Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Julius Evola
A KÉPESSÉGEK FELSZABADÍTÁSA*
Forrás: http://www.extra.hu/tradicio/t16.html
Fordította: Németh Norbert 

Amíg külső vagy belső természetű akadályok állnak fenn, az iniciatikus megvalósításban működésbe lépő erők nem képesek aktiválódni. 
Jelen írásban csak a külsőleges karakterű akadályokat vizsgáljuk, és olyan életvezetési gyakorlatokat fogunk bemutatni, amelyek révén ezek eltávolítását elő lehet mozdítani.

*

Az első feltétel a teljesen világos gondolkozás megvalósításában áll. Ennek eredményeként, mégha csak nagyon rövin időre is   akár csak pár percre (aztán később lehetőség szerint egyre hosszabb időre)   a gondolkozást meg kell szabadítani  csapongásától. 
A saját gondolatvilágunk felett át kell venni az uralmat. Nem vagyunk urai ennek, ha a szokások, a munka, a külső, társadalmi körülmények, a napszak, az éppen adott elfoglaltság, stb. gondolatainkat és ezek kibomlását meghatározzák. Ebben az időszakban tehát a tudatot saját szabad akaratból meg kell tisztítani a gondolatok szokásos hétköznapi áramlásától, mégpedig oly módon, hogy egy adott gondolatot kiválasztva, saját elhatározásból azt elménk központjába állítjuk. Egyáltalán nem szükséges, hogy e gondolat emelkedett vagy érdekes legyen. Sőt a cél elérése végett kezdetben helyesebb kiválasztani egy lehetőség szerint érdektelen, csekély jelentőségű gondolatot. Ebben az esetben a gondolkozás önálló aktivitása méginkább ösztökélve van, s ez az, ami fontos; egy érdekes gondolattal foglalkozva viszont, ez az elménket passzívan magával ragadhatná. A gondolkozás ellenőrzésének e gyakorlatát jobb egy gombostűre, mintsem Napóleonra gondolva teljesíteni. Önmagunknak azt kell mondani, hogy: „most ebből a gondolatból indulok ki és saját elhatározásból összekötöm ezzel mindazt, ami objektíve ehhez kapcsolódhat”. A kiválasztott gondolatnak éppolyan egyértelműséggel és élénkséggel kell az elme középpontjában állni a gyakorlat végén, mint kezdetben. E gyakorlat naponta végzendő, legalább egy hónapig. Minden nap egy új gondolatot lehet venni, de lehet néhány napon keresztül ugyanannál a gondolatnál is maradni. Miközben e gyakorlatot folytatjuk, egyre inkább törekedni kell, hogy a szilárdság és a magabiztosság benső érzését teljesen tudatossá tegyük, ami figyelmesen szemlélve lelkünket, egy idő után megjelenik. E második fokozat után a feladat azzal végződik a harmadik részében, hogy tudatunkat az orr-gyökér feletti, szemek között elhelyezkedő pontra koncentráljuk, ahonnét mindkét oldalra horizontálisan, a homloktól egészen a fej hátulsó részéig, az élő vizualizáció segítségével egy érzést teszünk folyékonnyá, hogy aztán az innen a hátgerinc mentén, a hát közepén alászálljon, amivel a meghódított érzést átvisszük a test ezen részeibe s összekötjük a következő két szóval: 

SZILÁRDSÁG, MAGABIZTOSSÁG. 

* 

Azt követően, hogy az említett gyakorlatokat körülbelül egy hónapig végezzük, eljutunk a második gyakorlatsorhoz. 
Ebben egy olyan cselekedetet kell kiválasztani, amit az ember megszokott életvitelében egyébként biztosan nem tenne. Mindennap ugyanezt a cselekedetet, önmagunktól, mint egyfajta kötelességet hajtjuk végre. Olyan cselekedetet érdemes választani, amelyet egy kellően hosszú időszakon keresztül mindennap meg lehet ismételni. Itt szintén helyes jelentéktelen ténykedéssel kezdeni, amit tehát különben nem tennénk és amit most mégis megteszünk. Például valaki elhatározhatja, hogy a nap egy adott időpontjában megöntöz egy növényt. 
Bizonyos idő eltelteltével elkezdhetjük a második hasonló jellegű cselekedetet, aztán a harmadikat, és így tovább: végül minnél több végrehajtandó belőlük, anélkül hogy a szokásos teendők elhanyagolódnának. 
Ez a gyakorlat is körülbelül egy hónapig végzendő. Amennyire lehetséges, az első gyakorlat folytatódjon egyúttal a második hónap alatt is   bár nem szükséges az első időszakot jellemző feltétlen rendszeresség  , másképpen észlelni fogjuk, hogy az első hónap gyümölcsei milyen gyorsan elenyésznek és visszaesünk az ellenőrizetlen gondolatok nemtörödöm közönyösségébe. Fokozottan ügyelni kell arra, hogy az egyszer már megszerzett eredmények ne vesszenek el. 
Miután e második gyakorlatsorral ilyen, saját elhatározásból véghezvitt cselekedetet hajtottunk végre, lelkünk szubtilis megfigyelésén keresztül a tevékenységünkben jelenlévő benső ösztönzés meghódított érzése tudatosul, majd pedig ez az érzés, a fejből a szív felé áradva, szétterjed a testben. 

* 

A harmadik hónapban életünk középpontjába egy új gyakorlatot kell helyezni, amely a léleknek az öröm és szomorúság, élvezet és fájdalom ingadozásaival szembeni egyensúlyát célozza elérni. Tudatosan kell kiépíteni egy olyan lelki állapotot, ami a lelkesedés és a csüggedés alkalomszerű váltakozásával szemben kiegyensúlyozott. Olyan felügyeletről van szó, ami képes megakadályozni, hogy az örömök túlságosan magukkal ragadjanak, a fájdalom leverjen minket, egyes élmények túlzott haragra gerjesszenek, az eljövendő események különös reménnyel vagy félelemmel töltsenek el bennünket, valamely szituáció zavarba hozzon és a lélekjelenlétünk ezáltal elvesszen, stb. Nem szabad félni attól, hogy egy ilyen gyakorlat közönyhöz vezet; sőt, hamarosan megfigyelhetjük, hogy mindannak a helyén, ami e gyakorlat következtében elvész, a lélekben megtisztított képességek fognak kiemelkedni. Bizonyos idő elteltével a test legmélyén   különösképpen szubtilis figyelemmel szemlélve   egy benső nyugalmat vehetünk észre (második időszak). A nyugalom eme érzését a már leírt két esethez hasonlóan kell szétárasztani testünkben, kisugároztatva a szívből a kezekhez, majd a láb mentén, végül a fej felé (harmadik időszak). Mindig újból vissza kell vezetni az érzést a szívbe és e centrumból kell ismét kisugároztatni. Természetszerűleg ezt nem lehet megtenni minden egyes gyakorlat után, mivel itt valójában nincs szó különálló gyakorlatokról, hanem a saját benső élet felé fordult folyamatos figyelemről. Azonban legalább egyszer egy nap e benső nyugalomnak jelenvalóvá kell válnia a lélekben és azután végre kell hajtani e nyugalom szívből történő kisugároztatásának gyakorlatát. Miként az[a következő oldali] ábráról kiderül, a sugárzás egy pentagramma vonalát követi. 

* 

A negyedik hónapban új gyakorlatsorként az úgynevezett pozitívumgyakorlatot kell művelni. Ez abban áll, hogy minden élmény, létező és dolog kapcsán a bennük lévő pozitívumot kell szemlélni. A lélek e képességét egy Krisztusról szóló perzsa legenda által lehet a legjobban leírni. Miközben Krisztus egy nap az úton tanítványaival sétált, egy rothadó, döglött kutyát láttak meg az út szélén. Minden tanítvány elfordította a fejét, hogy elkerülje az undorító látványt. Egyedül Krisztus állt meg és elmélyülten figyelve az állatot, így szólott: „Milyen gyönyörű fogsora volt ennek a kutyának!”. Ott, ahol mások egyedül a csúnya és visszataszító oldalt vették észre, Krisztus meg tudta látni azt, ami mindennek ellenére szép volt. Hasonló módon kell arra törekedni, hogy minden megnyilvánulásban és minden létezőben felderítsük a pozitív oldalt. 
Ez a gyakorlat összefüggésben áll azzal, amit a kritika felfüggesztésének lehetne nevezni. Nem szabad azonban azt hinni, hogy emiatt a feketét fehérnek kell nevezni. Egy jelentős eltérés van ugyanis a kizárólag saját, lefokozott individualitásból kiinduló, a pozitívat és negatívat, a szépet és csúnyát csak ezen individualitás szempontjából megítélő vélemény, illetve annak magatartása között, aki a jelenségek és a külsőleges létezők kapcsán képes személytelenül felvenni a szabad lélek pozícióját, minden esetben feltéve a kérdést: „Miből ered, hogy ez a dolog, ez a létező ilyen és ilyen?”. 
Aki bizonyos ideig   mondjuk egy hónapig   gyakorlatként törekszik arra, hogy minden élményben tudatosan feltárja a pozitív oldalt, egy sajátos érzésre lehet figyelmes: mintha a bőre minden oldalról áthatolható lenne, mintha mindenféle titkok és a környezet olyan szubtilis folyamatai előtt nyílna meg a lelke, amelyek eredetileg teljesen elkerülték a figyelmét. Pontosan erről van szó: le kell győzni a közönyt és az ilyen szubtilis jelenségekkel szembeni általános figyelmetlenséget. Miután valaki elérte, hogy képes figyelemmel kísérni az említett érzésnek a lélekben örömkénti megnyilatkozását, meg kell próbálnia a gondolkozás révén ezt az érzést a szív felé irányítani, majd onnét a szemek irányába, végül a szemeken kívülre, a szemek előtti és az ezeket körülvevő térbe. Rögtön észlelhető lesz, hogy ily módon a térrel egy bensőséges kapcsolat fog megszilárdulni: az ember mintegy önmagát terjeszti ki a térbe: eléri, hogy a környező világ egy részét saját magához tartozóként fogja tapasztalni. Sokat kell összpontosítani e gyakorlatra; főként fel kell tudni ismerni, hogy minden szenvedély, minden indulatos és heves megnyilatkozás e műveletre rombolóan hat. Ami az első hónapok gyakorlatainak ismétlését illeti, a fentebb már megadott szabály itt is érvényes. 
Az ötödik hónapban arra kell törekedni, hogy az ember önmagában egy olyan hozzáállást alakítson ki, amely képes bármilyen új élményre teljesen nyitottan és szabadon tekinteni. Maradéktalanul meg kell szabadulni attól a mentalitástól, ami egy új dologgal szemben ezt mondatja velünk: „Sohasem láttam, sohasem hallottam ehhez hasonlót, tehát nem hiszek benne, ez illúzió!”. Egyfajta gyakorlatként késznek kell lenni arra, hogy minden pillanattól valami merőben újat várjunk. Mindaz, amit eddig megszokottnak ismertünk, mindaz, ami eddig lehetségesnek látszott, nem szabad, hogy megkössön, meggátolva ezzel egy új igazság elfogadását. Ha valaki ezt mondja nekünk: „Figyeld meg, a templom harangtornya ma éjjel oldalra fog hajolni”, képesnek kell lennünk arra gondolni, hogy egy látszólag felfoghatatlan tény következtében a mostanáig fennálló természeti törvények elvben módosulhatnak vagy kiegészülhetnek. Aki az ötödik hónapban egy hasonló gyakorlatnak szenteli magát, észre fogja venni, hogy tudatában egy érzés jelenik meg: mintha a negyedik gyakorlat kapcsán bemutatott térben valami megmozdulna, mintha valami élővé válna. Ez az érzés rendkívül szubtilis. Arra kell törekedni, hogy (e gyakorlat második szakaszában) a környező világ eme szubtilis vibrációit figyelmesen megragadjuk, majd ezeket az öt érzékszervben áramoltassuk egy sajátos módon; különösen a szemen, a fülön és a bőrön keresztül, amennyiben ez utóbbi tartalmazza a hőérzékelést is (a gyakorlat harmadik szakasza). 
Az ezoterikus műveletek e szakaszában kisebb figyelem fordítandó az alsóbb rendű érzékszervek reakcióihoz kötött benyomásokra, vagyis az ízlelésre, szaglásra és tapintásra. Ekkor még nem lehet jól megkülönböztetni mindazt a sok negatív befolyást, amelyek az e területen működő, pozitív befolyásokkal keverednek. A gyakorlatsor alsóbbrendű érzékszervekre történő minden kiterjesztése ezért mindaddig mellőzendő, amíg valaki egy magasabb fokozatot el nem ér. 
A hatodik hónapban újból meg kell kísérelni szisztematikusan és ciklikusan mind az öt gyakorlatot megismételni. Az eredmény a lélek különleges nyugalma lesz. Az ember főképp azt figyelheti meg, hogy a világ jelenségeivel és lényeivel szemben adott esetben fellépő csalódottsága tökéletesen eltűnik. A lélek előtt eddig teljesen rejtve maradt dolgokat lehet ekkor megérteni. E gyakorlatok hatására az embernek még a mozgása és taglejtése is átalakul, egy nap pedig kiderül, maga a kézírás is változáson ment keresztül; az ember alkalmassá vált, hogy a szellemi előrehaladás felsőbb szakaszába lépjen. 
A kezdeti gyakorlatsorozatok együttese három részt foglal magában. Az első: a szemlélődés megvalósítása. A második: folyamatos figyelése mindannak, ami bennünk történik, amit átélünk. A harmadik pedig a meghatározott állapotokat felölelő testiség szubtilis, rejtett részébe való behatolás: e szakaszra vonatkoznak az itt leírt gyakorlatok. Ezek különböző zónákba lépnek be: 
I. fej és a gerincoszlop zónájába; 
II. a fejtől a szíven keresztül a testbe; 
III. a szívből az egész egyénbe; 
IV. a szívből a szemen keresztül a környezetbe. 
Ami az ötödik gyakorlatot illeti, ez a megelevenedett környezetből felénk visszatérő mozgást segíti elő. 
Még két fontos dologról. Először is, e hat gyakorlat megbénítja azt az ártalmas befolyást, amely más ezoterikus gyakorlatokból érkezhet, miközben ezekből csak a kedvező oldalt őrzi meg. Másodszor, e gyakorlatok rendíthetetlen alapot képeznek a koncentráció, a meditáció és a kontempláció műveleteiben. 

Kommentár 

Ahhoz, hogy megértsük az itt említett gyakorlatok fontosságát és valódi jelentőségét, nem szabad figyelmen kívül hagyni az emberben jelenlévő, a modern pszichológia által is megsejtett, úgynevezett „komplexumokat”, az önálló élettel bíró pszichikus energiák csomópontjait, amelyek az ébrenléti én ellenőrzése alól nagymértékben kivonják magukat. Ezidáig főként olyan „komplexumokra” irányult a figyelem, amelyek egyfajta patologikus jelleggel rendelkeznek. Ugyanakkor az ilyen „komplexumok”, mély és tartós alakzatok a legnormálisabb emberben is léteznek. Ezek hatására semmilyen benyomás vagy tapasztalat tisztán nem érheti el az  ént, hanem a korábbi benyomásoknak és élményeknek megfelelően minden egy változáson megy keresztül, és bennünk a múltban már kijelölt pályákat követve ösztönösen és automatikusan hat vissza, még akkor is, amikor a tudatosság zónájában elvben a korábbi benyomások reakcióinak legyőzése már végbement. Létezik tehát az emberi lélekben valami, ami minden új kibontakozást megsemmisíteni törekszik és amelyen keresztül homályos erők bénító és eltérítő hatást gyakorolnak, olyan erők, amelyeket „ellen-iniciatikusaknak” lehet nevezni. 
Mindez a különféle pszichikus területeken, így a gondolkozás, továbbá az akarat, az érzés, a képzetalkotás és a memória területén figyelhető meg. Az itt említett négy gyakorlatsor arra irányul, hogy e területek mindegyikén az autonóm aktivitás princípiuma szilárduljon meg. A két első gyakorlatnál e törekvés nyilvánvaló: egy olyan témához kapcsolódó gondolkozás folyamatát kell kibontakoztatni, amely téma különösebben nem érdekekel bennünket, miközben erre mégis tudatos módon aktívan koncentrálunk, valamint ehhez hasonlóan, egy adott időpontban olyan cselekvést hajtunk  végre szabályosan, amelyhez semmiféle különösebb érdekünk nem fűződik, és nincs semmiféle jelentősége; mindezzel az automatizmusok és a rendezetlen, pillanatnyi befolyások erejét korlátozva, a gondolkozás és az érzés helyes állapotát mozdítjuk elő. Ezzel kapcsolatban felidézhetjük, hogy Lojolai Szent Ignác „Spirituális gyakorlatok” című művében az aktív aszkézis előzetes alapfeladatait szintén az általa inordinatae affectionesnek hívottak legyőzése alakotja. 
A harmadik gyakorlat a kiegyensúlyozottság elérését célozza, vagyis az élvezettel és általában véve az érzelmi reakciókkal, a fájdalommal szembeni egyensúly megvalósítását, elérve ily módon, hogy e reakciók ne  jelenjenek meg automatikusan bennünk. A reakciókat közvetlenül megfékezni képes hatalom megszerzéséig kell eljutni, nehogy egyes élmények vagy érzetek a lélekben túlsúlyra jussanak; majd később a lélek teljes egyensúlyában minden befolyást azok elfogadása és visszautasítása végett újból meg lehet vizsgálni. Amikor egy adott észlelés vagy tapasztalat jelenik meg bennünk és az ilyen jellegű élményhez a múltban öröm és fájdalom is társult   amelynek emlékezete fennmaradt  , akkor az emlék egyúttal automatikusan visszavisz a mindezeket tároló befolyáskomplexumhoz, ami által reakciónk a világ felé közvetlenül befolyás alá kerül. A harmadik gyakorlatsor révén viszont eljutunk oda, hogy az érzések területén nem történik többé automatikus visszahatás, hanem minden esetben az adott élmény kapcsán az érzésvilágban egy szabad hozzáállás őrződik meg, és az események a teljesen tudatos állapotunk fényében kerülnek mérlegelésre. A harmadik szabadság, az érzés szabadsága így valósulhat meg. 
Ami a negyedik gyakorlatsort illeti   amikor is a dolgokban és a létezőkben csak a jó és pozitív oldalra összpontosítunk, nem vizsgálva ezek negatív vonatkozásait  , nem szabad, hogy félreértéseket szüljön: nincs szó arról, hogy a világot naiv idealistaként járja valaki, s a valóságról torz képet kialakítva, mindent szépnek  látva az élet összes csapdájába beleesik. Hanem ez azt jelenti, hogy az ember egy idő múlva megszerzi azt a képességet, hogy a dolgokat pozitívan lássa, mert a tényleges individuumfeletti énnel a dolgok pozitív és kreatív oldala áll kapcsolatban, miközben a negatív oldal az esetleges egyéni korlátozottságokra vonatkozik. Egy ilyen úton lehet előrehaladni valójában a negyedik felszabadítás, az ítélőerő megtisztítása felé; az ítélőerő megszabadításában el lehet jutni addig, hogy a létezők egy individuumfeletti, felsőbb, egyedül valóságos rendhez kapcsolódjanak. Ily módon még annak a megsejtése is kialakulhat, ami az egyéni életben magát ezt az életet múlja felül és ami magát a földi és emberi születést előzi meg. 
Noha az utolsó gyakorlat kapcsolódik a korábbihoz, attól mégis különbözik: ekkor semmit sem szabad elfogadni mint már határozottan megítéltet és mindent a saját tudatunk teljes fényébe kell helyezni, majdhogynem úgy, mintha a tények és a benyomások a tudatnak először jelennének meg. Ez az emléklezet felszabadításához vezet. Ha valamely ténnyel szemben rögtön ítéletet alkotok, akkor automatikusan, tényleges összevetés nélkül egy, az emlékezetben már meglévő  tényt hozok működésbe. Ha viszont ezt mondom magamnak: „e dolgot mint merőben újat akarom vizsgálni”, s az észrevétellel egy objektív módon helyezem szembe az én aktuális ítéletemet, lassanként megfigyelhetem, hogy az adott emlékezet tartalma honnan származik, bejárhatom az emlékezet útját, egészen addig a pontig, amely nem üresség, hanem egy objektív terület, amit szabadon felkutathatok és ami előttem világosan kibomlik. 
Az itt említett gyakorlatokat ilyen értelemben lehet úgy tekinteni, mint a képességek felszabadítására irányuló beavatási művelet előzetes eszközeit. 

* In: Gruppo di Ur, Introduzione alla magia, Vol. III., Fratelli Melita Editori, Genova, 1987. 

Julius Evola
Metternich
Forrás: http://www.geocities.com/capitolhill/1715/metter.html
Fordíotta: Mészáros Dávid

"A demokrácia mindig és mindenütt a felbomlás és a rombolás princípiuma. Arra alkalmas, hogy az embereket elválassza egymástól, és a társadalmat felbomlassza."

Klemens Wenzel Lothar Fürst von Metternich-Winneburg (1773.V.15.-1859.VI.11.) születésnapjának 225. évfordulójára

Metternich alakjának korrekt értékelése tekintetében napjainkban természetesen nem állnak a legjobban a dolgok Itáliában. A "risorgimento" szemében szálka volt Metternich, és állíthatjuk, hogy Itália egy új, második "risorgimento"-t élt át, ennek a mozgalomnak a leginkább megkérdőjelezhető aspektusai értelmében.
De még azok számára is, akik nem állnak ezen ideák befolyása alatt, nehéz bizonyos meggyökeresedett előítéleteket meghaladni, és a véleményformálásnak olyan szabadságát birtokolni, mint amilyet néhány külföldi történész már felmutathat. Ez utóbbiak végkövetkeztetései, az igazat megvallva, a jelenlegi Európa problémái és krízisei vonatkozásában sem változtak meg.
A történészek között első helyen Malynski-t és L. de Poncins-t lehet idézni, akik a nagyon jelentős könyvükben – melynek címe: "La guerre occulte" (olasz fordításban 1938-ban jelent meg) – Metternichről, mint az "utolsó nagy európai"-ról beszélnek, valakiről, aki minden partikuláris nézőponton túlemelkedett, aki felismerte az összeurópai civilizációt fenyegető baj forrását, és azt a tradícionális és dinasztikus hatalmak nemzetfeletti szolidaritásának tervezetével akarta megelőzni – hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy a felforgatás erőinek szolidaritása már nemzetközi volt.
Az újabb munkák között meg kell említeni A. Cecil, Metternich c. művét. Ez a könyv nem csak a szerző nemzetiségére tekintettel érdekes (angol), hanem mert a legújabb kiadásban Cecil válaszol azoknak, akik a könyvet csak provokációnak tekintették, amennyiben Metternich intencióinak és európai akciójának értelmét tisztán bemutatja, és összeveti mindazzal, ami ezután jött, egészen a második világháborúig.
Cecil ezt írja: "Metternich módszerei komolyabb vizsgálatot érdemelnének azok részéről, akik érdekeltek abban, hogy ellenálljanak Európa átfogó dezintegrációjának." Egyébként Cecil mindenekelőtt az európai-ideát analizálja. Érdekes látni, hogy e szerző számára, Metternich-hel egy klasszikus, római szellemű tradíció jutott újra érvényre: az a tradíció, amely a különböző népeket egymás kölcsönös tiszteletben tartása mellett lenne hivatott nemzetfeletti egységbe kovácsolni; és amely azon a felismerésen alapul, hogy a valódi szabadság a rendező törvény és hierarchikus idea keretében valósul meg, és nem a demokratikus és jakobinus ideológia által. Metternich az, aki kimondta: "Minden despotizmus a gyengeség és erőtlenség beismerése". Cecil tökéletesen helyesen fogalmaz: "Ha valaki kimondja a halálos ítéletet a régi Ausztria felett, egyszersmind Európa lerombolásának formuláit helyesli." Ugyanis Ausztria akkoriban még mindig, legalábbis jogilag, a Szent Római Birodalom ideáját testesítette meg, egy olyan irányítás mellett, amely képes volt arra, hogy több nemzetet egyesítsen anélkül, hogy azokat elnyomja vagy eltorzítsa. Következésképpen egy effajta formulának az újrafelvétele nélkül, a felfokozott nacionalizmusok és a romboló internacionalizmus fennmaradása mellett, lehetetlen abban reménykedni, hogy Európa egyszer újra rátalál egységére – arra az egységre, amely a jövőben létezésének esszenciális feltételeként és egyszersmind egy független civilizáció értelmében jelenik meg.
Metternich a demokráciában és a nacionalizmusban ismerte fel azokat a fő erőket, amelyek meg fogják szüntetni a tradícionális Európát, ha azokat egy radikális akció el nem fojtja. Azon fáradozott, hogy meg legyenek bilincselve a felforgatás (subversio) különböző formái – a liberalizmustól és konstitucionalizmustól a kollektivizmusig és kommunizmusig. Azon a véleményen volt, hogy ebben a kérdésben minden engedmény fatális lenne.
Cecilnek igaza van, amikor azt írja, hogy Robespierre a hajójának farvizén később nem csupán Napóleont hozta maga után, hanem ugyanígy Sztálint is, mert a bonapartizmus és a totalitarizmus nem a demokrácia ellentéte, hanem sokkal inkább a legvégső következménye – ahogyan arra Michels és Burnham is világosan rámutatott. Metternich számára a kiutat az állam ideája jelentette: az állam, mint felfokozott realitás, amely a szuverenitás és a valódi autoritás princípiumára van alapozva, azzal a felfogással szemben, ahol az állam a démosz egyszerű kifejeződése.
Metternich vonakodott attól, hogy "nációk"-ban gondolkozzék, amelyeket ő csak a forradalom maszkjainak és anti-dinasztikus mítosznak tartott. Ami művét, a Szent Szövetséget illeti: ez volt az utolsó kísérlet arra, hogy egy generáció számára termékeny békét teremtsen, de a szövetség nem érte el alapító princípiumának magasságát.
Cecil eközben egyetértőleg ismétli meg azt, amit már de Maistre is lényegileg kimondott: nagyon fontos, hogy nem ellen-forradalmat (contra-revolutio) kell csinálni, hanem a "forradalom ellentétét", ami pozitív politikai akcionalitást jelent, megingathatatlan spirituális és tradícionális alapokra építve, és ennek természetes következménye lesz minden olyasminek az eliminálása, ami az alsó hatalmak felforgató és bitorló tendenciáihoz tartozik.
Semmi kétség, hogy az egyetlen, ami segíthet abban, hogy civilizációnkat megmentsük, az egy ilyen idea, és a harcias szolidaritásban egyesült minden olyan erő, amely Európában még bevethető maradt és hatni képes a "halhatatlan eszmék" vírusa ellen (a "francia betegség" ellen, amely nem csupán fizikai, hanem egyszerre szellemi is – ahogy Cecil fogalmazta) – feltéve, hogy vannak még olyan férfiak – és ha lehetséges, mindenek előtt uralkodók –, akik ehhez felnőttek.

Julius Evola
OKKULT HÁBORÚ
Forrás: http://www.geocities.com/capitolhill/1715/okkult.html
Fordította: F. d. F.

I.

A modern népek életét szakadatlanul sújtó válságok magyarázataként az adott nézőpontoknak megfelelően különféle – általános történelmi, társadalmi, gazdasági-társadalmi, politikai, erkölcsi, kulturális stb. – okokra szoktak hivatkozni. Nem vitatjuk, hogy mindezen okoknak megvan a maguk szerepe, mégis, fel kell vetnünk egy alapvető és lényeges kérdést: vajon a végső okok mindig ezek közül kerülnek-e ki, s vajon olyan automatikusan érvényesülnek-e, mint a fizikai világban ható okok? Meg kell-e elégednünk ezekkel az okokkal, vagy pedig keresnünk kell olyan magasabb eredetű influenciákat, amelyeknek ismeretében sok minden, ami a Nyugaton történt és történik, elveszítené esetleges jellegét, és az egyes jelenségek sokféleségén túl valami egységes logikára mutatna? 
Az okkult háború fogalmát egy ilyen problematika keretében definiálhatjuk. Ezt a háborút észrevétlenül folytatják azok, akiket általánosságban a világfelforgatás erőinek nevezhetünk – mégpedig olyan eszközökkel és olyan körülmények között folytatják, amelyekről a közkeletű történetírás nem tud. Éppen ezért az „okkult háború” fogalma egy háromdimenziós történelemfelfogást követel. Ez a történelemfelfogás nem a felszín – látható okokat, tényeket és irányítókat tartalmazó – két dimenzióját tekinti lényegesnek, hanem a „földalatti” dimenziót, ahol olyan erők és influenciák működnek, amelyek gyakran döntő hatásúak, és ugyanakkor nem vezethetők vissza a puszta emberire: az individuálisan vagy kollektíven emberire. 
Miután ezeket kimondtuk, mindenekelőtt tisztáznunk kell az imént használt „földalatti” kifejezés értelmét. E tekintetben nem szabad valami homályos és irracionális alapra gondolnunk, amely hozzávetőleg olyan viszonyban van a történelem ismert erőivel, mint amilyenben – egy bizonyos újsütetű pszichológia szerint, amelyet ráadásul „mélylélektannak” kereszteltek el – a tudattalan van az egyes ember éber tudatával. Ha itt egyáltalán beszélhetünk tudattalanról, ezt csak azok tekintetében tehetjük, akik – az események háromdimenziós felfogása szerint – inkább a történelem tárgyainak, mintsem alanyainak tűnnek, mivel gondolataikkal és cselekedeteikkel kapcsolatban igen kevéssé vetnek számot azokkal az influenciákkal, amelyeknek engedelmeskednek, azokkal a célokkal, amelyeket végül megvalósítanak. Így esetükben – bármit higgyenek is magukról, és legyenek akár a tettek, akár az ideológiák emberei – a centrum inkább a tudattalanban és a tudatelőttiben helyezkedik el, mint a világos, gondolkozó tudatban. Ebben a vonatkozásban joggal mondhatjuk, hogy az okkult háború legdöntőbb csatái az ember tudattalanjában zajlanak le. De ha a történelem igazi mozgatóerőit nézzük – azokban a különleges aszpektusokban, amelyekkel foglalkozni szándékozunk –, a dolgok egészen másképp állnak. Ekkor nem beszélhetünk sem tudatalattiról, sem tudattalanról. Ellenkezőleg: értelmes erőkkel van dolgunk, amelyek nagyon jól tudják, hogy mit akarnak, és amelyek a legalkalmasabb eszközök arra, hogy – majdnem mindig közvetett úton – elérjék azt, amit akarnak. 
A történelem harmadik dimenzióját tehát nem szabad feloldani absztrakt filozófiai vagy szociológiai fogalmak ködében, hanem úgy kell elképzelni, mint amit „kulisszák mögül” meghatározott „intelligenciák” befolyásolnak. 
A rejtett történelem kutatásának, ha pozitív és tudományos akar maradni, nem szabad a szilárd talajtól elszakadnia és túl magasra szárnyalnia. Mégis, mint végső hivatkozási alapot, kénytelen feltételezni egy dualisztikus sémát, amely nem különbözik alapvetően attól a sémától, amely több ókori tradícióban is megtalálható. Még a katolikus történetírás sem úgy tekintette a történelmet, mint természeti, politikai, gazdasági és társadalmi okok egyszerű mechanizmusát, hanem mint egy terv – a „gondviselés” tervének – kibontakozását, amellyel ellenséges erők szegülnek szembe. Ezeket az erőket hol a „rossz erőinek” nevezték morális nyelvezetet használva, hol pedig „az Antikrisztus erőinek” teológiai nyelvezetet használva. Az a nézet, amelyre e terminológiák utalnak, mindjárt pozitív jelleget nyer, ha – megtisztítva és lényegét kiemelve – a klasszikus és az indoeurópai ókorhoz hasonlóan olyan keretbe helyezzük, amely nem annyira vallási, mint inkább metafizikai: ekkor a kozmosz erői harcolnak a káosz erői ellen, s e küzdelemben az előbbieknek megfelel mindaz, ami forma, rend, törvény, magasabb értelemben vett tradíció, szellemi hierarchia, miközben az utóbbiakhoz kapcsolódik minden olyan influencia, amely szétzilál, felforgat, lefokoz, és elősegíti az alacsonyabb győzelmét a magasabb felett, az anyagét a szellem felett, a mennyiségét a minőség felett. Ez tehát a vonatkoztatási pontja azoknak az erőknek, amelyek a megfogható okok rendjébe eső ismert történelem mögött működnek. Ismételjük: e mellett a metafizikai háttér mellett sohasem szabad elveszíteni a konkrét történelemmel való kapcsolatot. 
Ha valaha, ma valóban fontos volna, hogy ilyen perspektívákból induljunk ki. Ezeket a perspektívákat azonban – amelyek túl azon, hogy megismerési értékük van, még fegyvereket is szolgáltatnak a helyes cselekvéshez – nem szabad összekeverni puszta spekulációkkal. Egy dokumentumban, amellyel nemsokára foglalkoznunk kell, ezt olvashatjuk: „Mivel a nem zsidók mentalitása természettől fogva tisztán állati, képtelenek előre látni, hogy az adott okok – ha azokat bizonyos szempontok szerint működtetjük – milyen következményekre vezetnek. És éppen abban a különbségben, amely a zsidók és nem zsidók között van, fedezhetjük fel könnyen, hogy Isten választottjai vagyunk, és ismerhetjük fel – a nem zsidók ösztönös és állati mentalitásához képest – emberfeletti természetünket. A nem zsidók látják a tényeket, de nem látnak előre, s így képtelenek arra, hogy – az anyagi tények kivételével – bármit is felismerjenek.” 1.) Eltekintve a zsidókra való hivatkozástól – akiket a dokumentum a világfelforgatás egyedüli titkos ügynökeiként akar beállítani (hogy e vonatkozásban a dolgok miként állnak, arról később szólunk) –, az ilyen megállapítások általánosságban érvényesek azokra, akiket a történelem „tárgyainak” neveztünk. A modern tettemberek nagy részének mentalitása ellenfeleikéhez viszonyítva primitív benyomást kelt. Ezek a tettemberek energiáikat a megfoghatóra, a „konkrétra” koncentrálják, ugyanakkor képtelenek arra, hogy – egy rendkívül korlátozott és majdnem mindig élesen materialista horizonton túl – megértsék, vagy akár csak megsejtsék az összefüggő akciók és reakciók, az okok és okozatok játékát. A történelem mélyebb okai – és itt hivatkozhatunk akár azokra az okokra, amelyek negatív értelemben hatnak, akár azokra, amelyek kiegyensúlyozó, pozitív szerepet játszanak – döntően olyasmiken keresztül működnek, amiket – a természettudományokból kölcsönzött képpel – „imponderabiliáknak” nevezhetünk. Ezek az okok olyan, szinte érzékelhetetlen – ideológiai, társadalmi, politikai stb. – átalakulásokat idéznek elő, amelyek kedvező talajt hivatottak teremteni jelentős események számára: olyanok, mint a hóréteg első repedései, amelyek végül lavinát indítanak el. Ezek az okok szinte sohasem hatnak közvetlenül, hanem bizonyos meglévő folyamatoknak adnak alkalmas irányt, hogy azok vezessenek el a kitűzött célhoz, mégpedig úgy, hogy végül még azok is ezt a célt szolgálják, akik máskülönben ellene vannak. Emberek és csoportok, akik azt hiszik, hogy kizárólag saját akaratukat követik, eszközökké válnak: általuk valami egészen más válik lehetségessé és valósul meg, és ebben éppen egy fölérendelt influencia és „értelem” nyilvánul meg. Mindez nem kerülte el Wundt figyelmét, amikor „az okozatok heterogenitásáról” beszélt, valamint Hegelét sem, amikor történetfilozófiájában bevezette a „List der Vernunft” fogalmát; mindazonáltal sem az egyik, sem a másik gondolkodó nem tudta intuícióját megfelelő keretek között érvényesíteni. Eltérően attól, ami – legalábbis nagy vonalakban – a fizikai jelenségek területén érvényesül, az élesen látó történész számos esettel találkozik, amelyekben a „kauzális” magyarázat csődöt mond: a végeredmény nem egyezik, és a látszólagos történelmi tényezők összege nem egyenlő a végösszeggel – mintha csak valaki öthöz kettőt és hármat hozzáadva nem tízet kapna eredményül, hanem tizenötöt vagy hetet. És éppen ez a különbség – kiváltképpen ha úgy jelenik meg, mint a szándék és az eredmény közötti különbség: mint egyik oldalról az eszmék, alapelvek, programok, másik oldalról pedig a tényleges történelmi következmények közötti különbség – nyújtja a legértékesebb anyagot a történelem rejtett okainak felderítéséhez. 
Mindazonáltal szükségünk van bizonyos módszertani előfeltevésekre, hogy az éleslátás ne fajuljon képzelődéssé és babonasággá egy olyan tendencia révén, amely mindenütt és mindenáron okkult háttérre gyanakszik. E vonatkozásban minden feltevésnek olyan jellegűnek kell lennie, mint amilyenek a pozitív kutatás „munkahipotézisei”. Itt is arról van szó, hogy látszólag elszigetelt tények egy adott csoportjának megértése és rendezése céljából valamit ideiglenesen elfogadunk, de azzal a feltétellel, hogy csak akkor tulajdonítunk neki a hipotetikus jellegen túlmenő realitást, ha – egy komoly induktív munka végén – minden arra irányul, hogy megerősítse feltevésünket. Valahányszor egy okozat meghaladja és felülmúlja a megfogható okokat, joggal gyanakodhatunk, vagyis fel kell tételeznünk egy kulisszák mögötti influenciát – legyen az akár jó, akár rossz. Miközben a felmerülő kérdést megpróbáljuk elmélyíteni és igyekszünk választ találni rá, természetesen nagyon megfontoltan kell eljárnunk. Az a tény, hogy akik megkockáztatták az ilyen irányú előrelépést, nem tudták megzabolázni csapongó fantáziájukat, egy olyan lehetséges tudományágat fosztott meg hitelétől, amelynek várható eredményeit nehezen lehetne túlértékelni. És ez is az álcázott ellenfél óhaja szerint történt. 
Ennyit a történelem új, háromdimenziós tanulmányozásának általános feltételeiről. Ezek után térjünk vissza ahhoz, amit kiindulásként mondottunk. Ha szemügyre vesszük a társadalom és a modern civilizáció állapotát, fel kell tennünk a kérdést, hogy vizsgálatuk vajon nem követeli-e meg a szóban forgó módszer alkalmazását; vagyis fel kell tennünk azt a kérdést, hogy a modern világban megjelenő nyílt válság és mélyreható felfordulás bizonyos együttállásait kielégítően meg tudjuk-e magyarázni „természetes” és spontán folyamatok segítségével, vagy pedig hivatkoznunk kell valamire, ami meg van szervezve: egy tervre, amelyet – folyamatosan kibontva – olyan erők hajtanak végre, amelyek háttérben maradnak. 
Ezen a speciális területen már több vészjelet is leadtak; olyan összeillő elemekről van szó, amelyek alkalmasak arra, hogy a nem túlságosan felületes megfigyelőben felébresszék a gyanút. A múlt század végén egy Disraeli írta le e jelentős és gyakran idézett szavakat: „A világot egészen más személyek kormányozzák, mintsem azok képzelik, akiknek tekintete nem hatol a kulisszák mögé.” Általánosságban vizsgálva a forradalmi jelenségeket Malinsky és De Poncis feltárták, hogy éppen a jelenlegi időkben, amikor ismeretessé vált, hogy az egyéni szervezet minden betegségét baktériumok okozzák, vált szokásossá azt állítani, hogy a társadalmi test betegségei – azaz a forradalmak és a rendbontások spontán jelenségek: maguktól születnek, nem pedig olyan láthatatlan ágensek következményei, mint amilyenek az egyéni szervezetben a mikrobák és a patogén csírák. Már a század elején így fogalmazott valaki : a közönség nem veszi észre, hogy „minden konfliktusban – mind a nemzeten belüli, mind a nemzetek közötti konfliktusokban – a látszólagos szervezőkön kívül rejtett mozgatók vannak jelen, akik érdekektől vezetett számításaikkal elkerülhetetlenné teszik ezeket a konfliktusokat. ... Mindent, ami a népek zavaros forrongásában történik, titokban készítenek elő, hogy biztosítsák néhány ember uralmát. Az összes nyílt tény mögött ezeket az embereket kell keresnünk – akik éppúgy lehetnek illusztris személyek, mint ismeretlenek.” 2.)
A rejtett történelem témakörének érdekes dokumentuma a jól ismert Cion bölcseinek jegyzőkönyvei. E dokumentum természetével és jelentőségével már foglalkoztunk legutóbbi olasz kiadásának bevezetőjében. 3.) Ezért most csak néhány alapvető pont említésére szorítkozunk. 
A kérdéses dokumentumot úgy hozták nyilvánosságra, mint egy jegyzőkönyvet, 
amelyet egy titkos zsidó-szabadkőműves szervezettől loptak el. A jegyzőkönyv állítólag felfed egy tervet, amelyet azért dolgoztak ki és hajtanak végre, hogy felforgassák és elpusztítsák a tradicionális Európát. A Jegyzőkönyvek hitelessége körül roppant heves és bonyolult vita bontakozott ki, ezt azonban el lehet intézni René Guénon helytálló megjegyzésével, miszerint egy valóban titkos szervezet – bármilyen természetű legyen is – sohasem hagy hátra írott dokumentumokat, „jegyzőkönyveket”. Így a legkedvezőbb feltételezés esetén is olyan írásról lehet szó, amelyet a feltételezett szervezet valamelyik exponensével kapcsolatban álló személyek állítottak össze. Ám azokkal sem érthetünk egyet, akik ezt a dokumentumot – mint közönséges misztifikációt, hamisítványt, sőt plágiumot – minden további nélkül likvidálni akarják. Fő érvük – nevezetesen az, hogy a Jegyzőkönyvek pusztán reprodukálják, illetve bővebben fejtik ki annak a könyvnek az eszméit, amelyet a napóleoni Második Császárság korában Maurice Joly írt, 4.) és amelyre azután a cári titkosrendőrség azonosítatlan agent provocateur-ei rátették a kezüket – valójában nem számottevő. Aki plágiumról beszél, annak gondolnia kellene arra, hogy itt nem irodalmi műről és a hozzá fűződő szerzői jogokról van szó. Magyarázatképpen érdemes megjegyeznünk, hogy ha egy tábornok egy haditerv megfogalmazásakor plágiumot követ is el azáltal, hogy már meglevő, idegen eredetű – de céljainak megfelelő gondolatokat tartalmazó – anyagokat és írásokat is felhasznál, ez egyáltalán nem érinti azt a kérdést, hogy a haditervet kidolgozták és végrehajtották-e, vagy nem. Mindent félretéve, így figyelmen kívül hagyva a hitelesség kérdését is (legalábbis abban az értelemben, hogy a Jegyzőkönyveket egy titkos nemzetközi központból ellopott valódi dokumentumok alkotják-e), az egyetlen fontos és lényeges pont a következő: ez az írás ama írások egyike, amelyek – többé-kevésbé fantasztikus, sőt regényes formában – hitet tesznek amellett, hogy a legutóbbi idők rendetlensége nem véletlenek sorozata, hanem megfelel egy tervnek, amelynek fázisait és alapvető eszközeit éppen a fent említett szöveg mutatja meg pontosan. Hugo Wast joggal írta: „A Jegyzőkönyvek lehetnek hamisak – de csodálatosan beválnak.” Henry Ford pedig hozzátette: „Az egyetlen, amit a Jegyzőkönyvekkel kapcsolatban bizonyossággal kijelenthetek, az az, hogy tökéletesen egyeznek mindazzal, ami történik. A Jegyzőkönyvek az elmúlt tizenhat évben, vagyis mióta nyilvánosságra kerültek, összhangban voltak a világhelyzettel, és ma is mutatják annak ritmusát.” 5.) Ha akarjuk, beszélhetünk prófétai megérzésről. De akárhogy is nézzük, a dokumentumnak mint munkahipotézisnek az értéke vitathatatlan; egységes képben mutatja be a világfelforgatás különböző aszpektusait – közöttük számos olyat, amelyek sok évvel a Jegyzőkönyvek publikálása után jelentek meg és jutottak érvényre. A jegyzőkönyvek révén ilyen módon felismerhetjük ezen aszpektusok voltaképpeni okát és egymással való szoros összefüggésüket. 
Amint mondottuk, most nem arról van szó, hogy elvégezzük a szöveg részletes elemzését. Elegendő, ha főbb pontjaira emlékeztetünk. Mindenekelőtt a Jegyzőkönyvek szerint a főbb ideológiák, amelyek a modern rendetlenségért felelősek, nem spontán módon születtek, hanem olyan erők sugalmazták és pártfogolták őket, amelyek tisztában voltak hamis voltukkal, 6.) és amelyek kizárólag destruktív és demoralizáló hatásaikat tartották szem előtt. Ez érvényes volt már a liberális és demokratikus eszmékre is: az említett okból mozgósították a harmadik rendet, vagyis a polgárságot, hogy zúzza szét a megelőző feudális és arisztokratikus társadalmat; azután egy második ütemben mozgósítani kellett a munkástömegek világát, hogy a polgárságot is aláássák. A Jegyzőkönyvek másik alapeszméje az, hogy a kapitalista internacionálé és a proletárinternacionálé mindezek ellenére szolidárisak, hasonlóan két különböző feladatú hadoszlophoz, amelyeket taktikailag használnak fel az egységes stratégia megvalósítása érdekében. Az élet ökonomizálása is tervszerű, különösen egy olyan ipar keretei között, amely a mezőgazdaság rovására fejlődik, valamint egy olyan gazdaság keretei között, amely a likvid tőkében és a bankokban koncentrálódik. Ennek a tervnek éppúgy engedelmeskedett a modern „közgazdászok” falanxa, mint a demoralizáló irodalom terjesztőié. Ez utóbbiak az etikai és szellemi értékeket támadják, és kigúnyolnak minden tekintélyi elvet. Egyebek között szóba kerül az a siker is, amelyet a titkos front az említett okból nemcsak a marxizmusnak tudott biztosítani, hanem még a darwinizmusnak és a nietzscheanizmusnak is, 7.) végül a Jegyzőkönyvek eljutnak odáig, hogy bizonyos esetekben még az antiszemitizmust is sugalmazottnak tekintik. Közben általánosságban szó van a sajtó és a közvéleményformáló eszközök titkos monopóliumáról, valamint arról a hatalomról, amely képes megbénítani vagy megbuktatni még a legerősebb bankokat is; a hatalomról, amely néhány kézben összpontosítja a gyökértelen fináncvagyont, és segítségével népeket, pártokat és kormányokat ellenőriz. Fontos cél többek között az emberi személyiséget megfosztani attól a támasztól, amelyet a spirituális és tradicionális értékek nyújtanak számára – tudva azt, hogy ezek nélkül nem nehéz a titkos front által irányított erők és influenciák passzív eszközévé tenni. A kulturális demoralizációra, a materializálódásra és a dezorganizációra irányuló akcióit kiegészíti az az akció, amely kikerülhetetlenné igyekszik tenni az egyre súlyosabb társadalmi válságokat, az egyre elkeserítőbb és elviselhetetlenebb kollektív szituációkat: hiszen egy általános konfliktus végül is úgy fogható fel, mint eszköz az utolsó, esetleges ellenállások letörésére. 
Nehéz volna tehát kétségbe vonni, hogy ez a század elején nyilvánosságra hozott „képzeletbeli” terv valóban sokat visszatükrözött és előlegezett abból, ami a jelenkori világban történt. És közben nem hiányoznak a jövőre vonatkozó anticipációk sem. Nem csodálkozhatunk tehát azon az érdeklődésen, amelyet a tegnap különböző mozgalmai tanúsítottak a Jegyzőkönyvek iránt: olyan mozgalmak, amelyeknek az volt a szándékuk, hogy gátat vessenek a nemzeti, erkölcsi és társadalmi bomlasztás korabeli áramlatainak. 
Ezzel kapcsolatban szembe kell néznünk azzal a problémával, amelyet a szóban forgó dokumentum az okkult háború irányítóinak vonatkozásában felvet. Ahogyan említettük, a Jegyzőkönyvek szerint a világösszeesküvés vezetői a zsidók, és az európai és keresztény tradicionális civilizáció elpusztításának művét ők tervelték és fejlesztették ki, hogy azután megvalósíthassák Izraelnek, Isten választott népének egyetemes birodalmát. Ez a megállapítás kétségtelenül túllő a célon, és ezért fel kell vetnünk a kérdést, hogy nem játszik-e az ellenség kezére éppen az a fanatikus antiszemitizmus, amely hajlamos arra, hogy mint deus ex machinát mindenütt a zsidót lássa. Hiszen – ahogyan mondottuk – az álcázott erők egyik védelmi eszköze úgy intézni a dolgokat, hogy ellenfeleik figyelmét kizárólag olyanokra irányítsák, akik csak részben felelősek bizonyos felfordulásokért, ily módon fedezve a többi felelőst és rejtve el a dolgok valódi okait. Tegyük fel, hogy beigazolódik: a Jegyzőkönyvek hamisítvány, szerzői pedig agent provocateur-ök. Akkor is ki lehetne mutatni, hogy számos olyan eszmét tükröznek vissza, amelyek rokonságban vannak Izrael törvényével és szellemével. 8.) Másrészt az is tény, hogy a modern rendetlenség előmozdítói között – annak különböző (kulturális, politikai és társadalmi) fázisaiban – egy sereg zsidó volt és van. Ezeknek a tényeknek mégsem szabad megakadályozniuk egy elmélyültebb kutatást, amely olyan erőket képes megsejteni, amelyeknek a modern zsidóság is csak eszközül szolgált. Egyébként bármilyen sok zsidó található is azoknak a főbb ideológiáknak – a liberalizmusnak, a szocializmusnak, a szcientizmusnak, a racionalizmusnak – apostolai között, amelyeket a Jegyzőkönyvek a világfelforgatás eszközeinek tekintenek, nyilvánvaló, hogy ezek az eszmék sohasem merültek volna fel és erősödtek volna meg olyan történelmi előzmények nélkül, mint például a reformáció, a humanizmus, a reneszánsz naturalizmusa és individualizmusa, a kartezianizmus stb. – márpedig ezek olyan jelenségek, amelyeket bizonyára nem lehet a zsidóság számlájára írni. E jelenségek viszont az influenciák szélesebb spektrumára utalnak. 
A Jegyzőkönyvekben kétségtelenül keveredik a zsidóság és a szabadkőművesség fogalma; ezért a másodlagos irodalomban – mindent összevetve – gyakran beszélnek zsidó-szabadkőműves összeesküvésről. Azonban itt is körültekintően kell eljárnunk. Noha jól látható a szabadkőművesség sok ágának elzsidósodása, továbbá a szabadkőműves szimbolizmus és a szabadkőműves rituálék nem kevés elemének tisztán zsidó eredete, mégis elfogadhatatlannak kell tartanunk azt az antiszemita tételt, amely szerint a szabadkőművesség Izrael teremtménye és eszköze. A modern szabadkőművesség (és ezzel a megjelöléssel lényegében az 1717-es alapítású londoni páholyból kinövő szabadkőművességre utalunk) kétségtelenül egyike volt azoknak a társaságoknak, amelyek – különösen az ideológiai előkészítés területén – előmozdították a modern politikai felforgatóakciókat. Mindazonáltal itt is fenyeget a veszély, hogy hagyjuk magunkat félrevezetni, ha – eltúlozva – mindent a közönséges szabadkőművesség befolyásának tulajdonítunk. 
Valaki azt mondta azok közül, akik a Jegyzőkönyveket hamisítványnak tartják, hogy ennek az írásnak különféle eszméi rokonságban vannak a centralisztikus és diktatórikus rezsimek által alkalmazott eszmékkel, úgyhogy ez a dokumentum igen jó kézikönyvként kínálkozik azoknak, akik egy új bonapartizmust vagy totalitarizmust akarnak bevezetni. Van igazság ebben a megállapításban. Ez azt jelenti, hogy e nézőpontból az okkult háborút széles és rugalmas keretek között kell felfognunk. Így érthetjük meg azt a szerepet, amelyet látszólag szembenálló, és a zsidó-szabadkőműves összeesküvés – alapjában szimplifikáló – formulájára nagyon kevéssé visszavezethető jelenségek is betölthetnek. 9.)
Noha nem jelentéktelen az a szerep, amelyet a zsidóság és a szabadkőművesség a modern felforgatásban betöltött, mégis képesnek kell lennünk arra, hogy felismerjük egyik vagy másik akciójuk valódi történelmi helyét, valamint képesnek kell lennünk arra, hogy megsejtsük azt a határt, amelyen túl az okkult háborúnak tovább kell fejlődnie – bevetve a zsidóságon és a szabadkőművességen túli erőket, amelyek még az előbbiek ellen is fordulhatnak. Hogy ezzel számot vessünk, elegendő hivatkoznunk a kasztok regressziójának törvényére, amelyet már akkor alapul vettünk, amikor az utóbbi idők történelmének valódi értelmét magyaráztuk. 10.) A szellemi vezetők és szakrális királyok által irányított civilizációt harcos arisztokráciák által vezetett civilizációk követték. Ezeket azután – különösen dinasztikus formáikban – aláásta a harmadik rend civilizációja; a következő fázis pedig a negyedik rend kollektivista civilizációjáé volt. Márpedig ha jól megnézzük a dolgokat, a modern zsidóság mint hatalom (azaz eltekintve az egyedi zsidó elemeknek és szerzőknek tulajdonítható szétszórt és ösztönös szétziláló, demoralizáló mellékakcióktól) elválaszthatatlan a harmadik rend civilizációjában felbukkanó kapitalizmustól és tőkétől. Hasonlóképpen állnak a dolgok a modern szabadkőművességgel: a harmadik rend győzelmét készítette elő (ideológiailag), ezt támogatta, és ma is a felvilágosodás és a francia forradalom alapelveinek őreként jelenik meg. Tanításai a modern demokrácia egyfajta laikus vallását képviselik: ennek vonalában folytatta és folytatja ma is – hol nyíltan, hol félig titkosan – harcos tevékenységét. Mindez azonban az utolsó előtti fázisra jellemző. Ha ezt a fázist – vagyis a harmadik rend demokratikus és kapitalista civilizációjának egész ciklusát – felváltja az utolsó, kollektivisztikus fázis (amelynek a harmadik rend civilizációja – akarata ellenére – útját egyengette), magától értetődik, hogy ebben sem a zsidóságot, sem a szabadkőművességet nem fogja megilletni a világfelforgatás központi vezetőerejének szerepe. A főáramlat mint felszámolandó csökevényekkel – akár még szembe is fordulhat velük, mint ahogy különben ez már helyenként igazolódni is látszik azokban az országokban, amelyekben konszolidálódni kezdenek a negyedik rend által ellenőrzött (marxista) rezsimek (annak ellenére, hogy győzelmüket eleinte gyakran támogatták a zsidók és a szabadkőművesek). 
Másrészt ami a bizonyos körök által nemrégiben védelmezett szélsőséges „marxista-szabadkőműves tézist” illeti, a jelenlegi helyzet megerősíti ennek nem kielégítő voltát. Valóban a fantasztikum területére tévednénk, ha azt feltételeznénk, hogy a ma harcban álló nagyhatalmak – az Egyesült Államok, a Szovjetunió és a vörös Kína – vezetői a zsidók és szabadkőművesek valamilyen nemzetközi központjából összehangolt utasításokat kapnak (Kínában egyébként sincsenek sem zsidók, sem szabadkőművesek), és következésképpen egy egységes cél megvalósításán dolgoznak. Ismételten kimondjuk: a befolyások szélesebb rendjére kell ma hivatkoznunk, ha ebben az értelemben akarjuk orientálni a kutatást. 

II.

Gyakorlati okokból is különösen fontos ismernünk az okkult háború eszközeit: azokat az eszközöket, amelyeket a világfelforgatás erői tevékenységük elrejtésére, befolyásuk folyamatos érvényesítésére és ellenfeleik tevékenységének megakadályozására használnak. De mielőtt még szólnánk erről, megjegyezzük, hogy az alább kifejtendő pontok némelyikéhez a kezdeti impulzust azok a vizsgálódások adták, amelyeket különböző írásaiban René Guénon végzett. Ő többek között egyike volt azoknak, akik a modern kor számos visszássága mögötti rejtett háttér iránt a legérzékenyebbek voltak. 
Kezdjük a pozitivista szuggesztió eszközével, megismételve néhány korábbi megjegyzésünket. Az a véleményünk, hogy az események és a történelem úgynevezett pozitív szemléleti módja nem egy igen szűklátókörű mentalitáshoz kapcsolódó orientáció következménye, hanem egy olyan szuggesztióé, amelyet tevékenységük elrejtése céljából – az antitradicionális erők gyakoroltak a modern kultúrában. Aki azt hiszi, hogy a történelmet kizárólag a rivaldafényben álló emberek csinálják, és a legszembetűnőbb gazdasági és politikai, társadalmi és kulturális tényezők határozzák meg, az nem látja s ugyanakkor nem is keresi a mélyebben fekvő okokat: márpedig éppen ezt óhajtják mindazon erők, amelyek a föld alatt akarnak tevékenykedni. Egy civilizáció, amelyben a pozitivista előítélet uralkodik, a legalkalmasabb terület a – korábbi terminológiánkat használva „harmadik dimenzióból” kiinduló tevékenység számára. Nagyrészt éppen erről van szó a modern civilizáció esetében. Ezt a civilizációt a pozitivista, racionalista és szcientista előítélet útján rövidlátóvá és védekezésre képtelenné tették. Még messze vagyunk attól, hogy le tudjuk tépni azoknak az eszméknek az álarcát, amelyek a modern mentalitás és oktatás stabil bázisai, azokét az eszmékét, amelyek nem egyszerűen téves és korlátolt eszmék, hanem – a már ismertetett okokból – az antitradíció erői által széthintett és táplált szuggesztiók. 
Említettünk már néhány – az események sorát értelmező – nem pozitivista koncepciót is. Ezek magyarázatképpen különböző entitásokat kapcsolnak be: az „abszolút szellemet”, az „élan vital”-t, vagy éppenséggel a hiposztatizált és nagy kezdőbetűvel írt történelmet. Ez csak néhány példa az okkult háború második eszközének alkalmazási lehetőségére. A behelyettesítések taktikájáról van szó, amit akkor használnak, ha attól tartanak, hogy miután a világfelforgatás okkult játékát megkönnyítő eszmék egy része elvesztette erejét, a „történelem tárgyai” felébrednek. Az említett esetben ezek a zavaros fogalmak egyfajta csalétkül szolgálnak a pozitivista eszmékkel elégedetlenek számára – abból a célból, hogy ne nézzenek abba az irányba, amelybe nézniük kellene. E fogalmak homálya éppoly jól elrejti a dolgokat, mint a pozitivista vakság. Az emberek játszadoznak a „filozófiával” – közben pedig a terv végrehajtása akadálytalanul folytatódik. 
A behelyettesítések taktikáját gyakran eredményesen lehet alkalmazni az utánzatok taktikájának formájában. Miről van szó? Előfordulhat, hogy a destruktív tevékenység hatásai – miután elérték az anyagi síkot – annyira nyilvánvalóvá válnak, hogy ellenhatást váltanak ki. Az ellenhatás eszméket és jelképeket keres, amelyeket használni lehet a védekezés és újjáépítés céljaira. Ilyen eszméket és jelképeket lehet is találni. Jobbik esetben a tradicionális múlt emlékeiről van szó, amelyeket éppen egy felbomlás által fenyegetett társadalom vagy civilizáció egzisztenciális reakciója éleszt fel. Ilyenkor a titkos harcot nem közvetlen formában folytatják: inkább arról gondoskodnak, hogy a kérdéses eszméknek csupán bizonyos meghamisított utánzatai terjedjenek el és érvényesüljenek. Ekképpen az ellenhatást meggátolják, eltérítik, sőt ellenkező irányba fordítják, ami lehetővé teszi, hogy tovább hassanak azok az influenciák, amelyek ellen védekezni akartak. 
Ilyen – manapság gyakran alkalmazott – taktika különböző területeken bontakozhat ki: a szellemi és a kulturális szférában éppúgy megjelenhet, mint a politikaiban. Példa erre a „tradicionalizmus”. Beszéltünk már arról, hogy mit jelent a magasabb értelemben vett „tradíció”: azt a formát, amit a magasból jövő erők egy adott kulturális környezet és egy adott korszak bonyolult lehetőségeinek adnak, éspedig individualitásfeletti és lényegében történelemfeletti értékeken keresztül, valamint egy olyan elit révén, amely ezeknek az értékeknek a segítségével tekintélyt és természetes presztízst tud szerezni. Mármost napjainkban gyakran előfordul, hogy a „tradícióhoz” való visszatérés zavaros vágyát okkult módon a „tradicionalizmus” felé fordítják. Ennek tartalmát a szokások, a rutin, a csökevények, a múlt szimpla maradványai alkotják – anélkül, hogy megértenék mindezeknek a szellemét, és különválasztanák azt, aminek nem csupán az az érdeme, hogy régi, hanem ezen felül még örökérvényű is. Ezért az efféle nem tradicionális, hanem tradicionalista magatartásmódok jó céltáblák az ellenfél számára, amely a tradicionalizmus elleni támadással álcázza a tradíció elleni támadást. A tradicionalizmust pedig könnyű támadni, hiszen ezt – amint azt már láttuk – elősegítik az olyan jelszavak, mint az „anakronizmus”, a „történelmietlenség”, a „mozdulatlanság”, a „regresszió” stb. Így az ellenhatás megbénul, és a manőver sikeresen eléri a kitűzött célt. 
Az általános sémáról könnyű lenne rátérni az egyes esetekre. A jelenkori történelem bővelkedik az ilyenekben. Így például gyakran alkalmazták a hamisító behelyettesítések és az utánzatok taktikáját a politika területén a római eszmére annak jelképeivel egyetemben, az árja eszmére, a birodalomnak avagy a „Reich”-nak a koncepciójára – aminek gyászos következményei nem kerülhetik el egyetlen éles szemű megfigyelő pillantását sem. 
Negyedik helyen kell hivatkoznunk az inverzió taktikájára. Vegyünk egy tipikus példát. A világfelforgatás titkos erői pontosan tudták, hogy az elpusztítandó rend alapja a természetfeletti elem, vagyis a szellem – nem mint filozófiai absztrakció vagy hittétel, hanem mint magasabb valóság: minden „emberi” integrációjának vonatkoztatási pontja. Miután a materializmus és a szcientizmus elterjesztésével korlátozták azt a befolyást, amelyet ebben az összefüggésben a Nyugaton uralkodóvá vált vallás még gyakorolni tudott, a felforgatás erői arra összpontosították tevékenységüket, hogy mindazok a természetfölötti felé irányuló törekvések, amelyek kívül esnek az uralkodó valláson és annak dogmatikai keretein, tévútra jussanak. Az úgynevezett „neospiritualizmuson” – nemcsak legalantasabb, spiritiszta formáiban, hanem orientalizáló és okkultista irányzataiban is ( és ehhez hozzátehetjük még a tudattalanra, az irracionálisra és a hasonlókra vonatkozó elméleteket) – igen figyelemreméltó módon érezhető az inverzió taktikája. Ahelyett, hogy az embert felemelnék ahhoz, ami valóban természetfeletti elemként túlmutat a személyiségen, egy nemritkán határozottan baljós jellegű inverzió eredményeképpen az általuk mutatott út a személyiségalattiban és a ráción inneniben ér véget. 
Az így elért eredmény kettős. Az eltévelyedések iránt táplált, számos esetben jogos bizalmatlanságot könnyű volt kiterjeszteni olyan eszmékre, amelyeket összekevertek az eltévelyedés eszméivel, noha lényegében semmi közük nincs hozzájuk. Így ezeket az eszméket olyan helyzetbe hozták, hogy többé nem jelentettek túl nagy veszélyt. Érezhető ez a manőver annak nagy részén, amit – a filológia és az akadémiai szaktudományok sivár és meddő tájain kívül – a Nyugat a Keletből megismert. Itt minden jelentősen eltorzítva jelenik meg, ez pedig nemcsak korlátozza azt a befolyást, amelyet a hiteles keleti szellemi örökség különböző aszpektusai gyakorolhatnának, hanem Nyugatból még szélsőségesen korlátolt és torz önvédelmi reakciót is kivált. Másik példaként gondoljunk azokra a körökre, amelyek mihelyt szimbolizmusról vagy ezoterizmusról van szó, csak a szabadkőművességre és a teozofizmusra tudnak gondolni, akkor is, ha azokra a magasrendű ókori tradíciókra történik utalás, amelyeknek sem az egyikhez, sem a másikhoz nincs közük; a pozitivista és racionalista előítélet – amely minden effélét egységesen babonának és képzelődésnek állít be – bizonyos kritikai módszerekkel azután elvégzi a maga dolgát. Nem állnak sokkal jobban a dolgok azzal a harcos katolikus apologetikával kapcsolatban sem, amely csak naturalizmust, panteizmust vagy még rosszabbat lát mindabban, ami nem áll be az ő vonalába; itt az összehangolt akciók és reakciók játékának olyan zavarairól és hatásairól van szó, amely a katolicizmus nem kevés képviselőjén is uralkodik. 
A második eredmény nem eszmei, hanem gyakorlati és konkrét területen mutatkozik. A szellemi és a természetfeletti felé irányuló inverz törekvések elősegíthetik a személyiség elleni körmönfont támadásra mindig kész sötét erők felmerülését. Pontosan ide vezet számos, a racionalizmus és az intellektualizmus ellen irányuló reakció, és mindenekfelett ide vezetnek a tudattalanra vonatkozó elméletek, amelyek a pszichoanalízisben immár széles körű gyakorlatot nyertek – de még e nélkül is kiváltképpen kedveznek a kóros hiszékenység terjedésének. 
Egy újabb taktika a visszaütés taktikája. Erre akkor kerül sor, amikor a tradicionális erők, amelyekre éppen le akarnak sújtani, akcióba lépnek más, ugyancsak tradicionális erők ellen. Az ilyen akciók rendszerint kezdeményezőik ellen fordulnak. Például a világfelforgatás titkos erői – megfelelő beszivárgások vagy szuggesztiók révén – elérhetik, hogy egy adott tradíció képviselői azt gondolják: saját tradíciójukat akkor erősíthetik meg a legjobban, ha más tradíciókat aláásnak vagy diszkreditálnak. Aki nem lát át a szitán, és materiális érdekektől vezetve egy tradicionális beállítottságú népen belül támadja a tradíciót, az előbb-utóbb kénytelen lesz szembenézni azzal, hogy az ő tradícióját is támadások fogják érni, mégpedig egy – hogy úgy mondjuk – visszaütő lendület révén. A világfelforgatás erői nagyon számítanak erre a taktikára. Ezért minden eszközzel arra törekednek, hogy az összes magasabb eszme hajoljon meg a partikuláris érdekek, a térítő szándékok, illetve – más vonatkozásokban – a gőg és az uralomvágy zsarnoksága előtt. Ezek az erők nagyon jól tudják, hogy ez a legjobb módszer minden valódi egység és kohézió felbomlasztására s egyúttal egy működésüket rendkívül megkönnyítő állapot előidézésére. Jól tudják, hogy létezik az immanens igazságosság objektív törvénye; hogy – amint mondani szokták – Isten malmai lassan őrölnek, de finomra. S ennek megfelelően is viselkednek: kivárják, míg a megfontolatlan kezdeményezések gyümölcsei beérnek – és akkor közbelépnek. 
A politika területén ehhez kapcsolódik minden olyan eset, amikor machiavellista módon használják fel a forradalmi erőket. Rövidlátó államférfiak gyakran hitték azt, hogy adott körülmények között ellenséges nemzeteknél forradalmi mozgalmakat kirobbantani vagy támogatni igen jó eszköz arra, hogy saját népüket előnyös helyzetbe hozzák. Miközben persze nem, vagy csak túl későn vették észre, hogy ellenkező eredményt értek el. Azt hitték, hogy eszközként használhatják a forradalmat – pedig a forradalom tette őket eszközévé. A forradalom, miután segítségükkel más országokban győzedelmeskedett, majdnem mindig elérte és magával sodorta az ő országukat is. A modern történelem jelentős részben olyan felforgatás színtere volt, amely tragikus módon éppen ilyen úton terjedt el. Ezért nem ismételhetjük elég gyakran, hogy csak egy eszme iránti feltétlen hűség nyújthat védelmet az okkult háborúban; ahol ez a hűség meginog, ahol az úgynevezett reálpolitika esetleges céljainak engedelmeskednek, ott az ellenállás arcvonala már alá van aknázva. Hasonló keretben kell látni például azt is, hogy hogyan ütött vissza a „népek önrendelkezési joga”. Ezt az elvet a demokráciák ideológiai eszközként használták a II. világháborúban, hogy azután véget vetve Európa presztízsének és elsőbbségének – lesújtson minden fehér népre. 
Amikor a világfelforgatás titkos erői attól félnek, hogy túlságosan exponálják magukat, vagy észreveszik, hogy a kulisszák mögött meghatározott cél előre nem látott körülmények következtében – legalábbis fő vonásaiban – lelepleződik, működésbe hozzák a bűnbaktaktikát. Megkísérlik elérni, hogy az ellenfél figyelmét olyan momentumok kössék le, olyan elemekre koncentrálódjon, amelyek csak részlegesen vagy alárendelt módon felelősek gaztetteikért. Ha ez sikerül, a reakció egésze a bűnbakká tett elemek felé fordul. Bizonyos szünet után pedig a titkos front folytathatja a játszmát, mert az ellenfél azt hiszi, hogy már felfedezte ellenségét, és más teendője nincs. Amikor fentebb a Cion bölcseinek jegyzőkönyeiről beszéltünk, a zsidóságnak és a szabadkőművességnek tulajdonított szereppel kapcsolatban utaltunk ennek a taktikának egy lehetséges esetére. Óvakodnunk kell tehát minden egyoldalúságtól, és sohasem szabad szem elől tévesztenünk az igazi titkos front bonyolult képletét. 
Térjünk rá a felhígítás taktikájára. A felhígítás taktikája tulajdonképpen csak egy aszpektusa a „pótszerek taktikájának”. Hogy megértsük a bemutatandó példát, a következőket kell előrebocsátanunk: a jelenkor válságához vezető folyamat eredete a távoli múltba nyúlik, és ez a folyamat különböző fázisokon keresztül fokozatosan bontakozott ki. 11.) A válság tehát már jelen volt e fázisok mindegyikében, csakhogy látens – potenciális, s nem aktuális – formában. A „haladás” elméletét úgy tekinthetjük, mint azon szuggesztiók egyikét, amelyeket a világfelforgatás titkos erői azért terjesztenek, hogy a figyelmet eltereljék az eredetről, s hogy a világ – a technikai-ipari civilizáció diadalának délibábjától kísérve – mind mélyebbre zuhanjon. Az utóbbi idők tragikus eseményei mindazonáltal egyfajta részleges felébredést eredményeztek ebből a hipnózisból. Sokan kezdték belátni, hogy az állítólagos haladás iránya párhuzamos a szakadék felé rohanással. Így a „megállás” és az „eredethez való visszatérés”, mint a normális civilizáció helyreállításának egyetlen eszköze, sokak jelszavává vált. Ekkor azonban – hogy megakadályozzon minden radikalizmust – az okkult front új eszközöket mozgósított. Mindenekelőtt ezúttal is elővették az „anakronizmus” és a „reakció” jelszavait; később úgy irányították a dolgokat, hogy az eredet felé törekvő erők olyan stádiumokhoz jussanak el vonatkoztatási pontjukat keresve, amelyekben a válság és a romlás, ha kevésbé kibontakozott formában is – következésképpen kevésbé felismerhetően –, de már jelen volt. Ez a kelepce szintén bevált. A világfelforgatás irányítói természetesen tudják, hogy ilyenkor már nincs többé komoly veszély: csak ki kell várni, hogy – a korábban kibontakozó folyamatokhoz hasonló módon – rövidesen minden ismét visszatérjen eredeti medrébe; s egy ilyen visszarendeződést követően már szinte semmi esélye nincsen a megsemmisüléssel szembeni újabb kibontakozásnak. 
Erre a taktikára is számos történelmi példát lehetne felhozni. Ezek különösen tanulságosak lennének annak számára, aki kezdeményező szerepet akarna játszani egy újjáépítő tevékenységben. Először is alaposan tanulmányoznia kellene a modern nacionalizmus néhány vonását. Ismerjük azt a forradalmi, felforgató és hierarchiaellenes funkciót, amelyet a „nemzet” kollektivista-demagóg fogalma a civilizáció és az európai politikai szervezet korábbi formáival szemben betöltött. Viszont azok, akik a különböző internacionálék – különösen a kommunista internacionálé – ellen harcoltak, s akiknek éppen a „nemzet” volt a vonatkozási pontjuk, ritkán foglalkoztak azzal, hogy ezt a kifejezést pontosan definiálják: hogy az többé ne jelentse egyik állomását éppen annak az útnak, amely pontosan ahhoz a célhoz vezetett, ami ellen küzdeni akartak. 
E ponton elegendő a tömegek nacionalizmusa és a spirituális nemzet, illetve a nemzeti állam és a tradicionális állam közötti különbségre gondolnunk. Ami a nacionalizmust illeti, annak nivelláló és antiarisztokratikus funkciója van, s ilyen módon mintha csak előjátéka lenne annak a még nagyobb nivellálásnak, amelynek közös nevezője már nem a nemzet, hanem a nemzetköziség. A spirituális nemzet, vagyis a tradicionális állam esetében a nemzet fogalma egy újbóli felemelkedés alapjául is szolgálhat, s így az internacionalista bomlasztás elleni első reakció lehet: rajta keresztül egy differenciálódási princípium érvényesülhet, amely minden egyes népen belül tagozódás és hierarchia kialakulását eredményezheti. De ahol hiányzik e két szemlélet ellentétének a felismerése, ott a megkülönböztetés nélküli nacionalizmus azt a veszélyt rejti magában, hogy a felhígítás taktikája diadalmaskodik. S ez a veszély már be is igazolódott. Erre – avagy a nacionalista orientáció efféle jelentőségének lehetőségére – való tekintettel segíti és támogatja többek között a szovjet kommunizmus a még nem marxizált területeken az úgynevezett fejlődő népeknek, a kolonializmus állítólagos áldozatainak a nacionalista orientációját – miközben saját területén küzd a nacionalizmus mint ellenforradalmi jelenség ellen. Arra számít ugyanis, hogy a későbbi fejlődés elvezet abba a stádiumba, amelyben learathatók lesznek a kívánt gyümölcsök. 
Említsük meg a felhígítás taktikájának két másik példáját. Az egyik – gazdasági-társadalmi vonatkozásban – a marxizmus különböző „nemzeti” és szociálreformista változataihoz kapcsolódik. Itt hígított dózisban, de ugyanarról a bajról van szó. Ugyanez érvényes a „szocializáló” elméletekre is, amelyek – ahogy már említettük – olyanok, mint a fellegvárba bevitt trójai falovak: nem közvetlen támadással foglalják el a várat, hanem egy természetes, logikus belső kibontakozás révén. A második példa kulturális területre vonatkozik. Már beszéltünk a modern felforgatással összefüggésben a pszichoanalitikus elméletek jelentőségéről. Mármost azok között, akik képesek az egészséges véleményalkotásra, ellenérzés nyilvánul meg ennek az áltudománynak a legvaskosabb – tiszta vagy „ortodox” freudizmusnak megfelelő – formáival szemben. Ekkor újra a felhígítás technikáját alkalmazzák: az érzékenyebb ízlésűek számára elősegítették egy spiritualizált pszichoanalízis kialakulását és elterjedését. Ennek az az eredménye, hogy azok, akik szembefordultak Freuddal és tanítványaival, már nem fordulnak szembe például egy Junggal – észre sem véve, hogy itt ugyanarról a tévelygésről van szó, mégpedig veszélyesebb, mert szubtilisebb formában. Ez a forma azért is veszélyesebb, mert itt a freudizmusnál sokkal határozottabban visznek be egy fertőző exegézist spirituális területre. 
Egy további taktika: összecserélni egy princípiumot a princípium képviselőivel. A tradicionális intézmények dekadenciája sok tekintetben képviselőik dekadenciájával kezdődött. Tényleges felbomlásukat és szétrombolásukat azonban a princípiumok és személyek összekeverése tette lehetővé – és ez megint az okkult háború egyik fegyvere. Amikor egy adott elv képviselői hivatásukra méltatlannak bizonyulnak, az ellenük indított támadást egyszerre kiterjesztik magára a princípiumra, sőt főként az ellen irányítják. Nem érik be annak megállapításával, hogy adott személyek nem ütik meg a princípium által megkövetelt mértéket, és nem azt követelik, hogy – a normális állapotot helyreállítandó – alkalmas emberek lépjenek a helyükbe, hanem azt állítják, hogy a princípium önmagában hamis, megrontó vagy bukott, s hogy ezt a princípiumot más princípiummal kell helyettesíteni. Ennek a taktikának majdnem minden forradalomban elsőrendű szerepe volt. Úgy is meghatározhatjuk ezt, mint olyan taktikát, amely a rendszeren belül fellépő válságot a rendszer válságának tünteti fel. Erre vonatkozó példák mindenkinek olyan mennyiségben állnak rendelkezésére, hogy a rájuk való hivatkozás csaknem szükségtelen. A monarchiák és arisztokráciák elleni támadások pontosan ezen a vonalon mozogtak. A marxizmus ugyanezt a módszert alkalmazta, amikor a kapitalizmus visszaéléseire hivatkozva megtámadta a magángazdálkodást, és meghirdetett egy kollektív gazdasági rendszert. Szellemi téren is számos példát találhatunk. Avagy a lutheri reformáció nem használta-e ürügyként a római egyház képviselőinek romlottságát, hogy azután áttérve a személyekről a princípiumokra, kétségbe vonja a tekintély elvét és a katolikus tradíció alapvető eszméinek egész sorát?! 
Végül szeretnénk megemlíteni az okkult háború utolsó fegyverét, bár ez csak egy meglehetősen specializált területre vonatkozik: ez a kiszorító beszivárgás taktikája. E taktikát akkor alkalmazzák, amikor egy adott – spirituális, vagy általában tradicionális típusú – szervezet a degenerálódásnak olyan állapotába jut, hogy exponensei már csak nagyon keveset tudnak annak igazi belső alapjáról: tekintélyének és presztízsének bázisáról. A szervezet élete ilyenkor egy alvajáró lény vagy egy lelkétől megfosztott élő test automatikus életére emlékeztet. A centrumban ekkor egyfajta – hogy úgy mondjuk – szellemi „űr” keletkezik, amit beszivárgás révén más, felforgató jellegű erők foglalnak el, amelyek a külsőségeket ugyan változatlanul meghagyják, a szervezetet azonban az eredetiektől teljesen eltérő – ha azokkal nem merőben ellentétes – célokra használják. Továbbá nincs kizárva, hogy ezek a befurakodott elemek az ellenőrzésük alá vont terület szétrombolásán fognak munkálkodni. Például úgy, hogy rejtve botránykeltésre alkalmas motívumokat hoznak létre, amelyek számukra megfelelő – negatív – reakciókat válthatnak ki; később pedig megfelelő időben működésbe hozzák az előbb említett taktikát: összekeverik az elvet a személyekkel. Mindezek fényében megérthetjük a tegnap és a ma számos jelenségét. Miután már beszéltünk a szabadkőművességről, hadd említsük meg: biztosak lehetünk abban, hogy a modern szabadkőművességnek – mint felforgató erőnek – a megszületéséért a kiszorításnak és az inverziónak néhány régebbi szervezet keblében végrehajtott taktikája a felelős. E szervezetekből a modern szabadkőművességben puszta maradványokként – fennmaradtak struktúrák, szimbólumok és hierarchikus rendszerek, miközben a tényleges irányító influenciák már jó ideje egészen más természetűek. 
Reméljük, az a tény, hogy csak kevés példát mutattunk be, és elsősorban a princípiumokkal foglalkoztunk, nem akadályozza meg annak felismerését, hogy ezek a princípiumok a különböző területeken sokrétűen alkalmazhatók – hiszen nem létezik egyetlen olyan terület sem, amelyen az okkult háború ne bontakozott volna ki, s ne terebélyesedne még manapság is szüntelenül. Mindazonáltal a legfontosabb terület, amelyen fel kell használnunk az okkult háború fegyvereinek ismeretét, belső világunk: saját gondolkodásunk. Mindenekelőtt itt kell résen lennünk; itt kell felismernünk a bizonyos eszmék és reakciók sugalmazásával kísérletező szubtilis influenciákat. S ha ez sikerül, akkor bárkik is legyenek ellenfeleink, még ha nem is tudjuk őket behatárolni, azt fogják tapasztalni, hogy titkos akcióik többé nem vezetnek eredményre. 
Ismételjük tehát, hogy itt egyáltalán nem filozófiai spekulációkról vagy fantasztikumokról van szó, hanem komoly és pozitíve megragadható dolgokról. És meg vagyok győződve arról, hogy mindaddig, amíg a felforgatásellenesség vagy a tradíció frontjának irányítói és harcosai ki nem fejlesztették magukban azt a képességet, hogy megsejtsék a rejtett okok világát, s így alkalmas terepen tudjanak szembeszállni az ellenféllel, nem mondhatják el magukról, hogy érettek feladatuk ellátására. Emlékezzünk a jegyzőkönyvek bölcseinek mítoszára: velük szemben azok az emberek, akik csak a „tényeket” látják, olyanok, mint az ostoba állatok. Kevés remény van arra, hogy bármit is megőrizhessünk, ha az új mozgalom vezetői között nincsenek olyan emberek, akik a materiális harcot ki tudják egészíteni egy titkos és kérlelhetetlen tudással, amely nem a sötét erőket, hanem a tradicionális szellemiség fénylő princípiumát szolgálja.  

Jegyzetek

1.)  A szóban forgó szövegrészlet a Jegyzőkönyvek magyar kiadásában (Útban a világuralom felé... Cion bölcseinek jegyzőkönyve és a berni protokoll per, Bp. én., p. 58, ford. Szabó István) némileg eltér Evola változatától: „A gójok állati esze egy fogalom széttagolására és a megfigyelésére egyáltalán nem képes; még kevésbé tudják előre látni, hogy bizonyos döntések minő messzemenő eredményekre fognak vezetni. A zsidók és a gójok szellemi képességeiben mutatkozó mélyenjáró különbségek világosan mutatják, hogy mi zsidók vagyunk a kiválasztott nép és az igazi emberek. Homlokunkról magas szellemi erő sugárzik, míg a gójoknak csupán ösztönszerű, állati eszük van. Tudnak ugyan látni, azonban nem tudnak előrelátni; képtelenek arra, hogy valamit feltaláljanak, kivéve tisztán testi dolgokat”. (A szerkesztő megjegyzése.) 
2.)  Disraeli mondása Sybill című regényében található; Malinsky és De Poncis megfigyeléseiket La guerre occulte (Paris, 1935; 2. olasz kiadás La Rune, Milano, 1961) című könyvükben fejtették ki, míg az utolsó idézet Niet La Russie d'aujourd'hui (Paris,1903) című művéből származik. 
3.)  Vita Italiana, Roma,1937. 
4.)  Dialogue aux enfers entre Montesquieu et Machiavel, ou la politique de Machiavel au XIX siécle, par contemporaine, Bruxelles, 1984. 
5.)   H. Wast, Oro, Buenos Ayres, 1935, p. 20. Fordnak (a közismert nagyiparosnak) a megjegyzése a The World 1921. február 17-i számában megjelent cikkből való; később ugyanezt a kérdést kifejtette A nemzetközi zsidó című jól ismert munkájában is. Amikor az 1921-es cikk a Jegyzőkönyvek „tizenhat évvel ezelőtti” kiadásáról beszél, a Nílus-féle 1905-ös kiadásra utal; de az első, sokszorosított kiadás valószínűleg 1897-ből való. 
6.) A kommunizmusról például ezt olvashatjuk: „Az a tény, hogy a nem zsidókkal sikerült 
elfogadtatnunk egy ennyire téves eszmét, nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a mieinkhez képest milyen silány fogalmaik vannak az emberi életről; ezen alapul a sikerbe vetett reményünk.” 
7.)  Mint különösen érdekes példát kell megemlítenünk, hogy Darwinnál kevesen segítették hozzá jobban a titkos frontot eszméi diadalához; Darwin rögtön kiemelkedően nagyszámú tanítványra talált, akik felforgató eszméit továbbfejlesztették és népszerűsítették. 
8.)  Ennek dokumentálására lásd a Jegyzőkönyvek idézett olasz kiadását, pp.194-208. 
9.)  Annak idején egy különös művecske került a kezünkbe, amelyet 1937-ben Párizsban szinte illegálisan publikáltak ezzel a címmel: La derniére perfidie de la race perfide: Hitler instrument d'Israel. Itt azt a tézist hirdették, hogy az igazi titkos „Cion bölcsei” még az antiszemita Hitlert is egy világfelforgatás kiprovokálására használják. Ez következményeiben - a személyiség és a szabadság még megmaradt értékeinek tönkretételével - hozzá fog járulni végső céljaik eléréséhez. Nem tagadhatjuk, hogy ez a II. világháború előtt megjelent írás - amely egyébként bővelkedik hibákban és tévedésekben - szintén visszatükrözött egy nem teljesen fantasztikus meglátást - feltéve, ha eltekintünk az Izraelre való hivatkozástól, és megkülönböztetjük a Harmadik Birodalomban tevékenykedő különböző - pozitív és negatív - influenciákat. 
10.)  Lásd Rivolta contro il mondo moderno című munkánk II. részét. 
11.)  Lásd Rivolta contro il mondo moderno című munkánk II. részét („A modern világ genezise és arca”).

Julius Evola
Az Európa-mythos hordozói*
Forrás: http://www.geocities.com/capitolhill/1715/traeger.html
Fordítás: Mészáros Dávid

Ennek a folyóiratnak az 1951 júniusában megjelent számában(1)  már utaltam egy cikkemben arra a nehézségre, mely az európai egység kérdésében akkor merül fel, ha az egységet szellemi és organikus értelemben is felvetjük, és nem pusztán az esetleges és pillanatnyi állapotot próbáljuk biztosítani a külső politikai és gazdasági veszélyek ellen.
Ez a nehézség elsősorban onnan ered, hogy ez a szó: "Európa" jelenleg már nem felel meg egy egységes, valódi, földrészünk különbözőségein túlemelkedő hagyománynak. Távolról utaltunk arra, hogy az "európai kultúra" már régóta nem olyan valami, ami minket egyrészt szorosan egyesítene, másrészt valóban elválasztana más népektől, hiszen ugyanez a kultúrtípus már a világon mindenfelé elterjedt. Ezért Európát egyelőre egyfajta mythos-ként kell felfognunk, egy ideaként, aminek először erőt kell kölcsönözni ahhoz, hogy felélessze és rendezze azt, ami ebben a szétesett világban, a romok világában még használható valamire.
Még ha ilyen értelemben vetjük is fel e kérdést, a megoldás továbbra sem lesz könnyű: először ugyanis meg kell határozni azt a pontot, ahol ez az idea megragadható, ennek az ideának mondjuk úgy a szellemi "helyét" kell megadni és legfőbb hordozóit is. Azt, hogy eközben lényegesen az elit tetterejére kell számítani, mindenkinek be kell látnia. Az említett cikkben szóltunk arról, hogy annak a szellemi egysége, ami mindig a hamisítatlan európai hagyománynak számított, csak a csúcsok által, és nem alulról valósítható meg. Az európai egység nem egy összekevert szociális tömegvegyület lesz, hanem — a nemzeti centrumok összehangolt cselekvésének és gondolkozásának a következményeként — egy hierarchikus és organikus alkotás. E centrumok azonban minden egyéb szempontból  sajátosságaikat és messzemenő szellemi és politikai autonómiájukat meg kell hogy tartsák.
A fő akadály — amelybe az ember akkor ütközik, ha ebbe az irányba akar tovább haladni — a modern kultúra szétesettségében van. Az a szó magasabb értelmében 'normális' állapot, amelyet már Platon is követelt, és később a történelem során nem ritkán meg is valósult, amely szerint a politikai hatalom és a szellemi értékek hordozói ugyanahhoz a rendhez tartoznak(2) , a legjobb előfeltétel lenne ahhoz, hogy megvalósuljon a "centrumokon" és egy elit rétegen keresztül az európai összhang; ez az előfeltétel azonban sem Európában, sem máshol nem áll fenn. Éppen ezért két területen kell dolgozni, amelyek a jelenlegi Európa nemzetei esetében kettéválasztott állapotban vannak, abban bízva, hogy különleges körülmények között e területek egységbe ötvöződnek: törekedni kell egyrészt a politikai vezetők közötti megértés megvalósulására, másrészt pedig arra, hogy a szellemi emberek ne csupán politikai és nacionális síkon, hanem magasabb szinten is összetalálkozzanak.
Ami az első feladatot illeti, hangsúlyoznunk kell, amit már korábban is említettünk: nem gondolható el az egésznek (esetünkben az eventuális európai egységnek) semmiféle állandósága, ha az már részeiben sincs biztosítva.
A demokratikus-parlamentáris rendszerek ezt a feltételt nem teljesítik: hiányzik belőlük a politikai akarat folytatólagosan ható tartóssága. Politikai területen a nemzeti rendeződéssel és a megfelelő vertikális újjáépítéssel kellene kezdeni, amely elegendő játékteret kell, hogy biztosítson a különböző megoldásoknak, melyek megfelelnek az egyes nemzetek sajátságainak. Ehhez nem kevés önmegtagadásra lesz szükség, amiatt az Európában uralkodó klíma miatt, amelyet egy többé-kevésbé nem európai, vagy egy csak bizonyos elvárások szerint felfogott Európából származó ideológia befolyásol. Más út azonban nincs, ha a komolyan vehető lehetőségeken belül maradunk.
Ami pedig a második feladattal áll összefüggésben, és a szellemi elit réteget illeti, először is állást kell foglalni minden "intellektualizmussal" szemben. Nagyon téved az, aki azt hiszi, hogy feladatunk szempontjából valamilyen értéket jelentene, ha a különböző nemzetekhez tartozó értelmiségiek, írók és professzorok lennének mozgósítva, és kölcsönösen megértenék egymást. Nem — egészen más fajta indíttatás szükséges, amely más rétegeket ragad meg, és az új európai mythos egészen más hordozóit érinti meg.  Mindent, ami általában a polgári kultúrához tartozik — annak individualizmusával, liberalizmusával és humanizmusával, továbbá a politikai-férfiassággal és a politikai-organicitással szembeni gyűlölködő lelkületével együtt — ki kellene iktatni, hiszen az nem nőtt fel korunk keménységéhez és a jelenkor eredeti feltételnélküliségéhez.
Milyen erők jöhetnek tehát szóba a nemzeti szétforgácsoltságon túlemelkedő új szellemi front elemeiként? Nézetünk szerint olyan erőket kellene megszólítani, amelyek egészen ellentétes alapokon, a polgári kultúrán és intellektualizmuson kívül találhatóak: egyrészt mindent, ami valahogyan — egy benső parancsolat, a vér vagy a hagyomány által — azoknak a régi értékeknek a hordozója, amelyek a polgári forradalom és  a harmadik rend kultúrája előtt világnézetileg és politikailag meghatározóak voltak; másrészt annak a generációnak a képviselőit, akik átmenve az utóbbi évek megpróbáltatásain, nihilizmusán és tragédiáján, úgy tekinthetők, mint valaki, aki existenciálisan a tegnapi kultúrán és létszemléleten túl van, és akinek oda már nincs visszatérés. Két extrém eset, amelyeknek egymással egyesülniük és egymást kiegészíteniük kellene.
Az első csoportban régi európai családok jöhetnének tekintetbe; természetesen nem csak az általuk viselt név számít, hanem személyiségük értéke is. Ez a kettős feltétel ritkán teljesül; de vannak kivételek, és gyakran csak a feledésbe merült örökség felébresztéséről és felélesztéséről van szó. A rossz értelemben vett konzervativizmus nem értendő e követelmények közé; okvetlenül valamilyen "megőrzésről" (conservatio) van szó, de nem a halott és időhöz kötött tényezők megőrzéséről, hanem az élőkéről — az értékek, törvények és fogékonyságok megőrzéséről, amelyek nem csupán a múlt különleges kifejezési formáitól függnek, hanem mint jellem és magatartás is kifejezésre jutnak. Bármily visszásnak tűnik is ez a megállapítás: a tradicionalitásra való hivatkozás csak akkor válik akadállyá és elvetendő tehetetlenséggé, ha az elavultra és nem a valóban eredetire vonatkozik. A valóban eredetiben azonban kimeríthetetlenül megújuló és forradalmi erő rejlik; s ezt már a régi szólás is kifejezi: Usu vetera ab imo novant — A régi erők az eredetből nyerik megújulásukat.
Éppen ezért lehetséges azon kevesek között az összetalálkozás és  egymás megértése, akiknél a régi európai tradició fonala a vérségi örökség értelmében sem szakadt el, hanem továbbra is kitartóan jelen van, és azoknál az új generációhoz tartozó férfiaknál, akiknek főképp a háború hozta el a megtisztulást. Gyakran beszélnek róluk úgy, mint az "elégett generáció"-ról, (la generazione bruciata). Az ő esetükben jellemző a tegnap, — mi több — a ma mythosaival, jelszavaival és ideológiáival szembeni bizalmatlanság, és ez ugyan ilyen mértékben érvényes sokakra, akik a szétszakadt Európa másik frontján harcoltak 1919-től 45-ig. Ahol a történtek nem morális összeomlásban végződtek és a benső tartás fenntartott maradt, ott egyfajta új komolyságot lehet találni, a függetlenség és lényegiség iránti új szeretetet, továbbá olyan stílus-elemeket, amelyek Európa különböző nemzeteiben azonosak, ahol majdnem ugyanaz az embertípus ismétlődik különböző változatokban. Ez az ember erőszakmentes, szerény és minden salaktól tiszta heroikus tartással jellemezhető, különösen abban az esetben, amikor az elveszett állásokon, és a háború utáni idők — inkább szellemi mint materiális — romjai között küzdve nyert formát.
E férfiakból hidat lehet verni a hasadék fölé, ami megoszt minket, hogy létrejöjjön egy heroikus nemzetfeletti egység, az egyetlen, ami ki tudja vezetni a kis, szűkre szabott európai napi politikát egoizmusából, korlátoltságából és üzelmeiből. Itt vannak tehát ezek az új erők, amelyeket meg kellene nyerni bizonyos orientáló befolyás kifejtésével — inkább példák mint tanítások által — és akik elé az Európa-Mythost kellene állítani, mint egy magasabb rendhez való hűséghez (fides) tartozó vonatkozási pontot. Ez a hűség mindenütt, ahol szükséges, alárendel mindent, ami a partikuláris, a pusztán reális, a materiális és a soviniszta síkhoz tartozik.
Mindez nem lesz lehetséges, ha a két csoport között, azaz a tradicionális Európa képviselőinek maradéka és a tűzön átment új erők között, nem jön létre a kapcsolat mindkét oldalt kiegészítő módon, ahol az első elem az irányt adja, a másik a mozgató, tiszta erőt. Azt hiszem, csak ilyen módon lehetséges — amennyiben még lehetséges — előkészíteni Európa feltámadását. Ahol azonban Európa különböző népeiben ilyesfajta fejlődés jelenik meg és terjed el, bizonyos, hogy a politikai és állami atmoszférában is fokozatosan változásokat hoz létre. Azok a centrumok, melyekről beszéltünk, lassan formát öltenek, és a töretlen akarat egyetlen képviselőjeként jelennek meg népeinkben.
Már az 1939-45-ös világháború előtt azt hittük, hogy egy ilyen értelemben vett akció lehetséges lenne; ennek először is életre kellett volna hívnia egyfajta rendet, mely az új és egyszersmind traditionális Európa kifejeződése lett volna. Ezt a törekvést nem hivatalosan egy európai nagyhatalom is támogatta. Ma a feladat végtelenül nehezebb. De felismerhetünk két támogató faktort: az egyik oldalon azoknak tiszta erejét, akik mindennek ellenére szilárdak maradtak, és a korábbi értékek nullpontját maguk mögött hagyták, a másik oldalon a történelmi folyamatok gyorsulását, amely nemsokára megmutatja a még megmaradt járható utakat, hacsak nem szükségszerű, hogy nálunk minden elpusztuljon. Azzal az Európával, ami csak arra képes, hogy vitatkozzon és egy elítélt múlt ideológiájával játszadozzon, szembe kell állítani a szellemi ellenállás centrumainak, egy heroikus nemzetfeletti szolidaritásnak az összefogását, addig a pillanatig, amíg ez ki nem tudja fejteni hatását politikailag is egy organikus-hierarchikus egység kialakításában.

Jegyzetek

* eredetileg: Träger des Europa-Mythos, a Nation Europa 1952 márciusi számából
1)  A Sacrum Imperium II. számában olvasható a szóban forgó cikk, melynek címe: Európa és az organikus eszme
2)  Ez a kérdés bővebben kifejtve Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen c. könyvében, többek között a Ghibellin ideával kapcsolatban található meg (a szerk.).

JULIUS EVOLA
A »SZENTSÉG« A CAESARI–BIRODALMI IDEÁBAN
Forrás: http://www.geocities.com/CapitolHill/1715/sacr0706.htm
Fordította: Dávid Andrea

Éppen azért, mert divatban van ez a téma, nem könnyű olyan, Caesarról szóló monográfiát találni, amelyik – egy valódi értés és nem a fenti kézenfekvő, netalán opportunista okok által indíttatva – kitűnne valódi értékeivel. Ami nagyon és majdnem mindig ártalmas ezekben a művekben, az a »humanista« előítélet. Az úgynevezett személyi kultusz – ami azt jelenti, hogy minden érdeklődés középpontjában az ókor nagy alakjainak egyszerűen csak emberi oldala áll, szinte mintaként véve értelmezésükhöz a reneszánsz »condottieri«-jeit – korlátozó és gyakran hamis képzeteket alkot. S Caesar azok között van, akik a legtöbbet ki vannak téve ennek, mivel néhány tulajdonsága igen alkalmas arra, hogy ilyen értelemben meglódítsa azok fantáziáját, akik egyébként is hajlamosak ilyesmire, miközben más tulajdonságai – melyek személyfelettiek és, mondhatjuk, »sorsszerűek« – háttérbe szorulnak. Amennyire igaz a mondás, miszerint »a személyek alakítják a történelmet«, ha visszahelyezik ezt a megfelelő keretbe és szembe van állítva bármely alsórendű, materialista, társadalmi vagy gazdasági típusú történelmi determinizmussal, ugyanannyira veszélyes, ha innen elmozdítják, mivel így a nagy történelmi alakoknak pontosan az az aspektusa merül feledésbe, ami szerint számunkra ők, ha nem is eszközökként, legalábbis részekként jelennek meg egy felsőrendű tervben, egy olyan kibontakozásban, ami – mint minden nagyságé – nem hagyja magát pusztán emberi tényezőkkel magyarázni.

Ezzel a gondolatsorral ismét találkoztunk Giovanni Costának a nagy császárról szóló, nemrégiben megjelent művét olvasva (Caio Giulio Cesare – La vita e le opere ›Caius Iulius Caesar élete és művei‹; Roma, 1934), ami olyan problémafelvetéssel nyit, amelyből rögtön úgy tűnik, hogy a szerző szerencsésen megragadta azt a nézőpontot, amelyik alkalmas Caesar alakjának, műveinek és jelentőségének főbb vonásait leírni, nem pusztán történelmi, hanem történelmi és egyúttal történelemfeletti szinten is. Azokra a szavakra utalunk, amelyeket Costa Caesarnak egy fiatalkori szónoklatából idéz: »Nemzetségemben megvan azon királyok fenségessége, akik hatalmukkal kitűnnek az emberek között, és azon istenek szentsége, akiknek királyok hatalma van a kezében.«

Costa egy új princípium megjelenését látja ebben, mégpedig a Vezérek »isteni jogáét«, ami az Állam azon felsőrendű koncepciójának eljövetelét hirdeti, ami minden nagy tradicionális civilizáció csúcsa vagy ideálja volt, s ami az akkori római élet szétzüllött és liberalizmusra hajló köreiben szinte aggodalmat keltően hangzott. Itt az egyszerű császári aspektust – ami az akkori nyelven pusztán a katonai vezetőt jelölte – meghaladja a sacrum imperium és a regnum felsőrendű koncepciója: olyan intézmény ez, ami nem kizárólagosan világi és laikus, hanem világi és ugyanakkor egy felülről jövő erő által megtartott s igazolt, és egyaránt alkotja hatalom és szellem.

Mint említettük, ebben a gondolatban Costa sokkal határozottabban a caesari életmű nyitjára ismerhetett volna, mivel ez éppen a regnum princípiumának egyfajta sorsszerű, személyfeletti megvalósulásából nyeri értelmét; ez a princípium, ami már a fiatal patrícius szónoklatának egy részében is megmutatkozik, később a sors csendes hatalmaként Caesar katonai szerencséjén keresztül hat, végül magában Caesarban is tudatosul és alakját a köztudatban is valami természetfelettivel ruházza fel.

Ebből a szempontból igen jelentőségteljes a fortuna Caesaris és a Venus Genitrix fogalma.

Maga Costa is – miközben hangsúlyozza, hogy Caesar nem volt hívő a szó konvencionális értelmében és inkább egy realista mint misztikus szellem vonásait mutatta – megállapítja, hogy Caesarban mennyire nyilvánvaló és élő a fortuna romana ősi ideája, ami azt a személytelen, kozmikus erőt fejezi ki, ami főleg háborús dolgokban nyilvánul meg; és hogy »ez volt az egyetlen koncepció, aminek – miután kialakult benne – kitartó védelmezője volt, olyannyira, hogy életének utolsó periódusát tekintve felmerülhet a gyanú, hogy ezt a nézetet annyira magába itta és annyira összekeverte saját sorsával, hogy ő maga is, mint sokan, isteninek hitte magát«. Ez a benyomás egyre határozottabb alakot ölt a caesari hőstettek halmozódásával párhuzamosan, és egy úgymond metafizikai magyarázat kiindulópontját képezi, ami fokozatosan elvonatkoztat Caesar személyétől és tetteitől, s bennük inkább egy magasabb erő és egy eredendő princípium megnyilvánulását és megerősödését emeli ki.

Ez utóbbi tárgyról szól a második szimbólum, a Venus Genitrix. Caesar a Venus Victrix titokzatos alakját – akinek győzelmeit ajánlotta – tette a Venus Genitrix alakja helyébe, aki az ősi legendák szerint a Iulius-ház nemzője volt. A Venus Victrix szimbolikus alakja által Caesar bensőséges kapcsolatot hozott létre a győzelmein keresztül kibontakozó és megnyilvánuló erő és a nemzetségét nemző misztikus erő között, s ez a kapcsolat pontosan azzal a kettős méltósággal – királyival és spirituálissal – ruházza fel e szimbólumot, amiről a bevezető részben található idézet is szól. A Iulius-házat »generáló« Venus e méltóság szerint tehát »győzedelmes« (victrix) is, azaz magát a fortuna Caesarist jelöli, azt a sorsszerű elemet, ami megvalósította a caesari álmot és az Imperiumhoz vezetett.

Ezek a nézetek, főleg ilyen nagy vonalakban kifejtve, a többség számára szokatlanok lehetnek — főleg azok számára, akik nem látnak a babonán és képzelődésen túl, ott, ahol a mélyebb jelentések csak a szimbólumok, mítoszok és a tradicionális legendák enigmatikus során át nyilvánulnak meg. Egy komplex véleménynek mindenesetre ezekre a részletekre is figyelnie kell, nem kevésbé, mint arra, ami Caesarban »pozitív« és emberi mivoltára, erős, szabad személyére vonatkozik. Caesar, aki közömbös a jósokkal és papokkal szemben, Caesar, aki aktív realizmusában, lényegre törő mivoltában, hidegségében és megvilágosodott merészségében jellegzetes »nyugati« hős volt — ugyanaz, aki azt mondhatta, hogy a spirituális birodalom határainak kitágítása dicsőség tekintetében felsőbb rendű, mint az anyagi birodalom bármely győzteséé vagy bővítőjéé. Caesar az, aki saját személyének végső és győzedelmes megerősítésekor azt a benyomást kelti, hogy itt a személyiségnél többről van szó; áthatja és úgymond hordozza a sacrum imperium ama titokzatos, ősi ereje, ami végül is ugyanaz az erő, amely a római aeternitas szimbólumának a legmagasabb és legelevenebb jelentést adja.