Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Csábító boszorkányok

Egykor régen Ceylon szigetén létezett egy Sziríszavatthu nevű démonváros. Boszorkányok laktak benne. Ha egy kereskedő hajó hajótörést szenvedett, felékesítették magukat, ételt-italt készítettek, és szolgálóik kíséretében, kisgyermeküket ölükben hordozva, a kereskedők elé vonultak. Abból a célból, hogy az érkezők azt higgyék, emberlakta vidékre érkeztek, itt-ott szántóvető és jószágot őrző emberek, tehéncsordák, kutyák és hasonlók látványát varázsolták elő. Azután a kereskedők elé mentek, megszólították őket:
- Tessék rizslé, igyatok! Fogyasszatok ebből a rizsből, egyetek az ételből!
A kereskedők mit sem sejtve elfogyasztották a felkínált ételt. Miután ettek-ittak, s utána megpihentek, a boszorkányok szóba elegyedtek velük:
- Hová valók vagytok, honnan érkeztetek, merre tartotok, milyen céllal jöttetek ide?
- Hajótörést szenvedtünk, úgy kerültünk ide - válaszolták.
- Jól van, urak. A mi férjeink is harmadéve hajóra szálltak és távoztak, úgylehet meg is haltak azóta. Ti is kereskedők vagytok; mi feleségként állunk szolgálatotokra.
Így női ravaszsággal, hízelgéssel elcsábították a kereskedőket és a boszorkányvárosba csalták őket. Ha régebben érkezett férfiak is voltak náluk, azokat varázskötelékekkel megbilincselték és börtönbe zárták. Ha saját vidékükön nem akadtak hajótöröttekre, tovább kóboroltak a tengerparton egyik irányban a Kaljáni folyóig, másik irányban a Nága szigetig. Ez volt a szokásuk.
Egy napon ötszáz hajótörött kereskedő vetődött partra városuk közelében. Elébük mentek, elcsábították és városukba csalták őket. Az előzőleg érkezett férfiakat varázskötelékekkel megbilincselték és börtönbe zárták. A legidősebb boszorkány a legidősebb kereskedőt, utána ugyanúgy a többi a többit férjévé tette. Éjszaka, amikor a kereskedők elaludtak, a legidősebb boszorkány felkelt, a börtönben megölt néhány embert, felfalta őket, majd visszatért. Ugyanezt tette a többi. Ám amikor az emberhús elfogyasztása után a legidősebb boszorkány visszatért, a teste hideg volt. A legidősebb kereskedő észrevette öleléséről, hogy boszorkány.
- A többi ötszáz is bizonyosan boszorkány; menekülnünk kell! - gondolta, s másnap reggel, amikor az arcát megmosni ment, figyelmeztette a többi kereskedőt:
- Ezek nem emberek, hanem boszorkányok. Ha újabb hajótöröttek érkeznek, azokat fogják meg férjüknek, bennünket felfalnak. Meneküljünk!
A kereskedők közül harmadfélszázan így válaszoltak:
- Nem bírunk elválni tőlük. Ti menjetek, mi nem távozunk.
A legidősebb kereskedő a boszorkányoktól rettegve a szavára hallgató harmadfélszáz társával együtt elmenekült.
Ebben az időben a Bódhiszattva egy táltosló méhében öltött testet. Szőre fehér volt, sörénye mint a mundzsa-fű, feje varjúfej. Varázserővel bírt, tudott repülni a levegőben. A Himálajából felrepülve Ceylonba szokott szállni, ott a tó partján növő rizsből legelészett, majd visszatért. Visszatérése előtt jóindulatulag háromszor elkiáltotta magát emberi szóval:
- Vannak-e itt, akik honukba akarnak hazatérni?
Amikor a kereskedők meghallották, odasiettek, homlokuk előtt összetett kézzel esedeztek:
- Uram, mi szeretnénk hazatérni honunkba!
- Akkor üljetek fel a hátamra!
Egyesek felfértek a hátára, mások a farkába kapaszkodtak, a többiek összetett kézzel álldogáltak. A Bódhiszattva varázserejével mind a harmadfélszáz kereskedőt hazaszállította hazájába, még azokat is, akik összetett kézzel álldogáltak. Mindegyiket saját otthonába vitte, majd szokásos tartózkodóhelyére távozott.
Az ottmaradt harmadfélszáz embert újabb emberek érkezésekor a boszorkányok megölték és megették.

Buta papagáj, okos papagáj

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy papagáj méhében öltött testet. Rádha névre hallgatott, öccsének neve Potthapáda volt. Még fiókák voltak, amikor egy madarász mindkettőjüket elfogta és Benáreszben egy papnak adta el. A pap úgy gondozta őket, mint édes gyermekeit. A pap felesége viszont szabados erkölcsű, feslett nőszemély volt.
Egyszer a pap ügyei intézésére távozott, és figyelmeztette a két papagájfiókát:
-Gyermekeim, ügyeim intézésére távozom. Éjjel-nappal kísérjétek figyelemmel anyátok viselkedését, és az idegen férfiak jövését-menését jól jegyezzétek meg.
Így a két papagájfióka gondjára bízta a feleségét és eltávozott. Ahogy kitette a lábát, az asszony ledér életet kezdett folytatni. Éjjel-nappal vége-hossza nem volt a jövésnek-menésnek. Ezt látva, Potthapáda megkérdezte Rádhától:
- Útrakelte előtt reánk bízta a pap a feleségét, de ő most rossz útra tért. Szólok neki.
- Ne szólj! - felelte Rádha.
Ő azonban nem hallgatott bátyjára, és szólt az asszonynak:
- Anyám, miért tértél rossz útra?
Az asszony elhatározta, hogy megöli. Kedveskedést színlelve, magához csalogatta:
- Kedvesem, csakugyan édes gyermekem vagy. Mától fogva nem fogok így viselkedni. Jöjj közelebb!
Mikor odarepült, megfogta:
- Még te parancsolgatsz nekem! Mit képzelsz magadról?
Kitekerte nyakát, és a tűzhelybe dobta.
Hazaérkezett a pap, s miután megpihent, megkérdezte a Bódhiszattvát:
-Rádha gyermekem, anyátok tisztességesen viselkedett-e, vagy sem?
És az első verset mondta:

Kedves fiam, úton voltam, nemrégen érkeztem haza.
Számolj be róla, hogy anyád nem állt-e le más férfival?

Rádha így adta tudtára a történteket:
- Atyám, ha valamiből semmi jó sem származik, okos ember nem beszél róla, hogy megtörtént-e, vagy sem.
És a második verset is elmondta:

Kimondta az igazságot, s az lett a veszte, hogy beszélt:
most Potthapáda ott fekszik a tűzhelyen, a hamuban.
Így okította a papot a Bódhiszattva, majd búcsút vett tőle, és az erdőbe távozott:
- Nekem nincs kedvem tovább maradni ezen a helyen.

A teknősbéka és barátai

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva antilop volt, és az erdőben egy tóparti bozótban tanyázott. A tó közelében egy fa tetején egy harkály fészkelt. A tóban egy teknősbéka élt. Hárman összebarátkoztak, és egyetértésben éltek egymás társaságában.
Egyszer egy vadász az erdőben cserkészve észrevette a Bódhiszattva lábnyomát az itatóhoz vezető csapáson, és vadfogó hurkot vetett ki, bőrből, amely erős volt, mint a vaslánc, majd távozott. A Bódhiszattva az első éjszakai órákban jött vizet inni, és hurokra került. A csapdába esett állatok hangján felsikoltott. Hangjára a fa tetejéről a harkály, a vízből a teknősbéka odasietett, és töprengtek, hogy mitévők legyenek. A harkály ezt tanácsolta a teknősnek:
- Kedvesem, neked fogad van, rágd át ezt a hurkot. Én közben megyek, s úgy intézem, hogy a vadász ne érjen ide. Így kettőnk együttműködésével megmentjük barátunk életét.
Eljárásukat az első versben foglalta össze:

Jöjj, teknős, és a bőrhurkot fogad sietve rágja át,
s én gondoskodom arról, hogy közben ne jöjjön a vadász.

A teknősbéka nekilátott a szíj átrágásának, a harkály pedig a vadász falujába repült. A vadász hajnalban magához vette kését és indult. Mikor a harkály látta, hogy kilép a házból, rikoltott, meglengette szárnyát, és arcán legyintette a ház elülső ajtaján kilépő vadászt.
- Baljós előjel, hogy egy madár megcsapott - gondolta a vadász, visszatért a házba, kis időre visszafeküdt, majd újra felkelt és fogta a kését. A harkály átgondolta:
- Az imént az elülső ajtón lépett ki, most bizonyosan a hátulsó ajtón fog kilépni - és a ház mögött foglalt helyet.
A vadász valóban így gondolkozott:
-Amikor az elülső ajtón léptem ki, baljóslatot jelentő madárba ütköztem; most a hátulsó ajtón fogok kimenni - és a hátulsó ajtón lépett ki. A madár megint rikoltott, és arcon legyintette. A vadászt az újabb baljóslatú madárütés visszatérítette:
- Ez a madár nem hagyja, hogy kimenjek.
Napfelkeltéig visszafeküdt, napkelte után fogta a kését és indult. A madár sebesen repült jelenteni a Bódhiszattvának, hogy a vadász közeledik. Ekkora a teknősbéka egy kivételével az összes szíjat átrágta, de a fogai már szinte kihullottak, a száját vér borította. Mikor a Bódhiszattva látta, hogy a vadász villámsebesen közeledik, kezében késsel, elszakította az utolsó szíjat és elmenekült az erdőbe. A madár a fa tetejére telepedett. A teknős erőtlenül terült el a földön. A vadász zsákjába dugta a teknőst, és a zsákot felakasztotta egy faágra. A Bódhiszattva visszatért, körülnézett, és észrevette, hogy a teknőst elfogták.
- Meg kell mentenem a barátom életét - döntött. Kimerültnek tetette magát, úgy, hogy a vadász észrevegye. A vadász, kezében késsel, nyomába eredt:
- Kimerült ez az állat, elejtem.
A Bódhiszattva se túl közel, se túl messze nem kerülve tőle, becsalta az erdőbe. Mikor látta, hogy elég messzire kerültek, irányt változtatott, a másik úton nyílsebesen visszafutott, szarvával fellökte a zsákot, az leesett a földre. Felhasította, és kiszabadította a teknőst.
A harkály is leszállt a fáról. A Bódhiszattva oktató szavakkal fordult mindkettőjükhöz:
- A ti segítségeteknek köszönhetem, hogy életben maradtam. Baráti kötelességeteknek eleget tettetek velem szemben. De most a vadász valószínűleg vissza fog térni, és zsákmányul ejt benneteket. Ezért, harkály barátom, fiókáiddal együtt távozzál más helyre, te pedig, teknős barátom, merülj a víz alá!
Úgy is tettek.
Ezt a Megvilágosult Mester a második versben foglalta össze:

A teknős víz alá merült, sűrűbe bújt az antilop,
a harkály és fiókái más, messzibb fára szálltak át.

A vadász visszatért arra helyre, és rosszkedvűen hazatért.
A három barát pedig életük végéig zavartalan barátságban élt, utánna érdemeiknek megfelelő helyre távoztak.

A ganajtúró bogár

Egykor régen Kászi ország Pótali nevű városában egy Asszaka nevű király uralkodott. Fő felsége, Ubbarí, kedves volt, nyájas, csinos, elragadó. Szépsége felülmúlta az emberekét, megközelítette az istenekét. Egyszer csak váratlanul meghalt. Halála keserűséggel töltötte el a királyt, bánatba merült, kétségbe esett. Koporsóba tétette a testet, olajjal és balzsammal töltette meg a koporsót, és ágya alatt helyezte el. Étlen, zokogva, jajveszékelve feküdt ágyán. Szülei, rokonai, barátai, tanácsosai, papok, polgárok vigasztalták:
- Ne bánkódjál, mahárádzsa; a világon minden mulandó - ám nem tudták megnyugtatni. Így telt el hét nap, szüntelen siránkozása közepette.
Ebben az időben a Bódhiszattva a Himálajában tartózkodott, mint az Öt Természetfeletti Tudás és Nyolc Tökéletesség birtokában lévő remete. Mindent látó, égi szemmel végignézett Indián, és megpillantotta a gyászoló királyt.
- Segítenem kell rajta - gondolta. Varázserejével a levegőbe emelkedett, a királyi palota kertjében leereszkedett az ünnepélyes alkalmakkor használt kőpadra; olyan volt, mint egy arany szobor.
Egy pótalibeli fiatal bráhman belépett a kertbe, megpillantotta a Bódhiszattvát, tisztelettudóan üdvözölte, és leült elébe. A Bódhiszattva beszédbe elegyedett vele, és megkérdezte:
- Mondd, ifjú, a király igazságosan uralkodik?
-Igen, szentség, a király igazságosan uralkodik, azonban hitvese elhunyt, ő koporsóba tétette a testet, és jajveszékelve fekszik mellette már hetednapja. Uram, meg kellene vigasztalnod a királyt nagy bánatában. Hozzád hasonló bölcs, erényes emberek feladata, hogy eloszlassák a király bánatát.
-Ifjú, én nem ismerem a királyt. Azonban ha felkeresne engem, érdeklődésére meg tudnám mondani, hol öltött ismét testet a neje, és azt is meg tudnám tenni, hogy szóra bírjam a király előtt.
- Szentség, akkor várj meg itt, amíg a királyt idehívom.
A Bódhiszattva megígérte, s az ifjú a királyhoz sietett, és közölte vele a hallottakat, buzdítva, hogy keresse fel az égi látású személyt.
- Óh, hát megláthatom Ubbarít - örvendett meg a király. Kocsijára szállt, odahajtatott, köszöntötte a Bódhiszattvát, tisztelettel leült oldalt előtte, s megkérdezte:
- Igaz-e, hogy tudod, hol öltött ismét testet a királyné?
- Igen, mahárádzsa.
- Nos, hol?
-Mahárádzsa, mivel el volt telve saját szépségével, semmi mással nem törődött, nem voltak jócselekedetei, ezért itt, ebben a kertben ganajtúró bogárként született újjá.
- Nem hiszem.
- Akkor megmutatom neked, és szóra bírom előtted.
-Igen, szólaltasd meg!
A Bódhiszattva varázshatalmával előparancsolta:
- Jelenjenek meg a király előtt mindketten, amint éppen egy ganajbogyót görgetnek!
Megjelent két bogár. A Bódhiszattva rájuk mutatott:
- Mahárádzsa, ez a te feleséged, Ubbarí királyné. Miután tőled megvált, egy hím ganajtúró bogár nyomába szegődött. Nézd meg!
- Szentség, nem vagyok hajlandó elhinni, hogy Ubbarí ganajtúró bogárként születhetett újjá!
- Akkor megszólaltatom, mahárádzsa.
- Szólaltasd meg, szentség!
A Bódhiszattva varázshatalmával szóra bírta, s megszólította:
- Ubbarí!
A bogár emberi hangon válaszolt;
- Mit parancsolsz, szentség?
- Előző életedben mi volt a neved?
- Szentség, Asszaka király fő felesége voltam, Ubbarí volt a nevem.
- Jelenleg kit szeretsz jobban? Asszaka királyt, vagy a hím ganajtúró bogarat?
- Szentség, az még előző születésemben volt. Akkor az ő társaságában élveztem ebben a parkban, ami gyönyört látvány, hang, illat, íz, érintés nyújthat. Most azonban, mióta emlékezetemből is törlődött előző életem, mit jelentene nekem a király? Most hajlandó volnék megölni Asszakát, és a torkából folyó vérrel páromnak, a ganajtúró bogárnak a lábát kenném meg - válaszolta, és a jelenlévők füle hallatára ezt a verset mondta:

Egykor ebben a szép parkban Asszaka volt a hitvesem,
ő szeretett, s szerettem én; boldogan éltem oldalán.
De az új öröm, új bánat a régit elfeledteti.
Kedvesebb ez a féreg most nekem, mint ezer Asszaka.

Ennek hallatára Asszaka király elszégyellte magát, s álltó helyében megparancsolta, hogy távolítsák el a hullát. Megmosta fejét, meghajolt a Bódhiszattva előtt, visszatért a városba, újabb fő feleséget választott, igazságosan uralkodott. A Bódhiszattva, miután észhez térítette a királyt és elűzte bánatát, viszszatért a Himálajába.

A majom és a krokodil

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva a Himálaja vidékén egy majom méhében öltött testet. Erőtől duzzadt, hatalmas volt, mint egy elefánt, nagy testű, tetszetős külsejű. A Gangesz folyó kanyarulatában lakott erdei tanyáján.
Ez idő tájt egy krokodil élt a Gangeszben. Párja meglátta a nagy testű Bódhiszattvát, és megkívánta a szíve húsát. Szólt
a hím krokodilnak:
- Férjem, szeretném ennek a majomkirálynak a szívét megenni.
- Kedvesem, mi víziállatok vagyunk, ez szárazföldi állat; hogyan tudnánk elfogni?
- Akárhogy is, fogd el! Ha nem kapom meg, meghalok.
- No jó, ne félj. Van egy ötletem; megszerzem neked a majom szívét - nyugtatta meg párját a hím krokodil. Amikor a Bódhiszattva a Gangeszből vizet ivott, és leült a folyó partján, odament hozzá, megszólította:
- Majmok királya, miért időzöl ezen az unalmas helyen, ahol állandóan savanyú gyümölcsöt eszel? A Gangesz túlsó partján vége-hossza nincs a legédesebb gyümölcsöknek, mangónak, majomkenyérfának és egyebeknek. Miért nem mégy inkább oda, hogy mindenféle gyümölcsben válogathass?
- Krokodilok királya, a Gangesz széles, a vize mély; hogyan mehetnék oda?
- Ha menni akarsz, a hátamra ültetlek, átviszlek.
A Bódhiszattva hitt neki, és igen mondott.
- Rendben van, gyere, ülj a hátamra - szólt. Ő a hátára ült. A krokodil rövid úszás után a víz alá merítette a majmot.
- Barátom, víz alá merítesz; mi ez?
- Ne hidd, hogy jó szándékkal jöttem érted, hogy átvigyelek. A párom megkívánta a szíved húsát, vele akarom megetetni a szívedet.
- Barátom, jó, hogy mondod. Mert ha mi, majmok, a testünkben tartanánk a szívünket, ágról-ágra ugrálás közben darabokra törne.
- Hát hol tartjátok?
A Bódhiszattva egy közelben álló vadfügefára mutatott, amely érett gyümölcsök fürjeitől roskadozott:
- Nézd, ott van a szívünk arra a vadfügefára akasztva.
- Ha nekem adod a szívedet, nem öllek meg.
- Akkor vigyél oda, leakasztom a fáról, neked adom.
Odaúszott vele. A Bódhiszattva felszökött a hátáról, a fügefára ugrott, onnan szólt le:
- Barátom, ostoba krokodil! Elhitted hogy vannak olyan állatok, amelyek fa tetején tartják a szívüket. Ostoba vagy, becsaptalak. Tartsd meg magadnak a sokféle gyümölcsödet. Tested nagy, de eszed nincs.
És az esetről ezt a verset mondta:

Énfelőlem a túlparton teremhet sok majomkenyér,
gránátalma, finom mangó - nekem elég a vadfüge.
A tested jókorára nőtt, de nem sok ész szorult belé.
Becsaptalak, te krokodil. Elmehetsz, ahová akarsz.

A krokodil visszatért tartózkodási helyére, olyan elkeseredetten, kedvetlenül, leverten, mint aki sokat veszített a játékban.

Felül meleg, alul hideg

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy nyomorúságos, kéregetésből élő mutatványos családjában öltött testet. Amikor felnőtt, ő is szegényen, szűkös körülmények között, kéregetésből tartotta fenn magát.
Ekkortájt Kászi ország egyik falujában élt egy bráhman, akinek a felesége rossz erkölcsű, feslett, kikapós nőszemély volt. Egy napon a bráhman valamilyen teendők végzésére eltávozott otthonról, és ezt a kedvező alkalmat kileste az asszony szeretője, és megjelent a házban. Szeretkezett a nővel, majd szólt:
- Szeretnék valamit enni, mielőtt távozom.
Az asszony rizst főzött, mártással, fűszerrel melegen elébe tálalta, mondván: "Egyél", ő maga pedig az ajtóba állt, hogy figyelje ha a férje érkezik. Miközben az asszony szeretője falatozott, a Bódhiszattva egy kis ételmaradékot koldulva várakozott.
Ebben a percben tűnt fel a ház felé közeledő bráhman. Felesége észrevette, hogy jön a férje, besietett a házba, és a kamrába tuszkolta a szeretőjét:
- Kelj fel, jön a bráhman!
A bráhman belépett, s mikor leülni készült, neje zsámolyt tolt elébe, és vizet hozott kézmosáshoz. A másik férfi után megmaradt, kihűlt ételre meleg ételt öntött, és a férje elé tette. Ő belenyúlt az ételbe, és érezte, hogy felül meleg, alul hideg
a rizs. Gyanúja támadt, hogy valaki más hagyta meg az ételmaradékot. Kérdőre vonta a feleségét, és az első verset mondta:

Ennek a rizsnek nem meleg az alja, csak a teteje;
hallod-e, asszony, áruld el: az alja hogy került felül?

Az asszony rettegett, hogy kiderülnek viselt dolgai, s hiába faggatta a férje, hallgatott. A Bódhiszattva így töprengett:
- A kamrába rejtett férfi bizonyára a szeretője ennek az
asszonynak, ez az ember pedig nyilván a ház ura. Az asszony azért hallgat, mert fél, hogy kiderül, miket művel. Én csak azért is leleplezem ezt a nőt, és közlöm a bráhmannal, hogy
a szeretője a kamrában lapul.
Elbeszélte az egész történetet: hogy mihelyt a bráhman kitette a lábát a házból, megjelent a másik, illetlenül viselkedtek, a frissen főtt ételből az az ember evett, miközben az aszszony az ajtóban állt és az utat figyelte, végül a másik férfi a kamrába rejtőzött. A második verset mondta:

Uram, én mint mutatványos, mint kéregető állok itt;
de a kamrában rejtőzik, akire te kíváncsi vagy.

Azzal üstökénél fogva kiráncigálta a férfit a kamrából, s a bráhmannak ezt tanácsolva: "Tanítsd meg rá, hogy többé ilyen gonoszságot ne műveljen", távozott. A bráhman szitokkal és veréssel megleckéztette mindkettőt, hogy elmenjen a kedvük hasonló gonoszságtól.

A fecsegő teknősbéka

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egyik tanácsosának a házában öltött testet. Amikor elérte a férfikort, ő lett a király tanácsadója kormányzati és erkölcsi ügyekben. A király fecsegő természetű volt: ha beszélni kezdett, más nem jutott szóhoz. A Bódhiszattva szerette volna leszoktatni fecsegő természetéről, és törte a fejét, hogy mit találjon ki.
Ebben az időben élt a Himálajában egy tóban egy teknősbéka. Két hattyúfióka, amelyek oda jártak élelmet keresni, megbarátkozott vele. Szoros barátság alakult ki közöttük, s egy napon így szóltak a teknősbékához:
- Teknős barátunk, a mi lakhelyünk a Himálaja-hegység Csittakúta fennsíkján, az Arany Barlangban, gyönyörű szép táj. Gyere el velünk oda!
- De én hogyan juthatnék el oda?
-Majd mi magunkkal viszünk, azzal a feltétellel, hogy közben befogod a szádat, senkihez sem szólsz egy szót sem.
- Be fogom fogni, vigyetek magatokkal!
- Jól van - mondták, fogtak egy botot, hogy a teknősbéka keményen harapjon bele, ők a bot két végét a csőrükbe fogták, és felrepültek a levegőbe. Mikor a falusi gyerekek látták, hogy így szállítják a hattyúk a teknőst, kiabáltak:
- Ni, két hattyú egy bottal fogott egy teknősbékát!
- Mi közötök hozzá, pimasz kölykök, hogy a barátaim szállítanak? - akarta mondani a teknős, de ezzel kieresztette a harapásából a botot, s mivel a gyorsröptű hattyúk ezalatt már Benáreszben éppen a királyi palota fölé értek, lezuhant a palota kertjébe, és kettérepedt. Nagy riadalom tört ki:
- Egy teknősbéka pottyant le a kertbe, és kettérepedt!
A király a Bódhiszattva és tanácsosai kíséretében odasietett, meglátta a teknőst, és megkérdezte a Bódhiszattvát:
- Tudós, mondd, hogyan zuhanhatott ide ez a teknősbéka?
A Bódhiszattvának támadt egy ötlete:
- Már régóta töprengek, hogyan térítsem észre a királyt. Ez
a teknősbéka minden bizonnyal megbarátkozott a hattyúkkal, és azok a Himálaja tájára szerették volna elszállítani. Mondták neki, hogy szorítsa a foga közé a botot, azután felrepültek vele a levegőbe. Ott valamiféle megjegyzést hallott, s mivel nem tudta befogni a száját, kiengedte a szájából a botot, ennek következtében lezuhant a levegőből, és elpusztult.
Ezzel a királyhoz fordult:
- Mahárádzsa, a mértéktelen fecsegők, akik képtelenek határt szabni szószaporításuknak, ugyanilyen balsorsra jutnak.
És ezt a verset mondta:

Saját maga idézte fel önmagára a pusztulást
a fecsegő teknősbéka, míg elengedte a botot.
Tanulj belőle, s ne fecsegj, ha nem kell, bölcs uralkodó.
Nézd, fölöslegesen szájalt a teknős, ezért vége lett.

A király felfogta, hogy reá céloz, és rákérdezett.
- Reám céloztál, mester?
A Bódhiszattva egyértelműen kimondta:
- Mahárádzsa, akár te, akár bárki más fölöslegesen sokat beszél, ugyanígy pórul jár.
A király ettől fogva fékezte magát, és röviden szólt.

Az egerek megették az ekét

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva a király egyik tanácsosának házában öltött testet. Felnőtt korában a törvényszéki tanácsos tisztjét nyerte el.
Ebben az időben jóbarátságban volt két kereskedő, egy falusi és egy városi. A falusi letétbe helyezett a városinál ötszáz ekét. A városi eladta az ekéket, az ekék árát megtartotta magának, és az ekék helyén egérpiszkot szórt szét. Idő múltával a falusi visszatért, és kérte az ekéket.
- Az egerek megették az ekéidet - mondta a csalfa kereskedő, és rámutatott az egérpiszokra.
- Ha megették, hát megették. Mit lehet tenni, ha megették az egerek?
Legközelebb, amikor fürödni ment a folyóra, magával hívta a városi kereskedő fiát, és elvitte egyik barátjához, ott bezáratta a ház egyik belső szobájába:
- Ne engedjétek, hogy innét kilépjen!
Maga megfürdött, és indult a csalfa kereskedő házába.
- Hol a fiam? - kérdezte az.
- Barátom, miközben fiadat a parton hagytam és bemerültem a vízbe, jött egy ölyv, karmaiba kapta a fiadat, és felrepült vele a levegőbe. Én vizet szórtam utána, kiabáltam, hadonásztam, de nem tudtam kiszabadítani.
- Hazudsz, egy ölyv nem tud egy gyermeket elragadni!
- Elhiszem, barátom, de bármennyire lehetetlen is, nem tehetek róla. Egy ölyv ragadta el a fiadat.
A másik szitkozódott:
- Megállj, te tolvaj, gazember, gyilkos! Megyek a törvényszékre, előállíttatlak! - és elrohant.
- Tégy, ahogy óhajtod - szólt a másik, és követte a törvényszékre.
A csaló kereskedő előadta a Bódhiszattvának:
- Uram, ez az ember magával vitte a fiamat fürödni a folyóra, s mikor kérdeztem, hová lett a fiam, azt válaszolta, hogy egy ölyv elragadta. Dönts az ügyemben!
- Mondd meg az igazat - szólította fel a másikat a Bódhiszattva.
- Igen, uram, magammal vittem, és egy ölyv elragadta. Ez így igaz, uram.
- Ki hallott már olyat, hogy egy ölyv el tud ragadni egy fiút?
-Uram, én is megkérdem tőled: ha az ölyv nem tud egy fiút a levegőbe emelni, az egerek meg tudják enni a vas ekét?
- Mit jelentsen ez?
-Uram, én ennek az embernek a házában letétbe helyeztem ötszáz ekét. Ő azt mondta, hogy az egerek megették az ekéimet, és rámutatott: "Itt van azoknak az egereknek a piszka, amelyek megették az ekéidet." Uram, ha az egerek meg tudják enni az ekét, akkor az ölyv is el tudja ragadni a fiút. Ha az egerek nem ették meg az ekéimet, akkor az ölyv sem ragadta el a fiát. Ő azt állítja, hogy az egerek megették az ekéket. Döntsd el, vajon megették-e, vagy sem. Ítélj az ügyemben!
- Ez az ember nyilván úgy okoskodott, hogy a hazugot másik hazugsággal lehet lefőzni - fogta fel a Bódhiszattva. - Jól gondoltad! - mondta neki, és ezt a két verset mondta:

Ügyes fogás volt a csalót becsapni,
álnok hazugnak ravaszul hazudni.
Ha ekevasat az egér megrágja,
Az ölyv a fiút levegőbe kapja.
Gazságra gazság a találó válasz,
a képtelenségre a képtelenség.
Add vissza ennek az ekét, te tolvaj,
s ő visszaadja fiadat cserébe.

Így a fiát-vesztett ember visszakapta a fiát, az ekét-vesztett az ekéit. Utána mindkettő ment, ahová akart.

A részeg döglégy

Egykor régen Anga és Magadha ország lakói, amikor egyik országból a másikba utaztak, a két ország határán egy fogadóban megpihentek, pálinkát ittak, halat és húst ettek, másnap reggel befogtak a szekérbe, és tovább hajtattak. Egy alkalommal távozásuk után az ürülék szaga odacsalt egy döglegyet,
s meglátta a földre kiloccsant pálinkát. Szomjas volt, ivott a folyadékből, berúgott tőle. Felmászott a ürülék tetejére. A híg ürülék kissé besüppedt alatta.
- A föld nem bírja elviselni súlyomat! - ujjongott.
Ebben a pillanatban egy megvadult elefánt vágtatott arra, de megérezve az ürülékszagot, undorodva visszafordult. Látta ezt a döglégy, és beképzelte magának:
- Ez az állat megijedt tőlem, azért menekül. Megmérkőzöm vele!
Kihívta párbajra az első verssel:

Mérkőzzék hős a bajnokkal! Csapjon itt össze két vitéz!
Gyáván ne futamodjál meg, fordulj vissza, te elefánt!
Kettőnk tusáját lássa meg egész Anga és Magadha!

Az elefánt fülelt, meghallotta a döglégy zümmögését, viszszafordult, és rendreutasította a második verssel:

Nem lábammal taposlak szét, agyar s ormány se kell terád:
elintézlek a trágyámmal. A mocsokhoz mocsok való.

Ezzel egy nagyot rottyantott a fejére, utána rá is vizelt, így vetett véget a légy életének. Utána trombitálva tovább vágtatott az erdőbe.

Sakál a varázsige birtokában

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva volt a király házi papja. Tökéletesen tudta a három Védát, és járatos volt mind a tizennyolc mesterségben. A Világgyőző varázsigét is ismerte.
Egy napon a Bódhiszattva elhatározta, hogy elismétli a varázsigét. Elvonult a palota kertjébe, és egy kőre ülve elismételte az igét. Ezt az igét ugyanis a megfelelő szertatás nélkül nem lehet elsajátítani, ezért helyezkedett el az elismétléshez az említett módon. De miközben az igét mondta, egy sakál a közelben egy üregben rejtőzött, végighallgatta a szöveget, és megtanulta. Ez a sakál ugyanis előző életében bráhman volt, aki tudta a Világgyőző varázsigét.
A Bódhiszattva befejezte az ige felmondását, felállt, és így beszélt:
- Pontosan emlékszem a varázsigére.
A sakál előbújt az üregből, és megszólalt:
- Hallod-e, te pap, én még pontosabban emlékszem a varázsigére - mondta, s ezzel elfutott. A Bódhiszattva egy darabon utána futott:
- Ez a sakál nagy csapást fog ránk zúdítani, fogjátok meg, fogjátok meg!
A sakál azonban elszaladt és elrejtőzködött az erdőben. Jártában-keltében egy nősténysakálra bukkant, és gyöngén beléharapott.
- Mit akarsz, uram? - kérdezte a nőstény.
- Enyém leszel-e, vagy sem?
- Tiéd leszek - válaszolta engedelmesen.
A sakál elmondta a Világgyőző varázsigét, ezzel sok száz sakált odakényszerített, majd az összes elefántot, lovat, oroszlánt, tigrist, vadkant, gazellát, és a többi négylábút magához rendelte. Szabbadátha, azaz Csupafog néven királyuk lett, és egy nősténysakált megtett első királynénak. Két elefánt hátán egy oroszlán állt, az oroszlán hátán Csupafog sakálkirály és nősténye, mint első királyné ült. Nagy dicsőséget élvezett.
A nagy dicsőség a fejébe szállt. Elbizakodottságában elhatározta, hogy meghódítja Benáresz országát. Az összes négylábú állat élén Benáresz közelébe vonult. Kísérete tizenkét mérföldnyi földet lepett el. A sakál üzenetet küldött a királynak, hogy adja át királyságát, vagy küzdjön meg velük. Benáresz lakói rémült rettegésben eltorlaszolták a város kapuit, és várakoztak. A Bódhiszattva a király elé járult:
- Ne félj, mahárádzsa! Az én dolgom, hogy megküzdjek Csupafog sakállal. Rajtam kívül senki sincs, aki szembe tudna szállni vele.
Ezzel megnyugtatta királyt és a városlakókat, majd felment a városkapu tornyába, hogy megkérdezze a sakált:
- Csupafog, hogyan akarod meghódítani az országot?
- Oroszlánaimat bőgetni fogom, az egész nép meg fog rémülni a hangtól, így hódítom meg.
- Szóval így - gondolta a Bódhiszattva, leszállt a toronyból, és kidoboltatta:
- A tizenkét mérföld széles Benáresz városának minden lakója tömje be a fülét babliszt-péppel!
A dobszó hallatára az egész népség saját magának és minden négylábúnak, még a macskáknak is betömte a fülét babliszt-péppel, úgyhogy egymás hangját sem hallották. Ekkor a Bódhiszattva ismét felment a toronyba, és leszólt:
-Csupafog!
-Mit akarsz, bráhman?
-Mit is akarsz tenni, hogy meghódítsd az országot?
-Mondtam: oroszlánaimat bőgetni fogom, az emberek meg fognak rémülni, kioltom az életüket, így fogom meghódítani az országot.
- Oroszlánaidat nem fogod tudni rábírni a bőgésre, mert ezek az erős, sárga mancsú, dús sörényű oroszlánkirályok nem fognak engedelmeskedni holmi kivénhedt sakál parancsának.
A sakált elöntötte a büszkeség:
- Egyelőre hagyom a többi oroszlánt, s csak ezt az egyet fogom bőgetni, amelyiknek a hátán ülök.
- Ha tudod, hát bőgesd!
A sakál egy rúgással jelt adott annak az oroszlánnak, amelyiknek a hátán ült:
- Bőgj, oroszlán!
Az oroszlán az elefánt homlokára szorította a száját, és háromszor rémítő oroszlánordítást hallatott. Az elefántok megrémültek, a sakált ledobták, a lábuk elé esett, a fejére tapostak, ízzé-porrá tiporták. Csupafog sakál ott helyben kimúlt. Az oroszlánordítástól a többi elefántot is halálos félelem fogta el, egymásnak estek és elpusztították egymást. Az összes többi állat is ott pusztult, gazellák és vaddisznók, nyulak és macskák, az oroszlánok kivételével. Az oroszlánok elfutottak és az erdőbe rejtőztek. Tizenkét mérföldet borítottak az állatok tetemei.
A Bódhiszattva leszállt a toronyból, kinyittatta a városkapukat, és kidoboltatta a városban:
- Mindenki vegye ki a füléből a babpép-dugaszt, és akinek húsra van szüksége, vigyen magának!
Az emberek annyit ettek a húsból frissen, amennyi beléjük fért. A többit megszárították, szárítva tették el. Úgy mondják, ekkor jött szokásba a hús szárítása.

A szerelmes szamárkanca

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva a nemes Szindhu-földi lovak nemzetségében öltött testet, és Szélsebes paripa néven a király ünnepi hátaslova lett. A lovászok a Gangesz folyóra jártak vele fürösztésre. Megpillantotta egy Kundálí nevű szamárkanca, és belészeretett. A szenvedély hevétől rázkódva, nem legelt füvet, nem ivott vizet, lesoványodott, csupa csont és bőr volt. Csikója, látva, mennyire lesoványodott, megkérdezte.
- Anyám, miért nem legelsz füvet, nem iszol vizet, lesoványodtál, egész testedben rázkódol. Mi bajod van?
Kundáli először nem válaszolt, de az ismételt faggatásra bevallotta, miért emészti magát. Csikója megvígasztalta:
- Anyám, ne búsulj, idehívom azt a lovat.
Amikor Szélsebes paripát füröszteni vitték, odament hozzá:
- Nemes uram, anyám beléd szeretett. Nem eszik, sorvad, meg fog halni. Add vissza életét!
- Jól van, kedvesem, megteszem. A lovászok fürösztés után kis időre szabadon engednek csatangolni a Gangesz partján. Te anyáddal együtt jöjj el arra a helyre.
A csikó távozott, maga mellé vette anyját, az említett helyen magára hagyta, ő félrevonult és elrejtőzött. A lovász ugyanott szabadon engedte Szélsebes paripát. A ló észrevette a szamárkancát, és közeledett felé. Amikor a ló odaért, és a szamár testét kezdte szaglászni, a szamárnak ez a gondolata támadt:
- Ha nem kéretem magamat, s minden további nélkül engedek, csorbát szenved büszkeségem és jó nevem. Úgy kell tennem, mintha nem volnék hajlandó.
Ezzel rúgást mért a ló alsó állkapcsára, és elfutott. A lónak kitört a foga, s azt hitte, belepusztul a fájdalomba.
- Dehogy kell nekem ez a szamár - gondolta a ló, és szégyenében ő is elfutott. A szamár megbánta tettét, visszatért, és bánatosan leroskadt. Csikója odament hozzá, és az első verssel érdeklődött:

Aki miatt lefogytál, és az étel sem ízlett neked,
az most eljött hozzád, anyám. Miért futottál tőle el?

Csikója szavára a kanca a második verssel válaszolt:

Ha rögtön az első szóra enged a nő a férfinak,
elveszíti a jó hírét - én csak ezért futottam el.

Így magyarázta meg fiának a női jellemet a szamárkanca.


Bagoly nem való királynak

Egykor régen, az első világkorban élő emberek összegyűltek és kiválasztottak maguk közül egy daliás, bizalomgerjesztő, parancsolásra termett, minden jó tulajdonsággal ékes férfit, és kinevezték királyukká. A négylábúak is összegyűltek, és egy oroszlánt választottak királlyá. A tengerben a halak a bálnát emelték királyukká.
Ezután a madarak is összegyűltek a Himálaja egyik fennsíkján, és így beszéltek:
- Az embereknek van királyuk, a négylábúaknak is, a halaknak is, egyedül nekünk nincs. Nem jó vezető nélkül élni; nekünk is kell találnunk királyt. Ismertek-e olyat, aki alkalmas e tisztség betöltésére?
Keresni kezdtek egy megfelelő madarat, és a bagoly nyerte el a tetszésüket:
- Ő tetszik nekünk!
Ezt az egyik madár a közmegegyezés érdekében háromszor kikiáltotta.
Egy varjú kétszeri kikiáltást végighallgatott, a harmadik kikiáltásnál felemelkedett:
-Álljatok meg! Ni, milyen szemekkel mered ránk most, amikor királlyá kenni készüljük; hát még milyen lesz haragosan! Ha a bagoly haragosan ránk néz, úgy fogunk minden irányba szétrepülni, mint a forró serpenyőbe dobott szézámmagok. Nem helyeslem, hogy királlyá válasszuk.
Ezt a véleményt az első versben foglalta össze:

A madarak egész népe urává tenné a bagolyt;
nekem is lenne szóm hozzá, hogyha a nép megengedi.

A madarak a második verssel adtak engedélyt:

Mondd ki nyugodtan, kedvesem: szerinted mi a jó s helyes.
A fiatal madárnak is lehet esze, jó ötlete.

Az engedély elnyerése után elmondta a harmadik verset:

Bevallom, nekem nem tetszik, hogy a bagoly király legyen.
Milyen a szeme békésen! Hát még milyen lesz mérgesen!

- Nekem nem tetszik, nekem nem tetszik - károgta, és felrepült a levegőbe. A bagoly is felröppent, üldözőbe vette. Azóta haragban vannak egymással.
A madarak az aranyhattyút választották királlyá, és eloszoltak.


A szemtelen majom

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva a Himálaja vidékén egy bivaly méhében öltött testet. Mikor felnőtt, erős, nagy testű lett, és járta
a hegyeket, barlangokat, járhatatlan sűrűségeket.
Egyszer egy árnyas fa tövében legelészett, majd déltájban ott pihent le a fa alatt. Egy szemtelen majom lemászott a fáról, a bivaly hátára ugrott, levizelte és rápiszkolt, majd a szarvába kapaszkodott, lecsúszott róla, és a farkába akaszkodva himbálta magát. A Bódhiszattva, akit türelem, jóindulat, megbocsájtás töltött el, elnézte illetlen viselkedését. A majom rendszeresen megismételte ugyanezt.
Egy napon a fa védőszelleme leereszkedett a fa alsó ágára, és megkérdezte:
- Bivalykirály, miért tűröd el ennek a gonosz majomnak a szemtelenségét? Tanítsd rendre!
Ezt a tanácsát az első két versben foglalta össze:

Miért tűröd el szó nélkül, hogy ez a hitvány, szemtelen,
gaz majom kénye-kedvére kellemetlenkedjék neked?
Szúrd a pimaszt a szarvadra, és lábaddal tiporj reá!
Minden gyerek kigúnyol, ha látja, hogy mindent elviselsz.

- Fa védőszelleme, ha nem viselem el ennek a gonoszságát, elnézést tanúsítva nemzetségére, családjára, azok erejére való tekintettel, hogyan remélhetem vágyaim beteljesülését? A majom viszont majd azt fogja hinni, hogy mindenki olyan, mint én, és ugyanezt a szemtelenséget el fogja követni mással szemben is. Akkor a vad bivalyok, akikkel így fog viselkedni, megölik. Ha mások pusztítják el, én mentesülni fogok a bosszantástól is, az élet kioltásától is.
És elmondta a harmadik verset:

Mást is hozzám hasonlónak fog hinni, s így viselkedik.
Azok majd megölik, s akkor halála nem az én hibám.

Néhány nap múlva a Bódhiszattva máshová távozott, és egy másik, vad bivaly vetődött oda. A szemtelen majom azt hitte, hogy ugyanaz a bivaly, a hátára ugrott, és megismételte arcátlanságait. Az levetette magáról, a földre csapta, szarvával átdöfte a szívét, patájával ízekre tiporta.


A Bódhiszattva mint rablóvezér

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva Kászi ország egyik falujában öltött testet egy tisztességes családban. Felnőtt korában ahelyett, hogy földműveléssel vagy kereskedéssel kereste volna kenyerét, maga köré gyűjtött ötszáz rablót, ő lett a vezérük, és útonállásból, betörésből és hasonlókból élt.
Ebben az időben egy benáreszi földbirtokos ezer pénzt adott kölcsön egy falusi embernek, de meghalt, mielőtt visszakapta volna a kölcsönt. Egy idő múltán özvegye is megbetegedett, és halálát közeledni érezve, fiát szólította:
- Fiam, apád egy embernek ezer pénzt adott kölcsön, de meghalt, mielőtt visszakapta volna. Ha én is meghalok, neked nem fogja megadni. Amíg életben vagyok, eredj, vedd vissza tőle, hozd el.
- Rendben van - felelte, felkereste az embert, és visszavette tőle a pénzt. Ezalatt azonban anyja távozott az élők sorából,
s mivel nagyon szerette fiát, szeretete következtében sakállá változott, és visszatérő fiára várakozott az úton. Ugyanakkor az említett rablóvezér is ugyanezt az utat állta el csapatával, hogy kifossza az arra járókat. Amikor a fiú az erdő szélére ért, a sakál útjába állt, igyekezett visszatartani, újra meg újra figyelmeztette:
- Fiam, ne menj be az erdőbe, rablók rejtőznek benne, megölnek és elrabolják a pénzt.
A fiú azonban nem értette, hogy mit akar a sakál, bottal és göröngyökkel elkergette anyját:
- Ez a balszerencsét hozó sakál elállja az utamat - szólt, és belépett az erdőbe. Ugyanakkor egy daru repült el a feje fölött a rablók felé, és krúgatta:
- Ennek az embernek a kezében ezer pénz van. Öljétek meg, vegyétek el tőle a pénzt!
A fiatalember nem értette, hogy mit mond a madár.
- Ez a madár jót jelent, szerencsém lesz - gondolta, és összetett kézzel üdvözölte a madarat:
- Szólalj, uram, szólalj, uram!
A Bódhiszattva minden állat beszédét értette. A két különböző magatartás láttán elgondolkozott:
- Ez a sakál bizonyára ennek a férfinak az anyja volt, és figyelmeztetni akarta, attól tartva, hogy megölik és elveszik tőle a pénzt. Ez a daru viszont bizonyosan ellensége volt, azért tanácsolta, hogy öljük meg és vegyük el tőle a pénzt. Ám a férfi nem értette meg, és javát akaró anyját elkergette, a vesztét akaró daruról viszont azt hitte, hogy javát akarja, és összetett kézzel üdvölte. Ostoba ez az ember.
(Tudnivaló, hogy bár a Bódhiszattvák nemes lelkek, mégis olykor elveszik a másét, mert erre kényszeríti őket kedvezőtlen újjászületésük. Mint mondják, ez a kedvezőtlen csillagállás következménye.)
A fiatalember odaért, és a rablók kezébe került. A Bódhiszattva elfogatta, és vallatóra vonta:
- Hová való vagy?
- Benáreszben lakom.
- Honnét jössz?
- Egy faluban ezer pénzt kellett felvennem, onnét jövök.
- Felvetted?
- Igen, felvettem.
- Ki küldött oda?
-Uram, atyám meghalt, anyám megbetegedett, s arra gondolt, hogy halála esetén nem kapom meg, ezért ő küldött.
- Tudod-e, mi történt időközben anyáddal?
- Nem tudom, uram.
-Távozásod után anyád elhunyt. Fia iránti szeretete következtében sakállá változott, s attól félve, hogy téged halálos veszedelem fenyeget, utadba állt, és igyekezett visszatartani. Te azonban elkergetted. A daru viszont ellenséged volt, s arra biztatott bennünket, hogy öljünk meg, és vegyük el tőled a pénzt. Te ostobaságodban javadat akaró anyádat rosszakaródnak nézted, a vesztedet akaró darut viszont jóakaródnak. Ez utóbbi nem viselkedett veled szemben tisztességesen, anyád viszont igazi jótevőd. Tartsd meg a pénzedet, és menj utadra!

Vaddisznók a tigris ellen

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy erdőben mint az egyik fának a védőszelleme öltött testet. Ekkortájt Benáresz közelében egy faluban ácsmesterek laktak. Egyik ács az erdőbe ment fáért, és egy gödörbe esett vaddisznómalacot talált. Hazavitte, felnevelte. Mikor megnőtt, nagy testű, görbe agyarú, engedelmes jószág lett. Minthogy az ács nevelte fel, az Ács disznaja néven emlegették. Amikor az ács fát döntött ki, ormányával taszigálta a törzset, agyarával tépdeste a gyökereket.
Az ács azonban attól tartott, hogy valaki meg akarja enni a disznót, ezért szabadon engedte az erdőben. A vaddisznó tanyát keresve kószált a sűrűben, és egy hegyoldalban rábukkant egy tágas barlangra, amely kényelmes tartózkodó helynek bizonyult a környéken, bőséges gumóval, gyökérrel, gyümölccsel. Több száz vaddisznó meglátta, és köréje sereglettek. Megszólította őket:
-Titeket keresve vetődtem erre, most rátok találtam. Ez a hely kellemes, ezentúl itt fogok tanyázni.
- Az igaz, hogy ez a hely kellemes, de egyben veszélyes is.
-Ezt én is észrevettem, amikor elnéztelek benneteket. Ilyen dús táplálékot nyújtó helyen laktok, testeteken még sincs hús, nincs bennetek vér. Mitől vagytok megfélemedve?
- Reggelenként egy tigris jár erre, s amelyikőnket meglátja, azt elragadja.
-Rendszeresen jár zsákmányért, vagy alkalomszerűen?
- Rendszeresen jön.
- Hány tigris él itt?
- Csak ez az egy.
- Ennyien vagytok, és nem bírtok el egyetlen tigrissel?
- Nem bírunk vele.
- Én elfogom, ha utasításom szerint jártok el. Hol van ennek a tigrisnek a tanyája?
- Ezen a hegyen.
Éjszaka harcra készen hadrendbe állította a vaddisznókat.
-Háromféle alakban lehet megütközni: lótusz-hadállásban, kerék-hadállásban és szekér-hadállásban - mondta, és a lótusz-hadállást választotta. Ismerte a hegyvidéket, és kiválasztotta a megfelelő helyet, ahol az ütközetnek le kell zajlania. A szopós malacokat és az anyákat középen helyezte el, köréjük a többi kocát, azok köré a növendék állatokat, azok köré az agyaras kanokat, legkívülre a harcképes, erőteljes vadkanokat, tízesével és húszasával csoportosítva a hadat. Saját állása előtt egy kerek gödröt ásatott, maga mögött pedig egy lefelé szélesedő, kosár alakú, lejtős oldalú másikat. Maga mellé vett hatvan vagy hetven harcias vadkant, majd körbejárt, mindenkit bátorított: "Ne féljetek!"
Közben megvirradt. A tigris felébredt, látta, hogy itt az idő, elindult a hegy lejtőjén, a fennsíkon megállt a vaddisznókkal szemben, és ijesztő pillantással rájuk meredt. Az Ács disznaja jelt adott a vaddisznóknak:
- Nézzetek vissza rá!
Farkasszemet néztek. A tigris kitátotta a száját, rájuk vicsorított. A vaddisznók utánozták. A tigris vizelt, a vaddisznók is vizeltek. Így bármit tett a tigris, a vaddisznók mindent utána csináltak.
A tigris elcsodálkozott:
- Ezelőtt, ha csak rápillantottam a vaddisznókra, menekültek, de rémületükben még elfutni sem bírtak. Most nem futnak el, sőt szembeszállnak velem, s bármit teszek, mindent utánoznak. Valaki itt a hegytetőn megszervezte őket. Úgy látszik, ma aligha bírok velük.
Megfordult, visszatért a vackára.
Volt ott egy álszent remete, aki mindig fogyasztott a tigris zsákmányolta húsból. Látta, hogy a tigris üres kézzel tér viszsza. Kérdőre vonta, és az első verset mondta:

Eddig minden nap sikerült elejtened
a legszebb példányt ama vaddisznók közül.
Most sündörögsz és a fejed lelógatod,
semmit se hoztál. Odalett talán erőd?

Erre a tigris a második verssel válaszolt:

Eddig futottak, menekülve száz felé,
Mind bújt előlem, amilyen gyorsan tudott.
Most összefogtak, hadirendbe állva fel,
S üvöltenek rám. Mitevő legyek velük?

Az ál-remete igyekezett lelket verni belé:
- Ne félj! Eredj, s ha bömbölve rájuk veted magadat, mind rémülten szanaszét fognak futni.
Biztatására a tigris felbátorodott, visszatért, s megállt a fennsík szélén. Az Ács disznaja a két gödör között állva várakozott. A vaddisznók szóltak:
- Urunk, a gonosz bestia visszatért.
- Ne féljetek, most végzünk vele.
A tigris bömbölve Ács disznajára vetette magát. Amikor ráugrott, a vadkan egy bukfenccel villámsebesen az előtte álló gödörbe vetette magát. A tigris nem tudta lefékezni lendületét, átrepült fölötte, és bezuhant a ferde falúra ásott, szűk nyílású gödörbe, ott feküdt összegörbedve. A vadkan kiszökött gödréből, villámsebesen rávetette magát a tigrisre, agyarát a tigris lágyékába vágta, veséjéig hatolva felhasította, ötszörösen édes húsát agyarával marcangolta, fejébe is belevágott, majd kilökte a gödörből:
- Tessék, fogjátok az ellenségeteket!
Az elsőnek érkezők tigrishúst falatoztak, az utánuk jövők csak az előzők száját szagolgatták, hogy milyen ízű lehet a tigrishús.
Ám a vaddisznók még mindig nyugtalanok voltak. Ács disznaja észrevette mozgolódásukat, és megkérdezte:
- Miért vagytok még mindig nyugtalanok?
- Urunk, ezt a tigrist elpusztítottuk ugyan, de él itt egy ál-remete, aki újabb tíz tigrist is ránk tud szabadítani.
- Ki az?
- Egy magát remetének álcázó, gonosz lelkű ember.
- Ha a tigrist el tudtam pusztítani, ez az ember sem árthat nekem. Gyertek, fogjuk el! - és elindult a vaddisznó-csapat élén.
Amikor a tigris sokáig nem jelent meg, az ál-remete elébe indult az útra:
- Csak nem fogták el a vaddisznók a tigrist?
Megpillantotta a közeledő disznókat. Felkapta a holmiját, és futásra vette a dolgot. A disznók a nyomában. Eldobta a holmiját, és sebesen felkapaszkodott egy vadfügefára.
- Urunk, veszítettünk - mondták a vaddisznók. - A remete megszökött előlünk, és felmászott egy fára.
- Milyen fára?
- Egy vadfügefára.
- A kocák hozzanak vizet, a malacok túrják a földet, az erős agyarú kanok tépjék a gyökereket, a többiek vegyék körül a fát és őrködjenek - rendelkezett.
Úgy tettek. Ekkor ő a fügefa vastag tartó gyökerére agyarával erős ütést mért, mintha fejszével vágott volna rá. Egyetlen csapással kidöntötte a fát. A körülálló vaddisznók földre tiporták a remetét, darabokra szaggatták, és csontig lerágták. Ács disznaját a fügefa tönkjére ültették, az ál-remete étkező szilkéjében vizet hoztak, és királyukká kenték. Egy fiatal kocát is felkentek első királynévá, és hozzá adták.
Úgy mondják, ez az eredete annak a máig élő szokásnak, hogy a királyt vadfügefa trónusra ültetve három kagyló vízzel kenik fel. Egy erdei istenség végignézte ezt a csodálatos eseményt. Egy fa odvában megjelent a vaddisznók előtt, és a harmadik verset mondta:

Dicséret illesse az egybegyűlteket!
Csodát láttam ma, amilyet még senki sem.
Tigrist tiport le agyaras vitéz sereg
köz-akarattal - ez adott erőt nekik.

Az önfeláldozó varjú

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy varjú méhében öltött testet. Amikor felnövekedett, nyolcvanezer varjú élén Szupatta, azaz Szépszárny néven a varjak királya lett. Fő felesége egy Szuphasszá, azaz Puhatoll nevű nőstény varjú volt, fővezére Szumukha, azaz Erőscsőr. Nyolcvanezer varjúja társaságában Benáresz közelében tanyázott.
Egyszer Puhatollal együtt eleséget keresve a király konyhája fölött repült el. A szakács rizst főzött a királynak, vegyes hal- és hús-körítéssel, és kis időre levette a fedőt az edényekről, hogy hűljön az étel. Puhatoll megérezte a hal és hús illatát, és megkívánta a király ételét. Ezen a napon azonban nem szólt semmit. Másnap, amikor férje hívta: "Gyere, kedvesem, induljunk eleséget keresni", így szólt:
- Te eredj; én megkívántam valamit.
- Mit kívántál meg?
- Megkívántam a benáreszi király ételét, de mivel nem kaphatok belőle, megválok az életemtől, uram.
A Bódhiszattva töprenkedve leült. Jött Erőscsőr, megkérdezte:
- Mahárádzsa, miért vagy kedvetlen?
A király elmondta, mit történt. A fővezér megvigasztalta mindkettőjüket:
- Ne legyen gondod, mahárádzsa. Ma ti maradjatok itt, én majd hozok az ételből.
Ezzel távozott. Összehívta a varjakat, elmondta nekik a történteket, felszólította őket:
- Gyerünk, hozzunk az ételből!
A varjakkal együtt elrepült Benáreszbe, a konyha közelében csoportokra osztotta a varjakat, köröskörül őrségbe állította őket, ő maga nyolc varjú-vitézzel a konyha tetejére telepedett. Miközben várta, hogy a királynak vigyék az ételt, kiadta az utasítást a varjaknak:
- Amikor a királynak viszik az ételt, én úgy intézem, hogy
a szakács leejtse az edényeket. Az edények leejtése után az én életemnek vége. Négyőtök szedje tele a csőrét rizzsel, négyőtök hallal és hússal, lakassátok jól vele a varjúkirályt és hitvesét,
s ha megkérdezi, hogy hol a fővezér, mondjátok, hogy később jön utánatok.
A szakács elkészítette a különböző fogásokat, egy rúdra akasztotta az edényeket, és indult a palotába. Miközben a palota kertjén áthaladt, a varjúvezér jelt adott a varjaknak, felröppent, az ételt szállító ember mellére szállt, belevágta karmai rácsát, lándzsahegy-kemény csőrével lecsípte az orra hegyét, majd felrepült és két lábát az arcára szorította.
A király a palota termében sétálgatott, és az ablakon kitekintve meglátta, mit művel a varjú. Lekiáltott az ételt hozó embernek:
- Hej, ételhozó! Dobd el az edényeket, fogd meg a varjút!
Az ember eldobta az edényeket, és elkapta a varjút. A király magához hívta:
- Gyere ide!
Ebben a pillanatban a többi nyolc varjú odarepült, teleették magukat, a maradékot megállapodás szerint felszedték, és távoztak. Ezután jött a többi varjú, és mindent felfaltak, amit még találtak. A nyolc varjú megérkezett, királyukat és hitvesét jóllakatták, Puhatoll királyné kívánsága beteljesült.
A szakács odavitte a varjút a királyhoz. A király megkérdezte:
- Te varjú, te nem tartottál tőlem, az ételhozónak az orra hegyét lecsípted, az ételhordó edényeket összetöretted, saját életedet eljátszottad. Miért tetted mindezt?
- Mahárádzsa, a mi királyunk Benáresz közelében tanyázik, én a fővezére vagyok. Neje, Puhatoll, kívánós, és enni akart az ételedből. A király elárulta nekem hitvese kívánságát. Én életemet feláldozva ide jöttem, elküldtem a királynénak az ételt. Szándékomat végrehajtottam. Nos, ez a magyarázata annak, amit tettem.
És így foglalta össze:

Mahárádzsa, Benáreszben lakik Szépszárny varjúkirály;
népe, nyolcvanezer varjú, szolgálja őt hűségesen.
Kívánós állapotban van Puhatoll varjú, hitvese,
s megkívánta a konyhádban frissen készült hal-ételed.
Királyomnak s királynémnak ügyét szolgálva járok itt;
kedvükben kívántam járni, azért csíptem le orrhegyét.

E beszéd hallatára a király így szólt:
- Ha mi embereket nagy kitüntetésekben részesítünk, akkor sem tudjuk igazi barátságukat elnyerni. Ajándékozhatunk nekik falvakat vagy bármit, mégsem akad közöttük, aki életét adná értünk. Ez az egyszerű varjú királya kedvéért feláldozza életét. Csodálatosan nemes szívű, bölcs beszédű, igaz lelkű lény!
Érdemei jutalmául fehér napernyővel tüntette ki. Ő azonban a neki ajándékozott ernyőt királyára ruházta át, és Szépszárny erényeit hangoztatta. A király magához kérette Szépszárny varjúkirályt, meghallgatta igazságra oktató tanítását, s mindkettőjüknek saját ételéből rendelt eledelt. A többi varjúnak minden nap egy rakomány rizst főzetett. Megfogadta a Bódhiszattva tanítását, bántatlanságot biztosított minden élőlénynek, megtartotta az öt parancsolatot. Szépszárny varjú tanítása hétszáz esztendeig volt érvényben.

A hízelgő sakál

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy mangóligetben fa védőszellemeként öltött testet. Egy varjú a mangófa ágára telepedett, és ette a gyümölcsöt. Arra jött egy sakál, felnézett a fára, látta a varjút.
- Ha most ennek a varjúnak megdicsérném nem létező szépségét, talán én is hozzájutnék a mangóhoz - gondolta, és a varjú szépsége magasztalására az első verset mondta:

Milyen dalos madár ül az ágon méltóságteljesen?
ragyog a tolla, s zeng hangja, mint ifjú páva éneke.
A varjú a második verssel viszonozta a bókot:

Aki nemes család sarja, az méltányol másik nemest.
Te szépséges ifjú tigris, jöjj, gyümölcsöt adok neked.

Ezzel megrázta a mangófa ágát, és gyümölcsöt rázott le a földre. Mikor a mangófán lakozó védőszellem látta, hogy az egymásnak hazugul hízelgő két állat a mangóból falatozik, a harmadik verset mondta:

Hogy feldicséri itt egymást ez a két semmirevaló:
a hulladék-faló varjú, s a dögevő hazug sakál!

Megismételte előttük a verset, ijesztő alakot öltött, és elkergette őket.

A harkály és az oroszlán

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva harkályként öltött testet a Himálaja hegységben. Itt egy alkalommal a zsákmányt fogyasztó oroszlánnak a torkán akadt egy csont. A torka bedagadt, nem tudott enni, iszonyú fájdalom gyötörte. A harkály, miközben táplálékot kutatva egy fa ágán ült, meglátta az oroszlánt, és megkérdezte:
- Mi fáj, barátom?
Az oroszlán elmondta, mi történt.
- Barátom, én kivenném azt a csontot, de nem merek benyúlni a torkodba, mert félek, engem is felfalsz.
- Ne félj, barátom nem fallak fel, csak mentsd meg az életemet!
- Jól van - felelte, és felszólította az oroszlánt, hogy feküdjön az oldalára. Közben elgondolkozott:
- Ki tudja, mit fog csinálni? - és egy fadarabot illesztett az alsó és felső állkapcsa közé, hogy ne tudja összecsukni a száját. Ezután bebújt a szájába, és csőrével ráütött a csont végére. A csont kiesett. A csont eltávolítása után kibújt az oroszlán szájából, a fadarabot csőrével kiütötte, s mikor ezt is eltávolította, felrepült a fa tetejére.
A meggyógyított oroszlán egy napon leütött egy vadbivalyt, és lakomázott belőle.
- Próbára teszem - gondolta a madár. A feje fölött egy faágra szállt, és megszólította az oroszlánt. Ezt az első verset mondta:

Ami az én erőmtől telt, én megtettem a kedvedért.
Vadak királya, üdv néked! Most viszonozd a tettemet!
Az oroszlán a második verssel válaszolt:

Ha egy ragadozó vadnak a foga közt volt a fejed,
éppen elég jutalmad volt, hogy megmaradt az életed.

Erre a harkály a következő verset mondta:

Hálátlantól a jótettért köszönet sose várható.
Kár az olyannal jót tenni, aki viszonzást megtagad.

Így beszélt a harkály, és elrepült.

Az önmagát megsütő nyúl

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy nyúl méhében öltött testet, és az erdőben tanyázott. Az erdőt egyik oldalon egy hegy lába szegélyezte, másik oldalon egy folyó, a harmadik oldalon pedig egy erdőszéli faluval volt határos. A nyúlnak három barátja volt: egy majom, egy sakál és egy vízisikló. Ez a négy bölcs állat egymás közelében lakott, s amikor mindegyik megszerezte a napi táplálékát a maga vadászterületén, esténként találkoztak egymással. A bölcs nyúl a Törvényre oktatta a másik hármat: "Adakozni kell, az erkölcsi parancsokat követni kell, az áhítati napokat meg kell tartani". Ők megszívlelték tanítását, mindegyikük megtért a maga hajlékába, ott tanyázott.
Így telt az idő. Egy alakalommal a Bódhiszattva feltekintett az égre, szemügyre vette a hold állását, és megállapította, hogy másnap áhítati nap lesz. Figyelmeztette a három másikat:
- Holnap áhítati nap lesz. Mindhárman tartsátok észben az erkölcsi parancsokat, ahogyan az áhítati nap megköveteli. Erkölcsös életben az adakozás gazdag gyümölcsöt terem. Ezért ha alamizsnát kérve érkezik hozzátok valaki, a magatoknak szánt élelemből adjatok enni, s ti csak azután egyetek.
- Úgy teszünk - ígérték, és megtértek tanyájukra.
Másnap reggel a sikló elindult táplálékszerző útra a Gangesz partjára. Itt egy halász hét vörös halat fogott, zsinórra fűzte őket, és a Gangesz partján homokkal letakarta a halakat. Miközben tovább halászott, beleesett a Gangeszbe. A sikló megérezte a halszagot, feltúrta a homokot, megtalálta a halakat, előhúzta őket, majd háromszor elkiáltotta magát:
- Van-e gazdájuk ezeknek a halaknak?
Mikor nem jelentkezett a gazdájuk, foga közé szorította a zsinórt, és tanyájára húzta a halakat.
- Csak később fogyasztom el őket - határozta el, erkölcsös életének követelményére gondolva, és pihenőre tért.
A sakál is elindult táplálékszerző útra, és egy mezőcsősz kunyhójában két hússal megtűzdelt nyársat, egy gyíkot és egy fazék aludttejet talált. Háromszor elkiáltotta magát:
- Van-e gazdájuk ezeknek a dolgoknak?
Mikor nem jelentkezett a gazdájuk, az aludttejes fazék akasztójába dugta a nyakát, a hússütő nyársakat és a gyíkot a szájába fogta és a tanyájára szállította.
- Csak később fogyasztom el őket - határozta el, erkölcsös életének követelményeire gondolva, és pihenőre tért.
A majom is elindult az erdő belsejébe, egy fürt mangót szakított és tanyájára vitte.
- Csak később eszem meg - határozta el, erkölcsös életének követelményére gondolva, és pihenőre tért.
A Bódhiszattva is indult a megfelelő időben füvet és gyomokat keresni, majd vackán lepihenve, gondolkozóba esett:
- Ha alamizsnát kérni érkezik hozzám valaki, nem adhatok neki füvet, szézám, rizs vagy hasonló pedig nincs nálam. Ha alamizsnát kérő érkezik hozzám, saját húsommal fogom megvendégelni.
Erénye hevétől Indra fehér márvány trónusa izzásba jött. Kutatta, mi az oka, s mikor rájött, elhatározta, hogy próbára teszi őket, főleg a királyi nyulat. Először a sikló tanyáját kereste fel, és bráhman öltözetben megállt előtte.
- Miért állsz itt, bráhman? - kérdezte az.
-Bölcs mester, ha valami élelmet kapnék, az ünnepnapnak megfelelően elvégezném a papi teendőket.
-Jól van, adok élelmet - szólt a sikló, és beszélgetés közben elmondta az első verset:

Nézd, hét vörös halat húztam a folyóból a partra ki;
élelem ennyi van nálam; fogyaszd el, érezd jól magad.

- Tegyük el holnapra; később visszatérek rá - felelte a bráhman, és tovább ment a sakálhoz. Az is megkérdezte:
- Miért állsz itt?
Ugyanazt felelte. A sakál is így szólt:
- Jól van, adok, - és beszélgetés közben elmondta a második verset:

Elhoztam egy mezőcsősztől a nála talált vacsorát:
két húsos nyársat, egy gyíkot, és egy fazék aludttejet.
Élelem ennyi van nálam; fogyaszd el, érezd jól magad.

- Tegyük el holnapra; később visszatérek rá - felelte neki is a bráhman, és tovább ment a majomhoz. Az is megkérdezte:
- Miért állsz itt?
Ugyanazt felelte. A majom is így szólt:
- Jól van, adok - és beszélgetés közben elmondta a harmadik verset:

Érett mangó, hideg, friss víz, s itt ez az árnyas, hűs liget,
élelem ennyi van nálam; fogyaszd el, érezd jól magad.

- Tegyük el holnapra; később visszatérek rá - felelte neki is a bráhman, és tovább ment a bölcs nyúlhoz. Az is megkérdezte:
- Miért állsz itt?
Ugyanazt felelte. Ekkor a Bódhiszattva örömmel közölte:
- Bráhman, jól tetted, hogy hozzám fordultál élelemért. Olyan adományban foglak ma részeltetni, amilyet még senkinek sem adtam. Ám hogy neked ne kelljen törvénytisztelő létedre életet kioltanod: eredj, gyűjts tüzelőt, rakj tüzet, utána szólj nekem. Én feláldozom önmagamat, beugrom a tűzbe. Ha megsült a testem, fogyaszd el húsomat, így nem vétesz papi tiszted ellen.
Beszélgetés közben elmondta a negyedik verset:

Nem szolgálhat a nyúl rizzsel, nincs babja, nincs szézámja sem;
a tűzben megsült húsomat fogyaszd el, érezd jól magad.

Beszéde hallatára Indra varázshatalmával tűzrakást teremtett, és szólt a Bódhiszattvának. Ő felkelt lomb- és fű-ágyáról, odament, háromszor megrázta magát:
- Ha a bundámban rovarok lapulnak, ne pusztuljanak el!
Felszökött, s egész testét adományként feláldozva, boldogan a tűzrakásra vetette magát, mint egy lótuszlevélre leszálló királyhattyú. Azonban a tűz a Bódhiszattva testén egyetlen szőrszál hegyét sem perzselte meg. Úgy érezte, mintha hópelyhek hullanának rá. Ekkor Indrához fordult:
- Bráhman, ez a tűz, amelyet te raktál, a testemen egyetlen szőrszál hegyét sem perzseli meg; mi történt?
- Bölcs nyúl, én nem vagyok bráhman. Indra vagyok, s azért jöttem, hogy próbára tegyelek.
Ekkor a Bódhiszattva győzelmi oroszlánordítást hallatott:
- Hagyd el, Indra! Ha a világ összes élőlénye akarná próbára tenni adakozó kedvemet, nem tapasztalnák, hogy megtagadom az adakozást.
- Bölcs nyúl, ebben az egész világkorban maradjon elevenen nagylelkűséged emléke - szólt Indra, s egy hegyet a markába szorítva, az összemorzsolt hegy levével a nyúl képét festette
a holdra. Ezután búcsút vett a Bódhiszattvától, s ugyanazon az erdőszélen, a bokrok alján, zsenge lombokból és fűből vetett fekhelyére fektette, majd visszatért égi hajlékába. A négy bölcs állat továbbra is együtt maradt, egyetértésben, az erkölcsi parancsokat követve, az áhítati napokat megtartva, s végül méltó sorsra távoztak.


A rabló és a kurtizán

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva a rabló csillagjegyben született újjá Kászi ország egyik falujában, egy tisztességes házigazda családjában. Amikor felnőtt, rabló lett belőle, ebből élt, s híre meszsze elterjedt, mint vakmerő, elefánt erejű rablóé. Senki sem tudta elfogni.
Egy napon egy gazdag kereskedő házába tört be, és rengeteg kincset rabolt. A város népe a királyhoz fordult:
- Felség, egy veszedelmes betörő az egész várost kifosztja. Fogasd el!
A király utasította a város őrparancsnokát, hogy fogassa el. Az őrparancsnok éjszakára a város különböző pontjain csoportos őrséget helyezett el, s tetten érték a rablót a rablott holmival. Jelentették a királynak.
- Le kell fejezni - utasította a király az őrparancsnokot. Az őrparancsnok szorosan hátrakötette a rabló kezét, nyakába vörös oleander-koszorút akasztatott, fejére téglaport szóratott, majd a rablót minden útkereszteződésnél megkorbácsolták, és dobpergés mellett a vesztőhelyre hurcolták. Az egész város izgalomban volt:
- Végre elfogták a városunkat fosztogató rablót!
Ebben az időben élt Benáreszben egy Számá nevű kurtizán, aki ezer pénzért volt kapható, s a királynak is kedvese volt. Ötszáz örömleány állott rendelkezésére. Palotája felső emeletén a nyitott ablakban állt, s megpillantotta, amint a rablót az úton vezették. A rabló szép arcú, rokonszenves, rendkívül megnyerő, isteni külsejű férfi volt, mindenkin messze túltett. Amikor elhaladt előtte, megakadt rajta a nő szeme, és szerelemre lobbant a férfi iránt.
- Mi módon szerezhetném meg magamnak férjül ezt a férfit? - töprengett. - Megvan!
Egyik szolgálójával ezer pénzt küldetett az őrparancsnoknak:
- Mondd meg neki, hogy ez a rabló Számá testvére, és Számán kívül senkitől sem várhat segítséget. Fogadd el ezt az ezer pénzt, és bocsásd szabadon a foglyot!
A szolgáló az utasítás szerint járt el. Az őrparancsnok azonban ezt mondta:
- Ez az ember hírhedt rabló, nem bocsáthatom szabadon. De ha akadna helyette egy másik ember, ezt fedett kocsiban hozzád tudnám küldeni.
A szolgáló beszámolt úrnőjének. Ekkortájt egy fiatal kereskedő, aki szerelmes volt Számába, minden nap ezer pénzt adott neki. Ezen a napon is naplemente után magához vett ezer pénzt, és ment Számá házába. A nő átvette az erszényt az ezer pénzzel, ölébe ejtette, és magába roskadva zokogott. Mikor a férfi megkérdezte, mi történt, így válaszolt:
- Uram, ez a rabló a testvérem, de nem tartja velem a kapcsolatot, mivel tisztességtelen foglalkozást folytatok. Amikor az őrparancsnoknak üzentem, visszaüzent, hogy ezer pénzért szabadon bocsátja. De most nem találok senkit, aki ezt az ezer pénzt elvigye az őrparancsnoknak.
- Én elviszem - mondta a szerelmes fiatalember.
-Akkor vidd el azt a pénzt, amelyet most hoztál nekem.
A fiatal kereskedő fogta a pénzt, és elment vele az őrparancsnok házába. Az őrparancsnok rejtekhelyre zárta az ifjút, a rablót fedett kocsiba ültette és Számához küldte, majd így gondolkozott:
- Ezt a rablót az egész ország ismeri. Megvárom, amíg egészen besötétedik, s amikor minden ember nyugovóra tért, ezt a férfit akkor végeztetem ki.
Valami ürügyet talált a halasztásra, s amikor mindenki nyugovóra tért, erős őrizettel a vesztőhelyre kísértette a fiatal kereskedőt, akit ott lefejeztek, és a holttestét karóba húzták. Ezután az őrparancsnok visszatért a városba.
Ettől kezdve Számá senkitől sem fogadott el pénzt, minden idejét a rablóval töltötte gyönyörűségben. Az viszont magában ezt gondolta:
- Ha ez a nő valaki másba szeret bele, akkor engem is megölet, és azzal fog gyönyörben élni. Rendkívül hitszegő a barátaival szemben. Nem tanácsos tovább itt maradnom; mielőbb el kell menekülnöm. Ám nem szándékozom üres kézzel távozni; egy batyura való ékszerét is magammal viszem.
Egy napon így szólt a nőnek:
-Kedvesem, mi állandóan itt ülünk a házban, mint a kalitkába zárt kakas. Menjünk egyszer szórakozni a parkba!
-Helyes - egyezett bele Számá, bőségesen összekészített étel-italt, magára rakta minden ékszerét, és a rabló társaságában zárt kocsiban a parkba hajtatott. A férfi, miközben ott enyelgett vele, határozott:
-Itt az ideje a szökésnek! - s úgy téve, mintha szenvedélyesen kívánná a szeretkezést, egy sűrű oleander-lugasba vonszolta Számát, s ölelést színlelve, fojtogatni kezdte. Amikor a nő eszméletét veszítette, földre dobta, minden ékszerét leszedte, bekötötte a nő felső ruhájába, a bugyrot vállára vetette, átugrott a park kerítésén és elmenekült.
Amikor Számá visszanyerte eszméletét, feltápászkodott, megkereste szolgálóit, érdeklődött tőlük:
- Hol van nemes uram?
- Nem tudjuk, úrnőnk.
- Nyilván azt hiszi, hogy meghaltam, és ijedtében elmenekült -gondolta kétségbeesetten, bement a házba, ott leborult a földre:
- Amíg nem látom viszont drága uramat, addig nem fekszem nyoszolyára.
Ettől fogva nem öltött magára ékszert, napjában csak egyszer evett, illatszerekkel és koszorúkkal nem ékesítette magát.
- Valamilyen úton-módon megkerestetem nemes uramat, és visszahívom magamhoz - határozta el.
Színjátszókat hivatott, ezer pénzt fizetett nekik.
- Mit kell ezért tennünk, úrnőnk?
- Nincs olyan hely, ahová ti ne jutnátok el. Amikor egy-egy faluba, városba, királyi székhelyre kerültök és előadást tartotok, előzőleg énekeljétek el ezt a verset a közönségnek - mondta, és betanította a színjátékosnak az első verset. - Ha ezt a verset eléneklitek, akkor nemes uram, ha jelen van a hallgatóságban, szóba fog állni veletek. Adjátok tudtára, hogy ép és egészséges vagyok, és hozzátok ide magatokkal. Ha nem jön, hozzatok hírt róla.
Útiköltséget is adott a színjátszóknak, és útra bocsájtotta őket. Azok elhagyták Benáreszt, és itt is, ott is felléptek az előadással. Végül egy határmenti faluba jutottak. A rabló is ott lakott megfutamodása óta. A színjátszók előadták színjátékukat és előtte elénekelték az első verset:

Akit tavasszal két karod szorító ölelésbe zárt
rőt oleander-bokrok közt - Számá él, s téged üdvözöl.

Halotta ezt a rabló, odalépett a színészhez, megszólította:
- Azt mondod, Számá él, de én nem hiszem.

És elmondta a második verset:

Olyan csodát ki látott már, hogy a szél felkap egy hegyet,
s ha egy hegyet felkapott, az egész földet felemeli?
De még kevésbé hihető, hogy a holt Számá üdvözöl.

A színész erre a harmadik verssel válaszolt:

Tudd meg, hogy Számá nem halt meg, és más férfi nem kell neki,
Csak egyszer eszik napjában, mert reád vágyik szüntelen.

- Akár él, akár nem, nekem nem kell - szólt a rabló, és a negyedik verset mondta:

A régit újra kicserélte Számá,
az ismeretlenre az ismerőset.
Engem is később kicserélne másra.
Nem bízom benne, eltűnök előle.
A színjátszók visszatértek, és jelentették Számának, hogy mire mentek a rablóval. Számá megbánta, amit tett, és folytatta régi mesterségét.

A buta szerzetes és a kos

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy kereskedő családjában öltött testet, és kereskedéssel foglalkozott. Egyszer egy bőrköntöst viselő, vándor szerzetes Benáreszben járt alamizsnáért, és egy kosviadal színhelyére tévedt. Látta, hogy egy kos éppen hátrál. Bebeszélte magának:
- Tiszteletét fejezi ki előttem ez a kos. Ennyi sok ember között egyedül ő ismeri fel az értékemet!
Ahelyett, hogy félreállt volna, megállt a kos előtt, üdvözlésre tette össze a két tenyerét, és az első verset mondta:

Minő szelíd s bölcs ez a jámbor állat!
Minő alázat ül a kedves arcán!
Lám, tisztelettel lehajolt előttem,
ismerve hírem, s ragyogó tudásom.

Miközben ez történt, a bölcs kereskedő éppen a piacon ült, s hogy észhez térítse a vándor szerzetest, a második verset mondta:

Csalóka látszat ne vezessen félre!
Ne hidd, hogy tisztel ez az állat, óh pap!
Azért lép hátra, hogy az ökleléshez
erőt merítsen. Leterít a földre!

Még be sem fejezte szavait a bölcs kereskedő, amikor a kos teljes erővel nekirontott a szerzetesnek, fejével a combján találta, s fájdalmas ütéssel a földre döntötte. Jajgatva terült el a földön.

Varjú Babilonban

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva páva alakjában öltött testet. Amikor felnőtt, gyönyörű madár lett belőle. Az erdőben tanyázott. Ekkortájt történt, hogy kereskedők fogtak egy varjút, és irányjelzőnek magukkal vitték hajón Bávéru [Babilon] országába. Ebben az időben Bávéruban még nem voltak madarak. A jövő- menő lakosok meglátták az árboc tetején ülő varjút.
- Nézzétek, milyen szép a színe, milyen formás a nyaka, milyen csőr ékesíti a száját, a szeme gömbölyű drágakő! - csodálták a varjút, és megkérték a kereskedőket: - Urak, adjátok nekünk ezt a madarat. Nekünk szükségünk van rá, ti pedig
a saját országotokban tudtok másikat szerezni.
- Vásároljátok meg illő áron.
- Adjátok egy pénzért.
- Annyiért nem adjuk.
Addig-addig alkudoztak, hogy végül a lakosok engedtek:
- Adjátok száz pénzért.
- Bár nekünk is nagy segítségünkre van ez a madár, de barátságban akarunk maradni veletek - mondták, és száz pénzért eladták. A lakosok arany kalitkába zárták, s mindenféle hallal, hússal, gyümölccsel etették. Minthogy arrafelé más madarat nem ismertek, a tíz rossz tulajdonsággal rendelkező varjú minden jóban és megtiszteltetésben részesült.
A legközelebbi alkalommal ugyanazok a kereskedők egy királyi szépségű pávát fogtak, s megtanították rá, hogy ujjpattintásra rikoltson, tapsra táncoljon, és elvitték Bávéruba. Mikor nagy sokaság sereglett össze, a páva a hajó orrában kiterjesztette a szárnyát, és dallamos rikoltások kíséretében táncra kezdett.
Az emberek el voltak ragadtatva látványától.
- Urak, adjátok el nekünk ezt a szépséges, betanított madárkirályt!
- A múltkor egy varjút hoztunk magunkkal, azt megkaptátok tőlünk. Most ezt a pávakirályt hoztuk, őt is el akarjátok kérni. Úgy látszik, a ti országotokba nem tanácsos madárral érkezni.
- Ugyan urak! A saját országotokban tudtok másikat szerezni, ezt adjátok nekünk!
A kereskedők felverték az árát. Végül ezer pénzt kaptak érte. Hétféle drágakővel díszített kalitkába zárták, hallal, hússal, mézzel, gyümölccsel, pörkölt rizzsel, cukros vízzel etették.
A pávakirály minden jóban és megtiszteltetésben részesült.
A páva érkezése után a varjú becsülete alább szállt; senki sem volt kíváncsi rá. A hoppon maradt varjú sem enni, sem inni nem kapott, erre "Ká, ká" károgással elrepült, és egy szemétdombon ütött tanyát.

Az oroszlán és a bika meghasonlása

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva az ő fia volt. Takkaszilában elvégezte tanulmányait, és atyja elhunyta után igazságosan uralkodott az országban.
Ekkortájt egy csordapásztor visszaterelte az erdőből az ott legeltetett teheneket, de nem vette észre, hogy egy vemhes tehén visszamaradt. A tehén megbarátkozott egy nőstény oroszlánnal. Egyetértésben együtt járták az erdőt. Az idő eljöttével a tehén borjat, az oroszlán oroszlánkölyköt ellett. A két jószág családjuk hagyományos barátságát örökölte, és ők is összetartottak. Egy erdőkerülő felfigyelt barátságukra. Mikor Benáreszbe ment jelentést tenni az erdőről a királynak, a király megkérdezte:
- Barátom, találkoztál-e az erdőben valami különlegességgel?
- Felség, semmi különöset nem láttam, csak azt, hogy egy bika meg egy oroszlán nagy barátságban jár együtt.
- Ha egy harmadik közéjük kerül, bajba fognak kerülni. Ha látod, hogy egy harmadik szegődött melléjük, jelentsd nekem.
- Igenis, felség.
Mialatt az erdőkerülő Benáreszben járt, egy sakál szegődött az oroszlán meg a bika szolgálatába. Az erdőkerülő az erdőbe visszatérve ezt észrevette, és visszasietett a városba:
-Jelentenem kell a királynak, hogy egy harmadik bukkant fel.
A sakál ezt forgatta a fejében:
- Mindenféle húst ettem már eddig, oroszlánhús és bikahús kivételével. Összeveszítem őket, és eszem a húsukból.
Egymás ellen ingerelte őket, mindkettőnek külön-külön azt mondva:
- Ez így meg így beszél rólad!
Rövid idő alatt viszályt szított közöttük, és ettől fogva a bika és az oroszlán egymás vesztére törtek.
Az erdőkerülő jelentette a királynak:
- Felség, egy harmadik bukkant fel.
- Ki az?
- Egy sakál, felség.
- Bizonyosan összeveszíti a kettőt, és pusztulásba kergeti őket. Azt hiszem, halva találom őket.
Kocsira szállt, és az erdőkerülő útbaigazítása alapján éppen akkor érkezett oda, amikor a két állat egymásra támadt és mindkettő elpusztult. A sakál hol az oroszlán húsából, hol a bikáéból falatozott elégedetten. Mikor a király látta, hogy
a két állat kimúlt, kocsiján állva ezt a verset intézte kocsihajtójához:

Nem volt vitájuk ételről, nőstényért sem tusáztak ők,
és mégis meghasonlottak egy álnok fondorlat nyomán.
Mint éles kard a húst szabja, a cselvetés is úgy hasít;
oroszlán s bika húsából hitvány sakál lakmározik.
Aki irigy viszályt szító gazok rágalmát elhiszi,
az végül ilyen fekhelyen fejezi be az életét.
Az él nyugodtan, békében, mint boldogságos mennylakók,
aki bezárja a fülét az uszító beszél elől.

Ezt a verset mondta a király, majd összeszedette az oroszlán megmaradt bőrét, sörényét, karmait, fogait, és visszatért városába.

Az okos fiú

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy földbirtokos házában öltött testet. A Szudzsáta, azaz Okos fiú nevet nyerte. Amikor felserdült, meghalt a nagyapja. Atyja a nagyapa halála miatt mély gyászba borult, a halotthamvasztó helyről hazavitte a csontokat, kertjében földhalmot emelt, abba temette a csontokat, s a halmot egyre-másra virágokkal díszítette, vigasztalhatatlanul siránkozott, nem tisztálkodott, nem kenekedett, nem evett, nem törődött teendőivel. A Bódhiszattva ennek láttán így gondolkozott:
- Nagyapám halála óta erőt vett atyámon a bú. Rajtam kívül senki sem tudja észhez téríteni. Kigondolok valamit, hogy megvigasztaljam.
A városon kívül meglátott egy döglött tehenet. Füvet és vizet hozott, elébe rakta, és biztatta:
- Egyél, egyél! Igyál, igyál!
Az arra járó emberek rákérdeztek?
- Kedves Szudzsáta, elment az eszed? Döglött tehenet kínálsz fűvel és vízzel?
Ő egy szóval sem válaszolt. Ekkor felkeresték atyját, és elmondták neki:
- Fiadnak elment az esze. Döglött tehenet kínál fűvel és vízzel.
Ennek hallatára a családapa elfelejtkezett atyja miatti bánatáról, szívét a fia miatti bánat töltötte el. Odasietett:
- Drága Szudzsátám, okos fiú vagy, miért kínálod a döglött tehenet fűvel és vízzel?
És ezt a két verset mondta:

Eszelősen mért buzgólkodsz itt e döglött tehén körül?
Miért kínálod friss fűvel a tetemet: "Egyél, egyél!"?

Aki egyszer az életből távozott, mint ez a tehén,
azt nem támasztja fel többé étel, ital, siránkozás.
A Bódhiszattva is két verssel válaszolt:

Megvan a feje, négy lába, megvan a farka, két füle;
hogyha mindene megvan még, gondolom, feltámasztható.

Ám nagyapámnak elhamvadt a keze, lába és feje;
a sírhalmon siránkozva inkább te vagy az eszelős.

- Okos fiam van, tisztában van az evilági és túlvilági kötelességekkel. Azért rendezte ezt a dolgot, hogy engem észhez térítsen - gondolta az apa, és megdicsérte fiát:
- Kedves, okos Szudzsátám, megértettem, hogy minden létező dolog mulandó. Mostantól kezdve nem bánkódom tovább. Így kell viselkednie annak a fiúnak, aki el akarja oszlatni atyja bánatát.

A kakas és a macska

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, a Bódhiszattva egy erdőségben kakasként öltött testet, és sokszáz kakas társaságában az erdőben tanyázott. Nem messzire tőlük élt egy macska, amelyik ravaszul tőrbe csalta és felfalta az összes kakast, a Bódhiszattva kivételével. A Bódhiszattvát nem tudta a karma közé keríteni. A macska így gondolkozott:
- Ez a kakas nagyon ravasz, de nem számol azzal, hogy én még ravaszabb vagyok, és tőrbe tudom csalni valamennyiőjüket. Elcsábítom azzal, hogy a felesége akarok lenni, s ha a hatalmamba kerül, felfalom.
Odaállt a fa tövébe, amelyiken a kakas ült, és hízelgő hangon dicsérve szépségét, kérlelni kezdte. Először ezt a verset mondta:

Te fényes, tarka tollzatú, pompás tarajú, szép madár,
szívesen a nejed lennék. Szállj le a fáról, jöjj ide!

Hallotta ezt a Bódhiszattva, és így gondolkozott:
- Ez a macska egész nemzetségemet felfalta; most engem akar megenni, azért csalogat. Kiadom az útját.
És ezt a verset mondta:

Négylábú vagy te, szépségem; nekem két lábam van, szívem.
Keress magadnak más férjet; nem illik össze vad s madár.
Te vérszomjas kakas-gyilkos, te kétszínű madár-faló,
jól tudom, hogy nem őszintén akarsz férjül választani [...]

A macska elfutott, hátratekinteni is szégyellt.


A borotvakerék

Egykor, a Tízerejű Kasszapa Buddha idejében élt Benáreszben egy nyolcszáz milliónyi vagyonnal rendelkező kereskedő. Fia Mittavindaka névre hallgatott. Szülei beléptek a sodorba, ő azonban rossz erkölcsű volt, nem volt hívő. Idő múltán atyja elhunyt. A vagyont anyja kezelte. Így beszélt fiához:
- Fiam, te elérted azt, hogy emberként születhettél újjá, amit nem könnyű elérni. Adj alamizsnát, kövesd a parancsolatokat, tartsd meg az áhítati napokat, hallgasd a szerzetesek tanításait.
- Anyám, engem nem érdekel az alamizsnálkodás és a többi. Ne is említsd előttem. Holtom után viselt dolgaimnak megfelelő sorsra fogok jutni.
Bár a fiú így beszélt, anyja egy holdtölte-ünnep alkalmával szólt neki:
- Fiam, ma különösen nagy ünnepnap van. Tégy eleget az áhítati nap szabályainak, menj el a kolostorba, hallgasd egész éjszaka a szerzetesek tanítását, utána gyere hozzám, ezer pénzt kapsz tőlem.
- Rendben van - válaszolta a fiú, és kapzsiságból eleget tett az áhítati szabályoknak. Reggeli után elment a kolostorba, ott töltötte a napot, ám éjszakára olyan helyen feküdt le, ahol egyetlen szót sem hallott a prédikációból, és elaludt. Reggel megmosta arcát, hazament és leült.
- Fiam éjszaka meghallgatja a prédikációt, és reggel a Tant hirdető szerzetes társaságában fog hazatérni - gondolta anyja, és rizslét, enni-innivalót készített, ülőhellyel várta őket. Mikor látta, hogy egyedül tért haza, megkérdezte:
- Fiam, miért nem hoztad magaddal az oktató szerzetest?
- Nincs szükségem oktató szerzetesre.
- Akkor idd meg ezt a rizslét.
-Te ezer pénzt ígértél nekem, először azt add meg, utána iszom.
- Igyál, fiam, utána megkapod.
- Csak akkor iszom, ha már megkaptam.
Ekkor anyja elébe helyezett egy erszényt ezer pénzzel. A fiú megitta a rizslét, magához vette az erszényt az ezer pénzzel, és kereskedésbe fogott. Rövid idő alatt két milliónyi nyereségre tett szert. Ekkor így határozott:
- Hajót vásárolok, azzal fogok tovább kereskedni.
Vásárolt egy hajót, és közölte anyjával:
- Anyám, hajóval fogok tovább kereskedni.
Anyja megpróbálta visszatartani:
- Kedves fiam, egyetlen gyermekem vagy. Házunkban van pénz bőven, a tenger számtalan veszedelmet rejt, ne menj!
- De igenis megyek, nem tudsz visszatartani.
- De visszatartalak, fiam - mondta anyja, és megragadta a kezét. Ő azonban kirántotta a kezét, megütötte anyját, a földre lökte, késedelem nélkül távozott, és hajójával tengerre szállt. A hajó a hetedik napon Mittavindaka miatt mozdulatlanul megállt a vízen. Baljóslati sorsot húztak, és a sors háromszor Mittavindaka kezébe került. Egy tutajra ültették, és a tengerbe taszították:
- Emiatt az egy ember miatt ne pusztuljunk el mindanynyian!
A hajó azonnal sebesen elindult a vízen.
Ő a tutajon egy szigetre érkezett. Ott egy kristálypalotában négy kísértet-asszonyt talált. Azok hét napig szenvedtek, hét napig örömben éltek. Társaságukban égi gyönyöröket élvezett. Amikor elkövetkezett az idő, hogy gyötrelemre távozzanak, megkérték:
- Urunk, hetednapon vissza fogunk térni. Addig várj itt ránk türelemmel.
Őt azonban a telhetetlen vágy hajtotta. Visszaült a tutajára, újra tengerre szállt. Másik szigetre érkezett, ott ezüst palotában nyolc kísértet-asszonyt talált. Majd ugyanígy egy következő szigeten drágakő palotában tizenhat, az utána következőn arany palotában harminckét kísértet-asszonyt talált, ezekkel is égi gyönyöröket élvezett, és gyötrelmük elkövetkeztekor megannyiszor tengerre szállt.
Utoljára megpillantott egy fallal övezett, négy kapujú várost. Ez volt az Usszada, azaz Népes pokol. Sok pokollakó szenvedte itt tettei büntetését. Mittavindaka azonban dúsan felékesített városnak látta az Usszada poklot.
- Bemegyek ebbe a városba, és királyává leszek - gondolta. Belépett, és megpillantott egy pokollakót, akinek fején egy borotvaélű kerék forgott, az kínozta. Ő azonban lótuszvirágnak látta azt a kereket. Mellén az ötszörös köteléket mellére boruló díszruhának látta. A testén végigcsorgó vért vörös szantálkenőcsnek látta. Jajgatását édes énekszónak hallotta. Odalépett hozzá, megszólította:
- Ember, régóta viseled azt a lótuszt, add nekem!
- Barátom, ez nem lótusz, hanem borotvaéles kerék.
- Nem akarod nekem adni, azért állítod ezt.
A pokollakó ezt gondolta:
- Úgy látszik, lejárt tetteim büntetésének ideje. Ez az ember bizonyára anyját ütötte meg, úgy, mint én. Átadom neki a borotvakereket.
- Nos, gyere, vedd át ezt a lótuszt - szólt neki, és átdobta a kereket az ő fejére. Az a fejére zuhant, és beszakította a koponyáját. Abban a pillanatban felismerte a kereket Mittavindaka, és kínjában üvöltött:
- Vedd vissza a kerekedet, vedd vissza a kerekedet!
Az azonban eltűnt.
Ezidőtájt a Bódhiszattva népes kíséret élén az Usszada poklot járta ellenőrző úton, és erre a helyre érkezett. Mittavindaka megpillantotta, és megkérdezte:
- Uram, istenek királya, ez a kerék rám zuhant, és úgy morzsolja a fejemet, mint mozsárütő a szézámmagvakat. Milyen bűnt követtem el?
Az istenkirály megmondta az okát:

Volt pénzed, hússzor százezer, de az sem volt elég neked.
Anyád javadat akarta, de te nem hallgattál reá [...]

Aki csak vagyont gyűjt, és nem keresi az Igaz Utat,
s vágyai hajszolják, annak a fejére kerék kerül.

- Ez az istenfiú minden viselt dolgomat pontosan isme-
ri, bizonyára azt is tudja, meddig fog tartani büntetésem. Megkérdezem tőle - gondolta Mittavindaka, és ezt a verset mondta:

Meddig fog ez a borzalmas kerék forogni fejemen?
Hány ezer évig kínoz még? Istenség, válaszolj nekem!

A Nagy Lélek így válaszolt:

Mértéktelen, telhetetlen Mindavindaka, halld szavam:
amíg élsz, nem fog elhagyni a fejeden forgó kerék.

E szavak után az istenség visszatért lakhelyére, Mittavindaka pedig szörnyű kínokat szenvedett.

Nagyapja megmentője

Egykor régen, amikor Benáreszben Brahmadatta király uralkodott, Kászi ország egyik falujában egy tisztességes családnak egyetlen fiúsarja volt, név szerint Vaszitthaka. Ő illendően gondoskodott szüleiről, majd miután anyja elhunyt, apját gondozta változatlanul [...]
Azonban felesége uszítani kezdte:
- Férjem, apád durva, goromba, mindig veszekszik. Vénsége elsorvasztotta, betegség gyötri, nemsokára meg fog halni. Nem tudok egy fedél alatt lakni vele. Magától is meg fog halni néhány nap múlva. Vidd ki a dögtemetőbe, ott áss egy gödröt, lökd bele, ásóval verd szét a fejét, üsd agyon, temesd be földdel, azután gyere haza.
Egyre ezt hajtogatta, de a férje ellenkezett:
- Kedvesem, az emberölés súlyos büntetést von maga után; hogyan tegyem el láb alól?
- Van egy ötletem.
- Mondd!
- Férjem, hajnalban menj oda apád nyugvóhelyéhez, és jó hangosan, hogy mindenki meghallja, mondd neki: "Apám, ebben és ebben a faluban van egy adósod. Ha én keresem fel, nekem nem adja meg a tartozását, s ha te meghalsz, akkor sem fogja megadni. Reggel üljünk szekérre, és menjünk együtt."
A mondott időben kelj fel, fogj be a szekérbe, ültesd fel apádat, vidd ki a dögtemetőbe, ásd el egy gödörbe, azután kiáltozz, hogy rablók kiraboltak, mosd meg a fejedet, és térj haza.
- Jó ötlet - mondta a férfi, megfogadta a tanácsot, és útrakész állapotba hozta a szekeret.
De az embernek volt egy hétéves fia, okos, értelmes gyermek. Hallotta, mit mondott az anyja.
- Anyám gonoszságot tervez, apagyilkosságra biztatja apámat. Nem hagyom, hogy apám apagyilkosságot kövessen el -
s nagyapjához osont, lefeküdt mellé. A férfi a feleségétől javasolt időpontban befogott a szekérbe, és felültette rá az apját:
- Gyerünk, apám, rendezzük a tartozást!
A kisfiú azonban már előzőleg felült a szekérre. Apja nem tudta lekergetni, így a fiúval együtt hajtatott ki a dögtemetőbe. Ott félreállt a kocsival - benne apjával és fiával - egy helyen, ő maga leszállt, fogta az ásót és a földhányó kosarat, és egy félreeső zugban egy négyszögletes gödröt kezdett ásni. Fia is leszállt a szekérről, odament, s mintha semmiről sem tudna, beszélgetésbe fogott. Az első verset mondta:

Itt nem terem semmi, batáta, hagyma,
vagy bármiféle ehető gyökér sem.
Apám, nem értem, hogy a sűrű erdőn
mért ásol árkot a dögtemetőben?

Apja a második verssel válaszolt:

Fiam, alig van nagyapádban élet,
beteg, legyengült, mozogni alig tud.
Hát eltemetem ebbe a gödörbe;
minek tengesse nyomorultul éltét?

Ekkor fia kivette apja kezéből az ásót, és a közelben egy másik gödröt kezdett ásni. Apja odalépett és megkérdezte:
- Minek ásod ezt a gödröt, gyermekem?
Az a harmadik verssel válaszolt:

Apám, te is majd megöregszel egyszer,
s akkor majd tőlem ugyanerre számíts.
Követni fogom a család szokását,
s majd én is téged a gödörbe duglak.

Aki az apját vagy az édesanyját
gonosz lélekkel a halálba küldi,
biztos lehet, hogy ha lejár az élete,
pokolban szenvedi a büntetését.

Fia észhez térítő szavai hallatára az apa így felelt:

Fiam, látom, te nem rosszakaróm vagy:
szóval és tettel javamat kívánod.
Anyád beszélt rá, hogy e szörnyű tettet
kövessem el, s én, buta, szót fogadtam.

Mikor a fiú ezt hallotta, így szólt:
- Apám, ha az asszonyok vétkeznek, és nem büntetik meg őket, újra meg újra elkövetik a bűnt. Anyámat meg kell fegyelmezned, hogy többé ne viselkedjék így.
A férfi megörült okos fia tanácsának.
- Gyerünk, fiam!
Fiával és apjával együtt felült a szekérre, és indult. Közben
a gyalázatos asszony elégedetten gondolta:
- Elpusztult a háztól ez a vészmadár!
Friss tehéntrágyával felkente a ház földjét, tejberizst főzött, és az utat leste. Megpillantotta a közeledőket, és méregbe gurult:
- Hát nem visszahozta ezt az elkergetett vészmadarat?
Leszidta férjét:
-Te semmirekellő! Visszahoztad ezt az elkergetett vészmadarat?
A férfi nem szólt egy szót sem, kifogta az állatokat a szekérből, majd rákiáltott az asszonyra:
- Mit beszélsz, te gyalázatos?
Alaposan elverte, majd lábánál fogva kihajította a házból:
- Többé ebbe a házba be ne tedd a lábadat!
Ezután megfürösztötte apját és fiát, maga is megfürdött, és hármasban elfogyasztották a tejberizst. Az asszony néhány napig egy másik házban lakott. Ekkor azonban a fiú így szólt apjához:
- Apám, anyám ettől még nem tér észhez. Hogy végleg kétségbe essék, mondd ezt: "Ebben és ebben a faluban lakik nagybátyámnak a lánya. Ő gondját fogja viselni apámnak, fiamnak és nekem. Őt veszem feleségül". Végy magadhoz koszorúkat, illatszereket és minden egyebet, szállj szekérre, hagyd el a falut, időzzél a mezőn, majd este térj vissza.
Apja úgy tett. A szomszédasszonyok értesítették feleségét:
- Hallottad? Urad elindult ebbe és ebbe a faluba, hogy másik feleséget hozzon magának.
Az asszony iszonyúan megrémült:
- Végem van! Hová legyek? Fiamat kérem meg, hogy segítsen.
Fiához sietett, lábához borult:
-Rajtad kívül nincs menedékem. Ezentúl apádat és nagyapádat olyan becsben fogom tartani, mint egy ékes szentélyt, csak segíts hozzá, hogy visszatérhessek házatokba!
- Jól van, anyám. Ha többször nem követsz el hasonló tettet, elintézem. Viselkedjél illendően!
Amikor apja hazatért, ezzel a verssel fogadta:

Aki tenéked bűnös feleséged,
az énnekem szülő anyám, egyetlen.
Mint idomított elefánt, a vétkes
szófogadó lesz, ha te megbocsátasz.

Így beszélte rá apját, majd anyjáért ment, és elhozta. Ő bocsánatot kért férjétől és apósától, és ettől fogva alázatosan viselkedett. Tisztességtudóan gondoskodott férjéről, apósáról, gyermekéről. Mindkét férfi megfogadta a fiú tanácsait, alamizsnálkodott és jócselekedeteket végzett, és az égbe jutott.

Mahádzsanaka király
(Kivonat)

Egykor régen Vidéha országban, Mithilá városában Mahádzsanaka király uralkodott. Két fia volt, Aritthadzsanaka és Póladzsanaka. Halála után Aritthadzsanaka örökölte a királyságot, öccsét alkirálynak nevezte ki. Azonban egyik udvari embere áskálódása elhitette vele, hogy öccse életére tör, és ezért bilincsben börtönbe vettette. Öccse a börtönben kimondta az igazságra esküvő igét:
-Ha igaz az, hogy nem vagyok rosszakarója bátyámnak, hulljon le rólam a bilincs, táruljon ki az ajtó!
Bilincse magától lehullott, az ajtó magától kitárult. Elmenekült a szomszéd tartományba, ott sereget gyűjtött, megtámadta bátyját, aki az ütközetben elesett. Ő ült a trónra. Az özvegy királyné összekapkodta ékszereit, s egy kosár rizs aljára tette, a kosarat a fejére véve, rongyos ruhába öltözve, elmenekült. Állapotos volt, méhében a Bódhiszattvát hordozta. Hallotta hírét egy Kálacsampá nevű városnak, arrafelé igyekezett. Indra, hogy útját megrövidítse, öreg ember alakjában megszólította, szekerére ültette, elvitte a város kapujáig. Ott egy tekintélyes bráhman a házába fogadta, testvéreként gondoskodott róla, s hamarosan megszülte fiát, aki nagyatyja után a Mahádzsanaka nevet nyerte.
A fiút a többi gyermek gúnyolta:
- Özvegyasszony fia vagy, fattyú!
Mahádzsanaka anyjától megtudakolta származását, s mikor elérte tizenhat éves korát, elhatározta, hogy visszaszerzi atyja birodalmát. Anyja megmenekített kincseinek árán mindenféle árut vásárolt eladásra, hajóra rakta, s a többi kereskedő társaságában tengerre szállt.
Útközben vihar tört ki, a hajó elsüllyedt, egyedül ő menekült meg, úgy, hogy az árboc tetejéről messzire ugrott a tengerbe. Hét napig úszott a vízben. Ekkor megpillantotta a tenger őrzésével megbízott Manimékhalá istennő. Leszállt hozzá, kiemelte a vízből, s mintha egy nagy virágcsokrot vinne az ölében, karjába vette, és kérésére Mithilába repült vele. Ott a város melletti mangóligetben - miközben Mahádzsanaka aludt - letette egy kőpadra.
Éppen azon a napon, amikor a hajó elsüllyedt, Póladzsanaka király meghalt. Végakarata az volt, hogy utódja az legyen, aki egyetlen leányának megtetszik, tizenhat elásott kincset megtalál, és egy ezer ember erejét igénylő íjat fel tud ajzani.
A királylány minden kérőt visszautasított, az íjjal nem bírtak, a kincseket nem találták meg.
Ekkor a főpap tanácsot adott:
- Jósló kocsit kell indítanunk. Akinél az megáll, az legyen a király.
Elindították a kocsihajtó nélküli kocsit, s a lovak a mangóligetbe húzták. Ott jobbkéz felől körüljárták a kőpadot, s egy felszállásra alkalmas helyen megálltak előtte. Mahádzsanaka felébredt, a kísérők üdvözölték, s ott helyben királlyá kenték. Az újdonsült király bevonult a palotába, ahol Szívalí királylány magához kérette. A férfi beléptekor a királylány megbotlott, s kinyújtotta kezét, hogy megkapaszkodjék, ő megfogta a lány kezét, és ezzel megtörtént a kézfogó. Majd Mahádzsanaka a nagy íjat is felajzotta, és a kincseket is megtalálta, megfejtve a kincsek helyére utaló rejtélyes verseket. Az első ott volt elásva, "ahol a napfény megjelenik". Rájött, hogy a napfény a palotába lépő szent Paccsékabuddhákat jelenti, s valóban azok belépésének helyén volt elásva a kincs. Így sorra a többi rejtélyt is megoldotta.
Egy alkalommal elefántja hátán ülve megtekintette a palota kertjét, és elhaladt két mangó-fa mellett. Az egyik gyümölcstől roskadozott, a másikon nem volt termés. Szakított egy mangót, megette, majd tovább ment. Utána a kísérő tömeg nekirontott a fának, mindenki szakítani igyekezett róla, botokkal verték le a gyümölcsöt, és közben lombját letépték, ágait összetörték. A király visszatért, látta a tönkretett fát, míg a másik, a gyümölcstelen, érintetlenül zöldellt. Elgondolkozott:
- A királyság olyan, mint ez a gyümölcsöt termő fa; a remeteség olyan, mint a gyümölcstelen másik. Az előbbire romlás vár, az utóbbinak nincs mitől félnie.
Visszavonult szobájába, ott a szerzetesek sárga köntösébe öltözött, haját levágatta, titokban elhagyta a palotát, hogy remeteségbe vonuljon. Neje, Szívalí, észrevette férje levetett ruháját és levágott haját a szobában, sírva rohant utána, hogy marasztalja, de eredménytelenül.
Szívalí kérésére a fővezér Mithilá elhagyott viskóit felgyújtatta, mindenfelé füstöt támasztott, mintha Mithilá égne, hogy városa iránti kötelességével tartsa vissza az uralkodót.
- Ha Mithilá lángokban áll, nekem nincs semmim, ami elégne benne - szólt Mahádzsanaka, és ment tovább. Népének megtiltotta, hogy kövessék, de azok nem törődtek a paranccsal, nyomában haladtak. Meglátott egy kutyát, amely elcsent egy darab sült húst, de közeledtükre megijedt, elfutott, elejtette a húst. Felvette és megette, hogy ezáltal elidegenítse magától a királynét, mert a kutyától érintett étel elfogyasztásával szélsőségesen tisztátalanná vált. Ez sem hatott, neje követte.
Egy játszadozó kislány egyik csuklóján két karperec volt, azok összeütődve csilingeltek; a másikon csak egy, az nem adott hangot.
- Ahol kettő van, zajt csapnak; ahol egy van, csend van. Aki nyugalomra és égi üdvre vágyik, egyedül kell lennie - magyarázta a leányka.
Egy nyílkészítő fél szemét behunyva nézte, hogy egyenes-e a nyílvessző:
- Két szem eltérőleg lát; egy mutat helyes irányba.
Mikor mindez a példa nem használt, leszakított egy fűszálat:
-Ahogy ezt nem lehet többé visszaforrasztani, úgy nem maradhatunk többé mi sem együtt. Élj egyedül, Szívalí!
Szívalí ájultan összeesett. Ezt kihasználta Mahádzsanaka, eltűnt a rengetegben, eltörölve maga után minden nyomot.
A kísérők felélesztették a királynét, de a királynak már nem tudtak nyomára akadni. Visszatértek a városba, a királyfit ültették a trónra, Szívalí pedig a palota kertjében remeteként élte le életét.
Mahádzsanaka a Himálajában hét nap leforgása alatt minden Tudásnak és Tökéletességnek birtokába jutott, és többé nem tért vissza az emberi életbe.


Vesszantara királyfi
(Kivonat)

Egykor régen Dzsétuttara városában Szandzsaja király uralkodott. Felesége Phuszatí királyné volt. Ezidőtájt a Bódhiszattva a harminchárom isten egében tartózkodott, és éppen lejárt ottani tartózkodásának ideje. Indra, az istenek királya, megkérte:
- Szentség, szállj alá az emberek világába, Szandzsaja király hitvesének, Phuszatí királynénak méhében ölts testet.
Ugyanakkor hatvanezer isten-fiú is emberként született újjá, és a Bódhiszattvával egyszerre láttak napvilágot. Szintén ezen a napon ellett meg egy repülni tudó, táltos elefánt, és borját a király istállójába vitte, hogy majd a Bódhiszattva hátas elefántja legyen.
Phuszatí királyné éppen a kereskedők (vessza) utcájában sétált, amikor megkezdődtek a szülési fájdalmak, és ott szülte meg fiát, aki ezért a Vesszantara nevet nyerte. Nyolc éves korában fogadalmat tett, hogy minden kérést teljesít, amellyel hozzá fordulnak:
- Ha valaki a szívemet kérné, felhasítanám mellemet, kitépném szívemet, és odaadnám neki. Ha a szememet kérné, kivájnám szememet, és odaadnám neki. Ha testem húsát kérné, egész testemről levágnám a húst, és odaadnám neki.
Nagy fogadalma hallatára a föld megrendült, a hegyek meghajoltak, a tengerek víze felkavarodott, villámok cikáztak, az istenek üdvrivalgásban törtek ki.
Tizenhat éves korára minden tudományt elsajátított, és atyja ifjú királlyá koronázta. Feleségül adták hozzá rokonát, Maddí királylányt, s hamarosan egy fiuk, majd egy lányuk született. Boldogan éltek.
Ebben az időben történt, hogy a távoli Kálinga országban iszonyú aszály tört ki. A föld nem érlelte meg a vetést, az emberek tömegesen haltak éhen. Királyuk szigorú vezeklést vállalt az eső érdekében, de eredménytelenül. Ekkor alattvalói így szóltak hozzá:
-Felség, ha nem tudod elérni, hogy az ég esőt adjon: Dzsétuttara városában lakik Szandzsaja király fia, Vesszantara, aki bőkezűen oszt alamizsnát. Van egy pompás fehér elefántja; amerre az jár, esőt ad az ég. Küldj hozzá bráhmanokat, kérjék el az elefántot, hozzák ide.
Úgy történt. Vesszantara nekik ajándékozta az elefántot, a rajta lévő összes ékszerekkel, drágaköves takarókkal együtt, amelyek magukban is sok százezer aranyat értek. A város lakóit azonban mélységesen felháborította a város fő büszkeségének és szerencsét hozójának eltékozlása. A királyhoz tódultak, és követelték Vesszantara királyfi száműzetését indokolatlan tettéért, hiszen bráhmanoknak csupán élelem, ital, ruházat járt adományként, nem a királyi elefánt. Szandzsaja király attól tartott, hogy a forrongó tömeg meggyilkolja fiát, ezért eleget tett a követelésnek.
Vesszantara királyfi nyugodt lélekkel tudomásul vette száműzetését, csupán egy napi haladékot kért azért, hogy minden vagyonát szétoszthassa a népnek. Hitvesétől, Maddí királynétól búcsút akart venni, de a királyné sértődötten felcsattant: a feleségnek férje oldalán a helye, követi a száműzetésbe. Anyja keserves sírásban tört ki, s vele zokogott a város minden asszonya. Szent életű remeték és bölcs papok is kárhoztatták az ítéletet. Egyedül a királyfi maradt nyugodt. Miután mindenét elosztogatta, nejével és két gyermekével kocsira szállt, búcsút vett hatvanezer vitézétől, és indult a száműzetésbe.
Ekkor négy pap, akik lekéstek az adomány-osztogatásról, utána szaladt, s nem lévén egyebe, elkérték tőle a kocsit vonó négy lovat. Örömmel odaadta. A visszamaradt hám azonban magától megállt a levegőben, s négy isten, őzekké változva, befogta magát a hámba. Ám jött egy ötödik pap, aki a kocsit kérte el. A család gyalog folytatta útját a száműzetés helye, a Vanka hegy felé. Az útmenti fák lehajtották águkat, hogy a két gyermek gyümölcsöt szedhessen róluk. A száműzöttek útközben érintették Vesszantara királyfi nagybátyjának székvárosát, Cséta királyságát, amelynek lakói ottmaradásra kérték őket, ők azonban tovább haladtak a kijelölt helyre.
Eközben Indra isten leküldte az égiek építőmesterét, hogy készítsen kényelmes remete-lakot a Vanka hegyen. A család rátalált, ott lakott békességben. Maddí királyné reggelenként friss vízről gondoskodott, majd elindult az erdőbe, gyümölcsöt és gumókat szedni, így szerezte be napi táplálékukat.
Élt ezidőtájt Kálinga országban egy Dzsúdzsaka nevű, idős pap. Vízért menő ifjú feleségét a folyóparton az asszonyok kigúnyolták vén férje miatt, ezért az asszony sírva követelte férjétől, hogy vásároljon neki szolgálót. Pénzük nem volt, ezért a pap Dzsétuttara városba indult, hogy Vesszantarától kérjen adományt ő is. Ott értesült a száműzetésről, és álnokságában gonosz terve született: utána ment az őserdőbe, és elkérte tőle rabszolgának két gyermekét, mialatt anyjuk távol volt az erdőben gyümölcsöt szedni. A gyermekek hallották a beszélgetést, és elmenekültek, elrejtőztek a sűrűben. Ám atyjuk utánuk ment, és átadta őket a papnak, még azt sem várva meg, hogy anyjuktól elbúcsúzzanak. A pap egy liánnal összekötötte a kezüket, s a lián másik végével véresre korbácsolva a két gyermeket, elhajtotta őket.
Útközben a pap beleesett egy gödörbe, kicsúszott kezéből a lián, s a gyermekek hazaszaladtak apjukhoz, oltalomért könyörögve a démoni gonoszságú pap ellen. A pap utánuk ment, és Vesszantara újra kiszolgáltatta neki őket. A fiúk búcsúzóul csupán azt kérték apjuktól, hogy kis játékszereiket, lovacskát, ökröt, elefántot adja át anyjuknak, hogy emlékeztesse rájuk. Kétszer megismétlődött a jelenet, s Vesszantara már arra gondolt, hogy megöli a szörnyeteg papot, de erőt vett magán, és a pap a gyermekekkel távozott.
A gyermekek elajándékozására az istenek is felfigyeltek, és a Himálaja védő istenségei így gondolkoztak:
- Ha Maddí idejekorán hazatér, és nem találja fiait, utánuk fut, s baj támad belőle.
Három istent átváltoztattak oroszlánná, tigrissé és párduccá, hogy tartsák vissza a királynét. Azok csak késő éjszaka engedték haza, s Maddí ekkor kétségbeesetten érdeklődött férjétől, mi történt a gyermekekkel. Férje egyetlen szóval sem válaszolt, csupán a késésért rótta meg ártatlan feleségét. Maddí a gyermekek keresésére indult, egész nap és egész éjjel kutatta a sűrűséget, közben háromszor is visszatérve férjéhez, aki azonban hallgatott. Ekkor a királyné eszméletlenül roskadt le. Férje megdöbbent, hogy neje az erdőben hal meg, ahol nem lehet illő pompával elhamvasztani, és élesztgetni kezdte. Mikor magához tért, végre elmondta, hogy elajándékozta gyermekeiket. Maddí egyetértőleg vette tudomásul, mondván:
-Uram, örvendek, hogy így tettél. A gyermekek elajándékozása a legnagyobb adomány.
Eközben Indra így gondolkozott:
-Megtörténhetik, hogy valamely hitvány ember a feleségét kéri el Vesszantarától, ő odaadja, s egyedül marad az erdőben. Inkább én kérem el tőle bráhman alakjában, és utána visszaadom.
Úgy is tett. Vesszantara ellenvetés nélkül átadta neki nejét, aki nyugodtan vette tudomásul férje döntését:
- Férjem az én uram és parancsolóm. Annak ad, akinek akar, vagy akár pénzért is eladhat, vagy meg is ölhet.
Ekkor Indra felfedte kilétét, visszaadta az asszonyt férjének, és nyolc kívánsága teljesítését ígérte Vesszantarának. Vesszantara azon kívül, hogy bölcsességet, igazságos uralkodásra képességet és egyéb kegyes erényeket kért Indrától, atyja parancsának visszavonását és gyermekei boldogulását kérte.
Mindez megtörtént. Dzsúdzsaka papot az istenek Kálinga országa helyett Dzsétuttara városába irányították, ahol Szandzsaja király felismerte unokáit, és kiváltotta őket a paptól, akit ráadásul egy palotával is megajándékozott. A pap azonban mohóságában úgy teleette magát, hogy nem bírta megemészteni az ételt, és megpukkadt. A gyermekek végre biztonságban voltak nagyatyjuk és nagyanyjuk ölében, és az egyik fiúcska szemrehányást tett nagyapjának ártatlan atyja száműzetése miatt:
-A világ örök törvénye, hogy a gyermekek kedvesek szüleiknek, de te nem tápláltál szeretetet fiad iránt.
Szandzsaja király megbánta, hogy meghátrált a nép zúgolódása miatt. Felszerelte hadseregét, hatvanezer harcossal, tizennégy ezer elefánttal, ugyanannyi kocsival, nagy pompával indult unokája útmutatása szerint a Vanka hegyre. Vesszantara ráismert a közeledő seregre, nejével együtt kunyhójuk előtt ülve várta be őket. Hogy a család együttes érkezése túlságos megrázkódtatást ne okozzon, először csak Szandzsaja lépett elébük. Lábához borulva köszöntötték, ő bocsánatot kért tőlük. Ezután jött Phuszatí királyné, végül a két gyermek.
A föld megrendült, a hegyek inogtak, az óceán felkavarodott, az istenek lakhelye morajlott, a királyi család az örömtől eszméletlenül terült el. Indra hűs záporral élesztette fel őket, amelytől azonban ruhájuk sem lett nedves.
Vesszantara királyfit és nejét megfürösztötték és díszes köntösbe öltöztették. Egy hónapig az egész hadsereg az erdőben mulatozott, majd Vesszantarát fényes diadalmenetben kísérték haza Dzsétuttarába.
Vesszantara királynak azonban csak egyetlen gondja volt: mivel ajándékozza meg a köszöntésére jövőket? E gondtól Indra trónusa felizzott. Mikor Indra rájött az okára, éjszaka drágakő-esőt hullatott az égből. A palotában derékig, az utcákon térdig állt a drágakő.

Bőven osztott ajándékot Vesszantara, a nagy király,
s az égben született újjá, midőn lejárt az élete.

Jegyzetek

Dzsétavana - Buddha kedvenc tartózkodási helye, park kolostorral, amelyet egyik tisztelője, Anáthapindika vásárolt számára.

Beérkezett (Tathágata) - Buddha mindig ezen a néven beszélt magáról a megvilágosodás utáni időszakra vonatkozólag.

Nimi - a történet a dzsaina legendában is szerepel (itt Nami névalakban), ami mutatja, hogy a buddhista legendák közkeletű össz-indiai regekincsből táplálkoznak. Makhádéva története ugyanígy olvasható a fiktíven Buddhának tulajdonított prédikációk között a Maddzshima-nikája gyűjteményben (83. sz.).

négy nemes igazság (arijaszaccsam) - a szenvedésről, a szenvedés okáról, a szenvedés megszüntetéséről és az ehhez vezető útról szóló négy buddhai alaptétel ("minden szenvedés").

beléptek a sodrásba (szótápanna) - a megtérő világi hívek megjelölése; egyszer tértek vissza (szakad-ágámi) - akikre még egy újjászületés vár; nem tértek vissza (an-ágámi) - akik elérték
a nirvánát.

Ánanda - Buddha unokaöccse és legkedvesebb tanítványa.

Ráhula - Buddha fia, akit apja maga mellé vett szerzetesnek.

Dévadatta - Buddha rokona, aki belépett a szerzetesrendbe, de később szakadást idézett elő, sőt Buddha életére tört. A dzsátakák a szereplőket azonosító záró szakaszban leggyakrabban Dévadattával azonosítják a negatív főszereplőt.

a hívők négy gyülekezete - szerzetesek, apácák, világi hívő férfiak és asszonyok.

Padumuttara Buddha - a tizedik a megelőző 24 Buddha közül, 100 ezer évig élt.

Alamizsnagyűjtő körút - a szerzetesek minden reggel, kezükben egy öblös szilkével, elindultak a faluba élelmet koldulni; innen származik a szerzetesek Buddha-adta neve: bhikkhu 'koldus'. Mikor a szilke megtelt, elfogyasztották, s másnap délelőttig nem ettek. Buddha ugyanezt az életmódot folytatta haláláig.

Brahmadatta - fiktív személy. A legtöbb dzsátaka az ő idejébe helyezi a történetet, az itt szereplő sztereotip formulával.

Bódhiszattva - Bölcsesség-lény vagy Buddha-szerű lény, Buddha régebbi születéseinek egyike, amikor még nem volt "Beérkezett", "Megvilágosodott" (ez a Buddha szó jelentése). A név a páliban Bódhiszatta-nak hangzik; fordításunkban kivételesen a meggyökeresedett szanszkrit alakot használjuk, ugyanúgy, mint a nirvána szó esetében, amelynek páli alakja nibbána.

Fatörzs-gazella - Nigródha-miga, szó szerint banjan-fa gazella.

öt parancsolat - a szerzetesekre is, világi hívőkre is kötelező öt parancsolat: tartózkodás élet kioltásától, idegen tulajdon elvételétől, paráznaságtól, hazugságtól, részegítő italtól.

méltó sorsra távozott (jathákammam gató 'tettei szerint távozott') - érdemei jutalmául következő életében magasabb szinten született újjá. Minden tettnek megvan a maga "gyümölcse" a következő életben, ezért a "tett" (kamma, szanszkrit karma) szó fejezi ki a "sors" fogalmát is.

tökéletességek (páramitá) - tíz erény: adakozás, igazmondás, megbocsájtás, stb.

világkor (kappa) - a ciklikus világteremtésben egy-egy keletkezéstől pusztulásig tartó szakasz, mintegy 4 millió év.

vitával kapcsolatban - a hivatkozott eset nem itt, hanem egy másik dzsátakában (536.) szerepel.

Fürj, majom és elefánt rangvitája - a bevezető elbeszélés arról szól, hogy egyes előkelő származásukra büszke szerzetesek elfoglalták a szállást idősebb társaik elől. A múltbeli történet elmondása után Buddha leszögezi, hogy minden tekintetben az idősebbet (ti. a szerzetbe korábban belépettet) illeti meg a tisztelet. Buddha élesen elítélte a származási különbséget, elsősorban a szerzetesrenden belül.

Rák és kócsag - a humoros bevezető elbeszélés arról szól, hogy egy csalfa szerzetes rongyokból varrt köntösöket, majd befestette, hogy újnak nézzenek ki, és hozzá vitt új anyag fejében ezzel csapta be szerzetestársait, amíg egy falusi szabó ugyanezt a fogást nem alkalmazta vele szemben.

Mára, a Gonosz (Máró pápimá) - a buddhizmus ördöge, a Kísértő, aki Buddha ellen hasztalanul próbál fellépni. Már Buddha is említette ilyen szerepében, valószínűleg jelképesen (Buddha istenekkel és egyéb szellemlényekkel nem foglalkozott, hiszen a lélekvándorlásban azok is ugyanúgy újjászületésre vannak ítélve, mint az emberek), a későbbi legendákban és az ikonográfiában azonban a legkedveltebb téma lett Mára támadása Buddha és a szerzetesek ellen, ugyanúgy, mint az ördög áskálódása a keresztény szentek ellen.

áhítati napok (upószatha) - a korai buddhizmusban az egyetlen szertartás az volt, hogy holdtöltekor és újholdkor a szerzetesek összegyűltek és nyilvános gyónást tartottak. Később a híveknek is prédikáltak, akik ilyenkor déltől kezdve böjtöltek.

Paccsékabuddha - olyan (legendás) megvilágosult, aki csak maga számára éri el a tökéletességet, nem hirdeti a Tant, mint Gótama Buddha.

Anótatta-tó - a Himálajában képzelt tó, istenek és nagy szentek gyülekező helye.

ráksasza - emberevő szörnyeteg (páli alakban rakkhasza).

Ragadja meg a kezemet - a motívum Trisztán és Izolda történetében ugyanígy szerepel; kérdéses, hogy kapcsolat van-e közöttük (perzsa közvetítéssel).

nem szabad szeretetet érezni - Buddha sohasem szeretetet (szinéha), hanem csupán jóindulatot, barátságos érzületet (mettá) hirdetett, mert a szeretet ragaszkodást jelent, és bármihez vagy bárkihez való ragaszkodás újjászületést eredményez.

Öt Természetfeletti Tudás (abhinnyá) - repülni tudás, tetszőleges alak felvevése, semmiből tárgyak teremtése, mások gondolatának és az előző születéseknek az ismerete.

Nyolc Tökéletesség (szamápatti) - a révület négy fokozata, a tér végtelensége, a tudat végtelensége, a semmiség vagy nemlét birodalma, a sem érzékelés, sem érzéketlenség állapota.

nincs semmi - a késői buddhista filozófia egyik legjelentősebb ágazatának tana, amely szerint a világ nem létezik. Buddhánál még csírájában sincs jelen ez a gondolat.

Brahma-világ - az istenként születők 20 fokozatú égi világa.

a déli kapun át - a dél a halottak birodalma.

Indra trónusa felizzott - valahányszor a világrendet megingató igazságtalanság, vagy világot megváltó nemes lelkű megnyilatkozás történik, Indra márvány trónusa izzásba jön, jelezve, hogy uralmát veszély fenyegeti. Indra a páli szövegekben mindig Szakka (szanszkrit Sakra) néven szerepel.

Csábító boszorkányok - a történet mutatja, hogy a görögségtől is kerültek át mesemotívumok Indiába. A csábító boszorkány motívuma már az Odüsszeiában szerepel (Kirké), és a kalandos tengeri útra indulás (ami a dzsátakákban és a későbbi meseirodalomban kedvelt téma lett) szintén jellegzetes görög irodalmi elbeszélés-téma.

Buta papagáj, okos papagáj - a mese később egy nagysikerű szanszkrit novella-gyűjtemény keretelbeszélése lett (Suka-szaptati A papagáj hetven meséje, magyar ford. 1962), amely perzsa, majd török fordításban (Tútí-náme) az egész Keleten elterjedt.

leült oldalt előtte - a tanítvány a mester előtt nem vele szemben, hanem féloldalt előtte ült.

Védák - a hindú vallás szent szövegei, különböző istenekhez intézett himnuszok és áldozati formulák. A buddhizmus elvetette a Védák tekintélyét.

oroszlánordítás - a szó csatakiáltást és diadalordítást is jelent, s a Bódhiszattvák egy-egy nagy tettük után hallatják. Olykor Buddha megnyilatkozásaira is használják ezt a szót. A történet, mint az önfeláldozás szélsőséges példája, jellegzetes buddhista termék.

a nyúl képét festette a holdra - indiai felfogás szerint a hold foltjai a holdban lakozó nyulat mutatják, ezért a hold egyik szinonimája szanszkritul sasánka 'nyúl-jegyű'.

bőrköntös viselő - a buddhista szerzetesek öltözete szövetköntös volt, bőrruhában a vetélytárs szekták szerzetesei jártak. Erre céloz a ruha megjelölése.

Kasszapa Buddha - a Buddhát megelőző 24 korábbi Buddha neve. A Tízerejű (Daszabala) Kasszapa Buddha az utolsó, 24-ik Gótama Buddha előtt.

A hazájában igen népszerű Mahádzsanaka-dzsátaka kötetünk első darabjának, Makhádéva történetének témaváltozata. Eredeti szövege igen hosszú, nagyszámú versbetéttel, ezért közöljük csupán kivonatos alakban.

A gyümölcs-hasonlatban valószínűleg nyelvi célzás rejlik. A tettek elkerülhetetlen következményét a szanszkritban (ritkábban a páliban) a phala 'gyümölcs' szó fejezi ki, s ez a "gyümölcs" az oka az újjászületés kényszerének. Csak aki lemond a gyümölcsről, az éri el a megváltást. Így jelképezi a gyümölcstelen fa a lemondó remeteséget.

A Vesszantara-dzsátaka az egész gyűjtemény leghosszabb, legjelentősebb, legnépszerűbb darabja, valóságos kiseposz. 786 versszak terjedelmű, és a versekhez csak kevés és fölösleges prózai összekötő szöveg járul, amelynek elhagyásával kitűnő szerkezetű, lírai szépségekben bővelkedő költeményt kapunk. Témája és kidolgozása erősen emlékeztet a Rámájana című szanszkrit eposzra, amely ugyanígy indul: a minden erényben bővelkedő Ráma királyfit őserdőbe száműzik, neje követi, ott nejét elrabolják.
A különbség az, hogy a továbbiakban Vesszantara a jellegzetes buddhista önfeláldozás, alamizsnálkodás, mindenről lemondás jelképévé válik (számunkra több, mint szokatlan szélsőségességgel), míg a világi jellegű Rámájana mentes ettől a vallási fanatizmustól. Terjedelme miatt kényszerültünk kivonatos ismertetésére.

Utószó

A buddhizmus régebbi, úgynevezett hína-jána "kis szekér" vagy théra-váda "vének tanítása" ágazatának szent könyve három részből áll (Tipitaka "Hármas kosár"): egyik a szerzetesi élet szabályainak gyűjteménye, másik a dogmák értelmezése, a harmadik, legterjedelmesebb és legsokrétűbb, Buddha állítólagos beszédeinek (szutta) gyűjteménye, amely Buddha tényleges beszédein kívül neki tulajdonított, de nem tőle származó tanításokat, legendákat, bölcsmondásokat, vallásos költeményeket tartalmaz, s egyebek között egy 547 állatmeséből és novellisztikus történetből álló gyűjteményt, a dzsátakákat, "születés-történeteket". Ezek mindegyikének tárgya az, hogy Buddha előző születései során mint Bódhiszattva "Buddha-lény", leendő Buddha, különböző állatok, esetleg királyfiak, papok, kereskedők, földművesek, rablók (!) stb. alakjában öltött testet, s valamely erényes cselekedetet hajtott végre, vagy pedig bölcsességével jó tanácsot adott, utána jutalmul a mennybe jutott, esetleg egy fokkal magasabb rendű életformában született újjá.
Valamennyi történet azonos szerkezetű, tehát a végső szerkesztés során egy kéz állította össze, illetőleg egységes elv szerint dolgozták fel ezeket a különböző eredetű népmeséket, legendákat, kegyes történeteket. A bevezető és záró formula is mindegyikben azonos. Kezdődik egy Buddha életében lejátszódott (feltehetőleg fiktív) eseménnyel (paccsuppanna-vatthu "most történt eset"), amelyhez kapcsolódva a Mester elmondja a szerzeteseknek, hogy hasonló eset már lezajlott egyszer ugyanazoknak a szereplőknek előző életében, s akkor ő mint Bódhiszattva részt vett benne (atíta-vatthu "múltbeli eset"), végül Buddha röviden azonosítja a múltbeli és a jelenlegi eset szereplőit, önmagát is beleértve (szamódhána "összekapcsolás"). Kötetünkben mutatóba teljes szöveggel, mindhárom résszel közöljük az első öt mesét (továbbá a 126. számút), amelyeknél a bevezető rész is érdekes, a továbbiakban a zömmel semmitmondó, bevezető sablon mellőzésével csak a fő történetet, a "múltbeli esetet" fordítjuk.
Formai sajátosságuk a dzsátakáknak, hogy mindegyik tartalmaz egy vagy több rövid, kétsoros (fordításunkban olykor négysoros) verset, amely összefoglalja a történet csattanóját, míg maga a történet prózai szövegű, és mintegy kifejtésül, magyarázatul szolgál a vershez. Ez a gyűjtemény létrejöttével magyarázható. A hagyomány csak a verset tekinti kanonikusnak, szent szövegűnek, tehát fiktív módon Buddhától származónak; a prózai rész a verseket értelmező, későbbi kommentárnak minősül. Ezért vezeti be a verset mindig egy sztereotip fordulat: "Akkor a Bódhiszattva (vagy ez és ez a szereplő) a következő verset mondta." A történetek a versek mennyisége szerint vannak sorrendbe szedve: először az egy verset tartalmazók következnek (1-150.), utána a két verset tartalmazók (151-250.), stb., egészen a 786 verset tartalmazó utolsó darabig.
A "múltbeli eset", amely magát a történetet képezi, túlnyomórészt a buddhizmustól független népmese vagy novellisztikus elbeszélés, amelyet erőszakkal alakítanak át erkölcsi példázattá. A buddhista szerzetesek ugyanolyan előszeretettel fűszerezték prédikációikat mesékkel és legendákkal, mint középkori keresztény kollégáik. Mondani sem kell, hogy e mesék egyike sem származik Buddhától. Buddha ugyan gyakran élt hasonlatokkal (éppúgy, mint fél évezreddel később Jézus Krisztus), de példázatait a való életből merítette (szintén Jézushoz hasonlóan), nem a mesék és fantasztikus kalandok anyagából. Hitelesnek tekinthető beszédeiben saját régebbi születéseiről (Bódhiszattva-múltjáról) sohasem tesz konkrét említést. Így a bevezető "most történt eset"-nek (legfeljebb néhány kivételtől eltekintve) nincs több köze a történeti Buddhához, mint a Krisztus és Szent Péter legendameséknek Jézus Krisztushoz.
A dzsátaka-történetek jelentős része bizonyára indiai népköltészeti közkincs volt. Számos történet más indiai mesegyűjteményekben, pl. a Pancsatantra állatmeséi között is előfordul (pl. az oroszlán és bika meghasonlása 349. sz. a Pancsatantra egyik könyvének keretelbeszélése). Némelyik mesének az ókortól kezdődő európai párhuzamai is vannak, pl. a táncoló páva (32.) motívuma már Hérodotosznál is szerepel, keleti eredetre utalva. A Mahábhárata című eposz egyik-másik története, és
a Rámájana című eposz kivonata szintén szerepel a dzsátakák között. Nehéz megállapítani, hogy mit vettek át a dzsátakák ismeretlen szerzői a régebbi (akár Buddha korát megelőző) népköltészeti anyagból, és mi az, amit a későbbi indiai meseirodalom a dzsátakákból kölcsönzött. Mindenesetre a dzsátaka-gyűjtemény tartalmazza a legrégibb ránkmaradt indiai meseszövegeket; a Pancsatantra és a többi szanszkrit mesegyűjtemény később keletkezett. A Hármas Kosár szövegét (tehát a dzsátakák verseit is) a hagyomány szerint Kr. e. 240 körül rögzítették élőszóban, s hogy ezidőtájt a dzsátakák már igen népszerűek voltak, azt bizonyítja az a tény, hogy a Kr. e. 3-2. században keletkezett bharhuti és száncsíi sztúpa (síremlék) kőkerítésén számos dombormű található dzsátaka-jelenettel, sőt kifejezetten a "dzsátaka" megjelöléssel. Az egész hátsó-indiai hína-jána buddhista kultúrkörben elterjedtek a dzsátakák.
A szövegek írásba foglalása később (talán a Kr. u. 1. század táján) történt, méghozzá a dzsátakák esetében kissé bonyolultan. Az élőszóban eredetileg páli nyelven (az egész kánon nyelvén, amelyen a hagyomány szerint Buddha is prédikált) hagyományozott szöveg prózai részét lefordították a Ceylonban beszélt szingaléz nyelvre, majd újból visszafordították pálira. A versekhez nem nyúltak. Ennek következtében a versek nyelvezete régiesebb, mint a prózáé. A végső szöveg a Kr. u. 5. század táján nyerte el mai alakját.
A páli nyelv a szanszkrit leánynyelve, és ez a nyelve a hína-jána buddhizmus egész irodalmának, míg a későbbi, mahá-jána "nagy szekér" ágazat a szanszkrit nyelvet használja. Fordításunkban pontosan követtük a páli eredetit, csupán a némileg egyhangú sztereotip fordulatokat tettük olykor szinonimákkal változatosabbá, pl. az "odament hozzá" kifejezést alkalmilag "odalépett", "felkereste" igével adtuk vissza.
Megtartottuk a versek eredeti időmértékes formáját, amely a kétsorosoknál ún. slóka vagy anustubh, négysorosoknál (amelyeket az ind metrika kettesével összevonva, szintén két sornak tekint) dzsagatí vagy tristubh. Mindkettőt igen szabadon kezelik, s ezt tettük a fordításban mi is.
Az egyes történetek címe az eredetiben nagyrészt a főszereplő neve vagy meghatározása, pl. Nyúl-dzsátaka (316. sz.). Az eredeti címet és a történetek sorszámát a tartalomjegyzékben közöljük.
A teljes dzsátaka-gyűjteményt németre fordította J. Dutoit (Leipzig, 1908-1921), angolra E. B. Cowell és munkatársai (London, 1895-1907, utánnyomás: 1969). A fordításunk alapjául szolgáló páli szövegkiadás: The Jataka together with its commentary, ed. V. Fausbřll (London, 1877-1896, utánnyomás: 1962-1964).