Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« vissza a "Perzsa költők tára" tartalomjegyzékére
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Mahmud Ibn Jemin Ed-Dín Fardzsumendi
KÖLTEMÉNYEI

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

TANÁCSOK ÉS TANULSÁGOK
Franyó Zoltán fordításai

1
Én és szívem, szegénységünk dacára,
Nem vágyunk kincsre, melynek bűn az ára.
Mert jobb, ha mély mocsárba fojt az Isten,
Mint ronda békát kérni, hogy segítsen.
Szabad, kevély sas inkább hal meg éhen,
Mintsem baglyok közt hulladékon éljen.

2
Két kis cipó, ha búzából, ha rozsból,
Két köntös, új vagy ócska, egyre megy;
Négy puszta fal, de békesség a szívben,
S ne mondja senki: "Kelj fel!", "Állj!", "Eredj!"
Ó, szebb e sors, mint királyok körében
A pompa, kincs és némi gyönge kegy.

3
Egy könyv, egy zug, két-három cimbora,
De úgy, hogy négynél több ne is legyen;
Patak, dal, búza, pincék színbora
S egy csaplárné, ki kedvesül vegyen -
Csak ennyit adnál, ó, csak ennyit, így,
S én senki másra nem lennék irigy.

4
Jámbor lelket trón fölé
Ültet mély alázat;
Ámde van alázat is,
Mely ledönti házad;
Csak nemesnél szép erény,
Aljasnál gyalázat.

5
Barátom így szólt: "Nézd csak, hajad ősz lett!
Elég hamar; időnk gyorsan halad;
Nem nagy baj ez, de nálad túl korán jött,
Ezért, ajánlom, fesd meg ősz hajad!"
De én azt mondtam: "Kedves cimborám vagy,
Ki bölcs tanácsot garmadával ad,
És mégse kell, mert azt hiszem, hogy ritkább
A fehér sólyom, mint a csókahad,
És bármilyen gyönyört is rejt az éjjel,
Szebb, ha sugárzó hajnalfény hasad.

6
Ne kérdd, van-é nagylelküség?
Mert, hajh, ez itt meglelhetetlen,
Mint griff és műarany, mi már
Nagy bűnbe vitt, meglelhetetlen;
Habár sok balga létezett,
Ki benne hitt: meglelhetetlen.
Ha lenne is, mit áldani,
És lenne, kit: meglelhetetlen;
Éppígy a nagylelkű segély,
Mely nemesít, meglelhetetlen!

7
A számban balzsam és méreg maradt,
Mely jót üdít, a rossznak rosszat ad;
Miként a méh, úgy rejtem én a mézet
S a fullánkot a szép álarc alatt.
Vadvíz vagyok, mely hogyha zúgva habzik,
Hol gyöngyöt vet fel, hol csak híg sarat;
S a szívem felhő, mely esővel áztat,
És felmelegít tavaszt és nyarat!
Igen, mert mint a felhőből, belőle
Friss harmat is hull, villám is szakad.
Ki bőkezűn vet nékem, annak ének
És hódoló vers rengeteg fakad;
Ki rosszul vet: az konkolyt és bogáncsot,
Ki jól vet: az csak rózsákat arat.
Jemin fia, a sors dühös viharja
Nem dönt le; szirt vagy, büszke és szabad;
Tudd meg tehát, ki hegy felé kiáltasz,
Ahogy te szólsz, úgy visszhangzik szavad.

8
Vajon mit árt, ameddig lelkem ép,
Ha rokkant lábam elernyedve lép?
Mit árt a holdnak, hogyha nő, ha fogy?
A láng mit nyer, ha nyíl hegyébe tép?
A sors nyila érintetlen marad,
S a hold az égen mindig enyhe, szép!
Jegyezd meg, aki lényeget sosem,
Csak látszatot látsz - s ez be gyenge kép -:
Az ember úgyse csak testével él,
Mely sár lesz, annyi, mint kevéske pép;
De lelke van, mely végtelen s örök;
Ez ő! A többi elszáll pernyeképp!
Jemin fia, ki felismerted ezt,
Ha jó, ha rossz - mit aggaszt másegyéb?

9
Az Úrhoz így beszélt az Értelem:
"Egy kérdésemre válaszolj nekem,
Mindenható, minden tudásnak apja:
A költők közt a díjat, mondd, ki kapja?"
S így szólt a Szellem: "Ő, Jemin fia;
A díjat csak neki kell kapnia.
E mesteré - be frissen ír, be szépen -
A díszhely is a Szellemek körében.
Azt mondanám dalára - bár merész
Hasonlat ez -, hogy minden ríme méz.
Csak egy dolog van, mely miatt mogorva:
A balsors űzi bajba és nyomorba;
Ha nem lesz gondja, ő megint csak ő lesz.
A föld gyűrűjén fényes drágakő lesz!"

10
Hajdanta sok dalt írtam, és közöttük
A rímek csengtek, mint az ékszerek;
Ghazél, dicsérő ének, óda, gyászdal,
Sőt gúnyos vers is volt egész sereg!
De lám, manapság, mert a sors kegyetlen,
A versek gyöngye némán szétpereg;
Ghazélt ma már, hogy nincsen sem barátom,
Sem szép szerelmem, írni nem merek;
Dicsérő dalnak sincs ma célja, díja,
Mert ostobák a gazdag emberek;
És nekrológot? Élőnek, ki holtabb
Oly sok halottnál, gyászt ki szenveleg?
Hát még szatírát? Ily komisz had ellen
Ha metsző gúnnyal írok, mit nyerek?
Így szóltam hát magamhoz: Az cselekszik
Csak bölcsen, míg ily rút a Szent berek,
Ki nem hallat se ujjongó, se bús dalt,
És jobb napokra várva szendereg;
Ily durva kor nem éri meg, ha néki
Dicsérettel vagy gánccsal fizetek.

11
Uram, ha távoznom kell innen,
S búcsúzni illik csendesen:
Uram, ne mint beteg nomádot
Fogadjon majd a Végtelen.
Nem tudja az, ki halni vágyik,
Mi hát a lét, múlt s jelen;
Ezért be boldog minden ember,
Ki innen elszáll hirtelen!