Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Kéri
Katalin
A VILÁG DÍSZEI
(Gyermekszemlélet, gyermekkor a középkori iszlám világban)
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás:
Valóság, 2001/1. sz., 54-60. lap
A téma forrásai
Az iszlám vallás
már a 7. században, Mohamed fellépését követően gyorsan
terjedt, és napjainkra bolygónk legnépesebb vallásává vált, (1) átívelve
kontinenseken és ősi gyökerekkel bíró kultúrákon. E hit terjedéséhez – a Korán
és a hadíszok tanításain túl – jelentős mértékben hozzájárult (és hozzájárul
ma
is) maga a muszlim nevelés, melynek alapja a vallás, célja pedig Allah és az
általa teremtett világ minél alaposabb megismerése, és a kinyilatkoztatások
szellemében eltöltött élet. A kisgyermekkor és az ifjúkor – éppen a nevelés
miatt – az iszlám világban kiemelt jelentőségű, hiszen fiúk és lányok ezen
életszakaszokban ismerkednek meg a muszlim tanításokkal, és sajátítják el a
hívő
emberhez méltó viselkedés szabályait.
A középkori
iszlám kultúra bővelkedik olyan – jogi és irodalmi –
szövegekben, melyekből következtetéseket vonhatunk le a muszlimok
gyermekszemléletére vonatkozóan, és feltárhatjuk a gyermeki élet jellegzetes
mozzanatait. E téma vizsgálatához is elsődleges kútfő maga a Korán, melynek
több
részlete szól a gyerekekről. Az iszlám jog Korán mellett létező forrásait is
szükséges felidézni. A Mohamed „szent mondásait” (szunna) rögzítő gyűjtemény
(hadísz), melyet a 8. századtól kezdve tettek közzé írott formában, a muszlimok
számára szintén alapvető fontosságú útmutató a vallásos életvezetéshez. (A
siíták Mohamed unokaöccse és veje, Ali valamint leszármazottai által továbbadott
szent mondásokat is elfogadják hitelesnek.) Mivel a hadíszok és a Korán szövege
maga is különböző interpretációkat tesz lehetővé, az iszlám jog történetében
kiemelkedő jelentőséggel bír az idzsmá is, ami nem más, mint egy adott problémát
illető konszenzus, mely egy meghatározott korszakban kialakult. (2) A jog
negyedik forrása az analógiás módon lefolytatott dedukció, a mérlegelés (kijás),
amit akkor alkalmaznak a muszlim jogtudósok, ha valamely probléma kapcsán sem
a
Koránban, sem a hadíszokban, sem pedig a korábban született konszenzusokban
nem
kínálkozik közvetlenül és egyértelműen megoldás.
Ezen jogi források
mellett a gyerekszemlélet és gyerekkortörténet kapcsán
haszonnal forgathatóak azok az irodalmi művek is, amelyek részletei
gyermekszületésre, nevelésre vagy gyermekhalálozásra vonatkozó leírásokat
tartalmaznak. Arab és perzsa költők művei, az iráni Firdauszí jelentős könyve,
a
Sáhnáme vagy az Ezeregyéjszaka meséi számtalan, hosszabb-rövidebb fragmentummal
gazdagítják e téma kincsestárát. Fontos adalékokat jelentenek még azok a
leírások, melyek orvosi könyvekben, híres utazók tollából vagy éppen életrajzi
leírásokban maradtak fenn.
Gyermekszületés
A középkori
iszlám világban nagy értéknek számított a gyermek. Megölését
bűnnek tartották, a meddőséget pedig csapásnak. Az egyes családokban sok gyermek
nevelkedett, és létezésük még a családi vagyonnál is értékesebb volt, miként
ezt
például az Ezeregyéjszaka 15. meséje – mely egy kereskedő későn született fiáról
szól – is tanúsítja: „(a férfi) ...drágakövekkel kereskedik, tömérdek áruja,
szolgája, mamlúkja van. Kereskedők állnak szolgálatában, akik a legtávolabbi
vidékekre elhajóznak az áruival, tevekaravánokkal és tenger vagyonnal. Gyermek
azonban nem adatott neki soha.” (3)
A Korán elítélően
ír a gyermek- (leány)gyilkosságokról. Ezt tanúsítja
például az alábbi részlet is: „...és amikor az élve eltemetett kislányt
megkérdezik: miféle bűnért öletett meg? (...) s a Pokol tüze föllángol, a
Paradicsom pedig közel kerül – megtudja (minden) lélek, hogy mit hozott
magával.” (4) (81:8-9, 12-14.) Ibn Hanbal – felidézve Mohamed próféta mondásait
– 1957. hádiszában az alábbiakat írta: „Bárkit, akinek lánya van, és nem öli
azt
meg, nem is bántalmazza és nem részesíti előnyben a fiút, Allah beereszti a
Paradicsomba.” (5) Mindennek ellenére elmondható, hogy a leányok születése a
muszlim családokban nem váltotta ki ugyanazt az örömet, mint a fiúk világra
jövetele. (6) Ha a szülés körül segédkező asszonyok nem törtek ki hangos
üdvrivalgásokban, Allahot dicsőítve, suttogásuk halk hangfoszlányaiból az anya
rögtön kitalálhatta, hogy lánya született. Jól érzékelteti mindezt az
Ezeregyéjszaka egyik története is, amely arról szól, hogy hogyan adott életet
egy ikerpárnak ‘Umar ibn an-Nu‘mán bizánci rabnője, Szófia. Először a kislánya
született meg, így azt hitte, hiába fohászkodott fiúért Allahhoz. „Amint Szófia
megszülte a gyermeket, megvizsgálták a bábaasszonyok, s látták, hogy lány, kinek
arca a holdnál tündöklőbb” – szól az eseményről igencsak szűkszavúan a mese,
és
folytatódik a második gyermek, a várva várt fiú világrajövetelének leírásával:
„A bábák megnézték, s látták, hogy fiú, hasonlatos a teliholdhoz, homloka
ragyogó, orcája rózsálló. Örvendezett neki a rablány, örvendeztek a szolgák,
az
eunuchok és minden jelenlevő. ...a palotában örömujjongásba fogtak. Meghallották
a hírt a rablányok, s irigykedtek Szófiára. ‘Umar ibn an-Nu‘mánhoz is eljutott
a
hír, s örvendezett rajta, azon nyomban odament, megcsókolta Szófia fejét, aztán
megnézte az újszülöttet, fölébe hajolt és megcsókolta. A rablányok megverték
a
tamburinokat, megszólaltatták hangszereiket.” (7) A fiú születése tehát –
csakúgy, mint a világ számos más, patriarchális kultúrájában – valóságos
örömünnep volt, szemben a lány érkezésével.
A beduinok
sátrától az uralkodói palotákig így volt ez, hiszen az iszlám
világban a családnak csakis a fiú lehetett támasza. Egy anya által írott
korabeli költemény soraiból kiderül, hogy milyen fogadtatásban részesültek a
megszületett kisleányok, és hogy milyen élet várt rájuk.
„Egy lány ez,
üsse kő, mit csináljak vele?
Mossa majd a hajam s tisztel engem,
Ha fátylam lehull, fut, hogy felemelje.
Ahogy majd nődögél, nyolc évesen
Jemeni ruhát kap, hogy testét díszítse.
Hozzáadom majd valami finom illetőhöz,
Marwáni vagy mo’áwijai bőkezű kérőhöz.” (8)
A fiúkban már „előre” látták leendő dicső tetteit, amelyek fénnyel
boríthatják be a család becsületét. Egy történet szerint Szulejmán Sáh király,
mikor hírül vette fia születését, örömében gazdagon megjutalmazta a hírvivőt,
és
„Repesve rohant a gyermekhez, megcsókolta a két szeme közt, ámult- bámult
elbűvölő szépségén, mire a költő szavai illenek:
Allah a fenség
dzsungelének adá, miként
arszlánt, ki csillag lesz a kormányzás egén.
Ábrázatából felderül trón s lándzsahegy,
vidul sereg, pata és gazella tekintetén.
Emlőre már ne tegyétek őt, hiszen így beszél:
»Kényelmesebben ülök deres paripámon én!«
Anyamelltől válasszátok el, hiszen így beszél:
»Vérét vad elleneimnek inkább iszom én!«” (9)
Vannak természetesen olyan források is, amelyek azt bizonyítják, hogy
egyes szülők fiaiknál is jobban ragaszkodtak leánygyermekeikhez, és ezt írásban
is kifejezték, például leányuk halála okán, amint azt tette a neves bászrai
költő, Bassár Ibn Burd is a 8. század közepén:
„Ó, kicsi lányom,
kit nem is vártam,
öt évesen rabolt el a halál.
Én oly nagyon szerettelek,
Hogy búmban szívem szakad tán...
Igen, többet értél, mint egy fiú,
Ki iszik, s éjjel szajhákhoz jár.” (10)
A kislányokhoz való ilyenfajta atyai ragaszkodás azonban a középkori
iszlám társadalomban nem volt általánosnak tekinthető. Míg az előkelő
otthonokban a fiú születését pompás lakoma követte, az újszülött kislányokat
nem
ünnepelték. (11) Fiú születésekor a 7. napon két tevét áldoztak, a lányok
esetében csak egyet, és ez az áldozat gyakran el is maradt...
Az iszlámban
elsősorban a hagyományokon nyugvó a törvényi szabályozás arra
vonatkozóan, hogy a megszületett gyermek törvényes-e vagy sem. A hadíszból
következően a világra jött csecsemő mindenképpen az anya férjéhez tartozó volt.
Bár az apának jogában állt megtagadni az apaságot, ilyen esetben bizonyítania
kellett felesége házasságtörését. Az anya személyét illetően a szülésnél
segédkezők voltak a tanúk. (12)
A születést követően a gyermeket többször is lemosták, utoljára virágokkal
felfőzött vízben, és a bábaasszony tüzet rakott a bölcső közelében, és a kettő
között három napon és éjen át senki sem mehetett át. Hittek a tűz „démonűző”
szerepében, többek között ezzel próbálták védeni az anyát és gyermekét. Más,
egészségvédő szertartásokat is végeztek: tömjént égettek, a bölcső fölé
talizmánt akasztottak (például üveggyöngyökkel körberakott, kiszárított
birkaszemet), és a gyermek szemét körülhúzták egy kohl nevű antimon-tartalmú
szemfestékkel (13), mint például a mesebeli kisfiúnak, Tádzs al-Mulúk Kháránnak
a szemeit. (14) (Már az ókori Kelet országaiban is szokásos volt ezen anyag
használata, például a régi Egyiptomban asszonyai körében a szemhéj kihúzására.
E
szót az európai orvos, Paracelsus a 16. században önkényesen spiritusznak
fordította, amit ezért máig „alkohol”-nak is emlegetnek.)
Névadás
A gyermek nevét
a szülők választották, a kislányok gyakran kapták a
Próféta valamely nőrokonának nevét (Amina, Khádidzsa, Aisha, Fatima, Zajnab),
de
az iszlám társadalmakban is nagyban befolyásolta a névválasztást a divat, a
családi vagy helyi szokások. A gyermekek általában valamilyen becenevet is
kaptak (kunja), és sokszor ezt a nevüket használták, nehogy a valódi név rontást
hozzon rájuk. A családi nevek használata már az iszlám idők előtt is szokásos
volt, a lányok esetében ez gyakran azt jelentette, hogy személynevükhöz
hozzátették a „valakinek a lánya” (bint) kifejezést, megnevezve az apját, a
fiúknál pedig a „valakinek a fia” előtag szerepelt (ibn vagy abu).
Szoptatás
Az iszlám világban
fontosnak tartották, hogy a kisgyermeket édesanyja
tejével táplálja és hogy az első években ő nevelje. (15) A kívánatos szoptatási
idő a Korán szerint két év, amit még akkor is igyekeztek betartani, ha időközben
a gyermek szülei elváltak. (16) Ha az anya nem tudta újszülött gyermekét
szoptatni, akkor dajkát fogadtak mellé, vagy valamely rokonhoz adták.
A források
szerint a prófétát, Mohamedet is dajka táplálta. Anyja, Amina,
aki szép, de törékeny egészségű nő volt, nem tudta szoptatni fiát, mert lelki
okokból – valószínűleg férjének Mohamed születését megelőző halála miatt –
elapadt a teje. Így a fiút egy szoptatóasszonyra, bizonyos Halimára bízta, aki
a
csecsemő Mohamedet magával vitte a beduinok közé, és ott nevelte hat éves
koráig. Halima személye sokszor megjelenik különböző mítoszokban és legendákban,
mint olyan, Allah által kiválasztott jóságos asszony, aki védelmezte Mohamedet.
A próféta felnőtt korában is kapcsolatot tartott egykori dadájával, például
amikor Khadidzsát feleségül vette, Halima is ott volt a lakodalom díszvendégei
között.
Nevelés
A tudás megszerzése,
a muszlim lelkület kialakítása tekintetében sem az
iszlám Szent könyve, sem pedig a hadíszok nem tesznek különbséget férfiak és
nők
között. Ezért a hívő családokban a fiúk és lányok is elsajátították a vallás
alapjait, megismerkedtek a Korán szövegeivel. Édesanyjuktól és a nőrokonoktól
megtanulták a helyes viselkedés szabályait, a vallásos tisztálkodást és az imák
rendjét. A gyerekek elválasztásukig (5, 7 vagy 12 éves korukig, a szülők által
követett vallásjogi iskola álláspontjától függően) a ház nők és gyermekek
számára fenntartott részében, a háremben (17) lakva élvezhették gondtalan
gyermekkorukat. A tehetősebb családoknál a gyerekeknek külön szobájuk volt,
szőnyegekkel vagy gyékénnyel borítva, benne medence és vizeskancsó, hogy
megmosdathassák őket, a muszlimok ugyanis nagyon ügyeltek a tisztaságra, és
„becsületbeli ügynek tekintették, hogy gyermekeik egészségesek, ápoltak és jól
öltözöttek legyenek”. (18) A gyerekek már kicsi koruktól hasonló ruhákat
hordtak, mint szüleik, kivéve a fátyolviselést: a kislányok kilenc éves koruk
táján kapták meg első fátylukat, és ekkortól kezdve szemüket is kifestették,
és
ékszereket is kaptak. A lányoknál ez jelezte a serdülőkor kezdetét, míg a
fiúknál általában a női fürdőből való kitiltás illetve a körülmetélés.
Az iszlám világ
egyes területein szokásos volt a fiúk (esetenként a
lányok) körülmetélése. (19) E művelet elvégzésére általában a kisgyermekkor
végén, 7-8 éves korban (esetleg később) került sor. A fiúk körülmetélése napján
a gazdag családok nagy ünnepségeket rendeztek. A középkor folyamán a muszlim
birodalom valamennyi részében szokássá vált, hogy ezen bankettek alkalmából
a
tehetős apák saját fiúkkal hasonló korú szegény fiúkat is összegyűjtöttek, és
a
gyerekeken egyszerre végezték el a műveletet. A lakoma költségeit ilyenkor
teljes egészében a gazdag atya fizette, kegyességével emlékezetessé téve számos
fiú és család számára a muszlim férfiak életének első jelentős eseményét. (20)
Ezeken az ünnepségeken csakúgy, mint a mindennapokon, a gyerekeket gyümölcsökkel
és édességekkel kényeztették, s erről több forrás is ránk maradt.
Nagyon kevés
forrásrészlet vall viszont arról, hogy mit vagy mivel
játszadoztak a középkorban a muszlim családok gyermekei. A kislányok babáztak,
apró edényekkel játszottak, a fiúk labdáztak, homokból építkeztek, papír- és
agyag figurákkal szórakoztak. Két korai, az iszlám előtti időkből való költemény
is felidézi ezeket a játékszereket: A 6. században élt Tarafa Ibn al-Abd a
lovakról írván említett játszadozó gyerekeket:
„Szügyük hasítja
a víz nyugtalan hullámait,
mint ahogy a homokot gyermek ujja vájja.” (21)
A beduin költőfejedelem,
Imrul Kaisz (meghalt 650 k.) ugyancsak kedves
lováról írott költeményében alkalmazta az alábbi hasonlatot:
„Fürge, miként
a gyermek csigája, hogyha
keze felhúzza, folyvást tekerve rá fonalát...” (22)
Több – főként
irodalmi – kútfő is szól arról, hogy az előkelő
fiúgyermekeket már kicsi korukban lovaglásra, vadászatra, fegyverhasználatra
tanították. Firdauszí elbeszélő költeményének azt a részletét viszont, amelyben
arról írt, hogy Szuhráb már három éves korában vívott, s tíz évesen nem akadt
legyőzője a párviadalokban, valószínűleg költői túlzásnak tekinthetjük, miként
azt is, hogy a fiú fizikai adottságait tekintve „csodagyerek” volt (pl.: egy
hónaposan egyéves testtel bírt). (23)
Jellemzőbb
volt az, a sok forrásban megörökített szokás, hogy az előkelő
atyák fiúk mellé azok 7-8 éves korában fogadtak tanítót. Szulejmán Sáh király
például hétéves fiához „tudósokat és bölcseket hívatott, és megparancsolta,
hogy
tanítsák betűvetésre, bölcseletre, műveltségre, s éveken át ott maradtak, míg
megtanult minden szükségeset. Amikor már mindent tudott, amit a király kívánt,
kivette őt a jogtudorok és tanítómesterek kezéből, és hozatott számára egy
mestert, aki a vitézi tudományokra oktatta mindaddig, amíg be nem töltötte
tizenegyedik évét.” (24)A magánnevelés mellett a 8-9. századtól fogva a tanulni
vágyó fiúknak tág lehetőségeket kínáltak azok az alsó és felsőbb szintű iskolák,
amelyek az iszlám birodalom keleti és nyugati felében is nagy számban
kialakultak. (25)
Több forrás
is bizonyítja, hogy nem csupán a fiúk, de a lányok is
részesülhettek tudományos képzésben, a háremben lévő tanítónők vagy az őket
függöny mögül oktató tanítók által. A kalifátus korában különösen fontosnak
tartották a rableányok nevelését, akiket felkészítettek arra, hogy a
tudományokat és művészeteket illetően leendő uruk méltó (beszélgető)partnerei
legyenek. A meseszereplő Anísz al-Dzsalísz alakját is ilyen leányról mintázta
az
egykori mesemondó: a lány „tanult szépírást, grammatikát, Korán-magyarázatot,
elsajátította a jog-, a vallás- és orvostudomány, valamint az időszámítás
alapjait, és tud különféle hangszereken játszani.” (26) A forrásokból tehát
megállapítható, hogy a középkorban számos olyan muszlim nő is élt a vastag falak
és berácsozott ablaknyílások mögött, akik magasszintű műveltségre tettek szert,
és egyes esetekben tudásuk vetekedett koruk művelt férfiúinak tudásával. Az
érzékeny lélekről és kifinomult irodalmi ismeretekről valló költemények, a
vallásos műveket magyarázó, az éneklő, lantot pengető és táncot lejtő nők múltba
vesző képe és a korabeli kalligráfusnők írásainak szépsége a mai kutatót is
ámulatba ejti. Az iszlám világ jeles városainak fénykorában a művelt nők voltak
a palotakertek legszebb virágai. (27)
Gyermekhalálozás
Miként egy
fentebb idézett költeményből is kiderült, a középkori iszlám
világban a szülők és hozzátartozók nagy veszteségnek tekintették gyermekük
elvesztését. Különösen akkor volt fájdalmas a gyász, ha a kis halott fiúgyermek
volt. Az irodalmi művek telis-teli vannak olyan részletekkel, melyek magzatjuk
elvesztésekor ábrázolják a szereplőket – gyakorta szimbolikus formában magát
az
írót vagy költőt –. Az Ezeregyéjszaka meséi számos, e témát érintő leírást
tartalmaznak, például annak a sejknek a fájdalmát, aki elveszítette tizenöt
éves
fiát (akinek már születésekor megjövendölték korai halálát). Az apa így
kesergett:
„... Mily jól
is ment a sorunk, volt szép közös fedelünk,
életünk egybevegyült, élveztünk száz örömet,
amíg az elszakadás nyila nem érte szívünk;
ki éli túl, ha e nyíl azon üt durva sebet,
ki minden földi között a legdrágább, ki a kor
csodája, és akinél nincs szebb, tökéletesebb?
(...) Naponta fáj szívem, s a bánat érted emészt,
olyat nem lelni, aki betöltené helyedet!
Atyád lakában a vágy szívemre rátelepült,
utam, mióta nem élsz, oly keskeny és kusza lett!” (28)
A 9. században
élt arab költő, al-Huszain ibn ad-Dhahhák fia halála
kapcsán írott elégiája hasonló módon, páratlan szépségű sorokkal fejezi ki az
apa fájdalmát:
„Szemeim, csak
sírásotok enyhít, bár sok haszna nincs;
bőven ontsátok a könnyet, elpusztult világotok!
(...) Gyermekeink: mint a testünk tagjai, kezünk s a lábunk;
bármelyiket elveszítjük, egész testünké a seb.
Nem pótolja fia vesztét új fiucska születése,
sem az összetört szivűnek, sem a keményszívünek.
(...) És te, ott a magányosság hajlokában, elvonulva,
látod-é, hogy társaim közt is mily egyedül vagyok?” (29)
Firdauszí a
Királyok könyvében egy anya kesergését írta le: Rusztem
felesége fiát, Szuhrábot siratja, aki a sors kegyetlen játéka folytán saját
atyja kezétől esett el a párviadalban:
„Én gyöngéden
ápoltam testedet, sok fényes napot töltve, mély éjeket: most
ázik a vértől e test át meg át, e szép testre már gyászlepel vet ruhát. A
keblemre ugyan már kit szorítok? Ki oszlat felőlem borút, bánatot? Kinek
mondom el majd, mi bánt engemet? Kivel tölthetném bé a földön helyed?
(...) Elárvult fogolyként maradt itt anyád, ki mást már nem őríz, csak
gondját, jaját.” (30)
Miként az a
rendelkezésre álló – jogi és irodalmi – forrásokból
megállapítható, a középkori iszlám világ gyermekszemlélete pozitív volt: a
muszlimok a gyermekeket értéknek, Allah ajándékának tekintették. Csapás volt
számukra a gyermektelenség, és a szülők mély fájdalmat éreztek gyermekük
elvesztésekor. Noha egyértelmű, hogy a fiú születése jelentette az igazi örömet
a muszlim országokban, a leányok gondozásáról és felneveléséről is
lelkismeretesen gondoskodtak, szem előtt tartva az iszlám törvényeit. Az
anyákról azt tartották, hogy azok míg egyik kezükkel a bölcsőt ringatják, a
másikkal a világot tartják, és Mohamed egyik szent mondása szerint a Paradicsom
kulcsa az anyák lábai előtt hever. A gyermekek a Korán tanítása szerint
szüleiknek tisztelettel és engedelmességgel tartoztak, a szülőknek viszont
mindent meg kellett tenniük azért, hogy csemetéik igazi muszlimokká, boldog
és
egészséges felnőttekké nevelődjenek. Firdauszí költeményének egyik sora, mely
szerint a gyermek naponként új kedvet ad szülei lelkének, visszatükrözi a
középkorban élt muszlimok gyermekszemléletét.
JEGYZETEK
(1) Napjainkban
több, mint egymilliárd ember vallja magát muszlimnak a Föld
különböző országaiban.
(2) Wiebke, W.: Femmes en Islam. Sindbad, Paris, 1981. 24. l.
(3) Az Ezeregyéjszaka
meséi I. 15. éjszaka. Fordította: Prileszky Csilla.
Atlantisz, Budapest, 2000. 150. l.
(4) Korán. Fordította:
Simon Róbert (Helikon, Bp., 1994.) 441. l. Megjegyzés: a
tanulmányban szereplő valamennyi Korán részlet Simon Róbert fordítása.
(5) Badawi, J. A.: The Status of Woman in Islam. Maramer, Buraydah, 1991. 15. l.
(6) Erre vonatkozó részlet a Koránban is van: „A vagyon és a fiúgyermekek az
evilági élet ékességei.” Korán 18: 46, 20. l.
(7) Az Ezeregyéjszaka meséi I. kötet 45. éjszaka 406-407. l.
(8) Heller,
E.-Mosbahi, H.: Tras los velos del islam – Erotismo y sexualidad en
la cultura árabe. Herder, Barcelona, 1995. 42. l. A verset spanyolból
fordította: Kéri Katalin.
(9) Az Ezeregyéjszaka meséi I. kötet 109. éjszaka, 605. l.
(10) Idézi: Wiebke i. m. 43. l. A verset franciából fordította: Kéri Katalin.
(11) Uo. 42. l.
(12) Marín-Guzmán,
R.: La familia en el islam. Su doctrina y evolución en la
sociedad musulmana. In: Estudios Asia y Africa 99.,1996 1-4., XXXI/1. 125. l.
(13) Mazahéri,
A.: A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a 13.
századig. Európa, Budapest, 1989. 53. és 58. l.
(14) L.: Az Ezeregyéjszaka meséi I. 109. éjszaka... 605. l.
(15) Különböző
muszlim jogi iskolák képviselői eltérően vélekednek arról, hogy
pontosan hány éves korukig legyenek a gyermekek az anya felügyelete alatt, és
e
vélemények aszerint is változnak, hogy a gyermek fiú vagy leány.
(16) L. erről: Korán 2:233
(17) A perzsa
harím illetve az indiaiaktól átvett zenáneh volt a muszlimok
körében az első megnevezése a női szobáknak vagy sátornak. Ez a kifejezés
hárem-mé az Ottomán török birodalom idején változott, és mint az érzéki, buja
gyönyörök helyszíne, a fantasztikus luxus elzárt tere került be a köztudatba.
A
valóságban azonban a hárem nem más, mint az a szent és különös gonddal
védelmezett lakrész, ahol egy-egy muszlim család nőtagjai és a kisgyermekek
éltek, és ahová csak a ház ura vagy fiai léphettek be, esetleg még az orvos.
E
lakótér volt a kisgyermekkori nevelés legfontosabb színhelye.
(18) Mazahéri i. m. 58. l.
(19) Ez, a preiszlamikus
idők termékenységvarázsló rítusaihoz visszavezethető,
és nem az iszlámban előírt eljárás olyan mértékben meggyökeresedett egyes iszlám
országokban (Szudán, Egyiptom), hogy napjainkra sem tűnt el véglegesen ez az
eljárás.
(20) Marin-Guzmán i. m. 127. l.
(21) Tarafa
Ibn al-Abd: Khaulát emlékei (részlet). Fordította: Jékely Zoltán.
In: Arab költők a pogánykortól napjainkig. Vál.: Germanus Gyula; Magyar Helikon,
Budapest, 1961. 66. l.
(22) Imrul Kaisz
Kaszídája (részlet). Fordította: Jékely Zoltán. In: Arab költők
antológiája... 64. l.
(23) Firdauszí,
Abulkászim Manszúr: Királyok könyve. Magyar Helikon, Budapest,
1975. 138. l.
(24) Az Ezeregyéjszaka meséi I. 109. éjszaka 605-606. l.
(25) Lásd erről
e tanulmány szerzőjének korábbi írásait: Alsófokú oktatás a
középkori iszlám világban (Magyar Pedagógia 1999/1.); „A tudás legyen
gazdagságod” – Medreszék a középkori iszlám világban (Iskolakultúra, 1999/12.)
29-40. l.; Tudományok és tanulmányi tervek a középkori iszlám világban
(Iskolakultúra, 2000/6-7.) 81-97. l.
(26) Az Ezeregyéjszaka meséi I. 34. éjszaka 331. l.
(27) L. erről:
Kéri K.: Nők a fátyol mögött – Művelt nők a középkori
al-Andalúszban. In: Valóság 1998/8. 64-71. l.
(28) Az Ezeregyéjszaka meséi I. 16. éjszaka 154. l.
(29) Al-Huszain
ibn ad-Dhahhák: Elégia fia halálára (részlet). Fordította:
Jékely Zoltán. In: Arab költők... 181-182. l.
(30) Firdauszí i. m. 174. l.
