Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Dalos György
SZAHALIN – CSEHOV SZIGETE
Történelmi úti beszámoló
Névai Jánosnak ajánlom
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
http://falanx.euroweb.hu/webhost/virtual/www.mozgovilag.hu/2001/06/jun7.htm http://falanx.euroweb.hu/webhost/virtual/www.mozgovilag.hu/aug9.htm http://falanx.euroweb.hu/webhost/virtual/www.mozgovilag.hu/OKT8.HTM

– Miért van ilyen hideg maguknál, Szibériában?
– Mert az Isten így akarja! – feleli a kocsis.

Igen, már május van, Oroszországban már zöldell az erdő, csattog a fülemüle, délen már régen virágzik az akác meg az orgona, de itt, a Tyumenyből Tomszkba vezető út mentén még szürkésbarna a föld, még csupasz az erdő, a tavakat még tompa fényű jég fedi, a szurdokokban még hó hever…”1

Ezekkel a mondatokkal kezdődik Anton Csehov szibériai riportsorozata, amelyet tulajdonképpeni úti célja felé menet írt. Hogy az időjárás, helyesebben a természet istentől elrendelt sors, ez a paraszti felfogás talán még Szibériánál is könnyebben alkalmazható Szahalin2 szigetére. Szibériát és Szahalint éghajlata és földrajzi fekvése úgyszólván predesztinálta rá, hogy a 19. századi földi hatalmak itt építsék ki a kor leghírhedtebb büntetőtelepeit. Világos, hogy a száműzetés és kényszermunka helyszínének minél távolabbinak és kellőképpen zordnak kellett lennie.

A kátorga3 évtizedei (1869–1906) és az orosz–japán háború után a szigetet mesterségesen egy északi (orosz, majd szovjet) és egy déli (japán) részre osztották. 1945-ben a szovjet állam fegyveres erővel újraegyesítette, és mintegy négyszázezer ott élő japán állampolgárt kitelepített. Ezeknek helyét idővel nagyjából ugyanennyi orosz, ukrán, fehérorosz, tatár és más nemzetiségű szovjet polgár foglalta el, akiket különböző gazdasági és szociális kedvezményekkel csábítottak a szigetre. A kolonizációk, háborúk, diktatúrák, tervgazdasági újítások, majd piacgazdasági reformok váltakozásának legnagyobb vesztesei kétségkívül a bennszülöttek, a nyivhek, orokok, nanájok, ajnók, evenkik és más népcsoportok voltak, amelyeknek legtöbbjét hamarosan a kihalt fajok Zöld Könyvében kell keresnünk. Különösen drámaian alakult a ma negyvenezer főt számláló szahalini koreai kisebbség sorsa.

A legutóbbi megrázkódtatást a Szovjetunió összeomlása és az új Oroszország születésének kínjai hozták a szigetre. 2000 nyarán az ott töltött alig két hét is elég volt hozzá, hogy a saját szememmel győződhessem meg a gazdasági és társadalmi szerkezet bomlásának mértékéről. A legszembeszökőbb a sziget középső és északi részét sújtó demográfiai hanyatlás volt. A kilencvenes években tömegessé vált az elvándorlás a sziget déli részébe, illetőleg a szárazföldre. Az elemi csapások, mint amilyen az 1995. májusi nyeftyegorszki földrengés volt, amelyet a városka lakóinak több mint fele nem élt túl, mintha csak kísérőjelenségei volnának ennek a folyamatnak. Szahalin állandó kliense a moszkvai Rendkívüli Helyzetek Minisztériumának (MCSSZ), amely egyszerre próbál úrrá lenni az egykori birodalom ember okozta válságain és a természeti katasztrófákon. Sajnos azonban összorosz viszonylatban Szahalin helyzete egyáltalán nem rendkívüli.

A szovjet mintájú sikerpropaganda gyakran dicsekszik a szigeten folyó orosz, japán és amerikai kőolaj-feldolgozás mesés jövőbeli számadataival,4 miközben lakóházak, óvodák, iskolák és kórházak krónikus áramszünetekkel küzdenek. A hideg már kora ősszel kísért a szigeten, és a fagytól való rettegés legalább akkora, mint a földrengéstől és a ciklonoktól való félelem. A béreket és fizetéseket gyakran nem folyósítják, és a közművelődési intézmények a létezés peremén tengődnek.

A Szahalin szó a nyugati közvéleményben meglehetősen gyenge reakciókat vált ki.5 Egy valamit mégis biztosan tudnak: azt, hogy a közigazgatásilag Szahalinhoz tartozó hatvankét Kurili-sziget közül Japán négyet “északi területeihez” sorol, és visszaadásukat az Oroszországgal kötendő békeszerződés sine qua nonjának tekinti. Ez az Erisz almája újra meg újra az újságok címoldalára kerül, legutóbb Putyin elnök 2000 szeptemberében tett tokiói látogatása alkalmával.6

Az alábbiakban megpróbálom Anton Csehov nyomán – bár az ő teljességigénye nélkül – felvázolni Szahalin múltjának és jelenének bizonyos összefüggéseit.7 Úgy gondolom, hogy ez a leírás szükségképpen túl fog menni a helytörténeti vonatkozásokon. Szahalin nem egyszerűen része Oroszországnak, hanem szinte minden tekintetben kicsinyített mása. A szigetek többnyire a szárazföld természetes metaforái, s történetük is a szárazföld története dióhéjban.

Szahalin szigete Japán és Kamcsatka között az északi szélesség 46. és 55., a keleti hosszúság 141. és 145. foka között terül el, a hideg Ohotszki- és a meleg Japán-tenger veszik körül. Területe a Kurili-szigetekkel együtt 87 000 négyzetkilométer. Lakossága a hivatalos statisztika szerint 1999. január 1-jén 608 000 fő volt. Egy 2000 szeptemberében, Putyin elnök röplátogatásának küszöbén kiadott sajtódokumentáció 601 000 lakosról beszél.

A sziget hossza 1062 kilométer, keletnyugati irányban a legnagyobb szélessége 160, a legkisebb pedig 26 kilométer. A Szahalint a szibériai szárazföldtől elválasztó – Gennagyij Nyevelszkoj utazóról elnevezett – szoros a Pogibi-foknál8 mindössze 7 kilométer széles. Ezért és az alacsony vízállás miatt gondolhatta Comte de Jean-Francois des Galaup La Pérouse 1787-es expedíciója során, hogy Szahalin félsziget. Mindazonáltal a hálás utókor róla is elnevezett egy tengerszorost.

A látható környezeti károk, így a kilencvenes évek szörnyű nyomokat hagyó erdőtüzei ellenére a természet viszonylag intaktnak hat. 16 000 tó, 53 000 négyzetkilométernyi erdő (részben tajga és tundra) borítja, és mintegy száz különböző fa és néhány ezer helyi és szibériai növényfajta alkotja a sziget flóráját. Csehov leírásából némi szorongás érződik ki: “Nyírfa, nyárfa, topolya, fűz, kőris, bodza, fagyal, gyöngyvessző, galagonya nő itt, köztük meg ember nagyságú, sőt annál is magasabb fű; az óriási páfrányok és lapuk, amelyeknek átmérője nagyobb egy rőfnél, a bokrokkal és a fákkal együtt járhatatlan sűrűt alkotnak. (…) Kétoldalt, ahol véget ér a szűk völgy, ahol a hegyek kezdődnek, zöld falként áll a közönséges fenyőből, az erdei fenyőből meg a vörösfenyőből való erdő, feljebb megint a vörösfenyőerdő következik, a hegyek csúcsa pedig csupasz, vagy cserje borítja őket. Ilyen óriási laput, amilyen itt terem, sehol se találtam Oroszországban.”

A vegetáció ma is olyan dús, mint akkoriban, a fű némelyütt három-négy méter magasra is megnő, és mindenütt, ahol a technika és a kultúra hanyatlik, ahol a falvak lakatlanná válnak, azonnal betölti a hézagot a természet, és elzárja a korábbi civilizáció romjaihoz vezető ösvényeket. Pontosan ez a látvány tárult elém az Alekszandrovszktól a Kap Jonkheer-i világítótoronyhoz vezető úton.

Kevésbé sokszínű az állatvilág. Királya vitathatatlanul a szibériai barnamedve, a leggyakoribb emlős a róka, a rénszarvas, a menyét, a rozsomák, a coboly, a hermelin és a pézsmapatkány. A vízimadarak között a sirály és a kormorán dominál. A tengerben tizenötféle bálna, számos fóka- és rozmárfaj él. A leggyakoribb halak a púposlazac, a ketalazac, a hering, a makréla, a rombuszhal, a kábeljau, a szaira, a tőkehal; említésre érdemesek még a különböző rákfajták. Ezek alkotják Szahalin tengeri alaptőkéjét, függetlenül attól, hogy ki és milyen mennyiségben tudott, illetőleg tud belőlük profitálni.

A meleg és a hideg szakadatlan háborút folytat egymással a sziget birtoklásáért, és e harcban többnyire a hideg kerekedik felül. Az évi középhőmérséklet +2,1 Celsius-fok.9 Északon a július, délen az augusztus a legmelegebb hónap, ekkor a középhőmérséklet eléri a +17 fokot. Egy évben átlag 44 olyan nap van, amikor a hőmérő higanyszála a +10 fok fölé emelkedik, 132–170 napon a fagypont alá süllyed. Átlagosan 23 a felhőtlen napok száma, 155 a felhőseké, 187 napra jut változó felhőzet. 176 csapadékos nap van, ami leginkább havazást jelent, gyakran heves hóviharokat, olykor még márciusban is 80–90 cm hóeséssel. Közvetlenül és állandóan érzékelhető a 80 százalék körüli páratartalom.

Nem csoda hát, hogy sok szigetlakó vágyik a szárazföldre, vagy mint a juzsnoszahalinszki Csehov Állami Drámai Színház repertoárdarabjában, a Három nővérben mondják: “Moszkvába! Moszkvába!” Csakhogy Moszkva 10 417 kilométerre van a szahalini kormányzóság székhelyétől.

Mielőtt I. Miklós cár kormánya úgy határozott, hogy a kelet-szibériai partvidéket és Szahalin szigetét végleg bekebelezi az Orosz Birodalomba, előreküldte a Bajkál hadihajót, amely eredetileg az Orosz–Amerikai Kereskedelmi Társaság rakományát szállította Pétervárról a kamcsatkai Petropavlovszkba. A Bajkál Gennagyij Nyevelszkoj kapitány vezetésével 1848. augusztus 21-én futott ki Kronstadtból, 1849. január 2-án ért Kap Hornhoz, és május 12-én horgonyzott le Kamcsatkán. Csak a történelmi időérzék kedvéért jegyzem meg, hogy a Bajkál útja közben több európai forradalom kezdődött és ért véget.

Nyevelszkoj visszafelé érintette Szahalin szigetét, majd alighogy hazatért, máris újra útnak indult. 1850. augusztus 1-jén azután az Amur torkolatában ünnepélyesen kitűzte a cári zászlót, s ezzel mintegy birtokba vette az egész területet.

A sziget addig senki, pontosabban mindenki földjének számított. Oroszok, japánok, mandzsuk, sőt hollandok és angolok is partra szálltak itt, vadásztak, halásztak, megsarcolták a bennszülötteket, vagy kereskedtek velük. Minthogy Nyevelszkoj felhatalmazás nélkül tűzte ki az orosz zászlót, és a szentpétervári politikusok attól tartottak, hogy az önkényes gesztus diplomáciai bonyodalmakhoz vezet Japánnal és Kínával, egy vizsgálóbizottság úgy döntött, hogy büntetésből matrózzá fokozzák le a kapitányt. Nyevelszkojt a cár mentette meg, aki kijelentette: “Ahol egyszer egy orosz lobogót felvonnak, azt sohasem szabad levonni.”

Nem sokkal később Jevfimij Putjatyin altengernagy Japánba indult a Pallada fregatton, hogy felvegye a diplomáciai kapcsolatot a császársággal, és egyben tisztázza vele a területi kérdéseket. A nagy nehezen tető alá hozott simodai szerződésben (1855) a felek megállapodtak, hogy “Oroszország és Japán továbbra is közösen használja Szahalin (Karafuto) szigetét”, valójában azonban az oroszok saját területként kezelték. Ezt a státust az 1875-ös szentpétervári szerződésben Tokió is elismerte. Oroszország ellenszolgáltatásként lemondott a több mint hatvan Kurili-szigetről, amelyek közül csak a legdélibbeknek volt gazdasági jelentőségük.

Az első száműzöttek 1858-ban szálltak partra Szahalinon, amely azonban csak 1869-től viselte a “meszto szülki i katorgi”, vagyis “a száműzetés és kényszermunka helye” hivatalos elnevezést.

Egy utazás rejtélye

Csehov legtöbb magánlevelét, így szerelmi levelezését is viccelődő, frivol hangütés jellemzi. Hasonló hullámhosszon lehetett az író kiadója és legjobb barátja, Alekszej Szuvorin is, mert amikor Csehov beavatta nagy utazása tervébe, Szuvorin válaszul ennyit jegyzett meg: “Szahalin senkinek sem kell és senkit sem érdekel.” Valójában persze csak arról volt szó, hogy ez az utazás keresztezte Csehovval kapcsolatos terveit. Mint Oroszország első modern lapkiadója és könyvkereskedője nem szívesen vált volna meg mélabús humorú sikerszerzőjétől. Tartott tőle, hogy az író, aki éppen hatalmas feltűnést keltett Unalmas történet című elbeszélésével, most valóban unalmas történettel fog előállni, amelyet aligha lehet eladni a könyvpiacon.

Nyegle félmondata azonban alighanem szíven találta Csehovot, mert felháborodottan, mi több, nála szokatlan módon pátosszal reagált. “Szahalin csakis olyan társadalomnak nem kellhet, csakis olyan társadalmat nem érdekelhet – mennydörögte Moszkvából Pétervárra 1890. március 9-én –, amely nem száműz oda ezrével embereket, és nem költ erre a célra milliókat. Az egykori Ausztrália és Cayenne mellett Szahalin az egyetlen hely, ahol tanulmányozni lehet a bűnözőkkel való betelepítést; egész Európát érdekli, csak éppen nekünk nem kell? (…) Szahalin a legelviselhetetlenebb szenvedések színhelye… Sajnálom, hogy nem vagyok érzelgős, különben azt mondanám, hogy a Szahalinhoz hasonló helyekre úgy kellene zarándokolnunk, ahogy a törökök járnak Mekkába. (…) Az általam olvasott könyvekből kiderül, hogy a börtönökben emberek millióit hagyjuk elrohadni, céltalanul és barbár módon; vasra vert embereket tízezer kilométernyi messzeségbe kergettünk a fagyban, szifilisszel fertőztük, demoralizáltuk őket, növeltük a bűnözők számát, majd mindent a vörös orrú börtönőrökre hárítottunk. Ma már az egész művelt Európa tudja, hogy nem a börtönőrök a bűnösök, hanem mi valamennyien, csak éppen nem a mi dolgunk, csak éppen bennünket nem érdekel. A nagyra becsült hatvanas évek semmit sem tettek a betegekért és a foglyokért, és ezzel megsértették a keresztény civilizáció legfontosabb parancsolatát. (…) Nem, biztosíthatom Önt, hogy Szahalin érdekes, szükségünk van rá, és csak azt sajnálom, hogy én vagyok az, aki odautazik, és nem valaki más, aki jobban ért a dologhoz és ahhoz, hogy felkeltse a társadalom érdeklődését.”

Csehov felháborodásának személyes éle a “nagyra becsült hatvanas évekre” való utalásban rejlik. A “hatvanasok” Nyikolaj Csernisevszkijjel voltak szolidárisak, akit 1864-ben írásai miatt Szentpétervárott pellengérre állítottak (“állampolgári kivégzés” – így nevezték a barbár ceremóniát), majd Szibériába száműztek. A “hatvanasok” Alexander Herzen londoni Kolokoljának illegálisan becsempészett példányait olvasták, és legfontosabb fogalmuk az “ideál” volt. Az 1834ben született Szuvorin a “hatvanasok” nemzedékéhez sorolta magát, akkoriban harcias cikkeket írt liberális lapokban a hatóságok önkénye ellen, és több ízben meggyűlt a baja a cenzúrával. A nyolcvanas években azonban már a konzervatív Novoje Vremja nagy hatalmú főszerkesztője volt, és jóllehet szűk baráti körben olykor anarchista kirohanásokat engedett meg magának, a haladó táborban reakciósnak számított, és idővel egyre inkább meg is felelt a róla alkotott képnek.

Többen fel is rótták Csehovnak, hogy a konzervatív Szuvorin kiadójánál jelentette meg műveit, és nyíltan vállalta vele a személyes barátságot is. A nagy kapcsolat csak 1898-ban szakadt meg, amikor Csehov nizzai tartózkodása idején egyszerre olvasta a francia és az orosz lapokban a Dreyfus-ügyről megjelent cikkeket, és teljesen színvonaltalannak tartotta a Novoje Vremjá-nak a “szerencsétlen kapitány” és Émile Zola elleni támadásait.

A nyolcvanas évek végén azonban a politikai nézeteltérések még nem árnyékolták be szerző és kiadó barátságát. Része volt ebben Szuvorin tragédiájának is: egyik fia, Vlagyimir 1887-ben agyonlőtte magát, a másik, Valerian két évvel később tüdőbajban meghalt. Csehovot, aki velük nagyjából azonos korú volt, Szuvorov a fiaként szerette. Csehov pedig elfogadta az “öreget”, ha nem vérszerinti, de legalábbis gyóntatóatyjának. Szuvorin volt az egyetlen, akinek részletesen megmagyarázta, milyen személyes indítékok késztetik a szahalini utazásra, amely az akkori körülmények között életveszélyes lehetett. 1889 végén írott levelében ekként vonja meg pályája mérlegét:

“Karcolatok, tárcák, butaságok, vaudeville-ek, unalmas történetek, tele hibával és zavarossággal, telefirkált papírok garmadái, akadémiai díj [a Művészeti Akadémia 1888-ban Csehovnak ítélt Puskindíjáról van szó – D. Gy.] … és mindamellett egyetlen olyan sor sem, amelynek szememben igazi irodalmi jelentősége volna. Rettenetes sok munka volt ez rendkívüli körülmények között, de egyetlen percnyi komoly munka nem volt benne. (…) Szenvedélyesen szeretnék öt évre elrejtőzni, és fáradságos, komoly munkával foglalkozni. Tanulnom kell, mindent elölről kell megtanulnom, mert irodalmárként teljességgel tudatlan vagyok; lelkiismeretesen kell írnom, érzéssel, érzékkel és értelemmel, nem szabad egy hónap alatt öt ívet írnom, hanem öt hónap alatt kellene egyet. El kell mennem itthonról, évi 700–900 rubelből kell kijönnöm, s nem mint eddig, 3–4000-ből, sok mindenre fütyülnöm kellene, de sajnos több bennem a kisorosz lustaság, mint a bátorság.” És hozzáfűzte: “Januárban harmincéves leszek. Alávalóság.”

Az utolsó mondatot akár dandys önsajnálatként is elintézhetnénk, ha nem tudnánk, mennyire távol esett Csehovtól ez a magatartás. Talán éppen ez a kijelentés visz közelebb a nemzetközi Csehov-kutatás (“csehovegyenyije”) rejtélyének megoldásához: miért vállalta az akkor már népszerű író ezt az odüsszeiát ahelyett, hogy tovább élvezte volna éppen elért rendkívüli közönségsikerét, egyszersmind az anyagi biztonságot?

Anton Pavlovics Csehov 1860 januárjában született Ukrajnában, Taganrog városában. Apja, Pavel Jegorovics jobbágyivadék kis szatócsüzletet tartott fenn, amelyben a cégtábla szerint “tea, cukor, kávé, szappan, kolbász és gyarmatáru” volt kapható. Leányát és öt fiát, akik közül Anton a harmadik volt, vallásos és hazafias szellemben nevelte, vagyis a Bibliából meg a Szün otyecsesztva (Honfi) című újságból olvasott fel nekik. Ezenfelül egy Madame Chopin nevű zongoratanárnőt is szerződtetett melléjük.

Idősebb Csehov azonban nem valami szerencsés kézzel vezette az üzletet, és hamarosan csődbe jutott, úgyhogy hitelezői elől kénytelen volt Moszkvába szökni. Az anya és a kisebb gyermekek valamivel később követték. A gimnazista Anton Taganrogban maradt, és tanulmányai mellett fenntartotta a házat, eladogatott és elzálogosított dolgokat, diáktársakat korrepetált és fillérekből élt, a legrosszabb azonban az volt, hogy neki kellett alkudoznia az apja hitelezőivel. Ezek a szégyennel és megaláztatásokkal teli esztendők már a leendő írót gazdagították: mikroszkopikus pontosságú ismeretei az árukról, árakról, váltókról és bírósági végrehajtókról a taganrogi nyomorban gyökereztek. Innen eredeztethető roppant találékonysága, igen korán megnyilvánuló cselekvőképessége és kereskedői hajlama – hamarosan már élelmiszercsomagokat küldött Moszkvába hozzátartozóinak.

A “családegyesítésre” Csehov érettségije után került sor. Anton beiratkozott a moszkvai egyetem orvosi fakultására. Hogy magát és munkanélküli hozzátartozóit eltarthassa, rövid, humoros elbeszéléseket írt és küldözgetett különböző szerkesztőségekbe. A kis karcolatok hamarosan pénzt és hírnevet hoztak neki – igaz, ekkor még álneveken, például Antosa Csehonte néven publikált.

Az írás nem esett nehezére, élvezettel vetette papírra gyermek- és ifjúkorának kimeríthetetlen életanyagát. Afféle színvonalas szórakoztató irodalmat mívelt, és csak a Sztyeppével, majd az Unalmas történettel lépte át a tárcarovatot a “vastag folyóiratoktól” elválasztó határmezsgyét. Dmitrij Grigorovics irodalmár hívta fel rá Szuvorin figyelmét, és a biztos ízlésű kiadó azonnal keretszerződést kötött Csehovval. Nála jelent meg a Tarka elbeszélések, majd a Morcos emberek című novelláskötet. Jóllehet sok kedvező kritikát kapott, az Ivanov című színműve pedig meghozta az első színházi sikert is, Csehovnak kezdettől éles bírálói és irodalmi ellenségei is akadtak. Leginkább prózájának könnyedségét, “ifjonti gondtalanságát” vetették szemére, amelyet sokan felszínességként, a közéleti elkötelezettség hiányaként értelmeztek. Márpedig a kor political correctnesse Nyekraszov ars poeticája jegyében az elkötelezettséget fölébe helyezte az esztétikai értéknek: “Költőnek lenned nem muszáj / de hogy polgár légy: kötelesség.”

Az irodalmi sérelmekre azután a Ruszszkaja Müszl tette fel a koronát, amely egyik számában Csehovot “az elvtelen írás papjai” közé sorolta. Ez már 1890 márciusában, a szahalini utazás előkészületei közepette történt, Csehov azonban talált időt rá, hogy eljuttassa tiltakozását a szerkesztőséghez:

“Elvtelen író sohase voltam. Igaz, hogy egész irodalmi tevékenységem durva hibák szakadatlan sora volt, ez azonban tehetségem mértékével magyarázható, és nem azzal, hogy jó vagy rossz ember lennék. Soha senkit sem zsaroltam, nem írtam sem pamfleteket, sem pedig feljelentéseket, senkinek sem hízelegtem, senkit sem csaptam be, senkit sem sértettem meg, egyszóval sok elbeszélést és cikket írtam, amelyeket alkalmatlanságuk miatt készséggel szemétre vetnék, de egyetlen olyan sort sem, amely miatt szégyenkeznem kellene.”

A méltóságteljes hangvétel ellenére e sorokban ugyanaz a bizonytalanság fedezhető fel, mint a Szuvorinnak írott levélben. A humorista úgy érezte, bizonyítania kell komolyságát. A Moszkva és Szahalin közötti tízezer kilométer eléggé mérhető teljesítménynek látszott ahhoz, hogy meggyőzze az ellenfeleket. Csehov az út tervezgetése közben, de igazából mindig is elégedetlen volt életének valamennyi szférájával. “Hirtelen, csak úgy derült égből nem szeretem nyomtatásban látni a műveimet”, írta 1889. május 4-én Szuvorinnak. “Közönyössé váltam a recenziókkal, irodalmi csevegésekkel, híresztelésekkel, sikerrel és kudarccal szemben. (…) Valami pangást érzek a szívemben, amit magánéletem pangásával magyarázok.” Tanácstalanságát furcsa dilemmában fogalmazza meg: “Nősüljek talán meg? Vagy jelentkezzem orvosnak az Önkéntes Flottánál?”10 (Szuvorinhoz, 1889. április 17.)

Az esetleg házasság vagy utazás furcsa összekapcsolása nem valamely konkrét dilemmára vonatkozott, noha Csehovot körülrajzották a nők. Ekkoriban bátyját ápolta a Jalta melletti Szumiban önfeláldozóan és reménytelenül: Nyikolajt harmincévesen elragadta a tüdővész. Bátyja halála miatt Csehov lemondta 1889 nyarára tervezett első külföldi útját, noha maga Szuvorin hívta, hogy kísérje el Tirolba. Csak Odesszáig jutott el, onnan visszatért Jaltába, és megírta az Unalmas történetet. “Hangulatom egészen határozatlan volt – írta barátjának bocsánatkérően. – Tirolba, Berdicsevbe vagy Szibériába utazzam-e – nem mindegy?”

A “nősülni vagy elutazni” dilemma egy pillanatra mégis konkretizálódott, amikor nővére, Mása révén megismerkedett Ligyija Mizinával (“Lika”). A hölgy belement volna a házasságba, de Csehov megriadt a hirtelen döntéstől, és ebben alighanem egy előző kudarc is közrejátszott: néhány évvel korábban Jevdokija Efrosz, a fiatal zsidólány kosarat adott neki, mert szülei nem egyeztek bele, hogy lányuk keresztény hitre térjen. Így azután a boldogító igen helyett Likának be kellett érnie egy fényképpel, amelynek hátára Csehov ezt írta: “A legkedvesebb lénynek, aki elől Szahalinra menekülök.” És hogy semmi illúziót ne keltsen a Szahalin utáni időkkel kapcsolatban, hozzáfűzte: “Ez az ajánlás éppoly kevésre kötelez, mint a fényképcsere.”

Csehov tartós mélabújára sem az írás szenvedélye, sem pedig orvosi hivatása nem hozott gyógyírt. Tanult szakmáját egyenesen gyűlölte: “Orvosnak lenni nem jó dolog – panaszkodott Szuvorinnak. – Rettenetes, unalmas, visszataszító. Egy fiatal gyáros megnősült, néhány héttel később hívatott, hogy okvetlenül és azonnal jöjjek. (…) Meg kell mondjam Önnek, undorító dolog: fiatal lány, a fülében férgek, hasmenés, hányás, szifilisz – fúj! Édes dallam, poézis – hol vagytok?” És jóllehet komolyan vette esküjét, semmiféle elégedettséget nem érzett: “Az ember nem lehet önmagáé, folyton a hasmenésre gondol, éjszakánként minden kutyaugatásra, kopogásra felriad… Undorítóan rossz gebéken rója az ismeretlen utakat, csak a koleráról értekezik, a kolerára vár, és ugyanakkor teljesen közömbössé válik a betegséggel és az emberekkel szemben, akiket szolgál – nem, uram, ez nem tesz jót sem a testtel, sem a lélekkel.”

Szahalinba, írta, “nemcsak a fegyencek miatt, hanem csak úgy, általában” akar elutazni. Csehovnak ez a távolság iránti vágya végigkísérte életét. Krónikus depresszióját utazásokkal próbálta enyhíteni: “Leküzdhetetlen vágyat érzek a menekülésre – írja egy helyütt, majd filozofikusan: – Élni akarok, és valamilyen erő sodor valahová messzire… Lelkem valósággal koldusa a tágasságnak és magasságnak.” Gorjacseva orosz irodalomtörténész szerint ez utóbbi kitétel mintha egyenesen Bergyajev szavait illusztrálná, amelyekkel a filozófus a földrajznak az orosz lélekre gyakorolt befolyását taglalja: “A mérhetetlen messzeségek, amelyek az orosz embert mindenfelől körülveszik és szorongatják, létezésének nem külső, hanem belső tényezőjét alkotják.”

Mindehhez hozzátartozik, hogy dr. Csehov, akihez még híres író korában is egyszerű parasztok jártak rendelésre, maga is gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Amikor tehát azt mondta: “Januárban harmincéves leszek. Alávalóság”, orvosként már tisztában volt várható élettartamával.

Először 1884-ben köpött vért, és tisztában volt vele, hogy ez mit jelent. Igaz, leveleiben eleinte bagatellizálni próbálta a veszélyt: “Kicsit köhécselek, de a tüdőbaj még messze van”, vagy: “Egészséges vagyok és jókedvű. Mostanában kicsit többet köhögök a kelleténél, de azt hiszem, a tüdőbaj még nagyon messze van.” (1893) Egészségi állapota a közönséget is foglalkoztatta, és erre meglehetősen ingerülten reagált: “Hogy mire föl terjesztik ezek a furcsa és mihaszna híreket – írta egy barátjának –, azt a jó Isten tudja, aki a pletykafészkeket és a tökfilkókat teremtette. Nincs tüdőbajom, és már hosszú ideje nem jött vér a torkomból.” Néhány évvel később felhagyott a cáfolatokkal. Amikor Szuvorin megkérdezte, miért nem fordul orvoshoz, így válaszolt: “Úgyis már csak öt vagy tíz évem maradt hátra, akár konzultálok orvossal, akár nem.”

Georgij Miromanov helytörténész, aki gondosan kiszámította, hogy a “Szahalin” szó összesen nyolcszázszor fordul elő Csehov életművében, az első említésre a Tűz című 1888-as novellában bukkant rá. Ennek koravén fiatal hősével mondatja az író: “26 éves voltam akkor, de már nagyon jól tudtam, hogy az életnek se célja, se értelme nincs, hogy minden csalás és illúzió, és hogy egy szahalini kátorzsnyik élete semmiben sem különbözik a Nizzában élhető élettől.”

E kissé elnagyolt összehasonlítás inkább a hős világfájdalmát illusztrálja, mint az íróét. Csehov pontosan tudta, miben különbözik Szahalin a földközitengeri fürdőhelytől. Olvasta Vlagyimir Korolenko A szokolini című elbeszélését (1885), és személyesen is megismerkedett a szerzővel. Korolenko több évet töltött Jakutföldön száműzetésben, és ott hallott először az “orosz Ördögszigeten” uralkodó szörnyűséges állapotokról. Feltehető, hogy neki is része volt Csehov döntésében.

Hogy maga ez a döntés mikor született, pontosan nem tudni, de mindenképpen 1890 januárja előtt. A Novosztyi Dnyja bulvárlap január 26-án közölte: “Szenzációs hír! A tehetséges A. P. Csehov szibériai utazásra készül, hogy tanulmányozza a száműzöttek életét. (…) Következésképpen Csehov úr minden tekintetben kivétel. Mindenesetre ő az első orosz író, aki Szibériába utazik.” Legalábbis az első, tegyük hozzá, aki önként teszi ezt, gondoljunk csak a száműzött dekabristákra, köztük költőkre és prózaírókra, Dosztojevszkijre és a már említett Korolenkóra.

Csehov kiterjedt előtanulmányokat folytatott: több mint száz könyvet és folyóiratot olvasott el, köztük a Morszkoj Szbornyik (Tengerészeti Almanach) húsz évfolyamát, átböngészte a büntető törvénykönyvet, néprajzi, földrajzi és geológiai munkákat. Akkori lelkiállapotát “mania sachalinosaként” diagnosztizálta, egy pályatársának pedig azt írta, hogy ő már “nem is író, hanem Szahalin foglya”. Kezdetben nem egyedül akart utazni, de az általa kiszemelt útitársak sorra elborzadtak a roppant vállalkozástól.

Iszaak Levitan festő, akit Csehov a könyv majdani illusztrátoraként akart magával vinni, menyasszonyára hivatkozva hárította el a megtisztelő invitálást. Vlagyimir Tyihonov író betegségével mentette ki magát. A jó Leontyev-Scseglov pedig, akit Csehov Jeannak becézett, meglehetősen tapintatlanul reagált: “Azt kérdi, kedves Antoine-om, miért nem akarok Önnel Szahalinra utazni. Szeretem a feleségemet, és irodalmi témáim késő öregkoromig elegendőek…”

Az a feltevés, hogy Csehov témaszűke miatt vállalta az egzotikus utazást, meglehetősen elterjedt irodalmi körökben. Viktor Burenyin, a Novoje Vremja (tehát Szuvorin) epés kritikusa még gúnyverset is faragott erről:

Kiváló írónk, Csehov eltökélte,
Hogy kirándul Szahalin szigetére,
S ott sziklák közt bolyongva arra vár,
Hogy egyszer csak az ihlet rátalál.
Hanem a múzsa elkerüli őt,
S mű nélkül tér haza, időelőtt.
Rövid a mese, morálja csak ennyi:
Az ihletért nem kell oly messze menni.

Maga Szuvorin nagyvonalúbban viselkedett, jóllehet, kitartott nézete mellett, hogy “Szahalin senkinek sem kell és senkit sem érdekel”. Ezer rubel előleget fizetett ki kedvenc szerzőjének egy útközben írandó szibériai riportsorozatra, és újságíró-igazolvánnyal is ellátta. Mellesleg nemcsak ellendrukkerek helytelenítették az utazást, hanem barátok és hozzátartozók is. Féltették Csehovot, aki maga sem titkolta, hogy veszélyes kalandra vállalkozik: “Feltéve, hogy Szahalinon nem falnak fel a medvék vagy a fegyencek… decemberre visszatérek”, írta 1890. március 16-án Leontyev-Scseglovnak. Valamivel sötétebb tónusú, szinte végrendeletszerű a Szuvorinhoz intézett búcsúlevél: “Hajótörés vagy hasonló baj esetén jegyezze meg, hogy minden, amim van és lesz a jövőben, nővéremé, és ő fogja kifizetni az adósságaimat.” (1890. április 15.)

A hivatalos Oroszország sokáig jobbnak látta, ha hallgat Szibériáról és Szahalinról. Ez a magatartás még mindig bölcsebb volt, mint az olyan alkalmi propagandisztikus hazudozások, amilyeneket például a Russzkij Vesztnyik közölt egy korábbi börtönfelügyelő tollából: “A száműzöttek ellátása összehasonlíthatatlanul jobb, mint az otthon élő, tiszteletre méltó falusi szomszédaiké”, valamint: “Ami a női bűnözőket illeti, ezek még kedvezőbb körülmények között élnek.”

Az érdeklődő olvasók és főleg az illetékesek nagyon is jól tudták, mi volt a helyzet Szahalin szigetén. A botbüntetés, a foglyok csilléhez láncolása, a rabszolgamunka az erdőirtásokon és a vasútnál, a börtönszemélyzet korruptsága mindmind nyílt titok volt.

Felvilágosult hivatalnokok, köztük kormányzók is ekkor már tisztában voltak vele, hogy a kényszermunka és a száműzetés egész rendszere rég megérett a reformra. 1890 májusában Szentpétervárott tartották a büntetés-végrehajtás IV. Nemzetközi Kongresszusát, amelyen jogászok, pénzügyi szakemberek, börtönhivatalnokok és orvosok vettek részt. Érthető, hogy ebben a helyzetben Csehov hamar megkapta a szentpétervári börtönfelügyelőség főnökének, Galkin Vraszszkojnak elvi engedélyét a szigeten történő látogatáshoz, sőt még az ígéretet is sikerült kicsikarni belőle, hogy az író érkezését táviratilag előre jelenti a szahalini hatóságoknak. Igaz, mint később kiderült, ez a távirat nem érkezett meg rendeltetési helyére.

Csehov 1890. április 20-án, a pravoszláv húsvét után indult útnak. Moszkvától Jaroszlavig vonaton utazott, onnan Permig a Volgán gőzhajón. Permben április 27-én ismét vonatra szállt, és május 3-án jutott el Tyumenybe, amely akkor az orosz államvasutak végállomása volt. Innen eredetileg gőzhajóval kellett volna továbbutaznia az Obon, de abban az évben késlekedett a tavasz, s vele a folyami hajózás is. Így azután Csehov kénytelen volt lovas kocsit, oroszul tarantászt bérelni, és ezzel kezdetét vette útjának legizgalmasabb szakasza. A történteket családjához írott, május 16-i levelében igyekezett anekdotikussá szelídíteni:

“És most, kérem szépen, egy kaland, amelyet a szibériai utamnak köszönhetek. Csak arra kérem, mamácska, ne sóhajtozzon és ne jajongjon, minden jól végződött. A május 6-ra virradó éjszakán, hajnaltájt egy derék ember vitt engem a tarantászon. Hátradőltem, és merő unalomból az utat figyeltem. (…) Hirtelen egyértelmű kerékcsikorgást hallok – egy postástrojka repül velünk szemben, mint egy madár, szédítő sebességgel. Az öreg gyorsan kitér előle jobbra, a trojka elszáguld mellettünk, úgy a sötétben látom a hatalmas, nehéz postakocsit, amelynek bakján a kocsis ül. E mögött a trojka mögött jön a második, az is szédítő sebességgel. Ez elől is gyorsan kitérünk jobbra. Csakhogy legnagyobb csodálkozásomra és döbbenetemre a trojka nem tér ki se jobbra, se balra. Még éppen annyi időm van, hogy belegondoljak: »Úristen, összeütközünk!«, amikor hatalmas recsegés hallatszik, a lovak sötét masszának látszanak, tarantászunk felágaskodik, és én magas ívben repülök le a földre, majd rám zuhannak a kofferek. De ez még nem minden. Egy harmadik trojka repül felénk… Tulajdonképpen szétmorzsolhatott volna a koffereimmel együtt, de hál’ Istennek éber voltam, a zuhanásban semmim se tört össze, gyorsan felugrottam, és odébb rohantam… »Állj!«, ordítottam rá a harmadik trojkára. »Állj!« A trojka még egy ideig rohant a második felé, majd megállt… Persze ha tudtam volna aludni a tarantászon, vagy ha a harmadik trojka azonnal követte volna a másodikat, akkor nyomorékként vagy fej nélkül térnék haza… Kiderült, hogy az első kocsis meghajtotta a lovakat, a másik két trojka kocsisa pedig aludt, úgyhogy a lovak maguk rohantak az elöl haladó kocsi után, és nem volt, aki irányítsa őket.”

Tomszktól a Bajkál-tóig Csehov lovaskocsin folytatta útját, most már különösebb viszontagságok nélkül, kivéve a hideget, a nyirkos, esős időt és olykor az éhséget. Az utat kétszer is meg kellett szakítania az Irtis, illetőleg a Tom áradása miatt. Krasznojarszkban (ahová május 28-án érkezett) és Irkutszkban (június 4.) néhány napra megállt – ekkorra írta meg és küldte el Szuvorinnak szibériai útijegyzeteit. Miután átkelt a Bajkálon, június 20-án felszállt a Jermak gőzösre, amellyel június 30-án jutott el Habarovszkba és július 5-én Nyikolajevszkbe, az Amur torkolatához. Három nappal később a Bajkál tengerjárón elhagyta a szárazföldet, és július 11-én kötött ki Fort Alekszandrovszknál, Szahalin szigetén.

Nagyjából ugyanebben az időben az orosz nagyközönség lélegzet-visszafojtva figyelt egy másik utazást. Egy Peskov nevű kozák lovon tette meg a szibériai Blagovesenszkből Szentpétervárra vezető mintegy nyolcezer kilométeres távolságot. 1889. november 7-én indult el, és 1890. május 26-án érkezett meg az orosz fővárosba. Az újságok távirati jelentésekben számoltak be útjának valamennyi állomásáról, és Alekszandr Mihajlovics nagyherceg, hadügyminiszter és báró Korf, Kelet-Szibéria főkormányzója személyesen érdeklődött a hogyléte iránt. Peskovot “hazafias tettéért” magas állami kitüntetésben részesítették. Semmi okunk nincs rá, hogy lebecsüljük a derék kozák kiemelkedő sportteljesítményét, de meg kell jegyeznünk, hogy a kitüntetés, mint oly gyakran, ezúttal is a rendjel-adományozók önünneplését szolgálta. A kátorga nélküli romantikus Szibéria-kép hasznára válhatott a birodalom imázsának.

Korf báró, főkormányzó néhány nappal Csehov után, július 19-én érkezett a szigetre inspekciós körútra. Eközben kiderült, hogy Szentpétervár nem jelezte előre az író érkezését, és a Szuvorintól kapott újságíró-igazolvány kevés volt a beutazáshoz. Csehov attól tartott, hogy visszaküldik Alekszandrovszkból. Ebben a kényes helyzetben mindenképpen meg akarta nyerni a nagyúr támogatását, akit zenekarral, kenyérrel-sóval, utcai díszkivilágítással vártak, és tiszteletére a börtönkosztot is feljavították. Korf fogadta Csehovot, tervét érdekesnek találta, és Vlagyimir Kononovics tábornok, a sziget parancsnoka jelenlétében közölte vele: “Megengedem, hogy ellátogasson oda, ahová akar, ahhoz, akihez tetszik. Nekünk nincs rejtegetnivalónk. Mindent szemügyre vehet, szabadon beléphet minden börtönbe és telepre… mindenütt nyitva áll az ajtó ön előtt. Csak azt az egyet nem engedhetem meg, hogy bármiféle kapcsolatba lépjen a politikai foglyokkal, mert ehhez nincs jogom.”

Valljuk meg: ezek a szavak egy autokratikus rendszer képviselőjének szájából, e rendszer legsötétebb büntetőtelepén fölöttébb liberálisan hangzanak, főleg ha összevetjük a későbbi szovjet “éberséggel”.11 És alapjában véve azt sem vehetjük rossz néven Korftól, hogy e nagyvonalú gesztust kiegészítette egy másikkal: szigorúan bizalmas instrukciót íratott Kononovics tábornokkal az alekszandrovszki és timovszki körzet parancsnokaihoz: “Anton Pavlovics Csehov orvosnak a mellékelt okmányban engedélyezem, hogy irodalmi munkássága számára különböző statisztikai adatokat és anyagokat gyűjtsön a szahalini száműzetési rendszerről, és ugyanígy joga van ellátogatni a börtönökbe és a településekre. Ugyanakkor ezennel megbízom Méltóságos Urat: állandó megfigyelés révén gondoskodjék róla, hogy Csehov úr ne léphessen érintkezésbe államellenes bűnözőkként száműzött fegyencekkel vagy rendőri felügyelet alatt álló, közigazgatási úton száműzött telepesekkel.”

Csehov közvetve megkerülte a tilalmat, és igyekezett minél nagyobb mozgási szabadságot kiharcolni magának: “Hogy lehetőleg minden lakott helyen megforduljak, és minél közelebbről megismerjem a száműzöttek életét, ahhoz a módszerhez folyamodtam, amely az én helyzetemben az egyetlen alkalmas módszernek látszott. Összeírást végeztem. Azokon a telepeken, ahol megfordultam, sorra jártam minden házat, és összeírtam a házigazdákat, a családtagokat, a lakókat és cselédeket. Igen kedvesen segítségüket is felajánlották, hogy megkönnyítsék munkámat, és megrövidítsék a ráfordított időt, de mivel nekem nem maga az összeírás eredménye volt főcélom, hanem azok a benyomások, amelyeket közben szereztem, csak nagyon ritka esetben vettem igénybe mások segítségét. (…) Maga az összeírás folyamata a következő volt: mindenekelőtt minden egyes lapon az első sorban feltüntettem az őrhely vagy a telep nevét. A második sorban a kincstári helyrajz alapján a házszámot. Aztán a harmadik sorban az összeírottak társadalmi helyzetét: fegyenc, telepes száműzöttből lett paraszt, szabad ember. Szabad embert csak abban az esetben írtam össze, ha közvetlenül részt vett egy-egy száműzött háztartásában, például ha törvényes vagy vadházasságban élt vele…”

A rendőrségi nyomdában megrendelt tizenkétezer, egyenként 14´10 cm-es kártyából Csehov mintegy hétezret töltött ki. Az összeírtak között húsz “politikai” is szerepelt – ő “privilegizált foglyokként” említi őket, és valóban azok is voltak. Legfőbb ismertetőjelük a városias civil ruha volt, amely a fegyencektől és a szabad telepesektől egyaránt láthatóan megkülönböztette őket. Gyakran alkalmazták őket írnoknak vagy felügyelőnek, egyikük a rendőrségi könyvtárat vezette, egy másik a meteorológiai állomást. Minthogy maga Csehov is civil öltözékben járt-kelt a szigeten, a bennszülött nyivhek ujjal mutogattak ruhájára, és tört orosz nyelven kérdezték: “Politicska?” Amikor az író elővette jegyzetfüzetét, ebből arra következtettek, hogy írnok lehet: “Pisí-pisí” (írj, írj), mondták.

A felemás remekmű

Csak aki olvasta a könyvet, az tudja, micsoda gigászi munkát fektetett Csehov a háromszáz nyomtatott oldal terjedelmű könyvébe. Műfajára nézve a Szahalin szigete szépirodalom, esszé és tudomány elegye, tele rendkívül izgalmas élet- és szenvedéstörténetekkel, amelyek közül az egyik (Jegor elbeszélése) akár valamelyik novelláskötetében is szerepelhetett volna. Benne foglaltatik az orosz büntetőrendszer pengeéles elemzése és rengeteg adat, amelyet földrajztudósok, etnológusok, statisztikusok és szociológusok is használhatnak. A könyv egyes részei fárasztóak, szárazak, unalmasak, a vége pedig azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy befejezetlen, mintha a szerző halálosan kimerülve egy tetszőleges ponton önkényesen lezárta volna. Egyszóval művészi torzó, felemás remekmű, látszólag teljesen kilóg a csehovi oeuvre-ből.

Nyilvánvalóan ezzel függ össze a könyv vegyes korabeli visszhangja. Az egyik kritikus, Bogdanovics 1902-ben így írt róla a Mir bozsij (Isten világa) című pravoszláv folyóiratban: “Ha Csehov úr semmi mást nem írt volna, csak ezt a könyvet, neve akkor is fennmaradna az orosz irodalom történetében, és soha nem felejtenék el az orosz száműzetés historiográfiájában.” A másik szélsőséget Ignatyij Potapenko, Csehov közeli barátja képviseli, aki 1914-ben a Nyiva hasábjain ekként aposztrofálja a Szahalint:

“Szüntelenül utazni akart, lehetőleg távoli országokba, ám egyedül a szahalini utazás sikerült neki – a lehető legfeleslegesebb valamennyi közül, amely ráadásul törékeny egészségét is aláásta. Ennek a különös utazásnak eredménye egy könyv lett, amely kétségkívül alatta maradt mindannak, amit egyébként írt, semmiféle pénzügyi nyereséget nem hozott neki, és jó közérzetéhez is alig járult hozzá. És a benyomások? Ugyan hol találjuk ennek az élménynek a visszhangját a Szahalin után írott művekben? Legfeljebb itt-ott néhány jelentéktelen célzást. Semmi sem utal rá, hogy szívesen emlékezett volna erre az utazásra. Legalábbis én, aki nem kevés napot töltöttem vele, egyetlenegyszer sem hallottam, hogy arról a világról mesélt volna. Mindent, amit ott kapott, beleadta ebbe a könyvbe, aztán elfelejtette. Így számol be elöljáróinak egy hivatalnok, miután visszatér egy kellemetlen és nem önkéntes kiküldetésből, amely rengeteg kényelmetlenséget és gondot okozott neki és amelyről minél hamarabb szeretne elfeledkezni.”

Ebben a keserű, mondhatni megsemmisítő ítéletben a személyes gyász összekeveredik a már akkor elkezdődő Csehov-kanonizálás elleni tiltakozással. Potapenko azonban figyelmen kívül hagyja a személyes sors és az életmű mélyebb összefüggését.

Hiba volna itt azzal érvelni, hogy az írói életmű különböző tartalmi síkjai, filozófiai rétegei és esztétikai szintjei egységes egészet alkotnak. Olcsónak érzem azt a főleg szovjet irodalomtörténészek által művelt aprólékos filologizálást, amellyel Csehov egyik vagy másik művéből kiemelt mondatokkal bizonygatja a szahalini élmény döntő hatását. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy ez a szörnyű utazás, a produktív boldogtalanságnak ez a sűrítménye Csehov életének csomópontja akkor is, ha a tüdővész kitörését és ezáltal az író korai halálát siettette. Az élet része a műnek.

Minthogy azonban nem Csehov pályaképét, hanem nagy témáját választottam töprengéseim tárgyául, a legcsekélyebb indíttatást sem érzem magamban arra, hogy a máig tartó vitában, mondjuk, egy harmadik közvetítő tézissel állást foglaljak. Egyfelől maga Csehov ösztökél erre a semlegességre a Szahalinkönyv józan, bár nem érzelemmentes hangvételével. Másfelől annál a kérdésnél, hogy milyen szerepet játszott a szahalini utazás Csehov életében, fontosabbnak tartotta a fordítottját: mit adott ő Szahalinnak? Megkockáztatom azt a feltevést, hogy több mint egy évszázaddal a Szahalin megírása után az egymást kizáró preszovjet, szovjet és posztszovjet világnézetek és a történelmi kataklizmák után ez a könyv az egyetlen megbízható iránytű a sziget újrafelfedezéséhez.

(1) Csehov Szahalin című könyvét a Művelt nép 1956-os kiadásából, Makai Imre fordításában idézem.

(2) Ez a földrajzi megjelölés először egy 1786-os orosz térképen bukkant fel. Szahalinnak már ezt megelőzően több elnevezése volt. A bennszülöttek (nyivhek, vagy mint Csehov hívja őket, giljákok) “lif mifnek”, azaz úszó szigetnek, vagy “csan mifnek”, azaz fehér szigetnek nevezték, más őslakosok, az ajnók pedig rebunnak (nyílt tenger); egy francia expedíció “csokára” keresztelte, amely szó az ajnók nyelvén annyit tesz: “én”, a japánoknál “Karafuto” (kínaiak szigete) lett a neve, végül pedig a mandzsúk “Szagalinga csata” (sziget a fekete folyó torkolatában) néven emlegették, s így is örökítették meg 1721-ben a szigetre látogató kínai jezsuiták a térképükön.

(3) “Kátorga” – eredeti jelentése gálya, később a cári Oroszország büntetőtelepeinek gyűjtőneve, amely egyszerre jelent száműzetést és kényszermunkát. A szó a szovjet newspeakbe is átkerült; a büntető törvénykönyv említést tesz a KTR (katorzsnüje rabótü – kátorgamunka) elnevezésű mellékbüntetésről. (Lásd Jaques Rossi: The Gulag Handbook. London, 1987.)

(4) “A régió életszínvonala hamarosan a legmagasabbak közé fog tartozni Oroszországban”, mondotta Igor Farhutgyinov kormányzó három és fél évvel ezelőtt Elfie Siegelnek. (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1997. november 17.)

(5) A “Szahalin” szó egyetlenegyszer került a Spiegel címlapjára: 1957 januárjában Yul Brynner filmsztár (Anasztázia, A Karamazov testvérek, A hét mesterlövész) ünneplése kapcsán: “A szahalini sztár. Tatár ŕ la Hollywood, született 1917-ben.” Ez az adat kérdéses; egy másik életrajz szerint Brynner 1920. július 11-én Vlagyivosztokban született “egy svájci-mongol mérnök” fiaként.

(6) E látogatás szahalini vonatkozásait könyvem harmadik részében ecsetelem.

(7) A könyv anyagának előkészítésében Dunai Andrea segített.

(8) Eredetileg “Pohobi”, ami a nyivhek nyelvén a “visszafordulás helyét” jelenti; az orosz verzió megközelítőleg annyit tesz: “elpusztulni”, “megdögleni”, mintegy a kátorzsnyikok freudi elszólásaként, akik nagyjából ennyi esélyt adtak a tengerszoroson való átkelésnek. Így értelmezi a szót Korolenko is A szokolini című elbeszélésében (Az ikon nyomában. Budapest, 1962, Európa).

(9) Önmagában ez a szám keveset mond. Csehov összevetette a nyizsnyij-novgorodi kormányzóság Cserepoveci járásának adataival. Ott a 19. század nyolcvanas éveiben +2,7 Celsius-fok volt az évi középhőmérséklet, Alekszandrovszkban 0,1 fok körül mozgott. Csakhogy a mezőgazdasági szempontból döntő hónapokban jelentősebb eltérések mutatkoznak: a márciusi középhőmérséklet a szahalini Alekszandrovszkban –10,1, Cserepovecben –1,8 fok volt, április: +0,1, illetőleg +2,8, május: +5,9, illetőleg +12,7, június: +11,0, illetőleg +17,5. Ennek megfelelően Szahalin szigetén “egyetlenegy évben sem volt annyi meleg, hogy teljesen megérhetett volna a zab és a búza”.

(10) Magánkereskedelmi flotta, amely többek között állami megbízásból száműzötteket vitt Szahalinra.

(11) És persze a posztszovjet titkolózással. Azt a mondatot, miszerint “nekünk nincs rejtegetnivalónk”, több szahalini hivatalnoktól hallottam, és sok helyütt valóban dicséretes nyitottságot tapasztaltam. A juzsnoszahalinszki Központi Börtön azonban Fjodor Szidorenko polgármester ajánlólevele ellenére is zárva maradt előttem. Az indoklás szerint mint külföldinek csak külön moszkvai engedéllyel lehetett volna odalátogatnom.

Útközben

Egy bizonyos: úgy, mint Anton Csehov – olyan könnyen vagy olyan nehezen –, manapság senki sem juthat el Szahalin szigetére. Így például nekem és útitársamnak nem volt meg az a lehetőségünk, hogy, mondjuk, a “Bajkál” fedélzetén tegyük meg az utat az Amur menti Nyikolajevszkből Fort Alekszandrovszkig. Alekszandrovszknak nincs többé kikötője. Vízi úton a szigetet kizárólag úgy lehet megközelíteni, hogy Vlagyivosztokból az ember eljut Vanyinóig (ezer kilométer), s onnan kompon megy tovább a sziget délnyugati partján lévő Holmszk kikötőig (kétszázötven kilométer). Csakhogy a Németországban működő számtalan orosz utazási iroda egyike sem tud pontos felvilágosítást adni erről az útvonalról. Legjobb esetben Habarovszkig vagy Vlagyivosztokig ajánlanak repülőjegyet, minden egyéb a csillagokban van megírva. Az átkelő járatra szóló jegyet csakis Vanyinóban lehet megrendelni, illetőleg felvilágosítást kapni róla.

Később, már a szigeten hallottam, hogy nyaktörő vállalkozás ez: a vanyinói kikötőben az emberek olykor napokig bőröndjeiken ülve alszanak, ráadásul a kompállomás éjszaka – vécéstül – zárva tart, a komp fedélzete és kajütjei pedig enyhén szólva nem csillognak a tisztaságtól.

Persze magam is ludas vagyok az európai kényelemszeretetemmel. Túlontúl hozzászoktam a pontos érkezési és indulási időkhöz, a komfortos szállodákhoz és az előre tervezhető programokhoz, főleg az időszűke miatt. Csehovnak fogalma sem volt az időhiányról, mint ahogy hitelkártyája se volt, és indulása előtt nem küldhetett e-mailt Kononovics szigetparancsnoknak, hogy véglegesen meggyőződjék róla, beengedik-e a büntetőtelepre. Csehovnak más nehézségei voltak.

Ami a szigetre való belépési engedélyt illeti, arra én sem vehettem mérget. Arra a kérdésemre, hogy érvényes-e még Magyarország és Oroszország között a vízummentes közlekedés, e szocialista csökevény, a budapesti és berlini orosz követségtől egybehangzóan udvarias, ám egymásnak ellentmondó választ kaptam. Biztos, ami biztos, mindenképpen szerettem volna vízumot szerezni. Ehhez pedig orosz meghívó szükségeltetik, adott esetben a szigetről, amelyben a potenciális vendéglátó kötelezi magát tartózkodásunk költségeinek fedezésére. Az efféle nyilatkozat persze majdnem minden esetben fiktív, de ugyan honnan szerezzek én ismerőst a világ végén? Egyetlen lehetőségként egy moszkvai újságíró barátom révén kapcsolatba léptem egy szahalini újságíróval.

Éppenséggel igénybe vehettem volna az említett utazási irodák bármelyikét is, hiszen telefoni érdeklődésemre, hogy tudnak-e vízumot szerezni, egybehangzóan biztató választ adtak: “Nyet problem.” Megfelelő díjazás esetén akár huszonnégy órán belül is szavatoltan hiteles meghívót és beutazási engedélyt ígértek. Mellesleg a hirdetéseket tanulmányozva egy itteni orosz lapban igen csak kedvező ajánlatra bukkantam: valaki tízezer dollárért amerikai útlevelet kínált. Végül a kétes amerikai állampolgárság helyett egy német utazási iroda mellett döntöttem, amely – nem minden komplikáció nélkül – megszerezte a jegyeket a Berlin–Moszkva–Juzsno–Szahalinszk útvonalra és vissza.

Mielőtt egyáltalán megtudhattuk volna, kell-e vízum vagy sem, egyenesen a szigetről közölték velünk, hogy egyéni turizmus ott nincs, anyaggyűjtéshez mindenképpen valamely intézmény hivatalos meghívása kell. Ezt a meghívólevelet július 28-tól kezdődően harminc napra megkaptuk. Így azután fiktív állami vendégekként érkeztünk Moszkvába július 27-én. A két repülőjárat közötti időkülönbség, valamint a Seremetyevói és Domogyedovói repülőtér közötti távolság miatt egy éjszakát a városszéli Hotel Caricinóban töltöttünk. Ennek a tízemeletes, hajdani lakóépületnek jobbára állandó vendégei vannak, főként japán üzletemberek. A szállodát és parkolóhelyét szigorúan elzárták a környező házaktól, figyelőkamerákkal és fegyveres őrszemélyzettel is ellátták. A tévén orosz, német, amerikai és japán műsorok között lehetett válogatni.

Domogyedovót utoljára 1994-ben láttam, amikor Habarovszkba utaztam. A hatalmas repülőtér akkoriban igencsak szánalmas állapotban volt: az utasoknak poggyászukkal együtt gyalog kellett megközelíteniük a “szamoljotot”, mégpedig az azerbajdzsán vagy türkmén légitársaság gépeinek szárnyai alatt. Most minden rendezettnek hatott, és nyomban megismerkedtem egy újfajta szolgáltatással: az utas kívánságára 40 rubelért (másfél dollárért) minden egyes csomagot pévécélepellel vontak be, és vastag szalagokkal ragasztották le. E különcsomagolás nem volt kötelező, mégis hosszú sor állt a csomagolópult előtt. Az a gyanúm támadt, hogy az utasok a be- és kipakolás közbeni esetleges lopásoktól óvják így holmijukat. Tapintatos kérdésemre, miszerint valóban szükség van-e erre a különleges óvintézkedésre, a szolgáltatást végző öntudatosan válaszolta: “U nasz nye kradut.” (Nálunk nem lopnak.) E kijelentésből bizalmat merítve pévécémentesen adtam fel sporttáskáinkat, igaz, ártalmatlan kis lakatokkal fogtam össze rajtuk a cipzárakat.

Minderre elég időm volt. Minthogy tízezer kilométerrel arrébb a szahalini partok ködben úsztak, gépünk négyórás késéssel indult. Mindmáig nem értem, honnan tudta a földi személyzet előre, hogy mit tervez a köd leszállásunk idejére. A nyolcórás repülőút azonban meglepően simán zajlott. A tévéképernyőn “A sivatag fehér napja” című hetvenes évekbeli szovjet sikerfilmet adták – annak idején én fordítottam a feliratlistát a Pannóniának. Afféle szovjet Western volt a polgárháborús Közép-Ázsiáról, zenéjét Bulat Okudzsava szerezte, és ő maga is énekelt benne. Sajnos a gép pokoli belső zaja némafilmmé változtatta a műalkotást. Valahol Jakutföld fölött azután egy szintén klasszikusnak számító rajzfilmsorozatot adtak, a “Nu pogogyi!” (No várj csak!) címűt, amelyben a kétségbeesett farkas véget nem érően üldözi, és olykor már-már elkapja a nyulat. Az üldözöttnek azonban az utolsó pillanatban mindig támad valami ötlete, amellyel nemcsak önmagát menti meg, hanem a történet folytatását is biztosítja. A hangkimaradás itt már nem zavart, hiszen a sorozat egyetlen mondatát úgyszólván minden orosz ismerte: “No várj csak, nyúl!”

Mielőtt helyi idő szerint délelőtt tíz óra tájt elhagytuk volna az IL-96-os fedélzetét, a stewardess kettőnket udvariasan megkért, hogy várjunk még néhány másodpercig. Egyben jelt adott a nyitott ajtón keresztül. Már azt hittem, hogy mint afféle hivatalos vendégeket virágcsokorral várnak odalent. Virágcsokor nem volt, de három férfi várakozott ránk, és egyikük megmutatta az FSZB (Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a KGB utódszervezete) igazolványát. Elkérték az útlevelünket, és egy füzetbe gondosan beleírták legfontosabb adatainkat. Vagy mi voltunk az egyedüli külföldiek ezen a belföldi járaton, vagy pedig ezzel az ellenőrzéssel akarták finoman tudomásunkra hozni, hogy jelen vannak a határövezetben. A rendkívül tapintatos eljárás néhány percig tartott, de megerősítette bennem azt az érzést, hogy a következő két hétben nem leszünk teljesen egyedül.

Ha valaki egyszer tanulmányt kívánna írni “Költészet és valóság az idegenforgalomban” címmel, annak figyelmébe ajánlom a Juzsno-Szahalinszkkal kapcsolatos német szállodakínálat és az ottani reális lehetőségek egybevetését. Elvben a következő szálláslehetőségek között választhattunk:

Hotel Santa – kétágyas szoba tévével, vécével, fürdőszobával, szauna, fitness, 214 dollár;

Hotel Sakhalin-Sapporo a belvárosban, kétágyas szoba zuhanyozóval, tévével, vécével, étterem a földszinten, reggelivel 206 dollár;

Hotel Gagarin a belvárosban, kétágyas szoba zuhanyozóval, vécével, tévével, étterem nélkül, reggelivel 166 dollár;

Hotel Jevrazija (Eurázsia) a belvárosban, kétágyas szoba zuhanyozóval, tévével, vécével, étterem nélkül, reggeli nélkül 114 dollár.

A két legelőkelőbb szállodáról önként mondtunk le, és mentorunk, Vlagyimir Arnautov helyi újságíró tanácsára egy kisebb belvárosi garnihotelbe költöztünk, amely vécével, tévével, zuhanyozóval együtt napi 56 dollárba került, s ehhez jött még a szobában felszolgált reggeli, amelyet külön fizettünk. A Hotel Gagarin szemlátomást megszűnt, a Jevrazija pedig elég szánalmas épület a pályaudvar mellett, amelynek előcsarnokából a zsír és a tisztítószerek szagának oly átható keveréke csapott ki, hogy a zuhanyozót és a vécét inkább el sem képzeltem.

Időeltolódások

Gondolom, a jetlegnek is része lehetett benne, hogy szombat délután, első juzsnoszahalinszki sétám alkalmával úgy éreztem magam, mint akit az időtlenségbe vetettek. Arnautov, miután az Amur utcai “Jakor” (Horgony) garniszálló kegyeire bízott bennünket, sürgîsen távozott, mert mint mondotta, fontos politikai eseményen kell részt vennie. Egyúttal rábízott bennünket egy fiatal házaspárra: Jelenára, aki egyetemi előadó és Vologyára, aki a polgármesteri hivatalban dolgozik. Néhány órás alvás után kora este ők vártak ránk a hotel előtt, és attól kezdve hűségesen kitartottak mellettünk.

Tulajdonképpen nem is időtlenség volt ez, hanem az idő és a helyszín megkettőződése. Kétségkívül szovjet városban mozogtam: az Amur utcáról néhány másodperc alatt befordultam a Kommunista sugárútra, amelyről jobbra a Lenin utca ágazott el. Balra a főposta épületét láttam, előtte a Lenin teret, az októberi forradalom vezérének monumentális szobrával. A nagyközért homlokzatán is ismert feliratok hirdették a megfelelő részlegeket: “Tejtermékek”, “Húsáruk”, “Hal”, “Kenyér”, valamint “Zöldség, gyümölcs”. Később felfedeztem a Karl Marx, a Thälmann, majd a Dzserzsinszkij utcát, amely mellesleg párhuzamos a Csehov utcával, valamivel távolabb a Béke sugárutat, a Győzelem terét, az egykori pártbizottság és városi szovjet székházát, a színházat, az Úttörőpalotát, a mozit – egyszóval mindazt, ami az egykori Szovjetunióban egy megyeszékhely¹ külső képéhez hozzátartozott.

Ugyanakkor se szeri, se száma nem volt az olyanfajta feliratoknak, mint az “Amadeus”, “Duncan”, “Stimul”, “Eurostil”, “Lady Business Club”, “Heureka”, “Drive”, “Remake”, és direkt a Dzserszinszkij utcán helyezkedett el az “Orbita” komputerbolt, a bankok pedig szovjet környezetükhöz képest szemérmetlenül készségesen kínálták szolgáltatásaikat: a külföldi devizák közül kétségkívül a yen és a dollár számított a legnépszerűbbnek – 2000. július végén egy dollár 27 rubelt ért.

Az idők változására azonban egyértelműen utalt az árukínálat is: a Kommunista sugárúton például húsz méter hoszszú, öt méter széles, átlátszó műanyaggal befedett virágcsarnok állt, amelyben csaknem kivétel nélkül koreai elárusítónők kínáltak kissé hervatag tulipánokat, gerberákat, gladióluszokat áttetsző fóliában, ahogyan Hollandiából repülőn behozták őket. Ha az ember a virágcsarnoktól továbbmegy a pályaudvarig, egy sor aprócska kioszkot talál, amelyekben nyugati cigarettát, legalább tízféle dobozos sört és édességeket árusítanak, amilyeneket tíz éve még legföljebb nyugati filmeken láthattak a szahaliniak.

Ez a kettősség a volt Szovjetunió valamennyi nagyobb településén megfigyelhető, ám a szovjet korszak előtt épült városokban – például Habarovszkban vagy Lvovban – kevésbé feltűnő. Juzsno-Szahalinszkban azonban ezek a kioszkok és más kis üzletek ideigleneseknek látszanak – mintha egy csillogó nomád kapitalizmus ütötte volna fel sátrait a kommunista sztyeppén. Minél harsányabbak a csokoládévilág színei, annál egyhangúbbaknak hatnak a hetvenes évek monumentális középületei vagy korhadó toronyházai. A Bounty-, Snickers- és Marsbódék csillogó jövőt ígérnek, a szovjet építészeti emlékek viszont azzal a bizonyossággal kecsegtetnek, hogy a múlt még jelen van, és szabad benne reménykedni. Megannyi ábrándkép – talán a holland virágok kivételével, amelyeket a koreai nők a Lenin-szoborral szemben árusítanak: ezekről biztosan tudni lehet, hogy igen hamar elhervadnak.

Az egyik elhanyagolt utcát, a Szahalinszkáját éppen újraaszfaltozták; Rimex márkájú úthenger hajtott végig a jobb oldalán, a sárhányója mellett gázláng lobogott. Az utca bal oldalán mentem, gondosan ügyelve rá, hogy meg ne botoljak a flaszter repedéseiben és gödreiben, valamint a kisebb-nagyobb szemétrakásokban. Így jutottam el a Rogatka-patakhoz, amelyen át egy alighanem jó ízlésű építész karcsú kis hidat emelt. Talán “Észak Velencéjét” akarta ideálmodni, s a kép jól is illett a várost körülölelő vulkanikus eredetű dombok előterébe. A félig kiszáradt patakmedret azonban valóságos gépkocsitemető töltötte meg, zömmel japán autótetemek.

A Mazda, Mitsubishi, Daihatsu és más használt japán márkákkal való legális és illegális kereskedelem a nyolcvanas évek végén kezdődött, amikor a szahaliniak még csinos összegeket tartottak takarékkönyveikben, a japánok pedig szíves-örömest adtak túl ócska járműveiken. Valamikor a válság mélypontján, a kilencvenes évek közepén még a város kimustrált Kamaz autóbuszait is japán mikrobuszokkal pótolták. A feketekereskedelem továbbra is virágzik, legalábbis erre vall, hogy a bulvárlapok bármely márkára hirdetnek forgalmi engedélyeket és alkatrészeket. A legrégibb hirdetett modellek 1983-as vagy 1984-es évjáratúak.

A kiszikkadt patakmedret és a halandó technikát magam mögött hagyva jutottam el a Gagarin parkba, amely 90 hektáron terül el. Az út ide fák között vezet, és rengetegen járnak rajta – legtöbben fiatalok, a stadionba tartanak, ahol szombat esténként rockkoncert van. Magát a parkot a húszas években létesítette egy japán nagyvállalkozó az akkori Tojoharában (ez volt a japán kormányzósági székhely neve), és az eredetről sok minden árulkodik: kis lankák, rejtett ösvények, patakocskák, egy japán teaház romjai, egy sintoista templom alapzata és egy magányos kőoroszlán. Későbbi építészeti rétegre vall néhány pad, az egyiken fiatal pár adja át magát igencsak földies szerelemnek. Bizonyos intimitás és kedély alighanem a szovjet érában is jelen volt, csak az aszfaltozott út látszik stílustörésnek, a zöldövezetben pedig túl sok hulladék gyülemlett fel.

A park mögött kezdődik a Venszkaja ulica vagyis Bécsi utca, amelynek egyetlen épülete a már említett Hotel Santa szaunával és – a német prospektusokban nem is hirdetett – golfpályával, egy darab közel-nyugat a távol-keletben. Hát igen: 180 dollár egy éjszaka, vagyis 1296 rubel, 30 rubellel kevesebb, mint a szigetlakók (beismert) létminimuma, amely viszont a lakosság 36 százalékának vágyálma.

A kormányzó és a polgármester

Vologya már a romantikus ösvényeken elmagyarázza nekem, miért nem ér rá Arnautov barátunk ma este, hogy személyesen törődjön velünk. Ezen a délutánon a Capriccio koncertteremben gyülekezik a kormányzóság elitje. A cél azonban nem a közös muzsikálás, ha igen, akkor igencsak sokféle hangszerből és hangzatból próbálnak zenekart verbuválni. Ma délután “politikai és társadalmi mozgalom” jött létre “Szigeteink” néven – a többes szám a kormányzósághoz tartozó Kurili-szigetekre utal –, amelynek egyetlen célja, hogy az októberi választásokon leváltsa Igor Farhutgyinov kormányzót, akinek főleg szakszerűtlenséget és nepotizmust vetnek a szemére. A terv meglehetősen széles körű koalíciót kovácsolt össze: benne van a liberális “Jabloko” blokk, a “Jobboldali Erők Szövetsége”, az Orosz Föderáció Kommunista Pártja, valamint nyugdíjas-, nő- és veteránszövetségek. Közös jelöltjük Fjodor Szidorenko, Juzsno-Szahalinszk polgármestere, akinek valóban jelentős támogatásra van szüksége, ha hitelt érdemlően akar tengelyt akasztani a sziget urával.

Farhutgyinov és Szidorenko viszonya leginkább a repülőgépen látott farkas–nyúl-rövidfilm cselekményéhez hasonlítható. A jelenlegi kormányzó a kilencvenes évek elején a kormányzósági székhely polgármestere volt, amikor pedig 1996-ban elnyerte a kormányzói posztot, Szidorenko egy ideig a helyetteseként működött. A két dudás azonban nem fért meg a csárdában, és amikor 1997-ben az alkormányzó megpályázta a polgármesteri tisztséget, magas ellenfele állítólag minden követ megmozgatott, hogy Szidorenko ne nyerje meg a kétségkívül demokratikus, bár lanyha részvétellel lebonyolított ütközetet. Mindhiába. Azóta szabályos hidegháború dúl közöttük, és jóllehet a polgármesteri és a kormányzói hivatal ötpercnyi gyalogútra vannak egymástól, a két férfiú közötti találkozások a sziget legritkább eseményei közé tartoznak.

Jóllehet a Szidorenkót támogató pártok összefogása, minthogy ezek egymással a már aposztrofált farkas–nyúl viszonyban állnak, jelentős eseménynek látszik, Vologya mégsem bocsátkozik jóslatokba a “Szigeteink” választási esélyeit illetően. Amióta Szahalinon szabad választások vannak, minden újabb szavazással csökken a lakosság ama vágya, hogy éljen demokratikus jogaival. Még az euforikus 1990-es esztendőben is a választópolgároknak csak 66 százaléka döntött a két akkori jelölt (Valentyin Fjodorov és a koreai Bok Si Kou) között, 1996-ban pedig a szavazásra jogosultak 33,7 százaléka járult az urnához, s közülük is 39,5 százalék voksolt Farhutgyinovra. A szahaliniak szemlátomást nem sokat várnak szavazócédulájuktól, és a legkülönbözőbb politikai hitvallásokat sem azonosítják helyi politikusok nevével. Különben is szívesebben beszélnek politika helyett az időjárásról, amely errefelé nem afféle small talk-téma, hanem igazi hamleti kérdés.

Vasárnap

Szahalinon valóságos kánikulába csöppentem bele: az átlaghőmérséklet ottlétemkor egyszer sem süllyedt húsz fok alá, és még Északon is elérte a maximális harminckét fokot. Az Ohotszki-tenger hőmérséklete északon tizenkilenc, a délkeleti parton tizennyolc fok volt. Mégsem tudtam, hogyan öltözzem. Ha zakót vettem magamra, melegem volt, ha ingben vagy trikóban – esetleg rövid ujjú pulóverben – mentem ki az utcára, fáztam. Napjában többször elő kellett vennem az esernyőt, noha kiadós záport egyszer sem tapasztaltam. Előzetes beszerzéseimből kétségkívül a vastag talpú, vízhatlan cipő bizonyult a legalkalmasabbnak. A legmegbízhatóbb meteorológiai jelenség egyébként a levegő magas páratartalma volt, amelytől hol verejtékeztem, hol vacogtam, de mindig kifárasztott. Az volt a benyomásom, hogy ezt a klímát sohasem tudnám megszokni, és őszintén csodáltam a szigetlakókat, akik sztoikusan viselték az időjárás viszontagságait.

Délelőtt két múzeumban jártam. A helytörténeti, egy valamikori japán palota, már a háború előtt is múzeum volt. Kertjét Bronislaw Pilsudskinak, a bennszülöttek kutatójának mellszobra, valamint a “Novik” cirkáló egyik ágyúja díszíti – magát a cirkálót az oroszok az 1904-es háború idején elsüllyesztették, hogy ne jusson japán kézre. A kiállítás leggazdagabb része a néprajzi volt, s a legkevesebbet a modern korról lehetett megtudni belőle. Tojohara és a japán gyarmati időszak teljességgel hiányzott, a szovjet korszakot minden kritika nélkül mutatták be, a peresztrojkát egyszerűen nem dokumentálták, a jelent ábrázoló rész pedig tele volt japán reklámanyaggal – mellesleg a szövegek orosz fordítása nélkül –, valamint városi és járási szintű partnerkapcsolatok protokollfotóival. Főleg az eredeti tárgyak hiányoztak, amelyek legalább korhangulatot idéztek volna.

Ezzel szemben a szépművészeti múzeumban egy elsüllyedt Atlantiszt lehetett rekonstruálni. Az 1999-ben meghalt Venjamin Riedel grafikái és akvarelljei a hatvanas évek eleji Juzsno-Szahalinszkot örökítették meg, amelyben akkor még láthatóak voltak a gyarmati építészet maradványai, amelyeket csak Leonov párttitkár aranykora idején, a hetvenes években bontottak le teljesen. A szép képek jól illettek a kiállítás környezetéhez: valaha ez az épület adott otthont a tojoharai japán banknak, s az emeleten papucsot kell ölteni, hogy óvjuk a még megmaradt eredeti parkettet.

Az érkezésem előtti héten hatalmas ciklon sújtotta az Ohotszki-tenger környékét. Miután négy járásban valóságos özönvizet okozott, egy ideig megállt a víztömeg fölött, majd Kamcsatka irányába haladt tovább. A szomszédos Holmszki járásban száznál is több híd került víz alá, és a ciklon megrongálta a szigetet a szibériai szárazfölddel összekötő kábeleket. A nyugati partvidéken a földomlások következtében napokra megbénult a vasúti közlekedés.

A katasztrófa színhelyétől mintegy negyven-ötven kilométernyire egy diákotthon kétszemélyes lakásában üldögélünk, afféle hruscsovkában.^{2 Kísérőnk,} Jelena születésnapját ünnepeljük. Mintegy három órát töltöttünk ebben a lakásban, miközben odakint napsütés és eső váltakozott. Jelen voltak a bennünket kísérő házaspár rokonai és ismerősei, velem és Andreával együtt tizennégyen ültük körül a nagyobbik szobában hoszszában összetolt asztalokat. Az asztal szélén tányérok, teáscsészék, borospoharak tapadtak szorosan egymáshoz, középen pedig hatalmas salátástál, pezsgős-, vodkás- és borosüvegek álltak. Ami még volt – rengeteg hal, hús, krumpli és az elmaradhatatlan csokoládétorta –, bennem mint diétára ítélt emberben meglehetősen vegyes érzelmeket keltett, ráadásul tisztában voltam vele, hogy a tartózkodás errefelé vendégségben az udvariatlanság jele. Titokban tehát szüntelenül kalóriát, zsírt és szénhidrátot számlálgattam, s egy-egy nagyobb falat púposlazacot átcsempésztem Andrea tányérjára, majd nyilvánosan bejelentettem, hogy további evési kötelezettségeimet ünnepélyesen ráruházom, amit ő még napok múlva is a tipikus macho erőszak megnyilvánulásaként vetett szememre.

Akkor még nem sejtettem, hogy a lakoma hasonló események láncolatának első szeme csupán. Alig kéthetes utazásunk alatt részt vettünk még egy születésnapon, egy házassági évfordulón és két minden apropó nélküli baráti összejövetelen – de elmehettünk volna többre is. Egyik találkozás sem volt partiszerű, hanem oroszmód családias esemény, amelyen a vendég egyenjogú félként vesz részt az elvileg végtelen beszélgetésen.

Az ablakon túlról be-beüzengető szeszélyes időjárás jó alkalmat nyújtott Igornak, a halszakértőnek, hogy megpendítse az időszerű témát: milyen lesz idén a halvonulás. Merthogy közel járunk hozzá, arra vallott egyebek között a medvék nyugtalansága, amelyek egyre gyakrabban jönnek elő a tajgából a vízpartokra, hogy kivegyék részüket a haláradatból. Ha pedig a zsákmány késlekedik, a mackót olykor a városokba is behajtja az éhség. A sajtó és a rádió figyelmezteti is a kirándulókat, hogy nem kívánt találkozások esetén őrizzék meg nyugalmukat, és semmiképpen se kezdjenek eszeveszett rohanásba, mert ezzel csak a medve vadászösztönét gerjesztik maguk ellen. Legott fejembe vettem, hogy az első adandó alkalommal kipróbálom az ajánlott viselkedésmód hatékonyságát. A találkozásra tíz nappal később került sor, amikor Pervaja Pagy községben (Korszakovi járás) egy kerti ünnepségen medvehússal kínáltak. Nyugalmamat megőrizve haraptam bele az egzotikus csemegébe. Elég nagy adag vodkát kellett innom az első ijedségre, de be kellett látnom, hogy mégis az a jobb, ha én eszem a medvét.

Már vége felé járt a születésnapi ünnepség, amikor a tyotya Valjának nevezett, egyáltalán nem néniszerű, ötven év körüli asszony, aki különben a kormányzóság pénzügyi osztályán dolgozott, szedelődzködni kezdett, mondván, hogy neki még elő kell készíteni a terepet az ő lakásában tartandó, soron következő konyhai fesztiválra, amelyet természetesen a mi tiszteletünkre rendez. Addig is pihenésképpen végigautóztattak bennünket a város környékén.

Kezemben a Csehov által annak idején meglátogatott helységek teljes listájával igyekeztem lelkiismeretesen követni az író nyomát. Ennek a tervnek már akkor átláttam a természetes határait: egyfelől ugyanis a Szahalin-könyvben említett legtöbb község azóta beolvadt Juzsno-Szahalinszkba (amely az akkori Vlagyimirovka falura épült). Másfelől pedig ha Csehov, teszem azt, feljegyezte, hogy Mikulka községben 1890 őszén pontosan 17 tehenet, 13 lovat és 64 tyúkot sikerült összeszámolnia, akkor az állattartás mostani folytatásáról mindössze egy kopott tábla tanúskodott: “Vigyázat! Harapós libák!” Ha pedig az író Lisztvennyicsnaja község kapcsán megjegyezte, hogy a 15 lakos, jobbára büntetésüket letöltött száműzöttek között egyetlen nőt sem talált, akkor én legföljebb egy tüstént lefényképezett parasztasszonnyal demonstrálhattam a múlttal való stilizált összefüggést. Folytonosságot kizárólag a Csornaja Recska (Fekete folyó) árult el, amelybe Csehov is beletekintett, csak az a kérdés, hogy nem lett-e időközben még feketébb. Körjáratunk annyiban mégis hasznos, sőt nélkülözhetetlen volt, hogy testileg és lelkileg felkészülhettünk a soron következő dínomdánomra.

Ennek színhelye egy “brezsnyevka” két és félszobás lakása volt, szintén nem luxuskörnyezet, de képek, könyvek, szőnyegek és nem utolsósorban tyotya Valja ikebanaművészete tette otthonossá. A vacsorát – mert legalábbis én annak tekintettem – a konyhában tálalták fel, és a bőség láttán azonnal szabadkozni kezdtem. Tyotya Valja kijelentette, hogy itt mindenki annyit eszik, amennyit akar. Mindazonáltal ötpercenként új adagok – halak, rákok, saláták – kerültek az asztalra, úgyhogy nem sok mód nyílt a diétás táplálkozásra.

Ezen az összejövetelen még egy gyűjtővel megismerkedtem, akinek azonban nem virágokra, hanem kizárólag az 1904/1905-ös orosz–japán háborúra irányult a gyűjtőszenvedélye. Óvatlan megjegyzésemet, amely szerint annak idején az orosz hadvezetés nem tett meg mindent a japán támadás kivédésére, mármár személyes sértésként utasította viszsza. Elmondta, hogy évek óta kizárólag azzal a céllal vesz részt helyszíni expedíciókban, hogy érvelni tudjon az efféle rágalmakkal szemben. Szerinte az akkori fiaskó egy sor tragikus véletlenből fakadt, és részletesen ismertette a történelmet abban az egyetlen formában, amelyben nem szokott előfordulni, nevezetesen feltételes módban. Ha X. tábornok nem abban, hanem a következő órában és nem itt, hanem ott támadott volna, akkor Oroszország, sőt az egész világ sorsa másként alakult volna. S hogy engem is az igazság keresésére ösztönözzön, megajándékozott egy korabeli orosz töltényhüvellyel, amely felírása szerint a tulai fegyvergyárból került ki.

Miközben Port Arthurról diskuráltunk, újabb vendégek jöttek: középkorú koreai, orosz felesége és kisgyerekük. Kiderült, hogy egy koreai nemzetiségi ifjúsági klub vezetője, és ezzel át is irányította figyelmemet az orosz–japán háborúról a jelenre. Kérdezgettem a mintegy negyvenezer koreai életéről és jellegzetes foglalkozásaikról, amelyek közül eddig csak a virágkereskedést láthattam. Lehet róla beszélni, felelte óvatosan a koreai, de jól tenném, ha kérdéseimet előbb írásban fogalmaznám meg. Jóllehet később ő vitt haza az autóján, különös kedvet nem ébresztett bennem a szovjet stílusú interjú műfaja iránt.

A polgármesternél

Fjodor Szidorenko a “merija” (városháza) második emeletén lévő dolgozószobájában fogadott. Nem nagyon ért rá, és célzott kérdéseimet begyakorlottnak tetsző rövid nyilatkozatokkal válaszolta meg.

Eszerint a sziget legfőbb gondja, hogy, mint mondja, “a moszkvai nagybácsi mindenre odafigyel és igényt tart, főleg a kőolajra és a földgázra, s mindkét nyersanyagot azonmód a szibériai, Amur menti Komszmolszk városába szippantja be. Egyedüli enegiaforrásnak a szén marad, annak viszont drága a kitermelése. Tizenegy bányát be is kellett zárnunk, egy működik még.” Ezen kívül eszményi árucikk lehetne a hal is, kár, hogy Moszkva és Szahalin ezen a téren vetélytársak, ráadásul a kormányzó a városi vállalkozók halfogását korlátozza. (Juzsno-Szahalinszk negyven kilométernyire terül el az Ohotszki-tenger keleti partjától.)

Ilyenformán a kormányzóság és a Duma eleve korlátozza a város játékterét: miközben Juzsno-Szahalinszk a halzsákmány 52 százalékát leadja, a kormányzósági költségvetésnek csak 25 százalékában részesül, és ez bizony nem sok. Szidorenko kénytelen más bevételi források után nézni. Növelni lehetne például az idegenforgalmat – mondjuk a japán nosztalgiaturizmust –, de ehhez szállodákat kellene építeni. Újabban két reménysugár csillant fel: a kínaiak (mármint a népköztársaság) beruházna az áramtermelésbe, egy alaszkai cég pedig finommechanikát fejlesztene.

Az ötvenéves, nyugatiasan öltözött, halk szavú polgármester habitusában mintha félúton volna a pártfunkcionárius és a hivatásos politikus között. Fellépésében semmi offenzivitás nincs, mintha nem akarná érzékeltetni hatalmát, amellyel pedig valójában rendelkezik. Még a kormányzóval való konfliktusát is inkább afféle sakkjátszmaként, nem pedig párbajként érzékelteti.

A beszélgetés közben asszisztense polaroidfotókat készít rólunk, és ezeket néhány nappal később diszketten juttatja el hozzám. Szép, kontrasztos képek, legalábbis élesebb körvonalúak, mint a beszélgetés volt, amelyben döntő adatok – a munkanélküliek száma, a beruházások tényleges állása, a kisebbségek helyzete – nem kerültek szóba.

Milyen szegény a város?

A szociális iroda, helyi nevén “A lakosság szociális ellátásának irodája” a Szahalinszkaja utcán található egy igencsak tatarozásra szoruló épületben, amely azelőtt a hadseregé volt. Kérelmezők sorfala között jutottam be Szergej Zabolotnij úrhoz, az iroda vezetőjéhez, akinek titkárnője egy pohár forró vizet és teafiltert tett elém. Jelen volt még egy újságírónő a sajtóközponttól, akiről az volt a benyomásom, hogy jobban érdeklik az én kérdéseim, mint az illetékes hivatalnok válaszai.

Juzsno-Szahalinszkban a szegénység szürke, majdnem feltűnésmentes, és a gazdagság is elbújik az újgazdagok, vagy mint itt nevezik őket: “újoroszok”, sőt, franciásan “nuvorisik” kőkerítéses villái mögött. Legalábbis a belvárosban nemigen látni szegényes külsejű, rosszul öltözött embereket, nincsenek szívet tépő jelenetek, mint Moszkvában, ahol néhány éve még koldusgyerekek ostromolták a turistabuszokat, vagy az ukrajnai Csernovciban (k. u. k. nevén Czernowitz), ahol egyetemi tanárok használt holmival kereskedtek az alma mater épülete előtt. Az a már említett statisztikai tény, amely szerint a lakosság 36 százaléka él a tavaly 1324 rubelben megállapított létminimum alatt, éppoly elvontnak hat, mint az, hogy a havi átlagjövedelem 1846 és 2832 rubel között szóródik. Az üzletek tele vannak vásárlóval, és a városközpontban a viszonylag jómódú rétegek dominálnak. Persze mint minden kormányzósági székhely, Juzson-Szahalinszk is kirakat.

A tizenöt főfoglalkozású és harmincöt külső munkatárssal működő szociális irodának azonban mégis 11 000 kliense van a 180 000 lakosú városban. Közvetlen pénzjuttatásban leginkább a kedvezményezett csoportok részesülnek: a Nagy Honvédő Háború veteránjai, az afganisztáni és csecsenföldi harcok rokkantjai, valamint a sokgyermekes családok és egyedülálló anyák, akiknek havi átlagjövedelme nem haladja meg a 950 rubelt (kb. 35 dollárt). Oroszországban némi nagyvonalúsággal azt tekintik szegénynek, akinek havi keresete a létminimum alá szorult.

Szahalin szigetén a szociális segélyt zömmel nem pénzformában folyósítják: a fővárosban naponta nyolcezer kosztos részesül ingyenebédben, amelyet 15 rubel értékű ebédjegy fejében költenek el a négy erre kijelölt önkiszolgáló étterem (“sztolovaja”) egyikében. Mintegy háromszáz idős, beteg vagy mozgáskorlátozott embernek házhoz viszik a napi meleg ételt. Mások szenet, fűtőolajat vagy lisztet kapnak amerikai és japán humanitárius adományokból. Minden segélyt külön kell kérvényezni, és a hatóság ellenőrzi a jogosultságot – például azt, hogy a rászorulónak nincs-e az egykori dácsában veteményeskertje, amely errefelé az önellátás természetes forrása. Végül pedig a szociális iroda halálozási segélyt is folyósít, tekintettel arra, hogy a legolcsóbb temetés is 2-3000 rubelbe kerül. Az állami jótéteményből elvileg nem rekesztik ki a közegészségügyi hivatalnál regisztrált alkoholistákat.³

Zabolotnij úr elismeri, hogy a kilátások nem túl rózsásak. A szigeten belüli migráció miatt gyarapszik a város lakossága és vele a munkanélküliek és hajléktalanok száma. Számos segélyre szoruló nem is jelentkezik: vagy szégyenérzetből, mivel egykor a “jobb emberek” közé tartoztak, vagy pedig szovjet eredetű gyámoltalanságból: egyszerűen félnek attól, hogy bármely hatóság számon tartsa őket.

Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a sziget éghajlati és társadalmi viszonyai következtében itt még szilárd gazdaság mellett is viszonylag mindig sokan lesznek olyanok, akik nem tudnak gondoskodni magukról. Az alkoholfogyasztás például a szovjet korszakban is – amikor az áramellátás még nagyjából rendben folyt – egyszerre volt betegség és védekezés a klíma és a földrajzi helyzet okozta szigeti depresszió ellen. Ebből a szempontból bízvást állíthatom, hogy Gorbacsov első látványos intézkedése, amellyel a szeszfogyasztást igyekezett korlátozni, Szahalin szigetén eleve kudarcra volt ítélve. Az itteni életkörülmények hosszú távon károsak az egészségre, és szinte automatikusan rövidítik az élettartamot. Ezért az állami támogatás itt nem lehet kivételes kegy, hanem szabály kell hogy legyen.

Így volt ez már Csehov idejében. Nem is kellett különösebb szentimentalizmus, hanem csak belátás a “Száműzöttekről szóló szabályzat” 402. cikkelyéhez, amely az Amur vidéki főkormányzónak megengedte, hogy “kincstári ellátmányban részesítse azokat a fegyenctelepeseket, akik a helyi hatóságok tanúsága szerint a maguk költségén nem tudnak megélni”. “Jelenleg – fűzi hozzá Csehov 1890ben – a szahalini fegyenctelepesek nagy része a katorga-munka alól való felszabadulást követő első két, néha három év folyamán ruhában és élelemben a rendes fegyenc-fejadagnak megfelelő ellátmányt kap a kincstártól. A közigazgatási szerveket humánus és gyakorlati természetű meggondolások serkentik arra, hogy ilyen segítséget nyújtsanak a fegyenctelepeseknek.” Végül is mit ér egy kormányzósági hivatalnok egy elnéptelenedő kormányzóságban?

Így cselekedett a botozó, kizsákmányoló, embertelen cári rendszer. Lehetetlen, hogy az Orosz Föderáció ne lássa be: a szabad polgár nem élhet rosszabbul, mint a fegyenc, mert akkor vissza fogja sírni a rabsorsot.

Utópia és ultimátum

Igor Farhutgyinov kormányzó július végén tért vissza a kontinensen tett szolgálati útjáról, és nyomban szenzációs hírrel szolgált: fontos jegyzőkönyvet írt alá Anatolij Csubajsszal, a Jesz Rosszija (Egységes Orosz Energiarendszer) Rt. elnökével. Eszerint Szahalinon 4500 megawatt kapacitású villamos erőművet építenének. Az ily módon kitermelt áramból 4000 megawattot a La Perouse-szoroson át a kontinens megkerülésével Japánnak szállítanának, a fennmaradó 500 megawatt pedig elég lenne a sziget energiagondjainak megoldására. Az energiahíd több mint tízmilliárd dollárba kerülne, és 2015-ben lehetne üzembe helyezni. Természetesen a halászokra is gondoltak, akiket az építkezés miatt elveszendő területükért összesen egymilliárd dollárral kárpótolnának. Csubajsz szerint ennek a grandiózus tervnek egyetlen hátulütője időbeli hosszúsága, ám egyébként a projekt “az a madár, amelyet meg kell fogni. Szahalin ugyanis ezzel az egész környék energetikai központjává válhat”, még akkor is, ha “nincs százszázalékos biztosíték arra, hogy minden így is lesz”. Farhutgyinov kormányzót már a jegyzőkönyv aláírása is reménnyel töltötte el: “Önmagában az, hogy ilyen szabású tervekről esik szó, növeli a kormányzóság vonzerejét” – nyilatkozta a szigetre viszszatérve.

Kérdéses persze, hogy a projekt esetleges sikerének tetőpontján, ama bizonyos 2015-ös esztendőben mi lesz a tényleges helyzet Szahalin szigetén. A népességstatisztikusok meglehetősen sötéten látnak. 1992 és 2000 között Szahalin lakossága 740 000-ről 601 000-re csökkent. Az elvándorlás és az alacsony születési arányszám miatt 2016-ban további 134 000 lesz a veszteség, és az akkori lakosságnak a prognózis szerint 48 százaléka lesz munkaképes korban. Vagyis magasan repül az a madár, amelyet Csubajsz és Farhutgyinov meg akar fogni. Ráadásul a monstre energiaterv csakis a meglévő kőolaj- és földgázkincsre támaszkodhat, amelyet a kontinens egyelőre zömmel magának vindikál.

Ezt mondják a szakemberek. Közben Szibériában hasonló tervet szőnek az illetékes agyak, éppenséggel kétéves határidővel, ami persze szintén álomszerű. Ami pedig a szahalini halászok egymilliárdos kárpótlását illeti, abból legnagyobb jóindulattal is csak a várható környezeti károk nagyságrendjére lehet következtetni.

Az átlagpolgár, ha egyáltalán kérdez, akkor csakis ezt: miért inkább szívügye az uraknak Japán 2015-ös energiaellátása, mint Szahalin fénye és melege a most következő őszön és télen? A szibériai és szahalini krónikus áramkorlátozásokkal legkevésbé az elemek dühögését lehet vádolni. Lám, most nyár van, majnem olaszországi nyár, Vlagyivosztokban mégis meghalt egy újszülött, mert a lélegeztetőkészülék nem kapott áramot. Persze lehet, hogy üzemzavar történt, a probléma azonban egyáltalán nem műszaki.

A polgárok, akárcsak a nagy fogyasztók a közműveknek fizetik a villanyszámlát. Ezek viszont az áramtermelőnek tartoznak elszámolással. 2000-ben nem tudtak határidőre fizetni, és ebből a szempontból közömbös, hogy a 800 millió rubel hátraléknak csak tíz százaléka a magánfogyasztóké, a többi pedig az üzemek és középületek rovására írható. Az áramszolgáltató “Szahalinenergo” cég kollektív büntetéssel fenyeget. Épp otttartózkodásom idején intézett nyilvános üzenetet “Szahalin Kormányzóság intézményeinek vezetőihez, vállalkozóihoz és lakosságához”:

“A gyakorlat arról tanúskodik, hogy a meggyőzés módszere notórius nemfizetőknél semmiféle hatást nem ér el. Egyedül hatékony eszköz… az áramszolgáltatás és a fűtés korlátozása. (…) Ha ma nem oldjuk meg ezt a problémát, akkor a tél beálltakor sokkal bonyolultabb körülmények között kell megoldanunk. Nem szeretnénk, ha lelkiismeretlen fogyasztók miatt az Önök családjai sötétben fagyoskodnának, és gyermekeiknek fűtetlen helyiségekben kellene tanulniuk.”

E nyári Jób-hírt az állami hatóságok – a pánik elkerülése végett – szelídíteni igyekeztek. Putyin elnök a szibériai Blagovescsenszkben tartott konferencián egyenesen kijelentette, hogy “a stabil energiaellátás tekintetében Szahalin kiemelkedik a szomszédos területek közül”. A 2000-es tél ismeretében azt is mondhatnánk, hogy a “viszonylag” szócska beillesztésével közelebb került volna az igazsághoz – Kemerovóban ugyanis valóban mínusz negyven fokot kellett (volna) ellensúlyoznia a (nemlétező) állami gondoskodásnak, mialatt Szahalinon a szóra sem érdemes néhány mínusz fok jelentette a kihívást. Különben is: majdnem ezeréves hagyomány a mindenkori orosz vezetők több mint szerény értesültségi foka a helyi viszonyokról. Annál feltűnőbb, hogy Pjotr Petrov juzsnoszahalinszki “fényt és meleget” ígért a közelítő komor évszakra.

A komédia oly régi, mint valami ócska darab, amelynek szövegét a felelősök és a kárvallottak már kívülről fújják. A szabad, demokratikus Oroszország kormányai 1991 óta a legkülönbözőbb nyomásoknak engedtek, ám a népharag kitörésétől eleddig nem kellett tartaniuk. A rettenetes békét a muzsik beidegződött türelme biztosítja. A muzsik felcipeli a pincéből a jól bevált “burzsujka” vaskályhát, szenet harácsol a feketepiacon, és egyebekben a jobb idők reményére hagyatkozik.⁴

(1) Az egykori “oblaszty” (terület) ma “gubernyija”, azaz kormányzóság – Oroszország legmagasabb szintű közigazgatási egysége, jogi nyelven szólva “a föderáció alanya”, amely területén belül, legalábbis elvben bizonyos autonómiát élvez, függetlenül attól, hogy ezt milyen mértékben fordíthatja a maga javára. Nagyobb kiterjedés esetén, főleg Szibériában és Délnyugat-Oroszországban “krajnak” nevezik vagy “nemzeti” előnévvel ékesítik, mint például a Zsidó Autonóm Területet Birobidzsan székhellyel, amelyen ma már alig él zsidó. Ottjártamkor, 1994-ben elmagyarázták nekem: ha meg akarok győződni arról, hogy egy területi egység székhelye kormányzóság-e, csak azt a kérdést kell feltennem, van-e saját filharmóniája és drámai színháza. Juzsno-Szahalinszkban mindkét intézményt megleltem, igaz, a nyári idény miatt zárva tartottak. A kormányzóság kerületekre (rajon) oszlik, Szahalin szigetén összesen 17-re, és ugyanennyi a kerületi központok száma (amelyeket talán járási székhelyeknek kellene neveznünk).

⁽²⁾ A hruscsovka a hatvanas évek lakótelepi építészetének népies gyűjtőneve. Nyikita Hruscsovnak tízéves uralma idején (1953–1964) a rossz nyelvek szerint kishíján sikerült a padló és plafon egyesítése. A későbbi verziót, a Brezsnyev-éra (1964–1982) típusházát természetesen “brezsnyevka” néven emlegették; az alapterületet valamivel bőkezűbben adagolták, ugyanakkor a csővezetékek egy része a szobák falán kívül helyezkedett el. Az exportképes változat valamennyi szocialista országban elterjedt (nálunk pl. az Angyalföldi lakótelepen).

⁽³⁾ Egy 1998-as statisztika szerint a kormányzóságban 17 335 nyilvántartott szeszbeteg van, s ugyanezen esztendőben 158-an haltak meg alkoholmérgezésben (119 férfi és 39 nő). Tényleges számuk alighanem jóval magasabb, ha meggondoljuk, hogy 1995-ben azonos számú iszákos mellett 511-en haltak meg alkoholmérgezésben (400 férfi és 111 nő).

⁽⁴⁾ A sziget elhagyása után, már az aggasztó internetközlések ismeretében erősen foglalkoztatott a kérdés: mivel fűtenek a diplomaták és a külföldi üzletemberek rezervátumaiban, a VIP-vendégek hotelszobáiban és az újgazdagok házaiban? Számos ide vonatkozó e-mail-kérdésemre – részben az áramszünetek miatt – nem kaptam választ. Csak 2001 márciusában közölte egy ismerősöm, hogy néhány középületnek saját áramellátása van, mások pedig dollárral vásárolják meg a Szahalinenergo kegyeit.

Észak felé

A Juzsno-Szahalinszkból Noglikiba közlekedő éjszakai vonat tiszta volt, benne az utazás kedélyes, a szokott teázgatással és hosszú beszélgetésekkel. Egy fiatalasszony és hétéves fia utazott velünk egy kupéban. Tamara újságírónő, Timovszkból való, van is ott lakása, de azt barátok bérlik: részben ebből fedezi a juzsno-szahalinszki lakását. Azért költözött délre, mert Timovszkban megszűnt a helyi rádióadás, amelynél dolgozott. Édesanyja Szmirnihben (9000 lakosú járási székhely) lakik, a gyerek ott tölti a nyári szünetet.

A magunkkal hozott reggeli elköltése után sokáig álltam a folyosón, és bámultam kifelé az ablakon. Szmirnih után Pobegyino, Dél-Hondasza, Észak-Hondasza következett – élettelen kis állomások, tele autóroncsokkal és elrozsdásodott traktorokkal. A falvak között furcsa, seszínű terep – erdőtüzek nyoma. Ezek a katasztrófák az utóbbi években ugrásszerűen megsokasodtak: 1995-ben 30, 1997-ben 60, 1998-ban már 350 esetet regisztráltak. Sztálin biztosan ellenforradalmi trockista szabotázsra gyanakodott volna, ezzel szemben az őslakos nyivhek, akik Szahalint “nagy vadnak” vélték, a roppant állat hajhullását emlegetnék.

Timovszk, ahová délelőtt fél tizenegy körül szálltunk ki, első pillantásra élénk kisvárosnak látszott. Tamara mesélte, hogy aznap szentelik fel az új pravoszláv templomot, és a pópa – vagy ahogy itt nevezik, a bátyuska – neki volt osztálytársa. Különben meghívott bennünket, hogy visszafelé látogassuk meg, mert születésnapját ünnepli baráti körben. A meghívást elfogadtuk, és nyomban továbbindultunk. A peronon Temur Miromanov, az alekszandrovszki Csehov Múzeum igazgatója várt ránk, s dzsipen tettük meg azt a hatvan kilométert, amely legyűrhetetlen akadálynak bizonyult a szahalini vasutak történetében.

Kiadós porfelhőben, szűk és egyenetlen úton haladtunk egyik homokbuckától a másikig. Temur a sofőr mellett ült, és felénk fordulva kommentálta az egyelőre szegényes látnivalókat. Valamikor tengerész volt, az arca markáns, délies. A napsütés ellen ellenzős sapkát hord, amely ugyanúgy illik hozzá, mint a fehér ing, a vászonnadrág és a szandál. Igazi nyárba csöppentünk bele – a hőmérő harminc fokot mutat. (Mi persze hidegre készültünk, s úgy is öltöztünk.)

Először Verhnyij Armudanban állunk meg, tágas völgy előtt, amelynek szélén, mint a szigeten sok helyütt, dombok emelkednek. Távolabb, fák és bozótok között egykori lakóházak és gazdasági épületek körvonalai sejlenek. A község, amelynek Csehovnál még 178 lakosa volt, “123 férfi és 55 nő”, mára lakatlanná vált. A “Verhnyij Armudan” helységnév tragikus jelkép a szahaliniak szemében. Az út szélén szerény fakereszt hirdeti, hogy 1938-ban ezen a környéken zajlottak azok a tömeges kivégzések, amelyek az akkori Észak-Szahalin lakossága két százalékának életébe kerültek. A holt síkságból hatalmas rádiótorony magaslik ki: az egykori zavaróállomás, amelylyel Szahalin lakosságát igyekeztek megóvni az Amerika Hangja propagandájától.

Ezután Arkovóban állunk meg, itt is Csehov kedvéért. A “Szahalin” szerzője megírja: Korf bárót, az Amur-vidék főkormányzóját a helyi börtönparancsnok azzal igyekezett megnyugtatni, hogy Arkovo telepen minden rendben van. “Mire a báró az őszi és a tavaszi vetésre mutatva azt mondta: »Minden rendben van, kivéve azt, hogy Arkovóban nincs gabona.«” (Csehov a “hleb” szót használja.)

Száztíz évvel később, Csehov születésének száznegyvenedik évfordulóján a Kultura című moszkvai hetilap egész oldalas összeállítással tisztelgett az író előtt, és egyebek között egy fotót is közölt, amelyen emberek az arkovói pékség előtt állnak sort hóesésben. Hatásos felvétel, ám a valóság bonyolultabb. Amikor belépek a boltba, és kenyeret akarok venni, az eladónő közli, hogy Arkovóban nincs kenyér, mégpedig a csekély kereslet miatt. A község lakói a szomszédos Alekszandrovszkba járnak kenyérért.

Alekszandrovszk – védőbeszéd

Déli egy órakor érünk oda, holminkat a Három Fivér Szállodában hagyjuk, és máris továbbmegyünk a dzsippel az Avtotranszport céghez, de nem azért, hogy ipari tapasztalatokat szerezzünk, hanem hogy farkaséhségünket csillapítsuk. A város egyetlen étterme, a Szever ugyanis hibás privatizálás¹ áldozata lett, s így meleg ételt kizárólag az autóbuszpark önkiszolgáló étkezdéjében lehet kapni. A konyhán dolgozó asszonyok azonban olyan barátságosak, és az étel (káposztaleves, marhasült orosz palancsintával) annyira ízlik, hogy – bár kés egy szál sincs az étkezdében – e gasztronómiai élmény nyomán felfüggesztem nyugatias bizalmatlanságomat, és ettől kezdve mindent nagyszerűnek látok Alekszandrovszkban. Csak néhány hónap múlva, amikor a forrásokban arra az állításra bukkanok, hogy a japán megszállás idején (1920–1925) az akkor ötezer lakosú helységben hatvan kocsma működött, bár ezek legtöbbje a szovjet történészek szerint “nem a legjobb hírnek örvendett”, akkor tűnődöm el azon, milyen szép volna, ha néhány – talán kevésbé rossz hírű – megmaradt volna.

Alekszandrovszkkal való elégedettségemet szemlátomást helyesli Gennagyij Zjuganov, a moszkvai kommunista pártvezető, akinek mosolygós portréja a Három Fivér Szálloda üvegajtaját díszíti, s akinek pártja privát számítások szerint a város lakosságának több mint ötven százaléka számára kínál vonzó programot. Jóérzésemben osztozik Igor Farhutgyinov kormányzó is, akinek derűs arcmásával és – kissé korai időpontban közzétett – választási jelszavával több épület falán találkozom: “Gazdag szigetnek – becsületes kormányzót!”

Kihajolok a Három Fivér ablakán, és el vagyok bűvölve a gazdag szigetlakóktól, akik nyilván abban a biztos tudatban, hogy becsületes kormányzójuk van, fel-alá korzóznak a Május 15-e téren, amelyet a szovjethatalom 1925-ös megalapításának napjáról neveztek el, de Csehov idején még a Lábbilincsek tere névre hallgatott. A fiatalok késő éjszakáig bort, sört és cigarettát vásárolnak a kis posztszovjet bódékban, ülnek a padon, szemeznek a bronz Csehovval, vagy kimennek a tengerhez, amelynek levegője az egész várost megtölti. Sem a portugál Faróban, sem pedig a spanyol Marbellában nem tapasztaltam ilyen elemi örömöt, amely kizárólag a nyárnak szól. Úgy is mondhatnám Nyikita Mihalkovval: a csalóka napsugárnak. Mintha az emberek ennek a pár hétnek minden melegét meg akarnák őrizni testükbenlelkükben cudarabb időkre.

Márpedig biztos, hogy az egykori szigetközpont húszezer lakosa nehezebb körülmények között és elszigeteltebben él, mint a déli metropolis lakói. Itt nem kilincselnek amerikai vagy japán üzletemberek, és a kereskedelmi életet inkább kis boltok képviselik, olyan egzotikusnak vélt nevekkel, mint “Farmer1”, “Erigona”, “Merkur”, vagy poétikus orosz cégtáblákkal, mint “Trojka”, “Alla”, Olga”, “Nagyezsda”. Csupán egy iparcikkbolt hivalkodik a régi, szovjet keravillszerű “Promtovari” rövidítéssel. A piacon koreai őstermelők áfonyát, uborkát, paradicsomot, napraforgómagot és fokhagymát kínálnak, a kínaiak pedig színes műanyag ruhaneművel és feketén másolt videokazettákkal kereskednek – leginkább amerikai és japán akciófilmek láthatók rajtuk. A háztartásoknak állítólag negyven százaléka van (az oroszul “vigyiknek” becézett) videokészülékkel felszerelve. A javíthatatlan mozikedvelők a kultúrházban nézik a régi szovjet filmeket, miután a Majak (= világítorony) filmszínházat, amely egy volt katolikus templomban működött, szemlátomást privatizálták, vagy inkább prihvatyizálták. Ezzel szemben a polgármesteri hivatal folyosóján régi moziszékeken várnak az ügyfelek.

A városháza (a régi pártbizottsági székház) és az iskolaépület között, amely viszont az egykori központi börtön helyén áll, vadonatúj pravoszláv templom látható, a szahalini és kurili püspökség parókiája, egyike azoknak az imaházaknak, amelyek a vallás reneszánszot terjesztik a szigeten. A pravoszláv felekezeten kívül más keresztény egyházak is harcolnak a lelkekért – a helytörténeti múzeumban például kis katolikus kiállítást rendeztek. Az új térítőknek, Jakob atyának (Van Ju Szol Dél-Koreából) és Jerzy Mazur atyának (Jakutszból) eddig száz hívőre sikerült szert tennie Alekszandrovszkban. Van ezenkívül baptista közösség – mellesleg az egyetlen, amely titokban megszakítatlanul működött Szahalinon), és a koreaiak egy része a metodista felekezethez tartozik. Keresztet és ikont hivatali helyiségekben is látni – nem ritkán a korábbi Lenin-kép helyén. Az egyházak humanitárius segélyeket is közvetítenek, amelyekre főleg a vidéki városokban és falvakban nagy szükség van.

Nagyezsda Grecsannyikova polgármester-helyettes asszony nagy vonásokban így vázolja fel az Alekszandrovszki járás helyzetét (a városon kívül még tizennégy település tartozik ide):

Van egy egészségügyi szakiskolánk, amely moszkvai pénzből működik. Ha nem jött meg a pénz, az iskola nem tudja kifizetni a villanyszámlát. Gyakran a bányászok sem tudnak fizetni a villamos műveknek. (Különösen, amióta nem működik a bánya – D. Gy.) A falvakban nincs központi fűtés, ott szénnel fűtenek. Négyszáz munkanélkülink van, de most már alakulóban vannak új cégek, és a város is végeztet közmunkákat. Főleg nyugdíjasoknak és gyerekeknek próbálunk segíteni ingyenes juttatásokkal. Az utóbbi években csökkent a délre irányuló elvándorlás.

A városban több a nő, mint a férfi. A nők főleg az oktatásban és az egészségügyben dolgoznak. Jelen vannak a törvényhozásban is: a városi Duma kilenc képviselőjéből három nő.

Éttermünk nincs, de az Ujutban (= Kényelem, az autóbuszállomás büféje, nyitva 12.00-tól 16.00 óráig – D. Gy.) a rászorulók ingyen étkezhetnek. Van egy 114 ágyas járási kórházunk. Veteránoknak és hadirokkantaknak nem kell fizetniük a gyógyszerért. Van még egy helikopterünk is – azon jutnak el a felcserek a nehezen elérhető falvakba. Mindent megteszünk, ami erőnkből telik.

A város sanyarú helyzetének ilyetén óvatos körülírása után Grecsannyikova asszony megmutatja az utóbbi évek elvándorlási statisztikáját: a kilencvenes években mintegy ötezren fordítottak hátat Alekszandrovszknak. A hivatalos adatok mégis szaporulatot mutatnak. 1959ben a városnak 22 206 lakosa volt, 1967ben 20 500, 1992-ben 19 400, 1999-ben 23 400. A növekedés magyarázata, hogy egyre több szomszédos kistelepülés ajánlja magát a járási székhely oltalmába, ahogyan a kiscsibék húzódnak a kotlós szárnya alá.

Ülünk a dzsipen, amit az oroszok “vezgyehodnak”, azaz mindenüttjárónak becéznek. A mindenütt most azt jelenti, hogy használatból kivont, jórészt gazzal benőtt úton megyünk a Kap Jonkheer és a világítótorony felé. Fentről az Ohotszki-tengerre látunk; a bal felőli sziklacsoport a Három Fivér, jobbra pedig a kevésbé ismert Három Nővér látható. A tenger fölött sirályok raja köröz. Itt állt 1890. augusztus elején Anton Csehov későbbi színműveinek motívumaitól körülvéve. Igaz, a cseresznyéskert hiányzik a tájból. A világítótorony – 1896-ban épült, Csehov még nem ezt látta – régóta omladozik. A talajerózió teszi, hogy szinte Pisában is állhatna. Körülöttem minden elvadult, szétzilált, és főleg védtelen – város és falu, kultúra és természet. Pontosan olyan most Szahalin, amilyennek a helyi közmondás leírja: “Tenger körös-körül – és búbánat belül.”

A kikötő sem ad életjelet, miközben egészen közel jutunk a hatalmas víztükörhöz. Az elhagyott dokkok, műhelyek és irodaépületek olyanok, mintha a szocialista iparosítás monumentális tájmúzeuma lennének. Egy tűzfalról önkéntelenül gúnyos jelszó mered ránk: “Üdvözlet a tenger munkásainak!” A felhívás kétségkívül költői, annál is inkább, mivel Victor Hugótól kölcsönözték, akinek Traveilleurs du merje több szovjet nemzedék kedvenc olvasmányai közé tartozott.

Hogy mikor, miért és milyen körülmények között zárták be a kikötőt, nem tudom kideríteni. A város történetét ismertető félhivatalos, első osztályú, csillogó papírra nyomott brosúrában ezt olvasom: “1993 – az Alekszandrovszki Vámhivatal megnyitása.” Még 1994-ben is ekként dicsekedtek az Atlas of Sakhalin Region bevezetőinek szerzői: “A mai Alekszandrovszk ipari központ és tengeri kikötő.” Persze tudjuk, hogy az ezt követő, talán legsoványabb esztendő, 1995 sok hasonló tartalmú közlést fosztott meg időszerűségétől, és az új térképeken egyre több település neve mellett olvasható a “nyezsil.” (lakatlan) rövidítés.

Alighanem Duéval, Alekszandrovszk elővárosával is ez fog történni, miután megszűnt a szénkitermelés. Az egykori iparvidékre már csak a groteszk vagy inkább tragikomikus óriásplakát emlékeztet: “Gondoskodjunk a megbízható munkáról!” A bányászoknak, akiket ezzel a jelszóval igyekeztek több termelésre ösztönözni, ma már hűlt helyük Duéban. A főutca pontosan olyan, amilyennek Csehov látta a sziget lepusztuló településeit: “A házak felét már elhagyták a lakók, félig romokban hevernek, és a sötét, keret nélküli ablakok olyanok, mint a szemüreg a koponyán…”

Mégis: Alekszandrovszkban van valami összetéveszthetetlen, valami szerves. Ha az ember a Szovjetszkaja utcán sétál, és hallja, hogy azt valamikor Nyikolajevszki utcának nevezték, vagyis nevével a legközelebbi szibériai városra utalt, akkor egy pillanatra helyreáll a kizökkent idő, a történelem, amelyben az utca 1920 és 1925 között viselt japán neve, a “Bizen macsi” legföljebb lábjegyzet. Ugyanígy tudható, hogy a Dzserdzsinszkij utca már ötven éven át létezett Alekszandrovszkajaként, mielőtt a Cseka alapítójáról nevezték volna el, ugyanúgy, ahogy a japán megszállás idején a Szuvo macsi elnevezést oktrojálták rá. És vannak utcák, amelyek már 1917 előtt névváltoztatást éltek meg. Ilyen az Arkovói, amelyet később felváltott a büszke-szerény Malaja pervaja (Kis Első) Alekszandrovszkaja utcának hívtak, vagy a Tonnyelnaja, amely a balsikerű duéi alagútépítésre emlékeztet.

Timovszk, avagy a vigasztalanság

Nem Anton Csehov, hanem Ivan Goncsarov volt az első orosz író, aki Szahalin szigetére lépett, mégpedig 1854 nyarán – ez is oka lehetett, hogy Csehov Szuvorinhoz írott leveleiben alig leplezett ellenszenvvel emlegeti pályatársát. Tőle eltérően Goncsarov VIP-utas volt – Putjatyin herceget kísérte el diplomáciai küldetésére a Pallada fregatton. Úgy látszik, Szahalin az Oblomov szerzőjét nem érdekelte, a “félvad bennszülöttekről” gunyoros európai leereszkedéssel ír, és ekkor – túl a hosszú tengeri út felén – már oly nagy honvágy gyötörte, hogy útinaplójában német eredetiben idézi Goethe Mignon-dalát: “Dahin! Dahin!” (Oda! Oda! – mármint Szentpétervárra.) Mégis kapott egy fokot a keleti partvidéken, az a timovszki panzió pedig, amelyben helyet foglaltunk, egyenesen, a büszke Hotel Fregatt nevet viselte.

A gondnoknő egy kis szobában ült, amelynek ajtaján nagyalakú naptár díszelgett, homlokán a mosolygó, magabiztos Vlagyimir Zsirinovszkijjal. A tarifa szerinti szobaárhoz hozzácsapta a szovjet időkben szokásos “külföldipótlékot”. Az összeg így is nevetséges volt, pimaszságnak inkább az ellenszolgáltatást nevezném. Egy ócska szoba mosdóval, amely mintha már negyven éve nem látott volna festéket, és elég régen felmosórongyot sem. A vécé^{2 és a zuhanyozó a folyosó}n volt, a két sodronyos ágy Nagy Katalin korából származhatott. Ezenkívül állt a szobában egy szeszélyesen működő fekete-fehér tévékészülék – kínálata a latinamerikai szappanoperákra és a régi szovjet színészekkel készült interjúkra korlátozódott. A szegélylécek mentén svábbogarak futottak versenyt, a zuhanyozó higiéniai állapota láttán pedig bizonyos megértéssel töltött el a nyivheknek a fürdéssel szembeni – Csehov által leírt – viszolygása.

Nem állítanám, hogy engem is Goncsarovhoz hasonló elvágyódás ragadt volna magával olyan országok iránt, hol a citrom virul, de tény, hogy belső ingerültség fogott el a környezet szegénysége és csúfsága láttán, ami pedig Alekszandrovszkban egyáltalán nem zavart. Timovszk hosszúkás települése ösztönösen taszítólag hatott rám. Alighogy megérkeztem, már nosztalgiával gondoltam viszsza az egykori fővárosra, no és persze – magyar lévén – a tengerre.

Pedig Tamara, az újságírónő egykori lakásán nem is egy, hanem egyszerre három bátyuska, vagyis pravoszláv lelkész fogadott. Az asztalt tucatnyi vendég ülte körül. Javában folyt a születésnapi ünnep, a koreai ételeket bőségesen öntöztük vodkával. Tószt tósztot követett, s a végén az egyháziakat alig lehetett megkülönböztetni a világiaktól. Ráadásul mindhárom bátyuska atlétatrikót hordott, mert az újonnan megnyílt parókiának még csak egy reverenda jutott, s azt ilyen profán alkalomra nem akarták felölteni. Egyébként mindhárman mostanában tanultak bele a papi hivatásba – egyikük az új alekszandrovszki templomba készült. Nagyon lelkesen fogadtak bennünket, és azon sem ütköztek meg, hogy kérdésükre bevallottam: nem vagyok keresztény. A zsidó származás, mondták, nem akadálya a testvéri együttlétnek. Csak a teljesség kedvéért említem meg, hogy a mellettem ülő fiatalember a sokadik pohár után bizalmasan fülembe súgta: Oroszország tragédiája a nemzetközi szabadkőműves zsidók összeesküvésével magyarázható, de engem természetesen nem sorol közéjük. Ebben maradtunk.

Minthogy Tamarának már az éjszakai vonattal vissza kellett utaznia JuzsnoSzahalinszkba, búcsút vettünk tőle, majd testvériesen végiglejtettünk a Kirov utcán, hogy megnézzük a most épülő második pravoszláv kápolnát. Közben kórusban énekeltük a “Moszkva-parti estéket”, a “Katyusát” és az orosz népdalokat. Ha eltekintettünk a három bátyuska nyugati felírású atlétatrikójától, akár gyanútlan komszomolisták is lehettünk volna a hetvenes évekből. Igaz, ez esetben én, mint közülük a legidősebb, a helyi pártszervezet tapasztalt instruktorának szerepét játszottam volna.

Attól a pillanattól kezdve, hogy elindultunk a sziget északi részére, semmi kétségem nem volt afelől, hogy agóniát látok magam előtt. A kiégett erdők, az elhagyott szovhozok és kolhozok a rozsdás traktorokkal és teherautókkal, a szétesett vagy félbehagyott házak a végleges romlás képét mutatták. Pedig ez az észak, mint Csehov megjegyezte, nem is észak, hanem a sziget középső harmada – feljebb akkoriban csak néhány szegényes nyivh tanya volt található rajta.

Tomascsuk asszony, a helyi múzeum nyugdíjas alkalmazottja, aki ezekben a napokban a dzsipen kísért bennünket, és éber figyelmet szentelt benyomásainknak, a komor képet egyértelműen azzal magyarázta, hogy a “demokraták” tönkretették a szovjethatalmat. Ez a nézet meglehetősen elterjedt a szigeten, és nem jelent feltétlenül illojalitást a “demokrata” központi és helyi hatalommal szemben. Maga Jevgenyij Russzkih polgármester hívta fel a figyelmemet bemutatkozó látogatásom során (szobája falán ikonnal), hogy errefelé a szovjet viszonyok még nem tekinthetők múltnak, elvégre a társadalom mentalitását nem lehet “500 nap” alatt gyökeresen megváltoztatni – ezzel különben Jegor Gajdar korábbi miniszterelnök “ötszáz napos” reformprogramjára célzott. Persze kézenfekvő, hogy a gazdasági szerkezetet radikálisan át kell alakítani, csak éppen a veszteseknek nehéz elmagyarázni, hogy tulajdonképpen nyertesek. Márpedig a vesztesek korántsem csak az apparátusból kibukott elvtársak – azok még valahogy megvolnának –, hanem elsősorban a kisemberek.

Tomascsuk asszony 1948 óta él Szahalinon. Arra a kérdésemre, hogy mi szél hozta a szigetre, egészen különös választ adott. Eszerint Belaruszban élt a férjével, és kisgyermekük notóriusan ágybavizelt. Orvosi tanácsra úgy döntöttek, hogy pelenka helyett az időzónát cserélik. Olyan helyre költöztek tehát, ahol a nap pontosan abban az órában kel, amikor Fehér-Oroszországban elhagyja az égboltot. Vagyis orránál fogva vezették a természetet. A fiú – azóta maga is családapa – Szahalinra érkezésétől kezdve szobatiszta lett. Szó, ami szó, gyönyörű legenda, gondoltam, ha elmesélem a nyivheknek, biztosan sárgák lesznek az irigységtől.

Csakhogy – hadd használjam az orosz kifejezést – “kegyetlenül nagyot tévedtem”. Nyivhek, akikkel legendát cserélhetnék, nincsenek, pontosabban van a származás, de sehol a törzs. Él még Sanghi, agg nemzeti költőjük Noglikiban, de családi gyász miatt nem tud fogadni. Így hát Csir Unvdba megyünk, egy Timovszkhoz közeli nyivh településre. Csir Unvd oroszul annyit tesz: “új élet”, s attól tartok, hogy tükörfordítása a húszasharmincas évek szovjet jelszavának, amelyet a leningrádi Északi Népek Intézetének idealistái ötlöttek ki, mielőtt a Gulagra kerültek. Az “új élet”, a velejáró gazdasági mutatók és a kikényszerített gabonatermesztés nem sokat jelenthetett a nyivheknek, az ő életről-halálról, emberről-állatról alkotott animista világképükkel. A szovjet funkcionáriusokban ők az orosz prémvadászok utódait látták, akik vagy őket csukják börtönbe kulákokként vagy jobb esetben gyermekeiket tuszkolják be iskolákba és egyetemekre.

Szóval – Csir Unvd: itt áll a szovjetkorszak mintafalva, üresen, szegényen, lerombolva, Istentől elhagyottan. A faluközpontban soha fel nem épült kultúrpalota betonváza mered az égnek – vajon melyik forradalmi évfordulón készültek felavatni? Vak ablaknyílásain időtlen szél suhan át. Egy másik nyitott ablakon, egy “brezsnyevka” első emeletéről, fiatal, szőke orosz hajol ki cigarettázva. Háta mögül technozene zengi be az egész utcát. A másik oldalon, háttal a házkapunak dőlve három fekete hajú, ferde szemű kislány áll. Leplezetlen kíváncsisággal néznek bennünket. Egyikük sárga orkándzsekit visel “Borussia” felirattal. Ajka lángvörösre festve, haja kontyban; kicsi, vékonyka, legföljebb tizennégy éves lehet. Köszönök neki, és oroszul beszélgetünk:

– Beszélitek az anyanyelveteket?
– Semmilyen nyelvet nem beszélünk. Nincs kivel.
– És az iskolában?
– Milyen iskolában? Nem járunk iskolába.
– Hogyhogy? Hány éves vagy?
– Húsz.
– És mit csináltok? – Most veszem észre, hogy másik kettő sem kifejezetten gyerekarcú, noha az elsőhöz hasonló növésű.
– Semmit – feleli a másik lány, és megvonja vállát. – Nincs munka.
– Otthon segítünk – szól közbe a harmadik.
– Még táncolni se lehet – mondja a húszéves, és fejével a betonkolosszus felé int. – Nem építették meg.
– És mi van itt még érdekes? – kérdezem, csak hogy el ne ejtsem a fonalat.
– Hát a temető! – Az utca végére mutat. – Ott égetik el a halottakat.

A temetőből alig látni valamit. Nemcsak azért, mert az egész területet benőtte a gaz, hanem azért is, mert a nyivhek örök álmát seregnyi szúnyog őrzi. Nagyok, agresszívak, nem hagyják magukat elhessenteni. Néhány percre mégis megnézzük a sírokat. Vannak köztük igazi, kerítéses nyivh sírdombok, körülöttük használati tárgyak – pénzdarabok, botok, régi cipők és más. A legtöbb sírhely azonban viszonylag új. Némelyiken vörös csillagos obeliszk jelzi, hogy az elhunyt részt vett a Nagy Honvédő Háborúban.

Később a községházán egy orosz hivatalnoknő pontos számadatokkal szolgál. Eszerint Csir Unvd község lakossága 279 fő, közülük 205-en tartoznak az északi népek csoportjához. A legidősebb nyivh falubeli Olga Aszmun, született 1913-ban. 38 gyerek jár bölcsîdébe és óvodába, 34 iskolába.

A temetőtől visszafelé jövet szembetalálkozunk egy gyerekcsoporttal, szép, fiatal nyivh tanítónő vezeti őket. Négytől tízévesek lehetnek, bár most már vigyáznom kell a becsléssel. A legkülönbözőbb módon, de mind melegen vannak öltözve. Van, aki vastag harisnyanadrágot visel, mások szovjet iskolásegyenruhát – fekete kötényt fehér gallérral. Egyik-másik kislányon házilag varrott tarka szoknyácskát látok, hajukban szalag. Fiú alig van a gyerekek között. A Tim folyócska felől jönnek, az iskolába tartanak, ahová bennünket is várnak.

A bölcsőde, az óvoda és az iskola egy épületben van, és meglepően jól felszerelt. A kicsik szép, tiszta szobában alszanak, a padlót kínai szőnyeg borítja. A népművészeti kabinetben videokészüléket és egy szekrénnyi népviseletet tartanak. Miközben 10 rubelért káposztalevest és rizseshúst ebédelünk – nem olyan ízletesen, mint Alekszandrovszkban –, már készül nekünk az előadás.

Az udvaron két bakra helyeznek egy deszkát. Két nemzeti viseletbe öltözött nyivh asszony – Antonyina Szkalisina és lánya, Nagyezsda – ezen veri az ütemet. Közben nem énekelnek, hanem ritmikus szöveget mondanak. Két kisfiú táncol hozzá. A szövegek rituális mondókák, ilyenfélék:

   Császármadár fenn a fán,
   néz egy embert odalenn.
   Pam-pam, fenn a fán
   jót nevet az emberen.

Tomascsuk asszony elégedetlen. Amikor a dzsipen arra a megjegyzésre ragadtatom magam, hogy a nyivhek alighanem hamarosan kihalnak, hirtelen kijön a béketűrésből. – Hogyhogy? – kérdezi felháborodottan. – Hiszen még nekik megy a legjobban! Vlagyivosztokba viszik őket vendégszereplésre, meg üdülni! Mindent megkapnak! Egyáltalán: minek mindent ennyire sötéten látni? Mire jó ez a kritizálgatás (krityikansztvo)? Maga ezt ott közölni akarja? – És ebben a homályos helymegjelölésben hét évtized politikai kampányai üzennek vissza, mintha a dzsip elülső és hátulsó ülése között vasfüggöny hullt volna alá.

Valójában semmire sem vágyom jobban, mint egy csipetnyi optimizmusra ekkora hanyatlás láttán. De hát kevés okom van rá. Kétségkívül megható Baba Varja, a nyolcvanöt éves anyóka a Timovszk melletti falu szélén, amikor azt mondja: “Én vagyok az élő lakat.” Vagyis: ha ő meghal, bezárhatják az egész települést. Gyerekei a városban laknak, és “kenyeres napokon”, amikor nyitva tart a legközelebbi élelmiszerüzlet, bevásárolnak neki. Akárcsak a haldokló kátorzsnyik-unokának, akit lányai keresnek meg másodnaponta romos kunyhójában – olyankor meg is mosdatják. Szinte mozdulatlanul fekszik, és bár Tomascsuk asszony erősen kapacitálja, sem elődeiről, sem önmagáról nincs kedve beszélni. Bűzös ágya fölött szúnyogok zümmögnek, a padlón legyek lepik be a tésztamaradványokat. Meg kell adni, hogy ezúttal Tomascsuk asszony is tanácstalan. “Ez az ember – kommentálja a sikertelen látogatást – valamikor nagyszerű traktorista volt, a Munka Hőse.”

Sic transit gloria mundi – mondanák a keresztények. De hát a nyivhek sem mondanak mást: “Császármadár ül a fán, / néz egy embert odalenn. / Pam, pam, fenn a fán, / jót nevet az emberen.”

 

Szombat reggel, mielőtt a megbeszélt időpontban Tomascsuk asszonnyal találkoznék, bemegyek a postára. Juzsno-Szahalinszkba akarok telefonálni, hogy jelezzem, mikor érkezem az éjjeli vonattal. A telefonos-kisasszony azzal a hírrel fogad, hogy megszakadt az összeköttetés, mert Uglegorszkban földrengés volt, hat ball erejű, úgyhogy valószínűleg a vonatközlekedés is szünetel. A gondolat, hogy esetleg a Hotel Fregattban kell víkendeznem, szorítva hat le keblemre. Berlinbe vágyok (“Dahin! Dahin!”), míg útitársam inkább az alekszandrovszki szép napokat szeretné megismételni.

A föld reggel negyed kilenckor mozdult meg – nem sokkal előtte Uglegorszk kutyái és macskái nyomtalanul eltűntek, ám az epicentrum szerencsére a városon kívül volt, s így a földindulás viszonylag kevés kárt okozott. Nagyobb volt a lélektani sokk, hiszen mindenki emlékezett még az 1995-ös nyeftyegorszki tragédiára, amikor egyetlen májusi éjszakán az egész kisváros eltűnt a föld színéről. A moszkvai katasztrófaminisztérium másnap orvosokat és pszichológusokat küldött a szigetre – az utóbbiak arról győzködték a környék lakóit, hogy nyugodtan visszaköltözhetnek házaikba.

Ezen a napon Timoszktól délre vitt az utunk. Először Beloje Szelo (Fehérfalu) községben álltunk meg. Csehov még Andreje-Ivanovszkoje néven emlegeti, akkoriban 382 száműzött telepes lakta, köztük katolikusok, lutheránusok és mohamedánok. Később ötezer lakosú nagyközség lett, de ma már csak 188-an élnek itt, jobbára nyugdíjasok. Az egykori kátorzsnyikok által épített viskókat keresve viszonylag új faházra bukkanunk. Idős házaspár lakik benne tizennégy éves leányunokával – a szülők JuzsnoSzahalinszkban dolgoznak. A szép, tiszta tekintetű kislány naponta öt kilométert gyalogol az iskoláig, majd vissza. Egyébként rajzol és olvas; olykor, ha a villamos művek Fehérfalut homályba borítják, gyertyafénynél. Azonkívül tárgyakat gyűjt a kátorga korából. Kis múzeumából megmutat egy lyukas nyelű kanalat – a fegyencek ruhájukhoz kötözve hordták az efféle kincseket. Amikor megkérdezem, nem vágyik-e el innen, pátosz nélkül feleli, hogy Beloje Szelót a hazájának tekinti. Mintegy nyomatékul vigyázzba áll, és elszavalja Igor Szeverjanyin költeményét, amelyet a költő a húszas években, észtországi emigrációjában írt:

A pogromot, háborút megvetem én,
S bármi fajt sújt, az önkényt e korban.
De Oroszhon a házam, Oroszhon enyém:
Ahogy él, piszokban és porban.

Megnézzük még Palevo község határában “Csehov kövét”, egy jókora sziklát, amelyen az író állítólag útközben megpihent, majd továbbmegyünk Rikovszkojébe, amelyet ma Kirovszkojénak neveznek az 1934-ben meggyilkolt leningrádi pártvezető után. Itt egy nyugdíjas özvegyasszonyhoz térünk be, aki azzal büszkélkedik, hogy a “Szahalin” szerzője abban a házban lakott, amely most az övé. Miért nincs emléktábla, kérdezem. Az asszony keserűen legyint: “Nem törődnek azok már holmi emléktáblákkal, hiszen még a nép mindennapi kenyerével sem törődnek.” Valaha a kirovszkojei könyvesboltot vezette, amikor Kirovszkojénak könyvesboltja volt (diszkóklubja van még). Csinosan berendezett lakása tele van könyvekkel – a polcon Brontë “Eyre Johannáját” pillantom meg –, ez a legfőbb mulatsága, no meg a konyhakert, amelynek terméséből paradicsomot és lekvárt ad nekem mutatóban.

Megtekintem a helyi temetőt, amely eredetileg a száműzöttek temetkezési helye volt. A látható sírok zöme szovjetkori, csak néhány fakereszt utal a kátorga halottaira. Hirtelen szembeötlik egy nyilvánvalóan régebbi, díszes sírkő: Butakov, a rettegett börtönparancsnok és hitvese nyugszik alatta – egykori rabok nevét egyetlen sírdombnál sem sikerült leolvasnom.

Jó volna továbbmenni déli irányban, hogy láthassam a Csehov könyvében említett Valza és Longari községet. Bizonyos értelemben kötelességet rónék le ezzel, hiszen a “Szahalin” szerzője elég egyértelműen fogalmaz: “Ezt a két telepet, amelyekben csak most kezdődik az élet, más szerzőnek hagyom, aki majd jó úton eljuthat oda, és közelről láthatja őket.”

Ez a szerző éppenséggel én is lehetnék. Csakhogy Tomascsuk asszony nem akar Longariba menni, az már túl van a Timovszki járáson, nem az ő asztala, és a sofőr is ódzkodik a további 30 kilométernyi távolságtól. A jó utakról inkább ne beszéljünk. Valza község amúgy sem létezik már (nyezsil. – rövidít tapintatosan a térképész), Longariról pedig annyit tudni, hogy volt ott valamikor egy “Pionyer” nevű híres kolhoz.

Mégis nyomott hangulatban indulok vissza Timovszkba, és ez nem kerüli el Tomascsuk asszony figyelmét. A Fregatt előtt mintegy engesztelésül ünnepélyesen fazéknyi maga készítette orosz palacsintát nyújt át nekem. Udvariasan szabadkozom, miszerint cukordiétám mellett a fazék szénhidráttartalma mintegy hatheti szükségletem fedezné. Mire ő ugyanazzal a kérlelhetetlenséggel, amelyet világnézeti kérdésekben tanúsított, ezt feleli: “Csepuha! (Bolondság!) Én is cukorbeteg vagyok, mégis mindent megeszek.”

Ezzel a fegyverszüneti aktussal zárul kétnapos együttlétünk.

 

⁽¹⁾ A “privatyizacija” szót Oroszországban “prihvatyizácijá”-nak mondják a “prihvatyity” (= vmit magához ragadni, elorozni) ige gúnyos főnevesítésével.

(2) Néhány dicséretes kivételtől eltekintve kevés köztisztaságilag igazán elfogadható vécét láttam a szigeten – nyilvános illemhelyet pedig egyetlen településen sem. Csehov így írt erről a kényes kérdésről: “Most pedig a félreeső helyről mondok néhány szót. Köztudomású, hogy az orosz emberek óriási többsége megveti ezt a kényelmi berendezést.” Annyi változás mégis történt, hogy a szahalini sajtóban legalább vita van a nyilvános illemhelyekről, pontosabban azok hiányáról. Ottjártamkor több cikkíró követelte, hogy Juzsno-Szahalinszk, illetőleg Korszakovszk főbb terein újítsák fel ezeket a szovjet korszakban még imitt-amott fellelhető intézményeket.