Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Fa-hien
(Fa-hszien)
FELJEGYZÉSEK A BUDDHISTA ORSZÁGOKRÓL
Tőkei Ferenc fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Előszó: Fa-hien (Fa-hszien) utazása
Nem sokkal
a híres buddhista iskolateremtő, a belső-
ázsiai származású Kumáradzsíva Csanganba érkezése előtt,
399-ben indult el ugyanonnan nagy belső-ázsiai és indiai
útjára egy kínai szerzetes, Fa-hien, egykori családnevén
Kung, aki eredetileg főképp kolostori szabályzatokat
keresett, de Feljegyzéseiben olyan értékes információkkal
szolgált, hogy azokért nemcsak buddhista körökben, hanem az
egész világon a leghíresebb utazók között tartják számon.
Állítólag már hároméves korában kolostorba adták, s
hatvanöt évesen indult a nagy útra, kilenc vagy tíz
szerzetestől kísérve. Átkelt a Tunhuangon túli sivatagon,
a Selyem Útjának először északi, majd déli ágát követve
számos kisebb s nagyobb buddhista "országon", majd a
hegyeken, bejárta Észak-Indiát, s egyedül maradván is
folytatta útját Közép- és Kelet-Indiába, ahonnan Ceylon és
Szumátra érintésével érkezett haza; a Santung-félszigeti
Laosanban kötött ki és 413-ban Csienkangba érkezett, ahol
a következő évben, 414-ben megírta páratlan értékű
Feljegyzéseit. Ez a könyv az V. század belső-ázsiai
viszonyairól és buddhizmusáról a nagyon szórványos források
legfontosabbjai közé tartozik, a kor indiai buddhizmusáról
pedig mindmáig az egyetlen forrás.
Fa-hien útleírásának
első részlete, amelynek
fordítása itt következik, addig követi a szerzetes útját,
amíg egyedül nem marad Észak-Indiában. Fa-hien
kétségtelenül saját megfigyelésére és ítélőképességére
támaszkodott útirajzában, hiszen a Hínajána és a Mahájána
ágazat megkülönböztetését is magának kellett elvégeznie,
lévén hogy az előbbinek követői sohasem nevezik önmagukat a
Kis Kocsi híveinek.
A fordítás
eredetileg a `Han-Wei c'ung-su` című kínai
gyűjtemény szövegén alapult, utólag egybevettetve a kínai
buddhista kánon, a `Taishó Shinshú Daizókyó` szövegével:
LI, pp. 857-866. A sokat kutatott és vitatott szöveg
fordításában használható volt H. A. Giles átdolgozott
angol változata: `The Travels of Fa-hsien (399-414 A.D.),
or Record of the Buddhistic Kingdoms`, Cambridge 1923;
valamint Li Yung-hsi fordítása: `A Record of the Buddhist
Countries by Fa-hsien`, Peking 1957. (A szöveg
értelemszerűen tagolt részeinek címmel való ellátása az
utóbbi kiadvány példáját követi.) A Selyem Útjáról fontos:
Hans-Joachim Klimkeit, `Die Seidenstaße,` Köln 1988.
Lábjegyzetek
helyett a megértéshez valóban szükséges
kevés magyarázat szögletes zárójelben olvasható. Néhány
apró megjegyzést előre bocsátva: a bódhiszattva a Nagy
Kocsi felfogásában olyan szent ember, akiből hamarosan
buddha lehet, miként ez megtörténhet az arhattal is; a`
li`, azaz kínai mérföld = 500 méter; a sztúpa eredetileg a
történelmi Buddha ereklyéjét őrző építmény, az útleírásban
azonban néha csak valami szentélyféle, mely a fordításban
csak azért sztúpa, mert a kínai szövegben is mindvégig
azonos a szó `(ta)`; végül az Égi Úr, azaz Indra a hindu
panteonból került a buddhizmusba, de csak mellékes
szerepkörben, a dévák uraként.
Tőkei
Ferenc
Fa-hien
Feljegyzések a buddhista országokról
[1. Miért indult útjára?]
Fa-hien, amikor
régebben Csanganban élt, szomorúan
látta, hogy a Kolostori Szabályok csak fogyatékosan
vannak meg (Kínában), s ezért Hung-si második évében
[=399-ben], amely `ki-hai` év volt, Hui-king-gel,
Tao-cseng-gel, Hui-jing-gel, Hui-wei-jel és másokkal
összeszövetkezve, elindult Indiába, hogy felkutassa
ezeket a Kolostori Szabályokat.
[2. Zsu Tan király országa és Csangje városa]
Elindultak Csanganból,
átkeltek a Lung(-hegységen),
s elérkezvén K'ien Kui (király) országába, ott töltötték
nyári visszavonultságukat. Véget érvén a nyári
visszavonultság, tovább haladtak előre és megérkeztek Zsu
[v. Nou] Tan (király) országába, majd átkelvén a Janglou-
hegyen, elérték Csangje helyőrségi várost. Csangjeben akkor
nagy felfordulás volt, az utak is járhatatlanok voltak, de
Csangje királya, Tuan Je magánál tartotta őket és
pártfogójukként cselekedett. Így találkoztak ott Cse-jen-
nel, Hui-kien-nel, Szeng-sao-val, Pao-jün-nel, Szeng-king-
gel és másokkal; s megörülvén annak, hogy azonos a
becsvágyuk, együtt töltötték a nyári visszavonultság
idejét.
[3. Tunhuang]
A nyári visszavonultság
végeztével tovább haladtak
s elérték Tunhuangot, amely sánccal volt körülvéve kelet-
nyugati irányban nyolcvan `li`, észak-déli irányban pedig
negyven `li` hosszan. Itt együtt megálltak egy hónapra
és még néhány napra, majd Fa-hien és a többiek, összesen
öten, egy vezetőt követve indultak tovább, Pao-jün-től és
a többiektől pedig elváltak. Tunhuang kormányzója, Li Hao,
ellátta őket mindazzal, amivel átkelhetnek a sivatagon.
A sivatagban
sok volt a gonosz szellem és a forró
szél, s mindenki meghalt, aki velük találkozott. Odafönn
nem repült madár, alant nem futkároztak állatok, s ameddig
csak ellátott a szemük, kutatván hogy hol juthatnak át,
egyikük sem tudta megállapítani azt; csupán a halottak
kiszáradt csontjai szolgáltak útjelzőként nekik.
[4. Sansan országa]
Így mentek
tizenhét napon át, megtehettek vagy
ezerötszáz mérföldet, s akkor elérkeztek Sansan országába.
Annak földje rögös és terméketlen, s az egyszerű emberek
ruházata ugyanolyan durva, mint Han [ = Kína] területén,
csupán abban tér el tőle, hogy nemezből készül. Az ország
királya magáénak vallja a Tant, s lehet, hogy négyezernél
is több szerzetese van, mind a Kis Kocsi iskolájából.
Az egész ország
egyszerű emberei [ = világi lakossága]
és papsága mind az indiai tanítást gyakorolja, de vannak
akik szigorúbban, s vannak akik lazábban követik. Amerre
csak jártak a Nyugatra vivő úton, minden országban vagy
affélében ugyanezt tapasztalták; az egyes országok csak
abban különböztek egymástól, hogy más és más nyelvet
beszéltek; de azért akik családjukat elhagyták [ = a
szerzetesek], mind tanulmányozták az indiai könyveket s
India nyelvét.
[5. Agni országa]
Ott maradtak
egy hónapot és néhány napot, majd
tovább mentek északnyugat felé tizenöt napon át, mígnem
elérték Agni [ = a tokhár Karashahr] országát. Agni
országában ugyancsak volt több mint négyezer szerzetes,
mind a Kis Kocsi iskolájából, akik a örvényekhez szigorúan
tartották magukat. A C'in földjéről [ = Kínából] jött
szerzetesek nem is vehettek részt a szertartásaikon. Fa-
hien dolgait azonban elrendezte Fu Kung-szun szállásadó
szerzetes, ott is maradt nála több mint két hónapig,
amikor aztán Pao-jün és a többiek csatlakoztak hozzá.
Mindnyájan
úgy vélték, Agni ország lakosai nem
túlságosan udvariasak, a vendégekkel [ = az idegenekkel]
nem nagyon törődnek; Cse-jen, Hui-kien és Hui-wei vissza is
tért Kaocsangba, hogy beszerezze az utazáshoz szükséges
dolgokat, míg Fa-hien és a többiek, akiket Fu Kung-szun
ellátott a szükségesekkel, egyenesen délnyugat felé
folytatták útjukat. Az út mentén ott sehol sincs
letelepült lakosság, a sivatagban való haladás nagyon
nehéz. Amit ők ott elszenvedtek, ahhoz semmi más emberi
tapasztalat nem hasonlítható. Ám útjukban egy hónap és öt
nap után mégiscsak elérkeztek Khotanba.
[6. Khotan országa és a Képmások Menete]
Az az ország
gazdag és boldog, népének bőségesen
megvan mindene. Mindenki a Tannak hódol, és a (buddhista)
tanításokban örömüket is lelik. Szerzetesük több tízezer
ember, többségük a Nagy Kocsi iskolájából, s valamennyinek
megvan a bőséges tápláléka. Az ország népe szétszórtan
lakik, s minden egyes ház kapuja elé egy kis sztúpát
építenek, a legkisebbet is két öl [ = hat méter] magasra.
Mindenfelé vannak szerzetesi lakóhelyek, ahol ellátják a
vendég szerzeteseket még a szükségesnél többel is. Az
ország királya elszállásolta Fa-hien-t és társait egy
szerzeteskolostorba, amely kolostornak Gomati a neve, s a
Nagy Kocsihoz tartozik. A kolostor háromezer szerzetese,
ha megütik a harangot, együtt étkezik. Amikor
belépnek az ebédlőcsarnokba, méltósággal és illedelmesen
viselkednek, s meghatározott sorrendben ülnek le; minden
teljes csendben zajlik, még a csészék sem csörrennek. A
szolgálókat pedig, ha újra ételt kérnek tőlük, sohasem
szólongatják ezért, hanem csak a kezük ujjával jelzik ezt
nekik.
Hui-king, Tao-cseng
és Hui-ta előre ment Khalcsa
ország felé, Fa-hien és a többiek azonban meg szerették
volna nézni a Képmások Menetét, s ezért ottmaradtak még
három hónapra. Az országban tizennégy hatalmas
szerzeteskolostor van, nem számítva a kisebbeket. A
negyedik hónap első napjától kezdve a városban
tisztogatják az utakat, feldíszítik még a girbe-gurba
utcákat is; a városkapu fölé pedig egy nagy baldachint
feszítenek ki, pompásan feldíszítve, ahol a király és
felesége az udvarhölgyeivel tartózkodik majd. A Gomati
szerzetesei a Nagy Kocsi iskolájához tartoznak, amelyet a
király a legjobban tisztel, s ezért elsőnek hozhatják a
képmásaikat. A várostól három vagy négy mérföldnyire
készítenek egy négykerekű képmás-kocsit, harminc lábnál is
magasabbat, formájára olyan ez, mint egy mozgó palota,
feldíszítve a hét drágakővel, valamint selyem szalagokkal
(v. zászlókkal) és ernyőkkel. A Képmás ott áll a kocsi
közepén, két bódhiszattva vár reá, és valamennyi "égi
szolgáló" [ = déva] követi, mind aranyból, ezüstből vagy
faragott jádéból, felfüggesztve a levegőben. Amikor a
Képmás már száz lépésnyire van a kaputól, akkor a király
leveszi a koronáját és új ruhát ölt magára, majd elindul
mezítláb, kezében virágot és füstölőt tartva, kísérőitől
követve kimegy a városból a Képmás fogadására, kifejezi
tiszteletadását a lábainál, elébe szórja a virágokat és
meggyújtja neki a füstölőt. Amikor pedig a képmások
belépnek a városba, a városkapu tornyából a királyné és
szolgálói a legkülönfélébb virágokat szórják le rájuk. Így
díszítenek fel minden kocsit, de minden kocsit
másféleképpen. Minden egyes szerzeteskolostor egy napon
átviheti a képmásait. A képmások bemutatása a negyedik
hónap első napján kezdődik, s a tizennegyedik napon ér
véget. Miután a Képmások Menete befejeződött, a király és
felesége visszatér a palotájába.
Ettől a várostól
északra hét vagy nyolc mérföldre van
egy szerzeteskolostor, amelynek a neve Új Királyi Kolostor.
Építése nyolcvan évig tartott, három király uralkodása után
fejeződött be. Lehet vagy kétszázötven láb magas, faragott
és berakott díszekkel ékesítve, arannyal és ezüsttel
beborítva, s mindenféle drágakő felhalmozva rajta. A
sztúpa mögött építettek egy Buddhának szentelt csarnokot,
amelyet gyönyörűen földíszítettek, gerendáit és oszlopait,
ajtószárnyait és ablakkereteit mind arannyal vonták be.
Sorjáznak ott a szerzetesi lakások, ugyancsak oly szépen
és ragyogóan feldíszítve, hogy azt szavakkal nem is lehet
leírni. A Hegylánctól [ = a Cunglingtól] keletre fekvő
hat ország minden királya, akiknek temérdek különösen
drága értéktárgya volt, abból sokat ajándékul adott (a
kolostornak), noha kevés ember használhatja csak azokat.
[7. Csakuka és Agzi országok]
A negyedik
havi Képmások Menete után Szeng-sao
egymaga, követvén egy idegen szerzetest, elment Kasmíra
felé, Fa-hien és a többiek pedig folytatták útjukat
Csakuka országa felé, s huszonöt napig utazván, el is
érték azt az országot. Az ország királya okos és tudós
(buddhista), van is több mint ezer szerzetese, akiknek
többsége a Nagy Kocsi iskolájához tartozik. Itt maradtak
tizenöt napig, majd délnek haladván négy nap alatt a
Cungling-hegyekbe érkeztek, mígnem Agzi országába érvén,
ott töltötték nyári visszavonultságukat.
[8. Khalcsa és az Ötéves Nagy Gyülekezet]
A nyári visszavonultság
végeztével huszonöt napig
mentek tovább, s elérve Khalcsa országot, Hui-king-gel és
társaival ott összetalálkoztak.
Amaz ország
királya éppen akkor tartotta a
`Pancsavarsát`. `Pancsavarsa` kínai nyelven Ötéves Nagy
Gyülekezetet jelent. A Gyülekezetre mind a négy égtáj felől
meghívták a szerzeteseket, jöjjenek el és gyűljenek össze.
Akkorra már minden szerzetes ülőhelyét feldíszítették
selyemszalagokkal és ernyővel, arany és ezüst
lótuszvirágokkal hímzett selyemmel látták el a háttámlákat,
s szépen megtisztították az ülő alkalmatosságokat. A
király és számos minisztere a Tannak megfelelően teszi meg
felajánlásait (a szerzeteseknek) egy hónapra, kettőre vagy
háromra, többnyire a tavasz idején. A király azután,
befejeződvén a Gyülekezet, azt ajánlotta minden
miniszterének, tegyenek még felajánlásokat egy napra,
kettőre, háromra vagy ötre. Amikor a felajánlásokat mind
megtették, a király az általa használt lovakból a saját
nyergével elővezettetett egyet és megparancsolta országa
legelőkelőbb miniszterének, hogy üljön fel reá, továbbá
mind viseljenek fehér nemezt, mindenféle ékszereket, csupa
olyan dolgokat, amelyeket a szerzetesek nélkülöznek, s
amelyekről minden miniszter fogadja meg, hogy alamizsnaként
adja. Az alamizsnaként adott dolgokat később visszaadta,
pénzért megváltva azokat a szerzetesektől.
(Khalcsa) földje
hegyes és hideg, nem terem meg ott
más gabona, csak a búza érik be. Amikor a szerzetesek
megkapják évi ellátmányukat, hamar fagyosra fordul az idő,
ezért a király nem ajánlja ezt a szerzeteseknek, hanem azt
akarja, hogy csak a búza beérése után fogadják el az évi
ellátmányt. Abban az országban van egy Buddha által
használt köpőcsésze, amelyet kőből csináltak, s a színe
hasonlít Buddha alamizsnáscsészéjéhez. Megvan ott még
Buddhának egy foga is, s az ország lakói egy sztúpát
építettek a Buddha-fog számára. Él ott több mint ezer
szerzetes, mind a Kis Kocsi iskolájához tartozik. Azoktól
a hegyektől keletre az egyszerű emberek éppolyan durva
ruhákat hordanak, mint Kínában, csak abban különböznek,
hogy nemezt és selyemszövetet is viselnek. A szerzetesek
szabályai és szertartásai oly nagyszámúak, hogy meg sem
lehet jegyezni őket.
Az az ország
a Cungling-hegyláncban van, márpedig a
Cungling-hegylánc elejétől kezdve a füvek, a fák és
gyümölcsök mind eltérnek (a Kínában termőktől), csak három
dolog olyan, mint Kína földjén, mégpedig a bambusz, a
gránátalma és a cukornád.
[9. A Cungling-hegylánc és Darada országa]
Onnan nyugatnak
haladva Észak-India felé, úton voltak
egy hónapon át, és sikerült átkelniük a Cunglingon. A
Cunglingon télen és nyáron egyaránt hó van, továbbá él ott
egy mérges sárkány, amely, ha elveszíti az eszét, mérges
szelet, esőt és havat fúj, s rettenetes homokvihart
támaszt. Aki összeakad vele, bajban van, s tízezerből egy
sem menekül meg tőle. Az ottani föld lakóit egyébként így
nevezik: a Havas Hegyi Emberek.
A hegyláncon
átkelve elérkeztek Észak-Indiába, és
amikor átlépték a határt, találtak ott egy kis országot,
amelynek neve Darada volt. Ott is sok a szerzetes, mind a
Kis Kocsi iskolájából.
Abban az országban
volt valaha egy Arhat, aki szellemi
erejével felküldött a Tusita Égbe egy ügyes szobrászt, hogy
vegye szemügyre Maitréja Bódhiszattva méreteit és
megjelenését, s majd alászállván faragja ki fából
(Maitréja) képmását. Az háromszor szállt fel, hogy jól
szemügyre vegye, s így azután el is készítette a képmást,
melynek magassága nyolcvan láb, a talapzata is nyolc láb
széles, s böjti napokon mindig nagy fénnyel ragyog. Minden
ország királya verseng egymással az ajándékozásban, s (a
képmás) ezért mind a mai napig ott látható.
[10. A veszedelmes átkelés]
A hegységhez
igazodva haladtak délnyugatnak tizenöt
napon át, s útjukat sok akadály tette nehézzé, és sok
szakadék tette veszélyessé. A hegynek némely sziklája
nyolcezer láb magasba emelkedett. Aki onnan lenézett,
elszédült belé, s amikor tovább akartak haladni, a lábuknak
való helyet sem találtak. Alattuk folyt a folyó, amelynek
neve Indus. Hajdanában az emberek megfaragták ott a
köveket, hogy átjárót nyissanak egy lépcsővel, amelynek
volt vagy hétszáz lépcsőfoka. Áthaladva a lépcsőn, egy
felfüggesztett kötélhídon átkeltek a folyón. A folyó két
partja egymástól legalább nyolcvan lépés távolságban van.
Kilenc fordítani valót [ = idegen nyelvet] jegyeztek fel
útjukban; még a Han-dinasztia korabeli Csang K'ien és Kan
Jing sem jutottak el idáig.
Sok szerzetes
kérdezgette Fa-hien-t, vajon lehet-e
tudni, hogy Buddha tanai mikor kerültek át keletre. Fa-
hien így felelt nekik: "Megkérdeztem az ottani embereket,
s mind azt mondták, hogy nagyon régi hagyomány szerint
attól fogva, hogy Maitréja Bódhiszattva képmását
felállították, indiai szerzetesek keltek át ezen a folyón
kezükben szent könyvekkel és kolostori szabályzatokkal. A
képmás felállítása Buddha nirvánája után háromszáz évvel
történt, tehát nagyjából a Csou-dinasztia P'ing királyának
idejében [i.e. 770-720].
Ebből kiindulva
mondhatjuk, hogy a Nagy Vallás
elterjedése attól a képmástól fogva kezdődött. Ha
Maitréja Bódhiszattvának nem lett volna követője
Sákjamuni (Buddha), akkor ki lett volna képes elérni,
hogy a Három Drágakő [ = Buddha, a Dharma (mint Tan) és
a Szangha (a szerzetesrend)] elterjedjen és a határmenti
emberek is megismerjék a Tant? Biztosan tudjuk, hogy
ennek a titokzatos fordulatnak a kezdete nem emberi mű
volt, hanem a Han-dinasztia Ming (császárának) [58-75]
álma kellett hogy forrása legyen a dolognak".
A folyón átkelvén
pedig megérkeztek Udjána országába.
[11. Udjána országa]
Udjána országa
Észak-Indiában van, de mindenki
Közép-India nyelvét beszéli, Közép-Indiát pedig Középső
Országnak nevezik. Az egyszerű emberek ruházata, valamint
étele s itala ugyanolyan, mint a Középső Országban. Buddha
tanítása teljes virágzásban van ott. A szerzetesek
lakóhelyét úgy hívják, hogy `szangháráma` [ =
szerzeteskolostor], s van ott ötszáz szerzeteskolostor,
mind a Kis Kocsi iskolájából. Ha vendég [ = idegen]
szerzetes érkezik, ellátják mindennel három napon át, a
három nap múltán pedig megkérik, maga keressen magának
lakóhelyet.
Régi hagyományuk
azt mondja, hogy amikor Buddha Észak-
Indiába érkezett, éppen ebbe az országba jött. Buddha itt
hagyta a lába nyomát, és a lábnyom hol hosszabb, hol meg
rövidebb, attól függően, milyen az ember gondolkodása, és
így van ez a mai napig. Az a szikla is, amelyen
megszárította ruháját, valamint az a hely, ahol megtérített
egy gonosz sárkányt, ugyancsak mindmáig láthatók. Az a
szikla negyven láb magas és húsz láb széles; az egyik
oldala sima. Hui-king, Tao-cseng és Hui-ta hármasban
tovább mentek előre a Buddha árnyékát őrző Nágarahára
országba, Fa-hien és a többiek pedig ott maradtak az
országban a nyári visszavonultságra.
[12. Szuvasztu országa]
A nyári visszavonultság
után délnek haladtak lefelé, s
elérkeztek Szuvasztu országába. Abban az országban Buddha
tanítása ugyancsak virágzik. Hajdanában az Égi Úr [ = Sakra
Úr: Indra] itt tette próbára a Bódhiszattvát [ = Buddhát]
azzal, hogy átalakult héjává és galambbá, (Buddha pedig)
saját húsából vágott ki egy darabot (a héja számára), hogy
megváltsa a galambot. Amikor Buddha elérte a
tökéletességet [ = a buddhaságot], tanítványaival erre járt
és elmondta nekik: "Korábbi életemben épp ezen a helyen
vágtam ki a saját húsomból, hogy megváltsak egy galambot".
Az ország népe pedig tudomást szerzett erről, s azon a
helyen egy sztúpát emelt, arannyal és ezüsttel földíszítve.
[13. Gándhára országa]
Onnan keletnek
s lefelé haladva öt napon át,
elérkeztek Gándhára országába, amelyben Asóka király fia,
Dharmavardhana uralkodott valaha. Amikor Buddha még
bódhiszattva volt, ebben az országban tette meg azt, hogy
saját szemeit adta oda egy embernek. Azon a helyen
ugyancsak emeltek egy nagy sztúpát, földíszítve arannyal
és ezüsttel. Amaz ország lakói többségükben a Kis Kocsi
iskoláját követik.
[14. Taksaszilá országa]
Onnan kelet
felé haladtak hét napon át, s ott volt
egy ország, amelynek Taksaszila a neve. Taksaszila kínai
nyelven azt jelenti: "lefejezés". Amikor Buddha még
bódhiszattva volt, azon a helyen a fejét adta
alamizsnaképpen egy embernek. Ezért adták ezt a nevet (az
országnak).
Tovább menvén
keletre még két napig, elérkeztek arra
a helyre, ahol Buddha) a testét adta oda egy éhező
tigrisnek. Mindkét helyen ugyancsak nagy sztúpát építettek,
feldíszítve őket temérdek értékes tárggyal. Sok ország
királya, miniszterei és népe verseng egymással az
adományozásban, virágok szórásában és lámpák gyújtásában,
követvén egymást szakadatlanul. A fentebbiekkel együtt
számítván ezt a két sztúpát annak a vidéknek a lakói el is
nevezték őket Négy Nagy Sztúpának.
[15. Purusapura országa és Buddha Alamizsnáscsészéje]
Gándhárába
visszatérve és onnan dél felé haladva négy
napon át, elérkeztek Purusapura országába. Amikor hajdan
Buddha ebbe az országba vándorolt összes tanítványával
együtt, így szólt Ánandához: "Az én Nirvánám után lesz majd
egy király, a neve Kaniska, aki itt egy sztúpát emeltet".
Amikor aztán
Kaniska király a világra jött, kivonult
egyszer kirándulásra, s az Égi Úr [ = Indra] akkor, azt
akarván hogy megvilágosodjék elméje, átváltoztatta magát
tehénpásztor gyermekké, aki az út mentén épp egy sztúpát
építget.
A király megkérdezte
(a fiút) mondván: "Hát te mit
csinálsz?"
Az pedig felelte: "Sztúpát emelek Buddhának".
A király azt mondta: "Nagyon jó".
Így történt,
hogy a király a gyermek sztúpájára
ráépíttetett egy olyan sztúpát, amely négyszáz lábnál is
magasabb, és temérdek drágasággal van földíszítve.
Mindabból a sztúpából és szentélyből, amelyet útjukban
láttak, szépség és méltóság tekintetében egy sem volt ezzel
összehasonlítható. A hagyomány szerint egész Dzsambudvípa
[ = India] sztúpái közül a legkiválóbb ez a (Kaniska)
király által építtetett sztúpa. Amikor készen állt, a kis
sztúpa, amely a nagynak a déli oldalán emelkedik, maga
három lábnyi volt.
Buddha alamizsnáscsészéje
ebben az országban van.
Régebben a jüecsik [ = a szakák] királya nagy hadat
támasztott, amellyel megtámadta ezt az országot, mert meg
akarta szerezni Buddha alamizsnáscsészéjét. Miután
meghódította az országot, a jüecsi király, aki komoly
hívője volt a buddhista Tannak, el akarta vinni magával az
alamizsnáscsészét; ezért nagy felajánlásokat tett, s
amikor a Három Drágakőnek tett felajánlásaival végzett,
akkor feldíszített egy nagy elefántot, és az
alamizsnáscsészét annak hátára helyeztette. Az elefánt
azonban lerogyott a földre, és sehogy sem volt képes
előre lépni. Akkor egy négykerekű kocsit csináltatott,
hogy azon vitesse a csészét, nyolc elefántot fogatott
elébe, ámde azok megintcsak nem voltak képesek előre
mozdulni. A király megértette, hogy az alamizsnáscsésze
megszerzésének alkalma még nem érkezett el. Mélységes
szégyent és megbánást érzett, emeltetett hát azon a helyen
egy sztúpát, valamint szerzeteskolostort, kinevezett oda
egy szatrapát, és mindenféle felajánlást tett.
Lehet ott hétszáznál
is több szerzetes. Naponta, ha
közeledik a dél, az összegyűlt szerzetesek kiviszik az
alamizsnáscsészét, és a fehérruhások [ = a világiak]
ellátják őket felajánlásaikkal, azután pedig megebédelnek.
Amikor este lesz és füstölőt gyújtanak, ismét megcsinálják
ezt. (A csésze) űrtartalma lehet vagy két mérőnyi,
különböző színek vannak rajta, de legtöbb a fekete. Négy
réteg világosan elkülönül, s még egy réteg vonja be vagy
két hüvelyk vastagságban, úgyhogy rendkívül szép a
csillogása. Ha szegény ember egy kevés virágot tesz
beléje, azzal megtölti, de a nagyon gazdag ember hiába akar
sok virágot felajánlani, még száz, ezer vagy tízezer
vékányival sem képes megtölteni soha.
Pao-jün és
Szeng-king, miután felajánlották
ajándékaikat Buddha alaizsnáscsészéjének, elindultak
hazafelé. Hui-king, Hui-ta és Tao-cseng előre mentek
Nágarahára országába, hogy felajánlják ajándékaikat Buddha
árnyékának, Buddha fogának és koponyacsontjának, de Hui-
king megbetegedett, Tao-cseng pedig ottmaradt, hogy
vigyázzon reá. Hui-ta egymagában visszatért Purusapura
országába, hogy ismét találkozzanak, s Hui-ta Pao-jün-nel
és Szeng-king-gel együtt visszatért Kínába. Hui-king-nek
végül is a Buddha Csészéje Kolostorban kellett
elhaláloznia, így azután Fa-hien egyedül folytatta útját
Buddha koponyacsontjának helye [ = temploma] felé. [...]
Fordította Tőkei Ferenc
Nyomtatásban
megjelent: TEKINTET, 6/3-4 (1993), 139-151;
valamin a Kínai buddhista filozófia c. kötetben,
Balassi Kiadó, Budapest 1996.
