtunk. Megnéztem még a közeli medreszben (volt korán iskola) berendezett szállót, ahol 16 USD-ért adtak volna csak szobát és kihalt volt, mert mindenki az Arkancsit kedveli.
Mivel decemberben már jártam Hivában, tudtam hogy itt fontos a szállással együtt kínált 3-szori étkezés, mert a városban nem lehet semmi éttermet találni.

Jól elszaladt az idő a reptéri érkezéstől a szobafoglalásig, de ebben a hőségben semmit sem volt kedvünk csinálni. Talán 5 óra körül indultunk el szétnézni a városfalakon belül. Szerencsére későn, csak 9 óra körül sötétedik. Tettünk egy sétát a minaretekhez. Kiválóan lehetett fényképezni. A késő délutáni nap vakítóan tűzött és gyönyörűen megvilágította a műemlékeket. A városfalon kívül, nem messze a város kapujától, felfedeztem egy minaretet, amit eddig még nem láttam. Szerencsére a szomszéd házban volt a kulcs és már nyílt is az ajtó. Sokáig haboztunk, hogy felmásszunk-e, mert bent koromsötét volt, az alsó lépcsők hiányoztak és nagyon sok por gyűlt össze a lépcsők aljában, ami miatt szinte lehetetlenné ill. nagyon veszélyessé vált a feljutás. Zseblámpa nélkül esélyünk sem lett volna felmenni. A kilátás a városfalon belül elterülő épületekre kárpótolt a sok porért.
Innen átmentünk a város túlsó, keleti kapujához, a piachoz, ahol egy másik minaretet másztunk meg. Ebből a minaretből a naplementét és a város panorámáját együtt lehetett élvezni. Nagyon tetszett, ahogy a lebukó nap vörössé festette a mecsetek, medreszek, minaretek fölött az eget. Sejtelmes fény ragyogta be várost.

Röviddel 8 óra előtt értünk vissza vacsorára. Finom magyaros, pörkölthöz hasonló vacsorát szolgáltak fel. Desszertként a mogyoró, a mazsola és a gyümölcs nem hiányozhat az asztalról. Vacsora után jött a kellemes zöld tea. A szálló tele volt, legalább 30 főre volt terítve. Bezzeg télen egyedüli vendég voltam.

Vacsi után tettünk még egy sétát és éjfél előtt kihoztuk az ágyról a matracokat a balkonra, mert a szobában rettenetes hőség volt, nem lehetett volna aludni. Klíma, ventillátor nincs!

1999.06.05. Szombat, Hiva

A reggeli szellő kellemes, hűvös fuvallatára ébredtünk a balkonon már 7 óra előtt. Meglepődtem, mert arra számítottam, hogy a ház apraja-nagyja már talpon lesz és tüsténkedik, de még mindenki aludt. Beleértve a tulajt is, aki szintén a szabad ég alatt aludt az udvaron.

Más keleti utazásaim során többször tettem már kora reggeli sétát az ébredező városokban. Ilyenkor teljesen más arcát lehet egy városnak megismerni. Hiva utcái viszont reggel 7-kor még kihaltak voltak. Felfedező utam során megtaláltam a külső városfal maradványait. Az agyagfalból már csak töredékek maradtak, de még így is impozáns volt. Kimondottan furcsálltam, hogy reggel fél nyolc körül még a bazár is csak éledezett. A piacon még csak a zöldségesek pakoltak ki, az árusok többsége most érkezett vagy építette a standját. Röviddel 8 után visszatértem a szállóba. Visszarámoltuk a matracokat a szobába és megreggeliztünk. A ház reggeli specialitása tükortojás sültkrumplival. De volt finom házilekvár, méz és a sok-sok mogyoró, dió, mazsola.

A kiadós reggeli után elindultunk megtekinteni a legfontosabb műemlékeket. A Kalta Minor (1850) "Befejezetlen minaret" 100 m-re volt szállónktól. Türkiz színű kerámia borítja körben. Állítólag a buharai Kalan Minor-nál magasabbra szerették volna építeni, de az építkezés leállt vagy a kán vagy az építész halála miatt.

Kukna Ark bejárata innen néhány lépés. Ez volt a mindenkori kán erődítménye és palotája. Már a XII. sz. óta itt állt a kánok palotája. A kán trónterme, háreme, mecsete, a lóistállók, a börtön, mind a palota falain belül voltak. A trónterem és a nyári mecset majolikája gyönyörű. A legenda szerint a trónteremben ítélkezett a kán. Ha a vádlottat a jobb oldali ajtón küldtek ki a trónteremből, az halálos ítéletet jelentett, ha a balon, akkor szabad volt, ha pedig középütt, akkor börtön várt rá. Hiva 1592-ben vált az üzbég shaybanid törzs egyik ágának a fővárosává. A kánok virágzó rabszolgakereskedelmet építettek ki. A rabszolgákat a Karakorum sivatagból türkmén törzsek ill. a sztyeppékről kazah lovasok hajtották Hivába. Egy 1840-ből származó leírásban 30.000 kurd és perzsa, valamint 3.000 orosz, kizárólag férfi rabszolgáról olvashatunk. Az egészséges oroszok értéke felért akár 4 jó tevével is. A kán terrorral, kínzásokkal és tömeges kivégzésekkel tartott rendet a városban. Vámbéry Ármin 1863-ban járt itt és nyolc földön fekvő idős embert látott, akik szemeit a hóhér épp kiszúrta és a szakállukon törölte tisztára kését. A karóba húzás számított a “legkedveltebb” kivégzési módnak. Az elítélt akár két napig is szenvedett mire meghalt. Akit dohányzáson vagy alkohol fogyasztásán kapták, annak a füléig felvágták a száját.

A kán hatalmas adókat hajtott be. A gazdag polgárság a városfalon kívül házakkal, hatalmas kertekkel rendelkezett. A múlt század közepén a kereskedelem óriasi felvirágzást hozott, minek eredménye ma is megcsodálható az épületekben, a gyönyörű majolikákban, a fa- és kőfaragásokban. A számos medresz Hiva mohamedán világban betöltött múltbeli jelentőségét mutatja. Az élénk kereskedelem és felvirágzás ellenére a kánság elszigetelt maradt és nem látott a rivalis buharai kánság határain túl. 1840-ben a kán büszkén mutatta 20 ágyúját az erre járó angol katonai vezéreknek. Gondolta, ennyi bőven elég a védelemre. Sok hivai az angolokat egy orosz altörzsnek tartotta. (Az angol hadsereg Afganisztánban “tevekenykedett”, így került a környékre). A kánok elleneztek minden modernizációt (iskola, elektromos áram, telefon), még a cári orosz megszállás (1873) után is.

Hiva szégyenletes hírneve - messze felülmúlva annak valódi jelentőségét - az elzárt, távoli fekvésének, szörnyű kegyetlenkedéseinek és a rezsim elmaradottságának terméke. Azok az idegenek, akik ezen a vidéken kalandoztak, és ha túlélték a környező sivatagot és az ott útonálló törzseket, akkor mikor a városba értek, életük a kán szeszélyei szerint alakult.

A Kukhna-Ark bástyájáról remek kilátás nyílt a városra (belépő 50 sum). A műemlékek bejáratánál strázsáló nénik szigorúan kérik a pénzt, de jegyet nem adnak. A pénz nyilvánvalóan a csalad kasszáját egészíti ki. Mellékesen mindegyik néni kínál valamiféle portékát: horgolt zoknit, képeslapot, ruhaanyagot, képeskönyvet, jelvényt, zászlót. De nem tolakodóan! A palotában az egyik kiállításon a korabeli pénzverést mutatták be az egykori kánságban használt pénzek mellett. A legérdekesebb “bankjegy” egy múlt századból származó selyemre nyomott pénz volt. A szemben lévő medresz (korán iskola) előtti téren tartották a kivégzéseket. A medresz celláiban kézművesek rendezték be műhelyeiket vagy valamilyen szuvenírt árulnak. A kancsókészítő mestert télen ismertem meg. Most átadtam neki azt a néhány fényképet, amit róla és inasairól készítettem. A teázás és rövid beszélgetés a szertartáshoz tartozott. Az inasok keményen nyomták az ipart. Vizeskancsókat készítettek rézből. A mester gondolta ki a kancsóra kerülő cifra mintát, szabadkézzel rajzolta fel és véste a kancsóba, az inasok pedig csiszolták, polírozták a munkadarabokat. Szívesen vettünk volna a kancsóiból de kidolgozásuk sajnos nem volt tökéletes, mindegyiken volt valami pici szépséghiba ezenkívül nehéz. Azért egy szép dohányszelencét találtunk a mesternél. A medreszben berendezett múzeum kizárólag a századforduló környékén készült hivai mindennapi életet ábrázoló fényképek miatt volt érdekes.

A piacon már javában állt a vásár mire újból felkerestük. Nagy volt a sürgés-forgás. Észrevettem a naszvaj árusokat és vettem is tőlük egy kis zacskóval ebből a furcsa zöld “helyi specialitásból”. A piac mellett található egykori karavánszerájt áruháznak rendezték át. A valamikor sok sürgés-forgást megélt épület belseje bizony elég sivárrá, élettelenné vált. Az eladók még a szovjet rendszer munkastílusában dolgoztak.

A karavánszerájtól csak néhány lépés volt a Tosh-Khovli palota. Hiva legremekebb belső dekorációi láthatók a falakon belül. Alloqui kán építette 1840 körül mint egy alternatív palotát a Kukhna Ark mellé. 150 szoba, 9 udvar, lenyűgöző menyezetek, mélykék csempék, remek kő- és fafargások ejtik ámulatba a látogatót. A kán sietett az épitkezéssel és az első építészt kivégeztette mert nem készült el a bevállalt 2 év alatt. Az első udvar a hárem. Minden oldalfalat fantasztikus kék színű, geometriai mintázatú csempék fedik. Csak a fő udvar (hárem) tekinthető meg, de egy kis trükkel a hátsó kisebb udvarokba is át lehet jutni. Sajnos itt a csempék már meglehetősen hiányosak ill. lekopott a máz róluk. Miután megnéztük ezt a palotát, visszatértünk ebédelni. Szerencsére a városfalon belül nincsenek távolságok. Laza gyaloglással minden elérhető 5 percen belül. Jármű nem is közlekedik az Óvárosban.

Lassan továbbutazásunk miatt is főtt a fejünk. Vajon mehetünk-e másnap (vasárnap) hajnali 5 órakor a szállónkban lakó ausztrál csoporttal Buharába, vagy már 2-3 órán belül el kell hagynunk a szállót és az éjszakai buszon kell 8-10 órán át zötykölődnünk. Pechünkre a csoport nem ebédelt a szállóban mert Rob az idegenvezetőjük utálta a háziakat a monopol helyzetük miatt. Szerencsére találkoztunk ebéd után a csoport tagjaival a városban, akik készségesen elvezettek ahhoz a magánházhoz, ahol Rob hűsölt és épp az ausztrál futball sajátosságait magyarázta videofilm segítségével a helyi barátainak. Sokáig habozott ill. diskutált a helyi idegenvezetőjével a továbbutazási lehetőségekről. Végul elindultunk a piachoz, ahol minibuszt lehetett volna bérelni. 25.000 sum (50 USD) volt a minimum ár. Végül kiderült, hogy ő már bérelt egy 13 fős buszt a csoportnak, csak a csoport tagjaira való tekintettel nem merte eldönteni hogy vele mehetünk-e. Végre megértette a problémát és némi nyomás és jatt kilátásba helyezése után igent mondott. 10 USD-ért 2 főre benne volt a buliban. Így nyugodtan tölthettük a délutánt. Be is tértünk még egyszer Rob ismerőseihez teázni.

A szállóban gyorsan megegyeztem a következő éjszaka tarifájáról a házigazdával. 4000 sumot akart kérni reggeli és ebéd nélkül. 3000/főben megegyeztünk (12USD). A fene sem érti az árképzésüket. Egy napja még majdnem 50 USD-ért adta volna azt, amit tegnap 25-ért ma meg 12-ért is odaadott. Végre sort kerítettünk az Islomi-Huja minaret megmászására. Hiva legkésőbbi (1910) iszlám műemlékének tetejére 118 nagyon meredek lépcső vezetett fel. 45 m magas és a város legmagasabb épülete. A kilátás fantasztikus volt. Körben a város falain kívül zöld mezők, alattunk a város szürke agyagtéglás épületei, a közeli medresz türkizkék kupolája, szemben a befefezetlen minaret és a városkapu. A minarethez tartozó medreszben nagyszerű kézművesipari kiállítás volt. Következő célpont a főutcán található Juma minaret és mecset volt. A mecset tetőszerkezetét 218 faragott faoszlop tartja. A legrégebbi oszlopok (13 db) a 10.sz.-ból származnak A minaret bejárata az épületen belül van. Az első néhány lépcső nehézséget okozott, mert koromsötét volt. Ebből a minaretből volt a legjobb kilátás. A zöld, kék kerámiával borított falak és kupolák ragyogóan csillogtak a gyönyörű napsütésben. Már 6 óra lett mire lejöttünk és átsiettünk a Kukhna Ark-ba, mert a lenyugvó nap innen világítja meg a legjobban a várost.

Már délután feltűnt a szállóban a rendkívül nagy sürges-forgás. Lakodalomra készült a család és ma egy elő-ünneplést tartanak. Már egész héten folyt az udvarban az építkezés. Az udvar egyik oldalában hosszú (15m) korlátos “színpadot” építettek. Ma este a szálló vendégeinek az udvaron terítettek a vacsorához. Nem volt ellenünkre, mert borzasztó meleg volt. Az ünnep fontosságát mutatta, hogy ezen az estén a szállóvendégek is kaptak vodkát és bort az asztalra.

Két izraeli hátizsákos érkezett délután és kölcsönös tapasztalatcserét tartottunk. Dél-Törökországból indultak és Lhaszába tartanak 6 hónap alatt. Grúziáról csupa jó, érdekes élményük volt. Talán ez lesz a következő úticélom. Vacsora előtt kipróbáltam a reggel vásárolt naszvajt. Hát volt ereje. Hasonló hatást ért el mint először decemberben, a buharai buszon. A vacsorával várnom kellett míg elmúlik a naszvaj hatása, mert nem tudtam volna rögtön felállni és 5 métert egyenesen menni a vacsorázóasztalig. Vacsira ismét pörkölt jellegű kaját adtak, szokás szerint bárányhúsból.

Az izraeli fickók nagyon kíváncsiak lettek a naszvajra. Kivonultunk a kapuhoz 2 pohár vízzel és a zöld porral. A fickók alaposan élvezték a dolgot. Jó nagy adagot kaptak és jó sokáig tartották szájukban a nyelvük alatt. Teljesen leszédültek. A naszvaj finomra őrölt dohánypor, de pontos összetételét nem sikerült kiderítenem. Üzbegisztánban bárhol kapható a piacon, és elsősorban az ország délnyugati részén szinte mindenki fogyasztja. Amikor télen utaztam Hivából Buharába, a busz sofőre kínált meg és ő magyarázta el hogy mit kell csinálni. A dohányport a nyelv alatt tartjak kb. 2-3 percig (erősen csíp), és amint zsibbadunk, ki kell köpni és kiöblíteni a szájat. Hatása függ a testi felépítéstől, a gyomor telítettségétől és hogy dohányzik-e az illető. Kb. 3 percig semmit nem tapasztalunk, de azután másodpercek alatt jön a hatás. Erőtlenné válnak a kezek lábak, szédülünk. 10 perc után viszont már semmi hatása sincs. Ereje legegyszerűbben talán 2dl vodka egyszeri felhörpintésével hasonlítható össze, csak a vodka tovább hat. (Azért 1x kipróbálni OK, de rendszeres fogyasztása biztosan nem tesz jót az egészségnek).

Közben megérkezett a lakodalmas vendégsereg. A nők külön a házban kaptak helyet, a férfiak a frissen épített pódiumon ültek az udvaron. Legalább 80 vendég volt. Hányan lesznek az esküvőn? A hangulatról 2 tagú női zenekar és egy táncosnő gondoskodott. Hanna próbált fényképeket készíteni a táncosnőről, ennek az lett az eredménye, hogy őt is berángatták táncolni. A mulatságnak úgy szakadt vége, ahogy kezdődött: hirtelen. A táncosnő eltáncolta az utolsó számát, mindenki adott neki baksist, és ekkor a házigazda egy csapásra véget vetett a mulatságnak. Mindenki felpattant és elbúcsúzott.

Az izraeli fiúkkal elmentünk még kószálni a városban és egy igazi esküvőre bukkantunk. Lezártak egy utcaszakaszt. Az egész vendégsereg kinn ült és mulatott a szabad ég alatt. Esőtől nem kell tartani. Mi már csak a mulatság végére érkeztünk, épp a köszöntőknél tartottak. A mullah elmondott egy imát (tőlünk is elvárták, hogy megfelelő kéztartással imádkozzunk velük - szegény izraeliek!) a fiatal pár felállt az asztaltól és a menyasszonyi fátyol alatt bevezették őket egy házba. És ahogy eltűntek a házban, egy szempillantás alatt végetért a vigasság és mindenki elindult haza. Mi is. Ismét éjfél lett mire “ágyba” kerültünk a szellős balkonon.

1999.06.06. Vasárnap, Hiva-Buhara

4.30-kor csörgött az ébresztőóra, csak épp nem ébredtünk fel. 10 perccel 5 előtt riadtunk fel és lóhalálában kapkodtuk a cuccainkat mert azt hittük hogy az ausztrál csoport tagjai már lenn várnak a szálló kapujában. Ehelyett épp hogy az első ausztrál elindult a lépcsőn csomagjaival. Busz még a láthatáron sem volt. 5 helyett fél 6-ra érkezett meg. Hely volt bőven, csak a csomagok egy részét is az ülésre kellett helyezni. Jött egy másodsofőr és a sofőr fia. De a végén mindenki jól elhelyezkedett.
3 óra utazás után megálltunk reggelizni. 3 paradicsom, egy uborka egy szelet kenyérrel, ennyiből állt az egész, mert mást nem vásároltunk be. Azt tudtam, hogy az 500 km út során talán 1-2 hely van a sivatagban ahol lehet étkezni, de téli tapasztalatom alapján nem sok gusztusom volt rá. A sofőr persze bedobott egy frissen sütött saslikot.

Az út eddig eseménytelenül telt. Egyszer jót nevettünk egy Zsigulin, ami megelőzött!!! bennünket és pontosan 10 személy ült, állt, feküdt benne. Elég jó teljesítmény! Tempónk eddig nagyon jó volt, de hirtelen a benzinadagoló rakoncátlankodni kezdett és a motor borzasztóan rángatott. Háromszor álltunk meg míg végül szétkapták a benzinadagolót és alaposan kitisztították. A tempónk Buharáig erősen ingadozott a benzinadagoló rakoncátlankodása miatt.

A rövid kényszerszünetek idején megtapasztaltuk a Kyzilkumban (Vörös sivatag) uralkodó borzasztó hőséget. Sehol egy árnyék, a homokos talajon csak alacsony bozót él meg, az is nehezen. Az ausztrálok még élvezték az első megállót, mert focizni kezdtek a sivatagban míg a sofőrök szereltek. (Rob nem csak ismertető videót, hanem egy rögbilabdát is magával cipelt). Az út rövid szakaszon áttér Türkmenisztán területére is, de igazából nincs jelentősége ebben a hatalmas sivatagban.

Valamikor útközben átszeltük az Amu-Darja folyót is. A folyó itt még hasonlít valamikori méreteihez. Később, ahogy egyre közelebb kerül az Aral-tóhoz, a még éppen megmaradt vizet önti a tóba. 1950-hez képest kevesebb mint egy tized mennyiségű vizet szállít.
A Föld egyik legnagyobb szennyezéséről és ott élo emberek ellen elkövetett bűntettről tanúskodik a mai Aral-tó. A folyó és a tó a szovjet megalománia áldozatának esett. Az Aral-tó kiszáradása nem véletlen és átgondolatlanság eredménye, hanem igenis tervezett végcél volt a Szovjetunióban. Az Amu-Darja vizét csatornákon át vezették egyre messzebbre, hogy az intenzív gyapotművelést még nagyobb területekre tudják kiterjeszteni. A gyapot a világon a legvízigényesebb haszonnövény. Az eredmény: 20%-al több rossz minőségű gyapotföld rövidesen 50%-al csökkentette a folyó vízhozamát. Hatalmas csatornarendszereket építettek a homokba. A víz egy részét útközben elnyeli a homok, a maradék pedig elpárolog. A tervezők nem fogták fel, hogy a világ 4. legnagyobb tavának kiszárítása egy egész régió gazdaságát, klímáját, ekológiai környezetét megváltoztatja. Az ott élő emberekkel nem törődtek egyáltalán.
A gyapottermelés még egy óriási, máig ható súlyos problémát hozott magával. Az aratás előtt a leveleket lepermetezték, hogy elszáradjanak és egyszerűbben lehessen aratni. Még évtizeddel Vietnám után is a háborúban használt, régen betiltott DDT nevű mérget alkalmazták Üszbegisztánban a gyapotföldeken. A méreg bekerült a talajba és a víz ihatatlan. A tó nagyságárol én is megyőződhettem később, mert a repülőút Isztambul felé pontosan a tó fölött vezetett. A tó részekre szakadt. Az egykori halászbárkák a homokon rozsdásodnak 40-80!!! km-re a mai vízparttól. A víz szintje 1950 óta 16 métert esett.. A valamikor halászatból megélő emberek elhagyták a környéket. Aralszk és Mojnak “kikötők” szellemvárosokká váltak. A kiszáradt tó helyén egy harmadik sivatag, az Aq Kum (fehér homok/sivatag) (Karakum a fekete sivatag) kezd kialakulni. Az Aral megmentése a gyapotföldek és a vízfogyasztás csökkentését igényelné. Mivel Üszbegisztán legfontosabb exportterméke a gyapot, ezt senki nem meri felvállalni. Karimov elnök is inkább a szovjetek által tervezett szibériai folyók eltereléséről álmodik. Így lehetne pótolni a vizet ill. még több gyapotföldet létesíteni. A Világbank adott valami pénzt a helyzet javítására, de ez édeskevés.

Du. 2 órára értünk Buharába. A teljesítmény nem volt túl jó mert 8 1/2 órát utaztunk 6 óra helyett. (Másnap az izraeliek 7 1/2 óra alatt értek normál busszal Buharába). Robertnek kifizettem a 10 USD-t kettőnkért és elbúcsúztunk az ausztráloktól. Egyenesen a Munbinjon nevű vendégházba mentünk, ahol már voltam télen 1 éjszakát. A tulaj “régi visszatérő vendégként” üdvözölt. Szerencsére volt szobája is. Keleti geometriális mintákkal gyönyörűen kifestett magas mennyezetű szoba volt. A mennyezet fából készült és szintén festett volt. Hagyomány szerint a magas küszöbön (30cm) keresztül csak mezítláb lehetett belépni. A 223 éves házban az ajtók-ablakok még mind eredetiek voltak. A hagyományos berendezéshez hozzátartozott, hogy nem voltak ágyak csak matracok. Tél óta nem emelt árat. 3.000 sumot kért fejenként reggelivel.

A délutáni hőség a csúcsára hágott. Legalább 40 fok volt árnyékban. Rögtön zuhanyozni akartunk, de egész Buharában nem volt víz mert pont ma tisztították a rendszert. Nagyon fáradtak, álmosak is voltunk mert nagyon korán keltünk, de éhesek is. Betámolyogtunk a Labi-hauz-ig (300m) és kiadós ebédet rendeltünk. Már fél 4 lehetett. Ettünk húslevest, több pálcika csirke és marha saslikot. A csirke 300-ba a marha 50-be került pálcánként. Ebéd után jött a szokásos forró zöldtea ami nagyon kellemes a hőségben. Sokkal jobban esik mint bármilyen hideg üdítő.

Jól elücsörögtünk a Labi-hauz-nál. A Labi-hauz tadzsik eredetű elnevezés, jelentése: “a medence körül”. A teret ill. medencét 3 oldalról 3 medresz veszi körül, a negyedik oldalon 1-2 szintes házak állnak. A város legbékésebb, legmegnyugtatóbb helye. Kellemes a hatalmas eperfák árnyékában hűsölni és nézni az óránként beinduló szökőkutat, a gyerekek fürdőzését és ugrálását, egyszerűen élvezni a semmittevést. Állt a medence mellett egy kiszáradt facsonk amit a gyerekek ugrótoronynak használtak. A legmagasabb pontja kb. 8-9 m magas lehetett. Már felmászni is teljesítmény! A gyerekek csapatokban jöttek és mentek, pillanatok alatt alsónadrágra vetkőztek, ugráltak, fürdőztek, vizesen felöltöztek és mentek tovább. A város bölcs öregjei a eperfák alatt ücsörögtek, beszélgettek, újságot olvastak, teáztak, vagy kemény dominócsatákat vívtak. És ez így megy reggeltől estig.

Nehezünkre esett elindulni, de végül fél 6-kor felkerekedtünk és elmentünk a Kalat Minorhoz. Útközben átmentünk a fedett bazáron és megálltunk szinte az összes szőnyegüzletnél. Alig volt olyan szőnyeg, ami tetszett volna. Dominált a vörös alapszín és a kidolgozása sokszor kívánnivalót hagyott maga után. A kereskedők állították hogy kisebb lyukak, foltok, szakadozott rojtok nem jelentenek egyáltalán defektet. Ha már bent voltunk az üzletben, akkor alig lehetett tőlük megszabadulni. Az egyik fickó mutatott két selyemszőnyeget. Végre két szép szőnyeg, de ők is tudták mi a szép, mert 1200 ill. 800 USD-re taksálták őket. Nekem az olcsóbbik tetszett jobban a színösszeállítása és mintája miatt. De hagytuk a dolgot, elvégre lesz még időnk tárgyalni.
Végre elértünk a medreszekhez. A Kalan mecsetben 150 sumot szedtek a belépőért és 250-et a minaretért. Viszonylag késő volt fényképezni és a nap is elbújt a felhők mögé. Nem is mentünk be a mecsetbe, hanem továbbsétáltunk az erődhöz (Ark), majd innét ki a városi parkban álló “Ismail Samani” mauzóleumhoz. A mauzóleum a város legrégebbi (905) műemléke és Közép-Ázsia egyik legelegánsabb struktúrájú épülete. Már sötétedett mire a mauzóleumhoz értünk. Innét már csak egy ugrás volt a város régi falának maradványa. Egy kapu is megmaradt, ami sokkal impozánsabb volt mint bármelyik hivai kapu. Másnap a múzeumban elmesélte egy vezető, hogy a kapu előtt zajlottak a kivégzések. A kapu tetején nagy erkély volt, ahol a zenekar játszott a kivégzések során és a kán innét nézte végig az ítélet végrehajtását.

Gyalog mentünk vissza a városközpontba. Vacsorázni nem akartunk mert az ebédre elfogyasztott saslikmennyiség kiadós volt. Viszont hulla fáradtak voltunk. De még mindig nem tudtunk zuhanyozni mert nem volt víz. Másnap megtudtuk az ausztráloktól, hogy a probléma tényleg városi szintű volt, mert a jóval drágább szállójukban sem tudtak zuhanyozni. Mumbinjon úr, a szálló tulaja nagy kannákban hordta a vizet a közponból egy kútról, hogy legalább mosakodni lehessen.
A mai hőség és az utazás alaposan kifárasztott és már 10 órakor aludtunk.

1999.06.07. hétfő, Buhara

Ha időben lefekszik az ember, akkor időben is tud felkelni. Már 6 órakor felébredtem. Röviddel 7 előtt elindultam egy gyalogtúrára a városban. Szépen sütott a nap, “túl jó idő” ígérkezett. A Kalat Minor (minor=mecset) kapujában még nem ült senki, szabadon meg lehetett látogatni, nem kértek belépőt. A minaretbe vezető ajtó még zárva volt. Az előző este megismerkedtünk a szemben álló Mir-i-Arab medresz felügyelőjével és pont most nyitotta “mecsetje” kapuit. Egy vidéki asszonycsoportnak tartott vezetést, majd közösen imádkoztak. Az ima végén mindegyik asszonyság adott 10 sum baksist a fickónak. A Mir-i-Arab mecset volt Közép-Ázsia egyetlen, szinte folyamatosan működő mecsete. A XVI. sz.-ban épült, 1920-ban bezárták és Sztálin 1944-ben megnyittatta! Tisztán érdekből, mert a háborúban szüksége volt a mohamedán támogatókra is.
A mecset ma már nem működik. A belső részek még erős restaurálásra szorulnak, de a külső falakat rendbetették. Buhara fénykorában több mint 60 medresz működött, amiből mára egy töredék maradt meg és látogatható.

8 óra lehetett. Jól elszállt az idő a kora reggeli nézelődéssel, így visszasiettem a szállóba. Hanna éppen felébredt. Ideje volt reggelizni.

Munbinjon reggelizője is egyedi. Keskeny, korlát nélküli lépcsőn jutunk fel egy kicsi helyiségbe, ahol hosszú asztal körül törökülésben kell ülni és enni. A reggeli egyszerű de kiadós: főtt tojás, méz, margarin, joghurt tea és lepénykenyér.

9.30-kor már úton is voltunk. A Chor Minor-hoz mentünk, ami azért számít ritkaságnak mert 4 tornya van. A tornyokat szép türkiz kerámia borítja. Az épületet néhány éve szépen helyreállították. A hőség már most, kora délelőtt próbára tette az állóképességünket. Már legalább 35 fok volt.

Itt jöttünk rá, hogy ha Bakhautdin Naqshband mauzóleumához szeretnénk menni, akkor a buszmegálló nincs is messze. Gyűjtőtaxik (marshroutki) járnak erre a helyre. Először helyi busszal mentünk egy megállót - csak pont a rossz irányba. Végül beszálltunk egy zsúfolásig megtömött gyűjtőbe. A város szélétől már csak egyedül utaztunk mert mindenki kiszállt. 50 sumért vitt el a 10-12 km-re lévő zarándokhelyig.

A szufi rend egyik legfontosabb mauzóleuma és mecsete áll itt. Bakhautdin Naqshband - a rend alapítója (XIV. sz.) - olyan iszlám Ghandinak számított. A teljes szellemi élet mellett egy életen át tartó fizikai munka fontosságát hangsúlyozta. A Naqshband-ik titkos, decentralizált de nem fanatikus és aszketikus rendnek számítottak. Naqshbandi követői szerte a világon megtalálhatók, beleértve a volt SzU mohamedán területeit is. A közep-ázsiai iszlám újjáéledésében erős szufi hatás figyelhető meg, mivel a szovjet időkben is olyan társaságokon belül létezett, akik túléltek minden megtorlást. Állítólag még a KGB-nek sem sikerült közéjük informátorokat beépíteni.
Az emberek ide imádkozni jönnek és kívánnak valamit. Hatalmas eperfa alatt ül a mullah és nála lehetet imát rendelni, természetesen baksisért. A belső udvarba csak földig érő köpenyben engedtek be bennünket. A hely felkészült a tudatlan turistákra is mert rögtön kaptunk kölcsön 2 fekete köntöst. A mecsetet kívülről már nagyon szépen restaurálták. A festett menyezetű előteraszok kimondottan jól sikerültek. Belül sajnos az épület még rossz állapotban volt. Benyomásom az volt, hogy az iszlám vallás újraéledésével egyre nagyobb figyelmet és pénzt fordítanak a kiemeltebb vallási épületekre. A zarándokok körbejárták Bakhautdin Naqshband sírját, megérintették annak falát és közben elmondták a kívánságaikat. Az udvaron fekvő száraz fatörzsből megpróbáltak kitörni szilánkokat, amit később amulettbe foglalnak és viselik.
Megnéztük a múzeumot is, ahol az őr elég jó német nyelvű vezetést tartott. Elmagyarázta, hogy azok a zarándokok, akik a tárgyaktól várják kívánságaik teljesülését mind helytelenül járnak el - egyenesen Allahhoz kellene fordulniuk. A zarándokok miután elegett tettek lelkük megnyugtatásának, a gyomruk megnyugtatására koncentráltak. A kertben a fák hűs árnyéka alatt számos ágy állt, ahol nyugodtan meg lehetett ebédelni a magukkal hozott elemózsiából. Jelentősebb ünnepnapokon állítólag élő bárányt hoznak magukkal és itt vágják le, készítik el és lakomáznak belőle.

A mecsettől kb. 300 m-re volt még három sír amit érdemes volt megnézni. A sírok egy mecset gyönyörűen gondozott kertjében álltak és délidő lévén itt is zarándokok fogyasztották elemózsiájukat. A nap delelőre hágott és legalább 45 fok volt árnyékban. Szerencsénkre volt még gyűjtőtaxis, aki hajlandó volt ebben a hőségben is dolgozni. Indult is rögtön Buharába. Tartottunk attól, hogy ebédidőben nem lesz se taxi sem utas.

A centrumba vitettük magunkat. Egyenesen a Labi-hauzhoz tartottunk egy jó kis ebédre. Ma gyerekek serege (és a hőség) még nagyobb volt mint tegnap. Lehettek vagy harmincan a medencében és körülötte. Megállás nélkül ugráltak egy behajló fa törzséről és a kiszáradt fatörzsről. Ma kevesebbet ebédeltünk. Csak levest és teát kértünk. A borszasztó hőségben nem voltunk éhesek. 3 órán át sziesztáztunk a medencénél mert ebben a hőségben teljesen elfáradtunk és semmi értelme, hogy kínozzuk magunkat a látnivalókkal. Három órakor erőt gyűjtöttünk és felkerekedtünk az erődhöz (Ark). A “Zindon”-t (börtön) kerestük először. Zárva volt. A kiállítás a kánok brutális kínzási módszereit élethűen ábrázolja - olvastuk valahol. Az erődbe a legutolsó pillanatban értünk, mert épp zárták a múzeumot (Belépő 400 sum). A vezető rendes volt mert tartott egy gyors vezetést némi baksis reményében. Az utolsó emír lakott az erődben 1920-ig. A bolsevikok űzték el és az egész udvartartásával, háremével stb. Afganisztánba menekült. Ott is halt meg a negyvenes években.

A múzeumvezetés gyors tempóban zajlott, mert a teremőrök szerettek volna hazamenni. Amint befejeztünk egy termet, már kapcsolták is a lámpákat és zárták az ajtókat. Az erőd nagy részét lebombázták 1920-ban a bolsevikok. Ez ma is romokban hever, viszont megéri átbotorkálni a területen mert szép a kilátás a városra. Az erődön belül található a koronázási udvar is, amit már helyreállítottak. Az utolsó koronázás 1910-ben volt. Az buharai emírek brutalitása nem sokkal tért el a hivaiakétól. Bizonyíték erre a következő történet:

1842 június 24-én Charles Stoddart és Arthur Conolly, két angol katonatisztet vezettek ki a börtön mélyéről, hatalmas tömeg előtt az erőd (Ark) elé. A tisztekkel megásatták saját sírjukat - dobszó és nádsíp kíséretében - majd lefejezték őket. Stoddart három évvel korábban érkezett azzal a küldetéssel, hogy megnyugtassa a kánt a britek afganisztáni inváziójáról. A tisztek elöljárói azonban alábecsülték az emír önteltségét és megalomániáját. Stoddart ajándék nélkül érkezett és a levél amit hozott, nem Viktória királynőtől származott, hanem csak az indiai főkormányzótól. (az emír a királynővel tartotta magát egyenrangúnak). A helyzetet fokozta, hogy Stoddart megszegte a helyi protokoll előírásait és lóháton ment fel az erődbe, ahelyett hogy gyalogolt volna. Az emír annyira bedühödött, hogy Stoddartot rögtön börtönbe vetette, annak is a legmélyére, a “férgek cellájába”. Conolly 1841-ben érkezett, hogy megpróbálja elérni Stoddart kiszabadítását. Az emír a hivai és kokani kánsággal való brit összeesküvést látott a követben és őt is börtönbe vetette. Miután a britek Afganisztánban csúfosan megjártak, az emír meg volt arról győződve, hogy a britek csak másodrangú katonai erőviszonyokat képviselnek. Még egy hiba történt: Viktória királynő nem válaszolta meg az emír egy korábbi levelét. Ezután döntött az emír a kivégzésről. A brit kormány úgy döntött, nem csinál a kivégzésből ügyet, és ejtette az esetet.

Az erődtől átvonszoltuk magunkat a Kalat Minorhoz. A nap még mindig kegyetlenül tűzött, de már fotózáshoz kedvező szögböl világította meg az épületeket. A mecsetben nem siettünk a látogatással. Legalább fél órát hűsöltünk és beszélgettünk a kapunál az őrökkel és a mullahhal. Szerencsére jól beszéltek oroszul. Buharában nagyon sok tadzsik él és a tadzsik nyelvet is használják. A végén annyira jól összejöttünk, hogy “vendégül láttak” a mecset és minaret látogatásra.

A legenda szerint Arslan kán egy vita után kivégeztetett egy imámot. A kivégzést követő éjszaka az imám megjelent a kán álmában és ezt mondta: “Megöltél és most kötelezd el magad, hogy fejemet oda hajthatom, ahol senki sem tud lépésével zavarni”. A Kalan Minor az ő sírja fölé épült. Építésekor (XII. sz.) valószínűleg Közép-Ázsia legmagasabb épülete volt (kalon tadzsikul “nagy”-ot jelent). Ez a fantasztikus mestermunka 47 m magas és 10 m mély alapokon nyugszik. Már 850 évvel ezelőtt gondoltak a földrengésekre és a talapzatba nádkötegeket helyeztek, ami eddig megfelelő földrengésvédelemnek bizonyult. Még a mindent elpusztító Dzsingisz kánt is annyira lenyűgözte az épület, hogy megóvása mellett döntött. Világítótorony és megfigyelőállomás funkcióját is betöltötte az évszázadok során. Az emírek pedig ebből a toronybol dobatták ki a bűnözőket. A buharai panoráma csodálatos volt és most 6 óra körül a nap csodálatosan megvilágította a szemközti medresz mélykék kerámiával díszített homlokzatát és türkiz kupoláit. Kb. 1 órát töltöttünk a minaretben és a mecset tetején. A mecset teteje egész érdekes mert nem sík, hanem 288 db pici kupola borítja. A mecset hatalmas türkizkék kupolájához keskeny lépcsők vezetnek fel. Állítólag tilos felmászni, de míg nem látja senki, addig miért ne. A kilátás innét is nagyszerű. A Kalan Minor kb. 10.000 ember befogadására alkalmas. A mai mecsetet a XVI. sz.-ban építették újjá, mivel a korábban itt állót Dzsingisz kán leromboltatta (minaretét meghagyta). A szovjet időkben a mecsetet raktárnak használták és csak 1991-ben nyitották meg eredeti funkciójában. A medreszbe újra élet költözött. Diákok tanulják az arab nyelvet, a Koránt és iszlám jogot.

Látogatás után leültünk újból az őrökhöz. Épp nagy volt a hívők áradata, akik sorban rendelték az áldást. Mivel a mullah mellett ültünk, nem illett felállni és távozni, így mi is többször imádkoztunk a hívőkkel. A mecsetlátogatás után szerettem volna lefényképezni a főtéren álló Navir Divanbegi medresz homlokzatát. Azért különleges, mert nem csak növényi és geometriai mintákat, hanem madarakat ábrázoltak a főhomlokzatán. Élőlények ábrázolása a Korán előírása szerint tilos volt.

Hannától elváltam a bazárnál mert ő bement megnézni a szőnyegeket. A főtéren összefutottam a Hivában megismert izraeli fiúkkal. Épp vacsorázni indultak. Mivel Hanna nem bukkant fel ezért visszaindultam a bazár felé. Pont félúton találkoztunk. A szőnyegre alkudozott, aminek ára időközben 600 USD-ra csökkent. Közösen visszamentünk a szőnyegkereskedőhöz. Agyonra dicsérte a portékáját. A szőnyeg tényleg szép volt, mindkettőnknek nagyon tetszett. A fickó tőlem várt árajánlatot. Hosszasan probáltam belőle kiszedni egy újabb árat de végül kirukkoltam 350 USD-vel. Ettől majdnem hanyattesett. Elővett egy nagy szőnyegekről szóló könyvet és magyarázta az áru sajátosságait. Addig mustráltuk a szőnyeget míg Hanna felfedezett rajta két aprócska lyukat. A kereskedő váltig állította, hogy ez nem hiba és nem tart 2 percig sem megjavítani. Közben lement 550-USD-re. Egymás között magyarul beszélgettünk arról, hogy mit tegyünk a hiba miatt. A fickó érezhette hanglejtésünkből, hogy az üzlet kútba esni látszik és tényleg nem fogom megvenni ennyiért. Ekkor hirtelen 450 USD-re majd 400 USD-re süllyedt az ár és a kezembe akart csapni. Megkértük javíttassa ki a defektet rendesen másnapra, akkor áll az alku. Ekkor jött a mesedélután, hogy nővérei épp nincsenek itthon (ők csomózták állítólag a szőnyeget), elfogyott a hozzá passzoló anyag mert pont annyit vett amennyi a szőnyeghez kell, és ő is meg tudja javítani 2 perc alatt (csak lássa már a pénzt). Barbár módon össze is varrta a lyukat valami eszméletlen színű cérnával. Nemtetszésünkre kihúzta cérnat és elkezdte másikkal összevarrni. Ha eddig senki nem vette volna észre a hibát akkor ezután már szemet szúrt! Besokalltunk és otthagytuk. Kicsit sajnáltuk a szőnyeget mert nagyon szép volt de hibás árut nem akartunk venni.
Már Marco Polo is írt beszámolójában a fantasztikus közép-ázsiai szőnyegekről, de eltelt néhány évszázad mire ezek a darabok megjelentek az európai otthonokban is. A szamarkandi és buharai kézzel szőtt szőnyegeket kiváló minőségükért, a felhasznált természetes növényi színezőanyagok gazdagságáért (dominál a mély borvörös) és a csodálatos egyszerű geometriai mintájukért értékelték nagyra. Tipikusan egy vagy dupla soros szegély veszi körbe a ritmikusan ismétlődő nagyon egyszerű geometriai mintákat. A szőnyegeket valójában Észak-Iránból, Afganisztánból érkezett türkmének készítették és készítik még ma is. A szakértő a minta alapján pontosan meg tudja mondani, hogy Türkmenisztán mely részéről vagy mely törzsétől származik a szőnyeg. A nomád türkmének számára az egyetlen értékes bútordarab a szőnyeg volt. Könnyen szállítható szőnyegeket nemcsak a földre terítettek, hanem a jurták falát is ezzel díszítették, szigetelték. A szőnyeg nagy értékű fizetőeszköz szerepét is betöltötte, mivel mindenki tudta hány hónap munkája fekszik benne. Házasságkötéskor a menyasszony hozományának jelentős részét a szőnyegek tették ki.

A főtéren vacsoráztak az izraeli fiúk. Csatlakoztunk hozzájuk. Nem akartunk megint saslikot enni ezért kebabot és gulyást rendeltünk. A gulyást tipikus orosz kásával szolgálták fel, a kebab pedig darálthúsból készült gombóc volt krumplival. Mindkét fogástól mást vártunk. Vacsi után átvonultunk a medence másik oldalára, hogy egy jó bagóval megünnepeljük újbóli találkozásunkat. Az izraeli már járt a piacon mert a bagós nejlonzacskó ott lapult a zsebében. Ezúttal Hannát is sikerült rábeszélni a naszvajra. Nála a hatás már 2 perc után jelentkezett, de annyira, hogy a mellette levő villanypóznát ölelte meg hogy ne forduljon le a padról. Mindnyájan elég nagy adagot vehettünk be és a nagy hőségben még intenzívebben hatott. Bagózás után hazatértünk a közeli szállásunkra. Beszélgettünk még Munbinjon úrral. Az udvaron még 30 fok lehetett de a szobánkban egy klíma sem tudott volna kellemesebb hőmérsékletet teremteni mint a 200 éves falak.

1999.06.10. Csütörtök, Szamarkand

Ma már 8.30-kor úton voltunk a városban. Eltaxiztunk az egyik marshrutki-állomásig és onnét továbbutaztunk Ismail-Hodga-al-Buhori mauzóleumához (30km, 100 sum/fő). A mohamedánok második legfontosabb zarándokhelyének tartják Mekka után.

Ismail Hodga (807-890) gyűjtötte össze Mohamed próféta mondásait és cselekedeteit és foglalta írásba. A szuni mohamedánok az iszlám világban Ismail Hodga könyvét a Korán után a vallás második legfontosabb könyvének tartják. Ismail Hodga megtagadta hogy Buhara kormányzójának és annak gyermekeinek különleges oktatást tartson, ezért erre a helyre száműzték.
A helyet alaposan kivikszolták az elmúlt évek során. Tökéletesen restauráltak mindent. Legtöbb energiát a középütt álló Hodga mauzóleumba fektettek. Elég giccsesre sikerült. Zarándok aszonyok tarka ruhába öltözött serege érkezett és mondatott imát a mauzóleum mellett ülő fiatal mullahhal. Mikor megláttak a fényképezőgéppel, többen kértek, hogy készítsek róluk fotót. Az udvaron csordogáló szent kútban először megmosakodtak zarándokok majd szomjukat csillapítottak a vízzel. Ezt mi sem hagytuk ki.

10 óra körül elég volt a zarándokokból, felkerekedtünk és visszamentünk Szamarkandba. A busz a bazárhoz érkezett. Egy nagyon szakadt helyi busszal továbbmentünk a vasútállomásra. A pénztárnál még a régi szovjet rendszer uralkodott. 20 sumot kellett fizetni az információért. Aztán tolakodás a pénztárnál. Nem voltak sokan, de mindenki valamilyen protekcióval próbált előrenyomulni. Persze az információ tévesen informált a vonatok Taskentbe való érkezéséről. Az éjszakai vonatra (indulás hajnal 1.00) vettem hálókocsis jegyet. 2.150 sum-ba került a két jegy + 320-ba az ágynemű a vonaton. Állítólag külföldinek dupla tarifát számolnak fel, de itt ez fel sem merült. Előadtam azt a mesét, hogy itt dolgozom (amiről volt is egy papírom) és a pénztáros nem vágott meg a külföldinek kijáró dupla tarifára. Az állomáson több mint egy órát töltöttünk el a jegyvásárlással. Nem kapkodják el.

A bazárhoz tértünk vissza. A megállónál lévő étteremben összetalálkoztunk a holland ismerőseinkkel. Csatlakoztunk hozzájuk ebédre. Végre nem saslik! 1 kiló halat 500 sumért adtak. Kb. 40dg-os adagot kaptam. A halszeleteket már előre kisütötték, rendeléskor csak visszadobják a hatalmas frituba és forrón hozzák ki. Az ebéd nagyon finom volt. Szomjunkat forró teával oltottuk. Majdnem 2 órat ebédeltünk és beszélgettünk, majd elindultunk a központ fele. A Registanról visszamentünk a szállóba összepakolni, sziesztázni egy kicsit és kiköltözni a szobából. A csomagokat a recepción hagyhattuk.

A nevezetességek közül még 1 fő látványosság maradt. 4 óra körül értünk a Guri Amir mauzóleumhoz. Az épületet csodálatosan renoválták kívül-belül. Timur, 2 fia, 2 unokája (Ulughbek is) és a család híres tanítómesterei nyugosznak ebben a meglepően szerény díszítésű mauzóleumban. A földszinten a sírkövek csak jelzik a sírok elhelyezkedését. A sírok valójában 3 méterrel lejjebb, a kriptában találhatók. Természetesen egyik élelmes múzeumőr ezt is megmutatta némi baksisért.

A mauzóleum mellett jó motívum adódott fényképezésre. A bárányfelhők összegyűltek a napfényben csillogó minaret tornya mögött. Úgy nézett ki az egész mintha a minaret füstöt pöfékelne. Sokáig szórakoztam a beállításokkal, majd mire jónak találtam, akkor hirtelen elbújt a nap, mikorra előbújt ismét, akkorra szétoszlott a vattafelhő a minaret mögött. Jó fotóhoz idő kell vagy szerencse. Megpróbáltuk a térképünkön jelzett óvárost megtalálni de igazából senki nem tudott bővebb felvilágosítást adni, hol is van az tényleg, vagy egyszerűen a Registant nevezték meg óvárosnak. Mindenesetre kis mellékutcácskákon jutottunk el a Registanra.

A medreszbe tartottunk. Összefutottam a tegnap megismert kőművesekkel. Műhelyük földjét mindenütt kőtörmelék borította. Egy nagy kupacban pedig az új kövek vártak a felhasználásra. Az egyik ládafiókból előhúztak egy darab, minden oldalról törött csempét és nekem ajándékozták. A falról bontották le és állítólag Timur korabeli. Nem vagyok szakértő, nem tudom hogy igazat állítottak-e. Cserébe kaptak tőlem néhány reklámtollat. Kis ajándékoknak mindig nagy a sikere. Sokszor egy-egy apró ajándékkal könnyedén elintézhetünk dolgokat ezen a vidéken.

A kőművesek után a tegnap megismert ezüstműves boltjában landoltunk. Szerettünk volna valami emléket magunkkal vinni. Hosszas alkudozás következett a különböző nyakláncokról. Egy lánc jobban megtetszett. 60 USD-ról indult az ár. 20.000 sumra sikerült lealkudni (41 USD). Állítólag jó minőségű ezüst, ha nem is az, akkor is tetszik. Számlaként írtak valami sajtcetlit, amit esetleges üzbég vámellenőrzésnél kell lobogtatnom.

A Registan téren épp egy üzbég sanzonénekes készítette nacionalista videoklipjét. Playbackről nyomatta hozzá a zenét. A refrén így hangzott: Üzbegisztán, Üzbegisztán... Kérdeztem az ezüstművest, vajon ismeri-e a sztárt, de csak legyintett és a jelentéktelenek kategóriájába sorolta.

Elszaladt az idő. Vacsorázni szerettünk volna, de a tegnapi étterem nem tűnt vonzónak. Érzésünk szerint még a tegnapi maradékot árulták. Nem is fogyasztottunk semmit.
8 órára beszéltünk meg a holland ismerőseinkkel egy találkozót a szálló előtt. Időben érkeztünk. A szálló halljában az ausztrál csoportba botlottunk. Ők is befutottak Szamarkandba és ugyanebben a hotelben szálltak meg. Míg velük társalogtunk, megérkeztek a hollandok is. Ebédnél döntöttük el, hogy kipróbálunk egy helyi fürdőt. Az ötletet jónak tartottam, mert már télen is voltam Buharában egy “hammam”-ban és tetszett. Taxival gyorsan a fürdőnél voltunk. A holland ismerőseink délben csak a török fürdők vonzerejéről beszéltek, de azt nem mondták, hogy ezt a bannyát (fürdő orosz neve) előtte nem nézték meg. 50 sum volt a medencés fürdés, 50 a tusolás. Elég volt a tusolóba benézni és már ettől teljesen elrémült Hanna. Kijelentette, hogy ő ide be nem teszi a lábát. Benéztunk a fürdőbe is, hát az sem volt sokkal jobb. A hollandok is gyorsan lemondtak az ötletről. Ez egy igazi népfürdő volt. A látvánnyal be is fejeztük a tisztálkodási igényünket a népfürdőben és maradtunk a hagyományos szerény szállodai zuhany mellett. Kár, mert télen Buharában az 500 éves hammam nagyon szép tiszta volt és nagy élményt nyújtott.

Tettünk egy jó nagy sétát az orosz negyedben. Kár hogy eddig nappal nem szakítottunk rá időt. De a sok száz éves iszlám műemlékek mellett eltörpül a századfordulóról származó épületek jelentősége. Az 1-2 emeletes házakat szépen rendbentartják. Valamikor ez volt az orosz közigazgatási központ. A vidámpark is itt üzemelt. Mintha a békebeli 60-70-es évekbe csöppentünk volna. A szórakoztatóeszközök nagy része még a kommunizmusból maradt.

A közeli Flamingó nevű étteremben megvacsiztunk. Az étterem udvarán nem volt szabad asztal, de a tulaj nagyon kedves volt és kihozott a kedvünkért egy asztalt. Az udvaron sokkal kellemesebb volt vacsorázni mint a barátságtalan belső helyiségek egyikében.

Üzbegisztánban sok a kis magánétterem (home restaurant). Családi házakat alakítottak át étteremmé és a család minden tagja azon tüsténkedik, hogy a vendég jól érezze magát. Ezeken a helyeken nyoma sincs már a volt kommunista SzU-ban jellemző kiszolgálószemelyzet “nekem teljesen mindegy” magatartásának.

Fél 11-kor visszatértünk a szállóba. A délutáni kiköltözésünk óta a szobánkat még nem adták ki, sőt, ki sem takarították. Elkértük a kulcsot és mivel a népfürdővel megjártuk, most itt pótoltuk a zuhanyozást.
Tartottunk attól hogy éjfél körül nehéz lesz már taxit keríteni, ezért valamivel korábban kimentünk a vasútállomásra. Az állomáson sikerült úgy elhelyezkedni hogy egész kényelmesen le tudtunk feküdni a kényelmetlen székekre és vártuk a vonat indulását. Félórácskát aludtunk is. A vonat pontosan érkezett 0.40-kor. Hálókocsink a vonat legvégén volt. Hannával külön-külön hálókupéba szólt a jegyunk. Sikerült elintézni hogy egybe kerüljünk. Pechünkre pont itt nem lehetett kinyitni az ablakot, mert már évekkel ezelőtt alaposan beszorult. Semmilyen baksis nem vezetett megoldáshoz. A mellettünk lévő kupéban a helyeket már elfoglalták, cserélni sem tudtunk. A hálókocsi kalauza váltig állította, hogy menet közben hűvös lesz, sőt az éjszaka folyamán még fázni is fogunk. Hát nem volt hideg. Beletörődtünk a helyzetbe és a meleg ellenére sikerült elaludni.

1999.06.11. péntek, Szamarkand - Taskent - Fergana - Schakhimardan

Vonatunk pontosan, reggel 5.20-kor érkezett Taskentbe. A hálókocsi kalauza már időben, legalább fél 5-kor elkezdte felverni az embereket és begyűjtötte a lepedőket. Bennünket negyed 6-ig ugyan nem vert ki az ágyból.

Alisher kis késéssel ugyan, de most legalább megérkezett a vasútállomásra. Télen tévedésből a repülőtéren várt rám. Nagyon korán volt még, de egyenesen az irodába mentünk. Rossz hírrel fogadtak, Ahmed - a főnök - nem vitte el a táskámat Almatyba. (A hivatalos utamra még egy táskám volt és ezt egy héttel korábban Tashkentben hagytam, amit egy kis kerülővel Bishkekbe kellett volna eljuttatni.) Ez szívas lesz a következő hét során, mert a táska legalább 15 kiló.

Az irodában reggeliztünk. Tíz nap után ma reggel ismét kávét ittunk reggelire. Jót is tett élénkítő hatása a délelőtt során. 8 után kezdtek szállingózni a dolgozók. Rufina, aki a páncélszekrény kulcsát őrizte - és kulcsfontosságú volt számunkra mert a széfben volt a pénzünk - viszonylag későn érkezett. 9 után hagytuk el az irodát és a kisbusz-állomásra mentünk, ahonnét Fergana felé lehetett továbbutazni. Nagy távolsági buszok egyáltalán nem közlekednek Taskent és Fergana között. Két úton lehet eljutni a Fergana völgybe. Az egyik sík területen, de a mai Tadzsikisztán területén át vezet. Ezt az utat a nyugtalan polgárháborús helyzet miatt lezárták. A másik út a hegyeken át megy. Itt viszont csak minibuszok járhatnak, mert az egyik hágón a rossz útviszonyok miatt csak 5 tonnánál könnyebb járműveket engednek át. Ha elkészül az út, rendes burkolatot kap és teljesen kiszélesítik, akkor mehetnek nagy buszok is.

Csak egyetlen DAMAS várt utasra. Alisher segítsége nélkül soha nem találtuk volna meg ezt a helyet, ahonnét Fergana felé indulnak járművek. A sofőrrel némi alkudozás után megegyeztünk 3.000 sumban 2 főre és a busz azonnal indul, nem vár további utasokra. (2 utasa már volt és meg 1 emberre várt). Megérte egy kicsivel többet fizetni, így több helyünk volt.

A Daewoo járművei Magyarországon is ismertek. Üzbegisztán modern járműparkjának nagy része Daewoo Tico, Damas, és látni Nexiát is. A koreaiak az ország legnagyobb beruházói. A felsorolt modelleket itt helyben gyártják. Az eladások nem mentek valami fényesen a mult év végén, mert a bent ragadt készleteket valami fantasztikus akciós áron kínálták. Állítólag 1.600 USD-t kértek a Ticoért és 2.000-et a Damas-ert! A városon belüli gyűjtőtaxik egy része Damas, a másik része mindenféle nálunk is részben ismert orosz tragacs.

Hosszan araszoltunk Taskent külső kerületein keresztül míg nekivágtunk a hegyek felé vezető útnak. Minél inkább beértünk a hegyek közé annál hűvösebb lett, felhőbe borult a táj, majd hamarosan zuhogó esőben folytattuk az utat. Megálltunk egy útszéli kofasornál. Voltak vagy 20-25-en. Minden színes ruhás helybeli asszonynép előtt egy hatalmas vödör állt tele kicsiny fehér golyócskákkal. Gondoltam, valami finom édesség lehet. Mikor megkóstoltam, nagyon meglepődtem. Szárított túrógolyót hittem édességnek. Kőkeményre szárítják, borzasztóan sós, de nagyon tápláló és laktató. Kb. 100 sumért adnak 15-20 golyócskát. Ember legyen a talpán aki ebből a sós “nyalánkságból” 2-3-nál többet meg tud enni egyszerre.

A hegyeken át vezető út nagyon kátyús és lassú volt. Itt is javában építették az utat. Az úttal párhuzamosan kanyargott egy sebes sodrású hegyi folyócska, ami végül egy hatalmas víztározóba torkollott. Útépítés miatt hatalmas sziklafalakat robbantottak le az egyik oldalon, ezzel töltötték fel az út másik oldalát. Az üzbég úthálózat minőségére nem lehet rosszat mondani. Az úthálózat javítása, karbantartása, új utak építese a jelenlegi kormányzat politikájában prioritást élvez. Rengeteg pénzt költöttek eddig az általános infrastruktúra javítására. Sajnos az ország sajátos politikai felfogása miatt a külföldi beruházók egyelőre nem tolonganak. Üzbegisztán a környező Asztan országoktól eltérő utat választott és a maga módján próbál kiemelkedni a régióban. Szerte az országban relatíve jó minőségű 2x2 sávosnak nevezhető autóutak húzodnak. Üzbegisztán fontos tranzitorszag. A Törökországból és Iránból érkező áru Türkmenisztán felől lép be és Kirgizisztán vagy Kazahsztán felé hagyja el az országot.

A hágót 2228 m-nél értük el. Szakadt az eső és a környező hegyekből nem lehetett semmit sem látni. Mikor leértünk a völgybe kitisztult az ég, kisütött a nap és ismét 30 fokra szökött a hőmérséklet. A Damas is megemberelte magát és 80-100 km/óra sebességgel száguldottunk Fergana felé.

Ebédelni megálltunk egy szép útszéli étteremnél. Hanna lagmant kért. Lagmant szinte mindenütt lehet kapni. Elkészítése szinte megegyezik a mi pörköltünkével csak kevésbé zsíros. Nagyon apróra vágják a húst, pörköltnek elkészítik és tálaláskor ráöntik egy nagy adag spagettitésztára. Én maradtam a sasliknál. Sofőrünk is darált húsból készült saslikot evett. Errefelé kevés bizalmam van a darált húsból készült dolgokhoz.
Érdekes a fizetés rendszere is. Néha lehet mindent egyben fizetni. Akkor működik így, mikor mindent a pincérnél rendelünk. A másik rendszer ami itt ebben az étteremben is működött, hogy a különböző dolgokat részben önkiszolgáló rendszerben gyűjtöm be és fizetem rögtön vagy miután elfogyasztottam. A saslikot megrendeltem a sütögetősnél és ő kihozta amikor elkészült, nála fizettem érte. A kenyeret és a teát egy másik ablaknál lehet beszerezni és fizetni. Az üditőital az étterem középen csobogó szökőkútban hűlt, csak kiemeltem egyet a vízből és máris ott termett valaki aki kinyitotta.

A ferganai utunknál sem jött be a papírforma, mert 5 órás utat ígért a sofőr és végül 7 óra lett belőle. Amikor a Fergana völgybe megérkezik a látogató, az első kérdése az, hogy hol a völgy? A 22.000 km2-en elterülő síkságot északon a Tian Shan délen az Altaj hegység zárja körbe. A hatalmas távolságok miatt a hegyeket nem is látja az ember, ezért nem tűnik fel, hogy völgyben vagyunk. A Fergana völgy Közép-Ázsia talán legjobb termőföldjével és klímájával rendelkező hatalmas kiterjedésű oázis. Jelentőségét már ősidők óta ismerték. A Selyemút egyik része is itt vezetett át. Üzbegisztán lakosságának harmada, 7 millió ember él a völgyben. A népsűrűség itt a legmagasabb Közép-Ázsiában. A völgy városai nem rendelkeznek különösebb művészettörténeti emlékkel. Fergana, a völgy legfiatalabb és legkevésbé üzbég városának számít. A közeli Marghilanban a selyemgyárat érdemes megnézni. Sajnos ma már lekéstünk erről, szombat-vasárnap pedig üzemszünet van.

A kiválasztott szállóban először jól néztek ki a dolgok mert 2.600 (5 USD) sumra mondták a szobát 2 főre. Ez volt a belföldi ár. A helyi munkáról szóló papíromat már majdnem elfogadták. E papír segítségével járt volna a belföldi ár. Nem döntöttünk egyből, mert felmerült még annak a lehetősége is, hogy továbbutazunk. A buszállomáson megtudtam hogy elment az utolsó busz. Ekkor már kivettük volna a szobát, csak közben recepciósváltás volt és az új fiú mindenféle igazgatói utasításra hivatkozva a külföldinek kijáró 54 USD-re változtatta az árat. Ez kicsit túlzas volt a mókáért. Ezzel el is dőlt hogy éjszakára nem maradunk Ferganában és megpróbáljuk még ma este elérni az igazi úticélunkat, Schakhimardant. A taxisok többsége viszont már nem volt hajlandó Schakhimardanba menni a távolság (50 km) és a késői óra (du.6) miatt. Végül találtam egy taxit 2000-sumért. A taxis figyelmeztetett hogy fent a hegyekben rossz idő van. Igaza is lett. Ferganában még ragyogóan sütött a nap, de alig hogy elhagytuk a várost, máris sűrű esőfelhők gyülekeztek a hegyek között fekvő úticélunk felett. 15 perccel később pedig már szakadó esőben autóztunk. Az üzbég-kirgiz majd a kirgiz-üzbég határon nem volt ellenőrzés. Mindkét poszt hivatalnokai visszahúzódtak kuckójukba az eső elől. Ez így is volt rendjén. Noha minden papírunk rendben volt, így valószínű sok időt spóroltunk meg. Ritkán jár erre külföldi turista és már csak kíváncsiságból is alaposan ellenőriznek.

Vadregényes hegyi úton hamarosan elértük a falut. Könyvünk szerint a falu központjában, a folyó partján több vendégházat is lehet találni. Írója egy dologról még nem tudhatott. Tavaly szörnyű katasztrófának esett áldozatul a falu és lakossága. Egy éjszaka alatt 2 métert emelkedett a folyó szintje és elmosta a parton álló házakat. Az embereket álmában lepte meg az ár és 5000-en lelték halálukat a vízben. A folyócska partján, ahol korábban házak és hétvégi üdülők álltak, most hatalmas, földdel frissen feltöltött üres tér tátong.

Sofőrünk egy szép, zöld kerítéses ház előtt állt meg. Kívülről szépnek is tűnt minden, de miután beléptünk, már nem volt olyan vonzó. Állítólag a térképészeti vállalat bungalóinál vagyunk és az egyetlen kereskedelmi szálláshely, ami most működik. A szezon nem indult még be és a víz elmosta a többi helyet. A háziak, akik kartbantartják a létesítményt 1000 sumot (2 USD) akartak kérni egy spártai, ágynemű, WC, és zuhanyzó nélküli szobáért. Mikor rákérdeztem a tisztálkodási lehetőségre, akkor mosolyogva a kerten át zuhogó patakra mutattak. A nacsalnyik bugalója jobban nézett ki. Itt már volt ágynemű, de 2000 sumot kértek. Az ár/teljesítmény viszony nem állt egymással megfelelő arányban. A sofőrön keresztül gyakoroltunk nyomást az alkura. Sötétedett és ő már nagyon ment volna vissza Ferganába. Mi pedig mondtuk, hogy ez a szállás nem tetszik és megnéznénk még mást is. Így ő nyomta a háziakat, hogy ugyan engedjenek már. Végül megkaptuk a nacsalnyik szintén spártai bungalóját 1200-ért. Előszobánkban még asztal és TV is volt, de már több éve nem működik. A család nagyon vendégszerető volt. Hamarosan hoztak egy kancsó forró teát, joghurtot, kenyeret, majd egy nagy tál szaftos krumplit. A vacsora nagyon egyszerű volt, de annál jobban ízlett. Ilyen nyugodtan, ennyire elszigetelten is régen töltöttük az estét. Tökéletesen tiszta, friss hegyi levegőt szippanhattunk az 1500 m magasan fekvő falucskában. A panoráma csodálatos az Alay hegység csúcsaira. A sebes hegyipatak zúgása az egyetlen zaj, amit hallani. Autó alig-alig jár errefelé. A szezon még nem kezdődött el, vagy lehet hogy nincs is szezon manapsag, mert az emberek kevésbé engedhetik meg maguknak a kirándulást. Bezzeg a szovjet időkben nyüzsgött itt a sok városi! Éjszakára nagyon lehűlt a levegő, talán 10 fok lehetett. Bizony jó lett volna néhány kiegészítő fok a buharai hőségből.

Írtam néhány sorral feljebb a kétszeri határátkelésről. Schakhimardan földrajzi fekvése különleges és mindez Sztálin szüleménye volt. 12 ún. off-shore szigetecske létezik a Fergana völgy körül. A szigeteket nem víz, hanem egy másik, történetesen Kirgizisztán szuverén állam területe veszi teljesen körbe. Ez addig nem is bírt olyan nagy jelentőséggel míg létezett a Nagy Szovjetunió (mert úgysem lehetett sehová utazni). Most viszont határok, határállomások választják el egymástól a szigetecskéket és az anyaállamot. Megfigyeltem, hogy határellenőrzést csak szúrópróbaszerűen végeznek. Sokszor csak lassít a busz és ha nem állítják meg, akkor ellenőrzés nélkül megy tovább. Később lesz még alkalmam arról is beszámolni, hogy mi törtenik, ha kíváncsibbak a határon.

1999.06.12. Szombat. Schakhimardan - Fergana - Andijan - Osh

Az éjszaka nagyon lehűlt a levegő és kiválóan aludtunk. 7 óra előtt felkeltem és körbenéztem a faluban. Semmi különöset nem láttam. Épp csak indult az élet. Az első kofák már megérkeztek és friss kenyér és túró már kapható volt. A korábbi bazárt elmoshatta az árvíz és az új vasszerkezetes építmeny most készült. Az árusok az átmeneti időszakban kénytelenek voltak az út mentén felállítani asztalkájukat. A saslik sütögetők már megtisztították a hagymát és épp a húst vágták apróra.

Rövid séta után visszatértem a bungalóhoz. A családtol kértem reggelire kefírt, kenyeret és teát. A kefírt nagy levesescsészsben hozták és kenyérrel tudtuk kimártogatni. Reggeli után fogmosás a patakvízben.

Ma délelőtt gyalogtúrát terveztünk. 9 óra körül nekivágtunk a hegyek között megbúvó tengerszemhez vezető útnak. 3 km aszfaltozott út végén elértük a libegő végállomását. Innét indult a felvonó a tengerszemhez. Hát furcsa egy tákolmány volt. Szintén szovjet relikviának számított. Nem szívesen ültem volna fel rá még akkor sem, ha működött volna. Ovális alakú, derékmagasságú, fölül nyitott, 2 személyes gondolák voltak. A tóhoz vezető ösvény nyomvezetése könnyen felismerhető volt, viszont annál nehezebben járható. Kissebb-nagyobb kövek borították végig az ösvényt, ami különösen a visszaútnál számos veszélyt rejtett, mert könnyen el lehetett rajta csúszni. Az ösvény mentén egész állatkertet vonultattak fel. A nagyobb kiugró sziklákon egy-egy cementből öntött figura volt látható. Beton farkasok, medvék, madarak “figyelték” utunkat. 200 m szintkülönbséget kellett legyűrni, de megérte. Gyönyörű, tiszta, zöldeskék színű tengerszem tárult szemünk elé. Körben 3 oldalról magas sziklacsúcsok emelkedtek a tó fölé és csodálatosan tükröződtek vissza a vízfelületen.

Valójában 2 tengerszemről volt szó, csak a másodikat a jelenlegi pozíciónkból nem lehetett látni, mert eltakarta egy hegy. Néhány, a tónál dolgozó ember heverészett az árnyékban, egyébként egy teremtett turista sem járt a környéken. A tavon 3-4 ütött-kopott vízibringa várt arra hogy rozsdásodó lapátjait ismet kipróbálhassa. A heverészo fickók 400 sumért akarták 1 órára bérbe adni az egyik járgányt. Végül a felében megegyeztünk. 10 perc alatt áttekertünk a tó túlsó partjára és onnét 5 perc gyaloglással elértünk a második tengerszemhez. Néhány száz évvel ezelőtt földcsuszamlás következtében elzáródott az itt beömlő patak útja és így keletkezett a tengerszem. A vízibiciklizést már gyerekkorom óta nem gyakoroltam, de egész jól ment, csak konstrukciós hiba miatt a járgányt nem lehetett egyenesben tartani. Ezenkívül nem lehetett nagy gázt adni mert csupa víz lett volna a hátunk.

A visszafelé vezető út során vigyáznunk kellett minden lépésnél, mert az apró köveken szüntelenul megcsúszott a lábunk. Hanna kétszer ült fenékre. Az úttal párhuzamosan kanyargott egy sebes hegyi patak. Hatalmas csöveket fektettek a patak medrébe már egész magasan, mielőtt a víz eléri azt a pontot, ahol az első szenyeződések belekerülhetnek a patakba. Ezen a csövön át biztosítják a falu ivóvízellátását.

Az aszfaltút felénél leintettünk egy arra járó autót. Az idő hiánya kényszerített bennünket. Szerettünk volna még gyorsan szétnézni a faluban és utána a fél 2-kor induló, utolsó busszal bejutni Ferganába. Bekukkintottunk a falu központjában álló mecsetbe, felmentünk a kilátóhoz (kb. 300 lépcső) és ezzel be is fejeztük a látogatást. A Chaharnayában gyorsan összepakoltunk és ebéd után érdeklődtünk. Kaptunk egy hatalmas tál levest sok zöldséggel, krumplival, rizzsel, hagymával és két kanállal. A család nagyon vendégszerető és segítőkész volt. Egy nagyon pici házban laktak legalább 5-6-an. Üzbegisztánban még jellemző a nagycsalád. Ezen a vidéken a 8-10 gyerekes család sem számít ritkaságnak. Tegnap keményen tárgyaltak a szállás árárol, ma pedig nem akartak kérni semmit a mi háromszori étkezésünkért. Mi persze honoráltuk vendégszeretetüket.

Hétvégére beindult az üzlet mert érkezett néhány helybeli kiránduló is Köztük egy nyugdíjas újságíró. Már reggel szeretett volna tőlem interjút kapni, de akkor még sikerült lepattintanom. Borzasztó rohanásban voltunk a busz miatt, de most már nem szabadultam az interjúadástól. Elég szenilis újságíró volt és még a régi vonalhoz tartozott. A sok kitüntetés ott virított a zakóján. A helyi, Fergana Völgyi újságnak írt. Jött két A4-es papírral, a kezembe nyomta és azt akarta, hogy én írjam meg helyette riportot, oroszul. Ehhez a mókához egyáltalán nem fűlt a fogam és behazudtam, hogy nem tudok oroszul írni. Mit volt mit tennie, dolgoznia kellett. Előkereste a mappáját és nekiálltunk a kommunista stílusú riportnak. Először a pontos életrajzi adataimat akarta tudni. Inkább vallatásnak indult mint beszélgetésnek. Neve, családi állapota, hol, mikor született, mikor fejezte be az egyetemet, hol dolgozott először, másodszor, hát itt már belevágtam és javasoltam, hogy Üzbegisztánról beszélgessünk, mert ez a riport célja és megy a buszunk. Jól feldicsértem az országot, a hegyi levegőt, csak a buharai időjárást találtam túl melegnek. Az öreg nagyon lassan haladt az írással ezért rövidre fogtam a mondókámat. A végén még kierőszakolt tőlünk 2 fotót a riportjához.

Rohantunk a buszmegállóhoz mert a legvalószínűbb információnak a fél 2-es indulás tűnt. (Több embert is megkérdeztem a faluban, hogy vajon mikor indul az utolsó busz. A legtöbb szavazatot a fél kettes indulás kapta.) A busz már benn állt és a sofőr csak 2-kor szándékozott indulni. De meggondolta magát és már elindult háromnegyedkor. Indulás előtt megállt egy autós a busz mellett és utast próbált szerezni Ferganáig benzinhozzájárulásért cserébe. A végén már a buszjegy áráért is hajlandó lett volna a levinni a városig. Mi maradtunk. A busz ugyan lassabb, de nagyobb helyi, kulturális élményt nyújtott. Velem szemben ült egy igazán eredeti apóka, helyi viseletben. Hosszú, földig érő, kék színű kaftánt, fehér inget, üzbég sapkát és csizmát viselt. Kezében hosszú sétabotot tartott, ősz szakálla pedig a hasáig ért. Le is fényképeztem később.

Amikor megálltunk fel- és leszállas miatt, a busz mindig lefulladt és a sofőrnek kellett minden alkalommal bekurblizni. De egy tekeresre indult. A ferganai buszállomáson pont bent állt az andijani autóbusz. Már csak néhány utasra várt és hamarosan indultunk. Ritka élmény a sok rozzant orosz busz után egy relatíve jó állapotú Mercesdes busszal utazni. Az út Andijanig kb. másfél órás volt.

Andijanban sem sokat töltöttünk. Fél órát vett igénybe mire kiderítettem hogy hogyan lehet eljutni a határ túloldalán lévő Oshba. A dosztluki busz elvisz közvetlen a határállomásig, ott át kell gyalogolni és a másik oldalról indulnak kisbuszok a 2 km-re lévő Oshba. A dosztluki busz borzasztó lassú volt. Féltünk attól hogy besötétedik és esni fog. Szerencsére egyik sem következett be. Ilyen formalitás nélküli határállomással már régen találkoztam. Az autókat általában ellenőrizték, a gyalogosokat két katona szúrópróbaszerűen megnézte az üzbég oldalon. Bennünket jobban megvizsgáltak, mert unatkoztak és ritkan bukkan fel errefelé turista. Nézegették az útlevelet, bele akartak nézni a hátizsákokba is. Erről lebeszéltem őket. A végén már nyomtam náluk, hogy fejezzük be a szórakozást mert jön az eső és esteledik. A kirgiz oldal ennél sokkal lazább volt. Itt nem volt semmi ellenőrzés. Szerettem volna a későbbi kellemetlenségeket elkerülni, ezért hivatalosan is be szerettem volna lépni Kirgizisztán területére. De itt pecsételős ember nem létezik. Végigjártam a határon álló épületet és végre találtam valakit. Vámosok voltak és útlevéllel nem foglalkoznak. Egyetlen kérdésük volt: Visa eszty? Ha van vízumom akkor menjek isten hírével, de pecsét az nincs. Mentünk is mert a csomagunk már a városba induló buszban volt és csak ránk várt.

Néhány perc alatt a központban voltunk. Az Alaj szállónál tett ki. 272 somot (6$) kértek volna egy dzsuvás szobáért ahol csak hideg víz volt. 430 som a lux szoba, új padlószőnyeg, szebb csempe stb. de csak hideg víz. (Kirgizisztán hivatalos pénznemét som-nak hívják. 1 USD = 41 SOM. Csak papírpénz létezik: 1,5,10,20,50,100. A váltópénz 10,20,50 tinge is papírpénz. Számíthattak a gyors inflációra ill. esetleges pénzcserékre és ezért nem készítettek fémpénzt.) Hanna az Alaj szálló éttermében maradt, én pedig megkerestem a Hotel Osh/Inturistot. A város legjobb szállójában már két árrendszer működött. A gyezsurnaja (szobaasszony) először a lux, 80 USD vagy helyieknek 800 somos (20 USD) szobát akarta eladni. TV, előszoba és 20 literes saját melegvizes bojler járt ezzel az árral. Végül megmutatta a standard 2 ágyas szobát. Ár 30 USD vagy helyi ár 500 som (12 USD). TV nincs de van 80 l-es bojler és 24 órán át hideg-meleg víz. A “bumaga”-m (az itteni munkáról szóló ajánlólevelem) Üzbegisztánra szólt, de gondoltam itt is kipróbálom, hátha segít. A portán az adminisztrátor nőt győzködnöm kellett egy kicsit, hogy nekem bizony az 500 sumos helyi ár (12 USD) jár. Látni akarta a papírom. Visszamentem Hannáért és csomaggal együtt betuszkoltuk magunkat egy már amúgy is dugig lévő marshroutkába (gyűjtőtaxi). Közben teljesen besötétedett és csak alig egy órája érkeztünk egy újabb országba, ahol teljesen más viszonyok uralkodtak mint Üzbegisztánban. Ennyi csomaggal jobbnak tartottuk a zsúfolt buszt mint egy kellemes taxit, amivel esetleg nem a kívánt végcélhoz érünk. Az elején jobb óvatosnak lenni.

A recepciós nő elégedett volt a papírommal és megadta az 500 somos árat. Némi apró “padarok” (ajándék) természetesen segített megkönnyíteni a döntést. A szobát rögtön ki kellett fizetni. Csak somot fogadtak el. A recepciónál váltottunk pénzt. Ellentétben Üzbegisztánnal itt nem létezik fekete árfolyam. Úton-útfélen (de főként a piacon) található pénzváltó. A környező országok pénzeit és USD-t fogadják el. A nagyobb címletet ill. összeget magasabb árfolyamon váltják. A megmaradt helyi pénz gond nélkül visszaváltható dollárra. Üzbegisztánban nem!

Ma kihagytuk a vacsorát. Nagyon jólesett a forróvizes zuhany mert 2 nap porát kellett lemosni. Nem is mozdultunk már ki a szállóból.

 

Vége
(az üzbegisztáni útibeszámolónak)