Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Dzsámí
VERSEI
Elektronikus
kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
ABDO'R-RAHMÁN DZSÁMÍ - (született Herátban, 1414. november 7-én, meghalt 1492. november 9-én). A Tímúrida-kor legnagyobb költője, egyben az utolsó nagy klasszikus perzsa költő. Korán belépett egy szúfí rendbe, s a mélyen átérzett, őszinte humanizmussal párosított szúfízmus adja meg műveinek alaphangját. Barátja és mestere volt a nagy török költőnek és államférfinak, Alísír Neváinak. Prózai munkáiból kiválik a Sza'dí Gulisztán-jának mintájára írt Baháresztán (Tavaszi kert), amelynek azonban már sokkal kevésbé van Fürstenspiegel jellege. Hét elbeszélő költeményében, a Haft aurang-ban (A hét trón) a perzsa epikus hagyományokat folytatja mind tartalomban, mind formában. Lírájában kevés a dicsvers, a néhány qaszídát didaktikus, filozófiai mondanivalók kifejezésére használja, nagyszámú ghazaljában pedig inkább Sza'dí, mint Háfíz követőjének mutatkozik. Dzsámí nem volt eredeti költő, még csak betetőző sem (hiszen a különböző lehetőségeket előtte Firdauszí, Nizámí, Sza'dí és Háfíz megismételhetetlenül kiteljesítették), csupán az az utolsó költő volt, aki a perzsa költészet legjobb, leghumanistább hagyományait a naplemente előtt még egyszer összefoglalta.
zonnár -
durva szőrből készült, meghatározott színű öv, amelyet a keresztényeknek kellett
viselniük a muszlimok uralta területeken.
tüske talpadnak a szőnyeg - azaz a világjavak egy Jézus-törekvésű ember
számára egy-egy tövist jelentenek.
qoreísíta arab - Mohamedről, a prófétáról van szó, aki az arab-perzsa
misztikában az istenség és az abba beolvadni akaró ember közötti közvetítő.
Meg se vártad - unokája halálára írt elégia.
NEM AZ VAGYOK,
KI A NYELVEM...
Tótfalusi
István fordítása
Nem az vagyok,
ki a nyelvem locsogva szennyezem el,
Silányt dicsérni, csepülni se látsz e toll hegyivel.
Cserép a csúf locsogás csak, de gyöngy füzére a dal,
Mi balga lenne amazt ezzel ékesíteni fel!
Az életem javarészt más se volt: üres locsogás,
Az ökleit keserűn rágva Dzsámi most vezekel.
A verseket, miket írtam az évek hosszu során,
Ma nézve már fut a könnyem s a szégyenem leteper.
A szónak bár birodalmát be sem tekinti a szem,
A kellő szóra találnom ma is de szörnyü teher!
A szó akárcsak a szél, s én, a szótagot s ütemet
Latolgató, szelet űzök, s tudom, sosem fogom el.
Szólék ma reggel a Szóhoz: "Beszéljen ám az irígy,
A versnek műhelye mélyén te szűntelen vezetel:
Oly kín a szófaragás már, kegyessen adj pihenést,
A hallgatás öle rejtse, nyugodjék végre e fej!"
S felelte: "Dzsámi, te titkoknak kincses rejteke vagy,
S úgy ildomos, hogy e kincset ne zárjad irigyen el!"
MIT KÉPZEL E
SEJK...
Tótfalusi
István fordítása
Mit képzel e
sejk, mért buvik házában a kába?
Mindent kirekesztett, begubózkodva magába.
A földi közösség fonalát mind lemetélte,
És mint selyemhernyó teszi, csévélte magára.
Ember maga is, mért hogy a többit kirekeszti?
Tőlük szabadulhat, de magától sose válhat!
Bátran, férfi módon ki se látta cselekedni -
Mily balga, ki úgy véli: benőtt már fejelágya!
Mekkával, a Kábával az ajkán dicsekedjék,
Ám még a kolompját se fülelte karavánnak.
Szívét a diszes felszin igézte tanuláskor,
Dús gyöngyöket ekként kicserélt ócska csigára.
Ó, Dzsámi, ne kérdd őt, mi a serleg, mi a mámor,
Kelyhet sose látott, nem ivott bort sem az árva.
BE RÉMITŐK...
Tótfalusi
István fordítása
Be rémitők e
fületlen s faroktalan szamarak,
E balga sejkfaragók, sejket áruló buta had!
Nehány nap egy tanulatlan tanítja nékik a tant,
Kiben se hit, se tudás nincs, se ész, se tiszta tudat,
S az elme fénye sem ékíti külsejét ragyogón,
Se belsejét szeretet lángja, mint a hév tüzü nap -
Ha néha nyelve megindul, a hallgató esedez,
Hogy már minél hamarább szűnne bár a szózuhatag,
S ha végezé locsogását, olyan nehéz lesz a fej
A kényszerű figyelemtől, hogy zsibbad váll meg a nyak.
A kocsma mélyeiről hadd idézem emlékét
A részegek zsivajának s nagy hangu kortyaikat.
Amíg világ a világ, óvjad, Istenem, Dzsámít,
Ne tedd ki képmutatók rút gyalázkodásainak!
HOGY DALLÁ A
DALNOK...
Tótfalusi
István fordítása
Hogy dallá a
dalnok dob és lant szavára
A reggel dalát, gondüző borral áldva,
Hogy, ó, hodzsa, serkenj, ahány szívverésed,
Ma tán mind a boldog szerencsét kinálja.
E földnek vigalmán te még meddig ülsz így
A víg dalt s a mágus borát meg se látva?
Az ékes rubin bort ne vesd el szivedtől,
Hisz oly nyílt a sors kurta munkálkodása.
A vígság rövid napjait hát ragadd meg,
Hogy élünk-e holnap avagy sem, ki látja?
Ahol víg barátot találok a házban,
Küszöbjére hajlok le, szolgálatára.
Zarándoklanod sem kell Mekkába, Dzsámi,
Hiszen mindegyik házban ott álla Kába.
HA VÉRES POROMBÓL
VIRÁG ÉKE KELNE...
Tótfalusi
István fordítása
Ha véres poromból
virág éke kelne,
A véres levél, véres ág énekelne.
Ne légy oly heves hát, ne légy oly makacs hát,
E gyötrött szivem jajja mert égre kelne.
Ha ér illatod, léptedet hogyha halom,
A szív felszökik, révül a részeg elme.
Az utcádon éjjel ha koldus topogna,
S ha tudnád, hogy én állok ott, érdekelne?
Utas hogyha jön, hol te élsz, a vidékről,
Futok, mint a könny, híreit kérdve, fejtve.
Az orvost is úgy kértem, olvassa könyvét,
E kór ellen írt hátha végtére lelne?
De jaj! Dzsámi, sírsz még te sok véres könnyet,
Tiéd míg leszen kedvesed szép szerelme!
HAGYD A BŰNBÁNATOT...
Tótfalusi
István fordítása
Hagyd a bűnbánatot,
áhítatot - agyrémek azok,
Az a bölcsebb, ha a dalnok s a bor élvét kutatod.
Míg a kocsma kapujánál az ivók sort állnak,
Cella mélyén a vezeklő a sötétben kuporog.
Olvasóról ha az őszinte hit egy gyöngye lehull,
Árva zonnárt nem is ér már, legyen ám más ezer ott.
Vajh ki írná igazából le az adó-beszedőt?
Jobb nem ember-, hanem isten-gyötörőnek hívnod.
Mindezektől szabadítsd meg magadat - hosszu az út,
Tüske talpadnak a szőnyeg, ha a Jézust akarod.
Ha kitartasz ezen úton, ami súly van rajtad,
Dobjad el, merthogy a rangot nem a fejdíszre kapod.
Dervis-öltöny s imaszőnyeg Dzsáminál képmutatás?
Nem, hiszen bármije van csak, fogadósnál zálog.
A SZERELMEM
MEDINÁBÓL...
Tótfalusi
István fordítása
A szerelmem
Medinából qoreísíta arab,
Ami búja, ami kínja - örömöm kútfeje az.
Sosem értem, mi a titka - arab ő, én szerecsen,
A szerelmével ezért még dicsekednem se szabad.
A szerelmében akár por szeme, úgy táncolok én,
Ragyogó, mint a Nap, és tudják ezt a Nap alatt.
Szemem őt látja a nap támadatán s alkonyatán,
Noha testemtől a teste iszonyú messze szakadt.
A szerelme italáról sose kérdj, ittam e bort,
De az Isten tanum, ízét aki itta, hiszi csak.
S ime szomjam a nagy ég pillanatonként növeli,
Sose tudnám e nedűből teleinni magamat.
Nosza, Dzsámi, aki hű szívü, szerelmét követi:
A halál rád, ha a lábad odahagyná ez utat!
ÁLDOTT, KI ÖNMAGUNKTÓL
MEGMENT...
Tótfalusi
István fordítása
Áldott, ki önmagunktól
megment egy percre minket:
Egy tiszta szívü sejk, egy szép arcu ifju inthet;
Értelme ékes annak, lészen világ nyugalma,
Ennek meg arca fénylik, hogy messze nála nincs szebb.
Vélük ha nem mulattam, nincs nyugtom önmagamtól -
Ó, Isten, önmagunktól nyugtass egy percre minket!
Titka a hű sziveknek új nyelven mondható csak;
Mily város! Ezt a nyelvet nem érti senki itt meg!
Bármit beszél a szószék papja, ha nem szerelmet,
Rá mint mesét mesélő vénségre, úgy tekintek.
Madzsnún nem él, se Leilá, ám róluk napjainkig
Vágyó szerelmesek közt történetek keringnek.
"Ki ez a Dzsámi?" - kérdik. - "Ész s hit kiforgatója?"
Elmés, kivánatos-szép, tréfát örül, ha hinthet!
TÁBOROMBAN LEILÁÉRT
MEDDIG FUTOK?
Tótfalusi
István fordítása
Táboromban Leiláért
meddig futok?
Nem találtam tőle még egy lábnyomot!
Gyászt ne öltsön senki, tábortársaim,
Hogyha Leilámat siratván meghalok!
Nyelvemen meddig lehet Leilám neve?
Leilámért szívem, szegény, meddig dobog?
Ó, ki látnád, bárhol is hozná eléd
Sorsod, adjál Leiláról jó hírt legott!
Másokat bor részegít meg, én kupát,
Bort se láttam, s Leilától részeg vagyok.
Én szivemből kivetettem, ami volt,
Nincsen immár senki más, csak Leila ott.
Dzsámi dajkája e Leila, senki más,
Hogyha dajkám késik, én elsorvadok.
Ó, ELŐTTED MEGÁLLNI
NEM TUDOK ÉN...
Tótfalusi
István fordítása
Ó, előtted megállni
nem tudok én,
Ó, tetőled megválni nem tudok én.
Bár feladjam hiú reményeimet,
Ó, belőled kizárni nem tudom én.
Perzselődtem halódva, hallgatagon,
Fürge szót ám találni nem tudok én.
Pálmafáéhoz mértem termetedet,
Szégyenemben megállni sem tudok én.
Rád se gondolva mondtam én: türelem!
Megfogadtam, de várni nem tudok én.
Légy kegyes, csókot adj, ha csókot igérsz,
Érte mert harcba szállni nem tudok én.
Dzsámi, nálam türelmet ám ne keress,
Vágyakat láncra zárni nem tudok én!
FORDÍTOTT SERLEG
AZ ÉGBOLT...
Tótfalusi
István fordítása
Fordított serleg
az égbolt, az öröm-bortol üres,
Fordított serlegben, ó, mily balga az, ki bort keres.
Balga mondá, hogy szerencsés föld e bús világi kert,
Mint a gyermek szól: kövérség! - rút kelés hol pöffedez.
Senkinek sem szab az Isten halhatatlanság-ruhát,
Bármi pompás is e köntös, gyorsan elszáll életed.
A szegénység mint a karcsú ciprus, éppenoly szabad,
Ám gyümölccsel terhes ágra a silányak köve les.
Keskeny útad, éjsötétben résen állnak tolvajok,
Balga vagy most, ha az útat értő nélkül útra kelsz.
Jöjj, te kertész, fattyuágként mesd le kötelékeid,
Ha a bajjal teli kertnél jobb reménységért epedsz.
Hogyha, mint Dzsámi, az Én emlékeit félrehagyod,
Szemre kezdő légy, valójában utadnak vége ez.
MEG SE VÁRTAD,
MÍG SZEMÜNK...
Tótfalusi
István fordítása
Meg se vártad,
míg szemünk kedvire nézett volna,
Míg fülünket kicsi ajkad szava érte volna.
Zsenge bimbó, leszakított az a csontkéz, mielőtt
Egy virágot a kacsód félve letépett volna.
Szenvedések letiporták kicsi tested, mielőtt
Gyenge lábad hangyák fészkire lépett volna.
Lőn hajad szála a kín kardja egyenként, mielőtt
Egy kis fürtöt a fejedről lemetéltek volna.
Mérget öntött poharadba a gonosz sors, mielőtt
Méziből egy kicsi csöpp ajkadon érzett volna.
Rád a sír tárta ki száját s elemésztett, mielőtt
Csöppnyi szád egy falatocskát elemésztett volna.
Lassu léptekkel a sírod fele vittek, mielőtt
Gyenge lábad legelőször maga lépett volna.
Hetven évem tova szállott kicsi híján, mielőtt
Ily kemény, durva csapás szívemet érte volna.
TILALMAK HÁZA
EZ ITT LENN...
Tótfalusi
István fordítása
Tilalmak háza
ez itt lenn, ne kösd magad társhoz,
Bizony szavamra ügyelj, bárkivel megismerkedsz,
Ha jellemét a tiéddel egyezni nem látod,
Teher leszen szinejátszó beszéde lelkednek,
Amíg ha jelleme természetedhez épp illik,
Válása bús italában halálod ízlelhedd.
ACÉLPÁNCÉLBA
FOGGAL RÉST HARAPNI...
Tótfalusi
István fordítása
Acélpáncélba
foggal rést harapni,
Körömmel szikla közt útat maratni,
Zsarátos tálba homlokkal zuhanva
Szemöldökkel zsarátot válogatni,
Ezer ló terheit vállára dobva
Keletről napnyugatra átszaladni
Emez mind Dzsáminak sokkalta könnyebb,
Silány ember kegyét mint elfogadni!
SZÁGERÍ ÍGY
SZÓLT...
Tótfalusi
István fordítása
Szágerí így
szólt: "Az átkos gondolatrablók miatt
Verseimből másoké lett minden egy jó gondolat."
Míly igaz szó: gondolatját elvehették csakugyan,
Megfigyeltem: száz sorában sincsen egy jó gondolat.
VILÁGI JÓKRA
TEKINTVÉN...
Tótfalusi
István fordítása
Világi jókra
tekintvén - a mély pokolra velük! -
Adós ne légy a silánynak! Ha vállalod nyügeit,
Nehány nap és a javaknak nem marad nyoma sem,
De mindörökre viselhedd gyalázatod nyügeit.
R U B Á' Í K
Tótfalusi
István fordítása
1
Hogy szememben látható vagy, sose sejtettem,
Hogy szivemben titkon ott vagy, sose sejtettem;
A világot átkutattam teutánad már -
S a világ hogy te magad vagy, sose sejtettem.
2
Ó, szép holdarcu leány, tizennégy évesem,
Épp így tellik ki a hold tizennégy éjre fenn;
Szépséged meg ne fogyatkozzék, adja az ég,
Élj száz évig ragyogón, tizennégy évesen.
3
Vént és fiatalt asztalodon, durva világ,
Egy rossz falatért mily sokezer kéz szorit át;
Így ontja szeméből amaz egy csöppnyi tejért
A kis csecsemő könnyeinek sós patakát.
4
Kertemben a szép rózsafa-bimbó se bomol,
Éltem italának íze mindegyre romol,
Kelyhembe az üdv hordaja bort töltene bár,
Nyerné nyomorom színeit abban is a bor.
NEM EGYSZERÜ
DÍVÁN...
Tótfalusi
István fordítása
Nem egyszerű
díván, melyet nyújt ma Dzsámí;
Nemes módra, dúsan terített nagy asztal -
Mi elméje kincse, ott mind megtalálni,
De szót sem, silányt mely gyaláz vagy magasztal.
MINDIG ÉS MINDENÜTT
Franyó
Zoltán fordítása
Ezernyi festett
képen ott talállak,
És minden szép mesében ott talállak.
Ha éjjel alszom
vagy ha kint bolyongok,
Az álom köntösében ott talállak.
Hol tánc kering
és lámpák száza lángol,
A táncban és zenében ott talállak.
Ha kocsmaházba
lépek, telt pohárként
A víg ivók kezében ott talállak.
S ha meztelen
a tengervízbe ugrom,
A mélység gyöngyeképpen ott talállak.
Barátaim gúnyolnak,
ám mi tudjuk,
Hogy minden szél neszében ott talállak.
SZELLEM ÉS SZERELEM
Franyó
Zoltán fordítása
Szépséged szinte
megvakít, tündöklőn fogva tart,
S olyan vagyok ma, mint sötét hajad: kuszált, zavart.
Mily áldást
adhat még nekem a szellem és az ész?
Mióta szívem lángra gyúlt: eszem homályba vész!
Te így szólsz:
"Hagyd a szenvedélyt, viselkedj józanul."
Mondd, azt tegyem, mi majd utóbb mély megbánásba fúl?
Az éji kertben
érted oly hevítő vágy emészt,
És jöttöm túl korán elűz sok szárnyas kis zenészt.
A tenger könny
kimosta kunyhómból a vályogot,
De az se bánt, ha romba dől, mert sok gyönyört hozott.
Ha ölni jönnél, még a tőrcsengést se rettegem:
Ez börtönömbe tört ujjongó dal nekem!
Csitt, ő jön!
Hunyd le két szemed, Dzsámí, két kar fon át,
És száz darabra zúzza szét izlámod templomát!
HAJNALI BORDAL
Franyó
Zoltán fordítása
Be szép, mit
hárfáján zenélt
A dalnok, aki régen élt:
"Ó, ember, ébredj! Kurta léted
Be sok gyönyört rejt, mennyi szépet.
De hetyke vagy, nem fáj bajod,
Miről a hangszer szólhatott.
Ameddig élsz, a bort ne vesd meg,
Az Úr múló kéjt ád a testnek.
Vidítsanak dalok, zenék,
Ki tudja, holnap élsz-e még?"
Híven csak ott szolgál a lelkem,
Hol hű barát nyomára leltem.
Ne nézd a kába szent jelét,
Hisz bárhol ez tűnhet eléd!
NÉGYSOROSOK
Franyó
Zoltán fordítása
Hogy az élet
asztaláról csak egy morzsát kapjanak,
Mindnyájuknak tűrniök kell, tűr a gyermek, tűr az agg.
Nézd a csecsemőt, be könnyen ömlik száz csöpp könnye ki,
Míg az anyja jó tejéből még egy csöppet ad neki.
*
Ne kívánd életed múlását, ha mégoly kín gyötör, ne tedd!
De azt se kívánd, hogy jutalmul örökké tartson életed.
Szeretnél kétszer annyi évet, mint eddig éltél, ó, kevély?
De mondd, mit alkottál, mi által megérdemled, hogy kétszer élj?
A
VÉNASSZONY ÉS A PRÓFÉTA
Szász
Károly fordítása
Egy
vénasszony a prófétához
Így szól, míg hő imával áldoz:
"Szólj, ama nap, ha Éden kerte
Aranykövekkel lesz kiverve,
Az üdv székéhez, vajjon, mint én
Ily vénasszony bejut-e szintén?"
- "Az Isten ments', Éden kertében
Hogy vénasszonynak helye légyen!
Kapuin szép s ifjú megy által,
Bimbó ajakkal, ezüst állal."
A vénasszony mikor ezt hallá
Szívét mély bánat átnyilallá.
Szava elállt - majd nyögni kezdett
S ajkán keserv jajhangja reszket.
De a próféta szól, nevetvén:
"akkor egy asszony sem marad vén,
De mind megifjuland, az Éden
Patakjának mosdó vizében,
S az ifjúsággal visszatérnek
Szívébe szerelmek, remények."
