Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Dsida Jenő kínai versfordításai
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Dsida Jenő (Szatmár, 1907. máj. 17. – Kolozsvár, 1938. jún. 7.): romániai magyar költő. Kolozsvárott jogot tanult. Ügyvédi irodában dolgozott Szatmárban és Kolozsvárott. 1927–37-ben szerk. a Pásztortűz c. folyóiratot, 1935-től a kolozsvári Keleti Újságot: Titkára volt a Pen Club romániai m. szakosztályának. Szívbaja fiatalon sírba vitte. Az erdélyi m. irodalom egyik legígéretesebb tehetsége volt. – M. Leselkedő magány (Kolozsvár, 1928); Magyar Karaván Itálián keresztül (útirajz, Nagyvárad, 1933); Nagycsütörtök (Kolozsvár, 1933); Angyalok citeráján (Kolozsvár, 1938); Válogatott versek (Rónay György bevezető tanulmányával, Bp., 1944); Tóparti könyörgés (válogatott versek és műfordítások, Áprily Lajos bevezető tanulmányával, Bp., 1958); Arany és kék szavakkal (versválogatás, Bp., 1965). – Irod. Lengyel Dénes: Angyalok citeráján (Magyarok, 1946. 6. sz.); Rónai Mihály András: Költő emlékezete. D. J. születésének 60. évfordulóján (Népszabadság, 1967. 114. sz.).

 

A LY-KIN KÖNYVÉBŐL

BÖLCSESSÉG

Ha asszony szól veled,
mosolyogj és ne figyelj oda.

(Kr. e. VII. század)

 

VANG VEI

FALUSI HÍREK

- Falumból jössz-e? Lelkesülten
várok hazai híreidre:
Mi történt ott, hogy elkerültem?
- Kihajtott szilvafád virága,
s mit ültettél a kút körébe,
a nádat a kecseke lerágta.

(VIII. század)

 

LI TAI-PO

A FÁJDALOM ÉNEKE

Nagyúr, ugyancsak bőven bánsz a borral.
Most hagyd üresen kissé serlegünket.
Hadd énekeljem el neked ma este
a fájdalom dalát!

Figyeld csak, itt a ritka pillanat,
mikor megcsöndesül a vad duhajság,
mikor kifullad a szilaj kacaj,
a táncosnők ugrándozása lankad
s a kerteken a bágyadt bazsarózsák
földre hullatják minden szirmukat.

Figyelj, ez az egyetlen pillanat,
melyben őszintén szólhat a szívem.

Neked, Nagyúr, sok pompás palotád van,
sok harcosod meg illatos borod...
Nekem nincs semmim, semmim a világon,
csupán e lant, e furcsa, méla hangszer,
melyből kesergő dallamot fakasztok,
köszöntvén azt a ritka percet, órát,
melyben a kerti bágyadt bazsarózsák
földre hullatják minden szirmukat.

Ez életben csak egy a bizonyosság
s emez egyetlen biztos: a halál.

E szájakat, melyek ma ránk lehelnek
s forrón csiklandó csókot osztogatnak,
egy bús napon mind eltömi a föld,
s e hangszeren, mely ujjaim alatt
borzongva zendül, zöngicsélve reszket,
baromfik ütnek éjenként tanyát.

Tigris szökell a völgyek sűrűjében,
hol egykoron ezüstös hal cikázott;
koráll borítja be az utakat,
hol hajdanán ibolyák illatoztak.

Csitt, hallga csak, a sápadt holdsugárral
meszelt hegyek közt mily siránkozás:
csitt, hallga csak, hallgasd a majmokat,
amint jajgatnak és riongva nyögnek,
sírok besüppedt hantján kuporogva
sírnak az ősi temetők felett...

Nos, Nagyuram, ha kedved tartja még,
poharainkat újra töltheted.

(VIII. század)

 

EMLÉKEZÉS

Liang kertjében havazott az éjjel.
Fáztam, de te nem vetted észre.
A jávorfákat néztem,
melyek alatt egykor vártalak.

(VIII. század)

 

TU FU

LI TAI-POHOZ

Te írsz, aminthogy dalol a madár.
Mi a te csicsergésed?
Versek.
Ha te nem énekelnél,
nem lenne olyan bíbor a reggel,
nem lenne olyan kék a köd.

Mikor megihlet téged a mámor,
a felhőkre könyökölnek a halhatatlanok,
hogy hallják énekedet,
az idő röpte megáll,
a szerelmes elfelejti szerelmesét.

Te vagy a Nap.
Mi többiek csak csillagok vagyunk.
Hódolatom dadogását fogadd szívesen,
ó, barátom!

(VIII. század)

 

CSEN TO-TSZAN

SZERELMI DAL

A te kezed: két lenvirág.
A te lábad: két lótusz.
A te arcod: két Kiang-nan-i narancs.
A te illatod: a tavasz illata.
A te hangod csábosabb a szellőnél,
mely a zsendülő fűzfák közt muzsikál.
A te leheleted részegítőbb
a pagodák illatánál,
hol drága olajok füstölögnek.
Szebb vagy a barackfánál,
mely holdfényben virágzik.
Te vagy minden virág,
minden illat,
te vagy a hold ragyogása.

Ha reád gondolok,
az istent sem irigylem többé.

 

CSANG VU-KIEN

AZ UTOLSÓ SÉTA

A tőlem kapott piros tulipánt
leejtetted az út porába.
Fölvettem érted.
Fakó, fehér lett.
Most már hiába:
ez a kurta panaszka
szerelmünket örökre behavazta.

(1879)

 

SÉTA KÖZBEN

Az égen át fekete sorban
szállnak a vadmadarak.
Üres fészkek maradtak a fákon.
A láthatáron súlyos hegyek.

A jávorfurulyát, melyet
te vesztettél el a nyáron,
megtaláltam a kutam mellett.
Akkor magas fű rejtette el:
hiába kerestük.

De most halott a fű,
és megcsillan a furulya
az alkonyi napsugárban.

Szerelmünkre gondoltam,
melyet oly soká takart
kétségeink halotti leple.

(1879)

 

VACSORA ELŐTT

Csöppnyi cselédünk
hallal kezében
a kert zugolyában,
a hold sugarában
buzgólkodik éppen.

Pontyot takarítgat
akkor hévvel,
hogy szaporán száll
a hold sugaránál
pikkelye széjjel.

Pikkelye pattan
a fűre, a fára. -
Még föl az égre,
az esteli kékre
is jut bizonyára.

S a csillag, amelynek
ezre világlik
- szavamra mondom -
az én pici pontyom
pikkelye szálig.

(1879)