Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Hugo M. Enomiya-Lassalle, S.J.
ZEN
Út a megvilágosodáshoz
Bevezetés és útmutatás

Eredeti cím: Zen - Weg zur Erleuchtung
Németből fordította Marghescu Sándor
A fordítást az eredetivel egybevetette
Endreffy Zoltán és Dúl Antal
Forrás: Medio Kiadó, Szentendre, 1995
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

 

Tartalomjegyzék

Előszó a magyar kiadáshoz
A szerző előszava
Megvilágosodás
A megvilágosodás értéke
Megvilágosodás és a japán kultúra
Megvilágosodás és az istenhit
A keresztény aszkézis és misztika szolgálatában

A könyv további fejezeteinek elektronikus kiadására nem kaptunk engedélyt

Gyakorlati útmutatások a zazenhez
Befejezés
Jegyzetek
Függelék: egy japán és egy európai zen-szessin napirendje

 

Előszó a magyar kiadáshoz

Jól ismertem Enomiya-Lasalle Hugó jezsuita atyát. Harminchat éven keresztül én is Japánban működtem, mint ő, és sokszor volt alkalmunk találkozni. Feltűnt magas, szikár alakja, aszkétikus arcvonásai, és csendesen mosolygó orcáján mindig tükröződő lelki béke és öröm. Francia neve ellenére német volt: távoli ősei vándoroltak be valamikor Franciaországból Németországba. Hosszú japán misszionáriusi működése folyamán vette fel a japán állampolgárságot, és az akkori törvényes előírás szerint eredeti neve mellé japán nevet választott. Így lett belőle Enomiya-Lasalle.
Igen sokoldalú tevékenységet fejtett ki Japánban: ott volt Hirosimában, amikor ledobták az atombombát, és egész életében viselte annak következményeit. Az ő buzgólkodására épült fel Hirosimában a nagy, katolikus Béke-templom, mely most püspöki székesegyház is. Hirosima városa hálából díszpolgárnak választotta.
P. Enomiya korán kezdett érdeklődni a zen-meditáció iránt. Barátság főzte neves zen-mesterekhez, és az ő vezetésük alatt buzgón gyakorolta a zazent. Hosszú gyakorlatok után el is érte a "megvilágosodás" élményét. Mindez még a II. Vatikáni Zsinat előtti időben történt, amikor katolikus körökben más vallások értékeinek elismerése nemigen volt szokásos. Ezért P. Enomiyát is elég sok kritika érte. ő azonban rendíthetetlenül folytatta munkáját. Tokió közelében sikerült felépítetnie egy "Sinmeikucu" ("Isteni homály lakja") nevű lelkigyakorlatos házat, melyben zen-meditációval egybekötött, keresztény szellemű lelkigyakorlatokat vezetett. E munkája megokolásaként egy magánbeszélgetésben elmondotta nekem, hogy misszionáriusi és lelkipásztori tevékenység terén átlagos tehetséggel megáldottnak érzi magát, de a buddhizmussal való párbeszéd és a buddhizmus értékeinek keresztény befogadása terén úgy érzi, hogy Istentől kapott különös adottságai vannak. Ezért tekinti ezt életfeladatának. Miután a II. Vatikáni zsinat a más vallások iránti nyitottságot és tiszteletet, valamint a más vallásúakkal folytatott párbeszédet szorgalmazó nyilatkozatot adott ki, P. Enomiya úgy érezte, hogy törekvései megerősítést nyertek, és ezért még nagyobb buzgalommal folytatta munkáját. Egymás után jelentek meg vaskos könyvei, és szaporodtak a meghívások: az atya hosszú élete végéig szinte minden évben több hónapot töltött Európában, hogy itt zen-meditációs kurzusokat vezessen. Sok ember megtapasztalta ezek jótékony hatását.
Igaz, a kritikák sem maradtak el. Okot erre egyes túl lelkes tanítványok túlzásai is adhattak. A különböző vallások közötti pozitív kapcsolat napjainkban feltétlenül szükséges ugyan, de ugyanakkor nagy okosságot megkövetelő kényes feladat is.
P. Enomiya jelen könyve ebből a szempontból példamutató. Nagy beleéléssel és megbecsüléssel ír a zen-meditáció értékeiről, de ugyanakkor világosan megőrzi keresztény identitását. Figyelemreméltó az a megjegyzése, hogy bár tapasztalatai szerint sok keresztény hívő nagy hasznot merített a zen-gyakorlatokból, "e metódust nem mondhatjuk minden ember számára a legjobb útnak".
Nagyon fontos az a megjegyzése is, hogy bár a zen-metódusban minden hamis és fanatikus miszticizmust a leghatározottabban elítélnek, mégis a zen-gyakorlatokat rendszeresen végző ember számára, veszélyek elkerülése végett, feltétlenül szükséges a megbízható lelki vezető irányítása.
P. Enomiya tapasztalatból ismeri mind az európai, mind a japán kultúrát, és ezért érdekesek összehasonlításai. Szerinte "az európai kultúra súlypontja a gondolkodásra helyeződik, a japán kultúráé pedig az intuícióra és az érzelemre".
Ez érvényes az Európában élő indoeurópai népek kultúrájára. De úgy gondolom, hogy nem áll a magyar kultúrára. Ugyanis nálunk, magyaroknál is, nem a hideg, számító ész szokta vezetni az embereket, hanem az érzelemtől vezetett meglátás és megérzés. Ezért van olyan csodálatos irodalmunk és zenénk, és ezért vagyunk olyan ügyetlenek a politikában. Talán emiatt a szellemi rokonság miatt magyar létemre sohasem éreztem magam idegennek Japánban. Ezért talán nem hiányoznak a magyarok között a japán kultúrában kiterebélyesedett zenre fogékony emberek.
P. Enomiya elhunyta után egy másik igen kiváló német jezsuita, P. Klaus Riesenhuber vette át a Szimmeikucu lelkigyakorlatos ház vezetését. P. Riesenhuber kiváló bölcsész és teológus, és ezért az általa is művelt zen-meditáció lényegéről valamint a keresztény vallási életbe való beillesztésének módjáról szóló tanulmányai elsőrendűek. Ezekben világosan megmutatta a "megvilágosodás-élmény" nagy értékét, és egyben az Istenhez, mint élő személyhez forduló krisztusi imádság feltétlen szükségességét. Ezek a tanulmányok nagyon jól építik tovább azt az utat, melyet P. Enomiya lelkes működése nyitott meg.
Ma, amikor egyes keleti vallások sokszor igen kétes és felületes formában jelennek meg és igyekeznek terjeszkedni itt nyugaton, a nagy keleti vallások egyik autentikus és sok évszázados hagyományába bevezető jelen Enomiya-könyv értéke igen megbecsülendő.

Nemeshegyi Péter S.J.
a tokiói Sophia-egyetem teológiai karának ny. tanára

 

A szerző előszava

Már évek óta foglalkozom Japánban a zennel. Eredetileg a zen meditációs módszer által nem annyira saját vallásos életemet akartam gazdagítani, mint inkább a japán népet próbáltam jobban megérteni, hogy ezáltal alkalmazkodni tudjak nemzeti sajátosságaihoz. Mennél többet foglalkoztam a kérdéssel, annál világosabbá vált előttem, hogy régebben, mielőtt Japán az utolsó évszázadban teljesen megnyílt volna Nyugat felé, a zen erősen hatott a japán gondolkodásmódra.
Mivel azonban a zent csupán elméleti úton nem lehet megérteni, részt vettem zen kolostorokban rendezett gyakorlatokon, és egyedül is meditáltam. Így a zen saját vallásos életemben is nagy segítségemre vált. Minél többet foglalkoztam vele, annál jobban meggyőződtem arról, hogy a zen - ha helyesen gyakorolják - minden embernek, bármilyen felekezethez tartozzék is, vallásos élete számára nagyon hasznos lehet. Tapasztalataimat és élményeimet azért hozom nyilvánosságra, hogy mások számára is megnyissam az utat ehhez a módszerhez, és hogy megmutassam, miképpen juthatunk a modern élet minden nyugtalansága ellenére mély benső nyugalomhoz. Remélem, hogy így szerényen hozzájárulok kelet mélyebb megértéséhez is.
E könyv kéziratának befejezése (1958) óta a kereszténység sok kérdésben szemlátomást megváltoztatta álláspontját, és ez a folyamat még most is tart. A katolicizmuson belül főleg a Második Vatikáni Zsinat mutatott új utakat. Többek között széles kaput nyitott a nem-keresztény vallások felé, aminek nagy a jelentősége e könyvecske szempontjából is. Az új kiadásban megkíséreltem e tényt figyelembe venni, amennyiben ez a könyv kereteinek szétfeszítése nélkül lehetséges volt. Szeretném felhívni a figyelmet a következő könyvekre: Zen und christliche Mystik (545 p.), Aurum-Verlag, Freiburg, 1986; Zen-Meditation für Christen (210 p.), O. W. Barth Verlag, München, 1976; Meditation als Weg zur Gotteserfahrung (110 p.), Matthias-Grünewald Verlag, Mainz, 1980; Leben im neuen Bewusstsein (140 p.), Kösel-Verlag, München, 1986; Am Morgen einer besseren Welt (160 p.), Herderbücherei, Band 1164, Herder Verlag, Freiburg, 1984; Zen-Unterweisung (120 p.), Kösel-Verlag, München, 1987.

 

Megvilágosodás

Bejelentkeztem tehát zen gyakorlatokra a Hossindzsiba, egy zen kolostorba, a Japán tenger partján. A hét teljes napig tartó gyakorlaton laikusok és szerzetesek is részt vettek. Reggel három órakor keltünk, és a programnak este kilenckor lett vége. A fennmaradó idő szolgált az éjszakai pihenésre, hacsak nem használtunk fel ezekből az órákból is néhányat önkéntes zazenre, kint a kertben.

Az első fok

Mit is jelent tulajdonképpen a zazen? A zazen zen ülést jelent. Ez a zen meditáció, amely három fokon át vezethet a megvilágosodáshoz. A megvilágosodást japánul szatorinak, azaz megértésnek, vagy kensónak, lényeglátásnak nevezik. Ha megkísérelnénk a szatorit vagy a kensót, tehát a megvilágosodást meghatározni, legfeljebb különböző értelmezéseket adhatnánk. A meghatározás ugyanis azt jelentené, hogy a megvilágosodást ismert, közkeletű fogalmakkal le tudjuk írni. A megvilágosodás azonban lényegét tekintve belső tapasztalat, amely szavakkal vagy fogalmakkal nem fejezhető ki egyértelműen. Ezért meg sem próbálok pontos meghatározást adni, csupán egyszerűen leírom a zen meditációt.
Reggel három órakor ébresztettek bennünket. Rövid reggeli imával kezdődött a nap, majd szabadon végzett gyakorlatok következtek. Ezután a zazen-terembe mentünk. E terem 12 méter hosszú és 6 méter széles. A padlót a falak mentén 2 méter szélességben kb. 60 centiméter magasra megemelték. Csak a bejáratokat hagyták szabadon. A megemelt részekre szalmaszőnyegeket, tatamikat terítettek, ahogyan az a japán szobákban szokás. A padlót sima cement borította, amin zajtalanul lehetett járni. A teremben mindig félhomály uralkodott, amit napközben a japán papírablakok biztosítottak, este pedig tompított villanyégők.
A teremben mindenkinek megvolt a maga helye. A fal felé fordulva egy kerek, 6-8 cm magas párnán ültünk a szalmaszőnyegen. Lábunk nem a párnára, hanem a szalmaszőnyegre támaszkodott. Mivel a párna elé egy takarót terítettünk és lábunkat arra helyeztük, bokánk és térdünk puhább felületre került. Lábunkat úgy kereszteztük, hogy a jobb lábat a bal combra és a bal lábat a jobb combra fektettük. Akinek ez nem ment, az a jobb lábát a bal combjára, a bal lábát pedig a szalmaszőnyegre vagy a takaróra helyezte. Ez a tartás kezdők számára nagyon nehéz és fájdalmas. Még többéves gyakorlat után is fájnak az izületek, ha a meditáció napokig tart. - Így ültünk keresztbe tett lábbal és szálegyenes, függőleges felsőtesttel. Fejünket szintén felemelve tartottuk, és állunkat úgy irányítottuk, hogy orrunk hegye függőlegesen, a köldökünkkel egyvonalban állt. Szemünket nyitva tartottuk, és körülbelül egy méter távolságba a szalmaszőnyegre vagy a falra néztünk, attól függően, hogy valaki a fal felé fordult, vagy közvetlenül a fal előtt ült.
A meditáció elkezdődött. Többször mély lélegzetet vettünk, egy ideig visszatartottuk a levegőt, majd lassan kieresztettük. Ezután a felsőtestünket néhányszor jobbra-balra hajlítgattuk, végül nyugvó helyzetbe visszatértünk. Ezt követően a meditáció végéig többé már nem volt szabad mozognunk. Ez a testtartás lényeges a megvilágosodásra vezető úton.
A meditáció rendszerint 40 percig tartott. Utána felálltunk és lassú lépésben háromszor körüljártuk a zazen-termet. Kezünket mellünkön összekulcsolva tartottuk. Van kolostor, ahol olyan lassan járnak a zazen-teremben, hogy a mozgást alig lehet észrevenni. De járás közben is mindenképpen meg kell őrizni a zazen benső magatartását. A körbejárással ugyanis nem szakítjuk félbe a zazent, csupán más formában folytatjuk.
Ezután körülbelül tíz perc szünet következett, de ekkor is a terem közelében maradtunk, és szigorúan megőriztük a csendet. Az egyik szomszédom a faltól kissé poros lett, de én nem porolhattam le. Ugyanis egyszerűen semmivel és senkivel nem szabad törődni. A szünet után kezdődött az újabb ülés. És ez így ment végig, egész nap. Az étkezésekre és a pihenésre egyébként bőségesen hagytak időt. Természetesen a zazen-teremben étkeztünk, éspedig ugyanolyan tartásban, mint ahogy meditáltunk. Gyakorlatilag tehát az egész napot zazennel töltöttük.
Nos, milyen szellemi magatartást követel a zazen? Sokkal nehezebbet, mint a puszta testi tartás, mert a gondolkodást kell leállítani, de eközben az ember mégsem bambulhat el. A kezdő számára ez értelmetlennek és lehetetlennek tűnik. - Hogyan lehet valaki éber állapotban anélkül, hogy ne gondolna valamire? Mivel ezt nehéz azonnal elérni, az ember különféle módokon segíthet magán. Számolhatja például a légzését egytől tízig, majd kezdheti elölről. Összpontosíthatja a figyelmét egy úgynevezett koanra. Ez általában olyan rövid történet valamely híres mester életéből, amely paradox formában mély bölcsességet fejez ki. Ha az ember elolvas vagy meghallgat egy koant, értelmetlennek tűnik számára. A koan rejtvény, amelynek logikus gondolkodással nincs megoldása. Itt a gondolkodást meghaladó intuícióra van szükség. Mennél tovább gondolkodik az ember rajta, annál inkább megoldhatatlanná válik a rejtvény. Képletesen az egyik mester ezt így fejezte ki: addig kell a koant újra meg újra rágni, míg a rágó fogak maguktól kihullanak. Ismerünk egy koangyűjteményt, amelynek jellemző módon A kapu nélküli átjáró címet adták. De elég, ha az ember egyetlen koant megold. Ha ugyanis egyet megfejtett, mindegyiket megfejtette. Pontosabban szólva: az ember elérte célját, és a koanok feleslegessé váltak.
Példaként hadd mondjam el az említett gyűjteményből az első koant. Így hangzik: Egyszer egy szerzetes megkérdezte Csao-csút (Kína, 778-897), hogy vajon a kiskutyában is benne van-e a buddhatermészet vagy nincs. Csao-csu így válaszolt: "Vu", azaz "semmi". Ez a koan. Van-e a kutyának buddhatermészete, vagy nincs? A rejtvény megoldatlan maradt, és ennek ellenére mégis megoldódott a "semmi"-válasszal1.
Nem egyszerű dolog az értelem működését leállítani, mégis erre kellett törekednünk. Amit el lehet érni, hogy az ember nem ragad meg egy-egy gondolatnál vagy véletlenül felbukkanó esetleges érzésnél. Nekünk elsősorban saját énünkkel kapcsolatos gondolatainkat kellett kikapcsolnunk. Meg kellett szűnnie minden gondnak, kívánságnak és tervnek, legyen az jó vagy rossz, továbbá minden nagyravágyásnak, irigységnek vagy félelemnek. Mindig újra és újra így bíztattak bennünket a helyes lelki magatartás megőrzésére: "A kisénnek meg kell halnia. Aki egészen meghal, egészen feltámad majd. Aki csak félig hal meg, csak félig fog feltámadni. Olyasvalami, mint egyéni én, egyáltalán nem is létezik".
Másként megfogalmazva: minden dolog, még a legkisebb vízcsepp, vagy az idő legrövidebb pillanata is azonos a mindenséggel. Mindezt azonban csak elméletben tudjuk. Emiatt olyan számunkra ez az igazság, mint egy papírra festett rizstorta, amelynek nincs íze. A megvilágosodásban azonban át is éljük ezt az igazságot. Az élmény pedig nagy biztonságot és nem sejtett boldogságot ad. A meg nem világosodott ember saját (empirikus) énjének rabja. De ez az én, melyet ő igazi önmagának tekint, csak időleges. Nem ez az ő tulajdonképpeni lénye. Igazi énjét vagy önmagát még nem pillantotta meg. Ki kell lépnie vélt énjéből, éntudatából. Csak ekkor tudja felfogni igazi önmagát, lényegét, és érheti el az igazi valóságot. Hogy ide eljuthassunk, szellemünknek üressé kell válnia. Ezért a szellem üressége nem révület és nem nyitott szemmel alvás.
Hamar rájöttem, hogy a meditáció előtt nem kaptunk se témát, sem elmélkedési anyagot. A fentebb idézett mondatokat is csak biztatásnak szánták. A meditáció fogalmát tehát nem a ma szokásos értelemben kell értenünk.
Ha mégis jelentkeznének gondolatok, ezeket egyszerűen félre kell tenni. És ha ez nem mindig sikerül azonnal, nem kell tragikusan felfogni. Hiábavaló azon bosszankodnunk, hogy a gondolatoktól nem tudunk megszabadulni, mert így hozzátapadunk a bosszúságunkhoz, ami még károsabb. Mindenképpen el kell hagyjuk a dialektikus gondolatmeneteket és a logikai következtetéseket. A megvilágosodás útjának ezek a legnagyobb akadályai.
Az előírt testtartás szerepe, hogy megkönnyítse a lelki ráhangolódást. Sőt, azt mondhatnánk, hogy csak ezáltal a testtartás által válik lehetségessé a szellem "kiüresedése". A tartás úgy befolyásolja a vérkeringést, hogy serkenti "az akaratunktól függetlenül működő idegek" munkáját. Ez a meghatározás vitatható, de a hatás tényleg észlelhető. A keleti vallásokra igen jellemző, hogy képesek ügyesen használni a testet a szellem befolyásolására.
Térjünk vissza a zazen-terembe. Az ülések alatt állandóan felügyeltek ránk. A teremben egy szerzetes körbe járt, olykor-olykor javított valamit a testtartásunkon, és szükség esetén útmutatásokat adott. Mindenek előtt azonban szüntelen dorgáló szavakkal és botütésekkel serkentett bennünket. Az ütés az első pillanatban fájt, de nem sebesített meg, mert a bot vége lapos. Az ütéseket a vállra mérték. Már korán reggel, mindjárt az első meditáció kezdetén mindnyájan kaptunk egy-egy erőteljes ütést. Ha a szerzetes jónak látta, további ütéseket mért ránk. Akár mindnyájunkra, akár csak egyesekre. Mi magunk is kérhettük őt erre. Kérésünket úgy jeleztük, hogy kezünket a mellünk előtt szó nélkül összetettük. A szerzetes olyan halkan járt mögöttünk, hogy a terem csendje ellenére alig hallottuk. Egyszer valaki elaludt. A rendkívül megerőltető gyakorlatoknál ez előfordulhat. Ütések és szidalmak valóságos vihara csapott le rá. De teljesen téves lenne azt gondolni, hogy ez haragból vagy rosszakaratból történt. Ellenkezőleg: tiszta jószándékból. Mennél többet ütik az embert, annál hálásabb. Aki ezt nem érti, bele se kezdjen a zazenbe. Egy be nem avatott számára érthetetlen, hogy az egész lelkigyakorlat alatt egyetlen barátságos szó sem hangzik el.
Ezután következett a dokuszán, azaz a rosi, a mester "egyenkénti felkeresése", hogy irányítást kapjunk tőle. A zen-gyakorlatoknál ez nagyon fontos. A lelki irányítás célja, hogy a gyakorlót a zazen tévútjaitól megóvja és a megvilágosodás elérésében segítse, amikor az idő megérett rá. A dokuszán ősidők óta a zen része.
Elindultam tehát a tanulót váró mesterhez. A zazen-teremből egy hosszú folyosó vezetett az dokuszán céljára kialakított szobába. Egy kis harang megkondulására kellett belépnem. A rosi nagy párnán ült előttem, és botot tartott a kezében. Előírás szerint üdvözöltem, és közvetlenül elé, a földre ültem, a párnájának szélétől mintegy húsz centiméterre. A tanulónak bizonyos értelemben "be kell lépnie" a mester lényébe. Elég közel kell ülnie hozzá, hogy a mester olykor megüthesse, vagy akkorát kiálthasson rá, hogy a tanuló rémületében összerezzenjen. Vélhetnénk, e módszer barbár. Ennek azonban nagy a jelentősége. A mester nemcsak szavakkal irányítja a tanulót, de a megvilágosodást is fel kell ébresztenie benne, és ez a nehezebb. A megvilágosodást ugyanis nem lehet intellektuális erőfeszítéssel elérni, csupán intuícióval. A mester érzi, hogy a tanuló mikor ért meg a megvilágosodásra. Ha úgy véli, hogy a helyes pillanat elérkezett, ráüt vagy rákiált. Így riasztja fel sötétségéből. Ekkor a tanulóban belül világosság gyúl, mint amikor a kőből szikrát csiholnak. A mester segítsége nélkül a tanuló talán csak később, vagy soha nem jutna el a megvilágosodáshoz.
A lelkigyakorlat végén megkérdeztem a rosit, mit tanácsol nekem. Azt felelte, ha egyéb kötelességeim megengedik, naponta reggel és este 20-30 percig gyakoroljam a zazent, és alkalomadtán újra jöjjek el lelkigyakorlatra. A megvilágosodás elérése érdekében a zazent a lelkigyakorlatok után is folytatni kell.
Ezek voltak Hossindzsiban az első zazen gyakorlataim. De amit itt leírtam - az ülésmódot, keresztbetett lábbal, miközben az ember az értelem és az akarat segítségével a szellem kiüresítésére törekszik -, a megvilágosodáshoz vezető útnak csak a legelső foka. Persze, ez a fok már önmagában is értékes, akkor is, ha valaki sosem jut el a megvilágosodásig. Ezért laikusok ezt a fokot pusztán önmagáért is gyakorolják. Még ma is vannak japánok - és nem is a leghitványabbak - akik évről-évre részt vesznek zen-lelkigyakorlatokon. Az, hogy valaki szabadsága rövid napjait erre fordítja, mialatt mások szórakozni mennek, nem csekély áldozat.
Kérdezhetnék, mi az értelme, ha valaki órák hosszat ül és semmire sem gondol? Van értelme. Már önmagában az is értékes, ha néhány napra meg tudunk szabadulni a mindig önmagunk körül forgó gondolatainktól. Ezek a gyakorlatok nem butítanak, amint ezt valaki vélné. Épp ellenkezőleg, új lendületet adnak a munkához. Egyszer ismét részt vettem egy kurzuson, amit csak laikusoknak szántak. A végén a résztvevők kellemes teázás közben (ezt zadankainak nevezik) cserélték ki tapasztalataikat. Egy folyóirat szerkesztője is közöttük volt. Azt mondta, a zen gyakorlatok után szellemileg mindig megújulva tér vissza munkájához, és sokkal jobban tud írni. Egy festőművésznő a gyakorlatok után új inspirációkat kapott, és így tovább. Tehát éppen az üresség vezet eredményre.
Ezek a gyakorlatok főleg morálisan és aszkétikusan hatnak jól, mert mindig magukban foglalják a törekvést, hogy megszabaduljunk szenvedélyeinktől. Az énnek meg kell halnia. Mindig újra és újra előkerül a muga, azaz a nem-én témája. Az énnel együtt meg kell halnia minden érzelemnek, a félelemnek, az irigységnek, és így tovább. A keresztény lelkigyakorlatok célja is a rossz hajlamok kiirtása. De ott ez másképpen történik. A hitigazságokon elmélkednek, és ennek következtében elhatározásokat tesznek. Ezután megindul a harc az elhatározások végrehajtását gátló akadályok ellen. Ezzel ellentétben a zazennél az ember nem elmélkedik, hanem kiüresíti szellemét. Bizonyos értelemben szétzúzza az akadályokat, a bennünk levő rendetlenséget.
Már ezen a fokon is megtanulhatunk önmagunkon uralkodni, és a rossz szenvedélyeket féken tartani. A japánok önuralma közismert. Igaz, fatalizmussá is fajulhat. De fordítva is: értékes természetes erény is lehet. A japán népnek ez a tulajdonsága szorosan összefügg a zazennel. Így tehát a megvilágosodáshoz vezető út első foka önmagában is értékes, függetlenül attól, hogy eljut-e valaki a második és harmadik fokra is. Régen a szamurájok (lovagok) azért gyakorolták ezt a módszert, hogy teljesen közömbössé váljanak mind a halállal, mind az élettel szemben. Így kell értenünk, hogy élet és halál egy. A második világháború végéig ugyanezen célból gyakorolta a japán katonaság is a zazent. Gondoljunk csak a japán pilótákra, akik a halál biztos tudatában hajtottak végre hajók vagy repülőgépek ellen kamikáze akciókat.
Aki végiggondolja a zazennek ezeket a hatásait, annak talán eszébe jutnak a modern pszichoanalitikus irányzatok gyógymódjai. Mit tartanak tehát Japánban a zenről mint gyógymódról? Első pillanatra úgy tűnik, mintha az autogén tréning alkalmazása és hatása valamelyest hasonlítana a zenhez. A zen szerzetesek azonban sértésnek vennék, ha meditációikat gyógymódnak tekintenék. De mit szólnak ehhez a kérdéshez Japánban az orvosok? A legutóbbi időkig ezzel kapcsolatban csak a morita metódusról beszéltek, amely egyébként Nyugaton is ismert. E közönyön igen csodálkoznunk kell, ugyanis a zen történetéből ismeretes, hogy zazen által történtek gyógyulások. A klasszikus példa Hakuin, a híres zenszerzetes esete, aki fiatal korában súlyos tüdőbeteg volt. Szemközt a halállal hatalmas buzgalommal gyakorolta a zazent, mit sem törődve egészségi állapotával. Aztán meggyógyult, és nyolcvan évet élt. Újabban Japánban az orvostudomány és a pszichológia is foglalkozni kezdett a kérdéssel.

A második fok

Az első fokon nem érhető el a megvilágosodás. Még azt sem tudjuk, mi az. Bár a második fokon sem érjük el, de úgyszólván a nyomára akadunk. A megvilágosodás felé vezető útról van egy képi ábrázolás: tíz képből álló sorozat egy parasztról szól, aki elveszett ökrét keresi. Az első képen a paraszt minden megfontolás nélkül, céltalanul bolyongva keresi ökrét. Ez az első fok. Az ember még csak nem is sejti, hogy mi tulajdonképpen a megvilágosodás. Minden róla alkotott elképzelésünk nyilvánvalóan hamis, és gátolja az elérését. Be kell vallanom, hogy én is így jártam, mindazok ellenére, amit a zenről és a megvilágosodásról előzőleg már olvastam. Hossindzsiban, az említett lelkigyakorlatok során nem jutottam el a második fokra. Azt azonban megtapasztaltam, hogy a zazen már az első fokon is bizonyos belső felszabadulást nyújt. Ez mindenkivel így történik, aki több napon át végzi a gyakorlatokat. Persze, ennek az is feltétele, hogy izületei ne fájjanak oly mértékben, amitől számára a zazen merő türelempróbává válik. Ez előfordulhat, és a legtöbb kezdőnél így is van, ha előzőleg nem gyakorolt. Egyszer, amikor azt kérdeztem egy laikus kurzus résztvevőitől, hogy milyen élményük volt, csak annyit mondtak: fájdalmas. Ha a fájdalmak nagyjából elviselhetőek, az összhatás pozitív. Ettől persze még nem tudja az ember, hogy mi a megvilágosodás. Csak annyit tud, hogy keresnie kell, éppen úgy, mint a parasztnak, amíg csak az ökör nyomait meg nem találja.
A lelki erők a második fokon még passzívabbak, mint az elsőn. Mivel ezt nagyon nehéz megmagyarázni, először csak leírom a szimptómákat, amelyek ekkor jelentkeznek vagy jelentkezhetnek. Aki a zazen első fokát hosszabb ideig gyakorolja, annak előbb-utóbb olyan belső élményekben lesz része, amelyeket eddig még nem élt át. Legalábbis egy átlagos tudatszinten élő ember nem. Az időpont általában nem határozható meg előre. Attól függ, hogy milyen gyakran és milyen szorgalommal gyakorolja valaki a zazent, lelkigyakorlatokon vagy egyedül. Vannak, akik már az első kurzus alatt részesülnek ilyen élményben. Ezek nem mindenkinél azonosak, de mindig újak. Az ember például nyitott szemmel alakokat lát. Aki buddhista, lehet, hogy egy kannont (a könyörület bodhiszattváját) vagy más bodhiszattvát lát. Egy szerzetesről (aki egyébként még ma is él), azt mesélték nekem, mielőtt a megvilágosodáshoz jutott, ebben az állapotban azt látta, hogy minden buddhista szent körmenetben elvonul előtte. Látomása olyan intenzív volt, hogy nem tudott tőle szabadulni. Végül beugrott egy nagy víztartályba, de a körmenet látomása ekkor sem szűnt meg. Általában kellemes, ha szentek jelennek meg, de felléphetnek más jelenések is. Például vadállatok, amelyek fenyegetően szembenéznek velünk. Szerzetes ismerősöm nagy, rámeredő szemeket és hasonlókat látott. Megesik, hogy az ember hangokat hall, éspedig olyan tisztán, hogy akaratlanul is abba az irányba fordul, ahonnan a hangokat véli. Vannak kevésbé élénk látomások is. Velem megtörtént, hogy azt éreztem, mintha oda lennék kötve ahhoz a ponthoz, amit néztem. Azután úgy tűnt, mintha sötét árnyak suhantak volna el a szemem előtt. Lila foltokat és szikrákat láttam, amelyek szétpattantak, mint valami tűzijáték. Mindez többször is megismétlődött.
Hogyan magyarázhatjuk e látomások megjelenését? Az a szerzetes, aki nálunk a kezdőket oktatta, ezt a magyarázatot adta: mivel a zazennél értelmünk szokásos tevékenységét kikapcsoljuk, tudatalattink felszabadul. A látomások onnét bukkannak fel. Mindezeket a jelenségeket makijónak, a szellemek világának nevezik. Valójában természetesesen szó sincs szellemekről, és ezt nem is állítja senki. Épp ellenkezőleg: mindenkor figyelmeztetik az embert, ne lépjen kapcsolatba ezekkel a jelenségekkel. Ezek nem azonosak a megvilágosodással, legyenek bármily kellemesek. Aki belemerül látomásaiba, nem jut el a megvilágosodáshoz, míg csak meg nem szabadul tőlük. Különben mindezek a jelenségek, ahogy maguktól jöttek, úgy maguktól el is tűnnek, ha az ember nem foglalkozik velük, hanem továbbra is arra törekszik, hogy ne gondoljon semmire. Gyakran megmaradnak viszont olyan pszichikai állapotok, amelyeket nem látunk, de érzünk. Nehéz ezeket leírni. Ez az állapot mindenesetre különbözik az első fokétól. Ez már nem csupán az értelem és az akarat aktivitása, hanem inkább passzív tapasztalás. Ezt az állapotot ezért pszichológiai eksztázisnak is nevezik. Amennyiben a látomások erőteljesen jelentkeznek, a kifejezés tökéletesen helytálló. Én azonban inkább mély szellemi koncentrációnak vagy elmélyülésnek nevezném. Ehhez járulhat még, hogy időnként különös vágyat is érezhet az ember valami iránt, amit nem ismer - valami iránt, ami nem tudatos. Mondhatnánk úgy is, arra vágyódik, hogy kilépjen önmagából. És mennél jobban előre halad a nem-gondolkodás belső magatartásának útján, annál erősebb lesz ez a vágya.
A második fok tehát még nem a megvilágosodás, ezért nem szabad itt megállnunk. De jelzi, hogy a helyes úton haladunk. A zen mester mindig örül, ha megállapítja, hogy tanítványa a makijó szakaszába lépett. Ugyanis van esélye arra, hogy megvilágosodjék. Bátran ismét nekikezdhet a zazennek, függetlenül a velejáró áldozattól. Ez a második képe az említett képsorozatnak: a paraszt rátalál az ökör nyomára.
A második fok önmagában is értékes, hiszen fokozott mértékben magába foglalja az első fok minden értékét. Ez persze nem minden. Mert az az állapot, amit az ember e fokon elér, a zazen után is megmarad. Éspedig nem úgy, hogy ezáltal az értelem és az akarat megbénulna. Épp ellenkezőleg, teljes egészében rendelkezhetünk velük, nem akadályozzák hivatásunk gyakorlását, hanem inkább segítik azt. Ezenfelül lelkünkben olyan békét érzünk, mint amit egy jól végzett imádságos gyakorlat után, és az ember függetlenebbé válik mindattól, amitől azelőtt úgy vélekedett, hogy számára nélkülözhetetlen. Az ember belsejében szabaddá vált. Nehézségek és sorscsapások már nem hozzák ki egykönnyen a sodrából. Gyakran mondogatjuk magunknak, milyen értelmetlen és haszontalan dolog valamin bosszankodni és rágódni, de mégsem tudunk megszabadulni ezektől a gondolatoktól. Olyan ez, mint valami véget nem érő film. Az ember szeretné befejezni, de képtelen rá. Ám a zazen hatására - főleg a második fokon - minden megváltozik. Csodálkozunk önmagunkon, és lehet, hogy megkérdezzük: más emberré váltunk? Ha pedig nem tudnánk azonnal megbirkózni egy-egy nehéz helyzettel, mindenesetre akkor is sokkal gyorsabban meg tudjuk majd oldani, mint azelőtt. Embertársaink már alig, vagy egyáltalán nincsenek terhünkre, és ami nem kevésbé fontos, mi is kellemesebbé válunk a számukra. Nem fortyanunk fel többé, nem kerít hatalmába szeszély, melankólia vagy más érzelem, amivel embertársaink terhére szoktunk lenni. Kiegyensúlyozottabbakká és hozzáférhetőbbekké válunk. A zen ugyanis nem csupán szolipszizmus, szociális értéke is van.
A zazen másik hatása: az ember jobban tud valamely tárgyra összpontosítani. Ez már az olvasásnál is észlelhető. Különösen kedvezően hat a vallásos életre. Ha korábban valaki ima közben vagy a liturgia alatt szórakozottá vált, csodálkozva tapasztalja, hogy most koncentráltabban imádkozik. Lelkipásztoroknak vagy karitatív téren működő papoknak talán most először sikerül egy teljes zsoltárt elimádkozniuk úgy, hogy egyetlen szó sem kerüli el a figyelmüket.
Röviden: a második fokon a szellem elkezd uralkodni a testen és az érzéki benyomásokon. De ezt nem a felismerések és az akarati elhatározások kerülő útján érjük el, hanem egyenesen és közvetlenül. A zen-aszkézisnek éppen ez a különleges és meglepő hatása. Természetesen az utóhatás annál tovább tart, minél mélyebben és hosszabb ideig maradt valaki az elmélyülés állapotában.
Meg kell még említenem egy másik hatást is: ezen a fokon egyesülünk a kozmikus erőkkel. Ezáltal az ember képessé válik rá, hogy emberfeletti dolgokat vigyen véghez. E jelenségeket jól ismerjük az indiai jógából. Ezek csak akkor következnek be, ha magunk is akarjuk. Régebben gyakran éltek ezekkel az eszközökkel, ma azonban a zen a természetfeletti képességek alkalmazását elutasítja. Dogen (1200-1253), a szoto-szekta megalapítója Japánban teljes meggyőződéssel hirdette, hogy a zazen csak a megvilágosodás útja lehet. Persze még ma is találkozunk Japánban olyanokkal, akik e mágikus erőkhöz folyamodnak.

A harmadik fok

A harmadik fok bevezetéseképpen szeretnék beszámolni egy élményemről, amelyet fél évvel a könyv elején leírt zazen lelkigyakorlatok után tapasztaltam. Szodzsidzsiban, a Tokió melletti zen kolostorban egy 88 éves tapasztalt mester vezetése alatt végeztem gyakorlatokat, ezúttal egyedül. A zazen harmadik napján történt. Elmerültem Dogen szavaiban, amit a mester idézett nekem: "Sindzsin datszuraku - test és lélek kihullott belőlem". Hirtelen azt éreztem, mintha a magasba húznának. Elkezdtem mélyeket lélegezni, és néhány lélegzetvétel után úgy éreztem, hogy egy olyan magasabb szintre kerültem, ahol halálos csend uralkodik. Az átmenet ebbe az állapotba nem könnyedén, inkább erőszakkal történt. Ebben az állapotban viszont már nem éreztem sem erőszakot, sem más kellemetlenséget, de különösebb szellemi vigaszt sem. Az átmenet ideje alatt és az új állapotban alig fájtak az ízületeim, holott azelőtt elég nagy fájdalmaim voltak. A hideget sem éreztem már, annak ellenére, hogy november közepén a papírablakú zendóban már elég hideg volt. Az idő gyorsabban múlt. Úgy tűnt, hogy addig maradhatok ebben az állapotban, amíg csak akarok. Olyan volt, mint amikor az ember megmászik egy hegyet. Ha egyszer már fent van, addig maradhat ott, míg csak el nem határozza, hogy ismét lejön. A gondolkodás nem állt le, de különös módon "halk" lett, és mintegy távolinak tűnt. Ezt az élményt átéltem ugyanaznap többször, és a következő napon is. De mindig csak akkor következett be, ha 40 percig, vagy még tovább ültem. Másfelől nem egyszerűen az én tetszésemen múlott, hogy ebbe az állapotba kerüljek. Épp ellenkezőleg: a közvetlen törekvés inkább akadálynak látszott. De mint mondtam: ha egyszer eljutottam ebbe az állapotba, már csak tőlem függött, hogy addig maradjak benne, amíg csak akarok. Úgy éreztem, mintha valaki nehéz golyót igyekezne felgurítani olyan emelkedőn, amelyik fent egy vízszintes síkban folytatódik tovább. Amíg nem sikerül a golyót egészen felgurítania, újra és újra visszagurul. De ha egyszer fent van, többé már nem gördülhet magától vissza.
Mikor erről beszámoltam mesteremnek, szemlátomást azonnal megértette, miről van szó. Azt mondta, ez jelzi, hogy már belejöttem a zazenbe. De ez még mindig nem a megvilágosodás. Inkább csak pszichológiai eksztázisnak nevezhetnénk.
Most megkísérlem a harmadik fok bemutatását. Ez a tulajdonképpeni megvilágosodás vagy lényeglátás foka. Leírása a második foknál is sokkal nehezebb. Valójában egyáltalán nem is lehet beszámolni róla, mert csak az értheti meg, aki átélte. Ennek ellenére igyekszem egyszerű szavakkal, pszichológiai szakkifejezések nélkül elmondani az élményt. Ezt követően megkísérlem a jelenséget a pszichológia szemszögéből értelmezni. Végül fogalmi magyarázatot adok.
1. A jelenség leírása
Koszen Imakita, a Meidzsi-kor híres szerzetese, aki eredetileg konfuciánius volt, így írta le élményét: "Amikor egy éjjel meditációba merültem, hirtelen egészen furcsa állapotba kerültem. Mintha meghaltam volna. Mintha mindent lenyestek volna rólam. Nem volt többé múlt és jövő. Szemlélődésem tárgya éppúgy eltűnt, mint saját magam. Csak azt éreztem, hogy bensőm teljesen egységessé vált, és telítődött mindazzal, ami felül és alul és köröskörül volt. Valamiféle határtalan világosság sugárzott bennem. Egy idő múlva ismét magamhoz tértem, mintha holtomból támadtam volna fel. Látásom, hallásom, szavaim, mondataim és gondolataim teljesen mások lettek, mint azelőtt. Amikor tapogatózva igyekeztem a világ igazságaira gondolni, és megpróbáltam felfogni az érthetetlen értelmét, mindent megértettem. Minden világosnak és valóságosnak tűnt számomra. Nagy örömömben önkéntelenül magasba lendítettem a kezemet és táncolni kezdtem. És hirtelen így kiáltottam: "Egymillió szútra csak annyi, mint egyetlen gyertyaláng a naphoz képest. Csodálatos, valóban csodálatos!" Ekkor írta Koszen a következő verset:

Bizony, rég nem láttuk már egymást, Konfucius!
Kinek köszönjem, hogy épp ebben a világban talál? kozhattam veled?
- Nincs kinek, hiszen magamtól léptem ide be.2

Az utolsó szavak Novalis disztichonjára emlékeztetnek:
Egynek sikerült -
Fellebbentette a szaiszi istennő fátylát
De, csodák csodája, mit lát? Íme, nem lát mást, mint önmagát.

Eszünkbe juttatja ugyancsak az éjhez írott harmadik himnuszát is:
A táj felett lebegett szabadon újjászületett lelkem.

A megvilágosodás állapota olyan, mintha magasabb szintre ragadnák el az embert. Eltűnik a tárgy, amellyel előzőleg egynek éreztük magunkat. Tökéletes az egység, a nyugalom és a béke. Mintha megszűnne a tudat megszokott árama. Mikor Dogen először tapasztalta ezt, találóan így jellemezte: "testem és lelkem kihullott belőlem", mire mestere mélyértelműen így válaszolt: "kihullott tested és lelked van". Ez már sokkal inkább pszichológiai eksztázis, mint a második fok. De, ha a később következő magyarázat helytálló, akkor ezt a harmadik fokot inkább ensztázisnak lehetne nevezni, s némely szerző így is nevezi. Az első és a második foktól világosan megkülönböztethető. Váratlanul jutunk ebbe az állapotba, és közben kiver bennünket a verejték. Úgy érezzük, hogy minden ellentét megszűnt. Nincs már többé különbség igen és nem között. Annak, aki nem élte még át, értelmetlennek tűnik. Nem is gondolhatja másképp. De aki átélte, tudja, miről van szó. Az állapotot úgy jellemeztük, mint valami ürességbe taszítottságot. Ez látszólag megkötöttségre, a szabadság hiányára utal. Való igaz, hogy a "betaszítottság" maga passzív folyamat. Az is igaz, hogy ebben az állapotban megszűnik a dialektikus gondolkodás és a fogalmak taglalása. Sőt, azt kell mondani, hogy maga a megszokott értelemben vett gondolkodás szűnik meg. És mégis, ez éppen az emberi szellem igazi felszabadulása, kilépés az érzékek és a rájuk épülő fogalmak világából. Erre az állapotra Istenhez való viszonyunktól függetlenül érvényes mindaz, amit Thomas Merton az Aufstieg zur Wahrheitban a misztika stádiumába való belépésről mondott: "E pillanatban úgy hullik le rólunk hamis, mindennapi énünk tudata, mint egy piszkos, szennyezett víztől átitatott, elnehezült ruha. Kiszabadul a mélyebb én, amely a megfontolás és az elemzés számára túl mélyen rejtőzik, és elmerül az isteni szabadság és az isteni béke mélységében. Még árnyéka se marad annak, ami bennünk történik, és még kevésbé annak, ami körülöttünk történik. Túl mélyre távolodtunk attól a felszíntől, ahol gondolkozunk"3. Ebből persze nem következik, hogy a megvilágosodás és a misztikus egyesülés azonos lenne. De olyan személyek, akik nagy zen tapasztalattal rendelkeznek és eljutottak a megvilágosodáshoz, azt mondták nekem, hogy Merton szavai nagyon jól jellemzik saját élményüket. Sokan, akik ezt Keleten átélték, leírták az élmény felbecsülhetetlenül pozitív hatásait. Úgy jellemezték, mint a félelmektől való megszabadulás, a tökéletes megvilágosodás és legnagyobb boldogság állapotát. Japánban az élményt természetesen nem annyira a lelkiállapot leírásával, mint inkább versekkel, festményekkel, magával a zen művészettel fejezik ki. Amikor megkérdeztem a mesteremet, Szogaku Haradát, akinek első lelkigyakorlatai után már két vagy három éven belül volt ilyen élménye, hogy meg tudja-e az ember állapítani, vajon elérte-e már valaki a megvilágosodást, csak nevetett, és azt válaszolta: természetesen. Az ember százszor többet lát, mint azelőtt. - Másrészt az is előfordult, hogy tökéletesen megvilágosodott szerzetesek, akiknek neve bekerült a zenbuddhizmus történetébe, a kérdésre, hogy tulajdonképpen mi is a megvilágosodás, csak paradoxonokkal válaszoltak, vagy úgy, hogy ne tudjuk felismerni, mi köze a feleletnek a kérdéshez. Csu-csihről (9. sz.) mesélik, hogy feleletül szó nélkül mindig csak felemelte az ujját. Egy másik szerzetes, Csao-csu így válaszolt: "tölgyfa a kert előtt". Megint másik, Hakuin, tapsolt egyet, majd felemelte egyik tenyerét, és megkérdezte: "Hallod, hogy szól egy tenyér, ha csattan? "
Még ma sem kapunk soha kielégítő választ a zen szakembereitől arra a kérdésre, hogy mi is a megvilágosodás. Legtöbbször tradicionális szentenciákkal felelnek, amelyek nem magyarázatot adnak, sokkal inkább elhárítják a válaszadást. A kezdő talán bosszankodik ezen, de ha saját maga is gyakorolja a zazent, és már szerzett néhány belső tapasztalatot, megérti, hogy ezeket az élményeket, és főleg a megvilágosodást, nem lehet úgy leírni, hogy azt egy tapasztalatlan is megértse. Ezért a paradox válaszok talán még a legjobbak.
A megvilágosodást legkönnyebb hatásaiból megítélni. De mielőtt ezekről a hatásokról beszélnénk, kíséreljük meg, hogy pszichológiai szempontból értelmezzük a megvilágosodást.

2. Pszichológiai értelmezés
E ponton szeretnék utalni Louis Gardet kiváló elemzésére, amelyet Misztikus tapasztalatok a nem keresztény országokban című könyvének Az Én megtapasztalása című fejezetében ad közre. Gardet az Énnek önmagához való visszatéréséről szól. Amit ott ír, az elsősorban a rádzsa-jógára vonatkozik, de ugyanígy a zenre is alkalmazható, ha egyáltalán lehetséges e tárgykörben a pszichológusok terminológiáját alkalmazni. A rádzsa-jóga és a zen legmagasabb élménye azonos. Gardet így ír: "Nem beszélnék ezúttal a pszichológiai és morális én értelmi megismeréséről. Nem arról van szó, hogy az ember tetteit vagy tudati állapotát megvizsgálja, hiszen e vizsgálódás természete szerint gondolatokban fejeződik ki. Ha feltételezzük az intenzitás legmagasabb fokát, e vizsgálódás erőteljesen igénybe veszi az ént. Közben ugyan az ember állandóan gazdagodik, mind intuitív látásában, mind tetteinek értelmi megragadásában. De akár intellektuális analízis formájában vizsgálódik, akár az érzelmi állapotok intenzív átélésével, mindkét esetben megmarad az értelem és az akarat, az érzékek és a képzelőerő aktusainak síkján. Ha mélyebb érzelmi állapotra törekszik, a kiindulópontot képező élmény majdnem felismerhetetlenné válik. Az ember azt képzelheti, hogy eljutott énjének középpontjába, holott valójában az egész folyamat megmarad az aktusok megtapasztalásának síkján, és ez azt jelzi, hogy még nem nyilatkozott meg az az elsődleges létező, amely pedig az ember minden ténykedésének alapja, és amelytől ezek származnak.
Ezúttal (ti. a jóga és a zen esetében - a ford.) azonban valami egészen más történik. Már nem arról van szó, hogy le akarnánk hatolni szubjektivitásunk legmélyebb rétegeibe. Épp ellenkezőleg, túl akarunk jutni a szubjektivitásként megélt létből az abszolút felé, amelynek maga szubjektivitásunk is jele. A betekintés az önmagát megtapasztaló kis énbe, az inspekció éppen olyan normális emberi ismeret, mint a külső világ szemlélése. De amikor a nagy Én radikálisan önmaga felé fordul, épp ellenkező irányba halad, mint az emberi megismerés szokásos módja. Ez a folyamat csak a pszichológiailag és morálisan érzékelt tudatállapotokon túl kezdődik. A nagy Én útkeresőinek véleménye szerint... ez az út csak akkor kezdődik, amikor már túlhaladtak a tapasztalati (kis) én megszokott aktusain, és maguk mögött hagyták azt. A görög-római és a modern nyugati hagyomány alapján álló ember talán sohasem jutott volna annak a kimondhatatlan tapasztalati lehetőségnek birtokába, hogy szavak nélkül a nagy Én abszolút centruma felé fordíthassa figyelmét. Most azonban vizsgálódása előtt megnyílt egy egész kultúrának - éspedig a világ egyik leggazdagabb kultúrájának - lenyőgöző tanúságtétele. A sokarcú hindu kultúráról beszélek".
A japán zenről elmondható ugyanez. "Az egyéni feltételek következtében e tapasztalatnak kétségtelenül nagyon különböző megnyilatkozásai lehetnek. Még inkább eltérhetnek egymástól a fogalmi meghatározásra tett kísérletek, attól függően például, hogy elfogadják-e vagy elvetik az abszolút Én létezését. A tapasztalat maga azonban mindenképpen létezik. Mindig újból és újból leírják, és ismételten tanúságot tesznek arról a célról, amely a tökéletesen magáért-való-létet és a megszabadulást tőzi maga elé". Eddig Louis Gardet4.
A megvilágosodást joggal nevezhetjük misztikus tapasztalatnak. Ha helyesen értelmezzük, az is nyilvánvaló, hogy minden szokásos értelemben vett ismeretről le kell mondanunk. A megismerő képesség egyetlen aktusa saját működésének megsemmisítése kell legyen. Találóan nevezték ezt úgy: "szaltó mortále az értelem ugródeszkájáról", hiszen a tiszta lét megtapasztalásáról van szó. Ez pedig minden megismerési aktus előtt, vagy azon túl van. Az énnek túl kell lépnie önmagán. El kell jutnia létének forrásához. Ezért mondják a zenben, hogy a megvilágosodásban az ember eredeti lénye jelenik meg. Ezért nevezik lényeglátásnak.
Úgy is megfogalmazhatnánk, hogy ebben az aktusban a szellem önállósítja magát a testtől, és az igazságot mintegy tiszta szellem módjára szemléli. Rendes körülmények között a testből és lélekből álló ember semmiképpen sem tud a test bizonyos közreműködése nélkül ismeretet szerezni. Itt viszont mintegy érvényét veszíti ez a feltétel. Ebben az értelemben mondja Aquinói Tamás a belénk öntött szemlélődésről, hogy ebben az esetben az ember az angyalok módjára tevékenykedik. Úgy vélem, a következő élménybeszámolók megerősítik e felfogást.
Kószen Imakita: "...mintha halott lettem volna... határtalan világosság sugárzott bennem... olyan voltam, mint aki halottaiból támadt fel... akkor mindent megértettem..."
Novalis: "Megszabadult, újjászületett lelkem".
Dogen: "Kihullott belőlem a test és a lélek". Test és lélek, vagyis mindaz, ami az embert alkotja. Ebben az élményben nagyon világosan és meggyőző erővel mutatkozik meg az emberi szellem létezése és magasabb rendű volta.

3. Fogalmi magyarázat
Az imént leírtuk a megvilágosodást mint jelenséget, és igyekeztünk a pszichológia síkján értelmezni. Ezzel azonban még nem mondtunk semmit a megvilágosodás tartalmáról, sőt még a "semminél" is kevesebbet mondtunk, hiszen a megvilágosodást abszolút ürességnek neveztük. Ennek ellenére ismételten ennek az ürességnek a gazdagságáról beszéltünk. Már mondtuk, és a későbbiek során is szólunk még majd róla, hogy ez a gazdagság a megvilágosodás értékes hatásaiban figyelhető meg. De miben áll ez a gazdagság maga? Vajon tényleg nem mondhatunk mást a megvilágosodás tartalmáról, minthogy ez maga az abszolút üresség? A megvilágosodás tartalmáról voltaképpen egyáltalán nem lehet beszélni. Akárhogyan jellemezzük is ezt a tartalmat, máris körülhatároltuk. Ez pedig hamis, mivel a megvilágosodás lényege szerint határtalan: az abszolút és a határtalan átélése. Ezért nem beszélhetünk tartalmi, csupán fogalmi magyarázatról. Persze itt is nehézségekbe ütközünk, mivel a megvilágosodást nem tudjuk fogalmakkal megragadni, holott a kérdéssel, hogy tulajdonképpen mi is a megvilágosodás, éppen e fogalmat keressük. Szeretnénk például tudni, vajon intuíció-e, és ha igen, mi a tárgya ennek az intuíciónak. Erre a kérdésre még nehezebb válaszolni, mint csupán leírni a jelenséget, vagy pszichológiailag magyarázni. Ha mégis megpróbálok felelni a kérdésre, csupán azért teszem, mert bár nem adható tökéletes válasz, de valamit - ami nem kimerítő ugyan, de helytálló - mégis elmondhatunk róla.
Hogyan lehet tehát a megvilágosodást fogalmilag megközelíteni? Amikor e szót kimondjuk, általában azt gondoljuk: az ember valamit nagyon világosan felismert. "Fény gyúlt benne" - mint mondjuk. Minden evilági mulandóságát például oly világosan látjuk, mint azelőtt soha. Olyan erőteljesen, hogy szinte új életet akarunk kezdeni, amely már csak az örök életet tartja szem előtt. De mi az, amit az ember olyan tisztán felismer a zen megvilágosodásban? Említettem már, hogy a buddhizmus, amely Japánban a megvilágosodás gondolatát felveti, azt tanítja: az ember ebben az állapotban a lét hiánytalan egységét, az énnek a mindenséggel és a természettel való azonosságát éli át -, és ebben az élményben a buddhisták világnézetük bizonyítékát látják. Egy monoteista is átélheti ugyanezt, de ő nem a természettel való egység élményeként fogja fel. Esetleg úgy véli, Istent látja. Magától értetődik, hogy egy? és ugyanazon élményre csak egyetlen helyes magyarázat adható. Mivel azonban szavakkal megfelelő magyarázat egyáltalán nem, vagy csak alig adható, érthető, hogy a szatorit mindenki saját világnézete fogalmaival értelmezi majd, hacsak nem nyugszik bele, hogy le kell mondania minden magyarázatról. A szatori tehát nem bizonyítja sem a monisztikus világnézet helyességét, sem Isten színelátását nem jelenti, a szó tulajdonképpeni értelmében. Ha mint a lét - pontosabban mint az Én maga, és a hozzá tartozó valamennyi létező - élményeként fogjuk fel, e tapasztalat mindenképpen az istenélmény felé vezet bennünket, hiszen Isten minden teremtett lét végső alapja. E végső alapot pedig valamiképpen minden létélménynek magába kell foglalnia.
Tisztában vagyok vele, hogy az elmondottakkal távolról sem válaszoltam meg kielégítően a kérdést: mi a szatori lényege. Ehhez azonban be kellene mutatni a különböző véleményeket, és meg is kellene vitatni őket. Ilyen szerteágazó fejtegetésekkel azonban túllépnénk e kis könyv keretein. Halasszuk tehát ezt egy másik alkalomra5.
Minden ember képes eljutni a megvilágosodáshoz, ha jó úton jár. Önmagában véve nem kötődik szükségszerűen sem a buddhista, sem a keresztény, sem valamely más valláshoz. A megvilágosodás jelenségét megtaláljuk már a buddhizmus előtti Indiában is. Fellelhető az iszlámban és a kereszténységben is, ha nem is oly tiszta és módszeres formában, mint amilyen a jógában és a zenben. Elvileg a kapcsolata valamely konkrét vallással másodrendű kérdés, bár tény, hogy vallásos motiváció, vagy az abszolútum felé való törekvés szándéka nélkül senki sem vállalja azt a nagy fáradtságot, ami az eléréséhez szükséges, és ami a legnagyobb lemondást követeli meg.
A kérdésre, hogy fogalmilag miképpen értelmezhetjük a megvilágosodást, két válasz lehetséges. Az első válasz így hangzik: a megvilágosodás olyan szellemi erő birtokba vétele, amely önmagában véve minden emberben megvan, de elrejtve, azaz korábban nem elérhető formában. Hogy az ember tényleg rendelkezik-e ilyen erő fölött, arról ugyan mások tapasztalata alapján is meggyőződhetünk, de ennek az erőnek birtokbavétele mindenkinek egyéni feladata. Enélkül ugyanis csupán elméleti ismeretet szerezhetnénk róla, és ez nemigen segítene a megismerésben. A most felfedezett erő azonban nem a pszichológiai tudatosság síkján, hanem azon túl helyezkedik el. Mondhatjuk úgy is, fölötte, és azt is, hogy alatta. Ez a felfedezés közvetlen és élményszerű. Akárhogy nevezzük is, mindenképpen olyan szellemi erő felfedezéséről és aktivizálásáról van szó, amelyet korábban nem ismertünk, és amely nem állt rendelkezésünkre.
Mindenki, aki zen tapasztalattal rendelkezik, megerősítheti, hogy a megvilágosodás fogalmi értelmezésének kérdése ily módon megválaszolható. Így felfogva megértjük, hogy miért értelmezi a megvilágosodást mindenki saját világnézete szerint. Mindenki ugyanazt az egyetlen erőt veszi birtokába, és ugyanazzal az erővel mélyíti el és erősíti meg saját világnézetét. Amit addig csak elméletben, csak értelmileg vagy vallásos hite által tudott, azt most át is éli, és ezáltal értelmi vagy hitbeli tudását egészen új megvilágításban látja. Új, szellemi szemmel kezd el látni. Ugyanakkor ez az erő érzéki benyomásai fölé emeli, és kiszabadítja érzéki ösztöneinek rabságából. Mindehhez még sok más hatás is társul, amint ezt már eddig is láttuk, és amiről még a továbbiakban is szólunk majd.
Ha a megvilágosodást szellemi erőnek tekintjük, érthetővé válnak számunkra a különböző felfogások, amelyek olykor a zen buddhizmus képviselőinek körében is fellelhetők. Amikor egyszer megkérdeztek egy nagytapasztalatú szerzetest, hogy vajon a megvilágosodás tudat feletti intuitív élmény-e, azt válaszolta, ez csupán értelmezés kérdése. Más ugyanerre a kérdésre azt felelte, a megvilágosodás nem intuitív ismeret, hanem az ember állandó tökéletesedése. Így érthetjük meg a kai go zen és a tai go zen közötti különbséget. A kai go zen hívei azt mondják, hogy az emberben születésétől fogva jelen van a megvilágosodás, de fejleszteni kell. Olyan ez, mint a gyémánt, amely már a hegy mélyén is valódi, de hogy ragyogjon, ki kell csiszolni. A második felfogás szerint senkiben nincs meg születésétől fogva a megvilágosodás, de ha elég kitartóan törekszik rá, egyszer eléri. Maga az erő tehát megvan ugyan, de a tudati erők alá eltemetve és elrejtve.
A két felfogás hívei talán nem elégednének meg ezzel a magyarázattal, de a jelenlegi célkitűzésünkhöz nincs szükség behatóbb vizsgálatokra.
A Szodzsidzsiban élő 88 éves zen mester, Gensu Vatanabe nagyon rosszallotta, mikor véleményét kértem e két felfogásról. Azt válaszolta: az iskolákban különbséget tesznek ugyan e két felfogás között, de ez helytelen, és csak akadályozza az embereket abban, hogy a zazennel foglalkozzanak. Ilyen megkülönböztetéseknek a gyakorlatban tényleg nincsen jelentőségük. Minden zen mester óva inti tanítványait attól, nehogy az eljövendő megvilágosodás gondolatának rabjaivá váljanak. Ezek a rögeszmék ugyanis gátolják a szellem kiüresedését, amely pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember valóban elérje a megvilágosodást.
Így értjük meg azt is, hogy a zen mesterek miért ítélik meg különbözőképpen a megvilágosodás bekövetkeztének időpontját. Némelyik mestert társai élesen bírálják amiatt, hogy tanítványa első, még gyenge, de lényegében igazi tapasztalatát már megvilágosodásnak tekinti. Mások tartózkodóbbak, és csak magasabb fokon ismerik el a megvilágosodást. Érthető, hogy az első tapasztalatok megítélésében eltérnek a vélemények. Ugyanakkor feltűnő, hogy zen mesterek bírálgatják egymást. Mert ez bizony nemcsak a különböző iskolák, hanem a zen mesterek egymás közötti viszonyát is jellemzi. Az alapelvek ugyan közösek, de ezenkívül már mindenkinek saját módszere, saját kensója (lényeglátása) van.
Japán egyik legjelentősebb, ma is élő zen mesteréről például egyik társa így nyilatkozott: amit ő kensonak elismer, az éppen csak annyi, mint az utolsó szőrszál az ökör farkán (a tíz képen). Egymás kölcsönös bírálgatását azonban nem szabad félreértenünk. Zen mestereknél ezen egyáltalán nincs mit csodálkozni. Éppen azért nem, mert - bármennyire ellentmondásosnak tűnjék is - már birtokában vannak a megvilágosodásnak. Ez az élmény ugyanis abszolút biztonságot és félelemnélküliséget kölcsönöz nekik. Emiatt nem is sértődnek meg, ha kritizálják őket. Harada mester azt mondta, amikor engem tanítványának fogadott: "Ha jobb mestert talál, minden aggályosság nélkül hagyjon el".
A kérdésre tehát, hogy mi a megvilágosodás fogalma, az első válaszunk ez: a megvilágosodás erő megnyitása és birtokba vétele. De ez az erő bizonyos fokig már a megvilágosodás előtt is megnyilatkozott, amint azt a második fokról adott leírásban kellőképpen bemutattuk. Ha pedig ehhez még azt is hozzátesszük, amiről az élménybeszámolók tudósítanak, akkor ez az első meghatározás nem elégíthet ki bennünket maradéktalanul. Igaz ugyan, hogy az erő csak tényleges megvilágosodás esetén bontakozik ki teljes mértékben, de ez még nem minden. A második válasz ezért így hangzik: a megvilágosodás intuíció, éspedig nem az egyes dolgoké, hanem a lét teljességét átfogó össz-szemlélet értelmében az. Hogy létezik-e a lét ilyen mindent átfogó össz-szemlélete, a zenen kívülállók sem vitatják. Éspedig olyan szemlélet, amelyet az ember természetes képességeivel is el tud érni. Két idézettel szeretném e megállapítást illusztrálni. Az egyik Carlos Maria Staehlin jezsuita atyától, a másik Thomas Mertontól származik. Staehlin azt mondja, az emberi lélek széles táj, amely égből és tengerből áll. Középen a horizont nagyon finom vonala ezt két végtelen térségre osztja, fent a levegő, és lent a víz birodalmára. E lélek-tájban a pszichikai tudat a horizont. E nagyon finom csík fölött nagy, ismeretlen magasság helyezkedik el: a tudatfölötti; alatta pedig nagy, ismeretlen mélység: a tudatalatti. Tudatunk csak a magasság alsó határát és a mélység felső határát érinti. Amit Staehlin a tudatfölöttibe való belépésről ír - ami véleménye szerint csak kevés embernek sikerül -, nyilvánvalóan ugyanaz, mint a zen megvilágosodása. Ezt írja: "Számos megfigyelés alapján elmondható, hogy a tudatfölöttibe való behatolás - és nem csupán a közeledés ehhez a lezárt kerthez - erős élményt jelent, amit megvilágosodásnak nevezhetünk. Az erre vonatkozó, általunk ismert írásbeli és szóbeli beszámolók alapján ezt a vallásos tapasztalatot valódi felkészülés előzi meg, amelynek fő indítóoka az Isten megtalálásának égő vágya. Ezt a közvetlen előkészületet éppúgy megfigyelhetjük nem-katolikusoknál és nem-keresztényeknél is. Rendkívüli betörése hirtelen következik be. Nem várja meg sem az alkalmas időpontot, sem a megfelelő helyet. Akivel ez megtörténik, az ebben a döntő pillanatban talán éppen teljes gondtalansággal kihajol egy ablakból, egy lépcsőn megy fel, vagy a kertben pihen. Az a benyomása, mintha levennének róla egy fátylat, és egy új láthatár tárulna fel előtte. Nem a részletek pontos felismeréséről van itt szó, hanem az egész kozmikus rend nyílik meg. Érzi a teremtőt a teremtményekben. Egyetlen pillanat alatt felfogja mindazt, amit azelőtt hosszan tanulmányozott, de még soha nem értett meg. Ez a villámcsapás korántsem szűnik meg hirtelen. Időt hagy arra, hogy szellemi tapasztalatunkat annak eleven megvalósulásában elemezzük. A lélek saját középpontjában érzi magát. Az övé lett, amire vágyott. A kezdők megtérnek, megváltozik az egész életrendjük és stílusuk... A felső térségből érkező erős impulzus... visszhangra talál az alsó rétegben..., éspedig általában látható képek formájában... vagy akusztikus jelek kíséretében..., de tudunk olyan esetekről is, ahol ez a visszhang a lélek alsó rétegeiben nyilvánvalóan nem következik be." Staehlin természetesnek nevezi ezt az élményt, amint önmagában kétségkívül az is, éppen úgy, mint a megvilágosodás a zenben6.
Thomas Merton is meg van győződve arról, hogy lehetséges a lét teljességének nagy, természetes szemlélése. Az Aufstieg zur Wahrheitban azt írja: "A lét és a jó egyetlen metafizikai intuíciójában szellemileg megízlelhetjük és élvezhetjük az egész valóságot, minden létezőnek és jónak a jóságát... Ekkor egyetlen világos intuícióval felfogjuk a létet és a jóságot, amelyben minden egyedi létező részesedik, és ezáltal egész szellemünket világosság és derű árasztja el. Ez a természetes eksztázis egy neme, amelyben saját életünk felfedezi önmagában a transzcendentális rokonságot minden más létezővel, miközben kilép önmagából, hogy az egész létet birtokba vegye, majd pedig visszatér önmagába, hogy itt minden létet megtaláljon. A gazdag metafizikai megvilágosodás e pillanatában fölébe emelkedünk minden akcidenciának és specifikus megkülönböztetésnek, hogy minden dolgot abban a különbség nélküli transzcendentális valóságban fedezzünk fel, amely maga a lét.
E tapasztalatnak kétségkívül az az alapja, hogy intuitív módon meglátjuk szellemi lényegünk értékét. Saját valóságunk mély metafizikai észleléséről van szó - nem a közönséges, pszichológiai, felszínes énünket észleljük, amely múló élvezetekre tör, és minden lehetséges félelem elől menekül, hanem személyes lényünk mély szubsztanciális valóságát ismerjük fel. A "megvilágosodás" pillanatában a lélek megízlel valamit veleszületett szabadságából, amely őt mint szellemi lényt megilleti. Eljuthat innét akár az abszolút lény intuíciójához is, amely végtelenül felülmúlja a létről és a szellemről való legmagasabb rendű fogalmainkat is. A lét e metafizikai intuíciója által az értelem még nem jut el a végtelen lény közvetlen víziójához. Felfogjuk Istent, de még mindig csak a teremtett lét közvetítésével. Tükörképként ismerjük őt fel saját szellemünk élő mélységeiben, amelynek ő a teremtője, és amely tükörként az ő képét hordozza.
Ennek ellenére a lét és transzcendentális tulajdonságainak metafizikai intuíciója megrendítő élmény. Bizonyos fokú erkölcsi tisztaság nélkül nem érhető el. Ennek az intuíciónak természetes hatása erősíti a lelket, és elősegíti a veszélyes kötöttségektől való megszabadulását. Ezen az intuíción túl van még egy másik is: Isten abszolút létének intuitív megragadása. Ez az intuíció nemcsak spekulatív, hanem kvalitatív és affektív is, és az analógia fényének segítségével kisugározza a Teremtő ideáját, éspedig azzal az intenzív életerővel és örömmel, amelyet az emberi szellem mint Isten teremtménye önmagában felismer. Ez az intuíció olyan lenyűgöző, hogy a pogány filozófusok a boldogság legmagasabb fokának vélik. Valóban, ez a legnagyobb boldogság, amelyet az ember természetes adottságaival elérhet.
Ez az öröm, ez az intellektuális beteljesülés, amely részben válasz az ember szellemi lényének legmélyebb igényére, a lényeglátásra, természetes módon elérhető..."7
A kérdés csak az, hogy vajon a zen megvilágosodás megegyezik-e azzal a tapasztalattal, amelyről Staehlin és Merton beszélnek. Úgy tűnik, valóban így van. A zenben ugyan van so-kenso, kis lényeglátás, és dai-kenso, nagy lényeglátás is. Voltaképpen azonban mind a kettő ugyanaz. A kis lényeglátásban csupán nem olyan mély az élmény, és nincs akkora hatása, ha nem folytatjuk a gyakorlást. Látjuk az ökröt, de aztán mindjárt elszalad, és eltűnik a paraszt szeme elől. Ezzel szemben a nagy lényeglátásban mélyebb az élmény, és a hatás maradandó. Látjuk az ökröt, és nem veszítjük többé a szemünk elől. A kis lényeglátást könnyebb elérni, mint a nagyot. Aki kitartóan meditál, ha egyáltalán eljut eddig, akkor is csak egyszer-kétszer éli át életében a nagy lényeglátást, míg kis lényeglátásban gyakrabban is lehet része. Hakuinról, a japán zen legnagyobb misztikusáról mesélik, hogy tizenháromszor élte meg a nagy lényeglátást, a kicsit viszont számtalanszor. De akiknek csak kis lényeglátásuk volt, azok is állítják, hogy mindent egyszerre láttak. Innen származik az a benyomásuk, hogy megélték énjük egyesülését a mindenséggel.
Mindenesetre, ha igaz az, hogy a megvilágosodás a lét intuíciója, akkor érthető, amit Indiában, Kínában és Japánban a megvilágosodottak élményeik szinte határtalan gazdagságáról mondanak. Ugyancsak érthető, hogy a zen szakemberek különféleképpen válaszolják meg a kérdést, vajon a megvilágosodás lassan vagy hirtelen következik-e be. Ha ugyanis a megvilágosodást mint egy korábban elrejtett erő felfedezését szemléljük, akkor ez a felfedezés kétségkívül egy adott pillanatban történik -, természetesen csak hosszas gyakorlás után, és persze úgy, hogy az első alkalom lehet gyengébb vagy erősebb. Ha az élmény csak gyenge, akkor az ember csupán később veszi észre, hogy egy új erőre tett szert, amely azután állandóan növekszik. Ha azonban a megvilágosodást a lét intuíciójának tekintjük, akkor az egy hirtelen bekövetkező, nagy élmény.
Ami magát a megvilágosodás bekövetkeztét illeti, mindazok, akik már átélték, egyöntetűen arról számolnak be, hogy ez mindig valamilyen anyagi vagy szellemi tárgy kapcsán jön létre. Az alkalom, amikor hirtelen minden világossá válik, lehet nagyon jelentéktelen is, de mindig személyhez kötött, azaz csak egyetlen meghatározott személynek szól, és ebben a pillanatban annak senki más nem részese. Így például Kasjápáról, Sákja Muni Buddha egyik tanítványáról úgy tartják, akkor élte át a megvilágosodást, amikor meglátta, hogy a Magasztos egy szál virágot forgat az ujjai között. Ugyanebben az időben a mestert sok-sok tanítvány vette körül. Mindegyik látta, ahogy a virágot felmutatja, de csak Kasjápa élte át a megvilágosodást. Ha akár tízezren gyűltek volna össze itt, akkor is csak egyedül ő éli át. Ez volt az ő pillanata. Később egy szerzetesről mesélték, hogy akkor érte el a megvilágosodást, amikor mestere lelökte a verandáról, és ő kitörte a lábát. Egy másik akkor jutott el a megvilágosodáshoz, amikor mestere elfújta égő gyertyáját, amit kezében tartott, és ő tehetetlenül a sötét folyosón maradt. Ennél még sokkal jelentéktelenebb dolgok is alkalmul szolgálhatnak. Muszo Kokusi szerzetes éjnek idején egy sötét szobában gyakorolta a zazent. Elálmosodott és háttal a falnak akart dőlni. De nem ott volt a fal, így hátraesett. Ebben a pillanatban élte át a megvilágosodást. Egy másik, Csijoben éppen az olvasópultjánál ült, amikor az ég megdördült, és ő ekkor érte el a megvilágosodást. Gensza a hegyi ösvényen éles kőbe botlott. Fájdalmában fel akart jajdulni, de hirtelen megvilágosodott. Egy - még ma is élő - asszony beszámolójában leírja, hogy sok betegsége következtében már a sír szélén állt. Ennek ellenére zen mestere vezetése alatt állandóan kereste az igazságot. Amikor egy éjjel álmatlanul a nyugvóhelyén feküdt, kintről behallatszott a szél zizegése a falevelek között. E pillanatban élte át a megvilágosodást. Sok ehhez hasonló példát lehetne még felsorolni. De a megvilágosodást minden esetben hosszan tartó felkészülés előzte meg. A megvilágosodásnak érnie kell. Legtöbben olyan koan segítségével jutottak el a megvilágosodáshoz, amelyen előzőleg éveken át hiába töprengtek. Mindenképpen szükség van valamire, ami segíti a megvilágosodás bekövetkezését.
Miként a misztikában mindenütt, a zenben is előfordul önámítás. Valaki úgy vélekedhet, hogy amit átél, az már maga a megvilágosodás, holott valójában nem az. Ha becsületesen tovább gyakorol, egy napon rájön, hogy ez még nem az volt. Ezért a zen ismer olyan megvilágosodást is, amikor az ember éppen arra jön rá, hogy még nem érte el a megvilágosodást. Annak veszélye miatt, hogy valaki becsaphatja önmagát vagy másokat, a zenben előírás, hogy saját megvilágosodását mindenki köteles egy már megvilágosodott személlyel igazoltatni. De honnan tudhatja bizonyosan a mester, hogy tanítványa elérte a megvilágosodást, hiszen nem láthat bele. És mégis tény, hogy egy tapasztalt zen mester meg tudja állapítani, eljutott-e a tanítványa a megvilágosodáshoz, éspedig anélkül, hogy ezt kérdeznie kellene. Egy szép napon azt mondja majd neki: elérted a megvilágosodást. Gratulálok. Ilyen esetekről többször beszámoltak nekem. Az élmény annyira egyedülálló, hogy akaratlanul is visszatükröződik az ember arcán. Az erős feszültség arckifejezését nyugalom és nagy-nagy öröm váltja fel, és ez nem kerülheti el a mester figyelmét, aki minden nap megfigyeli tanítványa gondjait. Ezenkívül, úgy tűnik, van valamilyen lelki kapocs is közöttük, amely segít a mesternek abban, hogy közvetlenül átélje a tanítványa lelkében lezajló változást. Ezért nem megy a tanítvány semmire azzal, ha a mester kérdéseire helyes válaszokat ad ugyan, de a megoldásokat csak másoktól hallja, és ő maga nem éli át. Egy tapasztalt zen mestert ezzel nem lehet félrevezetni. Másrészt van egy vizsgarendszer is, amelyet általában a bizonyosság megszerzésére alkalmaznak.
Meglehetősen drasztikus módon fejezte ki ezt a változást Rinzai, a rinzai zen szekta megalapítója. Mikor elérte a megvilágosodást és ismét felkereste mesterét, aki őt korábban gyakran megverte, most ő adott egy nagy pofont a mesternek. Ezen mindketten jóízűen nevettek. Valóban megvilágosodott zen szerzetesek nem büszkék, hanem épp ellenkezőleg, nagyon alázatos és rokonszenves emberek. Bárki megtapasztalhatja ezt, ha hosszabb ideig szigorú zen kolostorban él. E helyen olyannyira érezhető a jóakarat és a szeretet szelleme, mint talán sehol másutt. Pedig a zen mesterek félelmetesen szigorúak tanítványaikkal. Folyton ütik és szidják a tanítványokat, úgy, hogy azok gyakran már nem is merik a mesterüket felkeresni. Úgy érzik, bármit kérdeznek, vagy felelnek, csak feldühítik a mestert. Gyakran már a kétségbeesés határán vannak, és a legszívesebben elmenekülnének. Egyesek meg is teszik. Régen a tanítványoknak nagyon nehéz próbákat kellett kiállniuk, és csak akkor vették fel őket, ha ennek ellenére kitartottak elhatározásuk mellett. Bár manapság ez már másként van, de valami megmaradt: aki el akar jutni a megvilágosodásig, annak teljes egészében alá kell vetnie magát a mesternek. Amíg ez a beállítottság hiányzik, nincs remény arra, hogy célját elérje. Ezért egy zen mesternek nemcsak hozzáértőnek, hanem rokonszenvesnek is kell lennie. A tanítványnak éreznie kell, hogy erre az emberre rábízhatja magát. Ha nem rokonszenves neki, lehet bármilyen hozzáértő, aligha van esélye a sikerre. Ha valaki talált egy ilyen zen mestert, ne menjen másikhoz, míg el nem jutott a megvilágosodásig. Ez szabály. De ha valamely nyomós okból mégis elmegy, akkor az új mesternél mindent egészen előlről kell kezdenie. Mindent el kell felejtenie, amit az előző mesternél tanult. Mert - amint mondtam - minden mesternek megvan a saját módszere, és azt vagy teljes egészében el kell fogadni, vagy el kell vetni. Másként nem tudja betölteni feladatát. Közmondásos, hogy Keleten a tanítvány mily mértékben veti alá magát mesterének.

 

A megvilágosodás értéke

Eddig a megvilágosodás lényegéről szóltunk. Most arról az időszakról beszélünk, amely a megvilágosodás elérését követi. A megvilágosodás értékeléséről is szót kell ejtenünk, mert ennek fontosságára a zazenben mindig nagy hangsúlyt helyeztek. Mindenek előtt arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a korábbi fejezetekben leírt állapot nem állandó. A meditáció befejezése után az eksztázis vagy az ensztázis megszűnik. Az ember értelmét és akaratát ismét a megszokott módon, szabadon használja. Sőt, még szabadabb is, mint mások. Ám ne gondoljuk, hogy ebben az időben egyszerűen minden kitörlődik vagy elillan. Már a második foknál is beszéltünk a zen nagyon értékes utóhatásairól. Ez fokozott mértékben vonatkozik a harmadik szintre is. Az ember sajátos nyugalma megmarad. Könnyebben "túlteszi magát" nehézségein, és nem kötődik annyira az érzékelhetőhöz. Szellemibb módon cselekszik, vagyis szelleme jobban felül tud kerekedni érzéki benyomásain.
Mindenki, aki átélte a megvilágosodást, kezdettől fogva érzi ezt a hatást. Mégis helytelen lenne azt gondolni, hogy most már mindent megtettünk, és a zazen feleslegessé vált. Nagyon téved, aki így vélekedik. Jóllehet, amit egyszer már megszereztünk, nem veszítjük el, de ha nem gyakoroljuk tovább, elsorvad, és semmi eredménye nem lesz. Aki valamikor megtanult úszni, de ezután tíz éven át nem gyakorolja, nem felejt el ugyan úszni, de semmi haszna sincs belőle, és nem is válik belőle jó úszó. Így van ez a megvilágosodással is. Aki parlagon heverteti, tudja ugyan, hogy mi az, de hagyja elsorvadni. A 19. koanban a már említett Csao-csu szerzetesről ezt olvassuk: "Ha Csao-csu el is érte a megvilágosodást, csak akkor érte el, miután még harminc éven át tovább gyakorolt."
Ezért a megvilágosodás élménye utáni idő tulajdonképpen még fontosabb, mint az azt megelőző. Most, hogy az ember új erőre tett szert, minden azon múlik, miként használja fel. Mindenek előtt arra kellene törekednie, hogy ismét elérje a megvilágosodást. Mert aki egyszer már elérte a megvilágosodást, nem szabad azt hinnie, hogy amikor csak akarja, ismét bekövetkezik. Az ember a lelkigyakorlat alatt napokon át a meditációra összpontosította figyelmét, mert hiszen majdnem szünet nélkül a zazent gyakorolta. De ezután hazamegy és folytatja mindennapi munkáját, annak minden szétszórtságával együtt. Olykor van ugyan egy-egy nyugodt félórája, amikor a zazent gyakorolja, de ezzel nem tudja majd elérni azt a szintet, amelyet a lelkigyakorlat végén elért. Bizonyára nem hatástalan az sem, ha az ember naponta gyakorol egy rövid ideig. De talán csak akkor éli át újra a megvilágosodás élményét, ha ismét több napos zen ülésen vesz rész. Ezért fontos bizonyos ideig minden nap gyakorolni a zazent, ugyanakkor azonban időről-időre több napon keresztül is folytatni. Ha valaki ezt megteszi, egyszer majd a mindennapi zazen által is olyan élményhez jut, amely közel áll a megvilágosodáshoz. Tehát szüntelenül gyakorolni kell, ha a pozitív hatásokat meg akarjuk tapasztalni. Ellenkező esetben az ember elveszíti azt is, amit fáradságosan megszerzett. Persze nem ez az egyetlen ok arra, hogy tovább folytassuk a zazent, hiszen a megvilágosodás nem öncél, legalábbis nem szabadna, hogy az legyen. A lényeglátás, az énnek ez az átélése sokkal inkább a tökéletesedés eszköze kell legyen. Éspedig mind morális, mind vallási szempontból. Morális szempontból azért, mert az ember a megvilágosodás által erkölcsileg tökéletesedik. Először erről szeretnék beszélni.
Bár hosszú előkészület nélkül nem juthatunk el a lényeglátáshoz, de attól, hogy ezt valaki elérte, még nem válik tökéletessé. Hasonlít ez a misztikus kegyelemhez. Attól, hogy valaki ilyen kegyelmet kapott, még távolról sem vált szentté, de hatékony eszközre tett szert a tökéletesedés útján. Ami a zent illeti, lényegét a tíz kép segítségével érthetjük meg.
Emlékezzünk rá, az első kép azt ábrázolja, hogy a paraszt tanácstalanul keresi ökrét. A másodikon azt láthatjuk, amikor boldogan megtalálja az ökör nyomait. A harmadik képen megtalálja magát az ökröt, azaz meglátja saját énjét. Jóllehet ez már lényeglátás, valódi megvilágosodás, de téved, aki azt hiszi, hogy ezzel máris célhoz ért. Ezért a negyedik kép: a paraszt megragadja a gyeplőt, de ez nagy fáradságába kerül, mert az állat makrancos, és nem követi. Ez arra utal, hogy még a lényeglátás elérése után sem nyugodott meg az ember valamennyi rendezetlen ösztöne. Valójában még nem ura énjének. Szelleme még nem szabad. Az ötödik képen a paraszt gyeplőn vezeti az ökröt. Már elérte, hogy az ökör engedelmeskedjék. Lassan az ember megszerzi az uralmat önmaga fölött. Ez azonban még mindig fáradságos. A hatodik képen a paraszt az ökör hátán lovagol, miközben vígan furulyázik. Most már simán megy minden, és már erőlködnie sem kell. Most vált az ember igazán megvilágosodottá. De vannak még további lépések is. A hetedik képen már nem látható az ökör. A paraszt egyedül van. Teljes megelégedettséggel ül háza előtt. Az ember nemcsak hogy összhangban van énjével, hanem azzal eggyé is válik. A korábbi fáradozásokat tökéletes nyugalom és gondtalanság váltotta fel. A nyolcadik képen már sem a paraszt, sem az ökör nem látszik. Csak egy kört látunk, amelynek közepe üres. Ennek jelentése: minden ellentét megszűnt. Az ember már azt sem mondhatja: most a megvilágosodás állapotában vagyok. Már a megvilágosodáshoz sem ragaszkodik. Olyan ellentétek, mint megvilágosodás és nem-megvilágosodás, már nem léteznek számára. A két utolsó kép a megvilágosodás teljes hatását ábrázolja. A kilencedik képen tájat látunk virágokkal. Ez azt jelenti: a megvilágosodott személyen kívül semmi sem változott. A hegy, ahol nagy fáradtsággal elfogta az ökröt, ugyanaz, mint azelőtt. Csak az ember maga változott meg. Most mindent más szemmel lát. Most mindenben béke van. Mindaz, amitől nagy igyekezettel meg akart szabadulni, megdicsőülve tér vissza hozzá. A tizedik képen a paraszt a városba megy. Útközben egy emberrel beszél, aki egy üveg rizsbort és egy halaskosarat tart a kezében. Ennek jelentése: a megvilágosodott az emberek közé vegyül, hogy mindnyájukat az igazi szabadsághoz és megvilágosodáshoz vezesse. Még az olyan közönséges foglakozások, mint a halkereskedőé vagy rizsborkereskedőé se lehetnek akadályai a megvilágosodásnak. A megvilágosodott most már minden erejét embertársainak szolgálatába állítja.
A megvilágosodás tehát nemcsak saját javunkat, hanem mindenek előtt az ember tökélesedését kell szolgálja. A zen tulajdonképpeni célja mindig ez, és nem valamiféle rajongás vagy miszticizmus. A zen szerzetesek ezt határozottan elutasítják. Az ilyesmit megvetően "róka-zen"-nek neveznék. A megvilágosodással ugyanis az embernek új életet kell kezdenie, és ehhez kitűnő eszközt kapott a kezébe.
Jóllehet a tökéletesedés felé sok út vezet, de a zazennek is megvannak a maga megalapozott sajátosságai, amelyeket most kissé részletesebben ki fogok fejteni. Többé-kevésbé minden ember függ érzéki benyomásaitól, némelyeknél ez akár talán a 80 %-ot is eléri. Spontán reagálnak az érzéki benyomásokra, és cselekedeteiknek csupán a maradék 20 %-át irányítja szellemük. 80 %-ban rabok és csak 20 %-ban szabadok, mert hiszen a szellem teszi szabaddá az embert, és nem az érzékei. Ez az arány a megvilágosodás által megváltozik, és ez bizonyos fokig már a megvilágosodáshoz vezető útra is érvényes. Ha egy embert 100 %-ban a szelleme vezet, akkor 100 %-ban szabad. Tehát szellemi ember (homo spiritualis) lett belőle. A zazen gyakorlása, főképpen pedig maga a megvilágosodás mintegy visszavonja a külső érzékeket, és a szellem uralma alá helyezi őket.
Egy angol bencés misztikus, Augustin Baker (1575-1641) a XVII. század fordulóján érdekes hasonlóságot jegyzett fel. Azt írja: "Tauler, Harphius és más misztikusok szerint aki lelki ember akar lenni, annak a külső érzékeit befelé kell vonnia, majd pedig ezeket a belső érzékeket a magasabb, vagyis az intellektuális lélek képességeinek körébe kell felemelnie, és ott el kell veszítenie, vagy meg kell semmisítenie. Ezután a magasabb rendű lélek ezen képességeinek egyesülniük kell, mert ez az egység a kezdet és forrás, ahonnan a képességek származnak és kiáradnak. Ennek az egységnek, amely egyedül alkalmas az Istennel való tökéletes egyesülésre, Istenre kell irányulnia. És most azt kérdezem magamtól, hogy amit tanítványunk (Baker itt magára gondol) mondott nektek amaz állandó igyekezetéről, hogy minden tevékenységét testének belsejébe vonja, az vajon nem ugyanaz-e, mint amiről ezek a misztikusok beszélnek. Nem kétséges előttem, hogy tanítványunk, de bárki más számára is az a legjobb ima és a legjobb aktív szemlélődés, ha lelkét minden testi dologtól tökéletesen megszabadítja. Úgy tetszik nekem, hogy tanítványunk akarat-gyakorlata felfelé irányult, és ennek következtében mindent, ami alant volt, maga után, felfelé von. Véleményem szerint így ő egyre inkább lelki emberré válik, és mintha a lélek test nélkül működne".8
Ezt a folyamatot vagy tevékenységet tisztulásnak is lehet nevezni. Genszu Vatanabe mester nekem ezt egy hasonlattal világította meg: "Az ember hasonlatos a vízhez, amely áttetszően és tisztán fakad a forrásból, de minél messzebbre folyik, annál piszkosabbá válik. Eredetileg az ember tiszta ugyan, de élete folyamán sok rendetlenség és bűn alakul ki benne. A zazen gyakorlása által lassanként vissza kell térnie eredeti tisztaságához".
Ha a tanítványok már valamennyire előrehaladtak, Genszu Vatanabe mester mindig adott nekik egy-egy koant. Mindenki sajátosan a neki szánt koant kapta, és ez mindenkinek egész életére szólt, hogy állandóan előrehaladhasson. Ilyen értelemben a zen vagy a megvilágosodás az erkölcsi tökéletesedés eszköze.
De hogyan segít hozzá a megvilágosodás a vallási tökéletesedéshez? A megvilágosodás rendkívül fogékonnyá teszi az embert a vallásos hitre. Az ember a megvilágosodás által, sőt, már a megvilágosodás felé vezető úton is eljuthat az istenhithez, vagy általában valamilyen vallásos hithez. Különösképpen tapasztalják ezt azok, akik szeretnének vallásos hitben élni, de maguktól erre nem képesek. Már a második fok is meghozza ezt a fogékonyságot, a harmadik fok azonban még inkább. Mert ott mintegy maguktól eltűnnek azok a kétségek, amelyeket materialista korunk akarata ellenére erőltet rá az emberre. A megvilágosodásban eltűnik a kételkedés és a félelem, az irigység és a győlölet, és minden vallással ellentétes érzelem. Mert a megvilágosodás egységélmény, ezek az érzelmek viszont elválasztanak. Ezért már a megvilágosodás felé vezető út elején arra kell törekednünk, hogy megszabaduljunk az érzelmektől. A megvilágosodás állapotában ezek eltűnnek. Az ember megszabadul érzéki-szellemi világától, és énjének legbelsejébe lép. Ide semmilyen érzelem nem jut be. Mintegy az ajtón kívül maradnak, de ott persze lesben állnak. Mihelyt kijövünk, megpróbálnak bennünket ismét birtokukba venni. De azáltal, hogy Énünk legbelsejébe lépünk, képessé válunk rá, hogy egyre gyakrabban és egyre gyökeresebben megszabaduljunk tőlük, és így egyre szabadabbakká váljunk kívül is. Innét származik azoknak a megvilágosodottaknak a bölcsessége, akik éveken át újra és újra átélték a megvilágosodást.
Ezen túlmenően a megvilágosodás segít, vagy legalábbis segíthet a vallási igazságok elmélyítésében is. Előzőleg azt mondtuk ugyan, hogy értelmünk saját megsemmisítésének aktusát kell véghez vigye ahhoz, hogy eljuthassunk a megvilágosodásig. Ez mintha azt jelentené, hogy az értelmet - legalábbis a zazen alatt - tökéletesen ki kell kapcsolnunk. De ez valójában mégsincs így, amint egyébként semelyik más misztikában sem szabad az értelmet teljesen kikapcsolni. Ha ugyanis elértünk egy magasabb szintet, ott értelmünknek is működnie kell - de intuitív módon. Hogy ez miként megy végbe, az ember szabad akaratától függ. Ha például valakinek monisztikus a világnézete, értelmét a lét egységére irányítja majd. Egynek érzi majd magát a természettel és a mindenséggel. Meg lesz győződve arról, hogy ezt az egységet éli át. E meggyőződés azért lehetséges, mert bizonyos értelemben valóban eljutott a végső abszolútumhoz. A monoteista, mint Baker, értelmét Istenre irányítja majd, éspedig az abszolút és felfoghatatlan Istenre. Egy keresztény viszont Krisztus, az Istenember, vagy bármely más kinyilatkoztatott igazság felé fordítja figyelmét. Ez azonban mindig intuitív tevékenység. Ha az ember megpróbálná dialektikus módon elgondolni a vallás igazságait, nyomban kiesne a megvilágosodás állapotából. Ez ugyanis felette áll minden dialektikus tevékenységnek.
Ha azt mondjuk, hogy a megvilágosodásban tekintetünket Istenre vagy más vallási igazságra irányíthatjuk - és kell is irányítsuk -, úgy itt mindenekelőtt természetes képességeinkre gondolunk. Nem mintha a kegyelmi közreműködést ezzel kizárnánk! Másként kifejezve, ha ezúttal még nem is beszélhetünk szigorú értelemben vett misztikus kegyelemről, de így is, a segítő kegyelemnek ezen a fokán is megtapasztalhatjuk majd, hogy nagyon könnyű egyszerűen Istenre gondolni, bizonyos értelemben Istent szemlélni. Sőt, nyugodtan fogalmazhatunk úgy, hogy ebben az állapotban az ember egyszerűen és szeretettel Istenre tekint. Hasonlóképpen tapasztalhatjuk azt is, hogy ebben az állapotban könnyű szemlélődésünket az Evangélium titkaira, különösképpen a szenvedésre irányítanunk. E megállapítások már a második fok mély összeszedettségének állapotára is érvényesek.
Ebből láthatjuk, a modern ember számára mily nagy jelentősége lehet ennek a gyakorlatnak. Korunk embere a mértéktelen aktivitások és elfoglaltságok súlya alatt görnyed. Idegei felőrlődnek. Megpróbál "kikapcsolni" és megsokszorozódott tevékenységeiről igyekszik elterelni figyelmét. De a figyelem elterelésének eszközei idegállapotunkat inkább rontják, mint javítják. Szellemileg túl fáradtak vagyunk ahhoz, hogy komoly dolgokkal foglalkozzunk. Ugyanakkor túl könnyen elérhetők az olcsó szórakozás eszközei. Különösen a film nyújt a szemnek és a fülnek sok érdekfeszítőt, erőteljesen megmozgatja, sőt felkorbácsolja érzelmeinket, anélkül, hogy ezért valamit is tennünk kellene. Elég, ha helyet foglalunk, és végigüljük a vetítést. Az ember azonban ettől bensejében nem nyugszik meg, holott pedig éppen erre volna szüksége. Az újságok, folyóiratok, a rádió és televízió ugyancsak e célt szolgálják. Ezek az eszközök, tagadhatatlan jó oldalaik ellenére, szétszórják az embert. Ha valakinek erős vallásos hite van, az bizonyos fokig képessé teszi az embert a belső összeszedettségre. De ha ez is hiányzik, nincs többé semmilyen belső támasza. Lelke halászcsónakhoz hasonlít, amely irányítás nélkül hánykódik a tengeren.
Ezért nincs mit csodálkoznunk azon, hogy az emberek manapság olyannyira vágyakoznak a csendre. De hogyan érhető a csend el? Nem húzódhatunk vissza tartós erdei magányba. Éppen a mai világban alig van rá mód, hogy az ember teljes visszavonultságban éljen. Mindenütt az állandó versengés nyomását érezzük. Aki lemarad, nem tudja kenyerét megkeresni, a közvetlen létfenntartás gondjának rabjává válik, és ugyanakkor a társadalom számára is terhet jelent. De ha nincs is közvetlen kenyérgondja, akkor sem képes a legnagyobb erőfeszítés ellenére se megnyugodni. Saját gondolatainak foglya, hiszen a társadalmi életben valamiképpen részt kell vennie.
A modern embernek különösen e téren segíthetne a zazen módszere, főként, ha komolyan és kitartóan gyakorolná, és így a megvilágosodáshoz is eljutna. Korunk emberének egészséges passzivitással kellene ellensúlyoznia túlzott aktivitását. A megvilágosodás passzivitás, éspedig megszerzett passzivitás, de nem a lustaság tétlensége, vagy olyan állapot, amelyben az ember az ösztöneitől hagyja magát vezetni, ezek uralma alá süllyed, és méltatlanná válik önmagához. A megvilágosodás sokkal inkább olyan passzivitás, amely az embert ösztönei fölé emeli. Ez pedig hősies küzdelmet tételez fel bármely alantas indulat ellen. Természetes volta ellenére magát a megvilágosodást abban a pillanatban, amikor az magasabb szintre emel bennünket, adománynak érezzük. Holott csak azért nyerhettük el, mert sokáig fáradoztunk érte. Mivel pedig már önmagában is nyugalmi állapotot jelent, így valóban ömagunkhoz térünk meg általa, és nemcsak a szó köznapi értelemében, hanem akként is, hogy énünk képessé válik rá, hogy önmagát a tiszta létében megtapasztalja. Ez pedig valódi szabadságot, eggyéválást és megnyugvást jelent.
A megvilágosodás további hatása egyfajta természetes megelégedettség és öröm. Ez az öröm a test és a szellem közötti harmónia következménye. Azt érezzük, hogy harmóniába kerültünk a természettel, amit elég nehéz szavakkal kifejezni. Nem teljesen érzéki, de nem is teljesen szellemi örömről van szó. És ez az öröm nincs is mindig jelen, csak ha valaki már nagyon előrehaladt a megvilágosodás útján. Időnként azonban már ezt megelőzően is átélheti az ember. Annál intenzívebbé és tartósabbá válik, minél tovább jutottunk a zazenben. Gyakran váratlanul jelenik meg. Nem is gondolunk rá, és talán a testi körülmények sem a legkellemesebbek. Egy motorkerékpáros például ezt az élményt télen, egy hideg, ködös reggelen, kint a szabadban élte át, holott a keze eközben szinte jéggé fagyott. Amikor a hidegben motorozott, intenzív öröm fogta el, mivel soha ily mértékben még nem érezte magát egynek környezetével. Ez példa arra, hogy a szellem intenzív öröme a test erős fájdalmaival együtt is felléphet. Hogy van ilyen, az jól ismert a keresztény mártírokról szóló feljegyzésekből. A feudális kor klasszikus zen példája erre egy kolostor leégése. Az ellenség már egészen a falakig nyomult előre, és egyetlen szerzetest sem engedett szabadon, hanem felgyújtotta a kolostort. Erre Hajakava apát az összegyőlt szerzeteseknek a következő versikét mondta:

Amikor a szív és az értelem megsemmisül,
a tűz csak hűvös szellő.

 

Megvilágosodás és a japán kultúra

A tokugava korban történt. Egy daimjo (fejedelem) Jedoba, a fővárosba (a mai Tokióba) utazott, hogy kötelező tisztelgő látogatást tegyen a sogunnál (a kormányzónál). Egy tea-mestert is magával vitt, hogy útközben ne kelljen lemondania a tea-szertartásról. Akkori szokások szerint a tea-mester zen szerzetes volt, de a biztonság kedvéért szamuráj öltözékben utazott, és két kardot kötött az oldalára. Egyszer, amikor egyedül sétált a főváros utcáin, hirtelen megállította egy valódi szamuráj, és kihívta párbajra. A szamuráj természetesen nem sejtette, hogy egy szerzetes áll előtte. A kihívást egyszerűen azzal indokolta, hogy esküt tett rá: megvív bizonyos számú párbajt. A szerzetes a legnagyobb zavarba került. Ha bevallja, hogy csak a látszat kedvéért hordja a kardokat, a szamuráj talán azonnal leszúrja. Bár nem félt a haláltól, mégis nagy szégyennek vélte, hogy ilyen módon haljon meg. A vívásban viszont semmi tapasztalata sem volt. Ennek ellenére elfogadta a kihívást, megbeszélte a párbaj idejét és helyét, majd elbúcsúzott. Nyomban felkeresett egy híres vívómestert, és megkérte, tanítsa meg rá, milyen legyen a testtartása, és hogyan tartsa a kardot, hogy az első összecsapás után becsülettel halhasson meg. A vívómestert meglepte egy kissé a kérés, de mert a másik állhatatosan kérte, végül is beleegyezett, és kívánsága szerint megadta neki a leckét. A szerzetes megköszönte és eltávozott. A kitőzött órában, a megállapodott helyen kiállt párbajra a szamuráj ellen. Ellenfele már várta. Amikor a párbaj megkezdődött, a szerzetes felvette azt a tartást, amelyet megtanult. Két kezével magasra emelte a kardot, fejét lehajtotta, és így várta a halálos csapást. De akármeddig várakozott is, a szamuráj nem sújtott le, hanem leeresztette kardját, és arra kérte a szerzetest, fogadja el őt tanítványának. A szerzetes tartását oly tökéletesnek találta, hogy - mint mondta - boldog lenne, ha vívásban a szerzetes tanítványa lehetne.
Mit mutat ez az elbeszélés? A zen hatását a különböző japán "do"-k, vagyis "utak"-ra. Ilyen például a tea útja (az ún. tea-szertartás), az íj útja, a kju-do, az írás útja, a so-do (a japán kalligráfia), a virágok útja, ka-do (virágkötés), a birkózás útja, a dzsu-do (dzsiudzsicunak is nevezik), a vívás útja, a ken-do, továbbá általában a művészetek útja, a gei-do, és a lovag útja, a busi-do (a japán lovagi szellem). Eredetileg ezeket Japánban nem sportként, művészetként vagy mesterségként űzték, hanem mind egy-egy út volt (és maradt a mai napig) -, az élet egy-egy útja, pontosabban szólva egy-egy életfilozófia. Ezen olyan meghatározott belső szellemi magatartást értenek, amelyet minden élethelyzetben meg kell őrizni, nemcsak az írás, vívás és hasonlók gyakorlásának idején. Mindezekben az utakban egy bizonyos szellemiség él: a zen szelleme. Ezért találunk a japán nyelvben olyan kifejezéseket, mint ken-zen-icsinjo, ami annyit jelent, hogy "a kard (a vívás művészete) és a zen ugyanaz". A zen szellemében mindezek a dok a szellem egységére, azaz a természettel és a mindenséggel való egyesülésre törekednek. Megkívánják a mu-gát, a "nem én"-t, önmagunk feladását, továbbá a tökéletes benső kiegyensúlyozottságot és lelki nyugalmat. Emiatt kérte fel Jagju, a japán történelem híres vívómestere Takuvan zen szerzetest lelki vezetőjének. Takuvan leveleiben pontos utasításokat ad a vívómesternek, hogy milyen belső magatartásra törekedjék vívás közben, és hogyan tudja ezt a magatartást a mindennapi életben is megvalósítani.
A ken-do - a vívás - szelleme a teamesterben ugyanarra az alapelvre épül, mint a tea-út, a csa-do szelleme, nevezetesen a mu-gára, a tökéletes önuralom szellemére. Mivel a szerzetes teljesen magáévá tette a csa-do (a tea-szertartás) szellemét, egészen rövid oktatás során el tudta sajátítani a vívó tökéletes testtartását is.
Hadd szemléltessük ugyanezt egy más körülmények között játszódó kis történettel. Ezúttal japán táncosról van szó, akit meghívtak egy előkelő házba, hogy bemutassa művészetét. Késő este, amikor egyedül hazafelé tartott, egy rabló, aki lesben állt, észrevette. Tőrével kezében követte a táncost, hogy hátba szúrja. De a táncos lépései olyan tökéletesek voltak, hogy a rabló sehogy sem talált rajta alkalmas helyet, hogy akárcsak megsebesíthesse. Minél jobban igyekezett, hogy megölje, annál csalódottabbá vált. A táncos nem is sejtette, hogy milyen közel állt a halálhoz. Amikor sértetlenül hazatért magányos helyen álló lakásához, és be akart menni, a háta mögül előugrott a rabló, lábához vetette magát, és arra kérte, fogadja őt el tanítványának. A táncos a művészet útja, a gei-do által állandó külső és belső magatartásává tette a tökéletes harmóniát és önuralmat.
Mindkét elbeszélés ugyanarról a test és a lélek közötti harmóniáról tanúskodik, mint amelyet mi a zazenben gyakorlunk. Az összes do - legfinomabb érzelmi mozzanatig - a mens sana in corpore sano (ép testben ép lélek) elvét alkalmazza.
Emiatt sok japán nagy biztonsággal tud következtetni valaki külső magatartásáról annak belső világára. Nem-keresztény japánok pl. egy katolikus papnak a mise folyamán tanúsított külső magatartásáról következtetni tudnak aszkézisének fokára. Azt mesélték nekem, hogy japán teamesterek a világháború előtt nagy előszeretettel vettek részt Tokióban a katolikus egyetem kápolnájában szentmisén, mert a papok magatartásában a jezsuiták többéves aszkétikus nevelése tükröződött. Ugyanígy képesek a műalkotásokból a művész erkölcsi karakterére következtetni. Azt mondják, erkölcsileg kifogástalan műalkotást csak erkölcsileg tiszta művész alkothat. Egy festőművész mesélte nekem, hogy néhány héttel a kiállítása után Észak-Japánból, ismeretlen buddhista szerzetestől levelet kapott, amelyben a barát kifejtette, hogy a képeket figyelmesen megnézte, és megcsodálta azok tisztaságát. Elismerése jeléül azóta évenként küld neki egy csomagot abból a vidékén termű növényből, amelyből jóízű ital készíthető. Mikor a művész látogatásom alkalmából megkínált ezzel az itallal, akkor mesélte el ezt a történetet.
A művészet a japánok számára sokkal inkább az élet útja, mint az európaiak számára, éppen a művészetnek a zennel való kapcsolata miatt. A japán művészetet - és egyáltalán a japánok sajátos kultúráját - csak az képes igazán megérteni, aki tudja, mi a megvilágosodás. A japán lelket igazán csak a zen és a zen megvilágosodás segítségével lehet megérteni.
Louis Gardet a jógáról ezt mondja: "A rádzsa jóga tapasztalata igen magasrendű szellemi magatartás tapasztalata, és a mesterek, akiket ez formált, olyan bölcsességgel rendelkeztek, amely az egész hindu kultúra nagyságának forrását jelentette. E tapasztalat többé-kevésbé még azokra is hatott, akik e jógát teljes formájában már nem gyakorolták".9 Ez a megállapítás ugyanilyen mértékben érvényes a zen és a japán kultúra viszonyára is.
A zen középpontja a megvilágosodás. Lehet, kevés japán jutott el az igazi megvilágosodáshoz, ma még kevesebben vannak, akik elérték, és mégis, alig volt - és ma sincs - olyan japán, akit a zen szelleme mélyen ne érintett volna.
Gyakran mondogatják, hogy egy európai csak nehezen, vagy egyáltalán nem képes megérteni a japán mentalitást. Ennek oka, hogy a japán kultúra eredete egészen máshol keresendő, mint az európaié. A különbséget röviden úgy lehetne megfogalmazni: az európai kultúra középpontja a gondolkodás, a japáné pedig az intuíció és az érzelem. Ezért nem erőssége a japánoknak a dialektikus gondolkodás, és elvi kérdésekben könnyen túlteszik magukat a logikai ellentmondásokon. A japán mentalitás megérti a szánalmat és a bosszút, az áldozatkészséget és az önzést, de hiányzik belőle az érzék az igazságosság iránt. Azért olyan végtelenül nehéz nem-keresztényekkel megértetni Isten igazságosságát. Magában a japán törvénykezési gyakorlatban is jól észlelhető ez a hiány, és különösen jól megfigyelhető volt ez a háború utáni politikájukban. A japánoknál azonnal felülkerekednek az érzelmek, az izgatottság, és ez lehetetlenné teszi a nyugodt, objektív mérlegelést vagy vitát. Némely magán? vagy közügyről bizonyos időkben egyszerűen nem lehet beszélni. Ugyanakkor vannak Japánban is olyan emberek, akik izgatottságuk tetőfokán is képesek elismerni, hogy nincs igazuk, feladják saját véleményüket, azonnal bocsánatot kérnek, és minden nehézség nélkül elfogadják az ellenkező véleményt. Ezek érzelmeikben a többinél nem szegényebbek, hanem olyanok, akiket a zen szelleme alaposan átalakított, és így bensőjükben szabaddá váltak. Egyébként a legkisebb részletig mindent előíró szigorú illemszabályok ellensúlyozzák az érzelmek túlsúlyát. E szabályok nagy jelentősége a háború után vált nyilvánvalóvá. Amikor bevezették a koedukációt, és a fiúk szabadabban érintkezhettek a lányokkal, sok fiatal számára ez erkölcsileg végzetessé vált. Egy ily mértékben érzelmes karakterű népnél, mint amilyen a japán, alapos átnevelés híján elkerülhetetlenek voltak e változás következményei. A japán népnek ez a sajátossága érthetővé teszi sok külpolitikai hibájukat is. A második világháború kezdete ennek klasszikus példája. Az ellenség technikai fölénye miatt Japán ezt a háborút soha sem nyerhette volna meg, amit japán szakemberek világosan felismertek és be is vallottak. Persze, azóta sok változás is történt, különösen a fiatal nemzedék körében. Erős személyiségtudat ébredt fel bennük - Japánban most először -, holott a "személyiségre" japánul nem volt, és ma sincs megfelelő kifejezés. Ezáltal a fiatalság különösen az igazságosság kérdésében nagyon érzékennyé vált. Időközben a koedukáció is magától értetődővé lett, és eltűntek a negatív kísérőjelenségek.
India és Japán a megvilágosodás szempontjából messze fölötte áll Európa népeinek. Azt mondhatnánk, hogy a megvilágosodás a legmagasabb rendű dolog, amelyet az ember természetes adottságaival elérhet. Európa és Amerika nem jutott el idáig, annyira legalábbis nem, hogy ez befolyást gyakorolhatott volna a nyugati kultúrára. Ugyanakkor az is igaz, hogy a japán kultúra önmagában nem volt alkalmas rá - sem véletlenszerűen, sem mint valami hosszan tartó fejlődési folyamat eredménye -, hogy megteremtse a természettudomány és technika modern vívmányait. Amiként a görög-római hagyomány alapján álló nyugati sem jutna el soha a megvilágosodás élményére Kelet ismerete nélkül, hacsak a jövőben be nem következik kultúránk egy újirányú fejlődése. Ezeket az alapvető tényeket mindkét oldalnak világosan látnia kell, akármit gondoljanak is különben egymásról. Ha elismernénk ezeket a tényeket, hamar megszűnne a még mindig erős ellentét Kelet és Nyugat között, ami az egymás iránti kölcsönös tudatlanságon és saját határaink hiányos ismeretén alapszik, és helyet adna a megértés és egyesülés szellemének. Ez szolgálná az emberiség haladását, mert ezáltal létrejöhetne egy olyan világkultúra, amely sokkal gazdagabb lenne, mint bármelyik önmagában. Nagyobb mértékben eddig tulajdonképpen csak a keletiek vették át Nyugat materiális kultúráját. Benső lényegét illetően azonban sem Kelet nem tette magáévá a nyugati kultúrát, sem Nyugat a Keletét. A japán kultúra fő erőssége minden bizonnyal az intuícióban, az érzelemben, a művészetben mutatkozik meg, és mindabban, ami ezekkel összefügg. Alig van még nép, amelynek oly finom érzéke lenne a művészethez, mint a japánoknak. Ez a mindennapi élet legapróbb részleteiben is megfigyelhető. Európa és Amerika meg sem közelíti e tekintetben Japánt. Ezért nem szabad csodálkoznunk azon, hogy Japán eddig miért ragaszkodott oly szívósan sajátosságaihoz. Amikor a háború után betört a gondolkodás és az erkölcs úgynevezett szabadsága, sokan természetesen maradinak nevezték a japán kultúrát, és ezt tették felelőssé a vereségért. De Japán csakhamar ráébredt sajátosságaira, és visszatért a kultúrájához, ha nem is abban a szigorú formában, mint régen. Nagyon is világossá vált, hogy éppen azok a japánok támaszkodtak a régi kultúrára, akik mint emberek is a legértékesebbek voltak. Sok külföldi veszélyes reakciónak tekintette e fejleményt, és ebben már a szélsőséges sintoizmus, a császárkultusz és a militarista nacionalizmus újjáéledését látta. Ez a félelem azonban nem indokolt. A japánok sokkal fejlettebbek, semhogy ilyen szélsőséges úton térjenek vissza a régihez. A japán kultúra nagyrabecsülése csak ily módon lehet egészséges és helyénvaló.
Mivel azonban Japán számára létkérdés volt és marad, hogy az anyagi készültség terén lépést tartson Nyugattal, ezért gyorsan át kellett vennie Európa és Amerika anyagi kultúráját. A japánok ezt nagy igyekezettel és egyedülálló utánzóképességükkel meg is tették, amiben éppen intuitív képességük segítette őket. A külső alkalmazkodást minden más népnél gyorsabban megvalósították. Természetesen a szellemi kultúra átvételére is törekedtek, de éppen mert nagyon igyekeztek, hogy abból minél többet sajátítsanak el, többnyire sajnos csak a felszínig jutottak. Ennek következtében - néhány kivételtől eltekintve - nem jutottak el az európai kultúra forrásaihoz. Hozzá kell tenni, hogy ez nem csak a japánokon múlott, hanem az európaiakon is, akik olykor már saját maguk sem ismerik tudományos-technikai vívmányaik forrását.
Bár Japán csak száz évvel ezelőtt kezdte meg az európai kultúra átvételét, a japán egyetemeken a tananyag 90 %-át ennek a kultúrának az anyaga képezi. A japán kultúra teljesen háttérbe szorult. Az egyetemistáknak külföldi tudást kell elsajátítaniuk, de hiányoznak a feltételek ahhoz, hogy szellemileg fel is dolgozzák a tanultakat. A tanulás aligha vezet kulturális gazdagodáshoz, és emiatt a japánok még nem tudták elsajátítani az európai szellemi kultúrát. Csak az anyagi kultúrát vették át, de azt is csak tökéletlenül, mivel hiányzik az alap, amelyre az anyagi kultúra támaszkodik: a szellemi kultúra. Amit ebből átvettek, az főleg a materialista, szkeptikus filozófia. Bár ez a tradicionális japán szellemi kultúrára nézve végzetessé válhat, és ténylegesen azzá is válik, pozitív szellemi építkezésre azonban nem alkalmas, mert csak a rombolásra van ereje. Így a japán szellemi élet jelenleg súlyos válságban van.
Miként a nyugati országokban, Japánban is a diákmozgalmak nyomták rá bélyegüket az utóbbi évtizedre. Túlságosan messzire vezetne, ha részletesen óhajtanék beszámolni erről. A legfontosabb tényeket a napilapokból úgyis ismerjük. Természetesen Japánnak ezen a területen is sajátos jellege van, de most és itt erre sem célszerű kitérni. Túl azon, amit az újságokban olvashatunk a japán egyetemistákról, csupán annyit kívánunk megemlíteni, hogy újra felébredt bennük az érdeklődés saját kultúrájuk iránt. Sok zen mester arról számol be, hogy újabban a szigorú zen gyakorlatokon feltűnően növekszik az egyetemisták részvétele. Ezzel szemben csökken azok a száma, akik a keresztény valláshoz vezető utat keresik.
A világszerte tapasztalható súlyos vallási válság Japánban is megtalálható. A buddhizmus egykor Japánban olyan fénykort ért meg, mint sehol másutt. E vallás valóságos kincse volt a megvilágosodás. A buddhizmus azonban most nemcsak sok szektára hullott szét, hanem a lakosság körében is állandóan veszít befolyásából. A materialista filozófia már hosszú ideje bomlasztja. Ezenkívül a háború után a földreform következtében az addig gazdag kolostorok sok birtokot elveszítettek. Annyi földjük maradt csak, amennyi a saját létfenntartásukhoz szükséges. Ezzel véget ért a kolostorok anyagi jóléte. A szerzeteseknek gyakran saját kezükkel kell megművelniük földjüket, hogy elláthassák magukat és családjukat. Természetesen megpróbálnak híveiktől lehetőleg minél nagyobb pénzbeli támogatást szerezni. Emiatt gyakran hírbe hozzák őket, hogy a vallás nem belső meggyőződésük, és csupán üzletnek tekintik, hogy megkeressék vele a megélhetésüket. Újból és újból elhangzik az a vélemény, hogy a buddhizmus jó vallás ugyan, de a szerzetesekből már hiányzik a buzgóság.
Olykor a buddhizmus új felvirágzásáról is beszélnek. Az egyes szekták nagy erőfeszítéseket tesznek szociális és kulturális téren, de az eredmény gyenge. El kell ugyan ismernünk mindazt, amit a buddhizmus az évszázadok folyamán a japán népnek adott, de a fent említett tényeket nem tagadhatjuk. A krízis egész biztosan e vallás intellektuális, azaz dialektikus gyengeségéből is fakad, amint azt már korábban is említettem. A japánok, különösen az ifjabb generációk, szkeptikussá váltak. Miért van mindez, kérdezik, és az okokat kutatják. Ezt tanulták Nyugattól. Ugyanakkor nagyon becsülik a tudományokat, és mostanában ők is a hit és tudás általános problémájával küszködnek. A buddhista filozófia azonban nehezen egyeztethető össze azzal a logikával és dialektikával, amelyre a modern tudomány épül. Ebből persze még nem következik, hogy a buddhista filozófiát egyszerűen el kellene vetnünk, de ténylegesen a fiatalok számára minden maradi, ami nem egyeztethető össze a tudomány, különösen a természettudomány módszerével. Az oktatásban már az elemi iskolák is ezt a tendenciát támogatják. Azonkívül, legalábbis az állami iskolákban, már nem szabad vallást oktatni. Otthon pedig a vallás inkább családi tradíció, mint személyes meggyőződés kérdése. Hidegháború dúl a buddhista hagyomány és a materialista filozófia között, és a jelenlegi helyzetben, könnyen előrelátható a harc kimenetele. Sőt, már most is elmondhatjuk, hogy a legtöbb kolostor elhagyatott és kihalt lenne, ha nem tartanák őket fenn bizonyos szociális kapcsolatok. Más vallásúak is szomorúan nézik, hogyan rombolja a vihar és az eső az évszázados kolostorokat gyönyörű természeti környezetükben, ahová nagy igyekezettel építették őket -, és ez ellen maguk az ott lakó szerzetesek sem tudnak tenni semmit. Íme a tények, amelyek a japán szellemi életet jellemzik.
Japánban nem várhatjuk sem a buddhizmus új aranykorát, sem a sintoizmus és a császárkultusz régi pompájának újjáéledését. Ezt mindenki belátja, aki a mai Japánt és népének karakterét ismeri. Sok szerzetes maga is nagyon világosan látja a problémát. Némelyek alapjaiban meg akarják változtatni a buddhizmust, hogy jobban illeszkedhessen a modern szellemi élethez. A kérdés csak az, milyen messzire lehet elmenni ezen az úton anélkül, hogy a buddhizmus még ne veszítse el lényegét.
Az elmondottak elsősorban azokra a szektákra vonatkoznak, melyek Japánban több mint ezeréves tradícióval rendelkeznek. Más a helyzet sok egyéb új vallással, melyek nagyrészt a régiekből fejlődtek ki. Némelyik pár évtized alatt sokmillió hívet szerzett. Ma még nem látható előre, mennyi ideig maradnak fenn.
Minden krízise ellenére azonban a buddhizmus zen szektája, pontosabban zen szektái még mindig birtokában vannak a megvilágosodás nagy kincsének. A zen szerzeteseket még ma is a többre becsülik, mint a többi buddhista szerzetest. Ez persze nem jelenti azt, hogy közülük mind elérné a megvilágosodást. Csak ritkán találunk valóban magas fokon megvilágosodott szerzetest. Ezek a legtöbbször igen idős emberek, nyolcvan évesek, vagy még öregebbek. ők néhányan képviselik a tradíciót. Bölcsek, rendkívül szimpatikusak, általában nőtlenek. A meidzsi korszakig (a 19. század második feléig) minden zen szerzetesnek nőtlennek kellett lennie. Azután általános engedélyt kaptak a házasodásra, és így manapság majdnem mindegyikük házas. Az a néhány szerzetes, aki nőtlen maradt és a lelki életében jelentős haladást ért el, sajnálja, hogy a régi szigorúságot megszüntették. A házasodást eltévelyedésnek tekintik. Egyikük egész őszintén elmondta nekem, hogy manapság a zen buddhizmusban már nem tudnak elviselni olyan szigorúságot, mint amilyen a szemlélődő katolikus szerzetekben található (Genszu Vatanabe). Az utóbbi évtizedek fejlődése nagyon kérdésessé teszi, hogy vajon a megvilágosodás a jövőben képes lesz-e még erős befolyást gyakorolni a japán nép jellemére. A múltban ez az élmény mélyen áthatotta Japán kultúráját és gondolkodásmódját, sőt ennek leglényegesebb tényezőjévé vált. Aki a japán kultúrát ismeri, ebben látja annak bizonyítékát, hogy a megvilágosodásban nagy kincs rejlik, és ez nemcsak az egyén számára jelentős, de a közösség élete és kultúrája számára is rendkívüli érték forrása.
A fentiek alapján az olvasó azt gondolhatná, hogy ezek az értékek már visszavonhatatlanul pusztulásra vannak ítélve. Nem így van. A kérdés csak az, hogy vajon a buddhizmus képes lesz-e megőrizni ezeket az értékeket a japán nép számára. Még nem késő, hiszen a zen szelleme még mélyen benne van a japán karakterben. A hamu alatt még ott izzik a parázs, bár a materializmus kioltással fenyegeti. Vajon nem vár-e ezen a téren nagy feladat a keresztény missziókra? Vajon nem kellene-e éppen nekik átvenniük és újjáéleszteniük ezeket az értékeket? És vajon nem könnyítenék-e meg a japán nép számára a közeledést a kereszténység felé, ha ott megtalálhatnának valamit a sajátjukból, éspedig éppen a legjobbat, amit atyáiktól örököltek? E könyv keretében ezekre a kérdésekre nem térhetünk ki. De a következő fejezetekben azt vizsgáljuk majd, vajon tudná-e gazdagítani a zen a keresztény vallást, és ha igen, milyen értelemben.

 

Megvilágosodás és az istenhit

Milyen viszonyban áll tehát a megvilágosodás az istenhittel - a monoteizmussal? Önmagában véve a megvilágosodás semmit sem mond a monizmusról, a panteizmusról vagy a monoteizmusról. Bárki, aki a megvilágosodást átéli, azt világnézetének megfelelően értelmezi majd. Világnézeti vagy vallási motiváció nélkül senki sem vállalja azt a nagy fáradtságot, amelyet az élmény megszerzése igényel. De ha egyszer már része volt benne, törekedni fog rá, hogy mindig újra elérje és elmélyítse, és igyekszik majd összeegyeztetni világnézetével. Mivel azonban az élmény a fent leírt értelemben "belezuhanás az ürességbe", első pillantásra értelmetlennek tűnik ez a törekvés. Bizonyos idő elteltével azonban mégis sikerül. Az ember tökéletes egységélményben él, és állandóan gazdagodik, amint azt a hindu és a japán kultúra gazdagodása bizonyítja. Idézzük ismét Thomas Merton néhány találó mondatát: "Az igazi misztikusok tudatlansága nem értelmetlenség, hanem ész feletti állapot. Olykor úgy tűnik, mintha a szemlélődés elvetné a spekulatív gondolkodást, ám a valóságban éppen annak beteljesedése. Minden filozófia és teológia, amely felismeri a dolgok igazi rendjét, arra törekszik, hogy belépjen a hegy tetején a felhőbe, ahol az ember azt reméli, hogy az élő Istennel találkozik. Minden tudománynak tisztában kellene tehát lennie saját határaival, és minden tudományt annak a vágynak kellene eltöltenie, hogy élményszerűen megtapasztalja azt a valóságot, amely a spekulatív gondolkodás számára nem érhető el"10.
A buddhizmus a megvilágosodást nagy mértékben felhasználta világnézetének elmélyítésére. Dogen előírásai szerint magában a zazen teremben nem szabad vallásos szertartásokat végezni, de ezzel Dogen távolról sem akarta a vallásos hitet tagadni. ő maga is mélyen vallásos volt. Ugyanez érvényes a jelenkor megvilágosodott szerzeteseire is. A zen gyakorlatokat mindig vallásos gyakorlatok kísérik, ha nem is a zendoban. A kettő harmonikusan összetartozik. A zazen tehát a buddhisták számára nem valamiféle valláspótlék, hanem maga is vallás. Kérdés, vajon a megvilágosodást a monoteista is be tudja-e építeni világnézetébe, és ha igen, hogyan. (A monoteista szót általános értelemben használjuk: a keresztényeket, zsidókat és mohamedánokat értjük rajta.)
A megvilágosodást a monoteista is kétségtelenül hasznosítani tudja, ha eredeti értelmében (mint az Én mindenséggel való egységélménye) fogja fel. Ez már a második fokra, tehát a tulajdonképpeni megvilágosodás előtti időre is érvényes, amint ezt a következő fejezetekben látni fogjuk.
A megvilágosodás a monoteista számára segíthet abban is, hogy el tudjon szakadni minden teremtménytől, és így képessé váljék rá, hogy megtalálja Istent. Baker idézetével kapcsolatban már rámutattam: ez a módszer nagyon alkalmas arra, hogy függetleníteni tudjuk magunkat érzékeinktől, illetve érzékeinket szellemünk uralma alá vethessük. Ez egyaránt érvényes, akár hisz valaki Istenben, akár nem. A buddhista, vagy legalábbis a zen buddhizmus híve éppen ebben látja a megváltást, amely számára az érzékektől és fogalmaktól való teljes megszabadulást jelenti úgy, ahogy ez a zen meditációban lépésről lépésre megtörténik, és a megvilágosodásban éri el csúcspontját. Buddhista értelmezés szerint ezen az úton szabadulhatunk meg az újjászületések sorozatából. Világnézeti kérdésekkel itt nem kell bővebben foglalkoznunk, amiként azzal sem, hogy az ember a zen gyakorlása által és különösen a megvilágosodás által miként szabadul meg érzékeitől. Itt inkább azt a kérdést szeretném felvetni, hogy segít-e a megvilágosodás az embernek abban, hogy közelebb kerüljön Istenhez.
Mindenekelőtt azt kell világosan tisztáznunk, mit értünk tulajdonképpen azon, hogy "közelebb jutni Istenhez", és hogy mi a célja ennek a közeledésnek. Ez keresztény értelemben - és talán minden más igazi monoteizmusban is - Isten szinelátását jelenti, a vele való szerető egyesülésben. Istenhez közeledni tehát annyit jelent, mint ebben az irányban előrehaladni. A keresztény tanítás szerint itt a földön senki sem láthatja közvetlenül Istent. "Istent még nem látta soha senki" (Jn 1,18). De haladni lehet e cél felé. Kétségkívül ilyen haladás ezen az úton például a kinyilatkoztatás és a belénk öntött szemlélődés. Feltevődik azonban a kérdés, vajon közvetve a megvilágosodás is segítségünkre lehet-e ebben - nem állítva ezúttal még, hogy a megvilágosodás ennek célegyenesében lenne, hanem csak azt, hogy utat jelent efelé. Úgy vélem, ezt a kérdést határozott igennel kell megválaszolni. Ugyanis ebben az értelemben Istenhez közeledni csak azáltal lehet, ha elszakadunk a teremtményektől. Ezt tanítja minden misztikus, különös határozottsággal pedig Keresztes Szent János. Ám aligha lehetséges radikálisabb elszakadás a teremtményektől, mint amelyet a megvilágosodás jelent és közvetít. Hiszen ezzel oly következetesen lemondunk mindenről, hogy már csak a puszta létezés aktusa marad meg. Aki mindentől elszakad, beleértve saját énjét is, ennél messzebbre nem mehet. A megvilágosodásról, illetve annak állapotáról legalábbis ennyit el kell mondjunk. Mihelyt kikerülünk ebből az állapotból, ismét visszatérünk a magasabb szintről - teljesen vagy részben - megszokott létünkbe, és észrevesszük, hogy az elszakadás még mindig nem következett be tökéletesen: rossz hajlamaink még nem haltak ki belőlünk teljesen. Ez azonban nem akadálya annak, hogy a megvilágosodott személy eksztázisa vagy ensztázisa alatt ne lehetne a teljes ürességben megszerzett passzivitásában. Minél tovább gyakorol, annál szabadabbá válik a zazenen kívül is. És ez a legjobb diszpozíció arra, hogy az ember Istenéhez közeledjék. Ez tehát a közvetett módja annak, hogyan lehet a megvilágosodást az Istenhez való közeledésben alkalmazni: az elszakadás állapota ugyanis szükséges előfeltétele az Istenhez vezető útnak.
Vajon tehetünk-e még egy lépést, és kijelenthetjük-e, hogy a megvilágosodás közvetlenül is közelebb vezethet bennünket Istenhez - tehát, hogy azon a vonalon van-e, amelynek végpontja Isten szemlélése? Annyit legalábbis kimondhatunk, hogy a megvilágosodás lépés ebbe az irányba, és bizonyos körülmények között tényleg alkalmas lehet rá, hogy elősegítse e keresztény cél megvalósítását.
Az iszlám tapasztalatai a megvilágosodás szempontjából nagyon hasznosak. Tény, hogy az iszlám is hasonló tapasztalatokkal rendelkezik, mint a jóga és a zen. A mohamedán misztika is tud a beteljesült, önmagáért való létről, amit a pszichológia nyelvén a megvilágosodás lényegének mondtunk. De az iszlám misztikus nem áll meg az önmagáért való létnél, és nem értékeli azt monisztikus szellemben, hanem igyekszik monoteisztikus módon magyarázni és alkalmazni. Az a vágya, hogy megélje az Istent. Itt különösen tanulságos számunkra Halladzsnak, az ismert misztikus mártírnak tanúságtétele. ő kétségkívül ismerte az önmagáért való lét élményét, amint az világosan kitűnik leírásaiból. De azt is kimondja, hogy nem szabad ennél megrekedni. Szerinte Lucifernek éppen ez a bűne. Mivel a kiüresedés tapasztalata rendkívül gazdag, bizonyosan fennáll a veszély, hogy az ember itt megáll. Egyébként a zen is tisztán látja ezt a veszélyt. A zenben ezt a buddhista vallás segítségével küzdik le, amely - mint minden vallás - alázatot követel. Halladzs ennek a telített állapotnak parázsló és részegítő karakteréről beszél. Ennek ellenére szerinte az embernek tovább kell haladnia a második fok felé, éspedig az énnek az Énben való eggyéválásától az Énnek Istenben való eggyéválásához.
Ez az átmenet azonban nem jön magától, fáradozni kell érte. Előfordulhat, hogy azt hisszük, már eljutottunk az énnek Istennel való eggyéválásáig, holott valójában csak az én megragadásáig jutottunk el. De a léleknek ki kell törnie a tisztán önmagáért való lét állapotából. Halladzs szerint Istennek az embert magányba kell helyeznie, hogy ezáltal részesüljön a titokzatos isteni egyedüllétben. Itt a vak, ontologikus szeretet átváltozik az (emberi) személynek az (isteni) személlyel folytatott párbeszédévé (Gardet). Halladzs a következőket mondja: "Egész lényemmel átöleltem teljes szeretetedet, te szentséges! Megnyilvánítottad magadat bennem olyannyira, hogy úgy érzem, Te magad vagy bennem."
Ha az isteni egyedüllétébe való behelyeztetésünket kegyelemnek tekintjük is, amit nem lehet kikényszeríteni, azért igaz marad, hogy az énnek az Én ürességébe való belépése kitűnő előkészület, és ez bizonyos értelemben a kegyelmi állapot előzménye.
Egyébként Halladzs szerint van még egy harmadik fok is. Ez pedig, hogy az Istenben való egyedüllét nem valami önmagába bezárt állapot. Isten szereti teremtményeit, és lelkünknek is megengedi, hogy a az ő szeretetében részt vegyünk. Így amikor a lélek teljesen önzetlenül szeret, mindazt visszakapja, amiről lemondott. Most azonban már önzés nélkül, tiszta istenszeretetben kapja azt vissza. Ilyen kihatásai lehetnek tehát a megvilágosodásnak a monoteizmusban. Ennek a harmadik foknak is van megfelelője a zenben: annak számára, aki megvilágosodott, minden megdicsőültté válik. Ezúttal nem szükséges vizsgálnunk, hogy vajon az iszlám misztikusainak tapasztalatai bizonyos esetben azonosíthatók-e a keresztényekével. A különbség mindenesetre az, hogy az iszlámban a megvilágosodást önmagában, mint a kegyelemtől független élményt is megélték és leírták. Ez kitűnik abból a figyelmeztetésből is, hogy ennél a foknál nem szabad megállni. Ugyanakkor éppen olyan világosan azt is kimondják, hogy ez az élmény tovább, azaz Istenhez vezethet, és kell is, hogy oda vezessen. Számunkra éppen ez a fontos. Ezzel szemben aligha találunk olyan keresztény misztikust, aki a megvilágosodásról mint önálló jelenségről beszélne. Már eleve feltételezik a kegyelmet, bár el kell mondjuk azt is, hogy implicite, a lényeglátás értelmében, néhány keresztény misztikus is részesült a megvilágosodásban. Felvetődik a kérdés, vajon vannak-e zen szerzetesek is, akik a megvilágosodás következtében istenhitre jutottak. Ez merőben más kérdés, mint az előbbi, amely a mohamedánokra vonatkozott. Hiszen azoknak már van istenhitük, itt viszont a kérdés az, hogy aki még nem hisz Istenben, eljut-e, vagy legalábbis eljuthat-e a megvilágosodás által Istenhez. Az elszakadás a teremtményektől úgy, amint ez a zenben történik, közvetve nagyon is elősegítheti a közeledést. De a zenben a hangsúly sokkal inkább a közvetlen viszonyon van. A buddhizmus szerint a megvilágosodás a természettel és a világmindenséggel való eggyéválás. A zenben nem beszélnek Istenről, de fontosnak tartják, hogy ne tekintsék őket ateistáknak. Ez a látszólagos ellentmondás onnan ered, hogy a zen buddhizmusban nem hajlandók az abszolútumot fogalmakba és szavakba foglalni. Ez az istenfogalom egyébként sem azonosítható a valódi misztikus istenélménnyel. Ebből megérthetjük azt a krízist is, amely a misztikus istenélményt megelőzi. Isten felfoghatatlan, ezért nem ragadható meg fogalmakkal. Ha tehát egy, a zen által megvilágosodott személy istenhívővé válna, ő akkor sem fejezné ki élményét keresztény fogalmakkal. Lassan persze meggyőződhetne arról, hogy amit ő a keresztény istenfogalomnak tartott, az más, mint az igazi keresztény istenfogalom, amelyik viszont minden további nélkül összeegyeztethető saját élményével. Mindazonáltal a legtöbben nem érzik szükségét, hogy élményüket meg is fogalmazzák, vagy hogy a keresztény Istenről alkotott elképzelésüket felülvizsgálják vagy helyesbítsék. Egyszerűen megelégszenek azzal a meggyőződésükkel, hogy rátaláltak az igazságra. Ehhez járul még, hogy Japánban hosszú időn át a keresztény Istent úgy képzelték el, mint a sintoizmus isteneit, márpedig ez túlságosan antropomorf elképzelés ahhoz, hogy megfelelhessen a zen élményének. Időközben persze a keresztény istenfogalom is helyet kapott a japánok vallási tudatában. Sokkal többen hisznek már valamiképpen keresztény értelemben Istenben, mint azt elvárhatnánk a japán keresztények száma alapján. Ma már a zen által megvilágosodottak is sokkal inkább hajlanak rá, hogy élményüket Istennel hozzák összefüggésbe, mint régebben. Egy zen szerzetes, aki a megvilágosodásban messze előrehaladt, egyszer azt mondta nekem: "Mindent tagadunk, és a messzeségben meglátjuk Istent".
Természetesen azt is figyelembe kell venni, hogy a szavak értelme a japán buddhizmusban nem olyan világos, mint a mi filozófiai és teológiai szakkifejezéseinké. Akik megpróbálnak egy zen szerzetessel vitatkozni, nemsokára észrevehetik ezt. Beszélgetésünk sokszor süketek párbeszéde, mert ugyanazokat a szavakat más jelentéssel használjuk. Ugyanaz és mégis más. A szavak értelmét érezni kell. Ha a zen által megvilágosodott el is utasítja azt, hogy élményével kapcsolatban Istenről beszéljen, emiatt még a zent nem lehet ateistának tartani. A tényleges japán helyzetre legalábbis ez érvényes.
Japánban szerzett személyes tapasztalatok és találkozások alapján sejteni lehet, hogy magas fokon megvilágosodott zen szerzetesek a megvilágosodás által valódi istenhitre és ezért istenszeretetre jutottak el, mégpedig azon a magasabb fokon, ahová a megvilágosodás vezet. Más kérdés, hogy vajon azonosítják-e élményüket a keresztény hittel. Közvetlenül nem. Más lenne a helyzet, ha egy lépéssel tovább haladnának - ez igen nagy lépés lenne -, és eljutnának a misztikus egyesülésre. Ez természetesen csak Isten kegyelméből történhet meg, de nincs joga senkinek ezt eleve kizárni. Tény, hogy vannak Japánban szerzetesek, akik több éven át gyakorolták a zazent, és eljutottak az istenhitre. Olyan tisztelettel és áhítattal beszélnek Istenről, mint ahogy azt a keresztényektől várnánk. Mivel azonban a zenben nem szokás benső élményekről beszélni vagy írni, nagyon nehéz megállapítani, hogy ki jutott el ezen az úton az istenhitre. Híres mesterek tanítványai sejtéseiket mesterük benső élményeiről csak azok halála után fogalmazzák meg és hozzák nyilvánosságra. De ezek csupán merő vélekedések. Kiváltképp érvényes ez olyan tapasztalatokra, amelyek istenhithez vezettek. Különös gonddal vigyáznak rá, hogy erről hallgassanak, tartván tőle, hogy hittársaik félreértik őket. Nagy bizalmat tételez fel, ha az ember egy szerzetessel egyáltalán szót válthat ilyen kérdésekről. Sem egy turista, sem egy egyetemi tanár nem hall erről a kolostorokban. Ha valaki világnézeti kérdéseket vet fel, iskolás választ kap, és nem személyes vallomást a megkérdezett lelki életéről.
A zen buddhista pontosan fordítva jár el, mint a keresztény. A keresztény istenhittel kezdi, és erre támaszkodva törekszik erkölcsi tisztaságra és tökéletességre. Számára a lelkiismeret szava Isten - a legfőbb törvényhozó - szava. A zenben istenhit nélkül kezd az ember erkölcsösségre és tökéletességre törekedni, és csak a végén jut el Istenhez. Minél messzebb jut el valaki a tökéletesedésre való törekvésében, annál világosabbá válik istenhite. Ilyen értelemben a megvilágosodás tényleg út az istenhithez és az istenszeretethez, éspedig közvetlen út.
Bizonyára vannak zen szerzetesek, akik számára a megvilágosodás, vagy annak következménye, a természettel és a világmindenséggel megélt egység élménye, nagy örömöt okoz. Ez az öröm olyan mélyreható, hogy sem a szenvedés sem az akadályok nem csökkentik, hanem inkább erősítik. Szinte az a benyomásunk, hogy csak a szavakban, és nem azok tárgyában van különbség. Csak "Istent" kellene mondanunk "Természet" és "Világmindenség" helyett.
Amiért a megvilágosodottak az istenszeretetről hallgatnak, annak másik oka az, hogy a japán felfogás szerint ha az alárendelt a felette állót szereti, ez a tisztelet hiányának számít. Ez is félreértésen alapul. Mihelyt a nem keresztény japánok megértik, hogy mi az istenszeretet keresztény értelme, ezek a nehézségek eltűnnek. Egy japán laikus, aki nagy szorgalommal gyakorolta a zazent, és elérte a megvilágosodást, bevallotta nekem, hogy először Keresztes Szent Jánost olvasva értette meg, hogy mit értünk mi istenszereteten. Már ebből a néhány általános szempontból is érthetővé válik, hogy a zen szerzetesek miért nem beszélnek istenszeretetről. ők eggyéválásról beszélnek. Ámde éppen ez a szeretet lényeges ismertetőjele. Egy nagyon öreg szerzetes egyszer azt mondta nekem, hogy a megvilágosodás eggyéválás a természettel. Akaratlanul így válaszoltam: "Számomra ez eggyéválás Istennel". A szerzetes megértően bólintott. Ez persze nem jelenti azt, hogy a buddhista monizmus megegyezik a keresztény monoteizmussal. Úgy vélem, hogy a zenben vannak messze előrehaladott szerzetesek, akik a megvilágosodásban de facto találkoznak velünk. A megvilágosodott szerzeteseknél a valódi istenszeretetnek még van egy másik jele is, nevezetesen az emberszeretet. Minden misztikát fenyegeti az a veszély, hogy az ember önmagába húzódik vissza, és ebben keresi megnyugvását. Az igazi keresztény misztikusok leküzdötték ezt a veszélyt, és náluk az istenszeretet nagy emberszeretettel párosult. Némely kivételtől eltekintve a japán zent sem fenyegeti ez a veszély. Ezt bizonyítja maga az a tény is, hogy a zen milyen nagy befolyást gyakorolt a japán kultúrára. A szerzetesek, akik hosszan gyakorolták a zazent, különösen öregkorukra rendkívül szimpatikus emberekké váltak. Ha valamelyikük a sztoikus gőg legkisebb jelét is mutatná, ez bizonyíték lenne rá, hogy nem érte el a megvilágosodást.
Azok közül, akik a zen tanulmányozásával foglalkoznak, talán nem mindenki fogadja majd el véleményemet a megvilágosodott japán szerzetesek lelki alkatáról. Álláspontomat azonban nem előítélet szülte. E véleményem az aszkézis magas fokán álló szerzetesekkel való kapcsolataim alapján alakult ki, és tapasztalataim ebben újra és újra megerősítettek.

 

A keresztény aszkézis és misztika szolgálatában

Egy zen szerzetes egyszer azt mondta nekem: "Ön akkor érti majd meg igazán, hogy mi a katolicizmus, ha a zazent gyakorolja". Ez megtévesztően hangzik, és először félre is értettem. Nem tudtam elképzelni, hogy annyi filozófiai és teológiai tanulmány és sokéves papi tevékenység után mit nyújthat még nekem a katolicizmus szempontjából a zen. De ma be kell vallanom, hogy a szerzetesnek bizonyos értelemben mégis igaza volt. A zazen módszere tényleg képes segíteni az embernek abban, hogy a tudást, amelyet eddig csak két dimenzióban látott, most háromdimenzióssá alakíthassa. A kereszténység világosan megkülönbözteti az aszkétikus gyakorlatot a misztikától. Az aszkézis mindenki számára megközelíthető, és rendes körülmények között a tulajdonképpeni misztika előfeltétele. E két terület egymástól természetesen nem választaható el teljesen, és gyakran egybe is fonódik. De a könnyebb megértés kedvéért e megkülönböztetést most fenntartom. Először azt elemzem majd, miképpen segít a zen módszere és a megvilágosodás abban, hogy a keresztény aszkézis területén tovább haladhassunk. Ezután pedig azt vizsgáljuk majd meg, segít-e ebben egyáltalán a zen útja, és ha igen, hogyan juthatunk el általa a keresztény misztikához:

1. A zazen gyakorlását Japánban a nem-buddhista vallások is sikerrel alkalmazzák, hiszen kizárólag természetes adottságokat alkalmaz. Ezeket a képességeket pedig a keresztény vallási életben is alkalmazni kellene, amint ezt az egyház történetéből már ismerjük. Bizonyára jogos az ellenvetés, hogy nem mindig tekinthető feltétlenül jónak, ami "keleti elmélyülés" címén jut el Európába. Japánban is van hamis miszticizmus, amelyet el kell vessünk, mert ez nem képes az embert tartósan kielégíteni. Egyes vallási összejöveteleken például a résztvevők megkísérlik az eksztázis állapotát elérni. Önkívületbe is kerülnek, és úgy viselkednek, mint akiknek elment az eszük. Komoly embereket az ilyesmi Keleten is visszataszít. A zenben nem törekednek erre, sőt épp ellenkezőleg: határozottan visszautasítják. Igaz ugyan, hogy a zen gyakorlása is fenyegethet veszélyekkel. Ez azonban minden olyan praxisra érvényes, amelyben igyekeznek elmélyíteni az imát, akár misztikának nevezzük ezt, akár nem. Az intenzív belső életre törekvés mindig kockázatos, de enélkül még senki sem vált szentté, holott mindig arra buzdítanak bennünket, hogy törekedjünk a szentségre. Ezt a kockázatot nem szabad elvetni, ha valóban nemes cél érdekében fáradozunk. Persze gondoskodnunk kell olyan biztosítékokról is, amelyek megóvnak bennünket e kockázat kudarcától. Képletesen szólva fennáll annak a veszélye, hogy az ember hirtelen a mélybe zuhan, miközben azt hiszi, hogy a csúcsra érkezett.
A keresztény aszkézis e téren sokévszázados tapasztalattal rendelkezik. Ha megfelelő bevezetést kapunk az aszkézisbe, főleg pedig az imaéletbe, és ha tapasztalt lelkivezető áll mellettünk, úgy nem érhet bennünket kudarc. Ugyanez érvényes ma Japánban a zenre is. ők is több mint ezeréves tapasztalattal rendelkeznek, és azt figyeltük meg, hogy a lelkivezetés alapszabályai a miénkkel bizonyos párhuzamot tükröznek. Ugyanazokra a veszélyekre mutatnak rá, és mindig hangsúlyozzák, hogy szükség van a lelkivezetésre, ami a zen gyakorlatoknál a mindennapi dokuszánban (egyedül bemenni a mesterhez) valósul meg. A belső csendre törekvésünkben talán Európában is sokkal hamarabb érnénk el megnyugtató eredményt, ha elsajátítanánk a zen óriási tapasztalatát, ahelyett, hogy állandóan új módszerekkel próbálkozunk. Mindenesetre, bárki megtapasztalhatja, hogy a zazen gyakorlása milyen rendkívül előnyös a mélyebb imaélet szempontjából.
Mivel az ima minden formájánál nagyon fontos a belső összeszedettség, így lehetőség szerint már előzőleg meg kell szabadulnunk minden más gondolattól. Máskülönben szétszórtakká válunk és nem tudunk majd helyesen imádkozni. De még az elmélyülten vallásos, ájtatos keresztények is csak nagyon nehezen tudnak kellően koncentrálni. Különösen vonatkozik ez a közéletben szereplőkre. A modern világ rájuk is erősen hat, és e hatások alól még a szerzetesek sem tudják kivonni magukat, különösen akkor nem, ha nem szemlélődő életmódot folytatnak, hanem a nevelés, a karitász, vagy lelkipásztorkodás terén tevékenykednek.
Amikor elérkezik az ima, az elmélkedés, vagy a liturgia ideje, gyakran nagyon nehéz csapongó gondolatainktól megszabadulni. Ha sikerül is egy ideig, a gondolatok nemsokára ismét felbukkannak és zavarják az elmélyülést. Jóllehet, ezek a gondolatok nem saját hibánkból jelentkeznek, ezért az imára fordított időt Isten talán nem tekinti teljesen értéktelennek, hiszen már maga az igyekezet is lehet érdemszerző cselekedet. Másrészt azonban a zsolozsmát bizonyosan nem azért rendelték el, hogy a szétszórtság elleni harcban szerezzünk érdemeket, hanem hogy vallási életünk számára hasznosíthassuk az imában rejlő sajátos javakat. És ugyanez vonatkozik minden keresztényre, aki az elmélkedésre egy bizonyos időt szán. ő is elveszíti a bensőséges ima különös értékeit, ha ima közben túl szétszórttá válik. Hogyan is várhatnánk el például, hogy a hitigazságok megismerésében elmélyüljünk, ha elmélkedés közben alig gondolunk ezekre, és ha utána nem emlékszünk arra, amiről elmélkedni próbáltunk. De a legfőbb ok az, hogy a modern élet zajában túl nehéz összeszedetten élnünk.
Az elmélkedő imádság másik nehézsége a lelki kiszáradás. Ennek különböző okai lehetnek: fáradtság vagy az előkészület hiánya. De azon is múlhat, hogy valaki már túl jól ismeri elmélkedése tárgyát. Az elmélkedés művészetében rendszerint minden kezdő képes a fejlődésre, ha kellőképpen igyekvő. Az elmélkedésbe való bevezetésnek különböző módszerei vannak, de mindegyik megkívánja a lelki képességek - az emlékezőtehetség, az értelem és az akarat - erőteljes működését. Az az általános tapasztalat, hogy egy bizonyos idő múlva, olykor talán csak néhány év elteltével, az eleinte hatékony módszerek lassan nehézkessé válnak. Az elmélkedés tárgya már alig, vagy egyáltalán nem gyakorol hatást az emberre. Ha azonban megállapíthatjuk, hogy nem a mi igyekezetünk csökkent, akkor itt az ideje, hogy áttérjünk egy vonzóbb és egyszerűbb elmélkedési módra. Persze ez sem mentes a nehézségektől. Aligha lehetséges, hogy kedvünk szerint hosszabb ideig meg tudjunk maradni egyetlen affekciónál. Egy rövid imát lehet ugyan gyakran ismételgetni, de ez nem felel meg az elmélkedő imádság lényegének. Sokszor szétszóródik a figyelmünk, mert az ima nem kötődik sem valamely gondolathoz, sem valamely érzelemhez. Csak Isten különös kegyelme lenne képes áthidalni ezt az elakadást, ilyen segítségre azonban jobb, ha nem számítunk. Ugyanis Istennek az ember ne írja elő, mikor segítsen. Ha viszont nem küldi kegyelmét, az elmélkedés nehézkessé válik, akár fellép a szétszórtság, akár nem. Akik foglalkoztak az elmélkedő imádsággal, a legtöbben már mind megtapasztalták ezt az állapotot. Fennáll a veszélye annak is, hogy az ember kedvét veszti, és felhagy az elmélkedéssel.
A zazen módszere nagy segítséget nyújthat e nehézségek legyőzéséhez. Először is kiváló eszköze annak, hogyan szabaduljunk meg mindennapi gondolatainktól, és hogy érjünk el egy belső összeszedettséget. Ez főleg a harmadik fokra vonatkozik, a tulajdonképpeni megvilágosodásra, amelyben már magasabb szintre emelkedünk, és kiszabadulunk a gondolatok és a zavaró érzelmek láncából. Akinek megvan a szellemi tevékenységhez szükséges frissessége, mindig alkalmazhatja ezt a módszert, mert ez kizárólag az ember természetes képességeire támaszkodik.

Másodszor: a zazen különösen alkalmas az egyszerű, szemlélődő imádkozásra is. Legalábbis ez az én személyes tapasztalatom, és hiszem, hogy ezt saját megfigyelései alapján bárki megerősítheti - annál határozottabban, minél inkább képessé válik a zazenre jellemző összeszedettségre. Az elmélkedés ezáltal a "szerzett szemlélődés" értelmében vett contemplatióvá válik. Éppen az segít majd bennünket ekkor, ami a lelki képességekkel végzett elmélkedést egy bizonyos idő múlva - amikor az elmélkedés tárgyát már túlzottan ismerjük - gátolni kezdi. Mivel a zenben ki kell kapcsolnunk a lelki képességek tudatos használatát, az elmélkedés tárgyának ismertsége inkább segíti a szemlélődést, mint akadályozza.
Harmadszor: a zen módszere kiválóan segíti a szóbeli és a liturgikus imádságot is, amint ezt már korábban kifejtettem.
A módszer, főleg maga a megvilágosodás tehát gazdagíthatja a keresztény vallási életet. Az elmélkedő imádság esetében ehhez még az is hozzájárul, hogy némelyeknek eleve nagy nehézséget jelent az elmélkedés, míg az egyszerűbb, inkább kontemplatív imát könnyűszerrel végzik. Ebben persze természetes adottságok éppúgy szerepet játszhatnak, mint a misztikus imádság természetfeletti adománya. Ezek az emberek hatékonyabban fel tudják használni a zen módszere segítségével az elmélkedésre fordított időt, mintha lelki képességeikkel kellene bajlódniuk. Mindenesetre Japánban nagyon gyakran találkozunk ezzel a típussal. A japánoknak valószínűleg sokkal nagyobb nehézségeik lennének a keresztény típusú elmélkedéssel, mint amennyit a nyugatiak éreznek. Ez a kultúrkörök különbözőségével függ össze. De minden nehézség ellenére azoknak, akik a keresztény tanítást a maga teljességében el akarják sajátítani, fontos és szükséges, hogy átgondolják a keresztény hitigazságokat. Zen szerzetesek gyakran mondogatták nekem, hogy a katolicizmus nagy előnye világos, szilárd tanítása, teológiai nyelven szólva dogmatikája. Tehát a japánok számára is nagyon fontos, hogy valamit értelemmel felfogjanak, és azt becsülik is, de ez olvasmányok és tanulmányok által is elérhető. Ezzel szemben a zazen arra szolgál, hogy az ember a tanítást "testi valóságává" tegye, ahogy ezt egy zen mester mondta.
Vallásunk helyességével és egyedülálló értékeivel joggal elégedettek lehetünk, és nem kell azt hinnünk, hogy ezen valamit is változtatnunk lehetne, vagy kellene. Hitünk tárgya ugyanis magától az Istentől kinyilatkoztatott abszolút igazság. De éppen ezért arra sincs okunk, hogy féljünk más vallásoktól átvenni azokat a módszereket, amelyek által hitünket és vallásunkat még inkább elmélyíthetjük.
Bár látni kell világosan a határokat, de úgy látszik, hogy a keleti vallások jobban felhasználták az ember természetes adottságait, mint a kereszténység. Ez könnyen érthető, hiszen a kereszténység kinyilatkoztatott vallás, és ezért számára közvetlenül a természetfeletti a fontos. Keresztény felfogás szerint csak egy dolog szükséges feltétlenül, éspedig, hogy az ember elérje végső célját, még ha ez esetleg csak annak a hosszú, fájdalmas folyamatnak árán történik is, amelyben megtisztul minden tökéletlenségtől, főként minden bűntől, amely halála pillanatáig hozzátapad. Ezért az egyház gondot fordít arra, hogy az ember az újjászületés szentségében - a keresztségben - megkapja a megigazulás kegyelmét. Amíg ezt a kegyelmet valamely súlyos bűn következtében el nem veszíti, biztos lehet abban, hogy eléri végső célját akkor is, ha a halál váratlanul és előkészületlenül érné. Ha ilyen biztonságban van, akkor minden természetes adottságával erényre és erkölcsi tökéletesedésre kell törekednie. Egy nem-kereszténynél, legalábbis Japánban a sorrend pontosan fordított. Neki először természetes adottságaival kell megszabadulnia a bűntől és a rossz hajlamoktól, és így kell lassanként erkölcsileg jó és bensőjében szabad emberré válnia. Gyakorlatilag ez az ő egyetlen és legfontosabb célja. Minél inkább törekszik erre, annál inkább válik világossá számára az ember végső célja, és bizonyos értelemben így közeledik a számára még "ismeretlen Isten" felé.
Mivel nem ismer személyes Istent, akinek segítségét kérhetné, teljesen rá kell hagyatkozzék természetes adottságaira, és ezekkel kell elérnie annyit, amennyit csak lehet. Igyekvő emberek megtalálták az útját annak, hogy hatalmas erőfeszítéssel hogyan juthatnak el természetes adottságaikkal az erkölcsi tökéletességre és belső szabadságra. Ez a legtöbbjük számára egyenértékű a megváltással, hiszen véleményük szerint a megváltás éppen abban áll, hogy az ember minden rossz hajlamától képes megszabadulni. Hogy ebben észre nem vehető módon milyen mértékben segít Isten kegyelme, nem dönthető el. Mindenesetre a nem-keresztény nem tehet mást, mint hogy teljes erejének latba vetésével előnyösen kihasználja természetes adottságait. Ez az oka annak, hogy olyan vallások, mint például a zen buddhizmus, a természetes adottságok (beleértve a testi adottságokat is) vallásos célból történő felhasználása terén többre vitték, mint a kereszténység. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a zen aszkézist a kereszténynél többre kellene becsülni. Épp ellenkezőleg, a zen aszkézisből hiányoznak lényeges elemek, különösen Krisztus követése mint út és közvetlen cél, amelyek túlmennek a természetes erényeken, továbbá hiányzik a végső cél is: a tudatos törekvés Isten szeretetére. Keresztény szempontból viszont a természetes adottságoknak a zen módszere szerinti ügyes felhasználását Isten különös gondviselésének kell tekintenünk. Ez az előny néhány nem-keresztény vallásnál bizonyos értelemben kárpótolja azt, hogy ezek oly későn kerültek érintkezésbe a kinyilatkoztatással, tehát keresztény szempontból hátrányos helyzetben vannak. Hiszen Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, ezért soha nem élt senki - és ez a jövőben se lehet másként -, akihez Isten ne azzal a rendkívüli szeretettel közeledne, mintha kívüle senki más nem élne a világon. Más vallások hívei, sőt még a vallástalanok sincsenek kizárva Isten szeretetéből. Örüljünk ennek, és adjunk érte hálát Istennek.
Egyébként a katolikus egyház elvben soha nem utasította el, hogy természetes képességeinket vallási célra használjuk fel. Sőt, ki kell mondjuk, hogy régebben a szerzetesek ezt jobban értették, mint ma. P. Dechaner O.S.B. ezt joggal hangsúlyozza Yoga für Christen (Jóga keresztényeknek) című könyvében11. Korunk szellemének a liturgikus cselekmények lerövidítése és leegyszerűsítése felel meg. Ám ezúttal a test megmozgatásáról, tehát tisztán természetes cselekvésekről van szó. A régiek ezeket azzal a szándékkal vezették be, hogy a testet is fel tudják használni a vallás szolgálatában, és ennyiben közelebb álltak a keleti vallásokhoz, még ha ki is tartottak természetfeletti bázisuk mellett. Semmiképpen sem mondana tehát ellent az egyház szellemének, ha természetes adottságainkat használnánk az ima és a vallásos élet érdekében, és ehhez a nem-keresztény vallásoktól is tanulnánk valamit.

2. Hogyan segíthet tehát a zen abban, hogy eljuthassunk a keresztény misztikához? E kérdésnél szem előtt kell tartanunk, hogy a keret, vagy teológiai struktúra, amelyben a keresztény, illetőleg buddhista misztika mozog és a megvilágosodást értelmezi, egymástól eltér. Nem azonos értelmű a két vallásban már a kegyelem fogalma sem, holott ebben az összefüggésben ennek központi jelentősége van. Ennek pedig egyszerűen az az oka, hogy a buddhizmus kikapcsolja a személyes Istent. A kereszténység lényegében kegyelmi ajándéknak tekinti mindazt, ami a misztikában történik. A buddhizmus viszont a megvilágosodást elsősorban, sőt kizárólag saját emberi fáradozásunk gyümölcseként értelmezi. A kérdés azért itt sem teljesen egyértelmű, bár a zenben az egyéni erőfeszítést nagyon kihangsúlyozzák. Minden további vizsgálódás nélkül, hadd jegyezzünk meg csupán annyit, hogy az "önmegváltás" fogalmát a zenben néhány nyugati szerző túlhangsúlyozza. Szogaku Harada egy helyen azt mondja, a zen távolról sem puszta önmegváltás.
Nos, a keresztény, saját szempontjából, mit mond a megvilágosodásról? Természetesen egyszerűen azonosíthatja magát a buddhizmus kijelentésével, mely szerint a megvilágosodást tisztán természetes adottságaink által is el lehet érni. Ugyanakkor a keresztény álláspont alapján azonnal hozzá kell főzze azt is, hogy mint minden ember, a buddhista is részesül a kegyelemben, hiszen erre neki is nélkülözhetetlen szüksége van. Ezért az egyes, konkrét esetben sohasem mondhatja valaki, hogy a megvilágosodást a kegyelem segítsége nélkül érte el. És csakis ezzel a megszorítással lehet a megvilágosodást természetes eseménynek nevezni. - Ezzel szemben a keresztény misztika esetében általában már eleve feltételezik annak kegyelmi jellegét. Ezek szerint a misztika Isten közvetlen működése a lélekben, tartalma szerint pedig a kegyelmi élet megélése. De "megélni" semmiképpen sem azt jelenti, hogy a kegyelem hatásait valamilyen formában lemérhetnénk, hanem sokkal inkább valamilyen ráébredést arra, hogy részesedtünk az isteni természetben. Ezt a tényt természetes tudásunkkal nem tudjuk felfogni, hanem csak a hitünk - azaz a kinyilatkoztatás - által szerzünk tudomást róla. A misztikus élményben közvetlenül megtapasztaljuk azt, amit eddig csak közvetve, hitünk által tudtunk. Míg például valaki általában csak a hite segítségével tudja, hogy az igazak lelkében Isten lakozik, az Istennel való misztikus egyesülésben erre közvetlenül is ráébred. Isten úgyszólván közvetlenül megérinti őt. Ezért amit eddig csak a hit homályos világosságával látott, e pillanatban kétségtelen ténnyé válik számára. És mivel Isten e pillanatban közvetlenül érint meg bennünket, ez mindig nagy örömmel és mélységes lelkibékével jár együtt. Mint tudjuk, a keresztény misztika valamennyi jelenségének csúcspontja a "belénk öntött szemlélődés". Ezt úgy határozzák meg: az ember egyszerű, szerető pillantást vet Istenre, miközben a Isten iránt lelkében csodálat és szeretet gyullad. Tapasztalhatóan felismeri őt, mélyen megbékél, és mintegy ízelítőt kap az örök üdvösségről.
Mivel a misztika Isten közvetlen működése, sohasem szerezhetjük meg természetes képességeinkkel és erőfeszítésünkkel.
Vizsgáljuk meg most még egyszer a megvilágosodást úgy, ahogy azt a buddhista látja. Kérdésünk szempontjából különösen tanulságos, hogy a buddhista, hasonlóan ahhoz, amit az imént a keresztény misztikáról mondtunk a megvilágosodást úgy jellemzi, mint a buddha-természetben való részesülést. Természetesen ezúttal nem a történeti Buddha egyszeri természetére gondolnak, hanem a nem személyes abszolútumra, amellyel végső soron az Én azonos. Ezt kezdetben a buddhista is csak tanai alapján hiszi, egészen addig, amíg a megvilágosodásban élményévé nem válik.
Ha most megpróbálunk elvonatkoztatni minden teológiai és világnézeti struktúrától, úgy közös nevezőre hozhatjuk a két megállapítást, és azt mondhatjuk: mind a buddhista megvilágosodásban, mind a keresztény misztikában az egy és abszolút lét megtapasztalásáról van szó, de ez a tapasztalat az első esetben az abszolútumnak (Istennek) személytelen, míg a második esetben személyes formájában történik12. Ennek a megállapításnak az a fontos következménye, hogy a megvilágosodás, bár valódi intuíció, nem vezet szükségképpen a személyes Isten megismeréséhez, vagy a keresztény misztikához. Tehát a megvilágosodás és a keresztény misztika viszonyát vizsgálva csak az a kérdés, hogy ez az élmény csupán különleges, negatív előkészület-e a misztikus kegyelmekre, amint arról már szóltam, vagy pedig különleges módon létre is hozza a léleknek azt a kedvező diszpozícióját, amely képessé teszi rá, hogy elnyerje Istentől a misztika ingyenes kegyelmét. Úgy tűnik, ez utóbbi az igaz, amint azt már a korábbi fejtegetések alapján is sejthettük. Az iszlám misztikusoknál már rámutattam arra, hogy nem álltak meg az énben nyugvó Énnél, hanem tovább mentek az Istenben levő énhez és végül az énben levő Istenhez. Tekintsünk el itt most attól, hogy valóban eljutottak-e a természetfeletti misztikához, vagy sem. A kérdés az, hogyan használhatjuk fel a zen módszerét és a megvilágosodást a misztika felé vezető úthoz. A kérdés megválaszolására hadd utaljak Augustin Baker egy korábban már idézett megállapítására: "A magasabb rendű lélek ezen képességeinek összegződniük kell abban, amit a lélek egységének neveznek..., és ezt az egységet, amely egyedül képes arra, hogy tökéletes egységet alkosson Istennel, Istenhez kell rendelni, és egyedül őreá kell irányítani." Ezt az egységet a misztikusok "a lélek csúcsának", vagy a "lélek mélységének" nevezik. Pontosabban azt mondják, hogy az Istennel való misztikus egyesülés a lélek csúcsán, illetőleg a lélek mélységében megy végbe. A zen nem beszél ugyan a lélek csúcsáról vagy a lélek mélységéről, de kifejezetten hangsúlyozza az egyesülés tényét. A megvilágosodásban a lélek éppen a tökéletes egyesülés élményét tapasztalja meg.
A továbbiakban a keresztény misztika azt mondja: az összeszedett imádkozás a bejárat, vagyis az első fok a misztikus ima felé. Ez az összeszedettség azt jelenti, hogy valamennyi lelkierő befelé fordul. A misztikusok tanúsága szerint az összeszedett imádkozás a kegyelem hatására történik, miközben a lélek magatartása passzív. Sőt, a lélek ekkor az elmélkedés szokásos módján ténylegesen nem is tevékenykedhet, hiszen az elmélkedés aktivitása maga ellentétes a passzív összeszedettséggel. Az elmélkedés mindig megkülönböztet, összehasonlít stb., míg az összeszedettség egyesít. Úgy is mondják, a passzív összeszedettség annak jele, hogy Isten a lelket továbbra is ebben az irányban, sőt egészen a szemlélődésig akarja vezetni. Az ilyen lelkeknek azt tanácsolják, hogy maguk is törekedjenek erre az összeszedettségre, és ne próbáljanak visszatérni az elmélkedéshez, amíg csak el nem múlik az összeszedettség utáni belső vágy. Éppen ezt a gyakorlatot írja le Baker a fenn idézett helyen, és olyan nagy misztikusokra hivatkozik, mint Tauler és Szent Teréz.
Baker maga ezzel a felfogással a legjobb tapasztalatokat szerezte. Egy másik helyen azt írja, hogy később, amikor túlságosan el volt foglalva az írással és a lelkivezetéssel, és sokkal kevesebb idő maradt az imádságra, e maradék kevés idejének sokkal nagyobb hasznát lelte. Szó szerint ezt írja: "Ám ez a kevés idő (amibe még a misézés is beletartozott) éppen olyan hasznos volt a lelkiélet számára, mint korábban a sok-sok óra, olyan hatásos és emelkedett volt az imádsága"13. De Bakernél is nagyon világosan kiderül, hogy módszerének alkalmazása nem csupán passzív magatartás volt, hanem nagyfokú aktív erőfeszítésre is szüksége volt, amíg végül eljutott ehhez a nagyon hatásos imához. Azt mondja magáról: "Ha az ember megkísérelte volna, hogy e téren távolabbra jusson, a kínzó fejfájás veszélye fenyegette volna"14. A teljesség kedvéért még el kell mondani Bakerről, hogy már jóval azelőtt, hogy ezt a módszert alkalmazta volna, nagy, misztikus kegyelemben volt része. Ennek azonban kérdésünk szempontjából nincs semmi jelentősége, mert ő ezt a kegyelmet éveken át elhanyagolta. Ezután másodszor is megtért, és a fenti leírások ebből az időből származnak. Bár Bakert az egyház nem avatta se boldoggá, se szentté, nagyon kiváló lelkivezető volt, és igen nagyra becsülték. Módszerével, az érzékek befelé fordításával kapcsolatban olyan szerzőkre hivatkozhatott, mint Avilai Szent Teréz, akinek az írásait az egyház mint a misztika klasszikus műveit tartja számon. Azoknak a lelkeknek, akik egyszer Istentől passzív módon megkapták az összeszedettség képességét, önmaguktól, aktív módon is hozzá kell járulniuk ehhez. De távolról sem elvetendő, ha valaki ugyanígy cselekszik akkor is, ha még nem volt e passzív élményben része. Hiszen lehetőség szerint fel kell használjuk természetes képességeinket is. Bár ezek a bűn következtében - különösen vallási téren - nagyon legyengültek, még így is nagy teljesítményekre képesek. A profán világ vívmányai ezt jól tükrözik, hiszen a tudomány és a technika szellemi adottságainkat képes a végsőkig kihasználni. Ugyanilyen mértékben igénybe kellene vennünk természetes képességeinket a szellem világa, az aszkézis és az ima érdekében is. Nem szabad e tekintetben sem tétlenségre ítélni őket, és csak a kegyelemre hagyatkozni. Természetes adottságainkat éppúgy Isten teremtette, és a vallás terén ezeknek még az ember bukott állapotában is nagy értékük és szerepük van. Sajnos, e tényt némely jó keresztény és szerzetes figyelmen kívül hagyja. Ezzel szemben a keleti népek jól felhasználták természetes képességeiket vallási céljaikra, amint ezt számunkra maga a megvilágosodás ténye is világosan mutatja.
A zazen mint módszer a keresztények számára is olyan eszköz lehet, amelyik nemcsak általában az aszkézist, hanem a szemlélődő imát is nagy mértékben elősegíti. A különböző elmélkedési módok egyike a "szerzett szemlélődés", melynek lényege, hogy intenzív szemlélődés által egy érzelmileg vonzóbb és egyszerűbb imához jutunk. Ugyanígy a zazen is elvezethet a "szerzett szemlélődés"-hez, éspedig annál inkább, minél közelebb jutunk a megvilágosodáshoz. Mert a lelki működések, különösen az értelem működése egészen háttérbe szorulnak, és olyan magasabb szintre jutunk, ahol a lelki erők egymással közvetlenül egyesülnek. A zen meditációban megszerzett egység minden nehézség nélkül közvetlenül Istenre irányulhat. Sőt, ezt a tevékenységet teljes joggal nevezhetjük "Istenre irányuló egyszerű, szerető rápillantásnak" is, amivel természetesen nem állítjuk, hogy ez az Istenre pillantás azonos lenne a keresztény misztika "belénk öntött szemlélődésé"-vel. Aki ezt már egyszer megélte, érti, hogy mire gondolok. Azt is megérti majd, hogy az egyszerű rápillantás Istenre nem lehetséges anélkül, hogy a lélek erői ne egyesülnének, legyen ez az egyesülés akár tisztán kegyelmi ajándék, akár egyéni igyekezet eredménye. Hogy Isten - a keresztény misztika sajátos értelmében - tovább vezeti-e a lelket a belénk öntött szemlélődéshez, teljesen az ő döntésétől függ. Senki sem kényszerítheti ki, még akkor sem, ha az egyesülésben már olyan diszpozíciót ért el, amely e fokozat elérésének nélkülözhetetlen előfeltétele. Mindenesetre a lélek e ponton olyan közel jut Istenhez, amennyire ez számára egyáltalán lehetséges. Ez a közeledés nemcsak közvetett, nemcsak elszakadás és áldozat, ami minden magasabb rendű ima kegyelemi állapotához szükséges, hanem közvetlenül és formaliter is, amennyiben a lélek természetes képességeinek felhasználása által eljut arra az egységre, amely a misztikus egyesüléshez szükséges.
Lehet, hogy keresztény oldalról megkérdezik majd, mi köze van ennek a módszernek Isten szeretetéhez, amelyben a vele való misztikus egyesülés bekövetkezik. Erre azt kell mondjuk: aki keresztény létére a zen módszerét alkalmazza, annak indítéka is mindig keresztény. őt éppen az Isten utáni szerető vágyakozás jellemzi. Szeretne Istennel eggyé válni a szeretetben, és célja érdekében minden áldozatot meghoz. Eltekintve a fizikai, testi áldozatoktól, ez a módszer azt is megköveteli, hogy teljes mértékben lemondjunk minden rendezetlen önösségükről, és ez a lemondás Isten iránti szeretetből történik. A tiszta szándék, amely éppen az Isten iránti szeretet, szükséges előfeltétele minden keresztény aszkétikus módszernek, így ennek is.
Néhányan talán visszariadnak ettől a módszertől, mert a keresztény aszkézishez képest ez valami új. Szeretnének inkább megmaradni a keresztény aszkézis már kipróbált módszereinél, semmint átvenni más vallásokból bármit is, ami a miénktől eltérő hitelvekre épül. Ez a felfogás teljességgel érthető és jogos. Téves és értelmetlen lenne keresztény országokban keresztény részről propagandahadjáratot indítani a keleti meditációs módszerek érdekében. Az is igaz, hogy Nyugaton e módszer sok ember számára nem követhető. Már maga az ülésmód is sokkal nehezebb az európaiaknak, mint az ázsiaiaknak, akik gyermekkoruktól megszokták, hogy a földön, szőnyegen üljenek. Végtagjaik már fiatal koruk óta hajlékonyabbak, mint a nyugatiaké. Ehhez társul még a a keleti és a nyugati kultúra közötti nagy különbség. Ezért helytelen lenne bárkire is rákényszeríteni az aszkézisnek vagy a meditációnak ezt a módját. Másrészt a tapasztalat már megmutatta, hogy Nyugaton is vannak olyanok, köztük buzgó katolikusok is, akiknek megfelel, még ha nem is tudják tökéletesen elsajátítani az előírt testtartást. Még így is valóban értékes segítséget kapnak vallási életük számára. Ha tehát fejtegetéseimben kiemeltem a zen módszerének pozitív oldalait, azért tettem, hogy konkrét elképzelést nyújtsak a zen lényegéről, és nem azért, mintha úgy gondolnám, hogy ez mindenki számára a legjobb út. A zenben egyébként sem szokás a közvetlen propaganda. Épp ellenkezőleg, a mesterek többnyire vonakodnak attól, hogy valakit tanítványuknak elfogadjanak, és kezdetben elutasítják azt, aki ezt kéri. Nagyon is jól tudják, hogy e módszer csak akkor lehet eredményes, ha valaki elszánja magát arra, hogy következetesen végig is vigye. Másrészt az is téves, ha a keleti módszereket eleve mint mágiát vagy hipnózist utasítjuk el. Ez a vád bizonyosan nem illik a zenre. Épp ellenkezőleg, e könyv minden szándékától függetlenül érdemes lenne megfontolni, nincs-e itt kapcsolódási lehetőség Kelet és Nyugat között, egy út, amely meredek és fáradságos ugyan, de mentes minden önös szándéktól? Kelet valószínűleg több megértést tanúsítana az általunk hirdetett vallás iránt, ha mi magunk is törekednénk rá, hogy a vallás kérdéseiben megtanuljuk tőle mindazt, ami saját hitünket nem sérti. A zen már régen elhagyta a kezdeti, sötétben tapogatózó stádiumát. A módszert több évszázados tapasztalat teszi megbízhatóvá. Persze a zenben is szükséges a lelkivezető. De a katolikus egyház olyan gazdag tapasztalatokkal rendelkezik az aszkézis és misztika minden területén, hogy a jó lelkivezető, mégha saját magának nincs is zen tapasztalata, mindenkit, aki keresztényként a zen útján akar haladni, meg tudja óvni a balesetektől. Ebben az esetben is ugyanaz érvényes, mint a misztikus tehetségű emberek lelkivezetésénél: nem szükséges, hogy a lelkivezető maga is misztikus legyen.
Még számos további párhuzamot is kimutathatnánk a zen és a misztika között, most azonban a kölcsönös viszonyukat kívánjuk megvizsgálni.
Az elvi kérdéstől függetlenül, hogy Isten meghívott-e mindenkit a misztikára, vagy sem, annyi mindenesetre bizonyos, hogy ő az emberek boldogulását, éspedig a természetfeletti boldogságát akarja. Ezért mindenkinek megadja a lehetőséget, hogy a kegyelem állapotát elérje, és részesedjék az isteni természetben. De a végső cél elérésének éppen ez a kiindulópontja: "Isten boldogító színelátása". Jóllehet ezt csak a túlvilágon érhetjük el, mégis feltételezhető, hogy Isten akaratából már ebben az életben is részesedhetünk belőle. Isten nem úgy van, mint az ember, aki úgy véli, szegényebbé válna, ha legértékesebb javát odaadná, és ezért kénytelen valamit későbbre is tartalékolni, nehogy végezetül üres maradjon a zsebe. Egész bizonyosan megfelel Isten akaratának, hogy az ember, aki egyszer elnyerte a kegyelmi életet, lehetőleg már ebben az életben is tudatosan birtokba vehesse azt.
Ha az ember nem halad tovább a megkezdett úton, annak nem feltétlenül az az oka, hogy Isten nem adta meg neki rendkívüli kegyelmeit. Valószínűtlen, hogy azt, aki valóban képes rá, hogy belépjen legalább a misztikus élmény első stádiumába, Isten akadályozná. Miután az ember egyszer már elnyerte a megszentelő kegyelmet, arra hivatott, hogy azt legmagasabb rendű formájában, tehát Isten színelátásaként is megélje. Nyilvánvaló, hogy Isten nem kényszerít a kegyelmével senkit arra, hogy egyesítse lelkierőit, mielőtt az emberben magában is ne születne meg ennek szándéka. De ha teljes erejéből törekszik erre, és nagy áldozatok árán eléri a szellemi egységet, feltételezhető, hogy Isten őt tovább segíti majd. Nem állítom, hogy így eljutunk a legmagasabb rendű szemlélődés fokára, mert ehhez további tisztulás szükséges, amit csak Isten maga végezhet el rajta.
Bizonyosan többször előfordult már, hogy valaki helytelen lelkivezetés következtében nem jutott el a misztikus imához, holott már tapasztalatot szerzett a passzív összeszedettség állapotáról. Ez jól mutatja, hogy az isteni közreműködés a lélekben nemcsak az ember jóakaratától függ, hanem az emberi képességek ügyes felhasználásától is. A zen módszer rendkívül ügyesen felhasználja az ember természetes képességeit, és segíthet abban, hogy rátaláljunk az egyszerű szemlélődő imádságra. Sokan, akik a szokásos módon hiába fáradoztak, az új módszerrel elérték. A zen módszere biztosabban célhoz vezet, mert független mindattól a körülménytől, amely a szemlélődést egyébként gátolja.
Így tehát lehetőség nyílik papok és a munkálkodó rendekhez tartozó szerzetesek, sőt laikusok számára is arra, hogy külső tevékenységeik ellenére utat találjanak a mélyebb imaélethez, és még arra sincs szükség, hogy a magasabb misztikus kegyelem rendkívüli meghívását megkapják. És ez konkrét lehetőséget kínál arra, hogy az ember minden nyugtalansága és idegessége ellenére, amelyben ma élünk, ismét visszataláljon Istenhez. A materiális kultúra fejlődése csak akkor válhat áldássá, ha az ember ismét megtalálja Istent. Bizonyára nem jut el mindenki ezzel - vagy egy másik módszerrel - a mély imaélethez, de minél többen érik el, ez annál inkább szolgálja majd az emberiség egészének gyógyulását.
A zen és a keresztény misztika közötti kapcsolat jellemzése még eme szerény keretek között is hiányos lenne, ha nem emlékeznék meg legalább röviden Keresztes Szent Jánosról, a nagy doctor mysticus-ról. Amikor a misztika e nagy tanítója arról az útról beszél, amely az Istennel való misztikus egyesüléshez vezet, és megjelöli ennek feltételeit, azt mondja, hogy a léleknek nemcsak minden érzékelhető kötöttségtől, hanem minden gondolati kötöttségtől is meg kell szabadulnia. Némelyek ezért az ő élményét azonosították Plótinosz († Kr.u. 270) görög gondolkodó élményével, és ezek szerint ez megegyezne a zen élményével is. Ez utóbbi feltételezés azonban így minden bizonnyal téves. Senki sem állíthatja ezt, aki már átélte a megvilágosodást, és figyelmesen elolvasta Keresztes Jánost. Ugyanakkor azonban a megvilágosodás éppen az érzéki észlelés és a fogalmi gondolkodás szempontjából létre tudja hozni bennünk azt a diszpozíciót, amely Keresztes János szerint a misztikus egyesüléshez szükséges. Ilyen módon igazolhatja ő mégis a fenti véleményt, és ebben az értelemben mondhatjuk, hogy mind Keresztes Szent Jánosnak, mind Plótinosznak el kellett érnie a megvilágosodást. Keresztes Jánosnál ez bizonyosan tökéletes formában ment végbe. Ez azonban az ő esetében még nem minden. Azt mondhatnánk, az ő különös élményének a megvilágosodás élménye is része volt.
Louis Gardet ezt a különbséget így fejezte ki: "A jóga (és a zen) kiüresedése a lét teljességének abban a bőségében megy végbe, amely mindenkor a lét mélyére ér el. Keresztes János "semmi"-je azonban nem a lét természetes szintjén található. Nála nem arról van szó, hogy elérje a létezés ősaktusát, hanem hogy válaszoljon a kegyelemre, amely megtisztít, és olyan szintre emeli fel a gondolkodás és az akarat aktusát, ahol ezek bő áradása már nem az embertől, hanem a transzcendens Istentől és Megváltótól származik".15 E felfogást párhuzamba állíthatjuk a nagy középkori misztikus, Jan van Ruysbroeck (1294-1381) véleményével. ő nem beszél zen? , vagy jóga-tapasztalatokról, csupán általánosságban vizsgálja a kérdést, vajon "az értelem természetes fényében", tehát Isten kegyelme nélkül egyáltalán el lehet-e jutni - és ha igen, milyen mértékben - a misztikus, vagy a misztikushoz hasonló tapasztalatokra. E tapasztalatokról azt mondja: ezekben is Isten közli magát, így ezek sem szorítkoznak csupán a "létezés ősaktusá"-ra. Később azonban Ruysbroeck hozzáfőzi, hogy Isten a maga teljességét csak a Szentlélek kegyelme által közli. Eddigi megállapításaink tehát inkább Ruysbroeck felfogásával egyeznek.16 A jóga és a zen üressége mindkét felfogás szerint a lehető legkedvezőbb diszpozíciót jelentik e kegyelem befogadására. Maga Keresztes János írja: "Azt mondom, a dolog úgy áll, hogy a lelket Istennek kell ebbe a természetfeletti állapotba helyeznie, de azt is mondom, hogy a léleknek, amennyiben rajta múlik, erre elő is kell készülnie - és ez természetes úton is történhet, mindenek előtt azzal a segítséggel, amelyben Isten részesíti a lelket".17 És mi a fentiekben éppen erről szóltunk.