Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Csien Csung-su
Az ÖRDÖG ÉJSZAKAI LÁTOGATÁST TESZ CSIEN CSUNGSU ÚRNÁL
Kiss Marcell fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Nagyvilág, 2001/5

 

- Valójában már találkoztunk régebben - mondta, és kiválasztotta a tűzhöz legközelebb eső széket, arra ült le -, én vagyok az ördög. Már részesültél csábításaimban és próbatételeimben.
           - Azonban te jóhiszemű ember vagy! - mondta és együttérzően mosolygott. - Nem ismertél meg, noha becsaptalak. Mikor megkísértettelek, azt gondoltad, hogy szép nő vagyok, megbízható barát, gondolat, amiért érdemes küzdeni, nem láttál át rajtam. Csak azok, akik, mint Jézus, elutasították kísértésemet, csak ők tudják, hogy ki vagyok én valójában. De ma végre találkozhatunk. Valaki áldozott nekem, a főhelyre invitált, és egy fél estén át nekem kedveskedett, én meg egy kicsit sokat ittam, és mikor zúgó fejjel haza akartam jutni éjsötét lakhelyemre, véletlenül hozzád tévedtem be. Kína belső vidékein a közvilágítás bizony még hagy némi kívánnivalót maga után! Egyébként a lakásodban is olyan sötét van, mint a pokolban. Csak éppen hidegebb. Nálam egész nap ég a kénköves tűz, ezt te persze nem engedheted meg magadnak, hallottam, hogy a szénárak megint emelkedtek.
           Ekkorra már leküzdöttem a rémületem, úgy éreztem, igazi házigazdaként kell viselkednem, azt mondtam vendégemnek:
           - Nagyon örülök, hogy éjszakai kóborlása közben meglátogatja sötét lakom! Csak az a sajnálatos, hogy egyedül látom vendégül, és nem készültem fel a fogadására, elnézését kérem ezért! Úgy érzi, hogy hideg van? Rögtön felkeltem a szolgálót, hogy töltsön egy kis teát és tegyen a tűzre.
           - Nem szükséges - állított meg udvariasan -, csak egy darabig üldögélek itt, és már megyek is. Ezenkívül meg kell hogy mondjam neked - ábrázata őszinte volt és szigorú, mint mikor a beteg titkolt betegségéről számol be orvosának -, ha megsütnek is, akkor sem lesz melegem. Mikor fiatalon feldúltam a mennyországot, Isten helyére akartam lépni, de nem jártam sikerrel, sőt a hideg pokolba toloncoltak bűnhődni,1 mint ahogy a ti emberi világotok Oroszországában az embereket Szibériába küldi. A testem összes melege a szívembe szorult vissza, így lett belőlem hidegvérű figura. Ha kemencébe zárva töltenék három napot, három éjjelt, a fenekem még akkor is olyan lenne, mint az ablakon túli tél, éjfekete és hideg.
           Meglepetten szakítottam félbe: - Nem ugyanezt mondja Barbey d'Aurevilly...
           - Úgy van - nevetett nagyot -, az Ördögök ötödik részében valóban említi a sütéstől sem melegedő fenekem. Látod, ilyen, ha az ember híressé válik! Egy titka sem marad. A látogatói minden magánügyét továbbadják, a firkászfélék meg publikálják. Aztán az ember megnyilatkozásait, vallomásait összegyűjtik.2 Úgyhogy ha magamról akarok beszélni, már nem tudok olyasmiről beszámolni, amit ne tudna mindenki.
           - Ez nem ellentétes az önéletírás szellemével? - kérdeztem.
           Felnevetett.
           - Nem számít, hogy ismereteidnek közük van-e a valósághoz, végtére is mindenből lehet vezércikk. Mostanság az életrajzok korát éljük. Az is egyfajta önkifejezés, ha másról írunk életrajzot, senki sem tartóztatja meg magát attól, hogy a saját gondolatait terjessze, miközben valaki más életét kölcsönzi témául. Ezzel szemben az önéletrajzírók éppen hogy nem magukról írnak, kérkedve rajzolják meg feleségük, gyermekeik ellenőrizhetetlen portréját, tökéletesen érdektelen utazásaikról vagy másokról szóló történetekről számolnak be.
           Csak ámultam azon, amit hallottam, aztán udvariasan megkérdeztem:
           - Megengedi, hogy majd felhasználjam ezt a beszélgetésünket?
           - Hát már miért is ne? Csak mikor idézel tőlem, majd írd azt, hogy: és a barátom a következőket mondta... - válaszolt.
           Ezen még inkább megvidámodtam, még szerényebben szóltam hozzá:
           - Túlságosan megtisztel, hogy a barátjának tart.
           De válasza kiábrándított.
           - Nem tisztellek, hanem csak azt mondom, hogy a barátom vagy. Végül is kettőnk közül csak téged érdekel igazán, hogy a barátomnak mondhasd magad. Mikor írunk, és a régiektől idézünk, nem szükséges az idézőjel, de ha kortársaink megnyilatkozásait használjuk fel, azt kell írnunk, hogy mint azt barátom blabla, így toljuk barátaink szekerét is.
           Bár ilyen őszintén beszélt, én mégis még pár mondattal a kedvére akartam tenni:
           - Hát sokat okultam! De nem véletlen, hiszen maga igazán járatos az irodalmi dolgokban. Már azon is meglepődtem, hogy az Ördögöket említi.
           Félig-meddig szánakozva válaszolt:
           - Nem véletlen, hogy azt beszélik rólad, nem vagy képes túllépni osztályod gondolkodásának korlátain. Ennyire ámulatra méltó lenne, hogy olvasok? Ugyan a pokolhoz tartozom, kétségkívül a társadalom legalsó szintje, de kicsi korom óta megvan bennem a magasabbra való törekvés. Foglalkoztam én már a leírt szóval, különösen a népszerű újságokkal, füzetekkel. Ezért dicséri Goethe becsvágyamat, követni próbálom az újságok olvasásával, hogy merre is halad az idő kereke, és én is arra tartok.3 Azért említettem neked néhány irodalmi nevet, mert szereted olvasni az ilyen műveket, azonos érdeklődésűnek mutatkoztam veled. Ellenben ha az olvasást ellenző termékeny író volnál, azonnal más hangot ütöttem volna meg; azt mondtam volna, magam sem tartom hasznos dolognak az olvasást, leszámítva természetesen a te műveidet, mert hát, sajnálatos módon, még a te műveid elolvasásához is rövid az emberi élet, hogyan lenne hát energiám a klasszikusokkal foglalkozni. A tudósnak az új találmányokról beszélek, a történésznek a régi dolgok búvárlásáról, a politikusnak a nemzetközi erőviszonyokról, kiállításon a művészet élvezetéről tartok előadást, italozás közben a főzésről. Ezenkívül olykor, hogy megtévesszem a tudóst, politikáról beszélek neki, a régésznek meg irodalomról, mivel ugyan semmit sem értenek a dologból, élvezetet szerez az, ahogy utána ellopják a gondolataim. Ha ökörnek citerázunk, még csak jó darabot sem kell játszanunk. Ami a főzést illeti, nemrégen a teaházban értekeztem róla, a főnökasszony meghallotta, hogy mekkora beleéléssel beszélek, és pár nap múlva már az ő főztjét fogyasztottam. Így tevékenykedem már tízezer év óta, lett hát egy kis hírnevem az emberek között. Dante vitakészségemet dicséri, Goethe széles körű ismereteimet.4 Ha oda jutottál volna, ahova én, biztosan büszke lennél magadra. De jómagam ezzel ellenkezőleg, egyre szerényebb lettem, gyakran mondogatom, hogy hiszen én csak egy pokolbeli ördög vagyok, ahogy ti falusinak hívjátok magatokat, mikor szerénykedtek. Attól féltem azonban, hogy szavakkal nem tudom kellőképpen kifejezni ezt a belülről jövő szerénységet, ezért a testtartásomat is hozzáidomítottam. A pénzeszsákok nagy hasat növesztenek maguknak jólétük kifejezéséül. A gondolkodó lehorgasztja a fejét, meggörbíti a hátát, egy kérdőjelhez hasonlatos, a folyamatos kételkedést fejezi ki, úgyhogy - ekkor kinyújtotta elém a jobb lábát, láttam, hogy bőrcipőjének sarka különösen hosszú - a lábam nem valami praktikus,5 de ez is a szerénységem kifejezője, hogy azért mégiscsak a földön járok. Én találtam ki egyébként a lábelkötést és a magas sarkú cipőt is, mert olykor szükséges fogyatékosságom álcázása, különösen, mikor nővé változom.
           Nem tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem:
           - De vannak néhányan, akik felnéznek önre, és azt mondák, hogy kiemelkedő arcéle, kicsit...
           Nem várta meg, hogy befejezzem, úgy válaszolt:
           - Kicsit hasonlít az ökörre.6 Ez is egyfajta szimbólum. Az ökör hagyományosan áldozati állat, ez annak a régi mondásnak az értelmét fejezi ki, hogy "Ki kerül pokolra, ha én nem?". Továbbá az emberek szeretnek ökörségeket beszélni, de maga az ökör nem beszélhet ökörségeket, természeténél fogva nem képes erre, ezért ökörformám is szerénységemet hangsúlyozza. Én nem tudok hamisan hízelegni, mint ti, írástudók. Ha egy szellemes embernek hízelegsz, ő vonakodás nélkül elfogadja, akár ha valami adósságot fizetnél csak vissza, de azért mérges egy kicsit, mert a kamatról megfeledkeztél. Másféle hamis szerénykedés, amikor valaki a szépséget dicséri, tele szájjal szégyenlősködik, mintha a feljebbvalóját akarná megvesztegetni, szégyellné, hogy milyen kevés is az, amit ad, és inkább már nem is adná oda, csak akkor, ha még hozzátoldott valamennyit. Nem számít, hogy hitelező vagy főnök, az írástudók azt gondolják, vannak még a földön emberek, akik méltók a fenntartások nélküli tiszteletre, ha rajtuk kívül más nem is. Az én szerénységem azonban valódi, úgy érzem, nincs mire büszkének lennem, nincs amiért dicsérhetnének, különösen mások. Annyit szapultak már, hogy nincs bennem semmi hiúság. És noha nem vagyok alkotó művész, sok műalkotást inspiráltam. Ebből a szempontból - és mikor ezt mondta, egyáltalán nem volt zavarban. Csak a tűz vörös fénye világította meg a fekete arcát - egy gyönyörű nőre hasonlítok, én ugyan nem írok, de magamhoz vonzom számos összetört szívű költő lelkét, amiből aztán dal fakad. Byron, Schiller és a többiek, inspiráltam mindannyiukat, akárcsak a mai újságok íróit, akik szintén gyakran értekeznek rólam.
           - Azon azért csodálkozom, hogy honnan van minderre ideje. A világ összes újsága háborúkkal teli. Gyilkolnia és pusztítania kellene, most igazán megmutathatná, milyen nagy művész is ön a rombolásban, de ehelyett velem társalog - mondtam.
           Azt felelte:
           - Ki akarod már tenni a vendéget, nem igaz? De mennem is kell, elfelejtettem, hogy az emberek között az éjjel a pihenés ideje. Sokat fecsegtem már, de még el kell mondanom pár dolgot. Az például, hogy részt vennék a háborúkban, tévképzet. Békés a természetem, ellenzem a hadakozást, hiszek abban, hogy szerződéssel minden megoldható. Vegyük azt, amit Fausttal kötöttem, melyben eladta nekem a lelkét,7 mindkét fél szempontjából a lehető legprecízebb! Amikor még harcos fickó voltam, és saját magamnak köszönhettem bukásom, kiűzettem a mennyországból, akkor meghallgattam a jó tanácsot, ráébredtem, hogy az erő nem ér fel az ésszel,8 és attól fogva a csábítással helyettesítettem a harcot. Mint tudod, a lelkekkel üzletelek. Az emberi lélek egyik része a mennyországba megy, a többit én kapom. Ki gondolta volna, de az utóbbi pár évtizedben rosszul megy az üzlet. Eddig az emberi léleknek volt jó és rossz része. A jó visszatért Istenhez, a rosszal üzletelhettem én. De a XIX. század közepe táján változás történt, az embereknek, eltekintve a kevés számú kivételtől, már nem volt lelkük. Akinek volt, annak meg teljesen tiszta volt a lelke, ezért Isten kapta meg. Például a hős katonáknak volt ugyan lelkük, de az teljes egészében a mennyországba került, én nem kaptam belőle. A mai pszichológia pedig a lélek nélküli pszichológiát hirdeti; ez a tanítás régen, mikor még volt az embereknek lelkük, elképzelhetetlen lett volna. Mostanában van ugyan egy-két lélek, amit Isten kiszelektál, de ezek büdösek és szennyesek, ha éppen nem a laboratóriumok gyógyszerszagától átitatottak, akkor a régi könyvek porától, egynéhánynak meg rézszaga sérti az orrot, de én sajnos a tisztát szeretem, nem kérek a romlottból. Természetesen ma is vannak rossz emberek, de ők mind lelketlenül rosszak, személyiségük sincsen, ha éppen nem beszélnek, élettelen tárgyaknak tűnnek, hatékonyságuk pedig géphez hasonló. Még a költőkben is csalódnom kellett, gyakran mondogatják, hogy azt fejezik ki, ami a lelkükben van; hát ki is fejezik, de úgy, hogy nem marad már semmi, amit megkaparinthatnék. Gondolod, hogy elfoglalt vagyok? Hát valójában megőrjít az unalom. Az anyagi és gépi kultúra áldozata vagyok, munkanélküli, noha a családi terheim nem elhanyagolhatók, hétszázezer fiamat és unokámat kell eltartanom.9 Természetesen vannak még társadalmi kötelezettségeim, de egy korábban hozzám hasonlóan népszerű embernek mindig is voltak, ma például vacsorára jöttem az emberek közé.
           Elhallgatott. Nyomott hangulata betöltötte a levegőt, a tűz melege visszahúzódott. Éppen a saját lelkem felől akartam kérdezni, de hirtelen felállt, mennie kell, mondta, jó éjszakát kívánt, és hozzátette, hogy lesz még alkalmunk találkozni. Kikísértem az ajtóhoz. A végtelen éjszaka nyugodtan várt rá. Kiment. Elnyelte az éjszaka, mint amikor egy esőcsepp visszahullik a tengerbe.

 

 


Csien Csung-su
AZ ABLAK

Kiss Marcell fordítása
Forrás: Nagyvilág, XLVII. évfolyam, 5-6. szám, 2002. május-június.
http://www.inaplo.hu/nv/arch/archset.html

 

Tavasz van megint, újból gyakrabban lehet kinyitni az ablakot, és ahogy a tavasz beoson rajta, az ember nem maradhat meg a szobában, ezért kimegy az ajtón a szabadba. Azonban a szobán kívül még túlságosan is olcsó a tavasz. Mindenhol csak napfény, de cseppet sem olyan ragyogó, mint a szoba homályát megtörő fénysugarak; mindenhol a naptól ellustult szél, mely egy cseppet sem olyan erőteljes, mint a szoba nyomottságát felkavaró fuvallat. Még a madárfütty is közönséges és fakó, érezhetően igényli a szoba csendjének kontrasztját. Mindezekből nyilvánvaló, hogy a tavaszt az ablakkeretbe foglaltan kell szemlélnünk, még a bekeretezett festménynél is inkább.

Ugyanakkor rá kell ébrednünk az ajtó és az ablak jelentésének különbségére. Természetesen az ajtó arra készült, hogy ki lehessen menni rajta, de olykor az ablak is szolgálhat ki- és bejáratként. Például a tolvajok és a regénybeli titkos szeretők szeretnek bemászni az ablakon. Ezért az ablak és az ajtó alapvető különbségét nem abban kell keresnünk, hogy közlekednek-e rajta keresztül. Ha a tavasz élvezetének szempontjából nézzük, azt kell mondanunk: ha van ajtónk, kimehetünk a szabadba, de ha van ablakunk is, megtehetjük, hogy nem megyünk ki. Az ablak megszünteti az ember és a természet közti akadályt, becsalogatja a szelet és a napfényt, lehetővé teszi, hogy a szoba részesedjen a tavaszból, megengedi, hogy nyugodtan, ülve élvezzük a tavaszt anélkül, hogy kint kellene keresgélnünk. Tao Jüan-ming,1 a klasszikus költő is ráérzett az ablak ilyen természetére. Ez áll a Hazatérés című versében: “A délre néző ablakban, nagy gondolatokkal, elégedettséget találok egyszerű lakomban.” Vajon nem azt mondja a költő, hogy ha az ablakból lehet nézelődni, még a kis lakásban is elviselhető az élet? Azt is olvashatjuk még? “Pihenek egy nyári éjszakán, az északi ablak alatt alszom, hűvös szellő cirógat, földöntúli lénynek érzem magam.” Csak az kell, hogy bejöhessen az ablakon át a szél, és a kis szoba máris a mennyország. Noha csaisangi volt Tao Jüan-ming, és közel lakott a Lu-hegyekhez, nem kellett elmenekülnie a hőség elől. Így hát az ajtó lehetővé teszi, hogy a dolgok után nézzünk, és ezért vágyainkat fejezi ki, az ablak viszont megengedi, hogy helyet foglaljunk, és ezért élvezetünk kifejezője. Ez a megkülönböztetés a szobán kívülről jött emberekre is alkalmazható, nem csak a szobában tartózkodókra. Egy kopogtató, bebocsátásra váró látogató, aki akar valamit, vagy érdeklődik valami után, legfeljebb vendég, a házigazdáé a döntés joga, hogy beengedi-e. Ugyanakkor az a valaki, aki az ablakon surrant be, legyen tolvaj vagy titkos szerető, már korábban eldöntötte, hogy ideiglenesen a helyünkre lép mint házigazda, akár kedvünkre való, akár nem. Musset Miről ámodnak a fiatal lányok című verses drámájában található egy szellemes megjegyzés, miszerint míg a valóságos férjnek (matériel époux) az apa nyit ajtót, az elképzelt szerető (idéal) mindig az ablakon át érkezik. Más szavakkal, aki az ajtón jön be, az csak névleges férj, noha az apa beleegyezését már megkapta, de még el kell nyernie a fiatal lány szívét is, azonban aki az ablakon át érkezik, az a valódi kedves, akinek a lány testét, lelkét felajánlotta. Ha a bejárati ajtón át jövünk, eloször a kapusnak be kell jelentenie minket, aztán várnunk kell a házigazdára, és még udvariaskodnunk is illik, mielőtt rátérnénk jövetelünk céljára. Időt és energiát igényel mindez, és ezért össze sem lehet hasonlítani a hátsó ablak használatának egyszerű örömével. Akárcsak a tudás idézetekből történő megszerzésekor, hiszen ha lelkiismeretesen olvassuk végig a könyvet, másnak hat rögtön a kiemelt szöveg. Persze ezek a megkülönböztetések csak egy normális társadalomra vonatkoznak, háborúk vagy más rendkívüli időszakok esetén, mikor a szobát magát sem lehet mindig megoltalmazni, hogyan is foglalkozhatnánk holmi ajtóval és ablakkal.

A világon minden szobának van ajtaja, de ablaktalan szobákat találhatunk. Ez arra mutat, hogy az ablak az emberi fejlődés magasabb fokát képviseli. Az ajtó szükséglet, míg az ablak egyfajta luxus. Hajdanán a szoba fészekhez vagy barlanghoz hasonlított, ahol az ember eltölthette az éjszakát, bezárt ajtóval, védekezésképpen. De azzal, hogy a falon ablakot nyithatunk, fényt és levegőt engedhetünk be, lehetővé vált, hogy ne kelljen nappal kimennünk, zárt ajtók mögött is nyugodtan létezhetünk. Így a szoba több lett, mint egyszerű menedék a szél és az eső elől, ahol el lehet tölteni az éjszakát. Berendezést kapott, és képekkel díszítjük, olyan hellyé vált, ahol reggeltől estig gondolkozhatunk, szórakozhatunk, részt vehetünk az emberi színjátékban. Az ajtót az ember használja ki- és bejáratnak, az ablakot az ég. A szobát a természet fenyegetései elől búvóhelyül készítette az ember. Az ablak pedig becsalogatja az eget a négy fal közé, és meg is regulázza egyúttal, hogy hasznunkra legyen, mint a hátassá nevelt vadló. Ettől fogva szobánkban találkozhatunk a természettel, nem kell kint keresnünk a napfényt és a jó levegőt, mert magától jön be hozzánk. Az ablak a természet felett aratott egyfajta győzelem, azonban ez is csak olyan győzelem, mint amit a nő arat a férfi felett. Látszólag az ablaknyitás teszi lehetővé a szélnek és a világosságnak, hogy elfoglalja a szobát, de aztán a szoba fogja meg magának a foglalót.

Az ajtó szükségességéről beszéltünk az imént, a szükségleten pedig nem úr az ember, ennünk kell, ha éhesek vagyunk, és innunk, ha megszomjazunk. Ezért, ha kopogtatnak, mindig ajtót kell nyitnunk, noha lehetséges, hogy éppen a fiatalabb generációból készül berontani valaki, ahogy Ibsen írja, és előfordul, hogy olyannak érezzük a kopogtatást, mint a gyilkos, akiről De Quincey beszél, és azzal szembesül, hogy a világos világ hogyan törne be a sötét szobába, ahol bűnt követett el. Az is lehet, hogy a tékozló fiú tér éppen haza, vagy kölcsönt kérni jönnek (még valószínűbb, hogy az adósságot begyűjteni). Minél kevésbé tudjuk, hogy ki az valójában, annál inkább félünk, és minél inkább ösztönöz a kíváncsiság, hogy kiderítsük, ki lehet az, annál valószínűbb, hogy ajtót nyitunk végül. A postás mindennapos kopogtatása is izgatott és gyanakvó várakozásra késztet, mert nem tudhatjuk, bár tudni akarjuk, hogy milyen hírt hoz. Az ajtó nyitása, zárása nem tőlünk függ. És az ablaké? Mikor reggel felkelünk, csak el kell húznunk a függönyt, és rögtön megpillantjuk, mi köszönt odakint, hó, köd, eső vagy ragyogó napfény, és eldönthetjük, hogy kinyitjuk-e az ablakot. Beszéltem róla, hogy az ablak luxus, ezért az emberen áll, hogy igényt tart-e rá, a körülményeitől függően persze.

Gyakran gondolok arra, hogy az ablak a szoba szeme. Li Hszi írja a Nevek magyarázata című munkájában, hogy “az ablak az értelem; bentről nézni kifelé agyafúrtság”. De ő csak az ablak egyik oldaláról beszél, ahogy Gottfried Keller is Esti dalának (Abendlied) kezdősorában, “kis ablakom [Fensterlein], mint egy szempár, amin a külvilág képei betérnek”. A szemek a lelkünk ablakai, látjuk a külvilágot, de a mi belső világunkat is láthatják rajta keresztül mások. A szem mindig követi az elme mozgását, ezért tartotta Menciusz,2 hogy az embereket úgy ismerhetjük meg leginkább, hogy a szemükbe nézünk. Maeterlinck drámáiban nyitott szemmel csókolóznak a szerelmesek, hogy lássák, mennyi csókot ad partnerük igazán a szívéből. Ezért van hát, hogyha szemüveges emberrel beszélgetünk, úgy érezzük, nem tudjuk megragadni a szándékát, minthogyha csak álarcot viselne. Eckermannak a Goethével való beszélgetéseiről készített feljegyzéseinek 1830. április 5-i bejegyzéséből tudjuk, hogy Goethe gyűlölte a szemüveges embereket, mert azok tisztán látták a ráncait, de ő szemüvegük tükröződésétől elvakítva nem tudott átlátni rajtuk. Az ablakon ki kehet nézni, de a kint tartózkodók is belátnak rajta, úgyhogy a zsúfolt helyeken élők függönyt használnak, hogy megóvják magánéletüket. Ha este látogatunk meg valakit, csak meg kell néznünk, világít-e az ablaka, és általában meg tudjuk állapítani, hogy otthon van-e vagy sem, nem kell az ajtóban kérdezősködnünk. Akárcsak mikor egy szó elhangzása nélkül meg tudjuk állapítani a másik ember szeméből a szándékát. Az ablak bezárásának haszna olykor hasonlatos a szem lehunyásához. Számtalan dolog van égen és földön, melyeket csak becsukott szemmel pillanthatunk meg, például az álmok. Mikor túlságosan zajosnak találjuk az ablakon túli emberi világot, becsukjuk az ablakot és hagyjuk, hogy lelkünk szabadon kószáljon, nyugodtan álmodozzon. Összekapcsolódik olykor az ablak és a szem becsukása. Ha nem lelünk örömet az ablakon túli világban, haza akarunk térni, látni akarjuk régen nem látott rokonainkat, de csak mikor alszunk, lehunyt szemmel kutakodunk álmunkban, lehetséges ez?, akkor mindenekelőtt be kell csuknunk az ablakot. Mert egyelőre csak tavasz van, hűvös még a levegő, nem maradhat nyitva az ablak éjjel-nappal.

 

Jegyzetek:

1 Tao Jüan-ming (365-427) klasszikus kínai költő, rövid hivatalnoki pályafutás után visszavonult szülőfalujába, és egyszerű körülmények között alkotta meg verseit. (A ford.)

2 Menciusz (Kr. e. 372-289) a kínai ókor egyik legnagyobb hatású, konfuciánus gondolkodója. (A ford.)


CSIEN CSUNG-SU (1910-1998) kínai író, irodalomtörténész. A hazájában megszerzett diploma után Oxfordban és a Sorbonne-on tanult, majd hazatért és egyetemen oktatott egészen a kommunisták hatalomra kerüléséig. Talán az egyetlen valóban kiváló kínai gondolkodó, aki óriási műveltsége, ironikus stílusa és az új Kína képviselőivel szemben tanúsított kompromisszumkötési képtelensége ellenére hazájában is életben maradt. Regénye, a Kínában évtizedekig és nálunk máig tökéletesen ismeretlen Körbevett város (1947) az egyik legjelentosebb (ha nem a legjelentősebb) modern kínai nagyregény. Ötkötetes esztétikai tárgyú fő művét, a Guan Zhui Biant veretes klasszikus kínai nyelven írta, többek szerint azért, mert így a kultúráért felelősök egy szót sem értettek belőle. Az ablak című írás a Hsziecai zsensengpiensan című 1939-ben kiadott kötetből való.