Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Dzsibanánando
Dás
VERSEI
Déri Balázs és Bangha Imre fordításai
Elektronikus
kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Nagyvilág,
2000/11, 2001/9
Dzsibonánanda Dás (1899-1954), a Tagore utáni bengáli költészet legnagyobb hatású alakja, mélyen vallásos hindú papi családban született Bengália keleti felében (a későbbi Bangla Désben). Tanulmányai a földműves vidékről Kalkuttába vitték, ahol angolszakos diplomát szerzett és különböző iskolákban tanított míg ötvenöt éves korában egy villamos halálra nem gázolta. Bár életében több kötete jelent meg, költészete gyakran visszautasítás és nevetség tárgya volt. Egyik iskolájából például azért bocsátották el, mert egy versében gyönyörűnek nevezett egy női feneket.
Halála után Dzsibanánando 'Az Életnek Örülő' az új bengáli irodalom legünnepeltebb költője lett, és népszerűsége mindmáig töretlen. Míg nagy elődjének, Tagorénak a központi témája a világ és a lélek harmóniájának keresése volt, addig ő a hitében megingott ember magányát és vágyakozását fejezte ki a földrajzilag és történelmileg kitágított, ám megfoghatatlan világban.
Indiai kortársai számára a költő újszerű képrendszerével idegennek hatott, az európai olvasó azonban mégis az indiai kultúrát ismeri fel verseiben.
Az itt közölt versek az 1942-ben megjelent Bonolata Sen című kötetből való.A fordítók köszönetüket fejezik ki a sántinikétani Sutapá Bhattácsárjának a vers néhány pontjának tisztázásáért.
VADÁSZAT
Hajnal.
Az
égbolt halványkék szöcsketest.
Körben
a guajávafák, az elefántpálmák zöld papagájszárnyak.
Már
csak egy csillag az égen:
falusi
nászszobában egy lány, mindenkinél alkonyatrészegebb;
egyiptomi
szépség melléről gyöngy, Nílus-kék poharamba dobva.
Ahogyan
egy évezredekkel ezelőtti éjen,
most
is világít a csillag.
A
tűz melegénél egész éjjel "fűtőztek"
............az
idegen mezőn.
Vörös a tűz, mint a taréjos bársonyvirág.
A
fel-fellobbanó lángban megcsavarodnak a száraz asvattha-levelek.
A
napfényben elveszett sáfrányszíne.
Lesoványodott,
mint seregély szívében a vágy.
A
reggeli fényben vibráló harmat körben az erdőre, az égre
ragyog,
akár a páva kék-zöld tollazata.
Hajnal.
Éjszaka
gepárdok és tigrisek karmaitól menekült,
a csillagtalan, mahagóni homályban
elbolyongott a szundarí-ligettől az ardzsuna-erdőig,
és erre a reggelre
várt a barna őzbak.
A hajnali fényben leereszkedett,
és tépi és eszi a
lágy, citrancsillatú füvet.
Leereszkedett a folyó csípős hideg hullámaiba,
hogy forrásnyi erőt találjon kialvatlan, fáradt, izgatott testének,
hogy olyan
áradó örömre leljen, mint a sötétség hideg, összeszűkült méhét megnyitó hajnal.
Hogy mint az arany napeső a kéklő ég alatt, felébredve
bátorságával, vágyaival
és szépségével elkápráztasson minden őztehenet.
Egy
hirtelen hang.
Vörös a folyó vize, mint a macsaká-virág szirmai.
Újra
fellángolt a tűz, és főtt a forró, pirosló őzhús.
A szabad ég alatt a fűben
pokróc, régi, harmat áztatta történetek,
cigarettafüst.
Néhány ember albertfrizurával,
Szerteszét puskák. Hideg. Mély, ártatlan álom.
Ha én vadlúd lennék
Ha
én vadlúd lennék,
és
ha te vadliba lennél
egy távol vidéken, a Vízesés-folyó partján,
a rizsföldek
mellett,
karcsú nádak között
egy magányos madárfészekben;
akkor ma,
ezen a kora tavaszi éjen
néznénk, hogy a hold felkel egy tamariszkusz ágai
mögött,
és odalent a föld vizének illatát lezárva
az ég gyönyörű gabonájában
úsztatnánk meg a testünket;
szárnyad
védelmem volna, és szárnyamban lüktetne a véred;
a kék menybolton mint pörköltrizs-mező
aranyló virágai,
sok ezer csillag,
és mint a sziriuszfa-erdő zöld, gyapjas
fészkében
egy aranytojás:
a tavaszi hold.
Talán
golyósüvítés:
harántívű röppályánk,
dugattyúk lendülete szárnyunkban,
az északi szél éneke torkunkban.
Talán
még egy golyósüvítés:
megdermedésünk,
nyugalmunk.
A mindennapok e
diribdarab halála elmúlna;
elmúlna a mindennapok diribdarab törekvéseinek
hiúsága, homálya,
ha én vadlúd lennék,
és ha te vadliba lennél
egy
távoli vidéken, a Vízesés-folyó partján
a rizsföldek mellett.
Meztelen, magányos kéz
Újra
sűrűbb az égen a homály:
a homály, akár titokzatos nővére a fénynek.
Mint az a nő,
aki régóta szeretett,
s akinek arcát sohasem láttam:
a kora tavaszi égen sűrű a homály.
Egy
rég romba dőlt város látomása,
szívemben felködlik a város - egy palota képe.
Az Indiai-óceánon,
vagy a Földközi-tengeren,
talán a Tirrén-tenger partjain.
Nem, nem ma, volt hajdan egy város,
és volt egy palota,
egy kincsekkel
teli palota:
perzsaszőnyegek, kasmíri kendők, páratlan
korallgyöngyök
a Bering-szorosból,
kihunyt szívem, halott szemem, eltűnt álmaim, vágyaim
-
és te, a nő...
Ott volt mind a rég múlt világban:
lótusz-színnel
ragyogó napfény,
kakadu- és galambrajok
s a mahagónilomb sűrű árnya.
Lótusz-színnel
ragyogó napfény,
ragyogó lótusz-színű napfény;
és ott voltál te;
arcvonásaid
hány és hány századéve nem látom,
nem keresem.
A kora tavaszi homály
felidézi a tengerpart képeit,
szépséges ívek és kupolák fájó körvonalát,
körték eloszlott illatát.
Szarvasbőrből és oroszlánbőrből szürke
pergamentekercsek
sokasága,
szivárványszínű üvegablakok,
pávafarok-tarka kárpitok,
szobák
és termek, s még távolabb, egy pillanatra felsejlő
szobák és termek...
Időtlen mozdulatlanság és ámulat.
A kárpitokon, a szőnyegeken mint széthintett
izzadságcseppek: a vérszínű napfény -
vörös pohárban dinnyebor.
Meztelen,
magányos kezed.
Meztelen, magányos kezed.
A nátori Bonolata Sén
Ezernyi
éven át bejártam gyalogosan a föld utait,
a szingaléz vizeket, a sötét éji
homályt, malájokon át;
sokat bolyongtam én; Bimbiszár', Asók' a ködbe veszik,
s velük ott voltam én; bejártam az éjsötét Vidarbha honát,
én, fáradt lélek;
s körülöttem a lét csupa-hab vizén
egy pillanatig béke volt, nyugalom a nátori
Bonolata Sén.
Haja,
mint az éjsötét vidisái homály,
arcát Srávaszti remekelte - akár ha messzi
vizen
kormányatört hajós irányt vesztve talál
a zöld füves országra, Fahéj-szigeten,
úgy láttam ot - éj volt, éji homály, és szólt: "Ó, mennyit
vártam én!"
S rám emelte szemét, a madárfészket, a nátori Bonolata Sén.
Ahogy
a nap véget ér, mint harmat neszez,
leszáll az est; a sas letörli szárnyairól
a napillatot.
Kialudván mind a föld szinei - a számvetés ideje ez
egy
történet után - mint fénybogár, az éj ragyog.
Minden madár hazaér, minden
folyó; az adás-vevés végeztén
nem marad más, csak az éji homály, s a szememben
örökké Bonolata Sén.
Ezernyi éven át…
Ezernyi
éven át - a sötétbe' fénybogár - csak játszadozik,
körülötte örök éjszaka
honol. A hold
a homokra veti a cédrusfa rezge árnyait,
egy oszlop Dvárakából,
porladva álldogál, ájult-halott.
Testünkről az álomnak illata elszállt az
adás-vevés végeztén.
"Emlékszel még?" - kérdezte ő. Én is csak
kérdezem: "Bonolata Sén?"
