Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
CSUNJAN
SZERELME
Ismeretlen koreai költő műve
Verses elbeszélés a XVIII. századból
Fordította:
Bang Jong-gab és Tóth Tibor
Forrás: Európa Könyvkiadó, Budapest, 1958
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
I. Ének
Igazságos
Szuk Cson császár
idejében
bizton, nyugton
folyt az élet,
mert a császár
rendet tartott
országában,
gondoskodott
hű népéről,
éles szeme
mindent látott,
szerette is
szegény, gazdag.
Udvarából
a jósága
úgy terjedt el
országszerte,
mint mikor a
tarka mezőt
telehinti
illattal a
virág kelyhe.
Boldogan
élt
minden ember,
kedvezett az
időjárás,
eső is csak
akkor esett,
mikor kérték,
szántón, réten
termett bőven
minden egyes
esztendőben.
Ezidőtájt
a nagy Nomun
tartománynak
egyik kicsi
falujában
élt egy Volme
nevű asszony.
Hajdan bizony
örömlány volt,
ám most egy Szong
nevezetű férfiúnak
felesége.
Sok, sok éve
éltek együtt,
de gyermekük
nem született;
fájt ez nékik,
és igencsak
búslakodtak.
Ezért
egyszer
Volme asszony
halkan így szólt
a férjéhez:
"Isten vajon
mért is büntet
ily soká a
régi bűnért?
Tudván tudja,
látván látja,
régi bűnöm
rég megbántam,
rút életem
rég elhánytam;
mégis-mégis
sújt haragja
s gyermekáldást
nem ád nékünk.
Íme, lassan
megöregszünk;
senkink sincsen,
mi lesz sorsunk?
Kivigyáz ránk?
Ki gondoz majd,
hogyha este
fáradt testtel
térünk haza
s törődötten
elpihenünk?
Kedves férjem,
imádkozzunk
istenünkhöz,
hátha egyszer
megszán minket
s jóságával
megáldana."
"Bizony-bizony
bölcsen beszélsz,
csakhogy kihez
könyörögjünk?
Lesz, ki hallja
halk szavunkat,
teljesíti
kérésünket?"
"Hiszen tudod,
nagy Kung Fu-ce
hogy' született:
anyja mindig
imádkozott
Niku-san hegy
istenéhez,
s tőle kapta
szent gyermekét.
Rajtunk is tán
segítene
valamely hegy
istensége!
hisz minálunk
akad nem egy
nagy és szent hegy!
Kedves férjem,
elmegyek én,
könyörögni
Duruszán-hegy
istenéhez.
S bízzunk benne,
megsegít majd!"
S
Volme elment
imádkozni.
Nem messze a
falucskától,
sűrű, árnyas
erdő mélyén
szent templom van,
a Szo-mon-sza.
Ettől délre
emelkedik
égbenyúló
szikláival
a hatalmas
Duruszán-hegy.
Oldalát a
sűrű bokrok
telenőtték
és közöttük
vastag szálfák
nyújtózkodnak
a magasba;
fák tövében
keskeny ösvény
kapaszkodik
meredeken
a tetőre:
fenn a csúcson
tiszta forrás
buggyan elő
sziklák mélyén,
s játszadozva,
csörgedezve
szökken le a
hegyoldalon.
Ide,
föl, a
szent forráshoz,
jöttek mindig
a faluból
imádkozni,
s Volme asszony
is ide járt
nap nap után.
Egyszer
aztán
fenn a hegyen
álmot látott,
csoda-álmot.
Hófehér köd
szállt a földre,
s túl a ködön
tarka színű
fény csillámlott.
S ekkor íme
csodaszép lány
tűnt szemébe,
lassan lengve,
hollón ülve
szállt feléje:
aranyhaját
virágfüzér
díszítette,
a ruhája
fényből szőve,
és az övén
drágagyöngyök
csilingeltek,
mint pirinyó
kis harangok.
És megszólalt
szelíd hangon:
"Vízesésbe
öltem magam.
Lelkemet én
istenünknek
ajánlottam.
Fent a holdban
találkoztam
a szent, öreg
Zak Szon-jonnal,
lelkét ő is
felajánlá,
egyesülni
istenével.
Ám reménye
nem teljesült.
Tétováztam,
én sem tudtam
merre, hova.
Duruszán-hegy
istensége
parancsolta
nékem ekkor:
jöjjek hozzád.
Kérlek nagyon,
el ne kergess,
fogadj inkább
mintha most már
én lennék a
kisleányod."
Volme asszony
nagy-nehezen
felocsúdott,
s felidézte
csoda-álmát:
"Jaj, hogy is volt!
Jaj, mint is volt!
Bárcsak, bárcsak
így lehetne!
De jó lenne,
de szép lenne,
ha gyermekem
születhetne!"
S hitte, tudta,
csoda-álma
teljesül majd:
Duruszán-hegy
istensége
megsegíti.
Teltek,
múltak
a hónapok,
és mire a
tavasz eljött
és a szellő
a hegyekből
száz illatot
hozott le a
falucskába,
ahogy álma
megjósolta,
megszületett
Volme asszony
kisleánya.
Hogy örült most
szegény Volme!
Babusgatta,
dédelgette
pici lányát,
s elnevezte
őt Csunjannak.
És a kislány
cseperedett,
növekedett
évről évre,
s egyre szépült;
messze földre
elrepült már
szépségének
mesés híre,
bizony nem volt
nála szebb lány
itt e tájon.
Olyan szép volt,
aki látta,
megcsodálta:
két orcája
úgy piroslott,
mint a hajnal
hasadása,
betűíró
tollvonása
nem volt oly szép,
mint a szája.
Szelíd szeme
szebben fénylett
két ragyogó
gyémántkőnél;
a dereka
oly karcsú volt,
mint a hajló,
vékony nádszál;
lépte ringott,
mint a játszi,
lengő, omló,
csöndes tenger
és a haja
sötétebb volt
a fekete
éjszakánál.
Ezidőben
került egy új
elöljáró
a nagy Nomun
tartományba.
A nép gyorsan
megszerette,
mert jó szívvel
ott segített,
ahol kellett,
s jóságából
bőven jutott
a szegények
viskójába.
Volt e derék
kormányzónak
egy Ni Dorjan
nevű fia,
iskolázott
művelt ifjú
és oly eszes,
hogy a híre
elterjedt a
tartományban.
Egyszer
éppen,
hogy aznapra
befejezte
tanulását,
új szolgáját
maga elé
szólította.
"Figyelj, szolgám,
kedvem volna
valamerre
járni-kelni.
Mondd csak, akad
itten szép hely,
valamilyen
erdő, mező,
ahol egyet
sétálhatnánk?"
"Uram, hogyha
észak felé
fordul léptünk,
a virágzó
réteken túl,
a zöldellő
fűzfák között
patakocska
csobog tova.
Uram, ott e
patak partján
sok nép jár-kel.
Meglásd ottan
mennyi szép lány
forgolódik:
a kis hídon
ahogy lassan
átalmennek
ring a léptük,
a derekuk
himbálózik,
hát azt hinnéd,
hogy a kis híd
hintáztatja
őket a kis
patak felett."
"Gyere, szolgám,
készüljünk fel,
oda menjünk."
Nosza, gyorsan
előhozták
paripáját
rá is pattant.
Hej,
de szép volt
lován ülve!
Simán fésült
sötét haján
megcsillant a
játszi napfény;
furcsa fényes
láng lobogott
okos, bátor
szeme mélyén,
végigomlott
villáról a
piros köntös
sűrű selyme;
karcsú teste
oly nyúlánk volt,
mint a sudár
vékony nyárfa:
ahogy a nap ű
beragyogta
épp olyan volt,
mintha súlyos
színaranyból
szobor volna.
Indultak
a
fűzfák fele,
és alighogy
odaértek,
Ni Dorjannak
szeme kápráz,
szava eláll:
ezer virág,
ezer szín és
ezer szépség
várt itt rája:
a kis patak
játszva, szökve
futott tova
a kövek közt,
csobogó kis
patak partján
szép virágok
ringatóztak
illatoztak,
és a fűzfák
elhanyatló,
szomorúan
aláhajló
gyenge ága
meg-meglebbent
a szellőtől:
mintha híva
hívták volna,
jöjj közelebb.
S íme most a
fűzfák árnyán
gyönyörű lány
tűnt szemébe,
lassan lengve,
hintált egyre
arra-erre.
"Nézd csak, szolgám,
arra szembe!
Ki az, aki
hintáz ottan?"
Szólt a szolga:
"Itt nem messze,
a faluban,
él egy Volme
nevű asszony.
Réges-régen
örömlány volt.
Aki pedig
hintáz ottan,
az a lánya,
neve: Csunjan.
Csupa szépség,
ismeri őt
itt e tájon
minden ember,
ám ő sosem
hivalkodik,
hallgat csendben:
szerénysége
szépségével
vetekedik.
Hát írása!
Uram, hogyha
ír valamit,
olyan szépek
a betűi,
mintha tündér
válogatna
virágokat
bokrétába."
"No, ha ilyen
volt az anyja,
akkor, szolgám,
hídd csak ide!"
"Uram, Csunjan
olyan tiszta,
mint a hulló
patyolat hó,
nehéz lesz őt
ide hívni!"
De Ni Dorjan
csak nevetett:
"Ó, te balga,
nem tudod, hogy
minden tárgynak
van gazdája?
Ne feleselj,
menj és hívd csak!"
Elment hát a
szolga hozzá:
"Tiszta Csunjan,
erre jártunk
az urammal,
Ni Dorjannal,
látta, ahogy
itt hintázgatsz
és most hivat."
Olyan lett most
Csunjan arca,
mint hajnalban
a felkelő
nap körül a
bárányfelhők.
"Ostoba vagy,
mért hivatna?
Hiszen engem
nem is ismer.
Bizonyára
te fecsegtél
neki rólam!"
"Nem, nem! Ugyan
mit is tudnék
én terólad!
Hanem, figyelj:
mért jössz ide,
fűzfák árnyán
hintázgatni?
Hiszen tudod,
hogy ilyenkor
nagyon sokan
járnak erre,
előkelő
uraságok.
És amikor
itt hintázol,
a lehajló
fűzfaágak
igézően
veled együtt
ringatóznak.
És ahogy a
hintát hajtod,
ide-oda
himbálsz, hajlongsz,
piros szoknyád
fel-fellibben,
fehér lábad
a napfényben
meg-megvillan.
Ím, ezt látta
az én uram,
ezért hivat
most magához."
"Ó, ide a
mai napon
sokan jöttek
hintázgatni,
tévedsz, bizony,
urad nem is
engem látott.
Ám ha nékem
szólt is szava
mondd meg néki:
nem a virág
keresi meg
a pillangót,
pillangó megy
a virághoz."
Visszatért a
szolga, szólva:
"Uram, amit
Csunjan üzent,
nem tudom én
elmondani;
valami kis
verset mondott
pillangóról,
meg virágról,
de bizony én
nem értettem;
annyit tudtam
csak kivenni,
hogy nem jő el."
"Ó, te balga,
menj még egyszer,
mondd meg néki,
hogy ne féljen,
jöjjön bátran."
Sietett a
szolga vissza,
csakhogy Csunjant
mégse lelte,
hazament már.
Nosza gyorsan
így utána
eredt ő is.
"Bocsáss meg, hogy
megint jöttem,
ámde uram
küldött újra:
jöjj el hozzá;
úgy hallotta,
szoktál néha
verset írni,
azért hivat."
Szegény Csunjan
azt se tudta,
mit is tegyen.
Édesanyját
kérdezgette,
édesanyja
ezt felelte:
"Halld csak, milyen
álmot láttam:
szép mezőben
nagy tó támadt
és belőle
egy gyönyörű
sárkány kelt ki
és csak ment, ment
egyenesen
föl az égbe.
Én úgy vélem,
jót jelent ez:
menj el, lányom,
hátha igaz
volt az álom
s szerencséd lesz."
Indult Csunjan,
lassan-lassan,
lépegetve,
pedig máskor
hej, de fürgén
szokott járni!
Szégyenében
hamvas arca
oly piros lett,
mint a frissen
nyíló rózsa:
ilyet ő még
soha nem tett!
Hogy
odaért,
fejét mélyen,
szégyenlősen
lehajtotta.
Ám Ni Dorjan
mosolyogva,
kedveskedve
szólította:
"Ne félj, Csunjan,
megláttalak
fűzfák árnyán
hintázgatni;
és most azért
kérettelek,
egymásnak itt
fogadjunk hát
ősi-régi
szokás szerint
szerelmet száz
esztendőre."
Ámde Csunjan
ezt felelte:
"Nemes úrfi,
tudod, hogy én
szegény vagyok,
s félve félek,
hogyha hűl már
nagy szerelmed,
elhagysz engem,
elfelejtesz,
s engem majd a
gyötrő, kínzó
szomorúság
éget egyre.
Hogyha elmégy,
tengethetem
életemet
kis szobámban,
búsan, árván.
Nemes úrfi,
erről többet
ne is szólj hát."
"Csunjan, Csunjan,
százszor igaz,
most mit mondtál,
most már téged
el nem hagylak.
Még ma este
megkereslek,
mondd meg, hol laksz,
házatokat
hol találom?"
Csunjan erre
tűzpiros lett,
pirulását
szégyenkezve
takargatta:
"Kérdezd csak meg,
kedves úrfi,
a szolgádtól
tudja ő már;
és most engedj,
hadd siessek."
Szólott Csunjan
s futott fürgén.
És
a szolga
elbeszélte:
íme, ahol
a madarak
csoda hangon
énekelnek,
íme, ahol
a virágok,
csoda színben
tündökölnek,
arra lakik
tiszta Csunjan.
S kunyhójukra,
mintha óvná,
szomorúfűz
csüngő ága
borul lágyan,
szép szelíden.
II. Ének
Otthon
Dorjan
alig várja
hogy eljőne
már az este;
mert hiába
bújta könyvét,
egy betű sem
fért fejébe,
egyre Csunjan
járt eszében;
s akármilyen
verset mondott,
minden versszak
ezzel zárult:
Csunjan, Csunjan.
Így,
alighogy
lassú lábbal
jött az este
és befedte
árnyékával
a világot,
nyomban indult
szolgájával.
És hogy csendben
odaértek
a kis házhoz,
hát a szolga
Csunjant máris
keltegette.
Felriadt az
alvó Csunjan,
alig tudott
szóhoz jutni:
"Mi az... ki az...
mért is jöttél?"
"Nem tudod hát?
Dorjan jött el,
várja híven,
hogy behívod."
Szegény Csunjan
úgy érezte,
íme, szíve
szétfeszíti
most a keblét,
s levegőt is
alig kapott
izgalmában.
Dehogy tudta,
mit is tegyen,
futva indult,
anyját hívta:
"Anyám, anyám,
jaj, istenem,
itt van Dorjan,
mit csináljak?"
Ám az anyja
csitította:
"Mitől félnél;
öltözz máris
szép ruhádba,
fehér gyöngyöd
tedd nyakadba,
úgy várd Dorjant!"
S ezzel kiment,
hogy fogadja
a vendéget.
"Nemes úrfi,
tessék, beljebb;
bár szegényes
a hajlékunk,
szeretettel
látunk nálunk."
Leszállt Dorjan
a lováról,
s bevezették
a legszebbik
szobácskába;
minden csupa
virág volt itt,
és a falon
kép is akadt;
az egyiken
széttárt szárnnyal
holló repült,
a másikon
tiszta tóban
két hófehér
hattyú úszkált.
Ekkor
jött be
sápadt arccal
szegény Csunjan.
Volme
asszony
minden jóval
kínálgatta
a vendéget.
Szedett Dorjan
minden tálból
egy keveset
és utána
bátran így szólt:
"Azért jöttem,
hogy hűséges,
mély szerelmet
fogadjak most
Csunjannak száz
esztendőre.
Megkérdezlek,
Volme asszony,
engeded-e?"
"Kedves úrfi,
férjem meghalt,
Csunjan nékem
mindenem most,
féltett kincsem,
bajtól, jajtól
védem, óvom.
Szegény ember
lánya Csunjan,
te meg gazdag
család sarja,
s örök törvény,
jól jegyezd meg:
kedves úrfi,
ég és föld, lám,
nagyon messze
van egymástól,
köztük nagy-nagy
távolság van;
ne is szóljunk
erről többet."
"Ó, de Csunjant
úgy szeretem,
mint a tenger
a szirteket,
mint a hajnal
a felhőket."
"Szó ez, nem más,
kedves úrfi,
fiatalok
szava szól így.
Később Csunjant
majd megunnád,
többé sose
jönnél hozzá,
ő meg szegény
megmaradna
szégyenében;
ki nézne rá,
ki szeretné?
Pedig, akit
Csunjan egyszer
életében
megszeretett,
soha el nem
felejtheti;
ha elhagynád,
hogyan nézzem
hervadását?
Gyenge szíve
megszakadna,
sűrű könnye
éjjel-nappal
egyre hullna.
S kedves úrfi,
mit szólnának
a szüleid,
hogy szerelmed
szegény lánynak
elígéred?"
"Bánom is én,
bármit szólnak,
szerelmemet
nem tudja már
meggátolni
soha senki!"
Volme asszony
eltűnődött,
fényes álmát
látta újra:
a nagy tóból
ment a sárkány
föl az égbe,
fölfelé ment
a magasba;
hitte, hogy tán
maga Buddha
szólt e jellel.
S hogy Ni Dorjan
kérve kérte,
megengedte,
hogy szerelmet
fogadjanak
most egymásnak.
S
akkor Dorjan
kézbefogta
Csunjan kezét,
s ősi-régi
szokás szerint
megfogadták,
hogy szeretni
fogják egymást
sokáig - száz
esztendeig.
Volme
asszony
visszafordult,
ők meg ketten
ottmaradtak
egymás mellett,
Dorjan lágyan
átölelte
szép szerelmét.
Égő arccal
Csunjan próbált
szabadulni
itt e tűztől,
sehogy sem bírt,
hiába is
erőlködött.
akkor lassan
megnyugodott,
tüzes arcát
ráhajtotta
Ni Dorjannak
a vállára.
És így álltak
ott sokáig,
csak a holló
látta őket,
meg a két szép
fehér hattyú.
Ezután
már
minden este
elment Dorjan
szép Csunjanhoz,
és ilyenkor
játszadoztak,
mosolyogtak,
s énekeltek
az igazi
szerelemről.
Ezt dalolták:
"Szerelem,
szerelem;
milyen a mi
szerelmünk?
Tiszta,
mint a
hajnalban
frissen hullott
harmat;
derűs,
mint a
hegycsúcson
megcsillanó
napfény;
édes,
mint a
virágok
kelyhének a
méze;
vidám,
mint a
szellővel
játszadozó
lepkék;
oly
mély, mint az
örvénylő,
mérhetetlen
tenger;
örök,
mint a
mosolygó,
el nem múló
élet.
Szerelem,
szerelem;
ilyen a mi
szerelmünk."
Így
daloltak,
így örültek
egymás tiszta
szerelmének.
Közben pedig
telt az idő,
napok múltak
napok után
halkan, csendben,
észrevétlen,
mint a patak
gyors folyása.
Ámde
egyszer
vége szakadt
fényes, boldog
örömüknek.
Dorján apját
áthelyezték
másik, messzi
tartományba,
s vele együtt
kellett menjen
fia, Dorjan.
Szomorúan
ment el Dorjan
Csunjanjához,
szólott néki
bánatáról,
fejét hajtva
Csunjan fehér,
szép keblére.
"Csunjan, Csunjan,
mi lesz velünk,
ugye vársz rám,
míg megjövök?
Mert ígérem,
nem hagylak el,
s nemsokára
érted jövök."
S ekkor együtt
utoljára
megkeresték
azt a fűzfát,
melynek árnyán
első ízben
látták egymást.
Jaj, de itt is
más volt minden:
leperegtek
levelei
a fűzfának
a virágok
elhervadtak
és a kopár
patak partján
sóhajtozva
járt a szellő;
s szegény Csunjan
könnyes szemmel
búcsúzott el
Ni Dorjantól:
"Mikor látlak
megint, uram?
Ugye nem fogsz
elfeledni?
Ha zöldellő
fűzfaágat
látsz valahol,
ugye akkor
gondolsz majd rám?
Hiszen nékem,
ha pillangót
látok szállni
szép virágra,
Ni Dorjan jut
majd eszembe.
S
búcsúzóul,
áldott uram,
arra kérlek,
mindig küldjél
hírt magadról.
És most, uram,
járd az utad
szerencsével!"
III. Ének
A
keserű
válás után
szegény Csunjan
hervadt, kókadt,
mint a tőről
leszakított,
szép virágszál;
mindig-mindig
Dorjant hívta,
és esténként,
ágyba térve,
hitte, várta,
hogy álmában
megláthatja
szerelmesét:
"Álom, álom,
jöjj már, álom,
hozd el nékem
kedvesemet!
Ó, ha látnám
csak álmomban,
hogy örülnék!
Merre lehet,
mit csinálhat?
Semmi-semmi
hírt nem küldött.
Ó, ha tudná,
mennyi bú ért,
üzenetet
nyomban küldne!
Én Istenem,
mi vár itten?
Kín-keserves
a magányom.
Ki érti meg
szenvedésem,
ki osztja meg
bánatomat?
Titkos érzés
súgja nékem,
nemsokára
találkozunk,
s akkor soha
el nem válunk.
Ó, de meddig,
meddig várjak?
Bár a szívem
kőből lenne,
bár a lelkem
fából lenne,
e fájdalmat
nem érezném!"
Nemsokára
új kormányzó
érkezett a
tartományba.
Első napon
összehívta
szolgahadát,
és firtatta:
"Mi történik
falvaimban,
rendben minden?"
"Nincs baj, uram,
csendben, rendben
folyik minden."
"Hallottam, hogy
itt nem messze,
az egyik kis
falucskában,
valami szép
leány lakik,
neve: Csunjan.
No, majd egyszer
jól megnézem."
És a szolgák
megérezték,
hogy a most jött
új kormányzó,
nem vigyáz majd
a népére,
nem gondol a
szegényekkel,
esze nem jár,
csak a maga
mulatságán,
csak dőzsölni,
tivornyázni,
ez lesz néki
minden dolga.
Így is történt.
Egyik
napon
azt kívánta,
hívják össze
udvarába
tartománya
valamennyi
örömlányát.
Jöttek ám a
palotába
szebbnél szebbek!
Mennyi szép lány
volt itt együtt!
Az egyiknek
hosszú haja
dúsan omlott
szép vállára;
a másiknak
oly vékony volt
a dereka,
mint a nádszál;
a harmadik
mesés szeme
úgy csillogott,
akárcsak a
drága gyémánt.
A negyedik...
de ki tudná
elsorolni,
mennyi szépség
tündökölt itt!
Hosszú névsort
vett kezébe
a kormányzó,
s akit hívott,
előlépett,
meghajtotta
magát mélyen,
úgy ment vissza.
Mikor Csunjan
nevét mondta,
senki sem jött
színe elé.
"Hol van Csunjan" -
kiáltott fel
a kormányzó,
és a szolgák
nagysietve
magyarázták:
"Csunjan, íme,
nem örömlány,
csak az anyja
volt az régen."
"Messze földön
mégis mitől
ilyen híres?"
"Ó, mert Csunjan
olyan tiszta,
mint a harmat,
mint a friss hó,
és a szíve
olyan nemes,
mintha ő is
nemescsalád
lánya lenne.
Kérője már
annyi akadt,
ahány csillag
van az égen,
de ő szavát
nem szegi meg:
mert szerelmét
elígérte
Ni Dorjannak.
És mióta
elment tőle,
éjjel-nappal
visszavárja."
Rájuk förmedt
a kormányzó:
"Ilyen semmi
egyszerű lány
kívánkozik
Ni Dorjanhoz
feleségül?
Máris, tüstént
hozzátok őt
udvaromba."
És a szolgák
elindultak
nehéz szívvel
a parancsot
végbevinni.
Mikor Csunjan
látta őket,
ment eléjük:
"Jöjjenek be,
tudom, tudom,
Ni Dorjantól
hoztak nékem
üzenetet.
Jöjjenek be."
Ám a szolgák
lehajtották
a fejüket
és szégyellték
elmondani,
miért is jöttek.
Végre így szólt
az egyikük:
"Lássad, Csunjan,
öreg vagyok,
ősz a hajam,
mégsem láttam
eddig soha
ilyen tiszta
szüzet, mint te.
Megbocsáss hát,
csak parancsot
teljesítünk:
el kell jönnöd
a kormányzó
udvarába."
Szegény Csunjan
nagy-sokáig
nem szólt semmit,
majd-majd lassan
megértette,
mért is hívják:
"Mit tehetnék,
el kell mennem.
Úgyis egyszer
halok csak meg.
Gyerünk, menjünk!"
Elindultak,
mentek, mentek,
és amerre
elhaladtak,
minden búnak
adta fejét:
mintha Csunjant
búcsúztatná
az élettől.
Ahogy aztán
odaértek,
palotába
mind betértek,
a kormányzó
várt már rájuk,
s hízelkedve,
mosolyogva
szólt a lányhoz:
"Igazából
szép vagy, lelkem,
mától kezdve
légy hát enyém!
Itt tartalak
udvaromban,
szép selyembe
öltöztetlek,
amit csak kérsz,
mind megadom,
csak maradj itt,
maradj velem!"
Ámde Csunjan
ezt felelte:
"Nehéz, uram,
kérésedet
megtagadnom,
de már másnak
ígértem el
szerelmemet."
"Talán bizony
Ni Dorjan jár
az eszedben?
Ő már régen
gazdag lányt vett
feleségül,
azóta már
talán nem is
emlékszik rád,
oda régen
a szerelme.
Mért vonakodsz?
Múlik, hamvad
ifjúságod,
mint ahogy a
fáról hullik
szélben száll a
száraz levél,
szépséged is
eliramlik,
mint ahogyan
elfolyik a
patak vize.
Minden vágyam:
veled lenni,
veled élni.
Olyan vagy, mint
kikeletkor
a patyolat
liliomszál.
Csunjan, Csunjan,
ne mondj nemet!"
"Erős, uram,
az én szívem,
és szerelmem
állhatatos,
oly mélységes,
mint a tenger,
és oly magas,
mint a sziklák."
"Nem tudod, hogy
büntetés vár
arra, aki
megtagadja
a kormányzó
parancsait?
Nem jobb néked
palotámban,
mulatozni,
mint a tömlöc
sötétjében
hullni, múlni?"
"Uram, vajon
nem bűn ez is,
meghurcolni,
egy elhagyott
szegény leányt?
Nekem, uram,
Ni Dorjannal
egy a testem,
egy a lelkem,
kettőnk örök
szép szerelmét
soha-soha
el nem tépem."
Nagy haragra
gyulladt most a
gonosz szívű
rossz kormányzó
s intett a bősz
katonáknak:
"Kössétek meg,
verjétek meg!"
Ahogy érett,
szép gyümölcsre
száll a mérges
vad darázsraj,
kegyetlenül
nekiestek.
Gyönge kezét
megkötözték,
szép, fekete,
fénylő haját
megrángatták,
megcibálták,
hószín testét
durva bottal,
szíjostorral
vadul verték.
Szegény Csunjan
szoros, vastag
kötelek közt
úgy vergődött,
mint kifogott,
kis halacska
gonosz halász
hálójában.
S míg ütötték,
arra gondolt,
csak a testét
éri botjuk,
de a lelkét,
a szerelmét
soha-soha
meg nem törik,
s minden-minden
ütés után
Dorjan nevét
sóhajtotta:
"Első
ütés érted,
egyetlen szerelmem,
elmentél, itthagytál,
egymagam maradtam,
el ne felejts engem,
ezerszer gondolj rám,
édes Ni Dorjanom!
Második
ütéstől
minden tagom sajdul;
mért maradsz oly soká,
mikor jössz már vissza,
meghalok, úgy várlak,
meddig, meddig késel,
édes Ni Dorjanom!
Harmadik
ütés már,
hol vagy, szép szerelmem?
Hát hiába várlak?
Halovány az orcám,
holnap, hogyha késel,
halva találsz engem,
édes Ni Dorjanom!
Negyedszer
is ütnek,
nincsen, ami védjen.
Nagyon hívlak, várlak,
nélküled mit érek,
nékem mindenem vagy,
ne feledj el engem,
édes Ni Dorjanom!
Ötödször
ütöttek;
ököllel is vernek,
ölhetetlen szívem
örömmel szól mégis:
ölellek, csókollak,
örökké szeretlek,
édes Ni Dorjanom!"
Hogy
megtörték
gyönge testét,
tömlöclyukba
bevetették,
álma is csak
elcsigázta.
Azt álmodta
egyre-másra:
elhagyatott,
szegény lányok
nem találják
kedvesüket.
Búsult ekkor
bánatában,
hullt a könnye
s visszagondolt
életére,
s Ni Dorjanra:
"Mért
is vagyok
itt bezárva,
mit vétettem,
mi a bűnöm?
Életemben
soha senkit
nem bántottam,
csak jót tettem,
íme, mégis
bevetettek
véres tömlöc
legmélyére;
köntösömet
szétszaggatták
gyönge testem
összetörték;
csak szerelmem
maradt még meg,
ezt nem bírták
összetörni:
szívem mélyén
lángol, lobog
sóhajomtól,
szellőmódra
nagyobb lángra
éled, támad.
Ni Dorjanom
merre lehet?
Nem gondol rám,
nem jön értem.
Tömlöc mélyén
elpusztulok
észrevétlen,
soha senki
meg nem tudja,
mi lett vélem."
IV. Ének
Közben
Dorjan
császár ura
udvarában
elvégezte
tanulását,
így a császár
kinevezte
biztosának.
Rendelt mellé
száz katonát,
és parancsul
adta néki,
menjen végig
birodalmán,
vegye számba,
mit csinálnak
kormányzói;
vegye számba,
vigyáznak-e
a népükre,
törődnek-e
a szegénnyel,
vagy csak mindig
sanyargatják.
S ráparancsolt
Ni Dorjanra,
ha valahol
hibát talál,
büntesse meg
a kormányzót.
És Ni Dorjan
el is indult.
Legelőször
Nomun felé
vette útját;
meghagyta a
katonáknak,
hogy Nomunban
találkoznak,
maga pedig
álruhába
öltözködött:
szép aranyos
piros-selyem
köntösére
koldusgúnyát
húzott, öltött,
úgy indult el
Nomun felé.
Ment,
mendegélt,
s mindig Csunjan
járt eszében:
mit csinálhat,
vár-e őrá,
vagy talán már
elfeledte?
Nem, nem! Hisz ő
tiszta lelkű,
ígéretét
soha-soha
meg nem szegné!
Bizonyára
lesi, várja
Ni Dorjanja
érkezését,
s amíg nem jön,
hull a könnye.
Gyorsra fogta
most a léptét,
csak mielőbb
ott lehetne!
S
amint ment az
országúton,
s elért Csunjan
falujához,
parasztokkal
találkozott;
tőlük félve
megkérdezte:
"Ugye ebben
a faluban
lakik Csunjan?
Nem tudjátok,
férjhez ment már?
Egyszer régen,
azt hallottam,
nagyon szép lány;
kérője is
sok lehetett,
s azóta már
valamelyik
előkelő
úr a férje."
Ámde azok
fellobbanva
rámordultak:
"Merre laksz te,
nincsen füled,
nincsen szemed?
Ugyan, ugyan!
Csunjan férjnél?
Ilyent róla
hogy gondolhatsz!
Bár ha tudnád
szegény Csunjan
szörnyű sorsát!
Fehér arcán
fénylik könnye
s bár a sorsa
kín-keserves,
de Ni Dorjant
soha-soha
nem felejti.
Csakhogy bizony
kegyetlen ám
ez a Dorjan!
Amióta
elment tőle ,
soha semmi
üzenetet,
vagy levelet
még nem küldött.
No, hát eriggy
a dolgodra,
s tudd meg, koldus,
Csunjan soha
nem lesz másé,
Csak Dorjané!"
Ni
Dorjan meg
indult tovább,
s amint megy, megy,
szembe véle
jön egy szolga
s az is Csunjan
nevét mondja.
"Állj meg csak egy
pillanatra,
jó idegen"
- szólítja meg
őt Ni Dorjan -
"miért is mondod
Csunjan nevét?"
Szól a szolga:
"Szegény Csunjan,
úgy sajnálom:
engem kért meg,
vigyem, adjam
a levelét
Ni Dorjannak."
"Add csak ide
a levelet,
hadd olvassam."
"Ó, te koldus,
hogy lehetne
más levelét
elolvasni;
előkelő
úrnak megy ez."
"Mégis, mutasd,
csak egy kicsit,
ne félj, mindjárt
visszaadom."
"No, hát itt van,
hogy is tudnád
elolvasni!"
Dorjan félve
kézbeveszi
a levelet,
óvatosan
széjjelbontja
s látva látja,
ez van benne:
"Édes uram,
amióta
messze mentél
semmi-semmi
hírt nem küldtél;
talán el is
felejtettél,
s rám nem gondolsz
soha többé;
ugye, nincs így,
ugye, néha
eszedbe jut
szegény Csunjan?
Édes uram,
a kegyetlen
előljáró
engem sötét
tömlöcébe
vettetett le,
mert szerelmem
nem akartam
néki adni.
Itt élek most,
a halálnak
árnyékában,
mégse leszek
soha másé!
Búsan telnek
vánszorognak
a napjaim,
le sem tudom
írni őket.
Nem is tudom,
mi lesz vélem;
ó, de mégis:
bizakodva
várom vissza
napról napra
szerelmemet,
Dorjanomat."
És utána
vérrel írva
ez volt még ott:
"Éppen olyan
most a sorsom,
mint a pici
hópehelyé
vad viharban...
Meghalok itt,
tömlöc mélyén,
s csak maroknyi
föld marad meg
énbelőlem."
Ni Dorjannak
könnye csordult
és ráhullott
a levélre.
"Mi az, mi az,
mi lelt téged,
mért sírsz, koldus?"
"Oly szomorú
ez a levél,
akaratlan
buggyant ki a
könnyem tőle."
"Add csak vissza!
Elmosódnak
mind a betűk,
hogy fogják majd
elolvasni?
S odalett a
drága papír!
Fizesd meg az
árát rögtön!"
"Ne bánj velem
ily gorombán,
én Ni Dorjant
nagyon régen
ismerem már;
együtt nőttünk,
mint gyerekek,
aztán most is
vele voltam,
tőlem Csunjan
majd megtudja,
mi van véle.
Ott, Nomunban,
még majd mi is
találkozunk."
Szólt a koldus
s a levelet
becsúsztatta
a keblébe.
Megriad ám
most a szolga:
"Te, a levél!
Add csak vissza!
Ilyen koldus
oly nagy urat
hogy ismerne!"
S odakap a
köntöséhez,
ám a rongyos
koldusgúnya
félrecsúszik,
s elővillan
Ni Dorjannak
dúsan kivarrt
aranyhímes
szép köntöse.
Szegény szolga
úgy megijedt,
alig tudott
szóhoz jutni.
"Hát ez... hogyan?
Uram, uram,
megbocsáss hát!"
"Csönd! Csak hallgass,
szót se róla!
Meglakolsz, ha
elfecsegnéd!"
Ezzel Dorjan
otthagyta a
csodálkozó,
néma szolgát,
és sietett
a faluba;
ahogy beért,
s meglátta a
régi fűzfát,
Csunjan jutott
az eszébe,
s szeme megtelt
forró könnyel.
Legelőször
Volméhoz ment.
Volme asszony
úgy megrémült,
ahogy Dorjant
megismerte,
azt sem tudta,
hogy szólítsa,
mint nevezze,
ijedtében
talán el is
felejtette,
hogy Ni Dorjan
gazdag úr volt,
azért kezdte
őt tegezni;
"Jaj, istenem,
mi lett veled?
Koldus lettél!
Mi lesz most a
leányommal?
Ugye, mondtam,
ne járj hozzá!
Ha te nem vagy,
Csunjan bizony
azóta már
réges-régen
a kormányzó
felesége!
Most mit teszel,
hogy mented meg?
Tömlöcétől
elkergetnek,
még csak meg sem
látod Csunjant!
S véle mi lesz?
Megölik tán
tömlöc mélyén;
s ha kijő is,
szívből ugyan
ki szereti?
Kinek kell majd
olyan leány,
aki egyszer
szerelmét már
elígérte?"
Ám Ni Dorjan
fel nem fedte,
hogy az ócska
koldusrongyok
mit takarnak,
csak sietett
a tömlöcbe,
hogy szerelmét
minél előbb
megláthassa.
Az őröknek
megmutatta
a császári
aranyjelvényt,
s utat adtak,
de mielőtt
bement volna,
meghagyta még
mindegyiknek,
senkinek itt
el ne mondják
érkezését.
Tömlöc
mélyén
hasztalan volt
vak sötétség,
Csunjan, amint
látta jöttét,
megismerte,
koldusként is
úgy fogadta,
mintha még a
régi volna:
Átölelte,
csókolgatta,
fáradt arcát
simogatta,
nézte, nézte
jó sokáig,
majd szemérmes
boldogsággal
simult sápadt
orcájával
a vállára,
s úgy pihent ott,
mint az űzött,
kis madárka,
hazaérve
a fészkére.
S nagysokára
kérdezte csak
aggódással:
"Életemet,
én uracskám,
nem sajnálom,
ám tevéled
mi is történt?
így kell téged
viszontlátnom?"
"Csunjan, ne sírj,
ha az ég most
leszakadna,
ránk omolna,
akkor is csak
találnánk rést
és kibújnánk
tüstént innen."
"Tudd meg, uram,
a kormányzó
nagy lakomát
rendez holnap,
nékem ottan
vérem veszik.
Uram, kérlek,
ha meghalok,
jöjj el értem,
töröld le én
könnyes arcom,
kócos hajam
szedjed rendbe,
temess el a
fűzfa árnyán,
ott, hol ketten
első ízben
találkoztunk.
És síromra
ennyit írj csak:
Tiszta Csunjan.
Ugye, uram,
eljössz holnap?
A nyugaton
lebukó nap
reggel mindig
visszatérhet,
de én, uram,
a halálból
vissza soha
nem jöhetek."
"Lássad, Csunjan,
megígértem,
hogy sem búban,
sem veszélyben
el nem hagylak.
Bízzál bennem!"
Ennyit mondott
csak Ni Dorjan.
Másnap
hát a
lakomára
rongyos-foltos
köntösében
ő is elment.
Akkor lépett
észrevétlen
a terembe,
mikor ottan
épp javában
dáridóztak;
csendben megállt
a fal mellett
s nézelődött,
majd megszólalt:
"Nagy uraim,
néhány silány
falatocskát
ha adnátok,
elfogadnám;
otthon éhes
gyermekeim
sírnak, rínak,
nincs mit nekik
enni adnom."
"Nézd, egy koldus!
Hogy kerülsz a
lakomára?
Nem, takarodsz,
innen tüstént!" -
mordult rá az
elöljáró.
"Kedves uram,
szégyen innen,
ilyen gazdag
palotából
elkergetni
a vendéget,
ha koldus is!
Csak egy kicsit
hadd maradjak,
pezsgő vidám
kedveteket
néhány percig
hadd nézhessem!
Jó szívetek
megengedi,
hogy egy kicsit
itt lehessek!"
S
addig beszélt,
rimánkodott,
nem sikerült,
elküldeni;
végül aztán
kitalálták,
mindenkinek,
aki vendég
a lakomán
meg kell írjon
egy szép verset,
s az maradhat
vendégségben,
aki ezt a
próbát itten
végbeviszi.
Azt gondolták,
hogy a koldus
úgy sem tud majd
verset írni.
Ám
a koldus
aki titkon
Ni Dorjan volt,
egy-kettőre
megírta a
maga versét,
óvatosan
oda tette
az asztalra,
és nem várta,
míg meglelik,
gyorsan eltűnt.
S
alig ment el,
egyik vendég
megtalálta
Dorjan versét,
s elolvasta:
"Aranyserlegekben
a bor -
ezer ember vére,
dús asztalon a sok étel -
ezer ember zsírja.
Hol a gyertya cseppje csordul,
népnek hull a könnye,
hol zajongó jókedv tombol
népünk átka zúg fel."
De
alighogy
elolvasta,
el is sápadt,
rögtön tudta:
hogy a koldus
senki más nem,
csak Ni Dorjan,
hisz ily verset
csak ő írhat.
Gyorsan felkelt:
"Nekem mostan
el kell mennem,
nemsokára
visszajövök" -
s elsietett
otthonába.
Rövidesen
mindegyikük
tudva tudta:
itt van Dorjan.
Hallották már,
hogy a császár
biztosának
nevezte ki,
s lett kapkodás!
Ijedtükben
azt sem tudták,
merre, hova,
mert hisz mindnek
súlyos bűnök
nyomták lelkét.
Ezalatt
kint,
az udvaron
Dorjan gyorsan
összeszedte
katonáit,
akik közben
odaértek,
levetette
rongy-gúnyáját,
felült büszke,
szép lovára,
és kiadta
a parancsot:
"Menjetek a
palotába,
kössétek meg
a kormányzót,
és vigyétek
a tömlöcnek
legmélyére!"
A katonák
elsiettek,
s a kormányzó
nemsokára
ott ült saját
tömlöcében
hosszú-hosszú
büntetésre.
Dorjan
aztán
szegény Csunjant
vezettette
maga elé.
Úgy jött Csunjan,
megtörötten,
mintha már a
vesztőhelyre
vinnék, vonnák,
fel sem nézett,
csak zokogott.
Bár
a szívét
szomorítja,
mégis így szól
hozzá Dorjan:
"Szegény leány,
bizony súlyos
a te bűnöd,
rászolgáltál
a halálra,
ám figyelj, ha
enyém leszel,
megmentelek."
Még mélyebbre
hajtván fejét,
Csunjan bátran
ezt felelte:
"Égre törő,
szökő sziklák,
bármily bőszen
veri vihar,
meg sem dőlnek.
Örökzöld fák,
bármily sűrűn
hull is a hó,
nem hervadnak.
Uram, inkább
öljenek meg."
De Ni Dorjan
tovább immár
meg nem állta
szavak nélkül;
leszállott hát
a lováról,
Csunjanhoz ment,
s meghatottan
így szólt hozzá:
"Csunjan, Csunjan,
emeld fejed,
nézz rám végre,
nem ismersz meg?
Jöjj, szabad vagy,
velem jöhetsz,
most már soha
el nem válunk."
Szegény Csunjan
Alig hitt most
a szemének.
Odaborult
kedvesének
két karjába,
s ott sírt soká.
Dorjan pedig
simogatta,
becézgette
addig, amíg
megnyugodott.
S
most valóban
nem váltak el,
és boldogan
éltek együtt,
úgy, ahogyan
megfogadták.
