Osváth Gábor: A dél-koreaiak magyarságképe, Terebess Ázsia E-Tár

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Osváth Gábor
A dél-koreaiak magyarságképe
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

I. Tankönyvek, útikönyvek

Magyarország volt az első kelet-európai ország, amely 1989. februárjában diplomáciai kapcsolatot létesített a Koreai Köztársasággal. Ezt követően a két ország között szoros gazdasági és kulturális kapcsolat alakult ki. A koreaiak igen hálásak azért, hogy a magyarok úttörő szerepet játszottak a diplomáciai kapcsolatok felvételében, s természetes, hogy nagy érdeklődés nyilvánul meg azóta a magyar nép, a magyar kultúra iránt. A szöuli Hanguk Egyetem magyar nyelv és irodalom szak négy évfolyamán több mint száz hallgató tanul magyarul (a tanszék 1989-ben létesült). A szomszéd országokat leszámítva talán ez a legnagyobb hallgatói létszámú magyar tanszék a világon!

A dél-koreaiak számára a keleti tömb történelme, kultúrája – részben az igen szigorú nemzetbiztonsági törvény jóvoltából – szinte teljesen ismeretlen terület volt. Csak az elmúlt években alakult ki például hazánk nevének angolból átvett végleges koreai változata Hongari formában: korábban a Hangari alakot használták. Sokan – helytelenül – a Hongari második szótagját hangsúlyozzák. A két koreai állam eltérő külpolitikai orientációját jelzi, hogy míg Délen a Hongari, Budap'esut'u, Danyubu (ritkábban Donau) szóalakot ismerik, Északon az oroszból átvett Wenguriya, Budap'eš ut'u, Dunai terjedt el.

Magyarországgal kapcsolatban korábban szinte csak 1956 emléke élt a dél-koreai köztudatban, 30 év körüli koreai tanárom hívta fel a figyelmemet Kim Cshunszu (1922-) Egy budapesti lány halála c. versére, amely a sztálinista zsarnoksággal együtt a dél-koreai diktatúrák elleni tiltakozást is jelentette a koreai fiatalok számára, s így vált híressé. Angol nyelvű fordítása is van (Jaihun J. Kim 1987: 187 - 189), amelyet a Melléklet I. tartalmaz.

Ha manapság egy „átlag” koreai értelmiségivel találkozunk, az illető – kérdéseinket meg sem várva – büszkén elsorolja, mit tud hazánkról. A következő sztereotípiákat lehet hallani: a magyarok ázsiai eredetűek, következésképpen a két nép között létezik valamiféle rokonság; a magyarok igen zenekedvelők: Liszt és Bartók neve hangzik el leggyakrabban. A magyar kultúrával, történelemmel kapcsolatos koreai sztereotípiák jórészt Japánból származnak. Ennek oka az, hogy a haladó koreaiak számára a múlt század végén Japán volt a modernizációs modell, japán közvetítéssel jutottak el Koreába a nyugati civilizációról tudósító információk. Ez a transzmissziós szerep a japán gyarmati uralom idején (1910-1945) még inkább felerősödött, és ma is érvényesül (igen sok japánból fordított kézikönyv, útiköny stb. jelenik meg).

1956-ról szólván az értelmiségiek megemlítik Nagy Imre nevét. Lukács Györgyöt mint a marxista filozófia szalonképesnek minősített (s így megtűrt) alakját divat volt olvasni a 90-es évek elején: műveinek három fordításáról tudok (Lukács 1991 a, b; 1992).

A koreai diákok, értelmiségiek ismerik Budapest nevét, és tudják azt is, hogy gyönyörű város, amely a legendás kék Danyubu (vagy Donau) partján van (a turisták csalódottak, amikor felfedezik a kékség hiányát). Szeretnek hasonlóságokat, párhuzamokat felfedezni a két ország történelme, kultúrája és szokásai között (annál is inkább, mivel mint „ázsiai eredetűek”, mondhatni rokon nép vagyunk a számukra). Ilyen hasonlóságnak tartják, hogy Magyarország hosszú ideig élt idegen elnyomás alatt, vagy szenvedett el külső agressziót. Igen rokonszenves számukra, hogy a magyarok is a fűszeres, csípős ételeket szeretik. Arra is gyakran kitérnek, hogy Magyarország volt az első kelet-európai ország, amely diplomáciai kapcsolatra lépett velük.

A hazánkkal rokonszenvező és a legtöbbször alapos tájékozódást is feltételező cikkekben időnként mosolyra késztető elírások, tárgyi tévedések is akadnak. Az angol nyelvű Korea Times Magyar Rapszódia változóban című cikke így ír: „A magyar nemzeti ünnepet augusztus 20-ra, I. István király trónralépésének emléknapjára helyezték át április 4. helyett, amely nap a Szovjet Hadsereg magyarországi hadműveleteinek befejezését jelezte. Nem változtatták meg azonban a nemzeti lobogót, amelyet 1957-ben fogadtak el.” (Korea Times, 1992. VI. 13. 8. p., lásd Melléklet II.). A szöveg alapján az lehet a koreai olvasó benyomása, hogy valamilyen 1957-ben elfogadott kommunista zászlót változatlanul hagytak volna, holott 1957-ben az ún. „népköztársasági címer” nélküli több száz éves trikolór kapta vissza régi jogait.

A Világirodalom híres versei című, 172 verset tartalmazó antológia Orosz és egyéb költők című fejezetében Eminescu és Jan Neruda között egy (koreai betűs átírásban) Endure nevű költőre figyeltem fel; a biográfiai ismertető már latin betűkkel, magyaros sorrendben, helyesen adja meg a nevet: Ady Endre, akinek a Vér és Arany c. kötetében (1907) megjelent Egyedül a tengerrel című versét közlik (Kim, Se-han 1991: 187).

A különféle országokról, népekről kialakított „imázs” formálásában nagy szerepet játszanak a tankönyvek. A tankönyvek vizsgálatán kívül elemeztem még a sajtótermékek egy olyan csoportját is, amelyről „imázs” - vonatkozásban kevesebb szó esik: ezek az idegenforgalmi kiadványok, útikönyvek, prospektusok.

Az egyetemet megelőző oktatás a 4 + 3 + 3 -as rendszer szerint épül fel: 4 éves elemi iskola, 3 éves alsó középiskola és 3 éves felső középiskola. Az utóbbi iskolatípus hazánkkal foglalkozó tankönyvét néztem át. Bár koreai irodalmat tanulnak, világirodalommal csak szűkösen, a Világtörténelem elnevezésű tantárgy keretein belül foglalkoznak.

A történelem tankönyvekhez hasonlóan külön-külön tankönyv tárgyalja Korea és a Koreán kívüli világ földrajzát. Ez utóbbi tankönyv többféle, átlagosan 300 oldalas könyvekben Kelet-Európa, s ezen belül hazánk olyan csekély terjedelemben van jelen, hogy szinte valamennyi Magyarországról szóló szöveget idézni tudok.

Két Világtörténelem című tankönyvet néztem át, mindkét könyv első kiadása 1984-ben, az általam vizsgált kötetek 1989 márciusában jelentek meg. Kelet-Európa országai csak néhány esemény erejéig vannak jelen, így például hazánk az első könyvben (Li Min-ho 1989) 1848 kapcsán említtetik először: „A februári forradalom sok országra átterjedt (...) Az osztrák uralom alatt élő nemzetek is felkeltek, a magyarok Magyarország függetlenségét követelték” (p. 188). A Németország egyesítése című részben is szerepelünk: „A Német Birodalomból kimaradt Ausztria nemzetiségei ellenállásának a hatására engedélyezte Magyarország autonómiáját, megalakult az osztrák-magyar kettős monarchia” (193. p.). Az első világháború előzményeit és magát a világháborút tárgyalva csak „Ausztriáról” ír, ezt követően A versailles-i békerendszer című fejezetben említi az Osztrák-Magyar Monarchiát: „A vesztes országokkal egyenként békét kötöttek. Az Osztrák-magyar Birodalom megszűnt” (242. p.). II. világháborús részvételünk is csak a békekötésekről szólván említtetik: „Az 1947-es párizsi béketárgyalásokon Olaszországgal, Magyarországgal, Romániával és Bulgáriával megkötötték a békét” (262. p.). Az utolsó említés A Szovjetunió és a kelet-európai blokk című fejezetből: „1956-ban Lengyelországban és Magyarországon felkelés robbant ki a szovjet uralom ellen” (266. p.).

A másik Világtörténelem elnevezésű tankönyv (Min Sok-hong 1989) valamivel árnyaltabb és részletezőbb képet rajzol: „Az Ausztriához tartozó Magyarországon és Csehországban függetlenségi mozgalom bontakozott ki (...) A magyar, cseh és olasz mozgalmakat az osztrák hadsereg leverte” (171. p.). „A Német Birodalomból kimaradt Ausztria 1867-ben a magyarországi (Hongari) magyar (macharu) nemzetnek autonómiát engedélyezett, s megalakult az osztrák-magyar birodalom, de az autonómiában nem részesülő nemzetiségiek problémái megoldatlanok maradtak” (175. p.).

Ez az új államalakulat az I. világháborúról szóló részben megint csak Ausztria néven szerepel, s csak A versailles-i békerendszer című fejezetben említtetünk újra: „A vesztes országokkal békét kötöttek. Ennek eredményeként az osztrák birodalom szétesett, Magyarország és Csehszlovákia függetlenné vált, Szerbia növelte területeit, s megalakult Jugoszlávia” (237. p.). Az Enyhülés című fejezetben szerepelünk ismét: „A lengyel és magyar felkelés (1956) a szovjet uralom gyengülését (...) mutatja” (260. p.). A Szovjetunió és a kommunista blokk című fejezetben 1956 így szerepel: „Jugoszlávia Tito vezetése alatt önálló politikát folytatott, Magyarországon és Lengyelországban felkelés robbant ki (1956), majd a romániai és csehszlovákiai liberalizálás jelentett kihívást a Szovjetunió számára” (kiemelés tőlem – 272. p.). A fejezetet egy fénykép díszíti, amely a budapesti Sztálin-szobor ledöntését ábrázolja.

Az általam megvizsgált legújabb világtörténelem tankönyv (Kang Yang-hui, 1992) felvételire készülő egyetemi előkészítő kiadványként, 1992. február 25-én jelent meg. E tankönyvből valamivel többet tudhat meg hazánkról a koreai diák. Az európai feudalizmus és a katolikus egyház című fejezet a korabeli arab és normann támadások ismertetése után így ír: „A magyarok támadása. A 9. század végén Magyarország (Hongari) területére beözönlő magyar (madzsaru) törzsek megtámadták a Kelet-Frank Birodalmat, s egész Itáliáig eljutottak” (118-119. pp.). Ezt követően a tankönyv kifejti, hogy a magyarok elleni védekezés megszervezése hozzájárult a feudális anarchia megfékezéséhez. A napóleoni háborúkat tárgyaló fejezetben a térképen Magyarország helyén Ausztria szerepel (240. p.). A korábbi tankönyvekhez képest jóval részletesebb az 1848-as eseményeket bemutató rész: „Először Ausztriában tört ki a márciusi forradalom, Metternich megbukott. Az osztrák elnyomás alatt élő Magyarországon Kossuth (1802-1894) vezetésével függetlenségi mozgalom bontakozott ki, eltörölték az előjogokat, felszabadították a jobbágyokat, összehívták az országgyűlést, s független kormányt alakítottak” (257. p.). A vereséget nem említik.

A porosz-osztrák háború című alfejezet az osztrák vereség következményét így fogalmazta meg: „Ezt követően Ausztria és Magyarország szétvált, Velence pedig Itáliához került” (263. p.). A korábbi tankönyvektől eltérően nem említi a Monarchia megalakulását. Talán a ma zajló igen bonyolult kelet-európai történések miatt jóval részletesebb az I. világháborút követő békerendszer bemutatása: „1. Nagy-Ausztria: St. Germaine-i béke. a) Ausztria, Magyarország, Csehszlovákia 3 köztársasággá (sic!) válik szét. b) (...) megalakul a Jugoszláv Királyság (...) d) Románia egyesül Erdéllyel (...) 3. Nagy-Magyarország: a trianoni béke következtében területe egyharmaddal (sic!) csökkent“ (263. p.). A könyv megállapítja, hogy ez a békerendszer vezetett el a II. világháborúhoz. A II. világháborúról szóló részben Magyarországot csak a békekötésről szólván említik. A Hidegháború című fejezet felsorolja a Szovjetunió háborút követő területszerzéseit, majd így folytatja: „(A Szovjetunió) Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon, Romániában és Albániában kommunista hatalmat létesített, és ezeket csatlós országokká tette” (355. p.). Az Enyhülés című fejezetben is szerepelünk: „A kommunista tábor belső változásai, a szovjet-kínai ellentét, a lengyel és magyar felkelés (1956) következtében a szovjet vezető szerep meggyengült” (357. p.). A legújabb fejleményeket így tárgyalja: Jugoszlávia kezdettől fogva önálló politikai vonalat követett, a kommunista Kína kesztyűt dobott a szovjet egyeduralomnak, Románia és Magyarország önálló politikai vonala is erősödik. A szovjet uralomtól megszabadulni vágyó Csehszlovákia a lengyel és magyar felkeléshez hasonlóan
– bár vereséget szenvedett – figyelmet érdemel a kommunista blokk fokozatos pluralizálódása” (361. p.). Egy 1992-ben kiadott könyvtől joggal várna aktuálisabb elemzést az olvasó.

Az 1991. március elsején első kiadásban és az 1992. március elsején újabb kiadásban megjelent földrajz tankönyv (Chu Gyong-shik, 1991) így ír: „A Szovjetunió és a kelet-európai országok hasonló kommunista gazdaságukra alapozva létrehozták politikai és gazdasági integrációs szervezetüket (Varsói Szerződés, KGST). A nemzetközi együttműködésbe való fokozott bekapcsolódásuk eredményeként ezeket a szervezeteket feloszlatták. A kelet-európai országok között van Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország is, amelyek önálló gazdasági reformokat és liberális politikát valósítanak meg.”

Néhány bekezdéssel odébb viszont így fogalmaz: „Az utóbbi időben a Szovjetunió és a különböző kelet-európai államok, bár nem vetették el a kommunista politikát, annak érdekében, hogy nyomorúságos gazdasági helyzetükön javítsanak, részlegesen alkalmazni kezdték a kapitalista gazdaság módszereit” (192-193. pp.).

Az általam megvizsgált öt földrajz tankönyben, A Szovjetunió és Kelet-Európa című fejezetben szerepel hazánk. A magyar puszta, a pusztai állattenyésztés a mai jelentőségénél jóval nagyobb, kiemelt hangsúlyt kap: „A szárazföld belsejében lévő Magyarországon a száraz időjárás következtében a pusztának nevezett legelő övezet alakult ki” (O Thae-son, 1992: 211). „Lengyelország, Magyarország és Románia, ahol sok az alföld, főleg mezőgazdasági országok (...). Magyarországon a puszta nevű legelőkön fejlett a marha- és lótenyésztés, a Földközi-tenger melléki Jugoszláviában és Albániában szőlőt és olajbogyót termelnek” (212. p.).

A szöveg hangsúlyai azt sugallják, mintha a magyar szőlő- és gyümölcstermesztés nem volna jelentős. Egy másik tankönyv fényképén parasztok kézi erővel asztagot raknak, az aláírás: „Búzatermesztés a magyar Nagyalföldön. A termelékenység alacsony” (Chong, 1992: 208). „Magyarország a Duna partján lévő szárazföldi ország, ahol a puszta nevű legelőkön állattenyésztést folytatnak, az ország területének 77 %-a mezőgazdaságilag megművelhető földterület. A lignit, bauxit, földgáz, vasérc (sic!) kitermelésén alapuló acél- és gépipart, valamint a vegyipart is fejlesztik” – írja egy harmadik földrajzkönyv (Cho, 1992: 192).

A magyar nép, a magyar nyelv eredetéről, a térség kultúrájáról a különböző földrajz tankönyvekben érdekes megállapítások olvashatók, amelyek azt bizonyítják, hogy a szerzők nem mindig igazodnak el az igen bonyolult kelet-európai nemzetiségi, vallási, kulturális viszonyok között. „Kelet-Európa északi és déli részén szlávok, középső részén magyarok és románok élnek. A románok Románia lakosságának 85 %-át alkotják, ők az ókori Római Birodalom leszármazottjai, túlnyomórészt görögkeleti vallásúak. A magyarok ázsiai eredetűek, az albánok görög eredetű latin nép (sic!). Kelet-Európában a lengyelek, csehek, magyarok és jugoszlávok az európai kultúra jellegzetességeivel bírnak, vallásuk túlnyomórészt katolikus (...).” Hosszú ideig éltek más népek uralma alatt, ezért ez Európa legelmaradottabb területe” (Cho, 1992: 205). „A kelet-európaiak legnagyobbrészt szlávok, és főleg görögkeleti vallásúak. A (Kelet-Európa) középső részén élő magyarok a mongol fajtához tartoznak, mára azonban elszlávosodtak” (O, 1992: 213). Megjegyzendő, hogy az idézett tankönyvek a finnekről szólva is általában megemlíti az ázsiai származást, kihangsúlyozva a többi skandináv országgal való nagymértékű kulturális hasonlóságokat. Van olyan tankönyv is, amely igen helytállóan elemzi a Kelet-Európát megosztó kulturális eltéréseket: „Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarország egy részében az európai kultúra hatása erős; Jugoszlávia, Románia, Bulgária és Albánia hosszú időn át török uralom alatt éltek, ezért keleti sajátosságok jellemzők rájuk, ennek következtében elmaradott ipari országok, néhány körzet kivételével görögkeleti vallásúak” (Chu, 1992: 109).

Igen érdekes és tanulságos az a magyarságkép is, amely a különféle idegenforgalmi kiadványokból, útikönyvekből és prospektusokból tárul elénk. „Magyarország a közép-ázsiai nomád finnugor nép magyar nevű törzse által alapított ország” – írja a Kelet-Európa hét országa című útikönyv (Tongyurop, 1990: 155). A Kelet-Európa című prospektus így ír: „A 9. század végén a közép-ázsiai finnugor nomád nép a Duna mellé vándorolt, s megalapította a magyar királyságot. A 10. század végén a bizánci keresztény kultúrát átvéve erősítette meg államiságát” (35. p.) – ezután így folytatja: „A 17. században osztrák uralom alá került, majd a 18. században létrejött az osztrák-magyar birodalom. Az első világháborúban vereséget szenvedett, s ennek következtében területének 70 %-át elvesztette” (35. p.).

A Let's go Europe című útikönyv (1992) így fogalmaz: „Magyarország a 16. századtól a 18. századig a török és az osztrák Habsburgok támadásaitól szenvedett. Az I. világháború következményeként területének 2/3 részét felosztották” (331. p.). E könyv szerkesztését 1992 júliusában fejezték be, a legújabb politikai fejleményekre is utal: „A magyar tervgazdaság piacgazdaságra való áttérése érdekében a hatalmon levő kommunista párt lemondott hatalmi monopóliumáról, az állam elnevezése is megváltozott. Ezután a Szabad Demokraták Szövetsége került hatalomra (sic!). A változások jelenleg is gyors tempóban folynak. Magyarország kilépett a Varsói Szerződésből, a szovjet csapatok kivonultak az országból (...)

A magyarok a régi rendszer örökségeként sok megpróbáltatáson mennek keresztül. A 20-50 %-os infláció következtében a lakosság 1/4 része elszegényedett, sok ember, hogy életszínvonalát megőrizze, másodállást kénytelen vállalni” (331. p.). Valamennyi útikönyv más kelet-európai országokkal összehasonlítva is kiemelten foglalkozik a magyar kultúrával, elismerve annak értékeit. A Let's go Europe útikönyv név szerint említi Kodály, Bartók, Ferenc (Franz) Liszt, Jancsó, Vasarely, Sebestyén Márta nevét („A népi zenét kedvelőknek érdemes megvenniük Sebestyén Márta kazettáit” p. 332.).

Magyarország történelmét a legrészletesebben a japánból fordított, s koreaiak számára átdolgozott Kelet-Európa 7 országa c. útikönyv tárgyalja. Ez a könyv sok helyütt magyar szempontok szerint részletezi a térség történelmét, kultúráját; a magyarok iránti szimpátia és a tény, hogy hazánk vonzó turisztikai célpont, abban is tükröződik, hogy Magyarország kapja a legnagyobb terjedelmet (Magyarország 67, Lengyelország 31, Csehszlovákia 33, Bulgária 20, Románia 40, Jugoszlávia 53 oldal). Ehhez még hozzászámíthatjuk azt a néhány lapot, amelyeken a könyv a Románia címszónál Erdélyt tárgyalja: tudniillik Erdély magyar vonatkozásai határozzák meg e fejezet jellegét. A magyarok ázsiai eredetének emlegetése mind koreai, mind japán részről kétségtelenül a rokonszenv jele: „Magyarország a közép-ázsiai finnugor nép egyik törzse, a magyarok által alapított ország (...) A türk eredetű nomád bolgárokal ellentétben a magyarok nem olvadtak össze az őslakos szlávokkal, s nem vesztették el nyelvüket” (155. p.). A szöveg mindazonáltal tárgyi tévedéseket is tartalmaz: „Árpád megismertette a néppel a földművelést, és áttért a katolikus hitre (...) Hogy a mongolok által ütött sebeket begyógyítsa, I. Lajos (1342-1382) erőfeszítéseket tett a társadalmi-politikai rendszer reformja érdekében. Ez volt a magyar állam virágkora, ő tette Budát fővárossá” (uo.). Talán az irántunk érzett szimpátia szülte a következő kis csúsztatást is: „Magyarország a II. világháborúban a tengelyhatalmak oldalán küzdött, 1944-ben a szövetségesek oldalára állt, ezért a németek megszállták” (uo.).

A könyv tárgyszerűen említi a legutóbbi évek politikai változásait: „1968 után a kormány aktív gazdasági reformpolitikát folytatott, s az emberek élete javulni látszott. A 80-as években azonban a gazdaság helyzete rosszabbodott. A párt és a kormány párbeszédet kezdett a lakossággal, s 1988-89-ben liberalizálást és demokratizálódást valósított meg. Bevezették a többpártrendszert, a szakszervezetek megkapták a sztrájkjogot, új alkotmányt fogadtak el, létrehozták a tőzsdét. Ilyen és ehhez hasonló intézkedésekkel egyre közelebb kerülnek a nyugat-európai politikai rendszerekhez” (uo.).

Figyelmünkre tarthat számot a Romániáról szóló fejezetben az Erdély történetét felvázoló rész: „Az időszámítás előtti I. századtól kezdve 200 éven át a dák királyság virágzott, s teremtett sajátos kultúrát. (A római alapítást nem említi – O. G.) A 9. századi magyar államalapítás óta nagyszámú magyar telepedett le ezen a tájon, a 12. században németeket fogadtak be, akik sokat tettek Erdély felvirágoztatásáért. Az Albánia vidékéről származó, s hegyi állattenyésztést folytató román nép a 13. században telepedett le, s így lett Erdély több nép együttélésének színhelyévé. A magyarok és a románok között vallási különbség is van, s állandóan küzdöttek egymással a primátusért. Az I. világháború után a magyarok – mivel mást nem tehettek – átengedték ezt a körzetet Romániának (...) A román kormány 1959 után asszimilációs politikát folytatott, betiltották a magyar nyelvű egyetemeket és színházakat, a magyar személy- és földrajzi nevek használatát úgyszintén. 1988 után a mezőgazdasági termelékenység növelésének ürügyével a vidéki falvak lakóházait, templomait és temetőit mezőgazdasági területté akarták alakítani, az ennek ellenálló magyar személyeket zaklatták. A Ceausescu-rezsim bukásának közvetlen oka ez a durva nemzetiségi politika volt. Az események Temesváron kezdődtek. A magyarok emberi jogaiért tevékenykedő lelkészt a román hatóságok erőszakkal ki akarták telepíteni, s ezért nagyméretű kormányellenes tüntetés kezdődött” (447. p.).

A Marosvásárhely című fejezetben ezt olvashatjuk: „A székely vidék központja. A székelyek a magyarok egyik törzse. Katonaként az ősi keleti határt védték, ezért autonómiát kaptak, és sajátos kultúrát fejlesztettek ki. Ennek következtében más erdélyi magyarokhoz képest gyengébb a Magyarországhoz való visszatérés vágya” (455. p.). A könyv zárójelben feltünteti a tárgyalt település magyar nevét is, bár ezt eléggé következetlenül teszi. A Kolozsvár című fejezet megemlíti, hogy a város lakóinak fele (sic!) magyar, de magyar nevét nem közli (úgyszintén Marosvásárhelyét sem). Külön tárgyalja mint magyar népi hagyományokban gazdag vidéket Magyarvistát, Mikófalvát, Széket, Torockót; a Szék alcímnél viszont román néptáncot ábrázoló képet helyeztek el. Két korábbi kép kalotaszegi szobabelsőt és viseletet ábrázol. Magyarvistáról így ír: „A falu közepén álló kálvinista templom híres. Az istentiszteleteken a pap lelkes szónoklatát lehet hallani (...) A templomból jól lehet látni a tévéantennákat. Mindegyik Budapest felé néz, azt mondják azért, mert a budapesti híreket akarják hallani. Az elrománosítás közepette is érezhető erős eltökéltségük, hogy ők magyarok akarnak maradni” (448. p.). Az Erdély történelmét és mai valóságát rendkívül objektíven megközelítő szöveg néhány kisebb tévedést is tartalmaz. A magyarság és románság örökös küzdelme mítosz, történelmietlen felfogás: a két etnikum surlódásai lényegében csak a polgári nemzettudat kialakulásával párhuzamosan kezdődtek el. A vallással kapcsolatos ellentétek is csak ebben a korban kaptak egyre inkább etnikai színezetet. A szövegből nem derül ki továbbá, hogy a vallási ellentét nemcsak a magyarok és románok, hanem a románság és a szászok között is megvolt. Felfoghatatlan, hogy a székelyek magyarságtudatának csökkenésével kapcsolatos értesüléseket honnan vette a szerző. Állításával ellentétben a magyar nyelvű színházakat soha nem tiltották be, bár működésüket korlátozták, és minden eszközzel nehezítették.

A különféle útikönyvekben fontos szerepet kap annak tárgyalása, hogy az utazó milyen nyelven tudja megértetni magát az illető országban. Igen tanulságos az a kép, amely ebben a vonatkozásban a koreai útikönyvek lapjairól elénk tárul: a magyarok igen kevéssé bírják az angolt, de a német majdnem mindegyiknek jól megy. Az oroszt meg sem említik. Néhány idézet: „A hivatalos nyelv a magyar, de a német is általánosan használatos” (Kelet-Európa, 35. p.). „A hivatalos nyelv az ázsiai eredetű magyar. A repülőtereken, a szállodákban; ott, ahol sok külföldi fordul meg, az angolt is beszélik, de leginkább a német nyelv segítségével érthetjük meg magunkat” (Kim Hyon-shik, 1991: 196).

A japánból fordított útikönyvben külön alcím figyelmezteti az olvasót: „Magyarországon nem boldogulunk az angollal”. Más kelet-európai országokról szólva sehol sem találunk ilyen elmarasztaló megjegyzést a nyelvtudással kapcsolatban. (A románok kellemetlenebb fricskát kapnak, arra hívják fel a figyelmet, hogy óvakodni kell a zsebtolvajoktól és ... a román férfiaktól, mert igen tolakodóak, fogdossák a nőket” – 429. p.).

Nem kevés naivitást tükröznek az alábbi sorok: „Vidéken sem angolul, sem németül nem tudnak, ezért vigyünk magunkkal angol-magyar szótárt, amelyet a Cossuth Rákóczi (sic!) útkereszteződésnél levő Váci utcai szovjet könyvesbolt II. emeletén vásárolhatunk meg. Ilyen szótár birtokában nyugodtan elkezdhetjük a nagyalföldi biciklitúrát” (107. p.). „Az utazási irodán és szállodán kívül szinte sehol sem beszélnek angolul, viszont ha az utcán megállítunk valakit, németül megértethetjük magunkat. Az Ausztriával való hosszú kapcsolat folytán az átlagos polgár a németet valamilyen fokon érti” (A Szovjetunió és Kelet-Európa, 210. p.).

A Koreában kialakult magyarságképet összefoglalva elmondhatjuk, hogy ez a kép – bár sok helyütt pontatlan és felületes – egészében véve a magyarok iránti nagyfokú rokonszenvet, elismerést tükröz. A pontatlanság oka a nem megfelelő tudományos háttér; az, hogy nem mindig megfelelő forrásból dolgoznak, nem konzultálnak magyar szakértővel.

A koreaiak számára Magyarország a kelet-európai térség része; a Kelet-Európa fogalmat mind földrajzi, mind politikai értelemben használják, ám a tárgyalt tankönyvekben, útikönyvekben Magyarország tartalomban és terjedelemben is kiemelkedik a kelet-európai országok sorából. Ennek oka kétségtelenül a nagyobb figyelem, amely a diplomáciai kapcsolatok elsőként való felvétele óta nyilvánul meg hazánk iránt. A koreaiak számára rokonszenves vonás a magyar nép, a nyelv keleti eredete, a két nyelv bizonyos hasonló vonásai (a ragozás, a névutók megléte, az alapszórend stb.). A magyar zenei élet is a koreai érdeklődés előterében van (valószínűleg japán hatásra): „Bécshez hasonlóan Budapest is a zenei élet egyik világközpontja, s más művészeti ágakban is híres alkotói vannak” (Hongari yugag-ui kil é. n.: 12). Magyarország jövőbeni perspektíváit illetően rendkívül optimisták: „Más kelet-európai országokkal összehasonlítva Magyarország lehetőségei talán a legjobbak (...) Magyarország forradalmi változásokat él át a többi kelet-európai országnál is gyorsabb ütemben: Budapestet járva ez a kép alakul ki az emberben” (Kim Sang-hu, 1992: 310).

A kettéosztott koreai félsziget súlyos problémáinak a megoldásában példaértékűnek tekintik a magyarországi rendszerváltozás forgatókönyvét, a tárgyalásokat, a megegyezést. Egy folyóirat így fogalmaz: „A magyarországi változások nem egy vezető vagy csoport erőszakos fellépésének, hanem a hatalmon levő párt és az ellenzék közötti tárgyalásnak és megegyezésnek köszönhetők. Ez a (megoldás) az elit és a néptömegek szélekörű támogatását élvezte. Ezért állíthatjuk azt, hogy Közép- és Kelet-Európa bármely országához képest kedvezőbbek a siker lehetőségei” (Pukhan, 1992 július, 133. p.).

Az általam vizsgált tankönyveket és prospektusokat 1992-es koreai tanulmányutam során gyűjtöttem össze; az azóta megjelent legújabb kiadványokat nem sikerült megszereznem. Tanulságos volna elemezni az eltelt időszak során történt tartalmi változtatásokat, annál is inkább, mert dr. Perosa István követségi titkárunk tájékoztatása szerint a két fél megegyezett egymás tankönyvei kölcsönös vizsgálatában, revíziójában.

II. Műfordítások és hungarológia Koreában

A kelet-európai rendszerváltást követő igen nagy érdeklődés szülte azt a kelet-európai irodalmakat bemutató antológiát (Soryon, 1990), amelyben négy magyar regénynek is megtalálható a fordítása (zárójelben a koreai cím, amely minden esetben a magyar cím pontos fordítása): Sántha Ferenc: Húsz óra (Isip sigan), Fejes Endre: Rozsdatemető (Koch'ol mudom), Déry Tibor: Niki (Nik'i), Konrád György: A látogató (Pangmun-gaek). Sajnos, a szóban forgó köteteket nem sikerült megszereznem. Hasznos és tanulságos lenne annak a megvizsgálása, hogy e fontos művek koreai változata, az előszó és a jegyzetapparátus mennyire járult hozzá egy árnyaltabb Magyarország-kép kialakulásához; volt-e, s ha igen, milyen kritikai, olvasói visszhang.

Hang Gyong-min egy tanulmány kíséretében publikálta Kölcsey Ferenc Himnuszának fordítását (Han, 1994). A szerző a Hankuk Egyetem oktatója, az ELTÉ-n is folytatott tanulmányokat. A tanulmány bemutatja a reformkor előzményeit (tévesen II. Józsefnek tulajdonítja Martinovits kivégzését), a reformkor célkitűzéseit és vcezető alakjait, majd Kölcsey politikusi és írói tevékenységét, a Himnusz megírásának közvetlen előzményeit. A Himnusz történelmi utalásait igen részletes lábjegyzetekben magyarázza. A magyar (és európai) versek koreaira történő fordításakor igen nagy problémát jelent az, hogy a koreai vers nem ismeri a rímet (a rímhiány oka az lehet, hogy a koreai szórend igen kötött, az állítmány mindig a mondat végén van, s e funkcióját speciális végződés jelzi). További nehézséget az jelent, hogy az időmérték ismeretlen Koreában, csak az ütemes verselést művelik, annak a szabályai is eléggé lazák; nem véletlen, hogy a szabad vers vált népszerűvé századunkban mint a nyugati, modern költészet reprezentánsa. Igen nehéz tehát megítélni Han adaptációjának minőségét prozódiai szempontból, hajlamos vagyok csupán nyers fordításnak tekinteni. Két olyan lábjegyzetbeli megjegyzése van, amely a magyarság-kép szempontjából eléggé érdekes; az első a magyar nemzeti jellemvonásokkal kapcsolatos: „a koreaiak legjellemzőbb érzelmi állapota a han* . Ha azt kérdeznék, hogy a magyaroknál mi felel meg ennek, akkor azt válaszolnám, hogy a bűntudat-érzése. Nekem mint külföldinek, aki objektív próbál lenni, az a véleményem, hogy a magyarok bűntudat-érzése túlzott. Ha a mindennapi életben valamilyen kellemetlen dolog történik, azt rögtön bűneik fizetségeként fogják fel (...). A bűntudatnak ez az erős érzése (...) a nemzeten belüli véres testvérharcok tudati lenyomata lehet” (46. p.). Kár, hogy nem teszi hozzá: ez a bűntudat-érzés a keresztény hit egyik alapkategóriája is egyben, s így minden keresztény nemzet egyik fő emocionális alapélménye. Másik megjegyzése „a Himnusz magyarokra gyakorolt rendkívül erős hatásával” kapcsolatos: „A budai Vár Mátyás-templomában vasárnap délben, a nagymise legvégén mindig elhangzik. A mise résztvevői szemüket törölve éneklik. Mint kívülálló, nemigen értettem, mi lehet az oka az ilyen nagy érzelmi hatásnak (...). Az osztrák elnyomás alóli megszabadulásuk után a kommunista uralomtól szenvedtek (sic!). Ma (...) a rendszerváltás okozta fájdalmak kifejeződése lenne? Az Istentől kérik a fájdalmaktól való megváltást és a szebb jövőt?”(48. p.)

Tartalmas elemzésének talán egyetlen fogyatékossága, hogy nem említi meg azt a tényt, hogy a Himnusz mint vallási műfaj szolgált például Kölcsey számára műfaj- és címválasztásában. A koreai fordítás címe Ae-guk-ka, ami csak 'hazafias dalt' vagy 'állami himnuszt' jelent, a templomi himnusz koreai neve ch'ang-son-ga. A magyar himnusz szó vallással kapcsolatos alapjelentése a kísérő tanulmáynból sem derül ki, így homályban marad, hogy az Istenhez való fohászkodás a középkori himnusz formai alapkövetelménye volt.

Szabó Magda Az őz című regényének fordítása 1992-ben jelent meg Szöulban (Sobo Mogudo: Sasum. Miraemunhak. 305. p.). Az 1948-ban született fordító, Chong Bang-gyu Göttingenben német és magyar irodalmat tanult. Jelenleg a Hanguk Egyetem magyar tanszékén magyar irodalmat oktat.

Az őz koreai változatának címe számunkra kissé meglepő, ez ugyanis koreai nyelven sasum, ami magyarul 'szarvast' jelent; az 'őz' koreai megfelelője noru. A magyar szövegben egy helyütt a következőket olvashatjuk: „Mikor kislány voltam, őz meg szarvas is akadt még a fák között...” (Szabó Magda: Az őz, Bp. 1965. 38. l.). A koreai változatban a két állatfajból csak egy maradt; magyarra visszafordítva így hangzik: „Mikor kislány voltam, a közeli erdőben szarvas (sasum) is volt... (Sobo, 1992: 51)”. A fordító eljárása eléggé érthetetlen, mert hiszen Koreában mindkét állatfajtát jól ismerik, őshonosak. Kettőjüket összekeverni abból a szempontból is vétek, hogy érzelmi szempontból, emberhez való kötődése révén az őz szerepel inkább irodalmi motívumként, ez az állat szokott sebesültként vagy anyját vesztve emberhez kerülni („Öreg néne őzikéje”, „Bambi” stb.) A csere fordítói szempontból nem tragikus, végsősoron szarvasgida is elképzelhető Angéla és Eszter kedvenc állataként; a fordítói „baki” valószínűleg a német változattal függ össze (a fordító, mivel hosszabb ideig Németországban élt, bizonyára jobban tud németül, mint magyarul).

Chong Bang-gyun igen nehéz feladatra vállalkozott, hiszen nem könnyű visszaadni Szabó Magda lélektani ihletésű, belső monológból épülő szövegét egy olyan nyelven, amelyből hiányoznak az alárendelő kötőszók (nincsen 'hogy' például). Szabó Magda többszörösen összetett, igen hosszú mondatait Chong többnyire 3-4 kisebb mondatra választja szét: ez a a koreai nyelv (és gondolkodásmód) természetéhez jobban igazodik. A magyar szöveg újonnan felbukkanó személy- és földrajzi neveit igen gyakran értelmezi, magyarázza magában a szövegben, így például a legelső oldalon: „... kért egy pohár vizet gyerekkori osztálytársától, Gizikétől”. Az eredeti magyar szöveg így hangzik: „... kért egy pohár vizet Gizikétől”. Az ilyen betoldás teljesen felesleges, hiszen az Előszó végén közli a szereplők névsorát, feltüntetve rokonsági viszonyaikat, foglalkozásukat. Az egyéb tulajdonnevek esetében indokoltabb lett volna a lapalji jegyzet, hiszen az kevésbé töri meg az írói szöveg koherenciáját. Kissé mulatságos a fordító túlmagyarázó buzgalma, amikor így fogalmaz: „... a lépcsőfeljáró körül hemzsegtek az észak-koreai (Koreai Népi Demokratikus Köztársaság) gyerekek” (31. p.). Az eredetiben ugyanis csak ez áll: „... a lépcsőfeljáró körül hemzsegtek a koreai gyerekek” (21. p.). Jobb megoldás lett volna, ha a fordító lapalji jegyzetben magyarázza el, hogyan kerültek észak-koreai gyerekek az ötvenes évek elején egy vidéki magyar kastélyba. Ugyanott Szabó Magda „sarlós - kalapácsos címerről” ír; a fordító értelmezésében ez „a Marton család sarló és kalapácsos címerévé” változik. Az eredeti szövegben „néztem Pestet és a többi hegyeket” (33. p.)., a koreaiban: „néztem Pest városát (Budapest Budát és Pestet egyesítve létrejött város) és a többi hegyeket” (43. p.).

A koreaiak a latin betűtől gyökeresen eltérő 40 betűs fonetikus ábécét (hangul) használnak, amely tökéletesen illik a koreai nyelv fonológiai rendszeréhez. Az európai, s így a magyar nevek átírása azonban igen nagy nehézséget jelent, főleg akkor, ha a fordító esetleg rosszul értelmezi a magyar szó hangalakját. Így lesz a Köves útból k'yunbachu, a Templomkert utcából t'enp'uronmuk'elt'u; a Tisza T'ina hangalakja arról árulkodik, hogy a szedő nyúlt mellé. Én a fordító helyében lefordítottam volna koreaira az utcaneveket.

Összességében elmondható, hogy Chong-Bang-gyun nagy szolgálatot tett azzal, hogy lefordította Szabó Magda művét. Kár, hogy az Előszóban nem hívta fel a figyelmet a történések társadalmi hátterére, a regény pszichologizmusára helyezte elsősorban a hangsúlyt. Bízunk természetesen abban, hogy a regény önmagáért beszél, s a művészi élményen túl újabb vonásokkal egészíti ki a koreai olvasó magyarságképét is.

1996-ban jelent meg Szöulban Molnár Ferenc Pál utcai fiúk című regényének koreai adaptációja (Molnaru 1996). A koreai változat címe (magyarra visszafordítva: A vörösingesek csapata) magyar fülnek kissé furcsán hangzik, hiszen a történet nem róluk szól: ez a megoldás olyan, mintha például az Othello című drámát Jágónak, a Bánk bánt pedig Ottónak (esetleg Biberachnak) keresztelnék át. A számunkra furcsának tűnő címválasztást valószínűleg az motiválta, hogy a „vörösinges” regényesebben hangzik, mint a „Pál utca”, jobban el lehet adni. A címlapon egy bizonyos Molnaru szerepel szerzőként, a könyvből sehol nem derül ki, hogy az író keresztneve Ferenc, ki volt ő, mikor élt, mit alkotott e művén kívül. A fordító nevét egy sorban szedték vele, azonos betűnagysággal, ami indokoltnak is tűnik, hiszen szinte társszerzőként cselekedett: a művet körülbelül egyharmadára csökkentette. Ez – többek között – azt jelenti, hogy teljesen kimaradt például a gittegylet motívuma, vagy Csetneky úr, aki miatt Nemecsek édesapjának még fia halálos ágya mellett is dolgoznia kell (mindkét motívum fontos adalék a történések társadalmi hátterének felvillantásához, az akkori magyar valóság jobb megértéséhez). A szó szoros értelmében tehát a fordításként feltüntetett koreai változat nem fordítás, hanem átdolgozás; kár, hogy ez a tény nem említtetik meg a könyvben sehol. A fordító az előszóban elemi iskolai tanulóként említi a Pál utcaiakat, holott Molnár 14 éves gimnazistának írja le hőseit. Ez a változtatás nem lehet a véletlen műve: a szöveg erőteljes megrövidítése, az új változat stílusa, a szöveg betűtípusainak nagysága, a 33 nagyméretű, színes illusztráció arról tanúskodik, hogy a koreai változat jóval fiatalabb korosztály számára készülhetett (8 -10 éveseknek). A koreai szövegből nem derül ki, hogy mely történelmi korszakban játszódik a cselekmény. Az Előszó itt következő részlete eből a szempontból is tanulságos: „Az európai kontinens felét a világ legnagyobb országa foglalja el, a másik felén kis országok szorulnak egymáshoz. közöttük van Magyarország. Ha a térképre nézünk, azt látjuk, hogy a Románia, Jugoszlávia, Csehszlovákia és mások közé szorított Magyarország valóban kicsiny állam. Nagy hiba lenne viszont azt gondolni, hogy az ország kicsisége miatt az ottani gyerekek vásottak vagy félősek lennének.” Különös, hogy a koreai megjelenés évében, 1996-ban még ne tudnának a rendszerváltozások geopolitikai következményeiről, arról, hogy Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlott; s a hét szomszéd ország közül csak kettő (Ukrajna és Románia) nagyobb hazánknál. Azt kihangsúlyozni tehát, hogy Magyarország szomszédaihoz képest kicsiny ország, s ebből ma hátrányai származnának: tévedés. Sőt: a század elején, amikor Molnár regénye keletkezett, Magyarország mondhatni nagyhatalom volt az Osztrák Magyar Monarchia részeként. Hogy a kicsiség milyen relatív: Dél-Korea területének nagysága körülbelül megfelel Magyarországénak, a koreaiak valószínűleg félsziget volta miatt érzik nagyobbnak.

Molnár költői ihletésű szövege az adaptáció során komoly veszteséget szenvedett el, ennek illusztrálására talán elegendő a következő szövegrészletek két változatát összevetni (koreai változat): „Boka becsukta a tintatartóját. Csele már eltette a tankönyvét.” (9. l.) Molnár eredeti szövege: „Boka becsukta a kicsiny, piros bőrrel bevont zsebtintatartóját, melynek igen ügyes szerkezete volt, úgy, hogy sohse folyt ki belőle a tinta, csak akkor, ha zsebrevágta az ember, a Csele összeszedte a lapokat, amelyek nála a könyvet helyettesítették, mert a Csele gígerli volt, és nem pakolta a hóna alá az egész könyvtárat, mint a többi, hanem csak a szükséges lapokat szokta volt elhozni, ezeket is gondosan elosztva összes külső és belső zsebeiben...” A regény egyik nevezetes részlete, Nemecsek fűvészkerti megdicsőülése a koreai változatban így hangzik:

„Nemecsek az ujjával egyenesen Gerébre mutatott. Geréb elsápadt és lehajtotta a fejét. Most már senki sem nevetett. Mindenki mozdulatlanul és némán hallgatta Nemecsek szavait. Van-e még egy olyan fiú, aki ellenségei gyűrűjében ilyen bátran beszélne? Nemecsekben, az alacsony növésű és kislányosan gyenge fiúban megvolt ez a bátorság. Ismét Nemecsek szólt:
– Elmehetek?
Senki sem felelt.
– Ha nincs más, akkor elmegyek.” (62. l.)

Molnár eredeti szövege:

„Kinyújtotta a karját és Gerébre mutatott, akinek most a torkán akadt a nevetés. A lámpa fénye ráesett a Nemecsek szép szőke kis fejére, víztől fényes ruhájára. Bátran, büszkén, tiszta szívvel nézett a Geréb szemébe, s Geréb ezt a nézést úgy érezte, mintha valami súly szállott volna a lelkére. Elkomolyodott és lehorgasztotta a fejét. És ebben a pillanatban úgy hallgatott mindenki, olyan nagy volt a csönd, mintha templomban lettek volna a fiúk, s tisztán lehetett hallani, amint a Nemecsek ruhájáról a kemény földre csöpögött a víz... A nagy csöndben bekiáltott Nemecsek:
– Elmehetek?
Senki se felelt. Még egyszer kérdezte:
– Hát nem vertek agyon? Elmehetek?” (92. l.)

Az utóbbi években két olyan fontos könyv látott napvilágot Koreában, amelyek a magyar történelemmel foglalkoznak.

1997-ben jelent meg Han T'ak-ch'ae könyve: Danyubgang - ui p'urun mulgyol – Budap'esut'u wegyo-ilgi ('A Duna kék hullámai' – Budapesti diplomáciai napló) címmel (Salm-gwa kkum Kiadó, 345 p.). A szerző a Koreai Köztársaság első budapesti nagyköveteként szolgált 1989-1991 között. A mű egy külföldi diplomata szemszögéből próbálja végigkísérni, elemezni azoknak az éveknek a történéseit, amelyek óriási változást jelentettek mind Magyarország, mind a kelet-európai blokk más országai számára.

A könyv alapján egyértelműen pozitív kép rajzolódik ki a magyarokról, a magyar kultúráról. A magyarokkal szemben – a diplomáciai kapcsolatok felvétele miatti hála kifejezéseként – természetesen egy kissé elfogult pozitív irányban, azokat a külföldön elterjedt, általunk is közhelyként felsorolt sztereotípiákat veszi át, amelyek pozitív irányú elfogultságát alátámaszthatják: a magyarok élelmes, vállalkozószellemű, találékony emberek, a bajban feltalálják magukat (33. p.), igen magas közöttük a Nobel-díjasok száma (102. p.). Nem ejt szót olyan tényezőkről, amelyek ezt a képet beárnyékolhatják (például a társadalmi beilleszkedési zavarok és mentális problémák igen magas aránya, az alacsony átlagéletkor, válások száma, fogyó népesség stb., stb.). Meglátja a magyar nemzeti jelleg bizonyos negatívumait is, de még ezek is alkalmasak arra, hogy az olvasóban a szimpátia érzését kiváltsák: „Talán azért, mert történelmük során olyan sok szenvedésen mentek át, hajlamosak a borúlátásra, gyakran adnak elő önmagukat is kicsúfoló történeteket” (102. p.). A negatív magatartásbeli tulajdonságok tetemes részét a „szocializmus” jellemtorzító hatásának tulajdonítja, több ízben panaszkodik a nehézkes ügyintézésre, a bürokráciára (38., 145., 310. p.). Az akkor még egyetlen kínai étterem (Szecsuán) pincéreinek hozzáállását is felpanaszolja: az előzetes helyfoglalás ellenére sem tudott leülni (42. p.). A probléma mára megoldódott: az ötvennél több budapesti kínai étteremben bizonyára bőven akadna szabad hely. Kár, hogy az 1997-ben kiadott mű nem tesz említést az 1991 óta eltelt időszak legjelentősebb változásairól, legalább lábjegyzet formájában; ez is erősíthetné a mű egyik alapkoncepcióját: a piacgazdaság felsőbbrendűbb a „szocialista” tervgazdaságnál, és ezen a téren van mit tanulni Koreától.

Felháborítja a környezet, az épületek elhanyagoltsága, a sok szemét, amely főleg akkor vált különösen szembetűnővé, amikor átlépte a magyar-osztrák határt (56. 145. p.). Más helyütt viszont dicséri a szemétszállítás korszerű voltát (49. p.), ugyanakkor megbírálja a locsolókocsit, amely eső után is dolgozik, hogy teljesítse a tervet (145. p.).

A koreaiak hajlamosak arra, hogy egy általuk szimpatikusnak ítélt nép esetében rögtön az etnikai eredet és a történelem rokonvonásait keressék. Ez a mű is több helyen hangsúlyozza a magyarok ázsiai eredetét, társtalan voltát Európában, másrészt felhívja a figyelmet arra a tényre is, hogy a magyar vallás, a magyar kultúra nyugat-európai jellegű, s ez – Csehszlovákiához és Lengyelországhoz hasonlóan – a térség többi országához képest kedvezőbb feltételeket biztosít a gazdasági - társadalmi átalakulás számára (35.p.).

A magyarországi szocializmusról árnyalt képet rajzol: megemlíti a más „kommunista” országokhoz képest szabadabb légkört, a gazdasági reformok máig érvényes hatását (80., 99.p.). Kádárról igen elismerően ír: „Ha azt mondjuk, hogy az 1956-os szovjet beavatkozásnak ellenálló, és ezért kivégzett Nagy Imre nemzeti mártir, akkor igaz ugyan, hogy a szovjetekkel együttműködő Kádár árulást követett el, de a hatalmat megszerezve önálló liberalizációs politikát folytatott, s olyan hazafinak lehet tekinteni, aki a maga módján a magyar érdekeket védte. 32 évig volt hatalmon, de csak egy kis házban élt szerényen” (134.p.) Nem csoda, hogy ilyen pozitívra sikerül a kép; egy dél-koreainak elég, ha Kim Ir Szen diktatúrájára és személyi kultuszára gondol.

Han nagykövet könyvének több lapján, majd a legvégén összefoglaló jelleggel is, külön fejezetben foglalkozik a magyar történelemmel. Kár, hogy nem vette figyelembe az egy évvel korábban kiadott Hongari-sa ('Magyarország története') című monográfiát (Lee, 1996), akkor néhány tévedését elkerülhette volna. Néhány közülük: „... a 9. század végén a magyarok elűzték a hunokat, és letelepedtek a Magyar Alföldön” (102. p.), „annak ellenére, hogy bizánci hitű országokkal voltak körülvéve, a katolikus hitet választották” (uo.). Különösen érdekes ez a megállapítása: „A török uralom a magyar nemességen keresztül megvalósuló közvetett uralom volt, amely viszonylag nagylelkűnek, toleránsnak minősíthető” (324. p.). Ezt a megfogalmazást először a török nagykövet szájába adja, akitől megkérdezte, hogy a magyarok miért nem gyűlölik – a 150 éves elnyomás ellenére – a törököket (108. p.). A nagykövet válaszul azt a közismert viccet is elmeséli neki (a könyvben több politikai vicc szerepel a magyar állapotok érzékeltetésre), hogy a törökök uralma miért tarthatott olyan hosszú ideig (nem tették kötelezővé a török nyelv oktatását és a mohácsi csata évfordulójának megünneplését). Egyéb következetlenségek, hibák: a 103. lapon 1526-ot, a 343. lapon pedig 1541-et jelöli meg a török hódítás kezdeteteként, s értelmezésében a törökök az egész országot elfoglalták. Szerinte Debrecenben robbant ki a 48-as forradalom (144. p.), és Pozsony már a 13. században az ország fővárosa volt (148. p.). Irányunkban elfogult, jószándékú csúsztatásnak érzem, hogy a két világháborúban a németek oldalán történő részvételünket csupán „geopolitikai okokkal” magyarázza (103. p.), bár más helyütt a Horthy-rendszert szélsőjobboldaliként jellemzi (344. p.). Az évszám téves: „A magyarok szándékában kételkedő németek 1943. márciusában megszállták Magyarországot (344. p.).

Csekély, a mű erényeit lényegesen nem csökkentő fogyatékosság, hogy a szerző néhány név átírásában tévedett (a magyar név latin és koreai betűs alakját egyaránt megadja). A Kossuth név végét, valószínűleg az angol szabályok szellemében, s-ként értelmezi: Kosusu, a szóvégi r (angol vagy német hatásra?) néma r-ként jelenik meg: Stadinger > Sut'adingo, Huszár > Husa, Major > Mayo.

Mivel diplomáciai naplóról van szó, természetes, hogy a mű nagy részét azok az értesülések teszik ki, amelyeket a szerző más diplomatáktól vagy magyar politikusoktól szerzett (a tőlük hallott sok politikai vicc színezi a képet); több újságcikk és politikusi beszéd fordítása is fontos szerepet játszik a szövegben. Egy nagykövet meglehetősen keveset járhat gyalog vagy taxin, mindössze két olyan esetet említ, amikor „az utca emberével” kommunikált angolul”: egy taxisofőrként dolgozó docenssel (99. p.), az újonnan megnyílt McDonald's étteremben pedig egy olyan amerikás magyarral, aki Koreában volt (USA) katona; ő a koreai gazdasági fejlődést dicsérte (35. p.).

A mű összességében rendkívül pozitív képet fest Magyarorszáról, alkalmas arra, hogy a koreai emberek érdeklődését felébressze, vagy még inkább hazánk felé fordítsa. Erre azért is nagy szükség van, mert a Koreához jóval közelibb új piacok (Szibéria, Kína, Vietnam) lehetősége egy kissé lelohasztotta a dél-koreai tőke kezdeti lelkesedését hazánk iránt.

A mű több helyen (részben koreai, magyar vagy más külföldi szakértők szájába adva) a koreai gazdasági fejlődés modelljét ajánlja a magyar vezetők figyelmébe (62., 71., 79., 140., 307. p.). Érdekes lenne megtudni, hogy ez, az akkortájt olyan egységesen hangoztatott vélemény mennyiben módosult az 1997. decemberében akuttá váló koreai gazdasági és pénzügyi válság hatására (amelynek egyik fő oka – az elemzők szerint – éppen a nyugat-európai gazdasági, kulturális modelltől olyannyira különböző keleti, ún. „konfuciánus”, azaz lényegében tekintélyelvű modell kudarcában keresendő).

A két ország eredetének, történelmének rokon vonásai, a nemzeti jellemvonások feltételezett hasonlóságai, és ebből fakadóan az egymásra utaltság, a szolidaritás igénye gyakori motívumként bukkan fel a különböző koreai kiadványokban. Erre vonatkozó hajlandóság a magyar szerzőknél is megfigyelhető, szép példáját adva a történelmi legendaképződés folyamatának is. Han nagykövet memoárjában két helyen is említi, hogy a magyarok és a koreaiak az 1956-os forradalom idején összefogtak, együtt harcoltak az oroszok ellen. Mindkét esetben magyar beszélgetőtársától szerez tudomást erről az együttműködésről. Göncz Árpádtól hallotta: „Az 1956. októberében bajtársként együtt harcoló észak-koreai diákok 1957-ben hazatértek, és azóta nem tud róluk” (254. p.). Győriványi Sándor munkaügyi minisztertől (Antall-kormány) is hasonlókat hallott: „Az 56-os forradalomban az észak-koreai diákok is részt vettek, akikkel együtt énekelte az Arirang című koreai népdalt” (283. p.). Az észak-koreai diákok szolidaritásának mítosza (?) magyar kiadványokban is fel-felbukkan: „... a szappanhab, a szappangép* , a koreai vendég-diákok nyílt szívű 56-os újítása” (Mészöly Miklós: Érintések = Hitel, 1989/5. 57. p.). Gosztonyi Péter így ír: „Való igaz, hogy a magyarokkal együtt harcoltak külföldiek is (...) Így az észak-koreai diákok nagy része ... ” (Gosztonyi P.: 1956. A magyar forradalom története, Budapest., 1988. 159. p.). Az ELTE fiatal íróinak egykori kiadványában a következőket találtam: „Somos azt mesélte Gázlósnak, hogy októberben a koreaiak két pártra szakadtak, és harcoltak ők is (...)
– Állati nagy marhaság – mondta azonnal Pali (Kamarás István: Nem gyerekjáték = Tiszta szívvel, Budapest., 1964. november 90. p.).

Az észak-koreai diákok 56-os forradalomban való részvételére vonatkozó adatokat egyéb történeti munkákban, visszaemlékezésekben, szépirodalomban nem találtam. Érdemes lenne e témával kapcsolatban megkérdezni Göncz Árpádot és Győriványi Sándort, akik közvetlenül tapasztalt élményként adták elő az észak-koreai diákok együttműködésével kapcsolatos emlékeiket.

Sokat kell még tenni annak érdekében, hogy a koreaiak magyarságképe sokoldalú és tudományosan egzakt legyen. Elsősorban a Hankuk Egyetem oktatóira számíthatunk ezen a téren. Igen jelentős lépés volt az első Magyarország története monográfia megjelenése (Lee, 1996b). Lee Sang-hyup (1950-) egyéb munkái is értékes hozzájárulások a magyar nyelv és kultúra jobb megismertetéséhez (Lee, 1990, 1991, 1996a). Történeti monográfiája elsősorban a magyar történelemtudomány eredményeire támaszkodik; legnagyobb fogyatékossága talán az, hogy művében igen hiányos a huszadik századi magyar kultúra ismertetése: nem említi meg például Ady és József Attila munkásságát (a szerző nekem úgy nyilatkozott, hogy ennek oka a terjedelmi korlátozottság volt). Kolléganője, Park Soo-yong (1956-) elsősorban a magyar nyelvtant kutatja, célja a koreai magyarnyelv-oktatás elméleti alapjainak megteremtése, elsősorban a kontrasztív elemzés eszközeivel (Park, 1987, 1992, 1993, 1995).

A politikatudomány művelői között tűnt fel Lee Eun-gu (1963-) neve, aki a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen lett kandidátus 1993-ban. Disszertációja a magyarországi szocializmus sajátosságaival és a rendszerváltással foglalkozik (Lee, 1993). Koreában megjelent cikkei a kelet-európai politikai, közigazgatási reformokkal, a privatizációs politika különbségeivel foglalkoznak (lásd Melléklet III.).

A magyar államnak továbbra is arra kell törekednie, hogy önsztöndíjak adásával, konferenciákra történő meghívásokkal, könyvadományokkal segítse a koreai hungarológia fejlődését. Ehhez hazánknak fontos gazdasági érdeke is fűződik, hiszen Korea – a jelenlegi válság ellenére – a gazdaságilag ígéretes perspektívájú távol-keleti térség egyik meghatározó, igen ambíciózus állama. A koreai hungarológusoknak elsősorban azt tanácsolnám: bátrabban forduljanak tanácsért, véleményért magyar kollégáikhoz, nem szégyen, nem „arcvesztés” az. Közös célok csak közös erőfeszítéssel, együttműködve valósulhatnak meg.

Bibliográfia

Cho Dong-gyun – Ch'oe Chae-chon (1992). Segye chiri (A világ földrajza). Samhwa. Seoul. 282 p.

Chong Chang-ho – Im Ch'ang-chu (1992). Segye chiri (A világ földrajza). Munho-sa. Seoul. 282 p.

Chu Gyong-shik – Han Gyun-hyong (1991). Segye chiri (A világ földrajza). Nungnyok Kaebal. Seoul. 270 p.

Han, Gyong-min (1994). Kwelch'ei P'erench'uui Himnusu. (Kölcsey Ferenc Himnusza). In: Tongyurop-yongu, Seoul, 1994/3. 29-48. p.

Han, Thak-ch'ae (1997). Danyubu-gang-ui ph'urun mulgyol. Budap'esut'u wegyo-ilgi. (A Duna kék hullámai. Budapesti diplomáciai napló). Seoul. 345 p.

Hyong Gi-chu – Chang Bo-ung (1992): Segye chiri (A világ földrajza). Minmungo. Seoul. 284 p.

Hongari yuhag-ui kil (é.n.) A magyarországi tanulás lehetőségei. Korea Trust, Seoul. 25. p.

Jaihun J. Kim (1987). Korean Poetry Today. Hanshin, Seoul. 221. p.

Kang Yang-hui (1992). Sae-segye-sa. (Új világtörténelem). Popmun-sa. Seoul. 411. p.

Kim Hyon-shik (1991). Soryon - Tongyurop. (A Szovjetunió és Kelet-Európa). Tong-a-sa. Seoul. 196 p.

Kim Sang-hu (1992). 33 gae toshi Yurop. (Európa 33 városa). Travel World. Seoul. 438 p.

Kim, Se-han (1991). Segye-ui myongshi. (A világ híres versei). Kugilmunhak-sa kiadó. Szöul. 362 p.

Molnaru (1996). Pulgun shyoch'uui sonyondan (A vörösingesek csapata). Fordította: Pak Hong-gun. Tomgwa -nara kiadó, Szöul. 123 l.

Lee, Sang-hyup (1990). Konfrontative Analyse zwischen den ungarischen und koreanischen Kasussystem, Wiesbaden, 182 p.

Lee, Sang-hyup – Kozma Tamás (1991). Hongari Kyogwaso-e nat'anan Hanguk. (Korea a magyar tankönyvekben): In: Tonggukwon Sugyoguk-ui kyogwaso-e nat'anan Hanguk (A keleti blokk tankönyveiben tükröződő Korea-kép). A Hanguk kyoyuk kebalwon kiadása. Szöul. 27-52. p.

Lee, Sang-hyup (1996a). Algi shwiun Hongari-o ipmun (Könnyű bevezető a magyar nyelvbe). Mjongji kiadó, Szöul. 134 p.

Lee, Sang-hyup (1996b). Hongari-sa (Magyarország története). Szöul. 326 p.

Let's go Europe (1992). Green Bee. Seoul. 354 p.

Tongyurop ilgop-gae-guk (Kelet-Európa hét országa). (1990). Chungang Ilbo-sa. Seoul. 477 p.

Lukács, Gy. (1991a). Über die Besonderheit als Kategorie der Ä sthetik, Iron-gwa shilch'on kiadó, Seoul (ford. Yo Gyun-dong). 280 p.

Lukács, Gy. (1991b). Mihak yongu (The Aesthetics of György Lukács). Iron-gwa shilch'on kiadó, Seoul. 310 p.

Lukács, Gy. (1992). Ruk'ach'i mihaksa yongu (Shwille-eso Nich'e-kkhachi). Esztétikai tanulmányok (Schillertől Nietzschéig) Iron-gwa shilch'on kiadó. Seoul. (ford.: Kim Yun-sang). 272 p.

Li Min-ho – Shin Sung-ha (1989). Segye-sa (Világtörténelem). Taehan-ch'ulp'an kongsa, Seoul. 300 p.

Min Sok-hong – Na Chong-il – Yun Se-ch'ol (1989). Segye-sa (Világtörténelem). Kyohak-sa, Seoul. 298 p.

O T'ae-son – Ch'oe Chin-shik (1992). Segye chiri (A világ földrajza). Chihak-sa. Seoul. 277 p.

Park, Soo-young (1987). Vergleichende Analyse der Satzgliedstellung in Deutschen, Ungarischen und Koreanischen. In: Veröffentlichungen der Societas Uralo-Altaica 24. Wiesbaden. 180 p.

Park, Soo-young (1992). Hongario-ui myongsamun-gwa hangugo-e taeung kujo (A magyar nominális mondat koreai megfelelője)., In: Hangugo-wa tarun ono-waui taejopunsok, (A koreai nyelv más nyelvekkel történő kontrasztív elemzése). Szöul. 131-161. p.

Park, Soo-young (1993). Hongario sangch'ege-e kwanhan ilgoch'al, (A magyar igeaspektusok). In: Tongyurop yongu. Szöul. 1993/2. 127-158. p.

Park, Soo-young (1995). Hongario-wa hangugo chaumch'ege-ui taejoyongu (A magyar és a koreai hangrendszer összehasonlító vizsgálata)., In: Tongyurop-yongu (4), Szöul, 46-82. p.

Rju Dze-Thek-Bek Ün Szun – Dzo Szong-Ün (szerk.) A Koreáról szóló magyar kiadványok tartalmára vonatkozó módosító javaslatok. Koreai Oktatási Kutatóintézet, Szöul, 1997. 59 l. (Magyar nyelven. Fordította: Osváth Gábor – Lee Sang-Hyup)

Soryon-Tongyuhyondaemunhak sonjib (Válogatás a Szovjetunió és Kelet-Európa irodalmából), Chungang Ilbosa. Szöul. 1990.

Sobo, Mogudu: Sasum (Az őz). Fordította: Chong Bang-gyu, Mirae-munhak kiadó, Szöul, 1992. 305 p.

Tonyurop. Haeweyoheng-annae (Kelet-Európa. Külföldi útikalauz). (1990). Hanguk-kwangwang-gongsa. Seoul. 99 p.