Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Dsida Jenő kínai versfordításai
Elektronikus
kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Dsida Jenő (Szatmár, 1907. máj. 17. – Kolozsvár, 1938. jún. 7.): romániai magyar költő. Kolozsvárott jogot tanult. Ügyvédi irodában dolgozott Szatmárban és Kolozsvárott. 1927–37-ben szerk. a Pásztortűz c. folyóiratot, 1935-től a kolozsvári Keleti Újságot: Titkára volt a Pen Club romániai m. szakosztályának. Szívbaja fiatalon sírba vitte. Az erdélyi m. irodalom egyik legígéretesebb tehetsége volt. – M. Leselkedő magány (Kolozsvár, 1928); Magyar Karaván Itálián keresztül (útirajz, Nagyvárad, 1933); Nagycsütörtök (Kolozsvár, 1933); Angyalok citeráján (Kolozsvár, 1938); Válogatott versek (Rónay György bevezető tanulmányával, Bp., 1944); Tóparti könyörgés (válogatott versek és műfordítások, Áprily Lajos bevezető tanulmányával, Bp., 1958); Arany és kék szavakkal (versválogatás, Bp., 1965). – Irod. Lengyel Dénes: Angyalok citeráján (Magyarok, 1946. 6. sz.); Rónai Mihály András: Költő emlékezete. D. J. születésének 60. évfordulóján (Népszabadság, 1967. 114. sz.).
A LY-KIN KÖNYVÉBŐL
BÖLCSESSÉG
Ha
asszony szól veled,
mosolyogj és ne figyelj oda.
(Kr. e. VII. század)
VANG VEI
FALUSI HÍREK
-
Falumból jössz-e? Lelkesülten
várok hazai híreidre:
Mi történt ott, hogy elkerültem?
- Kihajtott szilvafád virága,
s mit ültettél a kút körébe,
a nádat a kecseke lerágta.
(VIII. század)
LI TAI-PO
A FÁJDALOM ÉNEKE
Nagyúr,
ugyancsak bőven bánsz a borral.
Most hagyd üresen kissé serlegünket.
Hadd énekeljem el neked ma este
a fájdalom dalát!
Figyeld
csak, itt a ritka pillanat,
mikor megcsöndesül a vad duhajság,
mikor kifullad a szilaj kacaj,
a táncosnők ugrándozása lankad
s a kerteken a bágyadt bazsarózsák
földre hullatják minden szirmukat.
Figyelj,
ez az egyetlen pillanat,
melyben őszintén szólhat a szívem.
Neked,
Nagyúr, sok pompás palotád van,
sok harcosod meg illatos borod...
Nekem nincs semmim, semmim a világon,
csupán e lant, e furcsa, méla hangszer,
melyből kesergő dallamot fakasztok,
köszöntvén azt a ritka percet, órát,
melyben a kerti bágyadt bazsarózsák
földre hullatják minden szirmukat.
Ez
életben csak egy a bizonyosság
s emez egyetlen biztos: a halál.
E
szájakat, melyek ma ránk lehelnek
s forrón csiklandó csókot osztogatnak,
egy bús napon mind eltömi a föld,
s e hangszeren, mely ujjaim alatt
borzongva zendül, zöngicsélve reszket,
baromfik ütnek éjenként tanyát.
Tigris
szökell a völgyek sűrűjében,
hol egykoron ezüstös hal cikázott;
koráll borítja be az utakat,
hol hajdanán ibolyák illatoztak.
Csitt,
hallga csak, a sápadt holdsugárral
meszelt hegyek közt mily siránkozás:
csitt, hallga csak, hallgasd a majmokat,
amint jajgatnak és riongva nyögnek,
sírok besüppedt hantján kuporogva
sírnak az ősi temetők felett...
Nos,
Nagyuram, ha kedved tartja még,
poharainkat újra töltheted.
(VIII. század)
EMLÉKEZÉS
Liang
kertjében havazott az éjjel.
Fáztam, de te nem vetted észre.
A jávorfákat néztem,
melyek alatt egykor vártalak.
(VIII. század)
TU FU
LI TAI-POHOZ
Te
írsz, aminthogy dalol a madár.
Mi a te csicsergésed?
Versek.
Ha te nem énekelnél,
nem lenne olyan bíbor a reggel,
nem lenne olyan kék a köd.
Mikor
megihlet téged a mámor,
a felhőkre könyökölnek a halhatatlanok,
hogy hallják énekedet,
az idő röpte megáll,
a szerelmes elfelejti szerelmesét.
Te
vagy a Nap.
Mi többiek csak csillagok vagyunk.
Hódolatom dadogását fogadd szívesen,
ó, barátom!
(VIII. század)
CSEN TO-TSZAN
SZERELMI DAL
A
te kezed: két lenvirág.
A te lábad: két lótusz.
A te arcod: két Kiang-nan-i narancs.
A te illatod: a tavasz illata.
A te hangod csábosabb a szellőnél,
mely a zsendülő fűzfák közt muzsikál.
A te leheleted részegítőbb
a pagodák illatánál,
hol drága olajok füstölögnek.
Szebb vagy a barackfánál,
mely holdfényben virágzik.
Te vagy minden virág,
minden illat,
te vagy a hold ragyogása.
Ha
reád gondolok,
az istent sem irigylem többé.
CSANG VU-KIEN
AZ UTOLSÓ SÉTA
A
tőlem kapott piros tulipánt
leejtetted az út porába.
Fölvettem érted.
Fakó, fehér lett.
Most már hiába:
ez a kurta panaszka
szerelmünket örökre behavazta.
(1879)
SÉTA KÖZBEN
Az
égen át fekete sorban
szállnak a vadmadarak.
Üres fészkek maradtak a fákon.
A láthatáron súlyos hegyek.
A
jávorfurulyát, melyet
te vesztettél el a nyáron,
megtaláltam a kutam mellett.
Akkor magas fű rejtette el:
hiába kerestük.
De
most halott a fű,
és megcsillan a furulya
az alkonyi napsugárban.
Szerelmünkre
gondoltam,
melyet oly soká takart
kétségeink halotti leple.
(1879)
VACSORA ELŐTT
Csöppnyi
cselédünk
hallal kezében
a kert zugolyában,
a hold sugarában
buzgólkodik éppen.
Pontyot
takarítgat
akkor hévvel,
hogy szaporán száll
a hold sugaránál
pikkelye széjjel.
Pikkelye
pattan
a fűre, a fára. -
Még föl az égre,
az esteli kékre
is jut bizonyára.
S
a csillag, amelynek
ezre világlik
- szavamra mondom -
az én pici pontyom
pikkelye szálig.
(1879)
