Osváth Gábor: A mai dél-koreai elbeszélő irodalomról

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Osváth Gábor
A MAI DÉL-KOREAI ELBESZÉLŐ IRODALOMRÓL
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

A századforduló éles cezúrát jelentett a koreai irodalom történetében. A folklórból megőrzött, valamint a kínai irodalomból kölcsönvett formák, motívumok és a neokonfuciánus eszmevilág ideje lejárt. A társadalmi életben egyre nagyobb teret nyertek a jórészt japán közvetítéssel megismert európai liberális eszmék, a művészetben pedig a nyugati stílusok és műfajok léptek a régi, idejétmúlt helyére. Az elbeszélő irodalom kínai mintára kialakult uralkodó műfaja, a szoszol (vö. kínai xiao shuo, japán sooshetsu) két fázisban átadta helyét a modern regénynek és elbeszélésnek, az első fázis átmeneti jellegű műfaja a sin-szoszol 'új szoszol' elnevezést kapta, míg a teljesen nyugatias forma a hjonde-szoszol 'modern szoszol'. A váltás fontos nyelvi változásokkal is járt: az irodalom korábbi kétnyelvűsége megszűnt, párhuzamosan a modernizációs reformok azon intézkedésével, hogy 1894-ben a korábbi kínai (hanmun) helyett a koreait tették az ország hivatalos nyelvévé. Az ezt megelőző időszakban a konfuciánus szellemiségű koreai elit egyoldalú kínai orientációja miatt a koreai fonetikus írás (han-gul, 1443) használata periférikus maradt, a felfedezése utáni időszaktól a modern koreai irodalom jelentkezéséig (20. sz. eleje) a koreai irodalmi alkotásoknak mindössze 5 %-a született koreai írással, azaz koreai nyelven (Kim 1986: 89), a fennmaradó rész nyelve a kínai volt. (Mindazonáltal mind a kínai nyelvű, mind az 5%-nyi koreai nyelvű között igen eredeti és jelentős művek találhatók; elmondható tehát, hogy a régi koreai irodalom több volt a kínai irodalom szolgai másolásánál!). A századfordulót követően már csak koreai nyelvű alkotások jöttek létre. A modern koreai irodalom két megteremtője Cshö Namszon (1897-1957) és Ri Gvangszu (1892-1950?) volt, előző a modern verset, utóbbi a modern prózát teremtette meg; az első modern regény (Mu-dzsong 'Érzéketlenség', 1917) Ri Gvangszu alkotása. Őt - a szegényekkel szolidaritást vállaló értelmiségi regényhősei miatt - "koreai Tolsztojnak" nevezték el. A "koreai Maupassant" Hjon Dzsingon (1900-1943) lett, aki a naturalizmusba hajló realizmus eszközeivel a gyarmati idők eltorzult emberi pszichéjét ábrázolta. A huszas és harmincas évek az irodalmi élet nagy fellendülését hozta, az elbeszélő irodalomban különösen Rjom Szangszop (1897-1963) és Kim Dongin (1900-1951) neve érdemel említést. Magyar nyelven mindezideig csak Cshö Szohe (1901-1932) elbeszélései olvashatók: ő - Móriczra emlékeztető módon - a falusi szegénység anarchista lázadásba torkolló kilátástalan helyzetét ábrázolta (Csö Szahe: Árvíz után. Európa: 1958).

1920 után az irodalmi életben két főbb csoportosulás alakult ki: az elsőbe a művészet öntörvényűségét, a "tiszta irodalmat" (szunszu munhak) hirdető írók tartoztak, míg a másodikba a balos eszmék hatására antikapitalista, antikolonialista eszméket vallók. A kettéosztottság természetesen nem jelentette azt, mintha a l'art pour l'art hívei nem alkottak volna társadalombíráló műveket, de közöttük voltak olyan írók is (Ri Gvangszu, Cshö Namszon és mások), akik a harmincas években - félretéve korábbi japánellenes nézeteiket - , megbékéltek a gyarmatosítók ideológiai érveivel annak ellenére, hogy uralmuk utolsó időszakában a japánok - a háborús felkészülés jegyében - olyan intézkedéseket hoztak, amelyek a koreai nyelvet és kultúrát létében fenyegették: 1937-ben megszűnt a koreai nyelv iskolai tanítása, 1940-ben betiltották az irodalmi folyóiratokat, s kampány indult a koreai személynevek japánra történő cseréje érdekében (Han 1970:495-496).

A japán uralom alóli felszabadulás napja, 1945. augusztus 15-e korszakos jelentőségű a koreai történelemben. E nap örömteli hozadéka mellett egy újabb nemzeti tragédia kezdetét is jelzi: a nemzeti megosztottságét. Három éves átmeneti időszak után 1948-ban két koreai állam jött létre: szovjet segítséggel a sztalinista Észak-Korea, és amerikai mintára Dél-Korea. Az éles ideológiai szembenállás jegyében a baloldali írók nagy része Észak-Koreába települt, s ott az irodalom - az írók egy részének mára felszámolt ellenállása ellenére - a mai napig "pártos" jellegű. A két koreai állam közötti konfliktusok a hidegháború légkörében véres háborúhoz vezettek. 1950 június 25-én Észak támadott, s két nap alatt elfoglalta Szöult. Az USA által vezetett ENSZ-erők sikeres ellentámadása után Észak segítségére siettek a "kínai népi önkéntesek". A háború végül 1953-ban ugyanazon a vonalon ért véget, ahol elkezdődött. A két fél közötti lövészárok mélységét mutatja, hogy a fegyverszünetet a mai napig nem váltotta fel békeegyezmény, s a két koreai állam lakosai nem érintkezhetnek egymással, még levelet sem írhatnak (Faludi 1996).

Európai tapasztalataink is azt mutatják, hogy a polgárháborúk a legvéresebbek, a legkegyetlenebbek, mérhetetlen szenvedést zúdítanak a lakosságra. A koreai háború forgatagában milliók pusztultak el, családok tízezrei szakadtak szét úgy, hogy közel 50 éve azt sem tudják, él-e legközelebbi rokonuk a másik országrészben, vagy nem. Ez a tragikus időszak az írókat sem kímélte: volt, aki eltűnt (Ri Gvangszu), volt, aki éhen halt (Kim Dongin), volt, akinek közeli rokonai Északra kerültek: oda hurcolták őket, vagy ideológiai okokból oda távoztak (Ri Munjol, Ku Szang). A háború, majd a háborút követő időszak kemény megpróbáltatásai mindmáig kimeríthetetlen témákat nyújtanak az irodalom számára. Az elbeszélő irodalom egy része a két tábor közötti éles szembenállást, a déliek hősies helytállását mutatja be a realista ábrázolás hagyományos eszözeivel, legjobb alkotásaiban művészileg hitelesen. O Szangvon (1930-1985) A haladék (Juje, 1955) című elbeszélésének hőse egy dél-koreai tiszt, aki az északiak fogságába kerülve a kivégzés előtti éjszakán visszaemlékezik az elmúlt napok történéseire. Felderítő szakasza elszakad a főerőkől, s a dermesztő téli hidegben az egyenlőtlen harcok során emberei sorra elpusztulnak. Végül csak ő marad életben. Egy faluba ér, ahol az északiak éppen kivégezni készülnek valakit az akkoriban hirhedtté vált kifejezés kíséretében: "Indulj Dél felé!". A tiszt - bár másként is választhatna - lelövi a kivégzőket. Kis idő múlva bekerítik, fogságba esik. A kivégzése előtti éjszakán arra gondol: "Vajon hányan tették már meg ezt ez utat Dél felé?" A lövés előtti utolsó gondolata: "...utána bemennek a melegbe pihenni és elfelejtik, hogy valaki meghalt az imént. Micsoda közhely...".

Ennek az elbeszélésnek, amely az ember és ember közötti megértés teljes hiányát, a háború emberi életet semmibe vevő barbarizmusát ábrázolja, érdekes ellenpólusa Hvang Szunvon (1915-2000) Darumadár (Hak) című novellája, amely megközelítési módja miatt megjelenésekor, 1953-ban nagy vitákat váltott ki (Shin 1998: 40-48). Két gyerekkori barát közül az egyik fogoly, a másik az őrzője. A fogoly az északiak által szervezett falusi elöljáróság tagja volt, s ez a déliek szemében halálos bűnnek számított. Lehetősége lett volna elmenekülnie, de nem volt képes beteg, mozgásképtelen apját a sorsára hagyni. A déli tiszt - még telve gyanakvással és gyűlölettel - a foglyot a központi gyűjtőhelyre vezeti. Útközben ráförmed: „Hány embert nyírtál ki? Miért nem szöktél el, megtehetted volna, biztosan valamilyen titkos megbizatásod van!” Az egykori barát válasza nyomán fokozatosan megérti a másik cselekedetének motívumait, emberi részvét ébred iránta, s végül szökni engedi. A mű címe szimbolikus értelmű, és közös gyerekkori élményükre utal: elfogtak egy darumadarat, hogy játsszanak vele, de végül szabadon engedték, mert mások bántani akarták. A cselekmény végkifejlete a megjelenés idején rendkívül merésznek számító üzenetet hordozott: van lehetőség a gyanakvás és félelem feloldására, a kölcsönös megértésre. Ez a mű ma már az iskolai szöveggyűjtemények állandó darabja, s valamennyi világnyelven olvasható; angolul négy fordítása van (Hvang Szunvon az idegen nyelvekre legtöbbet fordított dél-koreai író).

A háborúk véget érnek egyszer, de sebei nehezen hegednek. Cshö Inhun (1936) legjelentősebb műve A tér (Kvangdzang, 1961), a 60-as évek talán legfontosabb alkotása (Kim 1992:77). A főhős, Ri Mjongdzsun, 1953-ban a hadifogolytáborból kiszabadulva a Tagore nevű indiai hajó fedélzetén élete fordulópontjaira emlékezik. Északi katonaként esett a déliek fogságába. Eredetileg Dél-Koreában élt; apja disszidált először Északra. Mjongdzsun filozófia szakos szöuli egyetemistaként Jongmin nevű barátnője jómódú családjánál lakott. Elégedetlen sajátmaga és környezete léhának és parazitának tartott életmódjával. Apjának az észak-koreai propagandagépezetben vállalt szerepvállalása miatt a rendőrség zaklatja; az emiatt felháborodott fiatalember ismét szimpátiát kezd érezni apja eszméi iránt. A June nevű lánnyal folytatott afférjának válsága megérleli benne az északra történő szökés gondolatát. Úton észak felé - egy hajó fedélzetén - arra gondol, hogy egy "tiszta, nyilt tér" felé tart, miután kiszabadult egy "hermetikusan zárt szoba fojtogató belsejéből". Apja északon újra nősült, és a kommunista vezetők életét éli, amely lényegét tekintve olyan, mint a déli burzsoáziáé. Sehol nem találja azt a forradalmi lelkesedést, ami után annyira vágyott. A kormánylapnál lesz újságíró, de hamarosan önkritikát kell gyakorolnia a mandzsuriai koreaiak helyzetével foglalkozó kritikus hangvételű cikke miatt: "kispolgári mentalitás" és "szubjektív vélekedésen alapuló félrevezető tájékoztatás" a vád. Ezt követően önkéntes fizikai munkára jelentkezik, s a szabadtéri színpad építése közben megismerkedik egy táncosnővel, aki azonban egy idő után szakít vele. 1950-ben a néphadsereg tagjaként vonul be Szöulba, de akkor már az északi életforma sem lelkesíti. Azt a feladatot kapja, hogy ítélkezzen az elfogott déli "reakciósok" fölött. A foglyok között viszontlátja egykori szerelmét, Junét, aki Jongmin bátyjának, Tesik-nek a felesége lett. Elősegíti a szökésüket. A fronton találkozik egykori balerina-szerelmével is, aki nővér egy tábori kórházban. Az asszony egy összecsapás során életét veszti, Mjongdzsun pedig ekkor esik fogságba. A fegyverszüneti egyezmény aláírásának idején már teljesen kiábrándult mind az Észak, mind Dél által képviselt eszmékből. A szabad, harmonikus élet nyílt tere, ami után annyira vágyakozott, sehol sem létezik a Koreai-félszigeten, helyette Délen „az aljasság, hatalomvágy és perverz szex tombol”, Északon pedig „a párt helyettesíti a népet, a forradalom helyett a forradalom imitációja, a lelkesedés helyett a lelkesedés imitációja az úr”. Elhatározza, hogy önkéntes száműzetésbe vonul oda, ahol senkit sem ismer, és ahol minden és mindenki közömbös a számára. A hajóúton rádöbben, hogy számára nincs már kiút, és éjszaka a tengerbe veti magát. A regény a két diktatúra szorításában fulladozó koreai értelmiség erkölcsi, eszmei válságának kórképe. Egyrészt pontos kor- és jellemrajz, másrészt a két diktatúra különbségére is felhívja a figyelmet, valószínűleg a szerző szándékától függetlenül: Északon ez a regény nem jelenhetett volna meg semmilyen körülmények között. Dél-Koreában viszont a szigorú nemzetbiztonsági törvény és cenzúra ellenére is kiadhatták az ilyen és ehhez hasonló szellemiségű művek egy részét.

Ri Bomszon (1920-) elbeszélésének címe is (A gellert kapott golyó 'Obalthan', 1959) metaforikus értelmű: a főhős és a hozzá hasonlók életének céltalanságára, értelmetlenségére utal a háború utáni évek kaotikus időszakában (O’Rourke 1981:11-12.) Csholho külvárosi kishivatalnokként nyomorúságos bérért dolgozik. Az őt sújtó körülmények ellenére hisz a becsületes élet eszményében. Rettenetesen fáj a foga, de nincs pénze fogászati kezelésre. Félkegyelmű anyja állandóan azt kiabálja: „Menjünk vissza!” (Észak-Koreába, ahol jobb körülmények közt éltek.) Egy papírkartonokból összeeszkábált viskóban tengődnek, felesége "...aki már azt is elfelejtette, hogy valaha csinos volt", várandós. Külföldi katonákból élő prostituált nővére és munkanélküli öccse laknak még velük. Öccse egyik este részegen jön haza, bátyja figyelmezteti, hogy "a lelkiismeret hangja még a nyomorban sem hallgathat el". Párbeszédük így folytatódik:

„- Ez igaz. Ezért kell megszabadulnunk a lelkiismerettől, az erkölcstől, szokásoktól, jogtól és minden hasonlótól.

- Már rég gazdag lehetnék, ha én is így gondolkoznék.

- Tudom... A lelkiismeret olyan, mint egy tüske az ujjban. Kihúzod, és nincs többé gond vele.”

Csholho nem képes elfogadni öccse cinizmusát annak ellenére, hogy kilátástalan nyomoruk miatt semmi öröme az életben. Másnap felhívják a rendőrségtől: öccsét rablás közben elfogták. Még aznap megtudja, hogy feleségének komplikációkkal járó szülése van. Prostituált nővérétől pénzt kap, de késő, felesége meghal. A pénzen kihúzatja négy fájós fogát. A fájdalomtól és vérveszteségtől szédelegve taxiba ül és a kórház felé indul, ahol felesége meghalt. Útközben meggondolja magát és arra kéri a sofőrt, hogy céltalanul keringjen vele a városban. - Ó, Istenem, ez az alak olyan, mint egy gellert kapott golyó! - mondja a bosszús sofőr. - Igen - feleli az ájulással küszködő Csholho- Isten célt tévesztett puskagolyója vagyok.

A háború utáni nehéz első évtized a hatalmához görcsösen ragaszkodó, öregedő Li Szin Man elnök diktatórikus uralmának jegyében telt el. Az északiak aknamunkájára hivatkozva létrehozták a rendkívül szigorú nemzetbiztonsági törvényt, amely egész sor polgári szabadságjogot függesztett fel; az éjszakai kijárási tilalmat majd csak a szöuli olimpia előtt szüntetik meg (1988). Az alacsony életszínvonal, a szigorú cenzúrát is jelentő antidemokratikus légkör, a régi politikusi gárdán eluralkodó korrupció diáktüntetéseket, ellenzéki mozgalmakat eredményezett, amelyeket a hatalom brutális kegyetlenséggel számolt fel. Az ötvenes évek nyomasztó légkörét és reményvesztettségét Ri Bomszon mellett más jelentős írók is kifejezték műveikben. Pak Kjongni (Pak Kyong-ri) írónő (1927-) A hitetlenség évada (Pulsin side, 1957) című elbeszélése egy özvegyről szól, aki a háborúban elvesztette férjét, majd súlyos orvosi hanyagság, műhiba következtében egyetlen fiát is. Ő maga tébécés, de a rendelőben spórolnak rajta: felhígítják az oltóanyagot. A vallásban próbál vigaszt lelni, de mind a keresztények, mind a buddhisták között csalással, képmutatással és mélységes emberi közönnyel találkozik. Fia fényképét elhelyezi a buddhista szentélyben, és nehezen összekuporgatott pénzéért cserében kéri a szerzeteseket, hogy imádkozzanak a gyermek lelki üdvéért. A szerzetesek az emberi részvét felmutatása helyett keveslik a pénzt, udvariatlanok, ridegek vele szemben; a kerületi rendőrkapitány feleségét viszont valósággal körüludvarolják. Hősünket azonban ezek a negatív élmények sem törik meg, szakít a képmutató szerzetesekkel: elveszi az oltárról fia fényképét, majd - hogy emlékét legbelül, a szívében őrízhesse csak - elégeti. Az elbeszélés ezzel a végkifejlettel azt sugallja, hogy a legnehezebb körülmények között, emberi tragédiák és mások közönye ellenére is megmaradhat az emberi méltóság és tartás: ez nyújthat reményt a jövőt illetően. A hősnő - aki az írónő szemében a koreai nép legjobb tulajdonságait reprezentálja - szembe mer nézni sorsával, józanul, illúziók nélkül vállalja további életét. Az egyszerű koreaiaknak a kudarcokon és megpróbáltatásokon felülemelkedni képes erkölcsi tartása és szívóssága minden bizonnyal hozzájárulhatott ahhoz, hogy a végtelenül elmaradott, kilátástalannk tűnő helyzetben levő Korea az elmúlt évtizedek egyik leglátványosabb sikertörténetét megvalósíthassa.

A gyors gazdasági fejlődést viharos tempójú városiasodás kísérte. Szöulban 1900-ban 150 ezer, 1945-ben félmillió, 1993-ban pedig 11 millió (!) ember lakott. Ez a rendkívül gyors urbanizációs folyamat a szellemi szférában két következménnyel járt: ezek egyike, hogy a beköltöző falusiak - a talajvesztettséget elkerülendő - magukkal hozták babonás hiedelmeiket, szokásaikat. Egy hetvenes évekbeli, szöuli lakótelepeken végzett felmérés szerint az ott lakók 50 %-a rendszeresen konzultált a jövendőmondókkal vagy látogatta a sámánnő (mudang) szertartásait, akiknek a száma csak Szöulban több tízezer körül van (Lee 1971:7-40). A nagyvárosi létre adott másik válasz - különösen az értelmiség, a diákság jelentős részénél - az elidegenedés, az illúzióvesztés és a kiúttalanság érzete volt. Ebben az időszakban, a hatvanas években lépett színre az ún. „hangül generáció” (hangül széde), amelynek a tagjai már nem japán iskolában, japán nyelven, a kínai írásjegyek bűvöletében nevelődtek, s talán ezért is fogékonyabbak voltak a nyugati demokratikus eszmények iránt. Kim Szüngok (1940-) Szöul, 1964 tele (Szoul, 1964 njon kjoul, 1965) című elbeszélése arról szól, hogy az elidegenedés jelensége, amely a demokratizálásért vívott küzdelmek kudarcát követő kiábrándultság érzéséből is fakad, megszünteti az emberi együttérzést, vakká és süketté tesz mások bajával, szenvedésével szemben. A mű történelmi hátterét az az időszak szolgáltatja, amikor bizonyossá vált, hogy Pak Csong Hi tábornok - többszöri ígérete ellenére - fenntartja a katonai diktatúrát, nem adja át a hatalmat a civileknek (Shin 1998:67-76). A cselekmény egy szöuli kocsmában kezdődik, ahol két huszonéves fiatalember jön össze véletlenül. Az elbeszélő, Kim faluról került a fővárosba. Sikertelenül próbált bejutni a katonai főiskolára; a történtek idején hivatalnok. A másik, egy bizonyos An egyetemi hallgató, jómódú család gyermeke. Abszurditásba hajló beszélgetésük találó képet ad nihilista hangulatukról. Olyan tényeket sorolnak fel egymással vetélkedve, amelyekről csak ők tudhatnak, más nem, például: "a Nyugati Kapunál levő buszmegállóban 32-en voltak, közülük 17 volt a nő, 5 gyerek, 22 volt fiatal, 6 öreg..." és így tovább ebben a szellemben. Egy harminc év körüli férfi csatlakozik hozzájuk, akinek a felesége éjjel halt meg. A nyomorgó kishivatalnok négyezer vonért eladta a holttestet a kórháznak. Szégyelli magát tettéért, s arra kéri a két fiatalembert, hogy segítsenek elverni a bűnös úton szerzett pénzt. A két fiatalabbat csak az érdekli, mit kezdhetnének a pénzzel. Nyakkendőt vesznek, majd a közelgő kijárási tilalom miatt egy szállodába mennek. Az ismeretlen férfi fél egyedül maradni, azt kéri, hogy valamelyikük töltse vele az éjszakát. Visszautasítják. Másnap holtan találják a szobájában: öngyilkos lett.

Kim Szüngok másik műve, a Mudzsini útijegyzetek (Mudzsin kiheng, 1964) szintén állandó darabja a novellaantológiáknak. Az elbeszélés nem rendkívüli eseményt ír le, hanem olyat, ami mindannyiunkkal megeshet: témája a hétköznapi megalkuvás, az emberi gyengeség. A tragikum abban rejlik, hogy a főhős nem meri vállalni a kínálkozó lehetőséget élete megváltoztatására, s ez hosszabb távon személyisége feladását, érzelmi halálát jelenti majd. A mű nem mondja ki ugyan, de sugallja azt a felismerést, hogy a megalkuvásokat eredményező személyiséghibák vezetnek a diktatúrák, elnyomó rendszerek alattvalói pszichéjének kialakulásához. Ez fordítva is igaz: az ilyen politikai rendszerek valósággal kitermelik az engedelmes, egyéniségét és érzéseit feladni hajlandó állampolgárt. Az egyes szám első személyben előadott történet főhőse egy szöuli üzletember, aki pihenés céljából hazautazik vidékre. (A mai koreai prózában gyakori motívum az ún. „homecoming”: a városivá lett főhős a falujában szembesül egykori jobbik önmagával). Megtudjuk, hogy korábban előnyös házasságot kötött, s apósa segíti karrierjét. Találkozik gyerekkori barátjával, aki elégedett kispolgár lett. Hősünk rádöbben arra, hogy az ő élete legalább annyira sivár, mint adóhivatalnok barátjáé. Ekkor ismerkedik meg egy elbűvölő és tehetséges énektanárnővel, aki úgy érzi, hogy tehetsége, ambíciói elszikkadnak a vidéki életben. Beleszeretnek egymásba, s együtt alszanak. A férfi megígéri, hogy magával viszi Szöulba, s ott közös, új életet kezdenek. Másnap távírat érkezik a feleségtől, amelyben az áll, hogy férjét új, fontos állásba nevezték ki. A férfi levelet ír szerelmének: közli, hogy nélküle indul el, de szereti, s rövidesen eljön érte. Később a levelet összetépi, majd búcsú nélkül elutazik. Szégyelli ugyan magát, de otthon várja gazdag felesége, befolyásos apósa, s a hivatali karrier.

Egyéni színt képvisel a dél-koreai prózában Ri Cshongdzsun (1939-), aki ízig-vérig urbánus író. Figyelmének témája szintén a nagyvárosi elidegenedés, a diktatúra szorításában vergődő értelmiségi. Gyakran szerepeltet elbeszéléseiben valamilyen pszichés betegséget metaforaként; a betegség a nagyvárosi természetellenes lét és a politikai elnyomás együttes terméke és egyúttal jelképe is. A maszk álma (Thal-üi kkum, 1972) című novellájában az ügyészként dolgozó férjről a felesége megtudja, hogy az éjszakánként álbajuszt ragasztva, parókában járja az utcákat. A főhős öngyilkosságával végződő történet az egyén és a társadalom tudathasadásos kórképének pontos rajza. Megmutatom a csillagokat (Pjor-ül pojodürimnida, 1971) értelmiségi hőse távcsőt vásárol, s a mindennapok valósága elől a csillagokhoz menekül. A kegyetlen város (Csananhan tosi,1978) is allegorikus értelmű: egy börtönből szabadult öreg szabadon engedi az állatkereskedés madarait. Az emlékeiben élő idillikus falu az elnyomást és rabságot jelképező város ellentéte. A Tűzimádók (Pihvamilgjo, 1977) című elbeszélésében egy falusi közösség ősi rítusának leírása optimizmust sugall: az ember olyan spirituális energia birtokosa, amely lehetővé teszi majd az önzés, anyagiasság és az elnyomó rendszerek meghaladását.

A háborúval, az ország kettéosztottsága okozta egyéni és társadalmi problémákkal művek egész sora foglalkozik, ezeket összefoglaló néven pundan munhak (a megosztottság irodalma) néven szokás említeni. Ri Cshongdzsun pszichés betegéről is kiderül A hallgatás fala (Szomun-üi pjok, 1971) című hosszabb elbeszélésében, hogy lelki bajai hátterében valamilyen nyomasztó háborús élmény húzódik meg. Az ábrázolt pszichiátriai eset arra is lehetőséget kínált, hogy az író a művészi szabadság kérdéseivel, a művészet, társadalom és politika kapcsolatával kapcsolatos nézeteit is kifejthesse. A főhős lappangó elmebaját (üldözési mánia) egyik kéziratának mellőzése váltja ki, úgy érzi, hogy ellenzéki magatartása miatt a "hallgatás fala" veszi körül, a szerkesztők gyávaságból süllyesztik fiókjuk mélyére az írásait (ez igaz is volt). Ez váltja ki állandó menekülési vágyát, úgy érzi, az egész világ összeesküdött ellene. Végül kiderül, hogy pszichés problémái mögött gyerekkori élményeit kell keresnünk: a koreai háború idején a sűrűn váltakozó frontvonalak közé került falucskában a felnőtteknek állandóan színt kellett vallaniuk, ki melyik táborhoz tartozik; a hibás vagy semleges választ azonnali megtorlás követte mindkét fél részéről (a sötétben a kérdező katonák egyenruháját sem lehetett látni, ezért a falusi férfiak nem tudhatták, hogy északiak-e vagy déliek). A mű azt sugallja, hogy a polgárháborús idők és a diktatúra hétköznapjai között a különbség elenyésző, hiszen mindkét esetben olyan döntési kényszerekkel szembesülünk, ahol a helyes válasz élet-halál kérdése lehet.

Diktatúra, szabadság és jólét összefüggéseit boncolgatja Az önök paradicsoma (Tangsindül-üi cshonguk, 1976) című regényében is. A cselemény színhelye egy távoli szigeten levő lepratelep a harmincas években. Az új igazgató elhatározza, hogy elejét veszi a gyakori szökéseknek. Ennek érdekében kemény kézzel rendet teremt, ugyanakkor ideális körülményeket, kiváló ellátást, úgyszólván "paradicsomi állapotokat" biztosít a betegeknek. Terve mégsem sikerül: az embereket nem lehet boldoggá tenni akaratuk ellenére, ignorálva szabadságvágyukat. A "szabványosított paradicsom" anyagi hasznosság által vezérelt társadalma előbb-utóbb kudarcra van ítélve.

Egy 1996-os felmérés szerint a legnépszerűbb koreai prózaíró Ri Munjol (1948-). Néhány éve nagy szenzáció volt, miszerint hírt kapott Északon élő magas állású apjáról, aki állítólag tudja, hogy fia híres író lett. Apát és fiát a koreai háború választotta el egymástól: a balos érzelmű apa északon maradt, míg az anya a kisfiúval Délre szökött. Ri egyéni sorsa tükröződik vissza Hősi kor (Jongung side, 1989) című regényében. Az író párhuzamosan ábrázolja a főhős, egy észak-koreai értelmiségi és Délen maradt családja mindennapjait. Ez a regény a haza kettéosztottságával foglalkozó nagyszámú művet azzal múlja fölül, hogy a tragédia okait nem a külső, nemzetközi körülményekben, hanem a koreai társadalom belső ellentmondásaiban, s az egyéni döntésekben keresi.

Eltorzult hősünk (Uri-üi ilgürodzsin jongung, 1987) című kisregényéből drámaadaptáció és filmváltozat is készült. A mű a diktatúra kialakulásának majd felszámolásának folyamatát modellálja egy elemi iskola mikrovilágában. Az ötvenes évek végén játszódó történet főhőse egy kisfiú; ő meséli el felnőttként azokat az élményeit, amelyek 30 év múltán is felkavarják. Apját váratlanul vidékre helyezik, s ő egy szöuli elitiskolából közönséges vidéki iskolába kerül. Ott meglepődve tapasztalja, hogy osztálybizalmi diáktársuk, akire az osztályfőnök kényelemből még a testi fenyítés jogát is átruházza, korlátlan, diktatórikus hatalommal bír hatvan (!) osztálytársa fölött: a neki tetsző tárgyakat elkobozza tőlük, az étteremben kiszolgáltatja magát, ráadásul dolgozatíráskor a legjobb diákoknak csalniuk kell az ő javára. Ennek eredményeként teljesen érdemtelenül ő az osztályelső. Hogy hatalmát fitogtassa, a többieknek időnként maszturbálniuk kell a jelenlétében. A szöuli diák fellázad, büntetésül a többiek nem állnak szóba vele, kirekesztik maguk közül. A bizalmi ezt a magatartást az igazi diktátorok aljasságával csak sugallja és nem parancsolja: a "totalitáriánus" légkörben az alattvalók tudják, hogy mit vár tőlük a hatalom (a "létező szocializmusban" ezért kaphatott Ulbricht is 98-99%-ot a titkos választáson). Az osztálytársak még akkor sem hajlandók írásban nyilatkozni (nevük megjelölése nélkül!) a bizalmi viselt dolgairól, amikor az osztályfőnök kiküldi őt: láthatatlanul is jelen van. A tanár tehetetlen, dehát nincs is oka a határozottabb fellépésre, hiszen osztálya a többi osztálynál fegyelmezettebb, jobb tanulmányi eredményt produkál. (Mint ahogy némely diktatúra gazdasági teljesítménye kiemelkedő; a kérdés az, hogy ez a tény visszamenőleg igazolja-e a hatalom brutalitásának jogosultságát.) Lélektanilag igen hiteles a szöuli kisfiú betörésének, alattvalóvá züllesztésének rajza. Egy alkalommal a diákoknak ablakot kellett tisztítaniuk. A szöuli diák fényesre pucolta a számára kijelölt ablakokat, de a bizalmi többször is újra kezdette vele a munkát. Végül tehetetlenségében, mintegy beismerve a vereségét, sírva fakadt. Ezt követően megenyhült a légkör körülötte, sőt, különös kegyként a bizalmi sohasem vett el tőle semmit. A rajzórán viszont két rajzot kellett készítenie: az egyiket a bizalminak, aki azt a sajátjaként adta be. A változás az új osztályfőnök érkezésével kezdődött, ő ugyanis furcsának találta a bizalmi tisztújítás eredményét: mindenki a régi bizalmira szavazott. A fiatal tanár azt sem értette, hogy a bizalmi miért csak dolgozatíráskor jó, a feleltetéskor megnémul. A rendcsinálást az addig sérthetetlennek hitt bizalmi elfenekelésével kezdte; ez megdöbbentette az osztályt. Sorra kiderültek a csalások, a hatalommal való visszaélés esetei; az összes érintett is testi fenyítésben részesült (ez a legutóbbi időkig megengedett volt a koreai iskolákban). A bizalmi megszégyenülten távozott az iskolából. A demokratikus rend helyreállítása nem bizonyult könnyű feladatnak: az új bizalmi választásán az összes jelölt a korábbi diktátor bizalmasai közül került ki. Feltűnő, hogy Ri Munjol a megújulást külső tényezőtől: az új tanár deus ex machina-szerű közbelépésétől eredezteti; a közösségen belül nem láttat sikeres ellenállásra képes erőt. Vajon a koreai demokráciára vonatkoztatva gondolta így az író?

A mai koreai irodalom egyik jellegzetessége a feltűnően hosszú, több kötetes művek, az úgynevezett regényfolyamok népszerűsége, amelyek a koreai történelem fontos korszakait próbálják átfogó részletességgel ábrázolni (Kwon 2001:81-83). Hvang Szogjong (1943-) 1976-ban kezdte el és 1984-ben fejezte be tíz kötetes Csang Gilszan című művét, amelynek a címadó hőse szegényeket segító 17. századi rablóvezér volt. A Robin Hood-szerű történeteknek a koreai irodalomban komoly hagyományuk van; legjelentősebb közülük az egyik legelső koreai nyelvű prózai mű, a Ho Gjun (1569-1617) által írt Hong Giltong-dzson (Hong Giltong története). A Csang Gilszan a kritikusok szerint a legjelentősebb 1945 utáni történelmi regény, 1998-ig kétmillió példányban adták el.

A 80-as években jelent meg folytatásokban Cso Dzsongne (1936-) A Thebek-hegység (Thebek-szan, 1986) című regényfolyama, amely a felszabadulás és a koreai háború kitörése közötti történelmi korszak krónikája. A Dél-Korea területén kirobbant gerillaharcok állnak a történet fókuszában. E regény nagy népszerűségének egyik oka, hogy az események értelmezésében régi és meggyökeresedett tabukat döntött meg. A korábbiaknál árnyaltabban ábrázolta a polgárháborúhoz vezető utat, a baloldali eszmékhez is megértéssel közeledik. Véleménye szerint a koreai nemzeti tragédia, a két Korea léte és a közöttük kitört háború a társadalom belső megosztottságából fakadtak, s a külső tényezők szerepe ilyen szempontból csak másodlagos volt. (Mint láttuk, Ri Munjol is hasonló következtetésre jutott Jongung side című regényében.)

A felszabadulás utáni irodalmi élet egyik legérdekesebb fejleménye a nagyszámú, tehetséges írónő jelentkezése a hagyományosan maszkulin értékrendű koreai társadalomban. Az egyik elbeszélése kapcsán már említett Pak Kjongni mára már többé-kevésbé lezárt életművet vallhat magáénak. A föld (Thodzsi) című 16 kötetes regényfolyamát 1969-ben kezdte el és 1994-ben fejezte be; a dél-koreai próza egyik legkiválóbb alkotásának tartják. Nála a „roman fleuve” ötvöződik a családregény formai megoldásaival: egy földbirtokos família életét követi nyomon a múlt század végétől 1945-ig, s nagy művészi erővel ábrázolja a gyarmati sorsot, amely jellempróbáló választás elé állította a koreaiakat. Az író szándéka a szintézisteremtés volt: úgy lezárni egy fontos történelmi korszakot, hogy az tanulságokkal szolgáljon a jövő nemzedékei számára. Regénye címével kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy - a 60-as évekig agrárjellegű koreai társadalmat jelképezve - két másik igen fontos regény is egy szavas címéül a föld fogalmának egy-egy szinonímáját választotta: az egyik Ri Gvangszunak A rög (Hük, 1932) című műve, a másik a vezető észak-koreai író, Ri Gijong (1895-?) leghíresebb alkotása: A föld (Ttang, 1948-1960).

Az írónők idősebb nemzedékének jelentős képviselője még Cshö Dzsonghi (1912-1990), Han Muszuk (1921-), Kang Sindzse (1924-) és Pak Vanszo (1931-)

Kang Sindzse elsősorban remek novellaíróként ismert, bár több regényt is írt. Témája a hagyományok és a modern világ szorításában vergődő női lélek, történetei általában szerelmi történetek. Az arc (Olgul, 1949) című elbeszélésének hősnője Németh László Kurátor Zsófijának szellemi rokona: szeretett férjének halála után bezárkózik, szakít a külvilággal. Elhatározásában szerepet játszhattak a hagyományos konfuciánus erkölcs elvárásai: az özvegyasszonynak nem volt illendő ismét férjhez mennie (az ilyenkor öngyilkosságot elkövető nőket az erény bajnokaként festették le a régi koreai irodalom művei). Az 1960-ban publlikált Fiatal szilfa (Csolmön nüthinamu) témája a Koreában is tabunak számító testvérszerelem. A Nyugattól való eltérés abban van, hogy a tabu a szülők újraházasodása révén összekerülő és így testvérnek minősített nem vérrokon fiatalokra is vonatkozott; az írónő a szerelmesek, a természetes érzelmek pártján áll (Sol 1985:55-60).

Pak Vanszo viszonylag későn, 39 éves korában kezdte el irodalmi pályáját (Chun 1999:4). Több művének témája a koreai háború, amit kisgyerekként élt át. A Nagymama azokban a szívtelen napokban ( Kü szalbolhetton nal-üi halmikkot, 1977) című novella a háború poklában is fellelhető emberségről szól: a nőket hajkurászó amerikai katonák eszén túljár a falu legidősebb, bölcs öregasszonya. A katonáknak imponál a bátorsága, s ahelyett, hogy bosszút állnának, a további erőszakos kísérletezés helyett élelmiszert küldenek az éhező asszonyoknak. De ez nem mindenhol történt így. A háború kitörölhetetlen nyomokat hagyott sok asszonyon: az erőszaktétel alattomosan és lassan pusztító emlékét. Az abortuszokra szakosodott középkorú és férjezetlen szöuli szülész doktornő is közéjük tartozik (Kü kaül-üi szamil 'Annak az ősznek három napja', 1980). A két reá nehezedő pszichés teher közül az egyik a háborúban átélt szenvedés, a másik a lelkifurdallás, amit jól jövedelmező, de embertelen munkája miatt érez. Az abortusznak két fő oka volt: korábban a szegénység, később a konfuciánus múlt szívósan tovább élő emlékeként a nem kívánt lánycsecsemőktől való megszabadulás (a kilencvenes években ezért tiltották be Dél-Koreában a magzati nem ultrahangos vizsgálatát!). A nyugdíj előtt álló doktornő örökbe próbál fogadni egy csecsemőt, hogy jóvá tegye egész elrontott életét, de már késő: az újszülött elpusztul.

O Dzsonghi Hajnali csillag (Szebjok pjol, 1982) című regénye a női problémák megoldási lehetőségét kínálja. Két nőtípust állít szembe egymással. Egyikük, Csonge háziasszony és családanya, aki úgy érzi, hogy házasságával diákévei álmai szertefoszlottak, de nem képes fellázadni. A másik nő, Kjonge férjezetlen; sikeres riporter. Azt tervezi, hogy összeköltözik elvált szomszédasszonyával, akinek kisgyereke van. Hogy kettejük között esetleg homoerotikus vonzalom lenne, azt az írónő mindvégig homályban hagyja (a koreai társadalom ebből a szempontból eléggé prűd), de ez talán nem annyira lényeges. Koreában is, mint mindenhol, a nők szabadsága a társadalom demokratizálásának egyik nélkülözhetetlen tényezője, annak fokmérője: ez az írónő fő mondanivalója.

Jang Gvidza (1954-) regénye, A Vonmi kerületi költő (Vonmi-dong siin, 1985) főhőse egy Kjongok nevű fiatal lány, aki nem kívánt ötödik gyerekként született. Úgy érzi, hogy lakóhelyén, a címben jelzett nyomorúságos környéken, s az ott élő emberek jellemében az ország, az egész világ negatív vonásai sűrűsödnek össze. Megismerkedik egy fiatal, idealista költővel. Gyakran találkoznak annak ellenére, hogy a felnőttek óvják a haszontalan álmodozó társaságától. A durva, materialista mszkulin világ nem tűri a másságot: a regény a költő brutális megverésével zárul.

Az írónők és műveik nagy népszerűségének titka az lehet, hogy Koreában egy felmérés szerint a könyvet vásárlók túlnyomó többsége egyetemi hallgatónő vagy férjezetlen, fiatal dolgozó lány (Korea Newsreview, March 22, 1997. 3o. p.). Az olvasóközönségnek ez a dinamikusan növekedő rétege a rendkívül gyors modernizáció és városiasodás eredményeként jöhetett létre.

A közel háromezer, rendszeresen publikáló koreai író működését nem könnyű feladat áttekinteni. A pezsgő irodalmi életet jelzi az is, hogy - Japánhoz hasonlóan - Koreában igen sokféle irodalmi díjat osztanak szét minden évben, ezek száma meghaladja az ötszázat! Ezeket a díjakat állami szervek,alapítványok és nagyobb újságok ítélik oda, általában pályázatok győzteseinek. A legtöbb híres mai író ilyen pályázatok nyerteseként vagy helyezettjeként tűnt fel (Koreana. Vol. 6/3. p. 74.).

Elemzésemben nem törekedhettem teljességre a rendkívül szerteágazó dél-koreai narratív próza ismertetésében: mindössze néhány fontos író néhány fontosabb művéről szólhattam, s megkíséreltem felvázolni az 1945 utáni irodalmi élet néhány jellemző tendenciáját. Tanulmányomat hiánypótlásnak és egyúttal figyelemfelhívásnak szántam: eleddig nem jelentek meg a mai koreai prózát, költészetet és drámát bemutató magyarországi tanulmányok, és ami a legfontosabb lenne: fordítások. Mindehhez pénzre és szakemberekre lenne szükség. A különböző koreai alapítványok (Korea Foundation, Korea Research Foundation, Daesan Foundation, The Korean Culture and Arts Foundation stb.) bőséges pályázati lehetőségei megoldást jelenthetnének az első problémára, ugyanakkor az irodalmat értő és szerető koreanista szakemberek kinevelése már elsősorban a magyar fél feladata. Az ELTE Koreai Programja az első lépés ezen az úton: a program hallgatóinak fordításai már olvashatók a Terebess Kiadó honlapján (www.Terebess. hu).

Sajnálatos, hogy a mai koreai irodalmi élet teljességgel terra incognita a magyar szellemi életben, pedig a koreai irodalom nemcsak egzotikus volta miatt lenne érdemes a figyelmünkre. Dél-koreai irodalmi mű ezidáig nem jelent meg magyar nyelven. A legutolsó magyarra fordított és megjelentetett koreai alkotás egy 17. századi klasszikus regény volt (Kim Mandzsung: Pajzán álmok. Európa: 1990).

Irodalom

Chun Kyung-ja (1999): My Very Last Possession and Other Stories by Pak Wanso. M. E. Sharpe: Armonk, New York.

Faludi Péter (1993): Korea története I. Külkereskedelmi Főskola: Bp.

Han, Woo-keun (1970): The History of Korea. Eul-yoo: Seoul.

Kim Chong-un (1983): Introduction: In: Postwar Korean Short Stories. Seoul. 7- 27.

Kim Yoon-shik (1992):The Post-war Fiction of Korea. In: Choe Tong-ho et al.: Modern Korean Literature. The Korean Culture and Arts Foundation: Seoul.

Kim Tong-uk (1986): Korean Literature. In: Introduction to Korean Studies. Seoul. 809-828.

Kwon, Young-min (2001): Modern Korean Literature II. In: Korea Journal. Vol.14. Dec. 2001.

Lee Hyo-jae (1971): Life in Urban Korea. In: Transactions of the Korean Branch of the Royal Asiatic Society. Vol. XLVI. 7-40.

O’Rourke, Kevin (1981) (translated by): Ten Korean Short Stories. Yonsei University Press: Seoul.

Sol Ji-moon (1985): Kang Shin-jae. In: (ed. By Chung Han-sook et al.) 19 Contemporary Korean Novelists. The Korean Culture and arts Foundation: Seoul.

Shin, Hyun-Jeong (1998): The Trap of History. Understanding Korean Short Stories. University of California: Berkeley.

On the Contemporary Korean Narrative Literature

(Summary)

At the beginning of the 20th century, the new Korean literature got rid of traditional bilingualism (Chinese hanmun and Korean). All literary works were written in Korean, and European genres and styles spread. Yi Gwang-su, Ch’oe Nam-son, Hyon Chin-gon, Kim Dong-in, Ch’oe So-hae are the main representatives of this period, only the short stories of Ch’oe So-hae were translated into Hungarian (1958).

South Korean literature is successor to the rich traditions of the pre-liberation period. One of the main themes is the fratricidal Korean War (1950-1953). In the short story of O Sang-won (1930-1958) entitled „Respite” (Yuye, 1955), the author depicts the war in which killing became an everyday habit. Hwang Sun-won (1915-2000), in his short story entitled „Cranes” (Hak, 1953), finds a human solution: the former two friends, who fought on the opposite side of the barricade during the war, may finally reconcile and trust each other.

For the war not only destroyed buildings, but also the moral of the survivors. The “Stray Bullet” (Obalt’an, 1959) of Yi Bom-son (1920-) focuses on an honest but very poor protagonist, a clerk who doesn’t ever have money for the treatment of his aching teeth. He obtains money to treat his pregnant wife, but is too late, and ends up losing both her and his brother in the same day. So instead he goes to the dentist’s and makes four of his teeth pull out and walks along the street „as a stray bullet”.

The main theme of the so-called „pundan munhak” (literature of the division) is the division of Korea and its tragic consequences. The most representative work of the sixties is “Square” (Kwangchang, 1961), a novel of Ch’oe In-hun (1936-). The protagonist is a typical member of the Korean intelligentsia. He is unable to choose between the two social systems because both of them proved themselves inhuman for him. He decides to leave Korea forever, but instead he commits suicide on his way to a third, neutral country.

The writers faced not only the consequences of the territorial division (the separation of families, etc.), but also the inner problems of the South Korean society: the corrupt system of Syngman Rhee and the oppressive military rule of Park Chong-hi. Nevertheless, the latter produced rapid modernisation, the so- called „economic miracle”.

In the short novel of Yi Mun-yol (1948-), entitled “Our Twisted Hero” (Uri-ui ilgurochin yongung, 1987) the author introduces an elementary school where a boy exercises tyrannical rule over his classmates. This school serves as a model of the whole society. The student-dictator fails at the end, but the recovery of democracy proves to be a very difficult and long process for the community.

A symptom of modern life is the alienation of the urban dwellers. Kim Sung-on (1940-) in his short story entitled “Seoul: Winter 1964” (Seoul 1964 nyon Kyoul, 1965) describes the character of two young men, who occasionally meet a middle-aged man in a pub. The two are not able to help the poor clerk, who lost his wife the same day. The total lack of compassion and solidarity on their part is also an indication of unfavourable atmosphere after the so-called military revolution.

On of the most famous „homecoming stories” is the “Record of a Journey to Mujin” (Mujin kiheng, 1964) of Kim Sung-ok. The married protagonist returns to his native town, where he realises the emptiness of his own life. He meets a girl there and she becomes his lover. They decide to return to Seoul together and begin a new life, but the man proves to be coward and opportunist. Finally, he deceives the girl and returns to his rich wife and influential father-in-law, who can help him to make a career.

Ch’oe In-hun also deals with the problems of contemporary urban life in his works. The psychological problems of the protagonist in the short story entitled “Wall of Rumor” (Somun-ui pyok, 1971) arise both from the dark days of the war and the fast-changing modern life in which traditional values are disappearing. The illness of his protagonists is a symbol for the writer. According to him, not only some individuals, but the whole society is ill. The protagonist is a young writer who suffers from paranoia. The underlying meaning of the story is that the reason for the collective illness is the lack of freedom. The writer refers to the censorship, which appears not only as an order, but also as the expression of the collective fear. In his other short stories, the individual and collective illness appear also as a central motif: “The dream of the mask” (Thal-ui khum, 1972), “The Cruel City” (Chananhan toshi, 1978), “Your Paradise” (Tangshin-ui ch’onguk, 1976), etc.

The „roman fleuve” is very popular in Korea. Their writers try to draw a comprehensive picture of the very complicated process of 20th century Korean history. The novels of Pak Kyong-ri („Land” ’T’oji’, 1969-1994), Cho Chongnae („T’aebaek Mountain”, T’aebaek-san, 1986) and Hwang Sogyong (Chang Gilsan, 1976-1984) are being analysed.

Female writers play a very important role in Korean literature. In Korean society, traditionally dominated by the male, the situation of women is changing very fast: it is one of the main reasons for the popularity of female themes. Some works of Pak Kyong-ri (1927-), Pak Wan-so (1931-), Yang Gwi-ja (1954-) are being analysed.

Unfortunately, contemporary Korean literature is a terra incognita in Hungarian cultural life. Therefore, it would be a very important task to raise a new generation of experts and translators. Some material help may be expected from the Korean side in this field.